Nagy magyarok élete (2. kötet) - 2

faláról valaki megismerte a királyt s rá vonta nyilát. És a nyíl talált:
a király ballábába furódott. Rémülten vitték sátrába a megsebzett
királyt, kinek rettenetesek valának a fájdalmai. Álmatlanul töltötte az
éjszakát. A nyíl beledagadt a lábába. Ki kellett húzni. De úgy látszik,
nem volt ott doktor, mert Laczkfi István és Wolfhardt Ulrik vállalkoztak
a nyíl kihuzására. Tizenkét rántással sikerült kihuzni a nyilat, minden
rántással húst szaggatván ki s okozván szörnyű fájdalmat a királynak.
Már azt hitte, hogy belehal s rendelkezett a temetkező helyéről.
Esztergomot jelölte meg. De az isteni Gondviselés megtartotta a nagy
király életét a magyaroknak. S amint egy kevéssé csillapult a fájdalma,
lóra ült, végig lovagolt a táboron. A katonák lelkesen kiáltották:
»Éljen Lajos, Magyarország, Jeruzsálem és Szicilia királya!«
Az ostrom még sokáig tartott, de végre is Aversa megadta magát. És
Nápolyba is bevonult a király. S teljesen fölépülvén lábbajából,
elindult Rómába, közben Laczkfi Endrét nevezvén ki Szicilia
helytartójául. A »fekete halál« megszünte után Európa népeinek százezrei
zarándokoltak Rómába, ide vágyódott Lajos király is. Ezer bőrsisakos
vitéz kisérte ez útjában. Mint anyját annak idején, nagy ünnepséggel
fogadták a szent városban őt is. Szőnyegek voltak elterítve Róma utcáin,
feldíszítve a házak s lelkes éljenzéssel kisérte nagy néptömeg a magyar
királyt a Szent Péter templomáig. A pápa üresen álló palotájában
szállásolták el s boldogok voltak azok a római urak, kiket a király
vendégeül fogadott. Több napig ájtatoskodott Rómában a király, aztán
búcsut vett a szent várostól, búcsut az olasz földtől, oly sok
diadalának szinhelyétől s visszatért az édes anyaföldre: szép
Magyarországba, a magyaroknak nagy örömére.
Az 1350-ik esztendő október 25-én érkezett haza Lajos király. És két év
múlva hazajöttek az ott hagyott magyar hadak is. Mert Sziciliában csak
addig tartott a magyar uralom, míg Lajos ott volt személyesen. Amint
hazajött, bár a magyar hadak derekasan viselték magukat, újra Johanna
hívei kerekedtek felül. Végre is lemondott Nápolyról s a hosszas
huzavonának az lett a vége, hogy a Lajos által kivégeztetett Durazzoi
Károly herceg hasonnevű fia lett nápolyi király. Ez az ifjú Lajos király
udvarában nevelkedett, az ő hadai segedelmével szerezte meg a nápolyi
trónt. Johannát elfogatta s egyben megesküdött Lajos királynak, hogy
leányait (mert Lajosnak nem volt fiúgyermeke) sohasem háborítja meg
Magyar- és Lengyelország birtokában. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy
a kis herceg, akinek Kis Károly néven volt rövid, de gyászos szerepe
Magyarországon, Lajos király halála után csunyán megszegte esküjét.)

III.
Huszonhét éves volt Lajos király, midőn megnősült. Az ország érdeke
mellett szive tanácsát is követte a házasságban. A morva őrgrófnő, kinek
még gyermekkorában eljegyezték volt, meghalt leányúl s a közbejött
nápolyi események aztán jóideig hátráltatták abban, hogy családot
alapítson. Felesége, a gyönyörű szép Erzsébet, a bosnyák király leánya,
a magyar udvarban nevelkedett: itt szerették meg egymást igaz
szerelemmel. A szép frigyet Isten három leánygyermekkel áldotta meg s
bár nehéz gond ült Lajos lelkén, hogy nem volt fiúgyermeke (közben
István öccse is meghalt), felesége iránt érzett gyöngéd szerelme meg nem
változott. Megható példáját adta ennek a király, midőn Erzsébet önként
akart zárdába vonulni, hogy férje újra megházasodhassék. El is mentek
Zárába, ott egy szép klastromot építettek, de mikor arra került volna a
sor, hogy a királyné fölvegye a fátyolt, »a királyon erőt vett szerelme«
s visszatért nejével Budára.
