Nagy magyarok élete (2. kötet) - 7

betörései ellen. A Budán tartott oroszlánok is valamennyien megdöglöttek
ugyanazon a napon, amelyen a király meghalt. Továbbá az időben Budán
egyetlen hollót sem lehetett látni (a holló a Hunyadi-ház címere),
Székesfejérvárott azonban, ahol a magyar királyok sírjai állanak, a
versenyt károgó hollók oly roppant tömegét lehetett látni, hogy ebből
mindenki könnyen megjósolhatta a király halálát. Az álommagyarázók és
számfejtők sem hallgatták el, hogy még ez évben meg fog halni. Azonfelül
kevéssel azelőtt, hogy Bécsből Budára indultunk, s a király Komáromnál
megállott, a várkapu felett emelkedő torony csúcsán egy gólyafészket
láttunk, amelyből négy más gólya kizavarta a fészek lakóját és egymással
marakodtak érte. A király meghagyta, hogy néhány udvari emberével együtt
nézzem meg, mi történt ott, s én akkor – mintegy isteni sugallatra –
megjósoltam barátaimnak, hogy Magyarország nyugalma még azon évben
megzavarodik, mert közel a király halála, Magyarország pedig négy pártra
fog szakadni, mert négy király is fog harcolni uralmáért; s a király
gyengélkedése megerősítette jóslatomat.
»Másnap, a király halála után, a holttestet feldíszítették királyi
dísszel és pompával, bíborral borított ravatalt raktak és a nagy
ebédlőben állították fel, hogy mindenki láthassa; azután pedig, mikor
már belső részeit kiszedték, szurkos koporsóba tették s megbizták a
kiváló Aladárt és Bodó Gáspárt, hogy a Dunán Székesfejérvárra
szállítsák.
»Beatrix pedig és Korvin János, a király halála után, a várba gyüjtötték
az urakat s az egész udvari néppel keservesen megsiratták a királyt.
Sűrű könyekkel gyászolták meg az urak az isteni Mátyást, mint legjobb
királyukat, legyőzhetetlen fejedelmüket. Különösen akkor áradt meg a
köny mindegyikük szemében, amikor látták, hogy a még ifjú Korvin herceg,
elvesztvén annyira kiváló atyját, önként a királyné lábai elé borult és
térdeit átölelve kérte, hogy ne hagyja el őt gyermekségében, ne feledje
el, hanem mindig híven ápolja kegyes atyjának emlékét, aki a királyné
iránt is mindig annyira jó volt; tekintse őt fiának, mint ahogy atyjának
gyakran megfogadta, amikor megigérte, hogy kegyes anyja helyett anyja
lesz neki. S minthogy neki magának nincsenek édes gyermekei, szeresse őt
szívéből. A főurak valamennyien térdre ereszkedve ugyanezt kérik a
királynétól s versenyt ajánlják kegyeibe az ifjú herceget.
»Amint a siránkozás valamennyire megszünt, hogy az ország kormány nélkül
veszendőbe ne induljon, valamennyien önként esküt tesznek a királyné és
Korvin herceg kezébe… Mint a hogyan nap hunytával a holdra vetjük
tekintetünket, úgy vetették mindnyájan reményüket és bizodalmukat a
király halála után Beatrixba és Korvin hercegbe. A királyné megcsókolta
az előtte könyörgő Korvin herceget, és megigérte, hogy mindig fiául
tekinti és minden erejével támogatni fogja, hogy méltóságát
megtarthassa. Őt is, magát is a főpapok és urak jóindulatába ajánlotta.
Elfogadta önként felajánlott hódolatukat s megfogadta, hogy sohasem
hagyja el az országot. Azután a roppant siránkozástól kimerülve,
össze-visszatépett hajjal, körmeivel felhasogatott arccal belső termeibe
vitték.
