Nagy magyarok élete (2. kötet) - 8

Szégyenkeztek, boszankodtak az urak s megfenyegették az öreget:
– No, megálljon kend, megmondjuk a királynak, hogy megmagyarázta a
kérdéseit, pedig a képét még nem látta.
– Nem-e? Én nem láttam a király képét? De bizony láttam. Itt van, ni, –
s megmutatta az aranyon a király képét. Mert úgy tudják meg az urak, így
értette a király is, hogy addig ne magyarázzam meg a szavát, míg pénzen
nem látom a képét.
De most már az uraknak nem volt több szavuk. Nagy szégyenkezve a király
után kullogtak.
Sok mindent bizonyít e mese. Nemcsak azt, hogy Mátyás érdeklődik a nép
sorsa iránt, de azt is, hogy mintha csak a nép közt élt volna, ismeri a
nép esze- s szavajárását s szándékosan hozza az urakat oly helyzetbe,
hadd lássák, hogy az egyszerű ember esze túljár az urakén s ráadásul az
iskolázatlan ember bölcsességét megfizetteti az urakkal.
S valóban, mintha egyik mese a másik folytatása volna, mindenütt a
népnek, királynak kölcsönös vonzódása, szeretete az a lélek, mely a
mesékben lakozik. A nép bízik a király igazságosságában, a király a nép
becsületességében. Egyik mese szerint Mátyás király »fele országában«
fogad a burkus királlyal, hogy az ő juhásza nem hazudik s meg is nyeri a
fogadást.
A való és költött történeteknek, meséknek, adomáknak egész tömege
maradott fenn Mátyásról, s ezek a mesék folyton fogannak a nép lelkében,
jeléül annak a nagy, annak a példátlan szeretetnek, mellyel a nép a nagy
király alakját körülveszi. Nemcsak tréfás, elmés, de vitézi tetteinek is
nagy serege forog a késő utódok ajkán. Paloták és kunyhók lakói
lelkesülten olvassák, hallgatják újra meg újra, mint győzte le lovagi
játékban a rettenetes erejű Holubárt Budavárában, mint járta körül
Szabács viadalánál éjnek idején, csónakon, ezer veszedelem közt a várat,
hogy annak gyengéit kipuhatolja. Bécs ostromakor sváb paraszt ruhába
öltözött, s fején egy kosár tojással besompolygott a városba, hol a
tojás árulása közben mindent megvizsgált. Máskor a török szultán
sátoráig merészkedett török ruhában, egész nap árulta az élelmi szert a
sátor előtt. És délben, mikor a szultánnak felhordták az ételeket,
megszámlálta azokat s visszajutván a maga táborába, levelet küldött a
szultánnak: »Rosszul őrzöd a táborodat, császár, s rosszul őriznek téged
is! Mert tegnap reggeltől estig ott ültem sátrad előtt és árultam. És
kikémléltem táborodat. Hogy pedig ebben ne kételkedjél, ime, elmondom:
hányféle ételt szolgálnak fel neked ebédre.« A szultán annyira megijedt
e levéltől, hogy táborával elhuzódott s a csata elmaradt.
De ki győzné elmondani mindazokat a jóizű, elmés történeteket, melyeket
Mátyásról összeírtak a krónikások s költött róla a nép mesemondó lelke!
»Meghalt Mátyás király, oda az igazság!« Ez a fájdalmas kiáltás tört ki
milliók szívéből, midőn Mátyás, az igazságos, örök álomra hunyta le
szemét. És ím az első igazságtalanságot a véréből való vérnek: Korvin
Jánosnak kellett tapasztalnia. Azok az urak ütöttek pártot ellene, kik
Mátyásnak esküvel fogadták, hogy halála után Korvin Jánost választják
Magyarország királyává. A fényes, a dicsőséges idők után ismét szomorú,
gyászos idők következnek. Idegen, gyámoltalan király, Dobzse László ült
Mátyás székébe s rövid időn szertezüllődtek a nagy király alkotásai. A
tizenhetedik század legyengült, szendergő magyarját, melynek vérét török
és német egyszerre szívta, Mátyás nevével ébresztgeti Zrinyi Miklós, a
költő. »Az ő élete – írja Zrinyi Miklós – merő bátorság volt és minden
gondolatja vitézség; az ő elméjében és szájában mindenkor ama híres
római generálisnak szava volt: bátorság és cselekvés erősítette a
magyart, nem habozó tanács, mit a félénkek óvatosságnak neveznek… Sok
száz esztendeig kell a természetnek fáradni, amíg oly embert alkothat,
minő Mátyás volt!«
Négyszáz esztendeje mult, hogy Mátyás örök álomra hunyta szemét s a
természet nem alkotott hozzá mérhető nagy királyt. A magyar lélek
ájtatos kegyelettel őrzi emlékét s alakja nő folyton az idők mulásával.
Halála után négyszáz esztendővel emelt szobrot emlékének a nemzeti hála,
Kolozsvár főterén, hirdetvén az egész világnak, hogy a késői nemzedék
szemében a nagy király nagysága teljes épségében megmaradott. A magyar
nép véréből való vérnek, Fadrusz Jánosnak az alkotása a fenséges szép
szobor, mely egyszerre tette halhatatlanná alkotójának, a nép lángeszű
fiának nevét. Mely fölemelő érzés! A nép fiának lelke, keze alkotja meg
ércemlékét ama királynak, kit századok multán is visszasír a nép! Akinek
neve, emléke, szobor nélkül is élne mindörökkön örökké, mert »az ő élete
merő bátorság volt és minden gondolatja vitézség«; mert az ő idejében
nagy hatalmas volt Magyarország, minő sem azelőtt, sem azóta; mert ő
igazságos király vala, minő nem volt sem azelőtt, sem azóta!