Nagy magyarok élete (2. kötet) - 4

lemondás után nem csökkent, sőt tán növekedett. Hirdették is, hogy
nagyobb a hatalma, mint a királyé. Az egész országot úgyszólván
haszonbérbe vette, kötelezvén magát, hogy a neki átadott
közjövedelmekből ő viseli a közterheket s a királynak az udvartartás
költségeire évi 24 ezer aranyforintot fizet. Csehországban Podjebrád,
Ausztriában Cillei, Magyarországon Hunyadi volt a legnagyobb hatalom,
midőn 1453-ban, oly sok huzavona után, a gyermek királyt V. László néven
megkoronázták. De a gyermek király Cillei kezébe került s volt rá gondja
Cilleinek, hogy a maga kezébe kerítse a főhatalmat. Egymaga akart
uralkodni a király nevében az egész ország felett s hogy e célját
elérje, a legerkölcstelenebb eszközöktől sem riadott vissza. A gyermek
testi és lelki megerősödését szándékosan elhanyagolja s állandóan »a
gyönyörök és szórakozások mámorában tartotta«. A koronázás után
visszavitte Bécsbe a gyermek királyt, ahol ez volt az életrendje:
Reggel, alighogy elhagyta ágyát, görög csemegeborral és cukorba főtt
dióval kinálták; azután misére ment; amikor a terembe visszament,
terített asztal várta, szárnyas sültekkel és magyar borral. Ebédre
mindig legalább tizenhárom ételt és erős osztrák borokat szolgáltak fel;
ezalatt bohócok, énekesnők és táncosnők előadásaikkal a király
érzékiségére hatottak, míg gyenge elméjét hízelgő udvaroncok a nagyság
álomképeivel töltötték meg. Ebéd után pihent. Mikor felébredett, erős
bor és befőtt gyümölcs az érzékeket új gyönyörökre tették fogékonyakká.
Ekkor a király néha a tanácsosok ülésébe ment; de legtöbbször a városba
lovagolt kecses hölgyek látogatására. Visszajövet készen találta a
vacsorát, mely válogatott gyönyöreivel késő éjjelig húzódott el. És
ennek ellenére lefekvés előtt újból borral és cukros gyümölccsel
kínálták.
Ezt az életrendet Enea Silvio sienai püspök írta le s örökítette meg az
utókornak. Így nevelte Cillei Magyarország királyát! Ez a király nem
fogja megvédeni Magyarországot a török ellen. Pedig 1453-ban, tehát a
gyermek király hazahozatalának esztendejében nagy, világtörténeti
jelentőségű esemény történt: II. Mohamed szultán bevette
Konstantinápolyt s ezzel véget vetett a hajdan hatalmas görög
császárságnak. Ezzel a foglalással a török megvetette lábát Európában s
most már csakugyan nagy oka volt a nyugtalankodásra a keresztyén
világnak. Ha valaha, most volt szükség oly kipróbált becsületességű,
vitéz s bölcs hadvezérre, minő Hunyadi János vala. De a gyermek király,
ki kezdetben mindenképpen kitüntette, nem tudta megbecsülni a nagy
embert. Mikor a magyar urak Bécsbe mentek érte, nagy hangon hirdette és
fogadta, hogy »magyar vagyok s Magyarországon fogok lakni«, de magyarnak
nem volt magyar, megmaradt németnek, léhának, könnyelmünek s mihelyt
bajba került az ország, elindult Bécsbe.
A szultán pedig, elfoglalván Konstantinápolyt, nem pihent, hanem
folytatta a hódítás munkáját. Brankovics fejedelem magyar földre
menekült, a szultán egyenest Nándorfehérvárnak indult. Ekkor már a
gyermek király egészen elhidegült Hunyaditól: volt erre gondja
Cilleinek. De mikor egész Európát rémület töltötte el a török
közeledtére, ismét csak Hunyadi felé fordult a közfigyelem s az 1454-iki
országgyűlés őt bízta meg a fővezérséggel, elrendelvén az általános
fölkelést. Ez az országgyűlés fej- és jószágvesztéssel fenyegette meg
azokat, kik szükség esetén hadba nem állanak, ám a főurak, köztük első
sorban Cillei és Garay, nem a töröktől féltek, hanem Hunyadi hatalmától.
