Nagy magyarok élete (2. kötet) - 1

NAGY MAGYAROK ÉLETE
IRTA
BENEDEK ELEK
• NAGY LAJOS • HUNYADI JÁNOS • MÁTYÁS KIRÁLY
– SZÁMOS KÉPPEL –
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1905


NAGY LAJOS.

I.
Az 1301-ik esztendő január 14-én halt meg III. Endre, a honszerző Árpád
nemzetségének utolsó férfitagja. »Letört a Szent István első magyar
király nemzetségéből és véréből nőtt fának utolsó arany ága!« zokog a
krónikás. Nagy volt az országban a bánat, a szomoruság. Most tán azok is
feltámasztották volna az utolsó Árpádot, kik lelketlenül, botorul
harcoltak ellene. Késő bánat, késő megbánás: az »arany ág« letört.
A hazafiak körül néztek: kit ültessenek az utolsó Árpád székébe.
_Leányágon_ még volt nehány maradéka Árpád vérének. Árpád-ivadék volt
Vencel cseh és lengyel király; az volt Ottó bajor herceg; és az volt
Anjou Károly: Vencel és Ottó IV. Bélának, a második honalapítónak az
unokája, Károly a dédunokája. Vencelt megkinálták a koronával: nem
fogadta el, mert _nem tudott magyarul_. Jegyezzük meg a nevét
dicsérettel: megbecsülte a magyar nemzetet. Nem lehet a magyarok
királya, aki nem tud a magyarok nyelvén. A fia, a kis Vencel tudott
magyarul, ezt be is hozták a magyar urak, de alig egy pár esztendőt volt
itt maradása a nagy urak pártoskodása miatt. Hasonló sors érte Ottó
bajor herceget is. Teljes kilenc esztendeig valóképpen nem volt
Magyarországnak királya. Ekkor került a sor az Anjou-családbéli
Károlyra, ki Róbert Károly néven lett a magyarok királya 1310-ben s aki
dicsőséggel uralkodék harminckét esztendeig. Ennek a Róbert Károlynak a
fia Lajos, ki neve mellé a »nagy« jelzőt szerezte meg; aki valósággal
nagy vala. Nagy mint ember és nagy mint király.
Midőn Róbert Károlyt a magyarok megkoronázták, már házas ember volt.
Mária tescheni hercegnő volt a felesége. Tizenegy esztendeig éltek
együtt, ekkor (1317-ben) a királyné meghalt. Gyermek nem maradott utána.
Másodízben Beatrixet, VIII. Henrik római király árváját vette feleségül,
de az alig tizennégy esztendős gyermekasszony egy esztendő múlva
(1319-ben) meghalt. Ez után sem maradott gyermek. Harmadízben
Erzsébetet, Ulászló lengyel király leányát vette feleségül Károly király
s Isten e házasságot öt fiúgyermekkel áldotta meg. A harmadik házasság
1320-ban, tehát uralkodása tizedik esztendejében történt s 1326-ban
született Lajos, március 5-én. Harmadik volt a fiúk sorában. Az első
fiú, Károly, egy éves korában halt meg, a második, László, öt éves
korában. A negyedik fiú, Endre volt, a szomorú végű Nápolyi Endre, az
ötödik István, ki 1332-ben augusztus 20-án született, éppen Szent István
király ünnepén. Ezért adták neki az István nevet.
Szebb, boldogabb családi élet alig képzelhető el, mint aminő Károly
király családi élete volt. A király az országért, népének javáért élt,
munkált, a királyné a gyermekeiért. Az országban nagy volt a
felfordulás, mikor Károly a trónra lépett. »Kis királyok« uralkodtak,
jobban mondva: garázdálkodtak szerte az országban. Ezeket meg kellett
zabolázni, le kellett verni, az országban rendet kellett teremteni. És
Károlynak sikerült a nehéz feladat. Új főnemességet teremtett a
vagyonosabb, megbízhatóbb köznemesi osztályból s ezeknek segítségével
leverte a féktelenkedő főurakat: az Omódékat, Csákokat, Németujváriakat
és társaikat.
[Illustration: Nagy Lajos.]