Három leánya közül Katalin, kit Durazzoi Károlynak szánt volt feleségül,
meghalt, mielőtt a frigy létesülhet vala. Mária nevű leányának a
lengyel, Hedvignek a magyar koronát szánta. Egy nagy és hatalmas
birodalom képe lebegett a király szeme előtt s midőn Kázmér lengyel
király halála (1370) után Lengyelországnak is királya lett, három tenger
mosta Magyarország határát: a Keleti-, Adriai- és Fekete-tenger. De sok
magyar vér folyt, míglen három tengerig terjeszkedett ki az ország
határa. Még Kázmér király életében hadakozott a lengyelek legnagyobb
ellenségével, a litvánokkal s leverte azokat. (E háboruban is egy vár
ostroma közben nehéz fejsebet kapott.) Haddal segítette a »bölcs« II.
Albert osztrák herceget. Mindössze 400 íjászt küldött ugyan a herceg
segedelmére, de maguk a németek elismerték, hogy az a 400 vitéz döntötte
el a harcot, melyet 5000 osztrák esztendőkön át hiába vívott a
svájciakkal. Bizony kár volt az itt folyt magyar vérért, mert Albert
fia, Rudolf, rávetette a szemét Magyarországra s ármánykodásaival
összeveszítette Lajos királyt IV. Károly császárral és cseh királlyal.
Szerencsére, kisült az ármánykodás, a régi jó barátság újra megerősödött
s meg is pecsételődött azzal, hogy a császár fiával, a gyermek
Zsigmonddal eljegyezték (1372.) Máriát, Lajos egyik leányát.
Ám ezt megelőzően még nagy leszámolása volt Lajosnak: Velencével kellett
leszámolnia. Ezt a leszámolást félbeszakította volt a nápolyi hadjárat,
de Lajos csak alkalmas időre várt, hogy a büszke Velencét megalázza. A
hány ellensége volt Velencének, azzal mind szövetkezett, így indult
hadba 1356-ban. A tengerparti városok készséggel hódoltak meg neki:
örültek, hogy megszabadultak Velence zsarnoksága alól. Csatát csatára
nyert Lajos s a velencei köztársaság megalázkodva mondott le 1358-ban
Dalmáciáról.
Legyőzvén Velencét, egy nagyszerű feladat várt Lajosra: meggyökereztetni
a Balkán-félszigeten a magyar uralmat. Ha ez sikerül neki, nagy,
századokra kiható veszedelemtől menti meg az országot: a törökök gyászos
emlékű pusztításaitól. Mert a török ez időben jelent meg Európában.
Kis-Ázsiából özönlött át a török s I. Murad szultán vezetése alatt
kezdette meg hódító útját. Egyedül a magyar erő küzdhetett volna meg a
rokon nép ősi erejével, föltéve természetesen, hogy a Balkán-félsziget
összes népeit egy közös feladatra, a törökök visszaverésére tudja
egyesíteni magyar vezetés alatt. De Lajos király buzgó katholikus létére
a Balkán összes népeit az egyedül üdvözítő katholikus hitre akarta
téríteni s ezzel a térítő munkával akaratlanul is a török terjeszkedés
útját egyengeté. A Balkán népei a görög hitet vallották s a túlbuzgó
térítés egyre jobban elidegenítette a népeket a magyar uralomtól. Aki
áttért is a katholikus hitre, csak névszerint volt katholikus, lelkében
nem az. Havasalföld, Moldva már uralkodása kezdetén hűbéresei voltak
Lajosnak. Azzá lett Szerbia, Bulgária, Bosznia is. A Fekete-tengertől az
Adriáig a hűbéres országok egész sora volt, melyeknek azonban nem
lehetett bizni a hűségében: maga Lajos király tette kétségessé a
hűséget, a megbizhatóságot a katholikus vallás erőszakos terjesztésével.
Sokkal inkább vonzódtak a Balkán népei a törökhöz, mint a magyarhoz,
mert a török nem törődött mások vallásával, aminthogy később is, mikor
ráült Magyarországra, nem törődött azzal, hogy a magyar nép miféle
vallást követ, csak fizesse az adót.