»A király kincstárát és minden készletét, amit a legtöbben 400 ezer
aranyra becsültek, a főurak határozatából és a királyné jóváhagyásával
János hercegnek adták át, akinek atyja még életében átadta az összes
megerősített várakat s a királyi jelvényeket, s akinek kezébe nem csupán
a várkapitányokat, hanem az urak közül is sokat esküre kötelezett, hogy
miként neki, fiának is hűséggel szolgáljanak s halála után őt tegyék meg
királyukká Többen elhárították magukról az eskü kötelezettségét s ravasz
fondorlattal valami kibuvót kerestek. De hogy az új király
megválasztásáig valaki hamis pecsét alatt királyi levelekkel csalást,
gonoszságot vagy ravaszságot el ne követhessen, az urak tanácsának szine
előtt, a királyné és Korvin elnöklete alatt, széttörték a király
pecsétjeit. Csupán a királyné pecsétjét tartották meg, s ezzel
pecsételék meg a hivatalos iratokat s alája tették a főurak pecsétjeit.
»A főurak tanácsa úgy határozott, hogy a boldogult királynak kettős
temetést rendeznek, az egyiket Bécsben, a másikat Székesfejérvártt; ott
ravatalt, itt pedig királyi méltóságához illő sírt emelnek neki. Bécsben
tehát a katonatisztek vállukra emeltek a koporsót, mások az
aranylepellel borított gyászravatal rojtjait fogták köröskörül, s ily
módon a palotából páratlan pompával, a polgári és katonai főtisztek
kiséretében Szent István templomába vitték a holttestet. A főpapok s a
város minden rendű lakosai gyászruhában kisérték a menetet. Nem volt
senki, aki igaz könnyel meg ne tisztelte volna e kegyes király tetemét,
még az a nép sem tudta elfojtani könnyét, amelyet a szörnyű éhség
kényszerével hatalma alá hajtott. Akik csak körülállották, mindannyian
elmondták igen jó királynak, győzhetetlen hadvezérnek, a legkegyesebb
uralkodónak, a keresztyénség oltalmazójának; némelyek a királyok
királyának, a földkerekség legfélelmesebb vezérének, mások a két császár
(a német s a török) egyedül diadalmas ellenfelének, s minden kiválóság
mintaképének. Mások őt nevezték a nagylelkűség és dicsőség egyedüli
példaképének. A katona mint bőkezű, nyájas vezérét gyászolta, a polgár
mint kormányzóját, a nép és a parasztság mint kegyes s a néppel törődő
urát siratta. Meggyászolták a külföldiek is, mélységes fájdalommal, mint
a török hatalma ellen szegzett védőbástyát, mint a magyarok vadságának
szelidítőjét, mint a csehek megfékezőjét s mint a németek gőgös
kevélységének megalázóját és mint minden tudományt és művészetet bőven
pártoló fejedelmet. Elmondták, hogy Magyarországot a tudományok és
művészetek által műveltté tette, a magyarok hadi fegyelmét megjavította,
különféle hadi gépet és fegyvert talált fel és országának becsülést
szerzett. És az általános gyászban az látszott legkülönösebbnek, hogy
bár annyi mindenfélét beszéltek, _mégsem mondott senki sem hazugságot_.«
Husvét másodnapján indult el Bécsből a gyászmenet. A nagy király
holttestét gyászfeketével bevont hajó hozta a Dunán s követte ezt ötven
hajó: feketébe vonva valamennyi. És ellepte a Duna két partját a nép s
keserves sírás, zokogás volt a halotti ének. Feltör a keseredett
szívekből a fájdalmas kiáltás: meghalt Mátyás király, oda az igazság!
Rengeteg nép verődött össze Székesfejérvártt. A boldogságos Szűz
bazilikájának közepére helyezték a ravatalt, s a lovasok, kik a király
zászlait vitték, a főoltár előtt búsan dobálták földre az összes
jelvényeket, mintha a király halálával minden győzelem s minden
meghódított tartomány elveszett volna. E látványra valamennyien sírva
fakadtak. Itt a bazilika közepére helyezték el a holttestet ideiglenes
sírban, minthogy az a mauzoleum, melyet a király a bazilika első
boltozata alatt maga számára építeni kezdett volt, közbejött halála
miatt nem készülhetett el teljesen.

VII.
Három hónapi nyilvános gyászt tartott az egész ország a nagy királyért,
kit halála után csakhamar ezzel siratott népe: »vetne bár esztendőként
háromszoros adót, örömest elszenvednők, csak visszahozhatnók sírjából!«
Tenger pénzt emésztett fel sűrű sok hadakozása a külső országokban,
újabb meg újabb terhek nehezedtek a népre, s íme, a nép visszasírja a
nagy királyt. Az egész nemzet látta, érezte, hogy nem hiú, tünő
dicsőségért hozta a nagy áldozatokat, de az ország erejének nevelésén, a
nemzet jólétének gyarapításán munkál valójában, midőn kifelé is emeli az
ország tekintélyét, gyűjtögeti az erőforrásokat a haza védelmére –
idegen földön is.
