Magyar népmesék - 07

királyné a királynak: hallod-e, ha a te fiad tudott valaha beszélni, én
megmutatom, hogy most is fog beszélni. Ekkor bement a fiuhoz és kezdett
hozzá beszélni, de a fiu rá sem ügyelt. Minden módon ostromolta a
szegény fiut, csábitgatta, s azt mondja neki: hallod-e, édes fiam! ha
valaha tudtál beszélni, szólj hozzám; tudod, hogy a te atyád öreg ember,
én pedig fiatal vagyok; a mit csak kivánsz, mindent adok. A fiu nem
felelt semmit. Ekkor elkezdett a királyné a szobából szaladni, ruháját,
haját tépni, kiabálni, hogy a fia meg akarta paráznítani. Bement
szétszórt hajjal a királyhoz, s kérte, hogy néma fiát akasztassa fel,
mert nem méltó, hogy rá is nézzenek. A király mindjárt csináltatott egy
akasztófát, és a fiát fel akarta akasztatni, de a bölcsek megtudták és
siettek a királyfi megmentésére. A legelső bölcs épen akkor ért oda,
mikor a fiut vitték akasztani; megállította a sokaságot és felment a
királyhoz, hogy legalább még egy nap legyen a szobában, hát ha meg fog
szólalni. A király megkegyelmezett a fiának, hogy akkor nap nem
akasztották fel. Más nap ismét, mikor vitték a fiut akasztani, jött a
második bölcsmester; ez is megmentette, hogy az nap nem akasztották fel.
Igy ment ez addig, mig csak a legutolsó bölcs el nem érkezett; mihelyt
ez oda érkezett mindjárt felment a királyhoz és a fiut is magával vitte.
Azt mondja a királynak: ha felséged ezt az egy fiát is felakasztatja,
ugy lesz állapotja, mint egyszer egy öreg nemesembernek volt. Ez az öreg
ember is özvegyen maradt és elvett egy fiatal leányt…
Itt megállott a bölcs és nem beszélt. A király vágyott volna tudni az
öreg nemesember történetét; kérte a bölcsmestert, hogy beszélje el; de
ez csak azzal a feltétellel akarta, ha fiának megkegyelmez a király.
Megkegyelmezett. Ekkor megszólal a bölcsmester:
Felséges király! az az öreg nemesember elvett egy fiatal leányt, mint
tulajdon felséged; de ez a fiatal személy minden éjtszaka kijárt a
városra. Egyszer az öreg ember észrevette, hogy felesége nincsen
mellette; felkél és megnézi az ajtót, ha nyitva van-e, s ugy találja.
Kiment és kereste a feleségét, de nem találta; ekkor jutott eszébe
valami az öreg embernek; bement és bekulcsolta az ajtót. Később jött a
felesége haza, de az ajtó be volt zárva. Bekiáltott az ablakon az
urának, hogy nyissa ki az ajtót, de nem akarta, hanem azt mondta neki:
nem nyitom ki, mert fajtalankodni jártál; majd eljőnek hajnalban a
bakterek, jó huszonötöt fogsz kapni. Azt mondja a felesége: hallod-e
lelkem, én nem jártam rosz czélból, hanem az anyám halálán van, őt
voltam megnézni; de az öreg ember nem akarta kinyitni. A felesége
felvett ekkor egy követ, s az ablak alatt levő kutba lökte, hogy a férje
azt gondolja, hogy a kutba ugrott. Az öreg megbánta tettét és kiment
keresni a kutban; a felesége pedig, ki lesben volt, mig az öreg kereste,
bement és lefeküdt. Észrevette az öreg ember, hogy megcsalatott, indult
be, de az ajtót zárva lelte. Azt mondja a feleségének: hallod-e, bocsáss
be. Nem bocsátlak, vén lator, mert a városba jártál latorkodni; hanem
majd hajnalban eljőnek a bakterek és jó huszonötöt fogsz kapni. Azt
mondja a vén ember: nem voltam sehol, hanem megbántam a tettem, és
kerestelek; azt gondoltam, hogy a kutba ugrottál. Semmit se használt a
kérelem; nem bocsátotta be, de eljöttek a bakterek és jó huszonötöt
kapott. Azt mondja ekkor a bölcsmester: ha felséged a fiát felakasztatta
volna, igy lett volna állapotja.
