Nagy magyarok élete (2. kötet) - 3

akkora seregnek. A rengeteg sereg be akarja keríteni a magyarokat, de
Hunyadi hirtelen összehúzódik seregével a szűk völgybe és egyszerre
eléteremnek a hegyek oldalán elrejtett magyar gyalogosok s három
oldalról támadják meg a szűk völgyben előnyomult törököket. A rengeteg
haderő nem tud mozogni a szűk helyen, vad futásban menekül s kél át a
Dunán. Hunyadi vezéri lángelméje így tette csúffá a 80 ezer főnyi török
haderőt!
Most Szerbiába vezeti hadát Hunyadi, onnét Bulgáriába, bevette Nist,
megszállotta Szófiát, átkelt a Balkánon s amerre járt, dicsőség kisérte
a magyar fegyvereket. A dicsőséges hadjáratnak a tél vetett véget. Csak
most jelent meg Hunyadi Budán, de nem azért jött az ország szivébe, hogy
ünnepeltesse magát, hanem azért, hogy újult erővel indulhasson a török
ellen. Az ő nevétől s dicsőségétől visszhangzott az ország, ő benne volt
a nemzetnek s az egész keresztyén világnak legnagyobb bizodalma.
Elérkezettnek hitték az időt, mikor végkép kiverik a törököt Európából.
A magyar országgyűlés 1444 tavaszán nagyobb összeget szavazott meg a
hadjárat folytatására. S amily nagy volt a keresztyén világ bizodalma,
oly nagy volt a csüggetegség a törökben. A pápa követe, Julián bibornok
biztosította Ulászlót, hogy a pápa nagyobb hadihajóval fogja támogatni.
És Ulászló letette az esküt a pápai követ kezébe. Arra tett esküt, hogy
még a nyár folyamán hadba indul »Görögország felé«. Murát szultánt
valósággal kétségbeejtette Ulászló készülődése. Brankovics Györgyöt, a
szerb fejedelmet bízta meg, hogy fegyverszünetet eszközöljön ki a magyar
királynál. A közbenjárásért azt igérte Brankovicsnak, hogy visszaadja
neki Szerbia törökuralom alatt álló részét s szabadon bocsátja két fiát,
kik a szultán foglyai voltak. A szerb fejedelem örömmel vállalkozott a
közvetítésre. Egyenesen Hunyadi Jánoshoz fordult, hogy első sorban őt
nyerje meg a békének. A nagy Hunyadi kész volt pártolni a békét, ha
ennek fejében az ország megkapja mindazt, amiért valóképpen harcolt.
Harcolt pedig a magyar korona elveszett tartományainak
visszaszerzéséért; harcolt a török támadások örök időkre való
megszünéséért. Ez volt az egyik cél. A másik cél Görögországnak a török
uralom alól való felszabadítása s ezzel a töröknek Ázsiába való
visszaszorítása volt. Az, hogy a török visszahúzódjék Ázsiába: közös
érdeke volt az egész keresztyén világnak. A magyar király tehát joggal
számíthatott az egész keresztyén világ segedelmére. Ám mikor tettre
került volna a dolog, mindössze a pápától és Fülöp burgundi fejedelemtől
kapott a segítségre – igéretet. És több jel arra vallott, hogy ez az
igéret is jórészt igéret marad. A pápa és a burgundi fejedelem
megrendelt ugyan tizenkét gályát, de nem lehetett számítani arra teljes
bizonyossággal, hogy ez a tizenkét gálya idejében megérkezik.
Nyilvánvaló volt, hogy ez idő szerint le kell mondani a törököknek
Európából való kiűzéséről s egyelőre meg kell elégedni azzal a békével,
melyet a szultán felajánlott s melyért jó nagy árat igért.
A király Szegedre vonult hadával, ott várta a szultán követeit. Azért
ment Szegedre, hogy, ha nem sikerül a béke, nyomban megkezdhesse a
háborut. Július közepe táján érkezett Szegedre a király s jöttek
Brankovics Györggyel a szultán követei is. Az ajánlatok »hihetetlenül
előnyösek« voltak. Annyira előnyösek, hogy a király emberei gyanakodtak,
hátha az előnyös ajánlatok mögött valami csel lappang. Nevezetesen: a
szultán felajánlotta, hogy Szerbiát a területén elfoglalt várakkal
együtt visszaadja s nemkülönben Albániának is azt a részét, melyet
Brankovics birt. Ezenfelül szabadon bocsátja Brankovics fiait, százezer
aranyat fizet készpénzben s valahányszor a király kivánja, huszonötezer
fegyverest ád a rendelkezésére. Mindennek fejében tíz esztendei békét
kivánt a szultán.