Hogy mily nagy volt a főurak hatalma, elbizakodottsága, vakmerősége még
Károly király uralkodásának kezdetén, elég erre példának Zách Felicián
merénylete. Az 1317-ik esztendő április 17-én, éppen ebédnél ült a
királyi család, midőn kivont karddal berontott Zách Felicián, egyenesen
a királynak ront s ketté szeli a koponyáját, ha a királyné hirtelen
férje fejére nem teszi a kezét. A királyné négy ujja árán váltotta meg
férje életét, a kis királyfik, Lajos és Endre életét a nevelők mentették
meg. Lajos négy, Endre három esztendős volt ekkor.
Az eszeveszetten vagdalkozó Zách Feliciánt Cselényi János szúrta le
tőrrel. Kint az udvaron várakozott apjára a fiatal Zách s vele egy
szolga. Ezeket lófarkához kötötték s úgy hurcolták halálra. A merénylő
Felicián testét darabokra vágták, fejét Budán, kezét-lábát más-más
városokban szegezték ki elrettentő példának. Szörnyű halállal halt meg
Zách Felicián egész nemzetsége. Még a leánya, az ártatlan Klára is. Mint
nagy úr leánya, a királyi palotában élt a szép leány s neki is meg
kellett lakolnia apja bűneért. Kivonszolták a palotából, orrát, ajkát
megcsonkították, lóra kötötték, úgy vitték végig sok város utcáján s
mind ezt kellett kiáltania: Így lakoljon mindenkor, aki királyához
hűtelen! Volt Feliciánnak egy férjes lánya. Ezt is lefejezték. És
kivégezték vagy számkivetették nemzetségének többi tagját is.
Nem csuda, ha a nép képzelődésére erős hatással volt ez a kegyetlen
itélet s mese sarjadzott a szörnyű esetből. Eszerint a mese szerint Zách
Klárát a királyné fivére, Kázmér lengyel herceg meggyalázta s ez a
meggyalázás adta az apa kezébe a kardot. Ám újabban a történetirók
bebizonyították, hogy Zách Klára esete egy szépen szőtt érzékeny mese: a
királyné testvére nem gyalázta meg Klárát. Zách Felicián egy hajszállal
sem volt különb azoknál a főrendeknél, kik szabadon garázdálkodtak s
foglalták el a gyengébbek birtokait. Szinleg híve lett ugyan a
királynak, szabad bejárása volt az udvarba, de mások javait épp oly
önkényesen foglalta el, mint annakelőtte. A király megsokallotta
Felicián garázdálkodásait s a kapzsi főúr a király megölésével akarta
elejét venni az igazságszolgáltatásnak. Ime, Felicián merényletének
magyarázata. És az akkori országos törvényszék teljesen megvédi az
utókor előtt a királyt a kegyetlen itéletért, elismervén, hogy Károly
király volt az, aki »a nyomoruságba döntött, uratlan hazát a zsarnokok
hatalmából kiragadta, szabadságában megtartotta«.
A visegrádi várban történt Zách Felicián merénylete. Itt, ebben a
felséges fekvésű várban volt a király udvara: itt folytak le azok a
lovagi játékok, melyeknek hire volt messze földön s melyekre nagy
számmal sereglettek idegen országok lovagjai is. Itt élte Lajos szép
gyermekkorát, melyet csak rövid időre zavart meg egy rossz álom, Zách
Felicián merénylete. Itt hordozta vállán a kis királyfit egyik nevelője,
Poháros Péter mester és udvari vitéz. Kedves gyermekkori emléke lehetett
Lajosnak ez a vállonhordozás: megemlékezik erről mint király egy Poháros
Péternek szóló adománylevélben. A királyfi is csak gyermek, mint a többi
közönséges ember fia; ő is csak felkivánkozott a nagyok vállára: ott
lovagolt, mig kicsi volt még arra, hogy paripára ültessék. Szép vonás ez
Lajos királyról, hogy nem feledte el azt, ki neki gyermekkorában örömet
szerzett!