De nemcsak hogy a Balkán népeit nem lehetett egyesíteni, Európa
katholikus népei sem tudtak kezet fogni a török ellen. A pápa ugyan
keresztes hadjáratot hirdetett ellenük, gyűjtöttek is e célra tenger
pénzt, csakhogy ezt egyébre költötték el. Egyelőre tehát szó sem
lehetett arról, hogy Lajos nagyobb haderőt állítson ki és meg kellett
elégednie néhány kisebb csatában nyert diadallal. Az a reménye, hogy a
lengyel korona megnyerésével hadi ereje nagyot növekszik s visszaverheti
a mind előbbre nyomuló törököt, nem teljesült. Midőn nagybátyjának,
Kázmér királynak halála után fejére tették a lengyel koronát, nagy volt
Lajos öröme, mert valóban ez időtájt egyetlen európai uralkodónak sem
volt oly nagy és hatalmas birodalma, mint neki. De nem sokáig volt az
öröme zavartalan. Csakhamar elkedvetlenítették a lengyel urak
mértéktelen követeléseikkel s boszusan hagyta ott Lengyelországot. Édes
anyját bízta meg a kormányzással, de az özvegy királyné sem tudott
boldogulni a lengyel urakkal s ő is ott hagyta az országot. Szóval:
Lajosé volt Lengyelország, de kevés örömet s temérdek boszuságot
szerzett ez az örökség s igazi hasznát sem ő, sem Magyarország nem
látta. Ám a világ előtt nagy volt a tekintélye a magyar királynak s
midőn Velence újra mozgolódni kezdett, nemcsak hogy Dalmáciáról való
örökös lemondásra kényszerítette Velencét, de 7000 magyar arany évi adó
fizetésére is kötelezte.
Ez volt utolsó nagy cselekedete Lajos királynak, ki sokszorosan
megérdemelte a »nagy« jelzőt neve mellé. Teljes negyven esztendeig volt
Magyarország királya s ez a negyven esztendő egyik legfényesebb kora a
magyar történelemnek. Nem csupán azért nagy ő, hogy a magyar birodalom
területét fegyverrel és okos számítással három tenger széléig
terjesztette ki, hanem nagy volt azért is, mert szeretettel gondozta
országának, népének érdekeit s nagy királyi hatalmát népe javára
használta ki. Mint később egyik halhatatlan utóda, az igazságos Mátyás
király, ő is gyakran megfordult a nép közt álruhában, meghallgatta a nép
panaszát s tehetsége szerint orvosolta. Törvényben védte meg a
középnemesség birtokát az elzüllődéstől. Az 1351-iki országgyűlés
alkotta e törvényt, mely valóképen az arany bulla megerősítése, egy pont
kivételével. Az arany bulla e pontja korlátlan hatalmat adott a nemes
embernek, kedve szerint hagyhatta a birtokát bárkire. Lajos törvénye
törölte ezt a pontot: a nemes ember birtoka, ha fiuörökös nélkül halt
meg, a rokonokra szállott, idegen kézre nem kerülhetett. Ugyancsak
törvénynyel kötelezte a jobbágyságot, hogy terményeiből kilencedrészt
fizessen a földesúrnak. Ez a kilenced valóképen tized volt. A termény
egy tizede a papok, egy tizede a földesurat illette. A nemességen nagy
teher volt a honvédelem, s hogy ebbeli kötelességét teljesíthesse, volt
szükség a jobbágy által fizetendő tizedre. Nagy teher volt ez a népen s
kezdetben a nemesség sem szivesen élt e jogával. Kitünik ez abból, hogy
a törvény súlyos büntetéssel kényszeríti a földesurat a tized pontos
behajtására. Az pedig ennek a magyarázata, hogy a földesúrnak nem
állhatott érdekében a földmíves nép megterhelése. Nem voltak bővében a
munkáskéznek, s ha a jobbágy a nagy terhek súlya alatt elnyomorodik, ki
szántja-veti a földesúr földjét? De ugyanez a törvény megadta a
jobbágynak a szabad költözködés jogát is, s a költözködni akaró
jobbágyot a földesúr nem tarthatta vissza régi vétkeért, csak az
esetben, ha épp akkoriban követett el valami kihágást, gyilkosságot,
gyujtogatást vagy egyéb »iszonyatosságot«. A nagy terhet tehát azzal
enyhítette a király, hogy a népnek jogot is adott. És nemes szándék
vezérelte abban is, hogy a földesúrra bízta a biráskodást a jobbágy
dolgában. Később sok földesúr visszaélt ezzel a hatalommal, de akkoriban
célirányosnak mutatkozott ez: ki védje meg az igaztalanul megtámadott
jobbágyot, ha nem a földesúr?