A király elfogadta a »hihetetlenül kedvező« ajánlatot, azzal a
kikötéssel, hogy a szultán nyolc nap alatt kiürítteti a törökök által
elfoglalt várakat s a béke megtartására esküvel kötelezte magát. A
király tehát kétszer tett esküt ugyanegy dologban. Először arra tett
esküt, hogy hadat vezet a török ellen, természetesen azzal a kikötéssel,
hogy segítséget kap a keresztyén világtól. Ám a pápa által igért hajóhad
nem mutatkozott s így Ulászló sem vállalkozhatott a törökök kiűzésére.
De mi történt? Az történt, hogy alig kötötte meg Ulászló a törökkel a
békét, Julián bibornok levelet kapott, mely szerint a pápa nyolc gályája
elindult s ezt csakhamar követni fogja a burgundi fejedelem négy s a
velencei köztársaság nyolc gályája. Ez az értesítés nagy kavarodást
okozott a király környezetében. Mit tegyenek most? Ha nem indítják meg a
háborút a török ellen, ezzel magukra haragítják azokat, kik a háború
bizonyos tudatában fölfegyverkeztek s útnak is indultak. Számíthatnak-e
többé segítségre? Viszont, ha megkezdik a háborút, ezzel megszegik a már
megkötött békét, a király meg éppen esküjét szegi meg. Ha pedig nem kezd
háborút, akkor meg azt az eskűt szegi meg, melyet a pápának tett vala.
Mindenképpen nehéz helyzetbe jutott a király. Eközben a török nehány
várat kiürített, de nem ürítette ki valamennyit. Sőt Brankovics fiait
sem bocsátotta szabadon. És emellett a török csapatok folytatták a
magyar területre a beütéseket. Ezek a dolgok Julián bibornok mellett
szóltak, ki nem szünt meg tüzelni a királyt és tanácsosait: fel kell
bontani a békét, meg kell indítani a háborút. A szentszék ünnepélyesen
érvénytelennek nyilvánította a békekötést. Ulászlót feloldotta a
töröknek tett esküje alól. A lengyel urak a béke megtartását javasolták
a királynak, a magyar urak a háború mellett nyilatkoztak. Maga Hunyadi
János is. És Ulászló most harmadszor is letette az eskűt a főpapok és
főurak jelenlétében, most már arra, amire először: megindítja a háborút
a török ellen. A napot is megállapította, amelyen megindítja a háborút:
szeptember elsején Orsova mellett átkél a Dunán török területre »és
mindennemű csel és fortély kizárásával Ruméliába, Görögországba és a
törökök kezében lévő más tengermelléki országokba nyomulunk, és a
töröknek még a jelen év folyamán a tengeren túl (Ázsiába)
visszaszorítása végett, ami hatalmunkban áll, megteszünk.« Így szól a
királynak ez alkalomból kiadott okirata, melyben többek közt a töröknek
tett esküt is semmisnek mondja. Ez az eskű, amit most tett, az igazi.
És a király elindult a hadával, hogy a kitüzött időben átkeljen a Dunán.
Vele tartott Julián, a pápa követe, vele tartott a velencei köztársaság
követe is. Saját dandárán kívül négyezer lengyel lovas kisérte. Aztán az
egri, váradi és boszniai püspök zászlóaljai kisérték még. Útközben
nehány főúr csatlakozott hozzá s vagy ezer önkéntes, kiket a papok
toborzottak össze. Hunyady Szegedről Erdélybe ment, hogy ott fegyverre
szólítsa a székelyeket s az volt a terv, hogy Bulgáriában csatlakozik a
király seregéhez. Az oláhországi vajda is igért segítséget. De
Brankovics félre állott. Ő nem helyeselte a béke megszegését, jóllehet a
fiai még mindig a szultán foglyai voltak. Mindamellett a király bízott a
nagy vállalkozás sikerében. Bízott pedig azért, mert Murád szultán a
szegedi békekötés után, mint a ki jól végezte dolgát, legjobb hadaival
visszament Ázsiába s ha majd a háború hirére vissza akar térni, ott lesz
a hajóhad, nem ereszti át a tengeren. Ez így szépen volt elgondolva, a
valóság azonban megcsúfolta a szép terveket.