Ekkor szólalt meg a királyfi, s azt mondja az apjának: ha engem most
felakasztatott volna, ugy járt volna, mint egyszer egy öreg ember, kinek
volt egy fia, mint én vagyok felséges király atyámnak. Egy vacsora
közben az öreg ember ablakán egy fülemile igen szépen énekelt; az öreg
ember igen gyönyörködött benne; s azt mondja a fiának: beh bölcs,
hatalmas volna, a ki meg tudná mondani, mit fütyörész ez a fülemile. Azt
mondja a fia: édes apám, én meg tudnám mondani, de ha megmondom,
megharagszik rám édes apám. Az apja biztatta, hogy ne féljen. Azt mondja
ekkor a fiu: ez a fülemile azt fütyörészi, hogy én belőlem olyan
hatalmas ember lesz, hogy édes apám fogja tartani a mosdó tálat, édes
anyám pedig a törülközőt, mikor mosdani fogok. Erre az öreg ember
megboszankodott, felkapta a fiát, vitte és bevetette a tengerbe: eredj
hunczut! még én neked inasod lennék valaha! A fiut Alekszándernek
hivták. Azt mondja ekkor a királyfi, ha én beszélni tudtam volna, ugy
jártam volna.
Azonban Alekszánder jól tudott uszni és felkapott egy sziklára. Arra
mentek a gályások, felkéredzett rá és felvették. Egy néhány nap utaznak
a tengeren, végre egy város alatt kikötöttek. Alekszánder megköszönte
szivességöket és bement a városba; beállt inasnak a király
tiszttartójánál, mert a király ebben a városban lakott. Ennek a
királynak kastélyára három holló járt károgni; akárhová ment a király, a
három holló mindig a feje fölött károgott éjjel, nappal. A király igen
megfélemlett és még a kastélyából sem mert kimenni. Hirül adta az egész
országban, hogy a ki megmondaná, miért jár oda az a három holló és
eltávolitaná onnan, az egész királyságát és lányát annak fogná adni.
Sokan felmentek a hir hallatára a király udvarába, ezek közt az
Alekszánder gazdája is, de senki sem tudta megmagyarázni, miért jár oda
a három holló; a hogy felmentek, ugy ismét haza mentek. Kérdezi
Alekszánder a gazdájától: ha volt-e ember, a ki megmondotta volna, miért
jár a három holló a kastélyra. Nem volt, felelé s kérte őt Alekszánder,
hogy menne fel a királyhoz és mondja meg, hogy ő meg is fogja mondani,
miért jár a három holló a kastélyra, el is fogja üzni. Felment az
Alekszánder gazdája és bejelentette a királynál; a király mindjárt
felhivatta Alekszándert és igéretét ismét kimondva, unszolta
Alekszándert a magyarázásra. Ő pedig azt mondja a királynak: ha felséged
szavát állja, elmondom és el is üzöm a három hollót. A király azt
mondja: én, fiam, szavamat állom, és királyi koronámra esküszöm, hogy
amit igértem, meg is adom. Ekkor azt mondja Alekszánder: felséges
király, az a három holló azért jár ide, hogy tegyen köztök, mint király,
itéletet, mert az egyik tojó holló, a másik gunár, a harmadik pedig a
kettőnek fia. A tojó holló azt kivánja, hogy őtet illeti a fiu holló,
mert ő kiköltötte, a gunár azt kivánja, hogy őtet illeti, mert a tojó
holló elhagyta mig kicsin volt és ő messzeföldről táplálta. Most tegyen
felséged közöttök itéletet. A király kimondta az itélet, s ugy elment a
három holló károgva, hogy most is oda van.