Nevelői, tanítói közül többnek neve, emléke maradt fenn. Így megmaradt
az emléke Knesiczi Miklósnak és Drugeth Miklósnak, kik testükkel védték
a kicsi királyfiakat Zách Felicián kardja ellen. Nevelője volt még a
boroszlói születésű, tudós Miklós pap. Ezt a Miklós papot is nagyon
szerette a királyfi. Mint király hálás volt tudós nevelője iránt, ki
később titkos kancellárja lett. Magyarország leendő királyához illő
nevelést kapott Lajos: egyformán járatos volt a tudományokban és a
kardnak forgatásában. A gyakori lovagi játékokban részt vett a serdülő
ifjú is s csak természetes, hogy magába szívta a lovagi erényeket. Már
tíz éves korában részt vesz egy hadjáratban: így nevelődött akkor egy
királyfi. Vezetett egy csapatot, de valójában nem vett részt a
háboruban: őt még csak látni, figyelni, tanulni hozták ide. A fiát
szerető királynénak nagy gondja van arra, hogy kedves fia szükséget ne
lásson a háboruban. Péter nevű szakácsnak szintén szakács fiait küldi a
táborba a gondos anya, ezek főzik a királyfi kedves ételeit. És úgy
látszik, derekasan töltötték be tisztjüket, mert a királyné a
szakácsokat gazdagon megjutalmazta, mikor a háboruból visszatértek.
Tizenhat éves volt Lajos, midőn hatodnapra atyja halála után, 1342
július 21-én, fejére tették a szent koronát. Székesfejérvárt volt a
fényes koronázó ünnepség, melyre megjelent Kázmér lengyel király és
Károly morva őrgróf is, kinek gyermeklányát már régebben eljegyezték
volt leendő hitveséül. A vallásos lelkű, nagyműveltségű ifjúra mély
hatást tett a koronázás nagyszerűsége. Ott pihent atyja holtteste az
Árpádok sírboltjában s a koronás fiú megindult szívvel borult a sírra,
hogy ott is vallást tegyen az ő hitéről: folytatom a te nagy művedet,
édes apám! És az apa sírjáról vallásos lelke vitte elegy másik sírhoz: a
Szent László sírjához, Nagyváradra, hogy legyen neki a szent király
szószólója az Istennél!
Daliás termetű, szép arcú, művelt lelkű, bátor szivű volt az ifjú király
s azok az urak, akik azt hitték, hogy ismét szabad a vásár, keservesen
csalódtak. Férfi volt ez a növendék ifjú, igazi király, akit a királyi
hatalom nem szédített el, de nem is tűrte a csorbát azon. Mellette volt
a jó édes anya, aki megosztotta vele az uralkodás gondjait s Lajos
sokkal gyöngédebb fiú volt, semhogy édes anyja hatalmi vágyában egyebet
látott volna a végtelen anyai szeretetnél. Ha távol volt az országból,
az özvegy királyné végezte a király dolgát s ha otthon volt, akkor is az
özvegy királyné s a király nevében jártak a küldöttségek külső
országbeli fejedelmekhez. Úgy tetszett, hogy egyenlő hatalommal
uralkodik az özvegy királyné s az ifjú király, de a kölcsönös szeretet
megóvta őket a viszálykodástól.
Az volt az ifjú király első cselekedete, hogy rendeletet adott ki:
tartsanak az ország minden megyéjében gyűléseket, ott a rablókat,
tolvajokat, hatalmaskodókat vegyék számba s ezeknek lajstromát
szeptember közepéig terjesszék eléje. Mert alighogy trónra lépett,
felemelték fejöket itt is, ott is az elbizakodott főurak. Felemelték, de
csakhamar meg is juhászodtak: emberükre találtak az ifjú királyban.
Személyesen ment Erdélybe, hogy megleckéztesse Szécsi Endre püspököt, ki
a népet erősen sanyargatta, s végezvén vele, hódolatra kényszeríté a
havasalföldi vajdát is, ki az országtól elpártolt vala. S mert Moldován
át gyakran betörtek a tatárok, leszámolt velük is: tönkre verte a
tatárok hadát.
Történt mindez uralkodásának második esztendejében. Jóformán meg sem
pihent, a Dráván túli részeken termett, hol a Németújváriak, a Brebiriek
s más főurak garázdálkodtak, nyiltan szövetkezve az ország régi
ellenségével: Velencével. Az urak egy része meg is hódolt, de teljesen
nem tudta helyreállítani a rendet, nem tudta megtörni Velence uralmát a
tengerparti városokon, mert hirtelen _Nápolyba_ kellett sietnie.

II.
Ott, Nápolyban volt az öccse, Endre, kit összeházasítottak a nápolyi
király leányával, Johannával, de ezen a házasságon nem volt áldás.
