Nagy magyarok élete (2. kötet) - 5

megerősítéseül szavát adatja, hogy feleségül veszi a leányát.

II.
Tizenhét esztendős volt Mátyás, midőn Magyarország királya lett s
fiatalságára való tekintettel kormányzót választott melléje az
országgyűlés Szilágyi Mihály személyében. Ő maga, a kormányzó vezette a
küldöttséget Prágába, s ment a követséggel Szilágyi Erzsébet is, hogy
mielébb lássa sokat siratott fiát. A magyar követségnek nem kellett
Prágáig menni, Magyarország határán, a Morva folyó partján fekvó
Strasznic várában találkozott a magyar követség a Podjebrád vezette cseh
követséggel. A találkozás megható jeleneteit csakhamar követték a komoly
tanácskozások. És igazán nehéz, kínos órákkal kezdődik Mátyás
királysága: alig száradtak fel a viszontlátás örömkönyei, Mátyás abba a
keserves helyzetbe jutott, hogy meg kellett tagadnia édes anyja
kivánságának teljesítését. A Hunyadiak és Garai nádor között kötött
békességnek az volt a főfeltétele, hogy Mátyás feleségül veszi a nádor
leányát. És ő már lekötötte kezét Podjebrád leányának. Még fejletlen,
beteges gyermek volt Podjebrád leánya, nem a szivére hallgatott tehát
Mátyás, hanem az ország érdekében vélt cselekedni, midőn kezét
lekötötte. És bármennyire fájt szívének, hogy anyját meg kell
szomorítania, szószegéssel nem kezdhette uralkodását. Anyja és
nagybátyja esküvel kötelezték magukat, hogy Mátyás feleségül veszi Garai
leányát, de neki erről csak akkor lett tudomása, mikor már szavát adta
Podjebrádnak. Még ott a stasznici várban írásos nyilatkozatban is
kötelezte magát, hogy örök barátságot tart Podjebráddal; aki annak
ellensége, neki is az, leányát Katalint hitvestársul eljegyzi, őt
legkésőbben egy esztendő mulva udvarába hozza, a maga megkoronáztatása
után királynévá koronáztatja s véle, mihelyt tizenhetedik évét
betöltötte, egybekél. Hasonló nyilatkozatot adott ki Podjebrád is s
végül mindketten százezer magyar forintnyi birságot kötöttek ki, ha
valamelyik a szerződést megszegné.
Testileg még gyönge volt Mátyás, midőn Magyarország királya lett. A
termete alacsony, az orra feltünő nagy, de nyilt, bátor tekintetű s
föllépése méltóságos, királyi vala. Tizenhét éves létére férfi volt ő
lelkében, önálló a cselekedeteiben. Imé, még át sem lépte az ország
határát, meglepő jelét adta férfiasságának: sem anyjának, sem
nagybátyjának, sem az érette jött uraknak nem sikerült megtántorítania,
ragaszkodott makacsúl az egyezséghez, mit Podjebráddal kötött. Abban a
korban ritka műveltséggel lépett trónra az éles elméjű ifjú s a ritka
műveltséggel erős akarat, gyámkodásra nem szoruló önállóság párosult. A
maga esze s szíve szerint akarja és tudja is kormányozni az országot.
Midőn a királyválasztó országgyűlés öt esztendőre kormányzóul
választotta Szilágyi Mihályt, mindjárt oly nehéz feltételeket
fogadtatott el a kormányzóval, melyeket a fiatal király éppenséggel nem
akart tudomásul venni. Azt határozta ez az országgyűlés, hogy a király a
saját zsoldosaival védje az országot, a fő- és köznemességet csak a
legnagyobb szükség esetén szólíthatja hadba, s a nemesek jobbágyaitól ne
szedhessen adót. Csehország felől a husziták pusztították az országot,
délről a törökök, kik már be is csaptak a Bánságba. Már most hogy védje
meg az országot a király, honnan, miből szerezzen zsoldosokat? Az ország
belső állapota, midőn Mátyás a trónra lépett, olyan volt, mint a
»szétrongyollott ruha«, a »sebekkel borított test«, a »romba dőlt ház«.
Maga Mátyás írta ezt néhány esztendővel később a pápának. Sem pénz, sem
hadsereg.
