Magyar népmesék - 10

vesziteni, nem méltó ő az engedelemre, hanem hogy érdemes-e arra, van
nekem három arany hajszálam igaz jelentésre, azok majd megmutatják.
Leveszi kalapját, leteszi fejét a felesége ölibe, mondja neki: szakitsd
ki egyik szál arany hajamat; ha abból csupa nyers vér csöppen ki egy
csöp: ugy megérdemli atyád a valóságos halált. Kiszakitja a felesége
egyik szál arany haját, megszoritja a végit, kicsöppen belőle egy csöp
vér és viz; és mondja neki: bizony azt jelenti, hogy atyádnak meg kell
halni. Akkor megint társa feleli: kérlek igen szépen, csak engedj meg
neki. De itten Tamás csak azt feleli, hogy jobb lesz ő nekie királynak
lenni, mintsem sem egy rosz embert világon megtartani. Megint leteszi
fejét a felesége ölibe: hallod-e galambom, ne kivánd atyádnak életét,
mert én meg nem engedhetek roszaságaért; ha nem hiszed, szakits ki még
egy szál arany hajamat, ha abból két csöp piros vér csöppen ki: atyád
érdemes a halálra. Megint kiszakit egy arany hajszálat, megszoritja a
végit, akkor is kicsöppen belőle két csöp véres viz. Feleli Tamás:
látod-e édesem, hogy bizon megérdemli atyád a szomoru halált. Itten
megint kéri a a felesége: kérlek édes rózsám, engedj a szavamnak, ne adj
halált királyi atyámnak, nem cselekszi többet, a mit velünk akart. Itten
felel Tamás: hallod-e angyalom, jobb volna-e neked szegénynek maradni,
mint sem holtig királynénak lenni? Ha már annyiban telt, engedek egy
kevés ideig. Van még nekem ugyan egy arany hajam; csendesen hajtom fejem
az öledbe, ne sajnáld kivenni még azt az egy szálat, ha abból három csöp
piros vér csöppen, bizonynyal azt jelenti, meg kell atyádnak halni.
Kiszakitja azt is, megfogja a végit, megszoritja; kicsöppen belőle három
csöp piros vér. Látod, édes társam, ez azt jelenti, hogy három ártatlan
vért el akart atyád büntelen veszteni, ezek azt jelentik, meg kell neki
halni.
Itt mindjárt Tamás a királyt megfogatta, kötözve palotához vitette; a
tanácsosok összegyülekeztek, a szegény királyról ugyan törvénykeztek,
hogyan maradhatna meg élete. De a tanácsosok már haragudtak reá, mivel ő
hozzájuk is mostoha móddal viseltetett. Itt kérdi Tamás: hallja a
törvény, hogy én most mit mondok: érdemes-e az az ember az életre, ki a
maga gyermekét halálra itélte? Felel itt a törvény: nem tudjuk mi végre
kérdi ezt kegyelmes fölsége. Nem egyébre kérdem, feleli Tamás, hanem
mikor ő még uralkodott szépen, én szegény legény hozzája érkeztem,
királyi palotájánál szolgálatot vettem, kevés idő után szerencsétlen
lettem, házátul elbujdostam, mint egy szegény árva; nagy búm miatt
annyira bujdostam, hogy királyságra juttam. Itt a tanácsosok mind haza
mentek, azt felelték neki: ugy bánjék vele, a mint tetszik. Ugy tetszett
Tamásnak, hogy a mit neki szánt, hogy őt akasztófán megszáritja,
fölakasztatta a királyt, feleségét ló farkára szánta, mégis hogy ő ló
farkán egészen megmaradott, négy felé vágatta, az öreg királynét a város
négy szögletére kitette; mikor ezek elmultak, a tanácsosok eljővén, az
ifju királynak szépen tiszteletet tettek: éljen sok ideig ifju
királyunk.


16. Jézus mondásának teljesedni kell.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is tul volt egy
szegény ember; ez egy nagy pusztán épen az országut mellett lakott, egy
uraság majorjában kerülősködött, még akkor, mikor Jézus a földön járt.