Október közepén Nikápoly alatt táborozott a király, ide jött Hunyadi is
ötezer s Vlád Drakul oláh vajda négyezer katonával. Ezzel a magyar
király hadereje húszezer főre emelkedett. Vajmi csekély haderő a nagy
feladat végrehajtására. Nikápolytól indult ki a magyar tábor, azzal a
szándékkal, hogy egyenest a Fekete-tengernek tart. Útközben nehány
csatát megvívtak s még nem is értek a Fekete-tengerig, mikor jött a hír,
hogy Murád szultán negyvenezer főnyi had élén Kis-Ázsiából, hol hirtelen
békét kötött ellenségeivel, a Boszporusnál átkelt a tengeren. Hát a
hajóhad mit csinált, hogy az átkelést nem akadályozta meg? A hajóhad,
mely huszonegy gályából állott, hatvankét kilométer hosszú vonalban
foglalt helyet a tengeren, a török haderőt pedig a Konstantinápolyban
lakó genuai kereskedők jó pénzért átszállították a hajóikon. Történt
pedig ez október elején. A szultán egyenesen Nikápoly felé indult
hatalmasan megnövekedett seregével. De mire ide ért, a magyar sereg már
nem volt ott. November 9-én a magyar sereg Várna mellett, a
Fekete-tenger partján ütött tábort. Itt tudták meg, hogy a török sereg
tőlük nem messzire táboroz. Julián bibornok azt tanácsolta, hogy
erősítsék meg a tábort s várják be a hajóhad idejövetelét. De Hunyadi
ezt a tervet nem helyeselte. Nyilt csatát akart ő, még pedig azonnal.
Nem akart vesztegelni, nem akarta megvárni, hogy rájuk szakadjon a téli
idő minden nyomorúságával. Nem egyszer vívott ő már nyilt csatát az
övénél aránytalanul nagyobb haderővel és győzött. Most is bízott a
diadalban. A hadi tanács Hunyadi mellett döntött. És Hunyadi november
10-én harci rendbe állította a sereget. Várnától ezer lépésnyi
távolságban, csaknem négyezer lépés hosszú vonalban állította fel a
dandárokat. A balszárnyon ő maga, a jobb szárnyon a három püspök és a
horvát bán, a középen a király állott. Az oláh sereg volt az utóhad.
Húszezer emberrel szemben százezeret állított csatasorba a szultán s
mikor látta, hogy a magyar sereg jobb szárnya a felette emelkedő
hegységet nem szállotta meg, innét, hol tehát leggyengébb volt a magyar
sereg, kezdette meg a támadást. Az első és második rohamot a jobbszárny
visszaverte, de csakhamar közéjük rontott Karadsa pasa az ázsiai
lovasság rengeteg tömegével s szétszórták a jobbszárnyat. Ekkor Hunyadi
a maga csapataival s a király dandárainak egy részével megrohanta az
ázsiai lovasságot, visszaverte s üldözni kezdette azt. Maga Karadsa pasa
is elesett a heves ütközetben. De mialatt Hunyadi az ázsiai lovasságot
üldözte, veszedelembe került a balszárny, visszatért tehát ahhoz s itt
is diadalt szerzett a magyar fegyvereknek. Már-már úgy tetszett, hogy a
magyarok részén a diadal. Maga Murád szultán már visszavonulásra is
gondolt. Még csak a janicsár gyaloghad állott épen, rendületlenül.
Ulászló, aki eddig tétlen szemlélője volt a harcnak, a dicsőség vágyától
elragadtatva, dandára élén neki vágott a janicsárhadnak. De a janicsárok
állták rendületlenül a heves támadást. A király igazi hősként osztotta
kardjával a halált, de nem sokáig: megsebzett lova elbukott, s lovával
együtt elterült a földön. És ekkor ráestek a janicsárok, az egyik
levágta a király fejét, lándzsára tűzi s úgy mutatja fel a nagyszerű
diadalmi jelt. És elhullanak a király oldala mellől a legjobb vitézek,
csak kevesen jutnak a táborba vissza. A vezér, Hunyadi, ezalatt a török
lovasságot üldözte s visszatérőben tudta meg a rettenetes csapást.
