Nippon-ország naposkertje : Japán népmesék - 03

– Odahagytam az otthonomat, mert nem volt benne maradásom, – feleli
_Hökkömke_. – Mindenki csak nevet rajtam, még a szüleimnek is terhére
vagyok. Engedd meg, jó uram, hogy nálad maradhassak. Kisétű vagyok, de
azért bírom a munkát.
Gondolkozóba esik a _szajso_ és kis idő vártatva így szól:
– Nem bánom, ha itt is maradsz, majd elleszünk veled valahogy.
Szolgálatba állott a törpe és oly rendesen végezte a dolgát, úgy el
tudott ügyeskedni, hogy mindenki megszerette a házban. De még legjobban
a _szajso_ leánya kedvelte meg. Mindenüvé magával vitte, akár ha sétálni
ment, akár ha a templomba.
Épp a templomban voltak egy szép nap reggelén és amint visszatérőben
vannak és jönnek lefelé a kőlépcsőn, egy ördög állja el az útjokat. Ugy
megrémült a leányzó, hogy el akart előle iramodni.
– Nem addig a, – mondja nyugodtan a törpe, – majd végzek én ezzel az
ördöggel.
Már fogja is a tűjét és nekitartja az ördögnek.
Végignéz a törpén az ördög és elmosolyodik rajta.
– Hamm, bekaplak, – mondja és abban a pillanatban megragadja a legénykét
és tűstül mindenestül lenyeli.
Az ördög gyomrában volt már a törpe, mikor magához kezdett térni.
– No várj csak – gondolta magában, – beszélsz te még másképp is. Azzal
fogja a tűlándzsát és jót szúr vele az ördög gyomrába. Nagyot ordít nagy
kínjában az ördög és rimánkodik a törpének, hogy bújjék ki belőle.
– Kibúvok, – feleli bentről a legényke – ha megfogadod, hogy nem
ijeszted meg többé az embereket, meg a gazdám leányát.
– Sose teszem többé, – esküdözik az ördög.
– A száján át nem merek kibújni, – tünődik a törpe, – mert még szét
talál rágni.
E helyett az orrán át veszi az útját és amint odaér, olyan hatalmasat
tüsszent az ördög, hogy a kis _Hökköm_ úgy repült kifelé az orrából,
mintha nyíllal lőtték volna ki. Az ördög pedig, vesd el magad, úgy
eliramodott, hogy a lába nyomát se lehetett látni.
Talpra ugrik a kis törpe és hamarosan a leányt is meglátta, ott
ijedezett szegényke a lépcső legalján. Amint kifelé haladnak a
templomból, egy ostort pillantanak meg a földön. Felkapja a _szajso_
lánya és mondja nagy örvendve a törpének:
– Az ördög kezéből esett ki ez az ostor, meglásd, hogy mi mindent
cselekszünk majd meg vele.
Kérdi a törpe, hogy mire jó hát az az ördög ostora.
– Arra, – feleli a leányka, – hogy ennek az ostornak _ucsideno-kodzucsi_
a neve és szörnyű nagy az ereje. Ha a kezembe veszem és egyszer-kétszer
megsuhogtatom, beteljesedik a kívánságom.
– Minden beteljesedik, amit kívánsz? – kérdi a törpe.
– Még pedig azonnal, – feleli a leányka. – Ha óhajtasz valamit, csak
mondd ki bátran és legott kipróbálhatjuk. No, szólj hát, mi a
kívánságod?
– Nem akarnék én egyebet, – mondja a törpe, – csak hogy olyan lehessek,
mint más emberfia.
– Igazad van, – feleli a leány, és azzal felemeli az ostort,
egyszer-kétszer megsuhogtatja és azt mondja:
– Nőjj meg, törpe, jó magasra, egy araszról több araszra.
Még jóformán el se mondta a mondókáját, hát íme, nőni, növekedni kezd a
törpécske. Egy araszról két araszra, két araszról több araszra, és amire
egyet fordul, olyan egy legény lett belőle, akárcsak egy levente. Nagy
volt _Hökköm törpe_ boldogsága.
A _mikádó_ is meghallotta a nagy csodát, maga elé hívatja a palotájába
és pénzzel meg jó szóval ugyancsak bőven látja el. Beállt a _mikádóhoz_
leventének, és amilyen kicsike volt _Hökköm_ korában, olyan nagy lett a
híre, meg a neve.


Rizsbor-vásár.