Lajos király hadakozásai tömérdek pénzt emésztettek fel, de ő teljes
erejével munkált a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem virágzásán s az ő
uralkodása idején minden téren nagyot haladott az ország. Haladott,
fejlődött anyagi és szellemi javakban egyaránt. Nemcsak ő látott és
tanult sokat olaszországi hadakozásaiban, de sokat láttak, tanultak a
magyar vitézek is, s haza jöve, hasznosították itthon az idegen földön
tanultakat. Az ország nevezetesebb városait mindenképen támogatta
előbbre haladásukban; a közlekedést, a külső országokkal való
kereskedést megkönnyítette jó útakkal és – jó pénzekkel. Ő előtte idegen
országokba volt kénytelen menni a tanuló ifjuság: főiskolát alapított
Pécsett, hol évenként ezer magyar ifjú gyűlt össze az ország minden
részéből. Visegrádról Budára költözött át az udvar s palotát épített
itt, melyet Attila várának neveztek. Ezzel Buda az ország székvárosává,
az ország központjává lett. Itt volt az ország szive. S ez a szív magyar
volt akkor. Mert Lajos király udvarában magyar nyelv és magyar lélek
uralkodott, az idegenséget nem tűrte meg a király!
Az ország nagyobb városaiban sorra emelkedtek a középületek, templomok,
gyárak, magánházak. Fejlődött a műipar, különösen az ötvösség. Voltak
már festők, szobrászok s két e korbeli magyar szobrász: Dénes és Miklós
mester műve volt Szent László híres lovasszobra, mely több száz
esztendeig állott fenn Nagyváradon.
A magyar nép igaz lélekkel szerette Lajos királyt: szerette benne a nép
atyját, a tiszta életű embert, az igazságos, vallásos lelkű királyt s a
bátor szivű hőst, ki részt vett jóformán minden hadakozásban s ki nem a
hadsereg mögé huzódva biztatta vitézeit: előre! – hanem a csatasorba
állott s úgy kiáltotta: utánam! Éljen Magyarország! Német író jegyezte
fel róla, hogy »Éljen Magyarország!« kiáltással rohant a csatába: nincs
okunk kételkedni a német író e feljegyzésének hitelességében.
Nemcsak hadserege által, de ő maga a saját személyében is terjesztette
hírét a magyar vitézségnek, a magyar lovagiasságnak. Mely kár, hogy e
nagy embernek nem volt fia! Ennek a gondja s folytonos betegeskedés
bántotta, emésztette életének utolsó idejét. A dali ifjú- s az erős
férfikorban, csatákban kapott sebektől sinylődött öreg korában a nagy
király – hány koronás főről lehet ezt még feljegyezni?
Három csatában: Canosánál, Aversánál és Belenél (a litván háboruban)
sebesült meg. Végig szenvedte a fekete halál gyötrelmes aggodalmait. Egy
ízben (1353.) Zólyomban, vadászat közben medve sebesítette meg. A
megsebzett medve, melyre dárdájával támadott, ledöntötte s két lába
szárán huszonhárom marással sebesítette meg a királyt. Bizonyosan meg is
öli a királyt, ha idejében le nem szúrja a fenevadat Besenyő János
lovászmester.
A sok régi seb okozta szenvedések erősen megviselték a nagy királyt.
Megtörve, csöndben, visszahuzódva, a tudományoknak élve és ájtatos
imádkozásban töltötte élete alkonyát. Mindkét leányát eljegyezvén
(Máriát Zsigmonddal, a későbbi magyar királlyal, Hedviget Habsburg
Vilmossal), gyönyörű kápolnát épített a fejérvári Boldogságos Szűz
templomának egyik oldalán. Maga számára építette a kápolnát: a nagy
király, a nagy ember készült a halálra. Az volt az utolsó kivánsága,
hogy e kápolnában temessék.
És leszállott érette a Halál angyala: ott találta a nagy királyt
Nagyszombatban. Az 1382. esztendő szeptember 10-én éjjel hunyta örök
álomra szemét. A ház, melyben meghalt, ma is megvan. A kápolnának, ahová
temették, nyoma sincs…
[Illustration: Sisak Nagy Lajos idejéből.]