Alattomos fondorkodásokkal, cselszövésekkel igyekeztek félrelökni
korának legnagyobb hősét s Cillei az általa léhán nevelt kiskorú
királlyal könnyen tudta elhitetni, hogy Hunyadi a maga fejére akarja
tenni a koronát. Egy ízben szinte tőrbe ejtik, kész a terv, hogy
eltegyék láb alól, eltegyék a legválságosabb időkben. És ekkor mutatta
az igazi honszerelem legragyogóbb példáját az egykori oláh kenéz
ivadéka. Az ármánykodásokra azzal felelt, hogy a török fenyegető
közeledtére – elfeledte a bántalmakat. Mikor Cillei a királlyal Bécsbe
szalad s a főnemesség, követvén a király példáját, összedugott kézzel
várja a törököt, ő egymaga tízezer zsoldost ajánl fel a haza védelmére!
De a fenséges példát nem követték a többi urak. Midőn II. Mohamed 1456
július első napjaiban 150 ezernyi sereggel, 300 ágyúval Nándorfehérvár
alá érkezett s ostrom alá fogta a várat, alig néhány főúr állott ki
Hunyadi mellett. Az igazi segítség az a lelkes sereg volt, melyet
Kapisztrán János, a lánglelkű, ékes szavú ferencrendi barát toborzott
össze parasztokból, diákokból és barátokból, kik többnyire vasvillákkal,
botokkal, szekercékkel, kaszákkal voltak fölfegyverkezve. Ezzel a
tanulatlan, fegyelmezetlen sereggel, melyet közben tanítani kell, aratja
utolsó és legfényesebb győzelmét Hunyadi a törökön. Utolsó győzelmét,
mert a táborban kiütött ragályos betegségnek áldozatául esett:
Kapisztrán János karjai közt lehelte ki lelkét, megáldván előbb fiait s
utolsó szavaival is lelkesítvén a halálos ágya köré sereglett vitézeket
a török ellen való hadakozásra.
A magyar nép diadala volt a nándorfehérvári diadal. Idegen segítség
jóformán semmi. A gazdagabb főurak nemcsak hogy részt nem vettek e
harcban, de még akadályozták is Hunyadit a készülődésben. A kisnemesség
és jobbágyság: ez volt a törökhöz képest maroknyi sereg zöme, ez a had
követte Hunyadit határtalan lelkesedéssel, tette tönkre a 200 naszádból
álló török hajóhadat. A vár védői csodálatos hősiességgel verték vissza
a törököt s mikor egy török vitéz már feljutott a vár fokára s ki akarta
tűzni a félholdat, egy Dugovics Titusz nevű hős, másként nem tudván
lelökni a törököt, átölelte s vele együtt zuhant a mélységbe. A hősi
tetten fellelkesült sereg csodát művelt. Vad össze-visszaságban szaladt
a török, a magyar mindenütt nyomában, maga a szultán is megsebesült s az
éjszaka sötétjében menti meg életét.
[Illustration: Kapisztrán János.]
Nemcsak az országban, az egész keresztyén világban végtelen nagy volt az
öröm. Megszólaltak a harangok mindenütt, hirdetvén a nagy diadal örömét.
Segíteni nem segített, de ünnepelni ünnepelt a keresztyén világ. Sőt a
pápa még fejedelmi koronát is akart küldeni a törökverő hősnek. De
elkésett vele: a törökverő Hunyadi csakhamar a nándorfehérvári diadal
után, 1454 augusztus 11-én, Zimonyban jobblétre szenderült. Innen vitték
holttestét a gyulafehérvári családi sírboltba. És követte gyorsan
hűséges társa, az ékes szavú Kapisztrán is, ki az újlaki zárdában halt
meg október havában. Az egyház a szentek közé avatta Kapisztránt,
Hunyadiról pedig háromszáz év multán XIII. Kelemen pápa, mikor 1758-ban
Magyarország uralkodóját az »apostoli király« címével ékesítette fel,
így emlékezett meg: »az ellenség hatalmas seregei fölött kivívott
küzdelmeivel nevének olyan dicsőséget biztosított, hogy az a késő
századokban sem fog feledésbe menni!«

IV.
És most lássuk, miként hálálta meg V. László ama férfiú nagy
szolgálatait, akinek honszerelme, önfeláldozása, becsületessége
példaképül szolgált nemcsak hazájában, de messze túl annak határain.