Egyszer épen utazott Jézus Péter apostollal és épen annál a pusztánál
rájok esteledett. Bement Jézus szállást kérni a szegény emberhez, de a
szegény ember azt mondta: uram! nem adhatok, mert a feleségem
gyermekszülésben szenved, alkalmatlan volna itt a hálás. De Jézus mondá:
mindegy az, uramfia, azért csak itt hálunk (mert setét volt, mint a
kulimáz); s letelepedtek Jézusék. Volt ott már akkor szállva egy gazdag
kereskedő is, a ki épen szalonnát sütött. A szegény ember felesége igen
jajgatott kinjában. Egyszer mondja Jézus: uram Jézus! kegyelmezz ennek a
szegény asszonynak, hogy ne kinlódjék már olyan sokáig. Ekkor azt mondja
Péter apostolnak: eredj ki csak, Péter, nézzed, mi van az egen. Akkor
Péter kiment, de nem látott semmit az egen, s bemene megint a házba.
Egyszer ujra igen jajgat a szegény asszony. Megint mondja Jézus: uram
Jézus! kegyelmezz ennek a szegény asszonynak, ne kinlódjék már tovább.
Megint mondja Péternek: eredj csak, Péter, nézzed, mi van az egen.
Kimegyen Péter, néz föl az égre, lát egy kardot. Akkor bemegyen, mondja
Jézusnak: uram, nem látok én csak egy kardot. Akkor mondja Jézus: na,
meglesz már mindjárt. Ekkor megint jajgat a szegény asszony; megint
mondja Jézus: uram Jézus! kegyelmezz ennek a szegény asszonynak, ne
kinlódjék tovább. Most megint azt mondja Péternek, eredj csak Péter,
nézzed, mit látsz az egen. Kimegyen Péter, de nem lát semmit; mikorra
bement, már a gyermek megszületett.
Jézus nem ugy adta ki magát, mintha ő lett volna Jézus, hanem mint pap.
A szegény ember mondá, hogy áldaná meg gyermekét. Jézus megáldván, látá,
hogy fiu a gyermek, mondá a kereskedőnek: van az urnak egy kis lánya, ez
a fiu, ha megnő, azt fogja elvenni. A kereskedő felcsattant, hogy hát
hogy venné el az ő lányát olyan szegény ember fia; de Jézus azt mondá,
hogy az ugy lesz.
Más nap elment Jézus Péterrel a maga utjára, valamint a kereskedő is a
magáéra. Egyszer hát darab idő mulva a fiu megnőtt és igen derék legény
válott belőle; az apja megmondta, hogy mit mondott neki, mikor
született, egy papi ember; ő is felszedte vette magát, ment házasodni
oda, hol a gazdag kereskedő lakott. Megyen hát, mendegél hetedhét ország
ellen, megtalál egy várost. Már igen ehetett volna; s bement ott egy
vendégfogadóba, hogy majd eszik valamit; látja, hogy ott van egy uri
ember, s ez az uri ember épen az a kereskedő volt, kinek a lányát ő
megkérni ment. Mi járatban vagy, fiam? kérdi tőle a kereskedő, hol
lakol? Ő mondja, hol lakik, mi járatban van; a kereskedőnek mindjárt
eszébe jutott, hogy hát ki lehet az a fiu. Kérdi tőle tovább: hát
mifélének a leányát veszed el? Egy gazdag kereskedőét, mondá a fiu.
Mondja aztán a kereskedő: na, én vagyok az a kereskedő; hanem várakozz;
irok én mindjárt egy czédulát a feleségemnek, hogy adja oda neked
leányomat, mert én utazom a tengerekre, nem mehetek vissza.
A kereskedő pedig nem azt irta feleségének a czédulára, hogy adja oda
leányát, hanem hogy mihelyt oda megyen, egyszerre rudalja ki. A fiu,
mivel olvasni nem tudott, azt gondolta, hogy az van a czédulára irva,
hogy elkapja a leányt; ment nagy örömmel a város felé, a czédulát
kalapjához dugta. Egyszer már igen elfáradt, megizzadt, eldült egy
árokhányásra, és ott elaludt. Megyen arra három diák; meglátják a
czédulát, hogy mi van rá irva, kivették a kalapja mellől, avval azt
irták rá, hogy adja oda leányát a kereskedőné a legénynek, azzal tovább
mentek. Egyszer felkél a legény, megyen mendegél, eléri a várost,
bemegyen a gazdag kereskedőnél, oda adja a czédulát. Mindjárt igen
szivesen látták, sütöttek, főztek, vendégelték a legényt; a leány igen
belé szeretett, mert ám szép fiu volt; azután rövid időn megesküdtek.
Egyszer haza megyen a kereskedő, látja, hogy ott van a fiu, s egészen
neki veresedett mérgében, de már késő volt; mindig szidta, mocskolta a
fiut. A fiu is megunta mindig ezt hallani, egy nap felvette magát,
köszönt a feleségének, avval elindult, hogy megkeresi az apját. Utjában,
a mint megyen, mendegél, találkozik egy urral. Hová mégy, szegény ember?