Johanna nem szerette Endrét s hallani sem akart arról, hogy férjét
megkoronázzák. Ő maga akart a király lenni s Endrének a lenézett férj
szánalmas szerepe jutott. Az udvarban Endrének egyetlen barátja sem
volt, számba sem vették. Tolakodó jövevénynek nézték a gyenge,
bátortalan ifjút s aszerint bántak el vele. Nem mondhatnám, hogy
Magyarországnak érdeke lett volna vért ontani a nápolyi koronáért, de
viszont az is igaz, hogy Lajos király nem nézhette tétlenül öccse
megaláztatását. A magyar király testvére volt az, akit méltatlanul
megaláztak s ezt sem a király, sem a nemzet nem hagyhatta
megtorlatlanul. A fia sorsán aggódó anya, az özvegy királyné, már
1343-ban ellátogatott Nápolyba, hogy saját szemével lássa, mi történik a
fiával. Amugy is régi vágya volt, hogy meglátogassa Rómát s ugyanakkor
útba ejti Nápolyt is. Talán fogadása is tartotta, hogy meglátogassa Róma
szent helyeit, hálát adni Istennek, ki csodálatos módon védte meg ő és
családja életét Zách Felicián kardja ellen.
A király egy gyöngéden szerető fiú gondosságával rendezte anyja
utazását. Nagy, fényes kíséretet adott melléje s rengeteg pénzt,
ruhanemüt s más egyebet vittek a nehéz társzekerek. Tizenhét ezer márka
aranyat, huszonhét ezer márka finom ezüstöt adott az olaszországi útra a
király s még négy ezer márka aranyat küldött utána. Ezenkívül egy fél
köböl vert aranyforintot s aprópénzt a magyar határig való költségre.
Nyár derekán érkezett meg az özvegy királyné Nápolyba. Fia és menye nagy
ünnepséggel fogadták, de az éles szemű anyát nem tévesztette meg a
fényes fogadás. Világosan látta, hogy a gonoszlelkű Johanna nem szereti
Endrét s míg az ő anyai szivének aggodalmát alázatos, mézes szavakkal el
akarja altatni, alattomban minden követ megmozgat, hogy ne kerüljön
Endre fejére a korona. Nehéz szívvel hagyta el Nápolyt s indult Rómába.
Nagyszerű fogadtatásban itt sem volt hiány. Amely városokon áthaladt,
mindenütt ünnepelték a magyar király anyját. Róma, az örökváros díszbe
öltözötten fogadta. Hatlovas hintóban vonult be Rómába a királyné s vele
szemben nyolc udvari hölgy ült. A következő hintókban is gazdagon
öltözött nemes asszonyok ültek, akik csak úgy ragyogtak a mindenféle
drága ékességtől. A hintókat ötven sarkantyús vitéz követte s utánuk
nagyszámú cselédség. Midőn a királyné megjelent Szent Péter templomának
küszöbén, a biborosok serege fogadta ott nagy tisztelettel s a nép
»Éljen a magyar királyné!« kiáltással üdvözölte.
[Illustration: Johanna.]
Három napig maradt a királyné a szent városban. Sorba látogatta a szent
helyeket s a templomokat fejedelmi bőkezüséggel ajándékozá meg. És
temérdek pénzt osztott ki a szegények közt, kiknek száma ez alkalommal
feltünően megszaporodék. Annyira, hogy már nem is volt elég az
alamizsnára szánt pénz. A koldusok arcátlansága elől valósággal
kénytelen volt eltávozni a szent városból. Amíg ő Rómába járt, azalatt a
követei folyton tárgyaltak az Avignonban székelő pápával. Ezek a követek
rossz híreket hoztak a Nápolyba visszatért királynénak. A szentszék
vonakodott megkoronázni Endrét s a királyné saját szemével láthatta,
mint alázza meg fiát a kevély, a gonoszlelkű Johanna. Anyai szive
megsejtette, hogy itt fiának az élete sincs biztosságban: haza akarta
vinni. De Johanna mézes-mázos szavakkal elaltatta az anyai szív
aggodalmait. Mindent igért, csakhogy haza ne vigyék Endrét. És a
királyné ott hagyta a fiát, abban a hitben, hogy meg fogják koronázni.
Ott hagyta orgyilkos kezek prédájának.