Mátyás szervezte az első állandó magyar hadsereget hazánkban: a 40 ezer
főből álló _fekete sereg_ ez. Egységes volt ez a hadsereg, jóllehet a
magyaron kívül az idegen vitézek ezrei, csehek, németek s egyéb
nemzetbeliek alkották azt. Alföldi magyar fiúk voltak a seregben a
könnyű lovasok, a huszárok, cseh és német vitézek a vasas, nehéz lovasok
s székelyek az ijászok. Ezzel a sereggel aratta legfényesebb diadalait,
ez a sereg tette lehetővé, hogy a nagy urak segedelmére nem szorult s
mert Mátyás a születésnél az egyéni kiválóságot többre becsülte: lett
légyen valaki bármely alacsony sorsbéli, személyes jelességei útján
felemelkedhetett a legelsők közé. Így emelkedett ki a porból Kinizsi
Pál, a nagyvázsoni molnárlegény, a köznemesek közül Zápolyai István,
Magyar Balázs, Báthory István, Thurzó Tamás s még többen. Az alsó
néposztályból emelkedett ki több főpap, nevezetesen Váradi Péter
kalocsai érsek, az árva jobbágyfiú, Dóczi Orbán, egy izben bécsi püspök,
Bakócz Tamás esztergomi érsek és még sokan. Nagy hadvezérek, főpapok,
jeles tudósok, költők, művészek egész serege vette körül a nagy királyt,
ki legnagyobb volt valamennyi között. Budavára volt az ország szíve:
ennek szépítésére áldozott legtöbbet, kezdve a királyi palotán, mely
állandó találkozóhelye volt az ország és a külföld nagyjainak. Újra
építtette a királyi palotát, mely pompás, díszes volt külsejében és
belsejében egyaránt. Olaszország híres építőmesterei, szobrászai,
festői, műiparosai dolgoztak a palotán, melyről 1483-ban ezt írta a
pápai követ: »Olaszországban sincs fényesebb és nagyobb palota a
budainál. Bölcs Salamon udvara sem lehetett fényesebb.«
Mátyás király az élete módjában maga volt az egyszerűség, de maga körül
szerette a fényt, a pompát, különösen ha idegeneket látott vendégül az
udvarában. Volt is, amit megcsodáljanak. A palota belseje valóságos
kincses ház volt s csak az arany és ezüst edény elszállítására nem lett
volna elég ötven szekér. És a szobrok, festmények, mindenféle díszek,
szőnyegek, selymek nagy sokasága! És a gazdag könyvtár, a királyi palota
legértékesebb kincse, büszkesége. Két nagy teremben ékeskedett a 2–3000
darabból álló könyvtár, az időben tán legnagyobb az egész világon. Kevés
volt közöttük a nyomtatott könyv, hisz a könyvnyomtatás mesterségét csak
akkoriban találták fel. Pergamenre nyomott, nagy gonddal festett
képekben gazdag, bársonyba vagy bőrbe kötött kézírásos könyvek tették a
könyvtár nagy részét, mely, fájdalom, a török uralom idején elkallódott
s melyből csak kevés került vissza Konstantinápolyból az újabb időkben.