Lelkében megrendülten folytatja tovább az elkeseredett tusát, de hiába,
a királyát vesztett seregbe már ő sem tud lelket önteni. A sereg
szétszóródik a szélrózsa minden irányába. Menekülni kell a törökverő
hősnek is. Menekül Julián bibornok is, de menekülés közben – hol, s mi
módon, nem tudjuk – eltünik nyomtalanul.
A szultán, ki azzal feküdött le, hogy megverték, arra ébredt, hogy övé a
diadal. Várta a harc megújulását s íme a magyar sereg szétszóródott. Azt
a keveset, akik a magyar táborba menekültek, lemészárolták. Némelyek
három, mások tizenkétezerre becsülik a magyar elesettek számát, a
törökök veszteségét 30–40 ezerre. De a szám mellékes. A fő az, hogy
rettenetes csapás érte itt az országot. A nagy vállalkozás kudarcot
vallott, a király elesett, Hunyadi pedig bolyongása közben az oláh vajda
fogságába esett, ki ismét a törökhöz pártolt, de bántani még sem merte a
törökverő Hunyadit: végre is szabadon eresztette.

III.
De vajjon elesett-e valósággal a király a várnai csatában? Ezzel a
kételkedő kérdéssel biztatták magukat a magyarok. Maga Hunyadi János sem
tudott erről bizonyosat mondani. Ám a király hazajövetelét hiába várta a
nemzet. Mikor 1445-ben Székesfehérvárt országgyűlést tartottak, még
sokan bizakodtak abban, hogy él a király. Egyelőre tehát hét főkapitányt
választottak az ország kormányzására, vegyesen az Ulászló és V. László
híveiből. Hét főkapitányt, akik közt a becsületes, tiszta kezű Hunyadi
mellett ott volt Giskra, a cseh zsoldosok vezére, a felvidéki nép e réme
is! E hét főkapitány működésének idejére esik e kor egyik
legnevezetesebb férfiának, Zrednai Vitéz Jánosnak nagyváradi püspökké
való kinevezése. Kőrösmegyei szegény nemes család sarjadéka volt Vitéz
János s a királyi udvarnál kötött vele barátságot Hunyadi, aki csakhamar
felismerte benne a kiváló államférfiúi tulajdonságokat. Még Zsigmond
király kancelláriájában kezdette meg hivataloskodását, Ulászló idejében
országos itélőmesterré lett, majd a váradi káptalan prépostja. A várnai
ütközetben elesvén a váradi püspök, ennek helyére a váradi káptalan
egyhangulag választotta meg Vitéz Jánost. A választás Hunyadi János
felszólítására történt, aki a Tiszántúli főkapitányság tisztjét viselte.
Így kerül Hunyadi oldalára Vitéz János, akinek ezidőtől kezdve nagy
szerep jut az ország dolgainak intézésében. Ő írja Hunyadi nevében a
szebbnél szebb leveleket a pápához, a keresztyén fejedelmekhez; az ő
gyönyörüen fogalmazott levelein át beszél Hunyadi János a keresztyén
világhoz: a várnai szerencsétlenség nem törte meg a magyar nemzet
erejét, bátorságát, él a magyar vitézség, kiköszörüli a csorbát mielébb!
»A háborúk természetét megfontolva – írja a pápának Hunyadi – úgy
találom, hogy a hadviselőknek mindig közös sorsuk volt: a mennyei intéző
tetszéséhez képest, hol győzni, hol veszteni. Isten itéljen azok fölött,
kik segélyt igértek és azzal kecsegtettek, hogy a diadal kiküzdésére
minden elő van készítve, azután pedig igéreteiket nem teljesítvén, cselt
vetettek nekünk. Azonban a fájdalom, amely lelkemet betölti,
bátorságomat még növeli. A vallás, a keresztyénség szolgálatában az
életet és a halált egyaránt megvetem. Erőfeszítéseimmel, míg a lélegzet
bennem tart, _míg a hazán ejtett sebeket meg nem gyógyítottam, róla a
gyalázatot le nem töröltem_, föl nem hagyok.«
Szebb jellemrajzot lehetne-e írni Hunyadiról, a magyar haza és a
keresztyénség e halhatatlan védőjéről, minőt e nehány sorban ád magáról?