Amilyen nagy lelkesedéssel választotta meg a nemesség Hunyadi János fiát
királynak, épp olyan nagy fukarsággal tagadta meg tőle a pénz- és a
vérbeli áldozatot. Garai nádor, miután a leányát nem vette feleségül,
Mátyást el sem ismerte királynak. S Garaihoz szegődött Ujlaki Miklós, az
erdélyi vajda is. És pártot ütött ellene Giskra is, aki pedig kezdetben
meghódolt neki. Ám az ifjú királyt nem ijesztette meg e hatalmas emberek
pártütése. Jól tudta, hogy az ország többsége vele tart, s mikor látta,
hogy ellenségeinek a szép szó nem használ, fenyegetéssel és fegyverrel
kényszerítette hűségre őket. Ujlakinak elég volt a fenyegetés, Giskrát
pedig egyik hű embere Rozgonyi Sebestyén verte meg Jánospatak mellett.
De le kellett számolnia Frigyes császárral is, aki még mindíg kezében
tartotta a magyar koronát s azért előbb kétszázezer, majd nyolcvanezer
arany forint váltságdíjat követelt. Mátyás nem fogadta el Frigyes
feltételeit s Kanizsai László vezérletével négyezer főnyi hadat küldött
Frigyes ellen. Nagyon röviden bánik el Garai Lászlóval: megfosztotta a
nádori méltóságtól s helyébe Guti Ország Mihály főudvarmestert nevezte
ki. Nagybátyjának, Szilágyi Mihálynak a kormányzói cím marad, az ifjú
király nem tűri a gyámkodást s az öreg Szilágyi duzzog, békételenkedik s
a vérig sértett Garainak könnyű volt a duzzogó öreget a maga pártjára
hódítani. Ujlaki Miklós is háborgott, hogy nem őt, hanem Ország Mihályt
nevezte ki nádornak s a három elégületlen főúr: Garai, Ujlaki és
Szilágyi a Garaiak tolna-megyei várában, Simontornyán, összebujt, ott
»fölbonthatatlan örök frigyet« kötöttek egymással, esküvel fogadták,
hogy egymást »bárki ellen« támogatják. »Nyilt« összeesküvés volt ez,
mert az urak éppenséggel nem titkolták, hogy a király ellen
szövetkeztek. Mátyás csakhamar értesült az összeesküvésről, de a
megtorlás helyett az öreg Szilágyit kibékítette. A kormányzói tisztről
lemondott Szilágyi s e helyett a besztercei örök grófságot kapta, meg a
Hunyadi-ház uradalmainak nagy részét.
Közben jött a hír, hogy a törökök betörtek Szerbiába s megvívták
Galambóc várát. Mátyás nyomban közfelkelést hirdetett s ő maga
személyesen vezette a hirtelen toborzott hadakat. A törökök a király
közeledtének hírére visszahuzódtak, de Mátyás nem elégedett meg ezzel:
üzőbe vette az ellenséget, meg is verte s azon gondolkozott, hogy
nagyobb hadjáratba kezdjen. Ám erről le kellett mondania, mert hazulról
rossz hírt kapott: újra pártot ütött ellene Szilágyi Mihály, újra
szövetkezett Garaival és Ujlakival. Nándorfehérvárnál táborozott Mátyás
e hír vételekor, október elején. Felháborodással hallotta az újabb
összeesküvést s most már példás megtorlásra szánta el magát. Szilágyi
Mihályt elfogatta s futó tűzként ment híre az országban, hogy a király
saját nagybátyját nemcsak elfogatta, de le is akarja fejeztetni.
Az egész országban mély hatást tett az ifjú király e cselekedete. Az
urak megdöbbentek, az elnyomottak fellélekzettek: imé egy király, ki
saját nagybátyját sem kíméli, ha ellene, a király ellen fondorkodik s az
ország rendjét, békéjét megbontja! Nem fejeztette le ugyan Szilágyit a
király, megkegyelmezett neki a pápai követ közbenjárására, s bizonyára
nagyot könnyebbült a lelke, hogy kegyelmet gyakorolhatott, de fogságban
tartotta Világos várában s ez is elég volt arra, hogy tekintélyét
emelje, a nemzet zömében a hitet, a bizalmat megerősítse személye iránt.