Ekkor azt mondja a király: hallod-e Alekszánder! vedd el a lányomat;
légy király, mert én már öreg ember vagyok, nem igazgathatom az
országot. Azt mondja Alekszánder: felséges király atyám! még nem veszem
el a lányát, mert egy bölcs királyt hallottam, elmegyek hozzá még egy
esztendeig bölcseséget tanulni. Azt mondja a király: nem bánom, ha
elmégy is, most is sokat tudsz, de azért hasznát veszed valaha. Szedett
ekkor magához Alekszánder kincset, aranyat, a mennyi csak kellett neki
és utnak indult. Darab idő mulva beért abba a városba, hol a bölcs
király lakott. Szerencséjére ételhordó inas nem volt a királynál, s őt
mindjárt megfogadták. Ennek a királynak is volt egy igen szép lánya;
volt még a király udvarában egy más inas is: Ludókius, de ez csak külső
dolgokat végzett, ennélfogva a királykisasszonyt soha sem láthatta. Ez a
Ludókius mindenben igen hasonló volt Alekszánderhez; senki se ismerte
egymástól, és csak hamar lelki testi barátok lettek. Egyszer valami
különös dolga akadt Alekszándernek, a miért az udvart el kelle hagynia.
Tehát megkérte barátját, Ludókiust, hogy végezze el érte az ételhordást,
fel is vállalta és senki se ismerte meg, hogy nem Alekszánder. Bevitte
Ludókius az ételt a kisasszonynak, és egyszerre ugy belé szeretett, hogy
a hideg mindjárt kilelte. Meg érkezett Alekszánder, kérdezi tőle:
barátom, Ludókius, mi bajod? Azt mondja Ludókius: barátom! nincs az a
doktor, a ki meg tudná mondani, egyéb az istennél. Azt mondja
Alekszánder: én tudom, kedves barátom, mi bajod; téged a szerelem bánt;
no de ne félj, majd segitünk a bajon. Elment mindjárt a piaczra, és vett
egy drága arany köntöst, felvitte a királykisasszonynak és általadta a
Ludókius nevében. Azt mondja a kisasszony: mi dolog az, Alekszánder,
hogy te másnak keresed a hasznot, nem magadnak? Más nap ismét vett
Alekszánder még drágább köntöst, és felvitte ismét a kisasszonynak. A
kisasszony elcsudálkozott s kérdezte: Ludókius szegény inas létére ilyen
drága ruhákat bir venni ajándékba? Azt mondja erre Alekszánder: felséges
királykisasszony! vehet ő, mert nagy királynak a fia; hanem arra kérem a
kisasszonyt, ereszsze be vagy egyszer egy pár szóra magához. Azt mondja
a kisasszony: mondd meg Ludókiusnak, holnap estve jőjön az ablakomra,
kopogtassa meg: beeresztem. Lement Alekszánder, mondta Ludókiusnak a
hallottakat, ez is örömében mindjárt meggyógyult, alig várta a kitüzött
időt, s midőn eljött, tüstént ment az ablakra, megkopogtatta, a
kisasszony mindjárt beeresztette, és igen nagy szerelembe estek. Igy
folyt egy darabig az idő, mindig bejárt titokban az ablakon.
Egyszer az Alekszánder apjoka levelet ir, hogy eltelt az esztendő,
menjen haza, mert ő tovább nem bajlódik az országgal. Alekszánder
felment a királyhoz, megköszönte szivességét és lement Ludókiushoz, azt
mondja neki: édes barátom! én már tovább itt nem leszek, mert atyám
levelet irt, hogy menjek haza; hanem arra kérlek, vigyázz magadra, ki ne
tudja a király, hogy a kisasszonyt szereted, mert felakasztat. Most
pedig kedves barátom! cseréljünk gyürüt; olyannak fogom nézni, mintha
tégedet látnálak. Ez megtörténvén, elbucsuztak egymástól; ő utnak
indult; s helyére beállt inasnak egy Vályi nevü ember. Ez alig volt ott
egy hétig, már észrevette, hogy Ludókius a kisasszonyt szereti; felment
a királyhoz és bejelentette. Azt mondja neki a király: hogy lehet az,
mikor Ludókius régi szolgám; te pedig egy hete, hogy szolgálsz, már is
észrevetted? Azt mondja ekkor Vályi: ha nem igaz, kihivom Ludókiust egy
szál kardra, és ha nekem lesz igazságom, én vágom le, ha pedig neki
lesz, ő fogja levágni az én fejemet. Felhivatta a király Ludókiust, s
azt mondja neki: Vályi azt mondja, hogy te az én lányomat szereted; s
kihítt egy szál kardra, hogy ha neki lesz igazsága, ő vágja le fejedet,
ha pedig neked, te vágod le az övét. Ludókius igen szomoru lett, és ment
egyszerre a kisasszonyhoz, elbeszélte neki, mi történt vele. Erre azt