Csupa latin könyvek, magyar egy sincs köztük. A nagy király idejében,
1473-ban jelent meg nálunk az első nyomtatott könyv: a magyar nemzet
története, melyet Thuróczi János itélőmester állított össze a régi
krónikákból. Magyar és idegen tudósok munkálkodtak a királyi palotában,
nevezetesen az olasz Galeotus Martius, aki a király jeles mondásait írta
össze; Bonfini Antal, olasz tudós, ki Mátyás egyenes rendeletére írta
meg Magyarország történetét s egyben mint szemtanu írta meg Mátyás
uralkodását; Vitéz János érsek, a király egykori nevelője, Csezniczei
János pécsi püspök, írói nevén Janus Pannonius (Vitéz János öccse), ki
temérdek verset írt latin nyelven, Mátyás nagy nevét, dicsőséges tetteit
hirdetvén a világnak. De bár tudósok és költők latin nyelven írtak
akkor, kétségtelen bizonyítékaink vannak arról, hogy a magyar nyelvnek
és irodalomnak is voltak művelői. Ebéd alatt szívesen hallgatta a nagy
király a hegedősök énekeit s ezek közül egy meg is maradott: a Szabács
megvételéről szóló ének. A templomokban tért hódított a magyar szó s
Temesvárí Pelbárt, korának legnagyobb szónoka, többnyire magyar beszédet
mondott s csak később fordította le azokat latinra. Ebből a korból
maradt fenn a Miatyánk magyar fordítása s le voltak fordítva magyarra az
egyházi énekek is. A magyar ifjak közül sokan jártak külföldi
egyetemekre, de népes volt a pécsi főiskola is s Mátyás egy második
főiskolát is alapított Pozsonyban, 1467-ben. Sőt fel akarta állítani a
harmadikat is Budán, ám nagyszerű tervét nem valósíthatta meg egészen,
csupán a papnevelő intézet létesült.
[Illustration: Galeotus Martius.]
Nagy volt Mátyás király minden dolgában s az általa alkotott törvények
egész tömege tanúskodik arról, hogy igazi király volt, népének édes
atyja. Világhatalomra törő nagy terveiben, vállalkozásaiban is mindig
egy nagy gondolat vezérelte: emelni országa erejét, népe jólétét s ez a
gondolat vezérelte törvényalkotó munkáiban is. A hadi erő szervezése s
fentartása nagy áldozatokat követelt a nemzettől, de viszont a
kormányzás minden ágában bölcs és igazságos törvényekkel igyekezett
egyhíteni a nagy terheket. Különösen kiválik a törvények nagy tömegéből
az 1486-iki, melynek bevezetésében önérzetesen adja tudtul a nemzetnek,
hogy: »levervén összes ellenségeit«, minden időkben fenmaradó törvénnyel
akarja megajándékozni nemzetét. És szabályozta a törvényben a főbb
tisztviselők, a nádor, a tárnokmester s a többiek hatáskörét; eltörölte
a megyei székhelyeket, »ahol hallatlan botrányok szoktak előfordulni«;
minden esztendőben kétszer, Szent György és Szent Mihály napján rendes
törvényszéket tart Budán s azon első sorban a büntető ügyeket intézik
el. Szolgabirákká csak derék és vagyonos embereket lehet választani, kik
személyre és rangra való tekintet nélkül szolgáltatnak igazságot.
Megvédi a jobbágyot földesura ellen: nagy birsággal sújtja azt, ki a
jobbágyot szabad költözködésében megakadályozza. Kiterjedett a figyelme
az ügyvédekre is, szabályozván a pörösködést. Lemásoltatta a
törvényeket, szétküldötte mindenfelé, hadd ismerjék. S az ő törvényei
nem maradtak papiroson: végre is hajtotta és hajtatta azokat.
A derék Bonfini, ki közvetetlen közelből láthatta a nagy királyt, látta
vagy szemtanuktól hallotta a nagy király tetteit, könyvében külön
fejezetet szentel Mátyás jellemzésének. Természetesen, van ebben a
jellemzésben túlzás is, de viszont nagyban emeli Bonfini írásának
értékét, hogy mindazt, mit Mátyásról ír, a nagy király halála után írta,
amikor éppenséggel nem állott érdekében a hízelkedés. Nemcsak lélekben
látja nagynak, de testben is, közepesnél valamivel nagyobbnak,
szépnövésű embernek írván, holott más hiteles forrás szerint Mátyás
alacsony termetű volt. Aztán így folytatja a király külsejének leírását:
»tekintete nemes és lelki nagyságra valló; arca piros volt s a haja
szőke; kerek szemöldöke, élénk sötét barna szeme és hibátlan orra
szintén díszére volt; szabad és egyenes volt a tekintete s mint az
oroszlánok, nézés közben sohasem pislogott. Tetszését merev nézésével
árulta el, ha pedig valakire ferdén nézett, azt jelentette, hogy az
illető nem kedves előtte. Nyaka és álla kissé előre hajlott s kissé
széles volt. A feje jól illett azokhoz, sem kicsinynek, sem nagynak nem
látszott; homloka kissé széles volt. Hatalmas testrészei arányosak
voltak egymáshoz, a karja izmos, a kezefeje hosszúkás, a válla széles, a
melle hatalmas volt. A lába kissé másféle s a lovaglásra igen alkalmas
volt. A teste tehát szép volt, testszíne fehér volt pirossal keverve.