E nagy hatású cselekedet után hivta össze az országgyűlést Szegedre,
december 6-ikára. A királyválasztó országgyűlés s még inkább a második,
melyet a nyár folyamán tartottak, valósággal megkötözte Mátyás kezét a
honvédelem dolgában. Lehetetlen, tűrhetetlen állapot volt az, hogy az
ország védelmének terhe egyedül a király vállára nehezüljön. Ezeket az
oktalan, szűkkeblű törvényeket meg kellett változtatni. És ez az
országgyűlés a király, a főpapok és zászlós urak banderiumaiból álló
rendes sereg s a rendkívüli esetekben elrendelhető nemesi közfelkelés
mellett egy új hadsereg szervezését határozta el: főurakat és
köznemeseket minden húsz jobbágytelek után egy jól felfegyverzett lovas
kiállítására kötelezett. Az így kiállított lovasok minden vármegyében
külön banderiumot alkottak, s e banderiumok, melyeknek kapitányait a
király nevezte ki, az ország határain túl is szolgálniok kellett.
A szegedi országgyűlés után Mátyás teljes erővel léphetett fel a
fondorkodók ellen. Garai és Ujlaki láthatták, hogy a nemzet ott áll
királya mögött. De még mindig nem akarták elismerni Mátyást Magyarország
királyának s a hűtlen főurak Frigyes császárnak ajánlották fel a trónt.
Elhitették a császárral, hogy Mátyás »illő ellátás« fejében önként
visszalép. Ezek az urak nem ismerték, vagy nem akarták ismerni Hunyadi
János fiát. A császárral folytatott tanácskozásokról gyorsan értesült a
király s azonnal Budára hivta az ország előkelő urait, hadd lássa,
tudja, kikre számíthat. És összegyült Budán, 1459. február havában
harminchat világi főúr. És eljöttek a főpapok is, az erdélyi püspök
kivételével mind. Ezek valamennyien hűséget esküdtek a királynak.
Megesküdött Mátyás is, hogy híveit megvédi a lázadók és hatalmaskodók
ellenében, a régi jogokat és szokásokat megtartja s azokat csak az ők
hozzájárulásukkal változtatja meg, ha úgy kívánná az ország érdeke. De
összegyültek a pártütők is Németújvárt s bár kevesen valának: Frigyes
császárt megválasztották Magyarország királyának! A választásról
értesítették Frigyest, de ez óvatos volt: felvette ugyan a királyi
címet, de egyelőre nem merte fejére tétetni a szent koronát.
Amint Mátyás értesült a hirhedett királyválasztásról, Frigyest
bitorlónak, »a magyar faj és nyelv ellenségének« nyilvánította s egyben
közfelkelést hirdetett a »magyar név« oltalmára. De meg sem várta a
nemesség felkelését, saját dandárát Nagy Simon mácsói bán vezérletével a
pártütők ellen küldötte. Az első csatában, Körmend mellett, a
pártütőknek kedvezett a szerencse, de pár nappal később Nagy Simon
tönkre verte őket. Ez idő tájt halt meg a pártütők feje, Garai nádor s
társai mind meghódoltak a királynak. De közben Szilágyi Mihály
kiszabadult a fogságból s a bosszú vágyától égő öreg úr újra
összetoborzotta Mátyás ellenségeit. Erre az időre esik Podjebrád, az
»após« kétszínű viselkedése is. Ez a ravasz ember, míg szinleg azon
dolgozott, hogy Frigyest és Mátyást kibékítse, titkos szövetséget kötött
a császárral, hogy a fegyverszünet letelte után együtt támadnak
Magyarországra. Hadi terve pedig az volt, hogy Frigyest is, Mátyást is
gyengítse a folytonos háborúskodással s végezetül mindkettő országára rá
tegye a kezét. Ily körülmények között Mátyást nehéz helyzetbe sodorta
nagybátyjának újabb pártütése. De végre is sikerült az öreg urat sok
utánjárással, igérettel kibékíteni. Mátyás azt igérte neki, hogy neki
adja a szerb fejedelemséget, ha a töröktől visszahódítják. És Szilágyi
Mihály el is indult azonnal Szerbiába. A hadviselés volt az eleme az
öreg úrnak, a csaták tüzében érezte jól magát. Elment hát Szerbiába, de
alig ért Szendrő közelébe, ott egy nagyobb török csapat körülfogta, s
fogolyként vitték Konstantinápolyba, hol a híres törökverőt lefejezték.