Italos volt mind a kettő, szeleburdi két bortömlő. Az egyiknek neve
_Gombe_, a másiknak pedig _Szanszke_. Elindul egy nap az egyik, kettő
közt az ügyesebbik, beállít a másikához, ihatnékos pajtásához.
– _Uvenó_ban a szép parkban, cseresnyefák virágzásban. Láttad-e már
sudár fáját, fájának a virágzását?
_Szanszke_ pajtás akkor járt ott, mikor fű-fa nem virágzott s kedve
szottyan virág nézni, virágok közt elidőzni.
– Hát itókát honnan veszünk? Lesz-e benne vajjon részünk? – kérdezi a
pajtásától.
– Rizsborocskát egy akónyit, azt vásárlunk egy tömlőnyit. Poharanként
árulgatjuk, tíz _szen_ pénzért osztogatjuk, – felel _Gombe_ nagy
furfanggal. – Pénzünk is lesz, italunk is, pénzünkhöz még mulatunk is.
Jó lesz biz az, kapnak a szón s hozzálátnak vígan, mohón. Vesznek
rizsbort egy akóval s igyekeznek sebbel-lobbal, _Uvenó_-ba a szép
parkba, cseresnyésbe virágosba.
Tömlő rizsbor _Gombe_ hátán, úgy baktat az ország útján. Izzadozott,
fáradozott, egy korty borra megszomjazott.
– Jaj, be nagy az ihatnékom, be kívánja gyomrom, torkom, – mondja
_Gombe_ a másiknak.
– Nem addig a, _Gombe_ pajti, aki issza, megfizeti. Poharanként
árulgatjuk, tíz _szen_-pénzért osztogatjuk, – hangzik a szó _Szanszke_
ajkán.
– Ketten vettük a borocskát, felerészben italocskát. Tíz _szen_-pénznek
öt a fele, ötért töltsed nekem tele, – mondja _Gombe_ szomjú torka s
odaadja az öt pénzét, egy pohárka _szake_ (rizs) borért.
Ó, be pompás, be üdítő, torkot, gyomrot felfrissítő.
A másikra kerül a sor, _Szanszke_ hátát nyomja a bor. Izzad ő is, fárad
ő is, _szake_-borra szomjas ő is. Odaszól a pajtásának, könnyű szerrel
baktatónak:
– Tíz _szen_-pénznek öt a fele, ötért töltsed nekem tele – s odaadja az
öt pénzét, amit _Gombe_ adott imént. Megissza a pohárkáját, felfrissíti
gyomrát, torkát.
Megint _Gombe_ került sorra, mert a tömlő őt nyomkodja s addig izzad,
addig fárad, míg italt áhít a garat. Tíz _szen_-pénznek öt a fele, ötért
töltik neki tele s megint csak az öt pénzecske vándorolgat zsebből
zsebbe.
Addig járnak, addig isznak, míg a parkba el nem jutnak s lám, a tömlő
könnyebbedik, a fejük meg nehezbedik. _Uvenó_ban, a hűs parkban, a
cseresnyés árnyékában, ledőlnek egy fa tövébe s belenéznek a tömlőbe.
– Egy csepp bor se maradt benne, – szól az egyik ejnyegetve.
– Sebaj, – mondja a restebbik, – eladtuk utolsó cseppig. Sok pénz lehet
a zsebünkben, osztozkodjunk rajta rendben.
Zsebbe nyúlnak mind a ketten, egy _szen_ sincs az egyik zsebben.
– A pénzecskénk, úgy-e, nálad? – kérdi egyik a másikat.
– Öt _szen_-pénz az egész pénzem, – mondja _Gombe_ nagy félénken s
bármint keres-kutat keze, csak üresnek marad zsebe.
– Érthetetlen, – szól a másik, – sandaszemű ostobábbik. – Tán bizony
elsinkófáltad, szép hasznocskánk zsebrevágtad.
_Gombe_ koma dühre fortyan, nagy mérgesen talpra pattan:
– Te dugtad el, te loptad el, pénzemet te zsebelted el.
– Tolvaj biz a magad fajta, erre-arra, te ebadta, – toporzékol a két
pajtás. S szóra szóval, tettre tettel, hol birokkal, hol ököllel,
ütik-verik, rúgják egymást, soha ilyen két egy pajtást.
Világ csúfja lett belőlük; se hitük, se becsületük.


A szamuráj szerencséje.