Megyek az apám házához, felelé emez. Egy dolgot biznék én rád, ha
megcselekednéd. Mit? mondja a legény. Eredj a napistenhez és kérdezd meg
tőle: miért jőn fel oly vigan, és miért megyen le oly szomoruan? A fiu
is kész volt, ment hetedhét ország ellen, s talál egy kis folyóvizet.
Látja, hogy ott a csónakban van egy ember; a seggi a csónakhoz, a keze
meg a lapáthoz van ragadva. A mint viszi által felé a vizen a fiut,
kérdi tőle: hová mégy, fiam? mert már ősz volt az ember. Én bizony
megyek a napistenhez, mondá a fiu, megkérdezni, hogy miért jőn oly vigan
fel és miér megyen le oly szomoruan. Ekkor mondja neki az ember: ugyan
édes fiam, kérdezd meg, hogy hogy van az, hogy én itt vénültem meg ebben
a csónakban, és mégsem tudok innen szabadulni. Jó, öreg apám, hát
megkérdem.
Megyen a fiu, mendegél; közeledett a naphoz, már szinte égette orczáját,
mikor egyszer kiáltja a napisten: megállj, mit keressz itt? Megiedt a
fiu, de azután mégis mondá a napistennek: én bizony azt jöttem kérdeni:
miért megyen le a nap olyan szomoruan és miért jő fel oly vigan? Mondja
neki a napisten: azért száll le szomoruan, mert akkor már minden ember
elfárad és boszus, de reggel megujult erővel megyen kiki a maga
munkájára. No, jól van; már ezt tudta a fiu. Azután kérdezé: miért van,
hogy a hol egy vizen átjöttem, egy ember már ott vénült meg, mégsem tud
onnét szabadulni, s mondta nekem, hogy kérdezzem meg: hogy hogy tudna
onnét kiszabadulni. Mondd meg neki, hogy ha valaki a csónakjában lesz,
csak azt mondja neki: halbert! mindjárt az ragad oda, de addig ne mondd,
mig a csónakban leszesz, mert te ragadsz ott. Ment hát visszafelé nagy
örömmel a fiu; elért a vizhez, kérdi tőle a vén ember: no, hát mit
mondott a napisten, miért száll le a nap szomoruan és miért kél fel
vigan. Azért, mondá a fiu, hogy este mindenki elfáradt, kidolgozta
magát, de reggel egészen megfrisülve uj erővel megyen a munkára. Kérdi
tovább a vén ember: hát azt nem mondta-e, hogy én hogy szabadulhatnék
ki? A fiu nem merte mondani a csónakban, hanem felelé: majd megmondom
odaki. Mikor kiszállott a csónakból, elment egy hajitásnyira, onnan
kiáltotta vissza, hogy a ki a csónakjába ül, csak azt mondja: halbert!
mindjárt az ragad oda. Ezzel fütyörészve ment az urhoz, a ki küldte vót
őtet a napistenhez. Mikor oda megyen, kérdi tőle az ur: na, hát mit
mondott a napisten, miért száll le a nap oly szomoruan és miért jő fel
oly vigan? Ő elmondta, hogy azért száll le szomoruan, mert akkor
mindenki kifárad a munkában, de reggel azért kel fel vidáman, hogy akkor
minden ember kinyugodta magát és vigan megyen a munkára. Ekkor az ur egy
szekeret aranynyal, ezüsttel megrakatott, a fiut rá ültette és ugy
küldte haza. A felesége már a ganajrul várta a fiut. Látja, hogy jön egy
kocsi az uton, de nem gondolta, hogy azon az ura jő. Egyszer látja, hogy
nyilik a kapu és a kocsibul az ő ura száll ki; mindjárt megörült,
összecsókoloztak. Rakolják befelé a sok drágaságot; kérdezi vejétől a
kereskedő: hol vette azt a sok drága kincset. A napistenhez jártam,
azért kaptam ezt mind. A kereskedő ugy értette, hogy a napisten adta, s
megindult hazulról, hogy ő is oda megy. Megyen, mendegél hetedhét ország
ellen, s megtalálja a a kis vizet, a min által kellett menni; a vén
ember elkiáltja magát: halbert! Ő mindjárt szabad lett, a kereskedő
seggi ragadt a csónakhoz, a lapát a kezéhez, s most is ott ül, ha meg
nem holt.