De a belső rend még mindig nem állott helyre az országban. A felvidéken
még mindig garázdálkodott Giskra, kit valósággal fölbérelt erre Frigyes
császár. Ő maga nem merte megtámadni Magyarországot, Giskrát használta
eszközéül. Mátyás egyszerre két sereget küldött a felvidékre, majd maga
személyesen vezette a hadjáratot Giskra ellen, mígnem sikerült leverni a
garázda embert. És itt volt az ideje, hogy végre Podjebráddal is
tisztázza a dolgát. Két esztendeje mult már, hogy eljegyezte Podjebrád
Katalint s a házasság még mindig nem történt meg. Mátyás az 1461-ik év
első napjaiban követséget küldött Podjebrádhoz s május havában el is
hozták Budára Katalint: megtörtént a kénytelen házasság. Most már a
király joggal számíthatott apósa támogatására s elérkezettnek látta
annak is az idejét, hogy Frigyes császártól visszaszerezze a szent
koronát. Megkönnyítette a dolgát Albrecht osztrák herceg, ki császári
nagybátyja ellen Mátyástól kért segítséget. Ötezer főnyi hadat küldött
Mátyás 1461 nyarán Ausztriába, de ütközetre nem került a dolog:
Podjebrád, a kétszínű após közbenjárására Albrecht herceg
fegyverszünetet kötött a császárral s ehhez hozzájárult Mátyás király
is. Közben kiderült, hogy a derék após a fondorkodó magyar főurakkal
szövetkezett s meg akarja szerezni fia számára a magyar koronát. Mátyás
gyors elhatározással békét kötött Frigyes császárral, aki a szerződés
értelmében visszaadja a koronát és Sopron városát, Mátyást _fiának_
fogadja s minden ellenségével, különösen a törökkel szemben támogatja.
Viszont Mátyás a koronáért 80 ezer forint váltságdíjat fizet, de Sopron
kivételével a császár kezén levő összes magyarországi városokat és
várakat ott hagyja s abba is belenyugszik, hogy Frigyes a királyi címet
tovább is viseli. De volt e szerződésben mindezeknél egy fontosabb
dolog: Mátyás biztosította Frigyest, hogy, ha Magyarország trónja az ő
halálával, vagy másként megüresednék, anélkül, hogy Mátyás után
fiúgyermek maradna, Frigyes császár vagy valamelyik fiúgyermeke foglalná
el a trónt.
Az 1462-iki országgyűlés hozzájárult ehhez a szerződéshez és a
váltságdíj lefizetésére minden jobbágytelek után egy forint adót
szavaztak meg. A szerződést csak a következő esztendőben írták alá az
országos küldöttség tagjai s 1464-ben került haza a szent korona. Ezt a
közbeeső időt sem töltötte tétlenül a király. Az 1462-iki év őszén
nagyobb hadat vezetett Erdélyen át Oláhországba. Avval a céllal indult,
hogy Vlád vajdát, kit a török szultán megfosztott a fejedelemségtől,
visszahelyezze a méltóságába. De Brassónál tovább nem ment, itt már várt
reá Radul, az új oláh fejedelem. Az oláh bojárok s az erdélyi urak
felvilágosították a királyt, hogy Vlád vajdát a kegyetlenkedéseiért
űzték el, maga Radul elismerte a magyar király fenhatóságát s Mátyás
nemhogy védelmébe vette volna az érdemetlen Vládot, de fogolyként
küldötte Budára. Az igazságos királynak önként hódolt meg Oláhország.
Közben arról értesült, hogy a török szultán Boszniára vetette a szemét:
ezt a tervet meg kellett hiusítania. Országgyűlést hívott Tolnára, 1463.
márc. hónapjára s erre a gyűlésre fejenként hívta meg a nemességet. Ez
az országgyűlés a török részről fenyegető nagy veszedelemre való
tekintettel, azt határozta, hogy minden tíz jobbágytelek után egy-egy
lovast kötelesek hadba indítani a nemesek, ezenkívül személyesen is
tartoznak megjelenni. A mely nemesnek tíz jobbágytelkénél többje nincs,
azt csak személyes megjelenésre kötelezte az országgyűlés. Magát a
királyt sem vette ki a kötelezettség alól a gyűlés: ő is minden tiz
jobbágytelek után egy-egy lovast állított elő. Nemkülönben a királyné és
a király anyja is. És megkezdődött a hadi készülődés. A király egyedül
ötezer gyalogost és kétezer lovast szerelt föl. Jóformán az egész ország
talpra állott, hogy a szultánt megakadályozza Bosznia meghódításában. De
a szultán sem dugta össze a kezét. Nagy sereget küldött a Szerémségbe,
hogy Mátyás seregének útját vágja, s azalatt Boszniára rátegye a kezét.