Élt valamikor egy szegény szamuráj. Se szülei, se felesége, se senkije a
nagy világon. Szűkösen tengette az életét és hol volt mit ennie, hol
nem.
Nagyon nekibúsúlta magát egy nap és keservében betért egy templomba,
hogy kiönthesse a szíve szomorúságát.
– Szegény vagyok – sóhajtozik az oltár előtt, – és attól félek, hogy
előbb-utóbb elpusztít ez a nyomorúság. Tégy valami jót velem, óh
könyörületes _Buddha_ és jelentsd meg az álmomban. Ki se megyek addig a
templomból, ha itt halok is meg.
Azzal odatérdel az oltár elé és hozzáfog az imádkozáshoz. Tünődnek a
boncok, hogy mitévők legyenek vele.
– Afféle ágról szakadt lehet, – gondolják magukban, – nincs ahová
lehajtsa a fejét. Csak meg ne haljon valahogy a templomunkban,
szégyenszemre kerülnénk miatta.
Odalépnek a _szamuráj_hoz és kérdik tőle, hogy tán valami szent ember a
mestere és hogy fogadalomból imádkozik.
– Nincs énnekem semmi szentem, – feleli az ember, – védelemből jöttem én
ide, segedelmet várok a nyomorúságomra.
Eltűrik a templomukban és ételt-mit is juttatnak neki. Éjjel-nappal
imádkozik a _szamuráj_, egyre az oltár előtt fohászkodik. Napok múlnak
el, hetek múlnak el, csak várakozik az álmára. A harmadik hét után
történt, amint egyszerre csak összeroskad a nagy fáradságtól és elnyomja
az álom. Egy hosszúszakállú öreg lép le hozzá az oltárról és ekkép
szólal meg:
– Még az előbbi életedben lehetett, hogy valami bűnt követtél el és
azért kellett lakolnod. Most már levezekelted a bűneidet és segíteni
akarok rajtad. Ha majd felébredsz, siess ki ebből a templomból és indulj
neki az életnek. Ami legelsőnek kerül a kezedbe, azt ragadd meg; az
hozza majd meg a szerencsédet. Jobb lesz ezután az életed.
Reggelre, alig hogy felébredt, kisiet a templomból és indúl a lépcsőkről
lefelé. Hogy, hogy nem, olyan rosszul talált lépni, hogy a kapu mellett
megbotlott és legurult a lépcsőről. Amint lassanként feltápászkodik és
szétnéz, hát azt veszi észre, hogy egy szalmaszál ragadt a markához.
– Ez lesz az én szerencsém, – gondolja magában és nem dobja el a
szalmát, hanem ott tartogatja a kezében.
Nekiindul aztán az útjának és amint megy, mendegél, egy bogárka repdes
feléje, hol az orra, hol a szája körül. Egy ágacskát szakít le a legény
a fáról és hessegeti a bogárkát. Mindhiába, egyre az arca körül
repdesget. Addig-addig, míg megunja a _szamuráj_, megfogja a bogárkát és
odaköti a szalmájához.
– Most repülj, ha tudsz, – gondolja magában a legény és nyugodtabban
folytatja az útját.
Egy kocsi közeledik eközben feléje, egy-két asszony ül benne, meg egy
úrigyerek-féle. A kocsi mellett egy szolga lovagolt. Ahogy a közelébe
érnek a _szamuráj_nak, megpillantja a gyerek a bogarat, meg a
szalmaszálat és nyujtogatja a kacsóit:
– Jaj, de kedves kis bogárka, – mondja, – add ide, hadd játszadozzak
vele.
Odamegy a szolga a _szamuráj_hoz és azt mondja neki, hogy a bogárkát
szeretné a kis gazdája.
– Isten adta nekem ezt a bogárkát meg a szalmaszálat is, – feleli a
_szamuráj_, – de ha annyira akarja az uracskád, szívesen odaadom neki.
Azzal odanyujtja a gyermeknek a szalmaszálat, rajta meg a bogaracskát.
Ó, de megörült neki a kis gyermek. Rámosolyog a _szamuráj_ra és azt
mondja neki:
– Látom az arcodról, hogy fáradt és szomjas vagy. Vizet nem adhatok,
mert nekünk is elfogyott, hanem itt ez a narancs.
Azzal elővesz egy narancsot és odaadja a legénynek.
– Isten kegyes jóvoltából narancs lett a szalmaszálból, – ujjong fel a
_szamuráj_ és fogja a narancsot, odaköti egy ágacskához, úgy indul vele
tovább.