Szemének formás volta és gyors mozgása nagyon hasonlított Nagy
Sándoréhoz, akit mindenben követendő mintaképének tekintett.
»Ifjúságától fogva csodálatos volt fürgesége és testi ereje, mérhetetlen
nagylelkűsége és ezzel együtt dicsőségvágya. Testi és szellemi ereje
akkora volt, hogy semmiféle szellemi vagy testi munka nem birta
kifárasztani. Teste fáradhatlan volt, a hideget, meleget és étlenséget
igen könnyen tűrte. Semmit sem kedvelt annyira, mint a harci fáradságot,
semmit sem gyűlölt annyira, mintha tétlenül otthon kellett ülnie. Az
emberi élvezetekről sem könnyen mondott le, gyakran sokáig mulatott
barátaival bor mellett, hogy gondjait feledje. Könnyen tett igéretet,
könnyen haragra lobbant; szelleme elfogulatlan volt és nagyravágyó és
minden kiváló dologra könnyen hajló; nem volt kegyetlen s hiányzott
belőle a barbár embertelenség. Megvolt az a hibája, hogy barátait nem
szerette állhatatosan s közülük igen sokat elbuktatott. Hanem azért,
akit nagyon magasra emelt, sohasem tette le állásából, sőt első izben
hibázó barátait nem is büntette meg, de ha újra hibáztak, annál
szigorúbban bánt el velük szemben. Barátaiban néha szerencsétlen volt,
mert akiket nagy vagyonnal és méltósággal tüntetett ki, néha még azok is
fellázadtak ellene. Sokakat felemelt alacsony sorsból, ezekkel azután
szerencsésebb volt.
»Egyébként – írja tovább Bonfini – a szerencse mindig tenyerén hordotta.
A cseh háború idején egy alkalommal elfogyott a pénze, és így
napról-napra szóbeli igéretekkel tartotta seregét. Mikor a zsoldfizetés
határnapja elérkezett, amelyen túl a fizetést igérgetésekkel már nem
halaszthatta, lovas és gyalogos tisztjei meghivták, hogy kockázzék
velük. Egész éjjel játszottak s a király oly szerencsésen játszott, hogy
az éj folyamán tízezer aranyat nyert s addig fel sem kelt helyéről, míg
a zsoldot ki nem fizette.
»Ritkán kezdett meg valamit, amit szerencsésen végre nem hajtott volna.
Királyi tekintélyét és a szemlélők bámulatát nagyban növelte, hogy
méltóságát nem gőg, felfuvakodottság, palotájának elzárása és az
ajtónállók szemtelenkedése által iparkodott megszerezni, hanem akkora
volt benne a nyájasság, hogy senki sem járult eléje anélkül, hogy nem
csupán ügyének kedvező elintézésétől, hanem puszta látásától is
boldognak ne vallotta volna magát. Beatrix megérkezése után nyomban
nehezebben lehetett hozzája bejutni s alattvalóival többé nem
érintkezett annyiszor.
»Jótékonysága mindenkit bámulatra ragadott. Az összes szépművészeteket
szeretettel ápolta, a tudós férfiakat a távoli országokban is
felkerestette; minden kiválóságot nagyon megbecsült. Magyarországon
irtotta a műveletlenséget, s a művelt életmód mestereit, akiket csak
találhatott, országába hívta. Szelidebbé tette az ősmagyar szokásokat,
megtörte a magyarok szertelen büszkeségét. Attila óta ő volt az első,
aki a kemény nyakú magyarokat engedelmes szolgálatra tudta
kényszeríteni. Ezenfelül nagy volt a vallásossága, sokat tett az isteni
tisztelet fényének emelésére, úgy hogy, mint Nagy Sándor, békében,
háborúban jobb kezében az Isten képét, baljában fegyverét tartotta; az
égieknek és földieknek egyaránt megadta a magukét. Könnyen hajlott a
nagyszabású tervekre, – bölcsessége, bátorsága és kitartó munkássága nem
hiányzott hozzá, s a szerencse híven kisérte.