Lajos király mai értékben egy pár millió koronát áldozott arra, hogy
necsak Johannát, de Endrét is megkoronázza a pápa. De Johanna még abba
sem nyugodott belé, hogy az ura címzetes király legyen s hogy ezt
megakadályozza, gyalázatos módon megfojtatta Endrét Aversa várában, hová
a szegény ifjút vadászat ürügyével csalták. Történt pedig ez 1345
szeptember 19-én éjjel. E nap hajnalán lóra ült Endre, Johanna, a
kiséret s egész nap vadásztak. Késő este tértek pihenni Aversa várában.
Vígan vacsoráztak, aztán az urak elszéledtek, Endre és Johanna pedig
visszavonultak hálószobájukba. Éjfél után egy órakor a gyilkosok
összegyültek a templom mellett, belopóztak a király hálószobájával
szomszédos terembe. Ott a teremőr beszólt hangosan Endréhez, valami
ürügygyel felköltötte, kihívta. Endre fölkelt s hálóköntösben,
fegyvertelenül, födetlen fővel kilépett a terembe. A gyilkosok
rárohantak, azzal a szándékkal, hogy leteperik és megfojtják. Fegyvert
nem használtak ellene, abban a babonás hitben, hogy sem vas, sem méreg
nem fog rajta: megóvja ettől az a gyűrű, melyet édes anyjától kapott.
Endre kétségbeesetten védekezett, segítségért kiabált, valahogy
kiszabadult a gyilkosok keze közül s futott a szobája felé fegyverért.
De az ajtó ekkor már zárva volt. Esze nélkül szaladt szegény egyik
ajtóról a másikra, folyton segítséget kiabálva, de hiába: minden ajtó
zárva volt. Johanna ott feküdt az ágyban, meg sem mozdult Endre magyar
dajkája, Izolda fölébredt a szörnyű kiabálásra, az ablakhoz szaladt,
segítségért kiabált, de a vár messze esett a várostól, nem hallották a
kiabálását. A gyilkosok egy pillanatra megdöbbentek a nagy lármától s
Endre kétségbeesett védekezésétől, de ismét összeszedték magukat,
aranyos hajánál fogva földre rántották, hurkot vetettek a nyakára,
kihurcolták a kertre nyíló erkélyre, itt fölakasztották, aztán a
holttestet ledobták a kertbe.
A királyné egész éjjel nem mozdult ki szobájából. A dajka hiába
szólította, nem felelt. Aztán a derék asszony sorba járta a szobákat,
kereste kedves gazdáját, majd a cselédekkel lement a kertbe: ott
megtalálták. És vitték a templomba, a barátok csöndes imádságban
virrasztának mellette reggelig. Akkor már elterjedt a szörnyű hír
Nápolyban. És a hol hallák a rettenetes esetet, nagy vala mindenütt a
felháborodás. Erzsébet királynénak, az anyának, Lajos királynak és
István hercegnek, a testvéreknek, fájdalma leírhatatlan. »Helyesebb
ilyesmiről hallgatni, mert nyelv e keserüséget megmondani sem képes« –
írja e kor egyik krónikása, Küküllei János esperes. Európa összes
fejedelmei »az embertelen tett hallatára összeszorult szívvel és boszura
lángolt lélekkel« fejezték ki utálatukat a gonoszságon, »mely, ha
megtorlatlan marad, félő, másokon is elkövettetik«. Föl volt háborodva
egész Olaszország s a jobb érzésüek hívták Lajos királyt: jőjjön,
foglalja el Sziciliát, mellette lesznek. A nagy olasz költő, Petrarca,
egész Olaszország meggyalázását látta e vadállatokhoz illő
cselekedetben, mely »a legszelidebb, ritka jóindulatú ifjút, nagy
reményekre jogosító királyt életétől kegyetlenül megfosztotta«.
Valóban, Lajos király nem hagyhatta megtorolatlanul testvére halálát. A
pápa, Lajos követelésére, megindította ugyan a vizsgálatot, de sohasem
tudódott ki, hogy ki volt a gyilkos. Ellenben Johanna ártatlansága
»napnál fényesebben« kiderült s a vidám özvegy hamarosan férjhez ment
Tarantói Lajos herceghez. Lajos királyt most kettős út vitte Nápolyba:
megtorolni Endre gyalázatos halálát s követelni maga vagy másik öccse,
István részére Nápolyt, mivelhogy ez a még Johanna apjával kötött
szerződés értelmében megillette őt.