Ha nem is ő írja a levelet, az ő lelke szólal meg abban: bizonyítják
cselekedetei. Hunyadi mint főkapitány is becsülettel végezte dolgát,
amit éppenséggel nem lehet mondani főkapitány társairól. A nyers erőszak
lett az úr az országban. Nem volt, aki megzabolázza a féktelenkedő nagy
urakat. Fenekestől felfordult a rend, s igazi szerencséje volt az
országnak, hogy a török nem használta ki a várnai diadalt. E
fejetlenségnek akart véget vetni az 1446-iki országgyűlés azzal, hogy a
gyermek Lászlót megválasztotta királynak, feltételesen: ha Ulászló május
30-ikáig vissza nem tér s ha Frigyes császár kiadja a gyermek-királyt és
a – koronát. Frigyes császárnak pedig eszeágában sem volt, hogy az
országgyűlés kérését teljesítse. Sem a gyermek-királyt, sem a koronát
nem adta ki a kezéből. Erre új országgyűlést hívtak össze még ez évben
Pestre. A nemességet fejenként hívták meg e gyűlésre s az nagy számban
is jelent meg a Rákoson.
Ez az országgyűlés határozta el, hogy a király kiskorusága idejére
kormányzót választ s mindjárt meg is választotta Hunyadi János
személyében. És választottak melléje egy tizenkét tagú tanácsot; ennek a
tanácsnak a fele köznemesekből állott.
Nyilvánvaló, hogy az egész köznemesség egy emberként állott Hunyadi
mellett: csak így volt lehetséges, hogy a királyi hatalommal felruházott
kormányzói állást azzal a férfiúval töltsék be, ki, ha legnagyobb embere
is volt ez idő szerint az országnak, még tíz év előtt egyszerű köznemes
volt. Ő, ki testestől-lelkestől katona volt, nem örült a kormányzói
állásnak, de elfogadta vonakodás nélkül, mert ezt diktálta neki a
hazafiúi kötelesség. Kormányzója lett az országnak, oly hatalommal,
»amilyen a királyi felségnek volna«, – így szól a törvény, – de ő
sohasem élt vissza e hatalommal, sőt ő maga volt az, aki azt kivánta az
országgyűléstől, hogy »határozzák meg az utat és a módot, amely szerint
a kormányzói hivatal ügyeit és az ország védelmét intézheti, nehogy a
határon túllépjen és hatalmát esküjének megsértésével kelleténél tovább
terjessze ki«.
Az ország javára, üdvére kivánja használni a ráruházott nagy hatalmat.
Egy pillanatra sem feledkezik meg a nagy feladatról: addig nem lesz az
országnak nyugodalma, míg a törököt ki nem veri Európából. De a nagy
feladat végrevitelében folyton hátráltatja Frigyes császár
ellenségeskedése, ármánykodása. »Hazánknak a pogányok támadása nem árt
annyit, mint az ő váratlan ellenségeskedése!« – így tört ki a nagy
hazafi egy levelében, melyet a pápához 1446 október havában intézett.
»Polgárháboruktól zaklatott hazánk – így szól Hunyadi e levele – Isten
kegyelméből lassankint nyugalomra jutott, és erejét a hitetleneknek
Európából való kiűzésére kezdette irányítani. Azonban a fejedelem, ki a
keresztyénvilág Augustusának címét viseli, a behegedt sebeket újból
feltépi és új viszályokat támasztván, a békét felbontja; ámbár jól
tudja, hogy _hazánkra joga nincs_…« És elmondja a levél további
folyamán, hogy »jogtalanul visszatartja a királyt és a koronát, sőt
újabb foglalásokat tesz, királyi és egyházi jövedelmeket bitorol, a
népet zsarolja, várakat épít, a templomokat megszentségteleníti«…
Hunyadinak tehát le kellett elébb számolni Frigyessel, csak úgy indulhat
vala a török ellen. Megüzente Frigyesnek a háborut. De levelet írt az
osztrák rendeknek s Bécs városának, hogy nem nekik, csupán Frigyes
személyének szól a hadüzenet. Átkelt a Rábán, Stájerországot, Karinthiát
és Krajnát elárasztotta hadaival. A császár nem tudta megvédeni
tartományait, de engedékenységre sem tudta elszánni magát. Hunyadi tehát
Stiriából Bécs ellen indult. Ettől már megijedt a császár, békét
ajánlott, Hunyadi nagy zsákmánnyal visszatért, miután abban állapodtak
meg, hogy majd Bécsben megkötik az egyezséget. El is mentek Bécsbe a