Amint megint megy, mendegél, zarándokoló emberekkel találkozik.
Tikkadtak lehettek nagyon, meg szomjasak, csak úgy izzadtak a nagy
hőségben. Amint megpillantották a _szamuráj_t, odasietnek hozzá és
kérdik tőle, hol lehet errefelé ivóvizet kapni?
– Aligha találtok ezen a környéken, – mondja nekik a legény.
– Pedig egy templomba igyekszik az urunk, – mondják, – és szinte betegje
a nagy szomjúságnak. Itt ül szegény a kocsijában, jártányi ereje sincs
már.
– Itt ez a narancsom, – mondja a legény, – szívesen odaajánlom az
uradnak. Hadd térjen tőle magához.
Odasietnek az emberek a kocsihoz és jelentik a gazdájuknak:
– Itt egy legényember a kocsid mellett, egy narancsot tartogat, jó
szívvel ajánlja fel neked.
– Hamar azt a narancsot, – rebegi az eltikkadt ember és amint odaadják
neki, nagy mohón utánakap, megeszi és magához tér tőle. Boldogan
lélegzett fel örömében.
– Ha nincs ez a narancs, – mondja aztán vídáman, – bizonyára meghaltam
volna, úgy elgyötört a nagy meleg.
– Hol az a legényember? – kérdi. – Legalább étellel tartsátok jól, ha
már egyebet nem adhatunk neki.
Odahívatja aztán a _szamuráj_t maga mellé és azt mondja neki:
– Sose felejtem el a jóságodat, a haláltól mentettél meg. Meg
szeretnélek jutalmazni nagyon, de most úton vagyok, nem nyujthatok
sokat.
Egy selyem _kimonó_t vesz aztán elő, odaajándékozza a _szamuráj_nak és
még egyszer megköszöni a jóságát.
– Isten kegyes jóvoltából ruha lett a szalmaszálból, – ujjong fel a
legény, és fogja a _kimonó_t, úgy indul vele tovább.
Amint megint megy, mendegél, úgy reggel felé lehetett már, egy lovas
emberrel találkozik. Ugy vágtat a lován, hogy a szél is alig éri utól.
Egyszerre csak megbicsaklik a lova és összeesik, mintha csak a páráját
adta volna ki. Ott áll a lovas ló nélkül. Mihez kezdjen már most?
Épp egy paraszt baktatott arrafelé, csendesen poroszkálgatott a lován.
Megállítja a lovas a parasztot, megvásárolja a lovát és ráül. A
szolgáját meg ott hagyja, hogy takarítsa el azt a párát, hadd nyugodjék
meg a földben.
Odamegy a _szamuráj_ ehhez a szolgához és nézi a döglődő lovat. Mintha
még élet volna benne, mintha mozgatná is a fejét. Reménykedik a legény
és azt mondja a szolgának:
– Jó paripa lehetett valamikor, nagy kár érte.
– Mindenki meg akarta venni, aki csak látta, – feleli a szolga, – de nem
akart a gazdám túladni rajta. Ehol ni, most meg agyonlovagolta a nagy
hajszolással.
– Mit csinálsz vele? – kérdi tőle a _szamuráj_.
– Lenyúznám a bőrét, – feleli a szolga, – de nincs meg a hozzá való
szerszámom.
– Pedig milyen pompás még a bőre is, – mondja a legény. – Ha nehezedre
esik, hagyd itt nekem ezt a lovat, lenyúzom én majd a bőrét. Nem kívánom
ingyen; egy _kimonóm_ van, selyem a szövetje, odaadom érte.
Megörül a szolga a ruhának és ott hagyja érte a lovat. Nézi a _szamuráj_
a vonagló állatot, aztán megmosakodik, kezét-száját megöblíti és a
templom felé fordul, úgy kezd az imádkozáshoz:
– Segíts meg, ó, istenem, – fohászkodik, – éleszd fel a lovamat. Ha van
még pára benne, hadd keljen életre.
És íme, egyet mozdul a ló, kinyitja a szemeit és lassan-lassan
felerőlködik a fektéből. Nem is szállt volt ki belőle a lélek, csak
elalélt a sok hajszától.
– Isten kegyes jóvoltából, lovam lett a szalmaszálból, – ujjong fel
ismét a _szamuráj_ és azzal fogja a lovát, leheverteti az árnyékba, hogy
kipihenje magát.