17. A szegény ember és a halál.
Egyszer volt hol nem volt, volt egy szegény ember, kinek annyi gyermeke
volt, mint rostán a lyuk, még egygyel több. Mikor az utolsó
megszületett, már nem tudott keresztapát hivni, mert az egész világ
komája volt. Megyen hát, elindul hetedhét ország ellen, hogy hátha
találna mégis valahol keresztapára. A mint megyen, mendegél, egyszer
megtalálja Jézust. Hová mégy te szegény ember? mondja neki Jézus. Megyek
keresztapát keresni, ha találnék valahol. Ejh, mondja neki Jézus, soha
se fáradj más után, majd leszek én keresztapja fiadnak. Ekkor azt mondja
a szegény ember: hát ki vagy te? Én Jézus vagyok. A szegény ember
feleli: nem kellesz nekem, mert te csak a jókat szereted.
Akkor megint megyen, mendegél, s egyszer meglátja a halált. Mondja neki
a halál: hova mégy te szegény ember? Megyek, mond amaz, keresztapát
keresni a fiamnak, ha lelnék valahol. Azt mondja a halál neki: soha se
fáradj, jó ember, majd leszek én keresztapja fiadnak. Hát ki vagy te?
kérdi a szegény ember. Én a halál vagyok, mondá amaz. Na, jó! téged
elfogadlak keresztapának, mert te a jót is, a roszat is egyformán
szereted. Ekkor mondja neki a halál: jere be nálam, hadd vegyem fel az
én ünnepi köntösömet, mert igy rám ismernek. A szegény ember is bement a
halál házába, s elrémült mindjárt a sok kisebb nagyobb gyertyától, mely
a halál házában égett, s kérdezi a haláltul: micsoda sok gyertya ez itt?
Azt mondja a halál: ez az élet gyertyája; itt minden embernek van egy és
csak addig élhet, mig gyertyája el nem ég. Azt mondja a szegény ember a
halálnak: mutasd, melyik az enyém. Ekkor oda mutat a halál egyre, mely
már csak egy kis darabka volt. Akkor azt mondja a szegény ember a
halálnak: hé, koma! toldd meg egy kicsivel az én gyertyámat, hiszen már
mindjárt elég. Azt mondja neki a halál: nem lehet, jó koma, senki
gyertyáját meghosszabitani, mert a feltámadás megharagudnék rám, nem vón
kit feltámasztania. No de mégis addig kunyorált a szegény ember, hogy
csakugyan megtoldotta egy szállal a halál az ő gyertyáját.

Elment hát a szegény ember házához a halál; nagy vendégséget,
keresztelőt csapott a szegény ember, ugy hogy a halál leittasodott;
ekkor aztán bezzeg adott a szegény embernek olyan nagy hatalmat, hogy ha
ő a haldoklónak csak ágyához ér is, vagy ágyának eleibe áll, mindjárt
meggyógyul; de mihelyt miatyánkot vagy áment mond, mindjárt meghal. A
szegény ember azonnal igen nagy hirre kapott, mint a kinek olyan nagy
hatalma volt; járt mindenfelé gyógyitani urakhoz, királyokhoz és igen
meggazdagodott. A halál mondá neki, midőn házátul elment, hogy látogassa
meg gyakran; de már annak néhány esztendeje mult, és ő még sem látogatta
meg a halált. Egyszer hát rá gondolja magát, hogy el kéne menni a
halálhoz; befogatja hát hirtelen ezüst szőrü paripáit az üveg hintóba,
mert már ekkor ennyire meggazdagodott; azzal megyen, mendegél a halálhoz
a sebes lovakon. Mikor már közel volt a halál házához, talált az uton
egy siró gyermeket, kit mindjárt felvett a hintajába, kérdezé tőle, hogy
miért sirna. Azt mondja a kis gyermek: azért sirok, mert megvert édes
apám, hogy az imádságból egy szót nem tudtam. Kérdi tőle az ember: hát
melyik volt az a szó? a miatyánk? Nem az, mondá a gyermek. Egész végig
mondotta a miatyánkot az ember, még sem az volt. Utoljára azt mondja:
hát az ámen? Az az! felelé a halál, mert ő volt a siró gyermek képiben.
Ámen neked, koma, ámen. Ekkor az ember mindjárt meghalt, fiai pedig a
nagy gazdagságon elosztozván, most is élnek, ha meg nem haltak.