magyar urak, de itt azonnal kitűnt, hogy Frigyes csak időt akart nyerni,
a magyarok jogos követeléseinek teljesítéséről hallani sem akar. Az urak
visszajöttek, Hunyadi meg újabb háborura készült. Segítségül hívta a
lengyeleket. A lengyel rendekhez intézett e levele nagyon érdekes. Azt
írja benne többek közt: »a magyarok és németek közt uralkodó gyűlöletnek
csak fegyver vethet véget!« De újabb háborura most nem került a sor: két
évi fegyverszünetet kötöttek. Ez a fegyverszünet nem Frigyestől, hanem
Magyarországtól követelt áldozatot. Frigyes egyelőre megtartotta a
koronát s az elfoglalt városokból csak Győrt adta vissza. És folytatta
tovább a nemzet türelmét erős próbára tevő mesterkedéseit. A béke ügye
csak húzódott s a magyar urak, kik folyton jártak Bécsbe, végre
elvesztették türelmüket, azt mondták: többé nem mennek Bécsbe, hanem ha
Frigyes békét akar, küldje a követeit Budára! A béketárgyalások
félbemaradtak, Hunyadi pedig készült a török ellen. Az ő lelkét
állandóan izgatta a várna csata megtorlása. A pápa is biztatja erre
folytonosan. Még hercegi címet is ad Hunyadinak, hogy még jobban
lekötelezze a hitetlenek ellen való háborura. De Hunyadi János nem örül
a hercegi címnek. Őt sem a hatalom, sem a cím nem szédítette el.
Lelkében megmaradt egyszerű köznemesnek. Megköszönte a címet, de sohasem
használta s egyenesen megírta levelében, hogy ő a szentszéktől hazája
megmentésére várt segítséget, nem pedig a maga részére kitüntetést. »Ha
– úgymond – a szentszék személyemet és személyemben a keresztyénség
ügyét meg akarja tisztelni, ám valósítsa azt, amire bennem reménységet
ébresztett«.
Így ír Hunyadi János. Fenségesebb példáját a magával nem törődő, csak a
haza javát, üdvét szolgáló honszerelemnek lehet-e találni ennél az egész
világ történetében?
Valóban az országnak egyébre lett volna szüksége, mint arra, hogy
Hunyadi hercegi címet kapjon. A törökverő hősnek égett a lelke a
megtorlás vágyától, de a honnét segítséget várhatott volna, elmaradott a
segítség: a pápától is, a keresztyén fejedelmektől is. A szerb fejedelem
s a boszniai király, a magyar korona két hűbérese, egymással hadakozott.
Horvátországban Cillei Henrik gróf, a gyermek László király anyai
nagybátyja, a Felvidéken pedig Giskra garázdálkodott. És Hunyadi mégis
elindult a török ellen. Azt írta Kázmér lengyel királynak: »Vagy
sikerülni fog királyom haláláért boszut állanom, vagy magam is
feltalálom a halált!«
És elindult mindössze 24 ezer főnyi haddal, egyenesen Bolgárország felé.
Amint erről a szultán értesült, _másfélszáz ezer főnyi_ haderővel
Szerbiának indult, hogy Hunyadit Magyarországtól elvágja. De Hunyadi
meghiusította a szultán tervét: a Rigómezőn táborba szállott s ott várta
be a törököt. A szultán nem merte megtámadni Hunyadit a jól megerősített
táborban s azon mesterkedett, hogy onnét kicsalja. Először követeket
küldött hozzá s százezer aranyat és békét ajánlott fel neki. Hunyadi az
ajánlatot visszautasította. Most a szultán úgy tett, mintha nem akarna
háboruba ereszkedni, fölszedte sátrát, átkelt a Szidnica folyón s
visszavonult. Átkelt Hunyadi is. Csak erre várt a szultán, mindjárt
megállott s megkezdette a csatát. Déltől estig tartott a csata, de
eldöntetlen maradott. Éjjelre mindakét sereg visszahúzódott a táborba,
azzal a gondolattal, hogy másnap folytatják a csatát. De Hunyadi nem
várta meg a reggelt: éjfélkor meglepte a török tábort. Ám a terve nem
sikerült. Súlyos veszteséggel járt az éjjeli támadás. És Hunyadit nem
csüggesztette el az éjjeli kudarc. Reggel újra kezdte a csatát. Egy
maroknyi magyar sereg állott szemben a rengeteg török haderővel. És ez a
maréknyi sereg talán diadalmaskodik az aránytalanul nagyobb török
seregen, ha csataközben Dán oláh vajda az ellenséghez át nem szegődik.