Másnap reggel már rápattan és ellovagol a város felé, az emberek közé.
Amint jobbra-balra forgolódik, azt veszi észre, hogy nagy a mozgolódás
egy ház körül. Emberek sietnek ki a kapuján, emberek térnek be rajta,
mintha csak útra készülődnének. Odalovagol a _szamuráj_ a kapu elé és
kérdi tőlük, hogy mit lótnak-futnak, hol ki az uccára, hol be az
udvarra.
– Lovat keresünk a gazdánknak, – felelik neki. – Sietős az útja nagyon,
jó ló kellene alája.
– Itt az én paripám, – mondja a _szamuráj_, – úgy vágtat, akár a
szélvész. Odaajánlanám én, ha olyan szükségetek van rá.
Sietnek az emberek a gazdához, hogy a kapu előtt egy jó paripa. Kisiet a
gazda a házból és nézi a pompás lovat.
– Selymem most nincs, hogy azt adnék érte, – mondja a legénynek, – de
termőföldem, rizsnek valóm, azt adhatok érte bőven.
– Inkább a selymet akartam volna, – feleli a legény, – de nem bánom,
rizsfölddel is becserélem én.
Veszik aztán a lovat, kipróbálják, hát úgy repül, akár a _tájfun_ szele.
Örül a lovának a gazdája, még jobban a földjének a _szamuráj_ és
egy-kettőre telkesgazda lett belőle.
– Isten kegyes jóvoltából rizsföld lett a szalmaszálból, – ujjong a
_szamuráj_ és rövidesen olyan gazdag ember lett belőle, hogy szalmája
volt szekérszámra, narancsa volt erdőszámra, _kimonó_ja százszámra,
földje, rizse mérföldszámra.


Az irgalmasszívű szegény.
Volt egyszer egy szegény ember, ennek meg egy házsártos, rosszlelkű
felesége. Jó szíve volt az embernek, meg irgalmas lelke, csak a
feleségétől lett volna maradása. Szőtt, font az asszony, az ember meg
mindeneskedett, de még így sem keresték meg a minden napra valójukat.
Több volt a kopp, mint a hopp.
Előáll egy nap az asszony, elővesz egy vég vásznat és azt mondja az
urának:
– Vedd ezt a vásznat, te ingyenélő, te mihaszna, és tedd pénzzé
valahogy. De nem, inkább a _Biva_ tóhoz menj el, oda jár a sok halászó
ember, hátha halat-mit kaphatsz érte. De el ne prédáld a portékámat,
mert a magam keze munkája. A halakat majd rizsre váltjuk, lesz legalább
egy-két hétrevalónk.
Veszi az ember a vásznat és ballag vele a tó felé. Odamegy egy
halászhoz, odaajánlja neki, hogy halakat halásszon érte. Fogja a halász
a horgát, de akárhányszor próbálkozik is meg vele, csak nem akad bele
semmi. Addig-addig, míg végül egy teknősbéka kerül a horgára. Ugy
nekibosszankodik a halász, hogy agyon akarja az állatot ütni. De
megsajnálja a szegény ember és azt mondja a halásznak:
– Sose bántsd azt az ártatlan állatot, inkább odaadom érte a vásznat.
Két kézzel kapott rajta a halász és a vászon a halászé lett, a
teknősbéka meg a szegény emberé. Fogja az ember az állatkát és mintha
csak értené a beszédjét, így szólt hozzá:
– Mindenféle teremtménynek az ő élete a legnagyobb kincse. Ugy tudom,
hogy jó sokáig elél a magad fajtája. Én ugyan szegény ember vagyok, de
odaadtam érted a vásznat, hogy meg ne rövidülj valahogy.
Fogja aztán a teknősbékát és visszaengedi a vízbe, hadd élje az életét.
Aztán megfordul és indul vissza, hazafelé.
– Na, te mihaszna, hoztál halat? – kérdi a felesége.
– Biz én nem hoztam, – feleli az ember.
– Hát a vászon hol van? – kérdi megint az asszony.
– Egy teknősbéka életét mentettem meg vele, – mondja az ember nagy
félénken.
Volt mit hallania a szegény embernek. Nincs az a szitokszó, amivel ne
illette volna az asszony és még ezer a szerencséje, hogy ép bőrrel
menekedhetett meg.