18. Mikor én kis fiu voltam…
Régen ezelőtt, hajdanában, mikor még a világ csak felényi volt mint
most, de ezerszer gazdagabb: mikor én kis fiu voltam: volt az apám
kertében egy igen igen nagy nyárfa, olyan hogy a tetejéről az egész
világot be lehetett látni, volt annak az oldalában egy embernyi
magasságra egy kis lyuk, olyan, hogy az öklöm nem fért be egészen rajta,
abban a kis lyukban egy sárga rigó tanyázott. Mindenképen ki akartam én
fészkéből a sárgarigót venni, de sehogy sem vehettem. Egyszer azt
gondoltam, hogy van az én apámnak egy nagy kése, majd azzal kivágom a
lyuk száját, hogy az öklöm belé férhessen, s kiveszem a sárgarigót.
Elcsiptem hát apám tarisznyájából a nagy kést, mert igen kedves lévén,
mindig a tarisznyában hordozta, s levittem a kertbe. Egyszer a mint
vágom, faragom a fa oldalát, kisiklott a kezemből, s bele esett a fa
odujába. Mit csináljak már most, én istenem! töprenkedtem magamban;
megöl édes apám, ha megtudja, kivenni pedig sehogy sem tudom. Csak ott
gondolkozom, csak ott töprenkedem, egyszer mit nem gondolok! Elindulok
egyenesen le a kerten, szaladok egész az erdő széleig. Ott megállottam,
gondolkoztam magamban. Mentem, mendegéltem hát messzeföldön keresztül.
Egyszer a sok vándorlás után beértem egy faluba, megláttam ott egy
udvaron egy lovas szekeret: ide megyek be, gondoltam magamban, ha szekér
van, lónak is kell lenni, s bementem. Mindjárt beszegődtem kocsisnak.
Egy két napig csak heverésztem én kedvemre, ettem, ittam. Egyszer azt
mondja a gazdám: Debreczenbe megyünk, Jankó! meg tudod-e kenni a
szekeret? Hogy ne tudnám, gazduram! feleltem rá. Ide adott hát egy darab
hájat, s hozzáfogtam a szekérkenéshez. Még az egyik birfát se kentem
meg, már elfogyott a háj. Én bementem többet kérni, s megmondtam, hogy
az egyik birfára sem volt elég a mit adott. Hát lelkemadta! van nekem
drága dolog, hogy mit csináltam én; hiszen nem a birfát mondta ő, hogy
kenjem meg, hanem a kereket. Alig kentem meg egy kereket, már elfogyott
a háj megint, bementem hozzá többet kérni, hogy még az egy kerekre se
volt elég. Hát mit csináltál megint, kutyaanyától való Szélházi Jankója!
nem a kereket: a tengelyt kellett volna megkenni. Hiszen a kereket
parancsolta gazduram, hát én megfogadtam. Nesze még egy darab háj, aztán
kend meg a tengelyt, de csak ott, hol a kerék forog, érted? Értem,
gazduram! értem; s megkenem annak rendi szerint a tengelyt. No, már most
fogd be a lovat, Jankó, parancsolá gazdám; kettőt elül, kettőt hátul,
tudod? Tudom, édes gazduram! tudom; s azzal kimentem, s befogtam a
lovat, a mint parancsolta kettőt elül, kettőt hátul, kettőt az első,
kettőt a hátulsó saroglyába, s bementem, amugy magyarosan megmondtam
neki: na, gazduram! parancsolatja szerint be van fogva a ló; mehetünk.
Jól van, Jankó fiam, megyek egyszerre; mégis derék fiu vagy te; hirtelen
be tudtál fogni, meg se gondoltam volna; igy beszélt hozzám a gazdám, de
majd a guta ütötte meg, midőn kijött s meglátta, hogy fogtam be a lovat.
Hát, kutya fogantotta Szélházia! igy kell engem bolonddá tenni,
káromkodott erősen, igy mondtam én neked? Hiszen azt mondta gazduram,
hogy kettőt elül, kettőt hátul fogjak, hát hisz ugy van. Nem igy kellett
volna azt, gaz kölyök, folytatta tovább, s jól megrakott boszuságában, s
befogta a lovat, mind a négyet előre, engem pedig fellökött a kasfarba,
s megparancsolta: Debreczenig egyet se szóljak; maga pedig felült a
nyeregbe, hajtotta a lovat, a mint neki tetszett.