Ez az árulás eldöntötte a csatát. A megfogyatkozott kicsiny sereg
megfutamodott s magával sodorta a vezért is. Szörnyű volt a törökök
vesztesége: több török (34 ezer ember) esett el, mint amekkora
eredetileg volt a magyar sereg, de hiába: mégis csak övék volt a diadal.
Hunyadi a táborba menekült. Azt hitte, itt talál még annyi katonát, hogy
újra kezdheti a csatát. Nem kezdhette újra. Csekélyszámú kisérettel
visszaindult Magyarországba. De útközben egy üldöző török csapat kezére
került, ez meg két katonára bízta a nemes vad őrizetét. Szerencsére, a
katonák összevesztek az ő aranyláncán, Hunyadi hirtelen kirántotta
egyiknek a kardját a hüvelyéből, ezzel egyik katonát levágta, a másikat
pedig megszalasztotta. Hegyeken, erdőkön, járatlan utakon bolyongott a
világhires hadvezér, elkerülve a falukat, a városokat, nehogy a szerbek
kezére kerüljön Méltán félt attól, hogy, ha felismerik, Brankovics
fejedelem fogságába kerül, a kivel akkor ellenségeskedésben élt.
Hiábavaló volt az óvatossága: egy szerb paraszt, kit kalauznak fogadott,
Nándorfejérvár helyett Vég-Szendrőre kalauzolta, ott felismerték s mégis
csak Brankovics kezébe került. Óriási váltságot kapott Brankovics
Hunyadi Jánosért. Követelhetett akármit, megadták, csakhogy Magyarország
kormányzóját megtartsák – Magyarországnak. A magyarok méltán félhettek
attól, hogy Brankovics a törökök rémét kiszolgáltatja a szultánnak.
Állítólag meg is próbálta ezt, de a szultán az ajánlatot
visszautasította: nem akart ily gyáva módon jutni a nagy hadvezér
fejéhez. Követek mentek Brankovicshoz, megfenyegették. Brankovics ki is
adta Hunyadit, de ennek fejében kapott százezer aranyat, visszakapta
magyarországi uradalmait, melyeket hűtlensége miatt elvettek volt tőle;
visszakapta a Magyarországhoz csatolt szerb várakat, s hogy a zsarolást
a magyar nemzet meg ne torolhassa, kikötötte, hogy Hunyadi idősebb fia,
László, kezesül nála marad s leányát, Erzsébetet feleségül veszi!
Súlyos, nagy váltságot fizetett tehát az ország Hunyadiért, de szivesen
fizette érte. Megszabadulásának örömétől visszhangzik az ország. Mintha
nyert csatából érkeznék vissza, oly nagy az öröm! Csakhogy él! A nemzet
bizalma nemhogy megrendült volna, de még jobban megerősödik. A
veszteséget kiheverik, a csorbát kiköszörülik, hisz él Hunyadi János! Ő
maga sem csügged s ünnepélyesen jelenti ki, hogy a harcot folytatja,
»míg vagy diadalmaskodik, vagy a tusában halálát leli!« De egyelőre le
kellett mondania a háború folytatásáról. Abban állapodott meg az
országos tanács, hogy fegyverszünetet kötnek a szultánnal a király
nagykorúságáig. Hosszas tárgyalás után létrejött az egyezség Frigyessel,
1450-ben. Ez egyezség szerint László 18 éves koráig Frigyes gyámsága
alatt marad s Bécsben nevelődik; ami magyar város és vár a keze között
van, addig megtartja. Ellenben elismeri Hunyadi kormányzóságát s őt e
tisztében támogatja.