Egy-két nap múlt el azóta és hogyan történt, hogyan nem, ággyá esett egy
nap az ember, másnapra meg meghalt. Még csak meg se siratta a felesége,
még csak el se temettette, hanem felcipelte a hegyre és otthagyta. Ott
feküdt a szegény ember temetetlenül, ott nyugodott a hegyen, akár csak
álomba merült volna. Aminthogy harmadnapra fel is ébredt és megint
beléje szállt a lélek.
Egy ember haladt épp el arrafelé és amint meglátta a támolygó embert,
odasietett hozzá és vízzel itatta meg. Uj erőre kapott a friss víztől és
elbotorkált a falujába, csak a háza táját nem merte megközelíteni.
Elámul láttára a sok ember, mert hallották volt a dolgát és körülállják,
faggatják, hogy mi is történt vele s hogyan kelt ismét életre.
Elgondolkozik egy kissé az ember és mintha csak álmodta volna, mindent
elmond a falubélieknek.
– Mikor meghaltam, – kezdi el a mondókáját, – a sötétség szolgái jöttek
el értem. Kézen fogtak és cipeltek magukkal elfelé. Homályosság volt
mindenütt, mezőkön meg réteken haladtunk keresztül, míg egy nagy kapu
elé nem érkeztünk. Benyitottunk és akkor azt láttam, hogy csupa
megkötözött ember van az udvarában. Megijedtem a sok sáppadt arc láttára
és félénken nézegettem körül. Egy jóképű legényke kerül aztán elém és
azt mondja az alvilág embereinek:
– _Buddha_ áldása van ezen az emberen, ő segített meg egyszer a
szorultságomban. Jót akartam volt tenni az állati teremtményekkel,
teknősbékává lettem és a _Biva_ tavába merültem le. Ámde pórul jártam,
mert egy halásznak kerültem a horgára és ha ez az ember itt meg nem
könyörül rajtam, elpusztított volna a halász. Engedjétek el ezt az
irgalmasszívűt, hadd élje az életét továbbra is.
Legott elengedtek az alvilág urai. Karon fogott a legényke, kikísért a
kapun és megmutatta az útat, hogy merrefelé menjek vissza. Épp indulóban
voltam és búcsúzófélben a legénytől, amikor egy lánykán akadt meg a
szemem; szinte lemosolygott róla a jóság. Két szolga hozta őt is és épp
kötözgették a kezét.
– Hová való vagy te, kis lány? – kérdem szegénykétől. Sírva fakad a
leányzó és azt feleli nagy búsan:
– Előkelő jó ember az én apám, jólelkű az én anyám és az ő nagy
bánatukra, mégis meg kellett halnom. A sötétség útjára léptem és most
itt vagyok az alvilágban, a halál ura hatalmában.
Megsajnáltam a szegény lánykát és azt mondtam az én legénykémnek:
– Én már úgyse vagyok olyan fiatal, rég megettem a rizsem javát. Nem kár
ezért a leánykáért, meg a fiatalságáért? Hadd adjam oda az életemet ő
neki, engedjétek szabadon. Ő helyette szívesen maradok én itt.
Azt felelte rá a legényke:
– Irgalmas a te szíved nagyon, még a saját életedet is másnak adnád oda.
Jól van hát, hadd éljen az a lányka továbbra is, de te se maradhatsz meg
nálunk.
Az alvilág ura belenyugodott és szabadon bocsátott bennünket. Könnyes
szemmel hálálkodott a lányka, hogy im, visszanyerte az életét és amikor
visszatértünk a sötétségből, elköszöntünk egymástól és ő elindult
jobbra, én meg balra.
Ennyi volt a szegény ember mondanivalója. Megérkezett egy nap a
községébe, egy-két napig még ott maradt, harmadnapra meg útra kelt, hogy
megkeresse azt a lánykát. Vajjon csakugyan életben van-e?
Addig ment, addig tudakozódott, míg rátalált egy nap a községére és
rátalált a házra is, ahol azok az előkelő emberek laktak. Benyit
hozzájuk és tudakozódik a lánykájuk után. Boldogan beszélik neki a
szülők, hogy ismét feltámadt a lánykájuk; pedig három napon át volt
halott.
– Ösmerem a dolgát, – mondja a szegény ember, – velem is ilyesmi esett
meg. De meg láttam is az alvilágban, beszélgettem is vele.
Szólítják a szülei a lánykát, hogy vajjon ráismer-e ő is az emberre.
Belép a lányka a szobába és amint ránéz az emberre, eleinte
elcsodálkozik, eltünődik, aztán megragadja a kezét és ki se fogy a
hálálkodásból.