Egyszer, a mint már csaknem elértük Debreczent, kiesett az egyik lőcs;
én egyet se szóltam, mert hiszen a gazdám megparancsolta; utána kiesett
a kerék, akkor se szólottam. Csak nehezedik, csak nehezedik a szekér,
egyszer hátranéz a gazda, meglátja hogy kiesett a kerék. Mért nem
mondtad meg, akasztani való, hogy kiesett, rám rivalkodék. Hiszen azt
mondta gazduram, hogy Debreczenig egyet se kukkanjak, mert ha meg merek
piszenni, ugy a kerékhez mázol, hogy a hetvenhetedik nagyapám se szed
fel; feleltem neki. Gazdám is kihuzta a kas mellől a botot, jól
elpászmált. Takarodj előlem, akasztófára való, többet meg ne lássalak; s
elkergetett. Én is szaladtam be Debreczenbe, ott az utczán megláttam egy
vak koldust, kinek vezetőre volt szüksége, s beállottam koldusvezetőnek.
Elindultunk hát koldulni, bementünk egy helyre; adtak egy darab száraz
kenyeret, felét odadtam az öregnek, felét eltettem magamnak. Megint
mentünk egy más helyre, ott épen akkor sütöttek, hát egy jó darab turós
lángost adtak. Már ezt nem adtam a gazdámnak, hanem megettem. Kérdi a
gazdám, mikor kiérünk a kapun: mit adtak itt? Száraz kenyeret; s odadtam
neki azt, mit az előbb eltettem; de az öreg nem hitte el, mert orrába
csapott a turós lángos szaga, s kezdett engem mocskolni, hogy én
hazudok, mert turós lángost adtak. Én is ott akartam hagyni, hogy ha
kételkedik bennem; keressen más vezetőt. Megiedt az öreg koldus: ne
hagyj el, édes fiam, ne hagyj el, nem kételkedem többet; rimánkodék
szörnyen. Megmaradtam hát nagy kérésére, mentünk tovább. Egyszer azt
mondja nekem: ha valami gödör lesz előttünk, hogy belé ne essék, azt
kiáltsam neki: czanczékusz! gazduram. Jól van, jól, mondtam neki, s
feltettem magamban, a miért megmocskolt, majd rászedem valahol. A mint
elértük a templomot, mikor már közel volt a fala, elkiáltottam magam:
czanczékusz! gazduram, s neki ugrott a templom falának, hogy majd
széjjellocscsant az agyveleje is, de nem mert szólani, hogy majd ott
hagyom, csak szeliden kérdezte: micsoda ez itt? Templom, gazduram!
felelém rá. No, jól van, azt mondja, itt megállunk; majd mikor a diákok
jőnek, szólj, hadd kérjek tőlök egy kis segedelmet. Hát milyenek azok a
diákok, kérdtem tőle. Feketék, volt rá a felelet. Egyszer jőnek a
bivalyok; én is elkiáltottam magam: jőnek a diákok. Az én gazdám is oda
ment, s a mint ott motyorékolt hozzájok, jól megtérdelték, hogy csak ugy
orditott belé; én aztán elkergettem róla a bivalyokat, s mondtam neki:
még hamisak ezek a diákok. Felkelt szegény azután nagy keservesen a
földről, s meghagyta nekem, hogy ha még egyszer jőnek erre feketék,
kiáltsam el magam, legalább megrakja őket, a miért megtérdelték.
Nem sokára jöttek arra a diákok, én is elkiáltottam magam: jőnek a
feketék! Ekkor gazdám: csihé puhe! közéjök ver. De ezek sem vették
tréfára a dolgot, ugy elrakták az öreget, hogy ha ott nem lettem volna,
tán életbe se hagyták volna.
Ez is megvolt; mentünk megint tovább. Én már ráuntam a vezetgetésre,
mindenképen meg akartam ugrani az öregtől, de sehogy sem lehetett.
Egyszer a mint mentünk egyik faluból a másikba, a szántóföldeken egy ó
kutat találtam, melyből a viz egészen kiszáradt. Én is mit, mit nem
gondoltam! mikor már nem messze volt, elkiáltottam: czánczékusz!
gazduram; s az öreg belé ugrott a közepibe, én pedig elszaladtam. A mint
szaladtam tüskén, bokron keresztül, beértem egy faluba, s ott egy
gazdaembernél beállottam kecskepásztornak. A kecskekarám kivül volt a
falun. A gazdám kiküldött, hogy háljak kinn a kecskékkel; ne féljek, nem
fázom ott meg; igy biztatott: van ott fa elég, akár olyan tüzet
rakhatok, hogy a karán is meggyuljon belé. Én is kaptam magamat, s
egyszerre olyan tüzet penderitettem, hogy az egész karám lángba borult.