»Nem volt meg benne az a királyi gőg, ami századunk oly sok királyát
elfogta. Nem hordott örökösen aranyos bíbor palástot, ebédlője és
trónterme nem volt állandóan díszben, hogy a belépők szemét
elkápráztassa; nem volt palotájában a szolgáknak és ajtónállóknak egész
serege s nem állott mellette száz meg száz íródeák, akik hosszas kérések
után is nagynehezen írásbelileg méltóztatnak felelni. Rendszerint
egyszerű házi ruhában járt, de ha valami különös alkalom követelte, igen
gondosan öltözött. Beszéde lassú, komoly, rövid, de mély tartalmú volt,
gondolatainak élét arányosan és fokról fokra haladva fejezte ki,
izetlenséget sohasem lehetett tőle hallani. Vitatkozás közben ellenfelét
röviden szokta megcáfolni és legyőzni. Katonái előtt hévvel beszélt. Sok
nyelvet tudott: a török és görög kivételével az összes európai nyelveket
beszélte. Emlékező tehetsége nem volt kisebb, mint Scipioé,
Mithridatesé, vagy Simonidesé. (Az ennek a mondatnak az értelme, hogy
Mátyás minden katonájá-nak tudta a nevét.) Az élceket és tréfákat nagyon
kedvelte s néha annyira leereszkedő volt, hogy mikor barátaival otthon
étkezett, még a főzésnek is utána nézett.
»Ifjúságától fogva nagy örömmel vett részt a lovagi játékokban és
kocsi-versenyekben. Budán és Bécsben gyakran vett részt a küzdőtéren a
lovagi mérkőzésekben.
»Mátyás mindent mindig nyilvánosan, mindenkinek szeme láttára
cselekedett, nyilvánosan kegyesen meghallgatott mindenkit, nyilvánosan
mulatozott és beszélgetett, mert úgy tartotta, hogy csak a rossz
cseledethez való a sötétség, a tisztességes életnek azonban a napfény
csak díszére válik. Mindenkit könnyen bebocsátott magához, ügyeiket
azonnal elintézte, nem halogatta a kérelmezők reményeinek teljesítését,
és nem az udvari szolgák különféle rendei útján intézkedett, hanem
mindent maga végzett. Ellenségeit is, mint barátait, boszúállás helyett
jószívűséggel győzte le; szerencséjében nem bizakodott el, hanem hálát
adott az Istennek, mert többet bízott abban, ha szerencséje idején
imádkozik, mintha csupán csak a szerencsétlenség napjaiban tesz
fogadalmakat. Szorult helyzetében vidámságot szinlelt, szerencséjében
komoly és jóságos volt. Nem haragudott, ha valaki nyiltan megmondta az
igazat; kinevette a kérkedőket, de a bohócokat és tudákosokat kelleténél
többre becsülte. Csak az igazán megérdemelt dicséretet fogadta el, a
bölcsességet inkább tettekkel gyakorolta, mint szóval. Barátaihoz igen
jó volt a szíve, ellenségei iránt rettenetes.