A nándorfehérvári diadal után a király visszajött Bécsből. Jöhetett
bátran: elmult a veszedelem. Ki kellett volna használni a diadalt,
kezdett is valamit a király, toborzott is sereget, melynek fővezérévé
Cillei Ulrikot tette meg! Ennek az álnok embernek pedig kisebb gondja is
nagyobb volt, hogy komoly háborút kezdjen a törökkel: a Hunyadi-ház
hatalmát akarta megsemmisíteni s ezzel együtt elrabolni a család
vagyonát. Hunyadi László kezén volt Nándorfehérvár s elsőbbet is ezt
akarta megszerezni. Felszólította Lászlót, hogy, miután atyja mint
kormányzó, nem számolt el a közjövedelmekkel, adjon számot azokról ő, s
ha netalán hiány mutatkoznék, térítse meg. Ez az aljas kisérlet azonban
balul ütött ki Cilleire, mert a király még sem mert kikötni a
Hunyadi-családdal. Levelet adott Hunyadi Lászlónak, melyben elismerte,
hogy a kormányzó hűségesen kezelte a jövedelmeket. Viszont László
eskűvel fogadta, hogy kiadja a végvárakat. Szinleg kibékült Cillei is s
újra megállapodtak abban, hogy László öccse, Mátyás, feleségül veszi a
vén ármánykodó leányát, Erzsébetet. E »békekötés« után indult a király,
hogy meglátogassa Nándorfehérvárt. Vele ment Cillei is. Hunyadi László
és nagybátyja Szilágyi Mihály, őszinte hódolattal fogadták a királyt,
kellő tisztelettel Cilleit. Másnap reggel Cillei és Hunyadi László az
egyik teremben tanácskoztak s tanácskozás közben oly szenvedelmes
haragra lobbant Cillei, hogy kardot rántott Hunyadi Lászlóra. Kardot
rántott az ifjú vitéz is, a zajra emberei berohantak s Cilleit holtra
vagdalták. Természetesen, sem a királyt, sem kiséretét nem bántották
László emberei, de, hiába, a király szivében gyökeret vert a félelem.
Megerősödött benne a hosszú időn át mesterségesen táplált gyanú, hogy a
Hunyadi-család az ő életére tör. Szinleg megbocsátott ugyan Hunyadi
Lászlónak, sőt ki is nevezte az ország főkapitányává. Aztán elment
Temesvárra, ott Hunyadi János özvegyét is megnyugtatta, hogy Cillei
halálát nem torolja meg. Még meg is esküdött erre a templomban. Ám amint
Budára ért s biztosságban érezte magát, kész volt a terve: ártalmatlanná
teszi a két Hunyadi-fiút. Következő év (1457) tavaszán Budára hívta a
fiúkat. És azok mentek bátran, gyanútlanul, hisz a király megesküdött,
hogy »bántani nem fogja«. Fölment a két ifjú a palotába (március 14-én
volt ez) s a király, amint színe előtt megjelentek, katonák kezére adta
s fogságra vetteté a törökverő Hunyadi János fiait!
Szörnyű izgalom szállotta meg a magyarok lelkét az elfogatás hirére,
Pesten és Budán. A harangokat félreverték, Pestről átrohantak a Hunyadi
névért rajongó vitézek, hogy kiszabadítsák a fiúkat. De már akkor
megszállotta Budát Giskra a cseh zsoldosokkal, ezek visszaverték a
magyar vitézeket, a király meg nagy hirtelen valami biróságot állított
össze s ez a biróság halálra itélte mind a két Hunyadit. Gyalázatos
vádakkal illette őket: a király életére törnek; el akarják a trónt
foglalni!
Március- 14-én érkezett Budára László és Mátyás s 16-án már végre is
hajtották a halálos itéletet Lászlón: a Szent György-téren hóhér pallosa
szelte le a daliás ifjú szép fejét. És ezt a gyalázatosságot még
nagyobbal tetézte a király. Március 21-én nyilt levelet adott ki,
melyben bepiszkolta a nagy Hunyadi János emlékét is, felsorolván »a haza
és a trón ellen elkövetett bűneit«.