HUNYADI JÁNOS.
A XIII. és XIV. század folyamán az ország néptelen vidékein nagy
tömegekben települtek le oláhok, szerbek, németek s más fajta népek.
Jobbágysorban éltek e népek, egy-egy családfő 40 holdnyi földet kapott
mívelésre, vezetőik pedig, kiknek Felsőmagyarországon _soltész_,
Erdélyben _kenéz_ volt a címe, 80 hold földet kaptak s azzal a földdel
szabadon rendelkeztek. A letelepült idegen népek ez előljárói tehát
szabad emberek voltak s az idők folyamán a legtöbbje magyar nemessé is
emelkedett. Ilyen kenéz volt Erdélyben, Hunyadmegyében, egy Serbe vagy
Serbán nevű oláh ember: a törökverő Hunyadi János nagyapja. Ennek az
oláh kenéznek három fia volt: Vajk, Magas és Radul. Hunyadban élvén a
család, Hunyadinak irta magát s egy 1409-ben, Zsigmond király korában
kelt adománylevél tanusítja, hogy az oláh kenéz fia, Vojk, Hunyadi
Jánosnak az édesapja, már magyar köznemes, sőt udvari ember vala, ami
annyit jelent, hogy Hunyadi Vojk bizonyos számú vitézzel követte
Zsigmond király személyét háború idején. Hunyadi Vojké volt Vajdahunyad
vára, s az erdélyi alvajda egy levelében _barátjának_ mondja, ami
amellett tanuskodik, hogy az oláh kenéz tekintélyes férfiú lehetett.
Az 1409-iki adománylevél már megújított levél s abban előfordul Hunyadi
János neve is. Ő volt Vojknak a legidősebb fia s ekkor már nagykorú volt
bizonnyal. Születése esztendejét bizonyossággal nem lehet tudni, csak
sejthető, hogy 1387 körül született. Természetesen, mende-monda, hogy a
törökverő Hunyadi János Zsigmond király természetes fia volt. Az sem
igaz, mit sokan és sokáig állítottak, hogy Hunyadi szinmagyar eredet. A
tiszta valóság az, hogy nagyapja oláh kenéz volt, apja már katholikussá
lett magyar nemes ember s ő maga mint magyar köznemes lép a magyar
történelem szinpadára. Nekünk magyaroknak éppenséggel nincs okunk
szégyelleni Hunyadi oláh eredetét; ellenkezően: büszkén kell gondolnunk
a magyar faj, a magyar szellem hódító, magába olvasztó erejére, mely
ezer esztendős történetünk folyamán oly sok jeles idegen származású
embert tett szívvel-lélekkel magyarrá.
Három fia s két leánya volt Hunyadi Vojknak, s mind a két leánya magyar
nemes ember felesége lett. Második fia: Jován, szintén vitéz ember volt,
sokat hadakozott a török ellen, csatában esett el s a vitézek vitéze
nevet érdemelte ki. A harmadik fiú, Vojk, korán halt meg. Hunyadi János
az, a három fiú közül, ki első tette halhatatlanná a Hunyadi nevet; ő
az, ki a magyar névnek az egész világon hervadhatatlan dicsőséget
szerzett hadvezéri lángelméjével s akinek élete pályája az önzetlen
honszerelemnek, a habozást nem ismerő önfeláldozásnak mindörökké ragyogó
példaképe marad.

I.
Hazám ifjúságának írván első sorban a nagy magyarok életét, fájdalmas
érzés fog el a gondolatra, hogy ennek a nagy embernek gyermek- és
ifjúkoráról semmit sem írhatok. Csak későbbi élete teszi bizonyossá,
hogy a gyermekifjú Hunyadi János játéka a kardforgatás, nyíllövés,
dárdahajítás, szilaj méneken való lovaglás lehetett. Vitéznek nevelte őt
apja, anyja (Morzsinay Erzsébet), a törökkel való élethalál-küzdelemre
nevelték s arról teljesen megfeledkeztek, hogy írni és olvasni
megtanítsák.