– Álmot láttam, szomorúat, – szólal meg a lányka, – te vígasztaltál meg
benne, te adtad vissza az életemet.
A szülők csodálkoznak, nem értik, hogy miről van szó és hogy milyen
álomról beszél a lánykájuk. Leülnek aztán mind a négyen, elteázgatnak és
egymásután mondja el az ember is, meg a lány is, hogy mi minden történt
velük, hogyan jutottak az alvilágba és hogyan kerültek onnan megint
vissza.
Egy pár lett belőlük és mind halálig boldogan éltek, irgalmas szívvel,
meg jó egészséggel.


Tenger alatt járó asszony.
A mennyei nagy országba, _Csin_nek csodás világába került _Nippon_
virágszála, a _dájmió_ leánykája. – Mielőtt otthagyta volna a hazáját,
szilvafavirágos otthonkáját, elzarándokolt a templomába és fogadalmat
tesz az oltáránál. Ereklyéket küld majd hármat, új hazája oltáráról volt
hazája oltárának.
Otthon volt már _Csin_országban, ura márvány otthonában s addig járta a
templomokat, addig nézte az oltárokat, míg rábukkant az ereklyékre.
Nótafa volt az egyike. Örök nóta zengett róla, örökké szólt
hangja-szava. A másika tentakő volt. Víz soha meg nem puhítja, mégis
írást ró a lapra. Harmadik egy kristálygolyó. _Buddha_ képe fénylik
benne s bárki rája tekint egyet, a szent szeme mindenkire mindenfelé
visszanézett.
Országa egy vitézének adta át az ereklyéket, az hadd vigye tengertúlra,
_Nippon_nak egyik oltárára. Hajóra szállt egy nap a vitéz és úgy vigyáz
az ereklyékre, akár csak a szeme fényére.
Közeledőben voltak már a partokhoz, amikor hirtelen csak megfordul az
idő és úgy nekidagad a tenger, úgy nekiiramodik a szélvihar, hogy csak
úgy hányta-vetette a hajót. Attól remegett a vitéz, hogy el talál
sülyedni a hajó és odavész a három ereklye. Dühöng a hullám, tajtékot
túr a habja és veszett módra üvölt az orkán. Egyszerre csak
elcsendesedik, a hullámok kisímulnak és a szélvihar eltakarodik.
Boldogan köt ki a _csin_-vitéz és amint utána néz az ereklyéknek, helyén
zeng-bong a nótafa, helyén van a tentakő is, csak a kristályos
golyócska, sehol annak semmi nyoma. Tűvé teszik az egész hajót, minden
zúgot felkutatnak, csak nincs meg a kristálygolyó.
[Illustration: Tenger alatt járó asszony.]
– Vihar közben veszhetett el, szél sodorta be a vízbe – mindenki azt
hajtogatja.
Búsan száll partra a csin-vitéz s jelenti a lány apjának, a hatalmas
_dájmió_nak, hogy csorba esett a fogadalmon, hiányzik a legszentebbje.
Megkérdezik a _bonc_okat, hogy ők vajjon mit gondolnak:
– Tenger vize nagy istene, tenger alatt lakó sárkány, az rabolta el a
kincset. A vihart ő támasztotta, a szeleket ő fujtatta s mikor ég-föld
rengett-dörgött, előjött a habok közül s _Buddha_ arcát elorozta.
– Akár sárkány vitte volna, akár mély víz nyelte volna, meg kell lelnünk
minden áron, vagy életen, vagy halálon, – hangzik szava _dájmió_nak.
Odagyűlnek aztán a tenger mellé és ahány halász, meg hajós a környéken,
mind odaparancsolják és mondják nekik kérdve-kérve, hogy akinek nagy a
mersze, bátorsága meg ereje, szálljon le a víz mélyébe s ha megtalálja a
nagy kincset, kap érte másféle kincset.
Egymásután merül le a sok halász, egyre sülyed a sok búvár, üres kézzel
jön mind vissza.
– Meghozom én, gyenge asszony, – szólal meg egy búvárasszony s előlép
nagy szégyenkezve, hátán guggol csecsemője.
Elámulnak megannyian s csodálkozva kérdik tőle:
– Gyenge asszony, gyermek anyja, hogy merészkedsz ilyen útra, amikor sok
férfi-ember, lebukni is alig hogy mer.