»A harcban vakmerő katona, békében a kérésre könnyen hajló fejedelem
volt; az érdemeseket méltóan jutalmazta. A katonai ügyekben rendkívül
jártas volt. Nem csupán a kijelölt napokon, hanem gyakran alkalomadtán
útközben s a legrettenetesebb viharban is rátámadt az ellenségre, amikor
az egészen biztosságban hitte magát. Hadjárataiban olyan módszereket
használt, amelyeket addig mások nem ismertek. Nem lehet eldönteni,
óvatossága vagy vakmerősége volt-e nagyobb, mikor rövidebb háborúra
vállalkozott. Az igaz, hogy semmit sem kezdett a csillagok állásának
megfigyelése nélkül. Hihetetlen rövid idő alatt tett nagy utakat. Néhány
nap alatt százezer lépésnyi utat is megtett gyorskocsin. A munkát és
éjjelezést igen birta; katonáival szemben a körülmények szerint majd
keményen, majd szeliden bánt. A szökevényeket és alattomos cselszövőket
súlyosan büntette; másokkal szemben nehezen gyúlt haragra, de ha egyszer
haragra gerjedt, nagy nehezen lehetett megengesztelni.«
Bonfini e gyönyörű jellemrajzát száz meg száz történet igazolja s a való
történetek mellett a nép mesecsináló képzelete egész tömegét teremtette
a nagy királyt jellemző meséknek, adomáknak. Szájról-szájra jártak a
király pártatlanságát, szigorú igazságosságát hirdető esetek s ezeknek
nyomán csak úgy termettek a nép lelkében a kedvesnél kedvesebb
történetek a királyról, ki gyakran jelent meg álruhában, rendszerint
mint Mátyás deák, a nép között, meghallgatta panaszaikat mint deák, s
orvosolta mint király. Még saját edés anyjával szemben is megmaradt az
igazság ösvényén. Mikor Besztercevárosa, a királytól nyert kegyúri jog
alapján, papot jelölt a szentdemeteri plébániára, a püspök, Hunyadiné
ajánlatára, az ő kancellárjának adta a plébániát. De a király nem
engedte meg a törvénytelenséget s a püspöknek a város jelöltjét kellett
beiktatnia.
Hát a korponai eset! A király 1474-ben, Sziléziából Budára utaztában,
egy nap megállapodott Korponán. Az ország leghatalmasabb urai voltak
kiséretében: Országh Mihály nádor, Báthory István országbíró s az
esztergomi érsek meg a váci püspök, ugyanazok, akikre éppen panaszuk
volt a korponai polgároknak. Az volt a panaszuk, hogy ezek az urak vámot
szednek tőlük az ők birtokaikon, holott ők is, mint a többi városok, már
a régi királyoktól vámmentességi kiváltságot nyertek. A király még ott a
helyszinén igazságot tett: írásos rendeletet adott ki a négy főúrnak,
hogy a korponai polgároktól vámot szedni »ne merészeljenek«.
Ha az állandó hadviselések rákényszerítették, hogy a népre nagy adót
vessen, meg is becsülte a népet s annak nehéz munkáját. Ki nem ismeri a
gömöri esetet (Garay János versben is megörökítette), midőn a király az
urakkal kimegy a szőlőbe, kiveszi a paraszt kezéből a kapát s parancsára
vele együtt kapálnak az urak is? A király győzi a munkát, de az
elkényesedett urakról csak úgy csurog a verejték s már-már kidülnek, ha
a király meg nem könyörül rajtuk.
– Lássátok, – mondá – mely nagy nehéz munkával szerzi meg a nép, mit ti
könnyelműen elprédáltok. Becsüljétek meg s bánjatok vele kimélettel!
És a kolozsvári bíró esete! Amikor a király maga is beáll a parasztok
közé s hordja a fát a bírónak. Még meg is ütlegeli a hajdú. De aztán
példásan meg is bünteti a nép sanyargatóját.
Majd Benet úr, a szegény háromszéki nemes házához vetődik Mátyás deák
képében. A szegény nemes megosztja vele egyszerű vacsoráját s poharazás
közben áradozva beszél a dicső Mátyás királyról. Egyszer aztán fölmegy
Budára, hadd látogassa meg Mátyás deákot s ím – a király előtt áll. Az
volt az ő vendége. A király szeretettel fogadja Benet urat s mert Benet
úr, mikor Mátyás deák nála vacsorált, a lencsét »megtrágyázta« volt
zsírral, a tréfát értő király behozatott egy tányér ezüstöt s egy tányér
aranyat. Aztán hozatott egy tálat, abba beléöntötte az ezüstöt, rá az
aranyat, mondván:
– No, Benet uram, én is megtrágyázom az ezüstöt aranynyal, mint
kigyelmed a lencsét zsírral.
Az urak tódították a tréfát s az egyik ráakasztotta aranyos, gyémántos
mentéjét:
– Elbírja-e Bereczkig?
– El én tovább is, mondotta Benet.
Ahányan voltak, mind nyakába akasztották a mentéjüket.
– De már ehhez a drága mentéhez illik a kard is, mondotta a király s
gyönyörű szép kardot adott Benet uramnak.