mondja neki a kisasszony: hallod-e, Vályi erős vitéz, te pedig gyenge
ember vagy, le talál vágni, és nekem is végem lesz, hanem menj be
atyámhoz, és kérd meg, bocsásson haza, mert az atyád igen beteg, levelet
irt, hogy ha nem sietsz, életben nem kapod; te pedig, ha elbocsát, siess
Alekszánderhez, és kérd meg, hogy jőjön, vivjon meg érted Vályival. Fel
is ment Ludókius a királyhoz, és a király elbocsátotta, a bajvivás
napját hátrább rendelte. Elindult Ludókius, és elért abba a városba, a
melyikben Alekszánder lakott; felkereste és elbeszélte a sorsát. Azt
mondja neki Alekszánder: barátom, nagyon roszkor jöttél, mert holnap
akarok esküdni feleségemmel, hanem igy fogunk segiteni a bajon: minthogy
igen hasonló vagy hozzám, te fogsz megesküdni az én feleségemmel, és
addig, mig oda leszek, mig érted víni fogok, itt fogsz lenni. Ekkor
elindult Alekszánder, és elért abba a városba, hol az ő barátja Ludókius
lakott. Bement a királyhoz és mondja neki: felséges király! visszajöttem
a rendelt időre; de én most is azt mondom, hogy a királykisasszonyt soha
sem szerettem; hiszem az istent, hogy megsegit; levágom a Vályi fejét.
Más nap kimentek egy szál kardra, de mind a kettő igen erős vitéz volt;
reggeltől estig mindig viaskodtak; végre Alekszánder levágta Vályi fejét
s felvitte a királynak. Azt mondja neki a király: hallod-e Ludókius!
(mert a király sem ismerte meg, hogy Alekszánder) látom, hogy neked volt
igazságod; most már vedd el a lányomat és uralkodj. Azt mondja
Alekszánder: felséges király! az atyámat még sehogy sem hagytam, mert a
bajvivás napjára siettem, azért elmegyek, és megnézem, ha él-e vagy
meghalt?
Ez alatt az idő alatt, mig Alekszánder elvégezte a Ludókius dolgát,
Ludókius is el elvégezte az Alekszánder dolgát: megesküdt a feleségével,
de sohasem nyult hozzá, hanem minden éjjel csupasz kardot rakott magok
közé. Haza ment Alekszánder, azt mondja Ludókiusnak: barátom, kinyertem
az egész utadat; eredj haza, vedd el a kisasszonyt és te fogsz
uralkodni. Ludókius megköszönte a szivességét, elbucsuzott tőle és haza
ment.
Lefekszik Alekszánder estve a feleségével; azt mondja neki a felesége:
hallod-e, miért raktál még eddig közénk minden éjjel csupasz kardot?
Ekkor tudta meg Alekszánder a Ludókius hűségét. A felesége kérdésére az
felelte: az asszonyi állhatatosságot akartam vele megpróbálni. Ez
napságtól fogva soha sem kellett Alekszánder a feleségének, hanem volt
az udvarnál egy haditiszt és egy vén asszony. Felhivatta a vén asszonyt
s azt mondja neki: hallod-e, én ezt a haditisztet jobban szeretném, mint
Alekszándert; minden vacsorába mérget adj be Alekszándernek. Ugy is
lett, de ő nem halt meg a méregtől, hanem nagyon elbetegesedett és
elfekélyesedett. Ekkor a haditiszttel megesküdött, és Alekszándert még
az udvarából is kilökte. Sok idő multával elért Alekszánder abba a
városba, hol Ludókius lakott. Már ekkor három fiu gyermeke volt
Ludókiusnak. Épen akkor tartott egy nagy bált, az országból még a
koldusok is oda igyekeztek. Alekszánder is felment a többi koldusok
közt, de ő oly fertelmes koldus volt, hogy még a többi koldusok is
lökdösték magok közül. Végre nagy ügygyel bajjal feltörekedett az
ajtóhoz, melyen az ételt hordták. Azt mondja az ételhordó inasnak:
mondja meg a királynak, hogy egy koldus kér egy pohár bort a király
poharából Alekszánder nevében. Bemegy az inas, azt mondja a királynak:
felséges király! az ajtón álló koldus kér egy pohár bort a maga
poharában Alekszánder nevében. Azt mondja a király: tölts neki egy pohár
bort, akárki legyen az, ha Alekszánder nevében kért. Töltött neki és
kivitte. Megitta a koldus és az ujjáról a régi gyürüt, melyet cseréltek,
lehuzta, és belé vetette a pohárba. Azt mondja az inasnak: vidd be és
tedd a király elibe. Bevitte az inas és a király egyszerre megismerte
saját gyürüjét, melyet Alekszándernek adott; azt mondja az inasnak:
eredj és zárd el azt a koldust, a kinek a bort adtad. Az inas kiment és
elzárta.