Nagy haderővel indult 1347 november havában Visegrádról s megérkezvén az
olasz földre, minden városban, ahol átvonult, nagy tisztelettel fogadták
s a zsoldos csapatok nagy tömegei szegődtek a magyar sereghez. A bűnös
Johanna és férje s velük az egész hercegi család, melynek minden tagja
részes volt Endre nyomorult halálában, kétségbeesetten készülnek az
élet-halál harcra. Mert élet-halál harc az, mely reájuk vár. Vagy
háromezer főnyi hadat összetoborzanak a megszeppent bűnösök, de Capua
mezején Lajos király serege szétveri Tarantói Lajos herceg seregét.
Johanna sírva, jajgatva, haját tépve menekül Nápolyból s csakhamar
követi ura is. Ám a hercegek nem menekülnek, ők hódolattal várják
Lajost: hátha megkegyelmez nekik. Durazzoi Károly és Róbert tarantói
herceg Aversáig elébe mennek Lajos királynak, ki útban van Nápoly felé.
A király barátságosan fogadja a hercegeket.
– Hát az öcséitek hol maradtak? – kérdi tőlük.
– Ők visszamaradtak Nápolyban, hogy előkészítsék a fényes bevonulást.
– Hozzátok csak ide, – mondá a király. – Ha együtt vonulunk a városba,
fényesebb lesz a bevonulás.
A hercegek elküldenek öcscseikért, de a fiatal hercegek nem mertek
eljönni Aversába. Rosszat sejtettek. Aminthogy Lajos király halálra is
szánta őket. Újabb követség megy értük s végre megjönnek a fiatal
hercegek. Most már mind együtt voltak: a három Durazzoi s a két Tarantoi
herceg. A király nyájasan fogadta őket, este megvendégelte, aztán
kockajátékhoz ültek. Egész este a király nyert a kockajátékon. Másnap
este ismét nagy vacsora volt a királynál. Vacsora előtt körülhordozták a
kézmosó medencét, elsőbb a királynak, azután a hercegeknek, végül
rangszerint a többi uraknak. Aztán vacsorához ültek. A király külön
asztalhoz, a hercegek s az urak ismét külön-külön asztalhoz. Egy Lallo
nevű úr, aki a vacsoránál felszolgált s aki előző este már
figyelmeztette Durazzoi Károlyt, hogy halál vár reájuk (a herceg azonban
nem hitte), most oda súgta neki: »Fogoly hercegem, nem akartál
tanácsomra hajolni? Rosszkor jöttél ide; hanem ha még futhatsz, fuss.«
De a herceg most sem hitt neki s dühös pillantást vetett rá.
Vacsora után a király maga elé hivatta a hercegeket s addig nyájas
tekintete most egyszerre elvadult és nyers hangon kiáltott Durazzoi
Károlyra:
– Gonosz herceg, tudd meg, hogy kezemben vagy és hogy érdemed szerint
fogsz meghalni. Valld meg magad tetteidet, melyekkel királyi felségünket
elárultad, nehogy tanukat kelljen állítani ellened. Mondd meg, miért
gátoltad nagybátyád, a pèrigordi biboros által öcsénk megkoronázását,
mely késedelemnek következése volt az ő halála? Íme, itt a leveled,
melyet noha titkon írtál, most nyiltan vádol téged. Továbbá, jól tudtad
azt, hogy boldog emlékű bátyánk, Róbert király rendelkezéséhez képest
Mária (Johanna nővére) a mi családunk számára volt föntartva és te
álutakon őt feleségül vetted. Legfőbb bűnöd pedig, hogy jóllehet te
valál, ki bennünket az országba hívtál, pártfeleket szereztél nekünk,
Endre öcsénk gyilkosait üldözőbe vetted, amiért megbocsájtottuk volna
előbbi gonosz tetteidet: de hogyan merészelted aztán Aquilát, melyet
védőfalunkul készítettél, Johanna érdekében körültáborolni? Vajjon
melyik tettedből tűnik ki inkább álnokságod? Behívtál, hogy itt megölj;
vagy behívtál, hogy Johannát és a Tarantoiakat megsemmisitsük? Aztán,
azt hivéd, könnyen elbánsz velünk vagy helytartónkkal és magadnak marad
az ország? Hiúk valának terveid; játékod tárgyává nem teszesz
bennünket!«
A hercegek sápadtan, némán hallgatták a király súlyos szemrehányásait.