Minden történet, minden adoma a népnek kedvez s rendszerint az urak
kudarcával s megszégyenülésével végződik. S ez természetes, hisz a nép
tanuja volt a küzdelemnek, melyet Mátyás a féktelenkedő, az ellene
mindegyre összeesküvő, fellázadó urakkal folytatott; s tanuja volt annak
is, hogy a király nemcsak az ellene lázongó, de a szegény parasztokat
sanyargató urakat is példás szigorral bünteti. Mihelyt a nép igazságot
tapasztal, könnyebben viseli a terhet. S nem szabad felednünk, hogy
Mátyás törvényei nemcsak újabb meg újabb adókról gondoskodtak, de
ugyanakkor lehetőleg megvédték a nép édekeit, előmozdították
boldogulását. Már az 1464-iki törvény szabályozta a tizedfizetést. A
paraszt – a törvény szerint – megesküszik a kiróvó kivánságára, hogy
ennyi meg ennyi gabonája termett, ennyi meg ennyi akó bort szüretelt. Ha
a tizedróvó nem hisz az eskünek, megszámlálhatja a csomókat, s ha többet
talál, a fölösleget elveheti; de viszont, ha a paraszt vallomása igaz
volt, a kiróvó egy aranyat köteles fizetni a parasztnak a szükségtelen
vizsgálatért, s ha azt nem akarná fizetni, a parasztnak joga van a lovát
elvenni tőle.
A népmonda ezt már kikerekíti azzal, hogy a király személyesen is eljárt
a mezőre, hadd lássa, nem zsarolják-e a népet. Ilyen alkalommal
játszódhatott le az az érdekes történet, mely mai nap is mese formájában
a nép száján forog.
Egyszer – mondja a mese – Mátyás király, mikor szerteszéjjel járt az
országban, hadd lássa, milyen dolga van a szegény népnek, egy falu
mellett kiment a mezőre s ott szóba állott egy öreg szántó-vető
emberrel. Vele volt a kisérete is: hatalmas nagy urak. A király
megismerte az öreg szántó-vetőt, aki neki hajdanában katonája volt.
– Tisztességgel, öreg! – köszönt a király.
– Köszönöm az asszonynak, – felelt az öreg.
– Hány pénzért dolgozik kend?
– Hatért, felséges királyom.
– S hányból él kend?
– Kettőből.
– S négyet hová tesz kend?
– Azt a sárba dobom.
– Hát aztán hány még a harminckettő?
– A’ bizony, felséges királyom, már csak tizenkettő.
– Hát a bakkecskéket megtudná-e fejni?
– Meg biz én, felséges királyom.
– Na, öreg, az Isten áldja meg. Hanem, hallja kend, addig senkinek meg
ne magyarázza az én kérdéseimet, míg a képemet nem látja.
Ezzel tovább ment a király s mondta az uraknak:
– Halljátok, urak, aki az én kérdéseimet megmagyarázza, annak egy
uradalmat adok.
Bezzeg szerették volna az urak kitalálni, de hiába törték a fejüket, nem
találták ki. Mit volt, mit nem tenni, lopva visszakullogtak az öreghez,
körülfogták, kérték, magyarázza meg a király kérdéseit.
– Jól van, mondta az öreg, de elébb számoljának a markomba tíz aranyat.
Mindjárt a markába nyomták a tíz aranyat.
– Nos, mikor a király azt mondta: »tisztességgel, öreg«, miért
válaszolta kend, hogy: »köszönöm az asszonynak«?
– Azért, mert az asszony mossa a ruhámat, a tiszta ruha pedig
tisztesség.
– Ez igaz, mondták az urak. De hogy veti kend a pénzt sárba?
– Hát úgy, hogy kettőből magam élek, négyet pedig a fiamra költök. Az
pedig annyi, mintha sárba dobnám, mert sohasem látom.
– Hát az mi: »hány még a harminckettő?«
– Megmondom, ha leolvasnak a tenyerembe tíz aranyat.
Leolvasták.
– Ennek az a magyarázatja, hogy fiatal koromban harminckét fogam volt,
most csak tizenkettő.
– No lám, hogy ez nem jutott eszünkbe! Hát a bakkecskéket, hogy fejné
meg?
– Azt is megmondom tíz aranyért.
Leolvasták azt is s mondta az öreg:
– Úgy fejem meg a bakkecskéket, ahogy most az urakat megfejtem.