Alkonyatkor – úgyszólván titokban – hajtották végre Hunyadi János fiának
lefejezését, mert nem ok nélkül tartottak attól, hogy a nép, mely
rajongással szerette Hunyadi Jánost s e szeretetét átruházta fiaira is,
a törvénytelen, igaztalan itélet végrehajtását megakadályozza. Ám a
budai nép, mely egész nap kint a szőlőhegyek közt hullatta véres
verejtékét, csak este, mikor fáradtan tért haza a munkából, tudta meg,
hogy mi történt. Futó tűzként terjedt el a megdöbbentő hír, hirtelen
megelevenedtek az utcák, a felháborodás hangja kitört az egyszerű
szőlőmunkások szivéből s valóságos zendülés támadt: az _első utcai
zendülés_, melyről tudomásunk van.
A katonaság szétverte a zendülő parasztokat, de ezzel nem fojtották el a
mértéktelen felháborodást, mely országszerte hatalmába ejtette a jobb
érzésű emberek szivét. Ezt a felháborodást még fokozta a király
rágalmazásokkal teljes nyilt levele. Meg kellett torolni a Hunyadi János
nevén, becsületén ejtett sérelmet, fiának igaztalan kivégzését.
Forrongott az egész ország, különösen a köznemesség és parasztság.
Szilágyi Mihály, a Hunyadi fiúk nagybátyjának zászlaja alá nagy
tömegekben verődtek össze a Hunyadi-család meggyalázása miatt
felháborodott hazafiak. Csaknem egész Erdélyt elfoglalta Szilágyi,
Hunyadiné zsoldosai pedig már-már elfoglalják Budát, s a felvidéken is
kitör a lázadás a király ellen. Ha a király hálátlan volt Hunyadi iránt,
nem volt az a nemzet. Nincs az országban maradása a Hunyadiak
becsületében s vérében gázoló királynak. És a gyáva V. László, mint a
nándorfehérvári csata elől, most is Bécsbe menekül. Nem mer szembenézni
a nemzet jogos felháborodásával. Szalad az országból, de futtában sem
feledkezik meg arról, hogy érzékeny sebet üssön a nemzet szivén: viszi
magával a kis Hunyadi Mátyást is, a nemzet büszke reménységét. Aztán
Bécsből Prágába megy, ott akarja megtartani lakodalmát egy francia
hercegnővel, de erre nem kerül a sor: hirtelen megbetegedett s pár nap
múlva meghalt. Állítólag megmérgezték.
Ez a nagy nemzeti megmozdulás mindennél fényesebben mutatja: kije, mije
volt Magyarországnak Hunyadi János. És ennek a nagy megmozdulásnak még
folytatása is van, fenséges folytatása: annak a királynak, aki
meggyalázta Hunyadi János nevét, megölette Hunyadi János fiát: a nemzet
Hunyadi Mátyást ülteti a székébe!
Ezzel a nemzet tartozott Hunyadi János dicső emlékének, és tartozott –
Mátyás uralkodása bizonyítja ezt – saját magának.
[Illustration: Mátyás király választása.]


MÁTYÁS KIRÁLY.

I.
Áll még a ház Kolozsvár legrégibb városrészében, az Ó-várban, hol a
törökverő Hunyadi János második fia, Mátyás született. Ez a ház nem volt
a Hunyadi Jánosé. Szállóháznak használta a Hunyadi-család, ha Kolozsvárt
időzött. Itt szállott meg az 1440-ik esztendő telén Szilágyi Erzsébet
Hunyadi János felesége. Itt, Méhffi Jakab jómódú szőllősgazda házában
született 1440. (némelyek szerint 1443.) február 23-án Mátyás, a nagy
király. Innét indul ki az a ragyogó fényes, az a dicsőséges pálya,
melyhez hasonlatost keveset ismer a történelem. Apja, a volt köznemes,
akkor még csak szörényi bán: álmodhatta-e vajjon, hogy őt magát a nemzet
bizodalma az ország kormányzói székébe, halála után pedig a fiát a
királyi trónra ülteti?
Valóban, csodás, tüneményes pálya az, melyet Hunyadi Mátyás megfutott.
Alig tizennyolc esztendős korában Magyarország királya. Tíz esztendő
mulva már Csehország királya is. Élete vége táján »nyögte Mátyás bús
hadát Bécsnek büszke vára«.
A ma oly hatalmas német császár ősei, a Hohenzollern fejedelmi családok
tagjai, évi fizetést fogadtak tőle el. Szives örömest adta hozzá
feleségül leányát a nápolyi király, s szives örömest lett törvénytelen
fiának, János hercegnek felesége Sforza Blanka milanói hercegnő. Fent
Budavárában, az ő idejében volt legfényesebb a királyi palota: híres
művészek, építőmesterek alkotásai világhírre emelték a magyar király
palotáját, mely állandó találkozója volt külföldi és hazai nagy
tudósoknak, költőknek, művészeknek s melyet áradozó lelkesedéssel nevez
egy olasz követ _földi paradicsomnak_!