Ez egyezséget megelőzően kötött egy más egyezséget is Hunyadi, még pedig
Garai László nádorral és Ujlaki Miklós erdélyi vajdával. »Véd- és
dacszövetséget« kötött a három előkelő ember, melyben egymásnak erős
barátságot fogadtak, ellenségeikkel szemben kölcsönös támogatásra
kötelezték magukat; Lászlónak Frigyes kezéből való kiszabadítására
egyesültek – s mindezeknek megtartására meg is esküdtek. Nyilvánvaló,
hogy Hunyadi Jánost e szövetségre nemcsak az ország, hanem saját
családjának érdeke is kényszerítette. A féktelenkedő főurakkal szemben
szükség volt e szövetségre, szükség volt Frigyessel szemben is, de
szüksége volt magának Hunyadinak is, hogy fiai sorsát, jövendőjét
biztosítsa. Midőn Brankovics foglya volt, kényszerüségből eljegyezte
idősebb fiát Brankovics unokájával, Cillei Ulrik leányával. Most ezt az
eljegyzést felbontották s Lászlót Garai nádor leányával, Máriával
jegyezték el. Viszont, hogy Brankoviccsal és Cilleivel is megmaradjon a
barátság, Hunyadi a kisebbik fiát, Mátyást jegyezte el Cillei
Erzsébettel. A legelőkelőbb családokkal készülődött tehát a
Hunyadi-család atyafisága. De csakhamar kitünt, hogy az egész
szövetkezés, az egész összeházasodási terv nem volt őszinte a nevezett
urak részéről. Midőn Hunyadi a garázda Giskra megfenyitésére indul, az
előkelő atyafiak mind cserben hagyják s az álnok Frigyes igért
támogatása is elmarad. Magára hagyatva küzd meg Giskrával s félbe kell
hagynia a hadjáratot, hogy új sereget gyűjtve fékezze meg a felvidék e
rémét, míg végre sikerül is ez neki. És kiszabadul a gyermek király is
Frigyes kezéből, jóval előbb, mint az egyezség kötelezte rá. Nem önként
tette, hanem kényszerüségből. Az osztrák és a cseh urak egyértelmüleg
felléptek Frigyes ellen s követelték a gyermek király kiadatását. A
csehek kormányzót választottak Podjebrád György személyében. És
megmozdultak a magyarok is. De Frigyes kezdetben hallani sem akart a
gyermek király kiadásáról. Közben római császárrá koronázták s most még
kevésbbé vette figyelembe a magyarok, csehek és osztrákok együttes
követelését. Végre is az osztrákok és csehek fegyvert fogtak, ostromolni
kezdték Bécset, Hunyadi is készülődött, s a gőgös császár megadta magát:
a tizenhárom éves Lászlót kiadta Cillei Ulriknak, a magyarok pedig
követséget küldöttek a gyermek királyért. Ebben a követségben részt vett
a fiatal Hunyadi László is. Vitéz János püspök volt a küldöttség szónoka
s ékes beszédben üdvözölte a gyermek királyt, aki szajkómódjára betanult
beszéddel válaszolt. De az uraknak tetszett ez is. Mert azt mondta
többek közt a gyermek: »Magyar vagyok, Magyarországban fogok lakni!«
[Illustration: Hunyadi László.]
A gyermek király Bécsbe hívja össze az első országgyűlést s ezen akkor
senki sem ütközött meg. Hisz országgyűlés után úgyis _haza_ hozzák a
királyt.
Fölment Hunyadi is Bécsbe s alávetette magát az udvari szertartásnak:
térdre ereszkedett a gyermek király előtt s úgy tette le hatalmát a
király kezébe. Ezzel megszünt Hunyadi kormányzói tiszte, de a király,
érdemeinek jutalmául, Magyarország királyi főkapitányává és a királyi
jövedelmek kezelőjévé nevezte ki s hogy Hunyadit és híveit még jobban
lekötelezze, Vitéz Jánost az ország főkancellárjává. Egyben Hunyadinak
adományozta Déva és Görgény várát; Beszterce városát és kerületét
kivette az erdélyi vajda hatósága alól s ennek örökös főispánságát és
grófságát Hunyadira és maradékaira ruházta. De még itt sem állott meg a
jutalmazásban: az alig husz éves Hunyadi Lászlót Horvátország és
Dalmácia bánjává nevezte ki, de úgy, hogy ebben a tisztben az ifjú bán
leendő apósával, Cillei Ulrikkal, ki egyben a gyermek királynak a gyámja
is, osztozkodjék.
Mindezekből az tünik ki, hogy Hunyadi hatalma a kormányzóságról való