Ám a Szerémségben is, majd Temes megyében is Mátyás hadai megverték a
törököt, maga Mátyás vette űzőbe a török sereg maradványát, átcsapott
Szerbiába s annak török uralom alatt levő részében tizenötezer
keresztyén foglyot tett szabaddá. Dicsőségesen végezte dolgát Mátyás, de
ezalatt a török szultán ellepte hadaival Boszniát, a bosnyák királyt
elfogta, lefejeztette s minden vár a hatalmába került, mire Mátyás
hadaival oda ért. Nehéz feladat várt tehát a királyra, de őt ez nem
riasztotta vissza. Ellentállás nélkül haladt hadaival Jajczáig. Ez volt
Bosznia legfontosabb vára. Szinte bevehetetlennek látszott ez a vár. A
nagyszámú őrségen kívül maga a természet is védte Jajcza várát. Két
felől magas sziklafalak; e sziklafalak medrében a Verbász folyó s a
beléje szakadó Pilva; harmadik oldalán a kopár Borek hegység zárták el
Jajczát s egyik legvitézebb török: Haram bég volt az őrség parancsnoka.
De Mátyást nem csüggesztették a nehézségek. Maga vezette az ostromot,
életét is többször kockára vetette: nem akart visszatérni Jajcza
bevétele nélkül. Katonáit valósággal fellelkesíté a király példája.
Hunyadi János fia volt ez a király: apjának méltó fia. És a magyarok
vitézsége, csüggedést nem ismerő kitartása meghozta a fényes sikert. Az
ágyuk, az ostromgépek szörnyen összerongálták Jajcza várát s Haram bég
alkudozásra kényszerült. Üzent Mátyásnak, hogy engedjen neki és
vitézeinek szabad elvonulást. Nemcsak a vitézeinek, de a foglyainak is.
Amit erre Mátyás visszaüzent, méltó volt Hunyadi János fiához, méltó a
magyar királyhoz. Azt üzente vissza:
– _Emberekért_, nem falakért küzdünk. A legutolsó szolgát sem hagyhatom
kezeitek közt. Foglyaitok megszabadításáért utolsó csepp véremet kész
vagyok ontani!
És Haram bég megadta magát. Megelégedett azzal, hogy maga és vitézei
elvonulhatnak. Ám vitézei közül többen Mátyáshoz szegődtek: »oly
kegyelmesen« bánt velök a király.
Karácsony ünnepén történt Haram bég kivonulása s bár a téli idő
éppenséggel nem kedvezett a hadjáratnak, Mátyás folytatta azt, több
várat bevett és egész munkát végez, ha közben hírt nem kap hazulról,
hogy ismét garázdálkodnak a csehek. Haza kellett térnie. De azzal az
elhatározással hagyta el Boszniát, hogy újra visszatér, amint rendet
csinál otthon.
Időközben, 1463 nyarán a szent korona visszakerült Frigyes kezéből s
Mátyás országgyűlést hívott Székesfehérvárra, hogy magát és feleségét
megkoronáztassa. Február havában vonult be Budára a boszniai diadalmas
hadjáratról visszatérőben, de a fényes bevonulást nyomban követte a
gyász: a király felesége, a különben is gyenge, beteges Podjebrád
Katalin meghalt. És meghalt ugyanakkor az újszülött gyermek is. Ám a
koronázási ünnepség a haláleset miatt nem maradt el. A szent koronát,
melyet oly sokáig tartott kezén az ármányos Frigyes, 1464 március 29-én
világra szóló ünnepségek közt tették az ifjú király fejére. Az egykori
köznemes fia már nemcsak választott, de koronás királya is
Magyarországnak! Mely nagy lelki nagyság kellett ahhoz, hogy ez a
csodás, tüneményes emelkedés meg ne szédítse az ifjú király fejét!

III.