Ha Hunyadi János nem is álmodhatá, hogy egykoron Mátyás fején ragyog
Szent István koronája, ő, ki csak férfikorában tanulta meg az írást és
olvasást, királyi nevelést adott a fiának. Gyermekéveit Kolozsvárt,
szülővárosának falai közt élte Mátyás, »ott vitték – írja Heltai Gáspár
– legelőször is az oskolába«. Nem is feledkezék meg sem szülőházáról,
sem szülővárosáról, midőn »annak utána magyar királlyá lőn«, írja
ugyancsak a derék Heltai Gáspár. »Nagyon megajándékozá a gazdát és jeles
szabadsággal meglátogatá. És örök emlékezetre megajándékozá az várost is
igen nagy és jeles privilégiummal és szabadsággal«.
De azt mondám: királyi nevelést adott fiának a törökverő Hunyadi János.
S valóban ennek a kornak a legműveltebb magyar embere, zrednai Vitéz
János püspök volt a mestere. Az a Vitéz János, ki leghivebb embere volt
Hunyadi Jánosnak; aki szebbnél szebb leveleket írt külső országbeli
fejedelmeknek Hunyadi János nevében. Ez a férfiú vezette a gyermek
Mátyás tanítását a világi tudományokban; ő és a melléje rendelt mesterek
ismertették meg vele a régi görög és latin írók remek műveit s
állították fejlődő lelke elé példaképül az ó-kor nagy hőseinek
elmetermékenyítő, nagy cselekedetekre serkentő tetteit. És ott volt
oldalán Kapisztrán János, a szent szerzetes, a nándorfehérvári diadal
egyik hőse; és ott volt a szintén olasz Karvajal János bibornok:
mindakettő szent életű, tudós pap. Ezek és az édes jó anya, Szilágyi
Erzsébet, a magyar női erények példaképe, csepegtették a gyermek lelkébe
a vallásosságot, azt a mély, erős vallási érzést, mely a
megpróbáltatások nehéz óráiban lelkét felemelte, a gonoszok, a
megtévelyedettek iránt szívét kegyessé, elnézővé, irgalmassá tette. A
jeles tanítómesterek nevelőmunkáját kiegészíti, megkoronázza a
valamennyi közt legnagyobb mesternek, az _apának_ példája. Nemcsak
Magyarországnak, de az egész világnak ez időben legnagyobb hőse,
legjelesebb hadvezére volt Hunyadi János. A gyermek esze, képzelete
bizonyára a valóságosnál is magasabbra emelte apjának hatalmas alakját.
Gyermekszíve sóvárogva néz a hadba induló hős s daliás vitézei után s
szeme könybe borul, hogy ő még gyermek; gyönge karja még nem birja a
kardot, nem követheti apját a törökverő csatákba. Diadalok és vereségek
váltakoznak, de a vereségek is emelik Hunyadi János nagyságát. Midőn a
várnai gyászos csatavesztés után híre jön, hogy elesett a király s
eltünt maga a hadvezér is, nemcsak a Hunyadi-ház, de az egész ország
gyászba borul. A Hunyadi-ház a család fejét, a nemzet legnagyobb hősét
siratja s im, az egész ország visszhangzik a lelkes, ujjongó örömtől,
midőn a hős élve kerül vissza a haza szent földjére, övéinek ölelő
karjai közé.
[Illustration: Vitéz János.]
Még nem volt öt éves Mátyás, mikor a nemzetet a várnai gyászos veszteség
érte. Tizenegy éves, mikor, a rigómezei szerencsétlen ütközet után, apja
Brankovics szerb fejedelem fogságába kerül s a váltságdíj egy részét
vele fizetik le: eljegyzik Brankovics unokájával, a gyűlölt Cillei Ulrik
gróf leányával. Akárcsak királyfi volna, úgy kötik le a gyermeket egy
másik gyermekkel, akit sohasem látott. Lekötik egy egész életre… Az éles
eszű gyermek már tudja, hogy apja révén nevezetes személy ő; hogy saját
álmait, vágyait el kell nyomni, ha az ország érdeke úgy követeli.