Nyilvános pályája a férfikor legszebb idejében kezdődik. Az bizonyos,
hogy tartózkodott Zsigmond király udvarában, mint udvari vitéz s
valószínű, hogy a király figyelmét 1428-ban vonta magára, az Alduna
vidékén való táborozás idején. Akkor már kipróbált vitéz volt a
törökverő Hunyadi. Megfordult Ujlaky László macsovi bán udvarában, ahol
»öt-hat lóval kezdette katonáskodását«. Itt ismerkedett meg az akkor
23–24 éves ifjú a szerb despotával, Lazarevics Istvánnal, akinek mint
zsoldos tiszt állott a szolgálatába. Nem Szerbiában, de a despotának
valamelyik magyarországi várában szolgált, talán a mai Törökbecsén. Ez
időben ismerkedett meg Szilágyi Erzsébettel, kinek atyja, Szilágyi
László, a régi Csanád- és Torontálmegyék határán eső Horogszeg
kastélyában lakott s mely Becsétől 50–60 kilométer távolságra esett.
Tehát Hunyadi János ifjú- és férfikorának kezdetéről ennyit tudunk: az
Ujlaky családnál kezdette a katonai szolgálatot 1410–1414 táján;
1415-től 1427-ig, a szerb despota haláláig, ennek a váraiban szolgált;
1428-ban a király udvari vitéze lett; körülbelül ez időben feleségül
vette Szilágyi Erzsébetet; 1433-ban Olaszországba kisérte Zsigmond
királyt s oldalán maradott 1437 végéig. Udvari életének idejéből érdemes
a feljegyzésre, hogy 1435-ben Zsigmond királytól 1200 forintért zálogba
vette Papi mezővárost, a következő esztendőben meg 300 forintot adott
_kölcsön a királynak_ s ennek fejében Papi helyett a Lugostól délre eső
Komját várost kapta zálogul. Nevezetes adat még, hogy Hunyadi János és
testvére Jován, 300 katonával szolgálta a királyt s mert a király
pénzzel nem tudta fizetni a szolgálatot, a komjáti kerületet 1250
forintig lekötötte nekik. Ezek a száraz adatok azt bizonyítják, hogy a
Hunyadi-család jómódú család volt. Bizonyára már a kenéz nagyapa vetette
meg a vagyon alapját, tovább gyarapította Vojk, míglen Hunyady János,
mint a továbbiak folyamán kitünik, óriási vagyon ura lett. Az oláh kenéz
ivadéka egyszerre csak a köznemesi sorból a főnemesek sorába emelkedik,
végezetül pedig legnagyobb embere lesz az országnak. De már ezt nem
vagyonának, hanem egyéni kiváló tulajdonságainak köszönheté.
[Illustration: Hunyadi János.]
Zsigmond király meghalt 1437-ben s veje, Albert osztrák herceg lett a
magyarok királya. Már 1422-ben összeházasította leányát, Erzsébetet
Alberttel s a házasság kötésében az a gondolat vezette Zsigmondot, hogy
Albert, a vitéz katona, kitünő utóda lesz majd a török ellen való
védekezésben. Ám erre a nagy feladatra más férfiút jelölt ki a sors:
Hunyadi Jánost, kinek akkor még ismeretlen volt a neve az országban.
Alighogy Albert trónra lépett, a török 1438-ban betört Erdélybe s vagy
70 ezer foglyot hurcolt magával. A következő esztendőben Murád szultán
130 ezer főnyi hadsereggel indult Szendrő megvívására s megmozdult
Albert király is. És itt kezdődik Hunyadi János világraszóló történeti
szerepe. A király Hunyadi Jánost és testvérét, Jovánt bízta meg a
szörényi bánság védelmével. Ezt fenyegette Szendrő s a már török kézre
jutott Havasalfölde felől a közvetetlen támadás veszedelme. A négy
szörényi vár védelmének költségeire 2757 forintot utalványozott a király
a két Hunyadi-testvérnek s zálogul Madarast, Továnkutat, Szabadkát és
Halast adta nekik. A törökök 1439 június havában megkezdették Szendrő
ostromát, a király is megindult hadaival, augusztus végén meg is
érkezett Szalánkeménhez, de mindössze 27 ezer főnyi sereg gyűlt össze. A
titeli révnél már azzal a szomorú hírrel fogadták a királyt, hogy az
őrség feladta Szendrő várát. Közben a vérhas tizedelni kezdette a magyar
sereget s Albert kénytelen volt visszafordulni, anélkül, hogy csatára
került volna a sor. Titelnél elhatározta a király az urakkal, hogy a
következő esztendőben ujra kezdik a hadjáratot s ezzel hazaszéledt a
sereg. Ebben a tanácskozásban már részt vett Hunyadi János is s kevéssel
utóbb a király testvérével együtt _szörényi bánná_ nevezte ki őt, ami
annyit jelentett, hogy az egykori oláh kenéz ivadékai a magyar főrendek
sorába emelkedtek.