Most, hogy fején volt a szent korona, újra egész lélekkel fogott a török
ellen való küzdelembe. Joggal számított a keresztyén világ segítségére,
de a keresztyén világ ismét csak szép szavakkal, kecsegtető
biztatásokkal segítette s ha kapott is némi pénzsegedelmet, valóképen
magára maradt. Mátyás megúnta az örökös hitegetést s békét kötött a
szultánnal, ki a békére szívesen hajlott. Mert ha a maga erejére is volt
utalva a magyar király, a török szultán meglátta benne az erős,
veszedelmes ellenfelet s ő küldött 1469-ben Budára békekövetséget. És ha
voltak is ezután apróbb betörések, jó ideig nyugodtan élhetett az ország
a töröktől. Erre a békére nemcsak az ország belső rendjének
helyreállítása végett volt nagy szükség: Mátyásnak a töröknél sokkal
veszedelmesebb ellenségei voltak a keresztyén szomszédok, elsősorban
Frigyes császár, aztán volt apósa, a cseh király, a lengyel király és a
moldovai vajda. Mindannyian állandóan bujtogatták koronás királyuk ellen
a magyar főurakat, kik, miután a népet, köznemességet nem tudták
megmozdítani Mátyás ellen, idegen uralkodókkal folytatták gyalázatos
üzelmeiket.
És csakugyan 1467-ben kiüt Erdélyben a lázadás, de Mátyás nagy hirtelen
ott terem s íme, a pártütők »gyáva vadak módjára futottak szét, mihelyt
az oroszlánt meglátták«. Az összes vezérek térden állva kértek kegyelmet
és Mátyás nagylelküen meg is bocsátott a lázadóknak. De meg sem pihent,
sietett Moldvába, hogy a vajdát, az erdélyi lázadás igazi lelkét
megfenyítse. November havában, hadviselésre igen kedvezőtlen időben tört
át az eltorlaszolt gimesi és ojtozi szorosokon, betört Moldvába, több
várost elpusztított s a hűtlen vajda, ki a lengyel királyhoz pártolt
volt, megalázkodva küldötte hozzá követeit, hogy békét kunyoráljanak
tőle. Ám míg a tárgyalások folytak, tizenkétezer oláh fegyveres éjnek
idején meglepte a magyar tábort. Moldvabányát, hol a király táborozott,
több ponton felgyujtották, s az alvó seregre ütöttek. Rettentő viadal
kerekedett a felgyujtott házak rémes világa mellett. Maga Mátyás király
is részt vett a viadalban. Nyilvánvaló volt a szándék: végezni akartak a
magyar királlyal, villogtak a kardok körülötte, de ott volt a király
oldalán a vitéz Bánfi Miklós, ez kardjával fölfogta a királynak szánt
halálos csapásokat. De így is kapott sebet a király. Egy nyíl a vállába
furódott, egyik karját lándzsa sebesítette meg. Szörnyű fájdalmakat
szenvedett, de eltitkolta, nehogy vitézei elcsüggedjenek. Saját kezével
akarta kitépni a nyilat, de csak a nyelét törte el, három ága bennakadt
a testében. Mind a két fél kimerült a kétségbeesett viadalban, s a
király nem torolhatta meg szíve szerint az árulást, a nehéz sebektől
elgyengülten, hordszéken szállították el Moldovából. Ám a vajda mégis
csak meghódolt Mátyásnak, aki most meg a cseh király ellen fordult, hogy
vele is leszámoljon. Mert nemcsak hogy megujultak a betörések Csehország
felől, de a cseh király szövetkezett is Frigyes császárral, egyenesen
azzal a céllal, hogy Mátyástól elragadják a magyar koronát. Mátyás erre
azzal válaszolt, hogy ő meg a cseh korona szerzését tűzte ki céljául. De
nagyobb célokat is forgatott elméjében: világhatalommá akarta emelni a
magyar királyságot. Ki akarta emelni Magyarországot ama szerencsétlen
helyzetéből, melyet két hatalmas, a keleti és a nyugati császárság közé
ékelődése teremtett. Az ő éles szeme látta, hogy az ország két malomkő
közé került, s csak összemorzsolódás lehet Magyarország sorsa. Azt
hitte, midőn Frigyes császárral szövetséget kötött, hogy ez a szövetség
javára válik az országnak, de csakhamar meggyőződött, hogy Frigyes
császár éppenséggel nem törődik Magyarország érdekeivel, tőle ugyan
ráülhet a török Magyarországra. Ez a keserves tapasztalat érlelte meg
Mátyás lelkében a merész gondolatot, hogy megszerezze magának a német
császári trónt.