Csoda-e, ha korán érik lelke? Érleli a mesterek tanítása, érleli a
körülötte történő események folyása. Serdülő ifjú, midőn dicsőség és
gyász híre egyszerre száll be a Hunyadi-ház kapuján: Nándorfejérvárnál
tönkre verte apja a törökök rengeteg hadát, de közvetlen a diadalmas
csata után a törökverő hős lelke égbe száll. És a nagy hős halála után
szörnyű hirtelenséggel következik bátyjának, Lászlónak a lefejeztetése,
az ő fogsága, apja emlékének meggyalázása – – csoda-e, ha lelke időnek
előtte megérlelődött s meg is edződött? Hunyadi Lászlót lefejezték, de a
gyermek Mátyással már nem merték ugyanezt cselekedni. A nemzeti
felháborodás elől Bécsbe menekült V. László király s vitte magával
Mátyást is. Tudta jól, hogy a nemzettel szemben legerősebb fegyver a
kezében: Hunyadi János fia. Azzal gyanusították a Hunyadi-házat
ellenségei, hogy magának akarja a királyi hatalmat s a fogoly Mátyást
ezzel gúnyolják Bécsben az őrök. »Várjatok, majd még a ti királyotok
leszek!« – felelt a csúfolódóknak az ifjú Mátyás büszkén, dacosan. Mert
hiába vítte magával a gyáva V. László, hiába vetette fogságra, Mátyás
tudta, hogy egész nemzet áll mögötte s csakhamar megnyilnak börtönének
ajtai. Hirtelen halállal halt meg V. László s Mátyás Bécsből Prágába
került, Podjebrád György kormányzó udvarába. Fogoly volt itt, fejedelmi
fogoly, aki Podjebrád asztalánál ült, ha az asztal végén is. De »az
utolsókból lesznek az elsők«, mondja a Szentírás s Mátyás csakhamar az
asztal fejére került. Özvegy Hunyadiné egyszerre gyászolta férjét s
fiait, a halottat és a fogolyt, de magyar nő volt minden izében, nem
engedte át magát a semmittevő busongásnak: talpra állította házának
híveit, testvére, Szilágyi Mihály toborzotta a zsoldosokat s most már
nem volt titok, hogy a Hunyadi-házon ejtett gyalázatos sérelemnek csak
egy megtorlása lehet: Mátyás királlyá választatása! Közben az édes anya
folyton küldözgeti leveleit Prágába fogoly fiához: ne csüggedj, velünk a
nemzet. Csudálatos mesék támadnak a nép ajkán: olyan hírvivő szolgája
van Hunyadinénak, aki hat óra alatt teszi meg az utat Prágába meg
vissza. Bizonyosan a gonosz szellemek repítik a hírvivőt a levegőn
keresztül! Ismeritek Arany János gyönyörű költeményét, _Mátyás anyjá_-t:
meghatóan írja meg ebben az anyai szív feljajdulását, midőn a
leggyorsabb hírvivő is csak annyit igérhet, hogy három nap alatt hozza
meg levelére a választ Mátyástól.
Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utól-
Érhetném
Az anyai vágyat!
És ekkor lecsap »fekete szélvészből« egy fekete holló, kikapja az anya
kezéből a levelet, szalad utána a sokaság, hogy lelőjjék. Százat is
meglőnek, csak az igazit nem. Ez elvitte a levelet Prága városába s meg
is hozta a választ estére. »Piros a pecsétje, finom a hajtása, oh
áldott, oh áldott a _kezeírása_!«
[Illustration: Podjebrád György.]
Így születnek a mesék Mátyás király alakja körül már gyermekkorában,
jeléül a nagy szeretetnek, mellyel a nép Hunyadi Jánoshoz s egész háza
népéhez viselteték.
Bonfini Antal, az olasz tudós szerint, ki 1486-ban került Mátyás király
udvarába s ki Mátyás megbizásából megírta a magyar nemzet történetét,
ennek egyik fejezetében a királyválasztás történetét is – maga Mátyás
mondta el egy izben, midőn a bűvészetről vitatkoztak, hogy az anyja
milyen gyors hírvivővel küldötte leveleit Prágába. Oda-vissza hat óra!
Az ő könyvében olvassuk, hogy a jó édes anya »a hű és okos Vitéz Jánost
oly meghagyással küldötte Csehországba, hogy egy tapodtat se mozduljon
Prágából, míg csak fiának szabadulását bármi módon ki nem eszközli.