A mint melegszem a karám tüzénél, látom hogy valaki szalad felém, egy
nagy bottal fenyeget és iszonyun kiabál. Mindjárt megismertem, hogy a
gazdám, mihent közelebb jött; azért fenyegetett, hogy a karámot
felgyujtottam. Én is, nem vettem tréfára a dolgot; aló! vesd el magad!
elszaladtam; iedtemben még a gubámat is ott hagytam. Gazdám mindenütt
kergetett az erdőig, ott, mikor észre sem vette, felugrottam egy nagy
magas kétágu fára, melynek két ága közt egy nagy lyuk volt. Csak
lógáztam, csak lógáztam a lyukban a lábom, egyszer belé siklottam. Most
akadtam meg igazán; kimászni sehogy sem tudtam; ott voltam egész harmad
napig éhen, szomjam. Harmad nap mulva, szerencsémre, teknőcsináló
czigányok jöttek az erdőre, s azt a fát akarták kivágni, a mékben én
voltam. Csak faragták; egyszer belyukadt. Megörültek neki a czigányok,
megint vágták tovább. Egyszer, mikor már annyi lyuk volt, hogy
kiférhettem rajta, elkiáltottam magam. Iedtökben a czigányok
elszaladtak, még baltájokat is ott hagyták; én pedig szépen kibujtam, s
felszedtem a baltákat és bementem velök a legközelebb levő faluba. Ott a
baltát, minthogy nagyon éhes voltam, eladtam ennivalóért.
A mint jóllaktam, arra gondoltam magam, hogy jó volna már haza is menni,
s megkérni az apámat, hogy ne haragudjék; otthon legalább uri módra
élhetnék. Elindultam hát haza felé; a mint mentem, mendegéltem, egy
erdőben elesteledtem. Mit csináljak! gondoltam magamban, itt megesznek
éjtszaka a farkasok. A mint igy gondolkoztam, megláttam messze, nagyon
messze egy pislákoló tüzet; egyenesen neki tartottam. A mint oda értem,
megláttam, hogy tizenkét zsivány ül mellette, mindenik egy egy ökröt
süt, s mindenik mellett egy egy hordó bor. Egy kicsit féltem hozzájok
menni, de már mit volt mit tennem, elmentem s köszöntem nekik. Mind a
tizenkettő rám meresztette egyszerre szemét, de látván, hogy csak magam
vagyok, leültettek magok mellé, s nyájasan beszélgettek velem. Megsülvén
az ökör, engem is megtraktáltak belőle, ugy szinte a borból is. Mikor
már jót ettem, ittam, letettem a fejem a félkönyökömre, de nem mertem
elaludni, féltem, hogy megölnek, csak a szememet hunytam be. Ők pedig
azt gondolván, hogy alszom, elkezdtek rólam beszélgetni: hogy mit
csináljanak velem, megöljenek-e vagy hova tegyenek? mert ha életben
maradok, kilesem utjokat s elárulom őket. Egyik azt mondja: öljenek meg;
másik azt mondta: ne bántsanak. Végtére azon állapodtak meg, hogy
fenekeljenek be egy üres hordóba. Én ezeket mind hallottam, de egyet sem
mertem kukkanni. Befenekeltek hát egy üres hordóba, s ott hagytak; ők
pedig elmentek, isten tudja, hová. Szerencsére a hordón egy lyuk volt, s
épen oda esett, hol az ökörcsontok egy rakáson voltak. Alig hogy
elmentek, mindjárt oda jött a csontokra egy iszonyu nagy farkas, s a
mint ott rágcsálta a csontokat, farka hegyi a hordó lyukába csuszott, s
a mint fogyott előle a csont, mindig hátrált, mindig hátrált, s farka
mindig beljebb beljebb csuszott. Egyszer, mikor láttam, hogy már jól
megmarkolhatom, megkaptam, beljebb rántottam, s vagy háromszor a kezemre
tekeritettem. A farkas is megied, elkezd szaladni hegyen, völgyön; én a
hordóban utána mindenütt; egyszer épen annak a falunak a végin, a hova
való voltam, ugy csapta a hordót a ház oldalához, hogy
szerteszéjjelomlott, a ház oldala pedig mindjárt bedült; akkor farkát
eleresztettem; szaladt ujra hegyen, völgyön, nekem pedig semmi bajom se
lett, a magam falujában találtam magam.