Durazzoi Károly hebegve mentegetődzött. Hogy ő Johanna parancsára
szállotta meg Aquilát, de mihelyt hirül vette Lajos jövetelét, kivonult
onnét. A Jézus Krisztus irgalmára kérte a királyt, hogy könyörüljön
rajta.
De a király hajthatatlan maradt. Laczkfi István vajdára bízta a hercegek
őrizetét s miután ez egy külön szobába elzáratta őket, a király összeült
híveivel, hogy megbeszéljék a további teendőt. Azt határozták, hogy
Durazzoi Károlyt kivégeztetik azon a helyen, ahol Endrét meggyilkolták,
a többi herceget pedig foglyul Magyarországba viszik.
Az itéletet végre is hajtották. Durazzoi Károlyt ugyanazon az erkélyen,
ahol Endrét megfojtották, lenyakazták, a többi herceget pedig Visegrádra
szállították, ahol a hercegek »tiszteletben és bőven részesültek
mindenben, mint a királyi felség rokonaihoz illik«.
Ám Durazzoi Károly kivégzése s a többi herceg fogságra vetése
visszatetszést szült Olaszországban. A hercegek híveinek nem volt nehéz
izgatni a népet s előrelátható volt, hogy Lajos uralma nem lesz tartós
Sziciliában s meg kellett elégednie a címmel, melyet haláláig viselt. A
pápa hallani sem akart arról, hogy megkoronázza. Ennek ellenére Lajosnak
talán sikerül a koronázás, ha közbe nem csap a pestis, a »fekete halál«,
mely akkor végig söpört egész Európán s mely Lajost is hazatérésre
kényszeríté. Maga elé hivatta Szicilia összes nagyjait, a városok,
erősségek és falvak képviselőit, hogy jobbágyi hűséget esküdjenek neki.
Ez meg is történt. Aztán berendezte a nápolyi udvart. Többnyire
benszülötteknek adta az országos méltóságokat, de helytartójának mégis
Laczkfi István erdélyi vajdát, ezt a nagyeszű, vitéz férfiút akarta
kinevezni. Ám Laczkfi nem fogadta el a helytartóságot, kinevezte hát
Wolfhardt Ulrikot. Reá bízta a nápolyi várakat, a többi várat pedig
vegyesen magyar és német emberekre. Így elrendezvén a dolgát, csekély
kisérettel visszatért Magyarországba.
Alig ért haza, Johanna hívei fölemelték a fejüket. A király egyelőre
Laczkfi vajdát küldötte vissza, kinek nagy és rettegett hire vala
Olaszországban. Nehéz volna csak felsorolni is az ő vitézi tetteit
Sziciliában, akit »bölcs és győzelmes« embernek tartottak, azt mondták
felőle, hogy olyan, mint Laczkfi István. A király maga is, Laczkfi
hivására, újra elment Sziciliába 1350-ben. A szó igaz értelmében
»karddal« lépett most az olasz földre. Részt vesz a hadjárat
fáradalmaiban s mintha csak keresné a halált, hadai élén jár s »éljen
Magyarország!« kiáltással rohan a csatákba. Az 1350-ik esztendő július
14-én érkezik Canosa vára alá. Hirnököt küld fel az őrséghez: adják fel
a várat. A válasz kitérő volt s a király most karján paizzsal, egyik
kezében tüzes csóvát lobogtatva rohan a kapunak, hogy fölgyujtsa.
Nyomában a vitézek, csákányokkal és csáklyákkal próbálnak feljutni s
megbontani a falakat. Az őrség vitézül védi a várat s a kaput döngető
csapatra dobálják a köveket. A király hágcsón törekszik fel a várba, de
egy kő kézen találja s lezuhan az árokba. A vár parancsnoka látja ezt s
megparancsolja embereinek, hogy kiméljék a király személyét. És szól a
királynak: Igen csodálom, felség, hogy ily veszedelmes támadásnál elől
harcol. Kegyeskedjék távolabb vonulni.
A király megköszönte a parancsnok jóakaratát de hozzátette: illő, hogy a
király jó példát mutasson vitézeinek.