Mikor a sokaság szétoszlott, kiment a király feleségestől a koldust
megnézni, de a felesége mindjárt visszament, mert a koldus nagyon
fertelmes volt. Ludókius maga maradt s azt mondja a koldusnak: hol
vetted ezt a gyürüt, megölted-e érte az én kedves barátomat,
Alekszándert, vagy elloptad tőle? Azt mondja a koldus: felséges király,
én se meg nem öltem, se el nem loptam tőle, tulajdon az az ember adta
felségednek a gyürüt vissza, a kinek felséged adta; én vagyok
Alekszánder. A király ekkor nagy szomoruságba esett, hogy az ő lelki
testi barátja olyan nyomoruságra jutott. Felmegy és azt mondja a
feleségének: ha a mi lelki testi barátunk olyan volna, mint az a
fertelmes koldus, a kit láttál, ráállnál-e, hogy gyermekeinkből vért
bocsátnánk, ha segithetnénk rajta azzal, s ha vele megmosnók, olyanná
tehetnők, mint azelőtt volt? Azt mondja a felesége: hogyne állnék,
lelkem, mikor ő mentette meg a mi életünket a haláltól. A felesége
elment a templomba, Ludókius pedig bevitt egy tekenőt, mind a három
fiából vért bocsátott s a koldust megmosta benne.
Felállt Alekszánder a tekenőből és csak olyan ember lett, mint azelőtt
volt; egy néhány nap ott mulatott; azután azt mondja Ludókiusnak: kedves
barátom! van nekem egy öreg apám és egy öreg anyám, hanem adj nekem
katonaságot és költséget, mert meg akarom őket látogatni. Adott neki
Ludókius mindent, a mire szüksége volt és egy királyi öltözetet.
Elindult Alekszánder azon város felé, melyben az apja lakott. Még messzi
volt a várostól, már levelet küldött az apjának, hogy ez s ez királyt
várja vacsorára, mikorra oda is érkezett, a katonaságot elszállásolta a
városba, maga pedig az apjához ment. Vacsora közben kérdezi az apját:
volt-e valaha gyermekök, hogy csak kettecskén vannak. Azt mondja az
apja: nem volt nekünk, felséges király, soha sem. Alekszánder sokáig nem
kérdezősködött, hanem lefeküdt. Más nap reggel, mikor mosdani akar,
látja, hogy az apja viszi a mosdó tálat; rá kiált az inasára: vedd el
ettől az öreg embertől a mosdó tálat, mert nem vagyok méltó, hogy ilyen
öreg ember tartsa a mosdó tálat előttem. Mikor megmosdott, az anyja
ismét vitte a törülköző kendőt és megtörülközött.
Egy kis idő mulva azt mondja az apjának: tudja-e édes apám, mikor egy
vacsora közben egy fülemile igen szépen énekelt az ablakon; mikor azt
mondta, hogy beh bölcs, hatalmas ember volna, a ki meg tudná mondani,
mit fütyörész az a fülemile, én pedig mikor megmondottam, bevetett a
tengerbe? Tovább nem tudott beszélni, mert az apja nyakába esett és
örömében sirt; az anyja is hasonlóképen. Még egynéhány napig ott
mulatott; végre elindult katonáival azon város felé, melyben felesége
lakott. Mihelyt oda értek, tüstént megfogatta a haditisztet és a
feleségét; négy felé vágatta és a várnak négy szögire akasztatta, a vén
asszonyt pedig szilaj csikó farkára kötteté és mindaddig hurczoltatá,
mig egy darab sem lett belőle; maga pedig elvett egy királykisasszonyt,
és még most is élnek, ha meg nem haltak.