Ám az asszony erősködik s váltig azzal bizonykodik, tudja ő a tenger
dolgát, érti minden csínyja-bínját. A tengerbe ha lemerül, szent
golyócska előkerül. Csakhogy van egy kívánsága, egy élete, egy halála.
– Mi az, amit kívánhatnál? – kérdi tőle a _dájmió_.
– Ime, az én gyermekecském, testemből lett kis testecském; csak ő érte
cselekszem meg, hátha sorsát így mentem meg. Senkije a nagy világon, ha
meghalok, árván hagyom s ha élek is, mi lesz vele, szegény asszony
felneveltje. Azt kívánom: ha meghalok, legyen rajta a gondotok, emberré
megnövesszétek, _szamuráj_nak neveljétek. Ám a golyót megtalálom s azt
se bánom, hogyha mindjárt belehalok.
Szól az asszony elszánt szívvel s felel neki a _dájmió_ igaz hittel:
– Ha a golyó kezemben lesz, kívánságod valóvá lesz.
Egy hosszú kötelet vesz erre elő az asszony, ráköti a derekára s azt
mondja a többi halásznak:
– Ha a golyó a kezemben s egyet rántok a kötélen, húzzatok fel
egy-kettőre, mély tengerből fel a földre.
Egy éles tőrt vesz aztán még magához, a gyermekét megöleli, megcsókolja,
a szívéhez szorongatja; egyet tekint fel az égre és lemerül a mély
vízbe.
Nézi a _dájmió_, nézi a sok ember a parton s úgy elszorong a szívök, úgy
megered szemök könnye.
Sülyed-merül eközben a bátor asszony s addig-addig ereszkedik, míg a
szikla meg a sok kő útját ott lenn el nem állja. Még mélyebbre
ereszkedik s egyszerre a tenger alján felragyog egy nagy palota.
– Ez a sárkány palotája, – gondolja magában az asszony, – itt lesz majd
a féltett kincs is.
Azzal fogja magát, nagy óvatosan odakúszik a palota felé s amint
jobbra-balra szétnézeget, im, egy torony legtetején, ott csillog a
kristálygolyó. _Buddha_ képe fénylik benne s amint felé tekint egyet, a
szent arc rá visszanézett. Körülötte rémes arccal, ijesztő rút
ábrázattal, krokodílus, sárkány, kígyó, el van állva minden nyílás,
minden kapu, minden ajtó.
– Hogy juthatnék a golyóhoz? – tanakodik a búvárasszony. – Nélküle nincs
utam vissza s életemnek úgy sincs célja, ha egyetlen magzatkámból vitéz
legényt nem nevelnek. Hegyes tőr van a markomban, az csak majd megsegít
rajtam.
Azzal nekigyűrkőzik az asszony, odaugrik a kapuhoz, beront rajta, aztán
fel a torony tetejére s lekapja a golyót róla. Rohan vissza az útjára,
de jaj, a sok fene állat, sárkány, kígyó, krokodílus, nyomában a
menekvőnek.
– Fogjuk meg a kincs rablóját, ereklyénk eltolvajlóját, – rikoltozzák
vak dühökben s fogaikat csikorgatják, szájaikat tátogatják.
Szegény asszony védekezik és tőrével jobbra-balra, ahogy csak tud,
vagdalkozik. Már-már közel hozzá a sok szörnyeteg és tátott szájjal
rontanak rá, egy falásra hogy bekapják.
– Jaj, gyermekem, – kiáltja el magát az asszony. – Nagy hirtelen egyet
gondol s veszi tőrét az éleset, beledöfi a mellébe és a golyót,
kristálygolyót odarejti vértől piros, vérben ázó mély sebébe.
Sárkányéknál vízországban, tenger-isten otthonában, egytől félnek,
riadoznak, föld halottját hogyha látnak. Ahogy a sok vízi lélek meglátja
az asszony vérét, mellén meg a vérző sebét, megijednek, meghökkennek,
féltökben megtántorodnak.
Egérútat nyer az asszony s míg a víz sok szörnyetegje félős szemmel,
riadt arccal bámul rá a vérző testre, a hős anya megrázkódik, összeszedi
az erejét s jó nagyot ránt a kötélen.
Fent a sok nép csak ezt várja s húzni kezdi ahogy bírja. S amint egyre
közelebbre, nagy rémülten veszik észre, hogy a víz megszínesedik, tenger
tükre véresedik. Még gyorsabbak a kötéllel, alig győzik lélegzettel s