Amint azután ez a cseh királyi udvarba érkezett, úgy látta, hogy a
király puszta nyereségvágyból tartja fogságban Mátyást. Mikor pedig
látta, hogy a cseh király pénzszomja arannyal könnyen csillapítható,
megalkudott vele s visszatért az anyához. Legtöbben 60 ezer, mások 40
ezer aranyat említnek a váltság díjául. Magyarországra visszatérve, még
a királyválasztó országgyűlés előtt Szilágyi Mihály és Erzsébet elé
terjesztette az alku feltételeit s mikor ezek szivesen elfogadták
azokat, a tapasztalt és megfontolt Vitéz Szilágyi Mihállyal és
Erzsébettel együtt a _királyválasztásra_ s szavazatok szerzésére
fordította figyelmét.«
Az 1458-ik esztendő január hónapjára volt kihirdetve a királyválasztó
országgyűlés. Nemcsak idegenek, de magyar főurak is tartottak számot a
magyar koronára, ám a nemzet akarata oly hatalmas erővel nyilatkozott
meg, hogy a trónkeresők mind háttérbe huzódtak. A gyászos emlékű
Lászlónak két leánytestvére volt, az egyik Vilmos szász hercegnek, a
másik Kázmér lengyel királynak a felesége: mindakettőnek volt némi
pártja, de a nemzet zöme többé hallani sem akart idegenről. Szemet
vetett a koronára Garai László, a nádor, Ujlaki Miklós, az erdélyi vajda
is, de a Hunyadi-család népszerűségével egyik sem mérkőzhetett. A szent
korona Frigyes császár kezében, de nem volt mersze, hogy fejére tegye: a
nagy Hunyadi János fiának, Mátyásnak nevétől visszhangzott az ország, ő
mellette dobbant meg minden igaz magyar szív.
Magát a királyválasztást így örökíti meg a derék Bonfini, az ő
választékos nyelvén: »Mikor tehát Pest alatt, a Rákos mezejére, a
szokásos módon a királyválasztó gyűlést kihirdették, mindenekelőtt
Szilágyi Mihály érkezett meg nagy csapatokkal s a fő- és köznemesek nagy
sokaságával. Szilágyihoz a következő főnemesek csatlakoztak:
mindenekelőtt Székely Tamás auraniai perjel, Rozgonyi Sebestyén,
Kanizsai László, Szentmiklósi Pongrác, s még sok erdélyi és délvidéki
nemes, kiket Hunyadi János régebben békében s háborúban lekötelezett
magának. Ez a hálás sokaság, jótevője halála után méltó módon akarja
leróni háláját, s ehhez járult még, hogy a Hunyadi-ház sorsát
valamennyien a magukéval elválaszthatatlanul azonosnak tekintették. Az
ellenpárti főurak pedig Budán gyülekeztek; köztük legkiválóbbakként
emlegetik Garai László nádorispánt, Ujlaki Miklós erdélyi vajdát, a nagy
hatalmas urat, a Hunyadi-ház versenytársát, lendvai Bánfi Pált, a
királyi főajtónálló-mestert, s rajtuk kívül ott volt a nemesi rend nem
csekély része, kiváltképpen azok, kik a Hunyadi-ház esküdt ellenségei
voltak. Ezek valamennyien magába a budai várba gyülekeztek. Szilágyi
Mihály ereje, belátása s vitézsége nagyon megfélemlítette őket, –
lelkiismeretük is nyugtalankodott, mert László gróf erőszakos halálának
nemcsak tudói-látói, hanem köztudomás szerint egyenesen szerzői voltak.