Midőn Mátyás a cseh király ellen készülődött, maga a pápa is Mátyást
látszott támogatni, mivelhogy elégedetlen volt a csehországi
állapotokkal, hol az eretnekség erősen elhatalmasodott. Frigyes császár,
ki kezdetben nagy barátságban volt a cseh királlyal, időközben hajba
kapott vele. Kitört a háború a két jó barát közt s Frigyes magához
Mátyáshoz fordult segedelemért. Nagyon meg lehetett szorulva a császár,
mert rendkívül nagy igéreteket tett Mátyásnak. Nevezetesen, lemond a
magyar királyi címről, visszaadja egészen a kezén levő magyar területet,
Mátyást megválasztatja német királynak, sőt a császárságról is lemond s
fiának, a gyermek Miksának Mátyást teszi meg gyámjává. Mindezekről a
nagy igéretekről írást is adott, de ez éppenséggel nem akadályozta meg a
silány lelkű császárt, hogy Mátyás ellen dolgozzék alattomban. Már rá is
birta volt a pápát, hogy ne Mátyást, de Kázmér lengyel királyt bízza meg
a cseh királynak a tróntól való megfosztásával, de a lengyelek nem
engedték királyuknak, hogy elfoglalja az idegen trónt s végre is a pápa
kénytelen volt Mátyásra ruházni a feladat végrehajtását. És Mátyás
1468-ban megüzente a háborút a cseh királynak. Ausztriából kiverte a
cseheket, onnét hadaival bevonult Morvaországba.
A fondorlatok valóságos szövevénye fonódott Mátyás körül. Frigyes csak
arra várt, hogy Mátyás kiverje Ausztriából a cseheket, most meg mindent
elkövetett, nehogy a cseh korona Mátyás fejére kerüljön. Maga a pápa is
csak eszköznek nézte Mátyást, s midőn a cseh katholikusok Mátyást
1469-ben cseh királlyá választották, a pápa többé nem is rejtegette
addig titkolt célját: arra kellett Mátyás s a magyar haderő, hogy
Frigyes császárnak megszerezze Csehországot. Maga a cseh király, semhogy
Mátyásé legyen Csehország, bár voltak fiai, a lengyel király fiát,
Ulászló herceget választatta meg trónja örököséül. Egyszerre hárman
szövetkeztek Mátyás ellen: Frigyes császár, György cseh és Kázmér
lengyel király, s hogy annál sikeresebb legyen a szövetkezésük,
Magyarországban is számos hivet szereztek maguknak a főurak közt, kiknek
élén maga Vitéz János esztergomi érsek állott, Mátyás egykori nevelője,
Hunyadi Jánosnak egykor leghívebb embere. A király, mikor hírül hozták,
hogy otthon összeesküvés szövődik ellene, s a lengyel király fia nagy
sereggel készülődik Magyarországba, a hírhordókat azzal utasította el,
hogy »ne alkalmatlankodjanak neki sörházakból kikerülő kósza hirekkel.«
És midőn meggyőződött a »kósza hirek« valóságáról, tudott uralkodni
lelke háborgásán s megérkezvén Budára, a legnagyobb szivességgel fogadta
az összeesküvés főbbjeit, sőt mindenféle kedvezésekben részesítette
őket. Igy Geréb Péternek visszaadta Fogaras várát, melyet valami okból
elvett volt tőle, Ujlaki Miklóst meg kinevezte Bosznia királyává s
megengedte, hogy a nagyravágyó ember Jajczában megkoronáztassa magát.
Egyben országgyűlést hirdetett s arra fejenként hívta meg a nemességet.