A ki nem hiszi, a miket beszéltem, menjen ki a falu végire, s nézze meg
a ház oldalát, hogy még most is be van dülve.


19. Gyermekmesék.

I.
Egyszer volt egy szegény ember, volt annak három fia és egy kecskéje, s
azt mondja legnagyobbik fiának: hajtsd ki fiam ezt a kecskét térdig érő
fübe, kötésig érő vizbe. A fiu kihajtotta a kecskét térdig érő gyepbe,
kötésig érő vizbe. Estve haza hajtja, kérdi a fiától, ha kihajtotta-e?
ki! Ettél-e, ittál-e édes kecském? kérdi az ember a kecskétől. Se nem
ittam, se nem ettem, éhen, szomjan majd elvesztem; válaszolt a kecske; s
az ember agyon ütötte fiát. A másik fiának ismét mondja: hajtsd ki,
fiam, ezt a kecskét térdig érő fübe, kötésig érő vizbe. Ez is kihajtotta
térdig érő fübe, kötésig érő vizbe. Estve haza hajtja a kecskét, kérdi
ismét az ember: ettél-e, ittál-e, édes kecském? Se nem ittam, se nem
ettem, éhen szomjan majd elvesztem; válaszolt a kecske; a fiut meg agyon
ütötte az ember. A harmadik fiának mondja, hogy hajtsa ki a kecskét
térdig érő fübe, kötésig érő vizbe. A fiu szinte kihajtotta, de már az
ember megleste, ha vajjon kihajtja-e a fiu a kecskét; és látta, hogy
eszik, iszik a kecske. Haza hajtja estve, s kérdi az ember: ettél-e,
ittál-e, édes kecském? Se nem ittam, se nem ettem, éhen, szomjan majd
elvesztem. Ekkor megfogja a kecskét fiastul, s elevenen elkezdik nyuzni.
Mikor már félig meg volt nyuzva, felugrik a kecske, elszalad, s a mezőn
egy rókalyukba bujt. Haza megyen a róka, nem mer bemenni, csak a lyuk
száján leskődik. Arra megyen egy farkas: mit csinálsz róka koma? kérdi a
rókát. Jaj, farkas koma! mond a róka, valami van a házamban, nem tudok
bemenni. Micsoda? majd kihajtom én. Kérdi a farkas: ki vagy itt? Én
vagyok, én vagyok, félig nyuzott kecske, dübü, dübü lábammal, majd
megdöflek szarvammal. Nem mert a farkas bemenni a lyukba, nem tudta
kihajtani. Ismét megy arra egy őz: mit csinálsz róka koma? Valami van a
házamban, nem tudom kihajtani. Micsoda? majd kihajtom én; s kérdi ez is:
mi vagy? Én vagyok, én vagyok, félig nyuzott kecske; dübü, dübü
lábammal, majd megdöflek szarvammal. Ez sem tudta kihajtani. Arra megyen
egy nyul. Mit csinálsz róka koma? Valami van a házamban, nem tudom
kihajtani. Majd kihajtom én; mi vagy itt? Én vagyok, én vagyok, félig
nyuzott kecske, dübü, dübü lábammal, majd megdöflek szarvammal. Ez sem
tudta kihajtani. Arra megyen egy tövises disznó: mit csinálsz róka koma?
Jaj hé! valami van a házamban, nem tudom kihajtani. Majd kihajtom én; mi
vagy itt? Én vagyok, én vagyok, félig nyuzott kecske, dübü, dübü
lábammal, majd megdöflek szarvammal. Ekkor a tövises disznó höngörödik
befelé a lyukba, a kecske nyuzott lábát megszurja tövisével, a kecske
kiugrik, a többi körülkapta és széjjeltépték, megették, hanem a belit a
róka eltette magának.
Egy darab idő mulva azt mondja a farkas a rókának: hé! ehetném én. Együk
meg, a mék legcsunyább nevü közöttünk. Farkas barkas, szép név! róka
bóka, szép név; őz bőz, szép név; nyul bul, szép név! tövisesdisznó nem
szép név. A tövisesdisznót megették. Egy kis idő mulva azt mondja ismét
a farkas a rókának: ehetném én. Mondja megint a róka: együk meg, a mék
legcsunyább nevü köztünk. Számlálja a farkas megint: Farkas barkas, szép
név! róka bóka, szép név; őz bőz, szép név; nyul bul, nem szép név.
Megették a nyulat; azután az őzet; de már ezután nem volt mit enni.