Albert királyban megvolt a készség, hogy az ország egész erejét harcba
vigye a török veszedelem ellen, ám jószándékában megakadályozta hirtelen
halála. A titeli táborból magával hozta a betegség csiráját, de nem
vette komolyan a bajt. Budáról Bécsbe utaztában erőt vett rajta a
betegség, mit azzal is növelt, hogy dinnyét evett. Neszmélyen meg
kellett állapodnia. Ott halt meg 1439 október 27-én a negyvenkét éves
király, kinek uralkodásához szép reményeket fűztek a magyarok.
Alig két esztendeig volt tehát az első Habsburg Magyarország királya. S
ahogy meghalt, fenekestől felfordult a rend az országban. Két leány
maradott utána, fiú nem. Halálakor a felesége áldott állapotban volt s a
haldokló király abban a reményben, hogy a harmadik gyermek fiú lesz,
annak a részére hagyta Magyarországot, Csehországot és Ausztriát. De a
magyar urak nem akarták király nélkül hagyni az országot s az akkor
tizenöt éves Ulászló lengyel herceget kinálták meg a koronával, még
pedig olyformán, hogy vegye feleségül a 31 éves özvegy királynét. Sem az
özvegynek, sem az ifjú hercegnek nem volt ínyére ez a természetellenes
házasság, de azért mind a kettő elfogadta az ajánlatot. Ám míg a magyar
urak Ulászlóval egyezkedtek, az özvegy királynénak fia született s most
már hallani sem akart a házasságról. Egyik leányának a dajkájával,
Kottaner Ilonával ellopatta a Visegrádon őrzött koronát s a tizenkét
hetes csecsemőt Székesfejérvárott megkoronáztatta 1440 pünkösd ünnepén.
De bejött Ulászló is a magyar urakkal, Szent István sírjából vettek egy
másik koronát s azzal őt is megkoronázták.
Egy helyett két királya volt tehát szegény Magyarországnak: serdülő ifjú
az egyik, csecsemő a másik. Az ország két részre szakadott, ki az
egyiket, ki a másikat ismerte el királynak. És kiütött a polgárháború az
országban, mikor a nemzetnek egy szívvel-lélekkel egyesülni kellett
volna a török ellen. Abban az időben III. Frigyes volt a Habsburg-család
feje, kapzsi, nagyralátó ember s az özvegy királyné ennél az embernél
helyezte el a magyar koronát, hogy Ulászló fejére ne kerülhessen, s nála
zálogosította el az ékszereit is, hogy zsoldosokat gyűjtsön Ulászló
ellen. És gyűltek is a cseh zsoldosok, ellepték az ország felső
vidékeit: kő kövön nem maradt, ahol ez a zsebrák had elvonult. Ismét
előtérbe léptek a hatalmaskodó főurak, kedvük szerint halásztak a
zavarosban, országszerte garázdálkodtak a »kiskirályok«. Közben (1443)
meghalt az özvegy királyné, de hívei tovább folytatták a harcot Ulászló
ellen, sőt Széchy Dénes, az esztergomi érsek, elkövette azt a végzetes
ballépést, hogy III. Frigyes császárhoz, a kis László király gyámjához
fordult segítségért. Ez éppen elég volt a nagyralátó császárnak, hogy
gyámfia nevében magának követelje a hatalmat. Országgyűlést hívott
Pozsonyba össze s Ulászlónak megüzente, hogy az országból takarodjék ki.

II.