Ezen az országgyűlésen láthatta Mátyás, hogy az országban csakugyan nagy
az elégedetlenség. Nagy áldozatokat követeltek azok a nagyszabású
tervek, melyeket Mátyás elméjében forgatott és sűrű panaszok emelkedtek
a törvénytelenségek, az önkényeskedések, a nagy terhek miatt. De Mátyás
kiváló egyénisége hamar lecsendesítette a lelkek háborgását. Oly
törvényeket hoztak ezen az országgyűlésen, melyek meglehetősen
korlátozták a király hatalmát, csökkentették a királyi tekintélyt, de
Mátyás szemet húnyt, mert engedékenységével trónját mentette meg. A
panaszoknak, méltatlankodásoknak vége, hossza nem volt ezen a gyűlésen s
egész sorát alkották a nemzet jogait biztosító törvénycikkeknek, de
ugyanekkor készséggel hoztak újabb áldozatokat s ünnepélyes
nyilatkozatban fejezték ki ragaszkodásukat Mátyás iránt. Erre az
országgyűlésre érkezett meg a lengyel királyfi hadüzenete, melyben a
királyfi »Magyarország természetes urának és örökösének« nevezi magát,
Mátyást pedig »a királyi címet bitorló zsarnoknak«. És kísérte a
hadüzenetet egy emlékirat, mely azt bizonyítgatta, hogy Mátyás
jogtalanul foglalta el a trónt, s hogy az őt illeti meg leányági
örökösödés útján. Erre az emlékiratra méltóságos választ adott az
országgyűlés. Megmagyarázták Kázmér hercegnek, hogy Magyarországon a
fennálló törvények értelmében az uralkodók leányait a trónöröklés joga
nem illeti meg. Kijelentik, hogy Mátyáshoz és örököseihez minden időben
hűségesen fognak ragaszkodni és őt »végső lehelletükig, akár az egész
világ ellen is« támogatni fogják.
Kázmér herceg mégis szerencsét próbált, bejött az országba 12 ezer főnyi
sereggel, de kénytelen volt visszafordulni, mivelhogy az országban alig
szegődött hozzá valaki. Közben meghalt a cseh király (1471) s a csehek a
lengyel király fiát, Jagello Ulászlót választották királyukká, aki
folytatta a harcot Mátyás ellen, mígnem azzal vetettek véget a
háborúnak, hogy megosztozkodtak a cseh királyságon: Ulászlóé lett az
anyaország, Mátyásé a melléktartományok. De a béke nem tartott sokáig.
Frigyes bujtogatására Ulászló újra harcba kezdett, 60–70 ezer főnyi
haddal betört a cseh melléktartományokba s ostromolni kezdette
Boroszlót, mely Mátyáshoz hű maradt. Mindössze tízezer főnyi serege volt
Mátyásnak, de anélkül, hogy nagyobb ütközetre került volna a sor, Mátyás
kiverte a fegyvert az ellenséges had kezéből: nagy ügyességgel elszedte
előle az élelmiszereket s ezzel a nagy haderőt harcképtelenné tette.
Ulászló és atyja személyesen jelentek meg Mátyás előtt, hogy békét
kérjenek. És megkötötték a békét újra: Ulászlóé maradt Csehország,
Mátyásé a melléktartományok.
Szívesen hajlott a békére Mátyás, mert míg a csehekkel hadakozott, újra
megmozdult a török, a Száva mellett hatalmas várat épített: Szabács
várát s annak védelme alatt több ízben betört az országba, sőt
Nagyváradot fel is égették, temérdek kincset raboltak, férfiakat, nőket
rabságba hurcoltak el, anélkül, hogy valahol ellentállásra találtak
volna. Ugyanakkor egy másik török had Moldvába tört be, hol azonban
Magyar Balázs erdélyi vajda hatalmasan megverte a számban ötszörte
nagyobb haderőt, 1475-ben, télvíz idején. És készült a király is, óriási
ágyúkat, ostromgépeket készíttetett s hatalmas sereget toborzott össze.
Mikor II. Mohamed szultán értesűlt Mátyás nagyarányú készülődéseiről,
fegyverszünetet ajánlott s mindenféle kedvező ajánlatokat tett. De
Mátyás az ajánlatokra ezt felelte: »Ha életemet is kell feláldoznom,
harcolni fogok. Ám tudja meg a világ, hogy a keresztyénség megmentése
nem rajtam mult!«
És indult egyenesen Szabácsnak, melyet a török négy esztendővel elébb
épített. Ebben a várban halmozták össze a törökök az elrabolt kincseket,
itt senyvedtek a magyar foglyok. Ennek a várnak védelme alatt törtek be
újra meg újra hazánkba a törökök. Az 1475-ik esztendő októberében indult
Mátyás Szabács megvételére s az ostrom 1476 első napjaiban kezdődött.