12. Százat egy ütéssel.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy mesterlegény, kinek se
égen, se földön nem volt egyebe egy rongyos garasánál. Elindult ő
vándorolni. A mint ment, mendegélt hegyen völgyön keresztül, nagyon
megéhezett. Bement hát egy vendéglőbe, s kért ott magának egy garas ára
aludttejet. Csak eszi, csak eszi az aludttejet, egyszer belé száll a
tálba egy szörnyü nagy rakás légy; ő is haragosan belé csap a
tenyerével, s megolvassa, hány legyet ölt meg; hát épen száz volt a
megölt legyek száma. Ő is fogja magát, kiirja egy táblára nagy betükkel:
én vagyok az, a ki százat egy ütéssel megöltem, s kitette a táblát a
hátára.
A mint ment, mendegélt egy nagy királyi városon keresztül, meglátta a
folyosóról a király a nagy betüket, s leküldte inasát, hogy nézné meg,
mi van annak az embernek a hátára irva. Az inas megnézvén, megmondta a
királynak, hogy mi van rá irva. – Hivd be csak gyorsan azt az embert,
mondá a király, épen ilyen emberre volna szükségem. Az inas behivta.
Miért hivatott felséges uram? kérdte a vándorló legény. Biz én csak
azért hivattalak, hogy van itt nekem a hegyoldalban egy templomom,
tizenkét medve jár belé; már igen sok embert elpusztitott, gondoltam,
hogy te tán ki tudnád őket pusztítani. Ki is pusztítom én, felséges
uram, csak nekem egy fél esztendőt adjon, addig enni, innivalóval jól
ellásson, fogadom, hogy nem jár abba a templomba több medve. A király
megadta a fél esztendőt. A vándorló legény feltette magában: nem bánja,
ha meghal is, legalább fél esztendeig jól él; evett is, ivott is mindig.
Eltelvén a fél esztendő, mikor beestveledett, a templomba tizenkét dézsa
bort szállittatott, ugyanannyi kenyeret és hust; s azokat lerakta sorba,
a templom közepére, de ugy, hogy senki sem látta, maga pedig megbujt a
székek között. Egyszer jön nagy morogva a tizenkét medve, ugyancsak
hozzálát mindenik az evéshez, iváshoz; mindent felfaltak és megittak egy
csepig; de be is fizettek magoknak, mert a bortól mind részegek lettek.
Mikor mind összevisszadültek a részegségtől, kiugrott a mesterlegény a
székek alól s elszeldelte egyenként fejöket, s a templomból mindent
szépen kitakarított, csak a medvéket hagyta ott egy rakáson.
Reggel jókor, még a király alig kelt fel, jelentette neki, hogy a medvék
meg vannak ölve; a király felöltözött és megnézte. Hát csak
elcsudálkozott rajta, hogy a medvék egy rakáson voltak megdögölve. Hogy
ölted meg ezeket? kérdi a vándorló legénytől. Hát nekem szaladtak, hogy
széjjeltépjenek, én meg mind kardra hánytam őket egymás után, felelt a
vándorló legény. Még egy dolgot bizok rád, szólt a király hozzá; ha azt
megteszed, fele királyságom és egyetlen leányom neked adom. Mi lesz az?
szólt a vándorló legény. Van nekem egy igen szép kertem, mond a király,
benne három óriás uralkodik, ha azokat kipusztítod, tied lesz, a mit
mondottam. Jól van, felséges uram! csak egy fertály esztendőt kérek, s
addig a legpompásabb ellátást mindennel. Megadatott neki, a mit kivánt,
s ő nyugodtan várta a kitüzött időt; s meg is érkezett az nem sokára.
Mitevő legyen már most? gondolkozott magában, hogy pusztítsa ki a három
óriást. Mit mit nem gondolt: egyszer kiment a piaczra, vett ott vagy két
garas ára turót és egy pacsirtát, azzal haza ment. A mint elérkezett az
estve, bement a kertbe, s mindjárt a kapunál találkozott a legnagyobb és
legerősebb óriással.