Félelmüket fokozta a Duna váratlan befagyása is, tudva azt, hogy így az
ellenfél sokkal veszedelmesebb rájuk. Február 10-én ugyanis (valójában
február 20-án), a Szilágyi Mihály érkezését követő éjszakán, a Duna a
nagy hidegtől általános meglepetésre teljesen befagyott és jégkérge
mindenki előtt biztos utat nyitott. Látták, hogy ellenfelük számra,
fegyverben, lóban, vitézségre jóval felettük áll, s ezt az eredmény is
mutatta. Sőt a Hunyadi-pártból egy nagy rész a Dunán keresztül Budára
ment, hogy a budaiakat erővel a gyűlésre hurcolják. Félelmüknek Mihály
rendelete vetett véget: egy kiáltványban kihirdette a gyűlés
szabadságát, s gyakori követváltásával, becsületszavának lekötésével a
budaiakat mind a nemzetgyűlésbe csalogatta.«
»Másnap azután (a Budán tartott) titkos tanácskozáson valamennyien
egyhangúlag Mátyást kiáltották ki királlyá, amit a nép és a pesti
gyermekek már úton-útfélen napokkal azelőtt kiáltottak. Mikor az
ellenpártiak ezt hallották, úgy vélekedtek, hogy a nép szavának, mint
Isten szavának nem szabad ellentállani. Azt is igen csodálatos dolognak
tartották, hogy mikor még Mátyást az országgyűlésen a főpapok, a
főnemesek, nemesek és követek ki sem kiáltották királlyá, a pesti
főtemplomban a papság, mintegy isteni intésre, máris örvendve adott
ezért hálát az Úr Jézusnak, a Szűz anyának és a többi védőszenteknek.
Miután pedig nyilvánosan királyul jelentették ki, egész Magyarország
nagy örömmel ünnepelte őt. A falvakban és városokban öregek és ifjak az
örömnek nyiltan oly sok jelét adták, aminővel azelőtt egyetlen egy
királyt sem illettek. Kürtökkel, dobbal és síppal, továbbá tánccal és
énekkel örvendeztek s napokon keresztül örömkiáltásokat hangoztattak.«
Az 1458-iki esztendő január 24-én történt meg Mátyás királlyá
választása, miután az előző napon a Hunyadi-ház az ellenségeivel
ünnepélyesen kibékült. A főurak Budán tanácskoztak, a köznemesség pedig
a Rákos mezejéről a befagyott Duna jegére vonult: itt várta
türelmetlenül az eredményt. S mert sokáig tartott a tanácskozás, a
nemesség nagy izgalmában egyre sűrűbben kezdette éljenezni Mátyást, mire
az urak is befejezték a tanácskozást s Mátyást megválasztott királynak
jelentették ki. Egykoruak feljegyzése szerint negyvenezer ajkról
hangzott fel a Duna jegén: éljen Mátyás király! És felzendült a lelkes
dal a Duna partján:
Mátyást mostan választotta
Mind az ország királyságra,
Mert az Isten adta nekünk
Mennyországból oltalmunkra.
És ment a levél Szilágyitól Podjebrádnak, Prága városába s mentek a
követek is, hírül adni, hogy Mátyást Magyarország királyává
választották. »Mikor a cseh király – írja Bonfini – ebédközben hivatalos
levélben értesült arról, amit szóbeszédből már hallott, az asztal végén
ülő Mátyást azonnal felebb, az asztal fejére ültette. Ez azonban
csodálkozva a dolog szokatlanságán, félt, hogy ez az új dolog gúnyból
történik, és midőn kérdezősködött, hogy miért történik az, György
megparancsolta neki, hogy csak maradjon a helyén és csak az ebéd végén
akarta vele közölni az örvendetes hírt. Az ifjú elhallgatott és
reménnyel eltelve nem tudott enni. Az ebéd után a király ezt kérdezte:
– Mit adsz értte, Mátyás, ha egy hallatlan nagy örömhírt adok tudtodra?
Nemde ezért az örömért a legnagyobb jutalmat fogod adni és szívesen
megadsz mindent, amit csak kérek?
Mátyás így felelt:
– Semmi sem lehet rám nézve, óh király, örvendetesebb a szabadságnál. Ha
ezt megadod, fogadom, hogy örök hálával s mindazzal, amit csak kérsz,
fizetek értte. Azokat, kik más hatalmában vannak, nem kérni szokás,
hanem parancsolni szokás nekik, mikor kényszeríteni lehet őket.
Erre Podjebrád így felelt:
– Üdvözöllek, Mátyás, Magyarország királya, üdvözöllek, magyarok ura,
akit nem emberi, hanem isteni akarat tett azzá. A magyarok téged isteni
atyádnak halhatatlan érdemeiért, a te kiválóságodért s a beléd vetett
megmérhetetlen reményekért királyukká választottak!
E szavakat s utána még jó hosszú beszédet ád Bonfini Podjebrád szájába,
ki amint az örvendetes hírt vette, sietett kihasználni a maga javára a
kedvező alkalmat. Örök szövetségre szólítja fel az ifjú királyt s ennek