Az őrségnek nem jött segítség, végre is feladták a várat s szabadon
elvonultak. A környékbeli várak és városok követségei pedig nagyszámmal
jövének, hogy bemutassák hódolatukat a magyarok vitéz királyának.
Canosa bevétele után Melfiben táborozott a király s ott esett meg vele
az a nevezetes eset, hogy Tarantói Lajos herceg párviadalra hívta.
Levelet irt a herceg a királynak s felszólította ebben, hogy vívjanak
meg. Jól tudja ő – azt írá többek közt – hogy a magyar király nem
törődik többet a kúnjaival s egyéb szegény népeivel, mint a kutyákkal,
ám ő sajnálja a maga lovagjait, legjobb hát, ha ketten megverekednek.
Aki győz, azé legyen Szicilia. Végül a párviadal helyéül felajánlja a
következő helyeket: Páris, Avignon, Perugia és Nápoly. Lajos király
tanácsot ült híveivel s válaszolt következőképpen: A párviadalt
elfogadja, de a javasolt helyeket nem. Párist azért nem, mert a francia
király a nápolyinak nagyapja. Avignont azért nem, mert jóllehet ez a
város a pápáé, mégis a Provence tartomány főhelye s ott Tarantói Lajos
parancsol. Perugiát azért nem, mert az ura, a császár ellen fellázadott.
Nápolyt sem fogadja el, hogy miért, azt igazán felesleges indokolni.
Ellenben szivesen párviadalra kél vele a _német császár_ előtt, ki a
legelső fejedelem, vagy az _angol király_ előtt, ki mindkettejüknek
barátja, vagy az akvilégai patriarka előtt, ki katholikus és pártatlan.
Ilyen tartalmú levéllel küldötte vissza Lajos király a követet, kinek,
hogy ne fáradt légyen hiába, egy prémes öltönyt ajándékozott. Erre aztán
hosszabb levélváltás következett s végre abban állapodtak meg, hogy az
angol király előtt vívnak meg. Ám Tarantoi Lajos meggondolta a dolgot, a
kihívást visszavonta, miről a segédek, Lajos király részéről: Laczkfi
vajda, Kont Miklós és Wolfhardt Ulrik, annak rendje és módja szerint
írást állítottak ki a nápolyi Szent Antal kápolnában.
Azt írta Tarantoi Lajos herceg Lajos királyról a párviadalra szólító
levélben, hogy kúnjaival és egyéb pogányaival nem törődik többet, mint a
kutyáival. Ezt az igaztalan vádat csakhamar fényesen cáfolta meg Lajos
király a Silaro folyó mellett. A király nehány vitézével éppen alkalmas
gázlót keresett a folyón, midőn egy közvitéz ért oda a lovával, hogy
megitassa azt. A király megszólította:
– Fiú, menj bele a folyóba, hadd lássam, mély-e?
– Felséges királyom – felelt a katona – félek, hogy elragad az örvény.
– Ne félj semmit, csak ugrass be!
A katona megsarkantyuzta lovát, beleugratott a folyóba s egyszerre csak
feje fölött összecsapott az örvény. A ló valahogy kivergődött, de a
legény bent maradt s kétségbeesetten viaskodott a halállal. És a király
habozás nélkül beugrat az örvénybe, mely összecsap az ő feje fölött is.
De finom skarlát köpenye elterült a víz szinén s az, mint valami vörös
kerék, fentartotta a királyt. Nem a maga életére gondolt, a
közkatonáéra: megragadta üstökénél fogva s kiuszott vele a partra. Aztán
sátrába vitette a legényt, száraz ruhát adatott rá a magáéból, majd meg
két lábánál fogva megkalinpáltatta a levegőben, hogy a víz kifolyjon
belőle. A közkatona életét megmentette a király!
Személyes bátorságának, lelke nagyságának, nemességének számtalan
példáját jegyezték fel hazai és külföldi krónikások. Aversa ostrománál
ismét ott látjuk a királyt hadai élén. Mindenütt ott van, hol
legsűrübben osztják a halált, hol karddal, hol lándzsával osztja ő maga
is. Egyszer aztán – 1350 július 26-ikán történt – nagyon közel
»merészkedett« a város falához, el egészen ama helyig, hol testvére
holttestét lelökték vala… Meg is adta az árát vakmerőségének. A vár