Tudom, mi járatban vagy, szólott az óriás, minket akarsz kipusztítani,
hanem nem lesz belőle semmi; különben megpróbálhatjuk mindjárt, ha
birkózhatunk-e együtt. Itt van egy darab kő, ha ezt ugy össze tudod
morzsolni, mint én, akkor birkozhatunk s megfogta a követ és
széjjelmorzsolta; a vándorló legénynek meg egy más darabot adott. Ő is
kikapta hirtelen a zsebből a turót, a kőhöz nyomta és mutatta az
óriásnak. Lásd pajtás, az nem nagy dolog, a mit te csináltál, hanem azt
tedd meg, a mit én teszek, hogy vizet facsarj a kőből. Megpróbálta az
óriás, de sehogy sem tudta. Még tegyünk egy próbát, mondá elszégyelve
magát. Van nekem itt egy nagy buzogányom, hajitsd fel te azt, a mennyire
én. Megpróbálom, szólt a vándorló legény. Az óriás felkapta a rettentő
buzogányt, oly magasra hajította, hogy mikor lejött, embervastagságu
lyukat hasított a földben, s két ölnyire lehaladt. A vándorló lement
érte, hogy majd ő hajítja már fel, de korántsem vette ki, hanem inkább
betakarta földdel, a pacsirtát pedig kirepitette a zsebéből, s az oly
sebességgel repült fölfelé, hogy nem lehetett kivenni: micsoda. Az óriás
csak várta, hogy mikor esik már le. Jaj pajtás! ne várd azt, szólt a
vándorló legény; nem esik az le soha, tulment az az egen, ki tudja
melyik világba. – Még ilyen legényre nem akadtam; már látom, én nem
birkozhatom veled, nem te én velem; a másik két társam pedig gyöngébb,
mint én, azok már hasztalan is próbálják, tudom nem győznek meg, hanem
előhivom őket; s egyet fütyentett, s egyszerre mind a két óriás ott
termett. Még ilyen legényre nem akadtunk többet, szólott a legerősebb
óriás; ezzel egyikünk sem birkozhatik meg; hanem egyet gondoltam: hát ha
bevennők társaságunkba. Jó lesz biz a! mondták a többi óriások; de hát
te ráállsz-e? kérdezte a mesterlegényt. Nekem mindegy, szólott az, csak
legyen mit enni, inni, akárhol; s társokká szegődött az óriásoknak.
Ettek, ittak, jóllaktak, lefeküdtek; de egyik sem mert aludni. A
vándorló legény is félt az óriásoktól, az óriások is ő tőle, s igy ment
az egész éjszaka. Más nap összeesküdtek az óriások, hogy megölik; majd
mikor alszik, főbe üti valamelyik a buzogányával. A vándorló legény élt
a gyanuperrel, azért kerített egy nagy hólyagot, s azt megtöltvén
marhavérrel, mikor lefeküdt, ugy illesztette fejéhez, mintha valóságos
feje lett volna. Az óriásoknak is csak az kellett, hogy lefeküdjék.
Mindjárt oda lopózott egy lábujjhegyen, s ugy rá csapott a hólyagból
csinált fejre, hogy a vér mind a szeme közé locsant. Nagy örömmel
szaladt társaihoz, kik látván, hogy véres, mindjárt meghitték, hogy
végbe vivé, a mit akartak, s annak örömére iszonyu nagy vendégséget
csaptak, s ugy leették, itták magokat, mint a csap. A mesterlegénynek
sem kellett több. Mikor a legédesdebben aludtak, rájok rohant, mind a
háromnak elvágta fejét.
Reggel mihelyt megviradt, jelentette a királynak, hogy halva vannak az
óriások. A király nagyon elcsudálkozott, hogy micsoda nagy ember lehet
az a vándorló legény; a mit ő álmodni sem mert, hogy az volna, s
egyszerre hozzá adta lányát.