A magyar urak csak most kezdették látni, hogy mely nagy veszedelem
fenyegeti az országot Frigyes császár gyámkodásában. S már-már nyakára
ül az országnak Frigyes, ha nemcsak Magyarországot, de Ausztriát is nem
fenyegeti a török hódítás veszedelme. Mikor Murád szultán Szendrő várát
elfoglalta, e győzelmét ugyan nem használta ki nyomban Magyarország
ellen, de nem is töltötte idejét tétlenül. Megvetette lábát Szerbiában
és Boszniában s 1440-ben nekivágott Nándorfehérvárnak, mely Magyarország
legfontosabb végvára volt. Szárazon és vizen körülzárta a várat,
félesztendeig ostromolta, de a csekély számú őrség minden rohamot
vitézül visszavert s a szultán siker nélkül vonult el. De az bizonyosnak
látszott, hogy következő esztendőben a szultán megújítja a támadást.
Ulászló király magát Hunyadi Jánost bízta meg Nándorfehérvár védelmével
s Hunyady a magyar területre beütött török csapatokat kiverte, Izsák
béget, a szendrői vár parancsnokát pedig, aki útját állotta, Szendrőig
űzte. Történt pedig ez 1441-ben. A következő esztendő tavaszán Murád
szultán Erdélybe küldött nagyobb haderőt, melynek Mesid bég volt a
vezére. De Hunyadi, kinek neve már ekkor rettegett volt a törököknél,
Erdélybe siet, ott egyesül Lépes György erdélyi püspökkel s bár
elenyészően csekély a törökökhöz képest a hadereje, elébe áll a török
áradatnak. Átkel a Maroson s Szentimrénél váratlanul találkozik a
törökök előhadával. Meglepi a váratlan találkozás, de nem félemlíti meg.
Megtámadja a török előhadat, ez meg hirtelen visszavonul, hogy
egyesüljön a fősereggel. A magyarok futásra vélték a visszavonulást,
űzőbe fogták az előhadat s ím egyszerre csak körül voltak kerítve. Maga
Lépes püspök is elesett a csatában, Hunyadi pedig csak nagy
erőmegfeszítéssel vágta keresztül magát s menekült Gyulafehérvárra egy
kis csapattal. Ám az első kudarc nem csüggesztette el. – Összetoborzotta
néhány megye nemességét, a székelyeket s úgy indult az ostromolt Szeben
fölmentésére. A törökök kimondották a rettegett Hunyadira a halálos
itéletet. Ők már tudták, hogy, ha Hunyadit sikerül elejteniök,
legveszedelmesebb ellenfelüktől szabadulnak meg.
[Illustration: Ulászló.]
Az volt a terv, hogy minden erejüket a magyar sereg ama szárnya ellen
fordítják, melyet Hunyadi vezet. Ám a tervet megtudták a magyar táborban
s íme, mi történt! Egy Kemény Simon nevű vitéz önként ajánlkozott, hogy
fegyvert, ruhát, paripát cserél Hunyadival, ezzel a törököt tévedésbe
ejti, hadd támadják őt minden erejükkel, Hunyadi meg, mikor már
halottnak vélik, rohanjon rájuk mint a fergeteg. A honszerelem fenséges
példáját mutatta Kemény Simon. Belerohan a bizonyos halálba, csakhogy
megtartsa az életét annak a férfiúnak, kitől remélhető vala, hogy majdan
kiveri az országból a törököt s a haza földje újra a békés munkálkodás
földje lesz!
Kemény Simon belerohant a halálba, sebektől borítottan esett le Hunyadi
János paripájáról s a törökök győzelmi mámorban ujjongtak a rettegett
vezér halálán. De kevés ideig tartott a győzelmi mámor. Hunyadi János
ezalatt megkerülte Mesid bég seregét, a szebeni őrség meg hátulról
támadta meg s hullott a török, mint a kéve. Huszezer török vére festette
pirosra a harcmezőt. Elesett Mesid bég is. El a fia is. Rengeteg
zsákmányt s foglyot küldött Hunyadi Budára, ő meg átvonult Havasalföldre
s meghódoltatá Oláh- és Moldvaország vajdáit.
Így írja be nevét Hunyadi János a magyar történelem könyvébe. Nevétől,
dicsőségétől zeng az ország, de ő ezt a csaták viharától nem hallja. A
következő esztendőben 80 ezer török lepi el Oláhországot, megtorolni a
magyar uralom előtt való meghódolást. De Hunyadi várja a törököt. Az
oláh vajda Hunyadi tanácsára a hegyek közé vonul s a török sereg
elbizakodottan lép magyar földre. A Vaskapú-szorosnál, Karánsebes és
Hátszeg között, tizenötezer főnyi had élén állja útját Hunyadi az ötször