Mikor már esküdni akartak, akkor érkezett a királynak egy levél, melyben
a szomszéd király hadat üzent neki; még pedig hogy mihelyt a levelet
kapja, mindjárt induljon; azt irta a levélben. Eredj el, édes fiam,
helyettem; vezesd a sereget; lásd én már öreg vagyok, nem oly hatalmas,
mint te; igy kérte az öreg király a vándorló legényt; majd összekeltek,
ha visszakerülsz a háboruból. Jól van, király atyám, elmegyek; mondá,
szomoruan a mesterlegény, azzal elindult. Elővezették neki a király
ólából a legpompásabb paripákat, de ő soha sem ült lovon, nem mert
ráülni egyre se, hanem azt mondta, hogy hozzanak neki egy rosz paraszt
lovat, nem kell neki ilyen czifra, mikor háboruba akar menni. Előhoztak
hát egy paraszt lovat. Csak ugy nevették mindenfelől, mikor ráült a nagy
királyfi; de ő rá sem ügyelt, elindult a sereg előtt, a sereg pedig
utána. Mikor elértek az ellenséghez, s megszólalt mindkét felől a
trombita, megiedt a háboruhoz nem szokott paraszt ló, s elkezdett
szaladni hegyen, völgyön. A mint egy kereszt mellett szaladt el, a
királyfi félvén, hogy leesik, megkapta a keresztet; az kitörvén, a
vállán maradt, de ő azért nem eresztette el. A ló most még százszorta
jobban megiedt, szaladt egyenesen az ellenségnek. Az ellenség királya
meglátván a keresztet, azt gondolta, hogy maga az isten, s elkiáltotta
magát: rakjátok le fegyvereiteket; e háboru nem lesz igazságos, maga az
isten jő ellenünk. A katonák mind lerakták a fegyvert, s ott hagyván,
visszatértek. A vándorló legény pedig, vagyis a királyfi felszedette
azokat, s győzedelmesen tért vissza az öreg királyhoz. Ott mindjárt a
királyleánynyal összekeltek, örömében a király egészen átadta neki a
királyságot. Nagy lakodalmat tartottak, olyat, hogy az egész világon
hire futamodott, de a mint lefeküdtek s elaludtak, elkezdett a vándorló
legény beszélni, holmi vasaló vasat, czérnát, tűt s más egyebet; a
királyleány pedig mind hallotta, csak alig várhatta a reggelt, mindjárt
megmondotta apjának, hogy ugyan miféle származásu lehet az ő férje;
vasaló vasat, czérnát, tűt emleget. A király megkérdte vejétől, hogy
miért álmodta azokat. Ő azt felelte rá, hogy tegnap egy szabóboltban
volt s ott hallott ilyeneket emlegetni, azért álmodott velök. Megmondta
leányának a király az egész dolog okát, s mindjárt kibékültek és azután
mindig boldogul éltek; az öreg király és leánya még mai napig sem
tudják, hogy a királylyá lett szabólegény miféle nemzetségből
szármozott.


13. A leghüségesebb királykisasszony.
Volt egy kereskedő a világon, kinek nem volt egynél több gyermeke, a kit
is neveztek Károlynak; és Amsterdam városában laktak, hol lakott maga a
király is. A midőn már kitanulta iskoláit a fiu, kérdezte atyja: micsoda
mesterségre szánja magát; ő pedig, minthogy a kereskedést jó formán
érté, azt felelé, hogy szeretné maga is azt folytatni. Volt pedig az
atyjának tizenkét boltja, tehát egyik boltjába oda adta őt, hogy magát
jobban kimivelje, és mivelhogy már egyéb tudományokat jól értett a fiu,
ezt is hamarjában megtanulta; s atyja általadta volt neki valamennyi
tizenkét boltját. Egyszer megfogyatkozván portékái, igy szóla hozzá
atyja: eredj már mostanában portékákat vásárolni, és mondotta nekie: el
fogsz menni Törökországba, ott vásárolj mindeneket; megrakott neki
tizenkét társzekeret pénzzel, s utnak indította. Midőn már szárazon
tovább menni nem lehetett, kénytelen volt hajóra ülni, és tengeri
utjából kiszállott egy nagy városba szombat napon, de nem tudá a
szokást, hogy a kik oda szombaton érkeznek, vasárnapon ki nem eresztik.
A korcsmáros, a hol volt szállva, mindezt megmondá nekie, és
egyszersmind azt is, hogy itt az a szokás vagyon, hogy vasárnapokon
minden ember a maga templomába isteni szolgálatot megy hallgatni. Ezekre
Károly megparancsolá cselédeinek, hogy vasárnap reggeli hat órakor
menjenek el mind templomba, maga pedig kilencz órakor fog elmenni. A
midőn cselédei elmentek, s beléptek a templomba, ottan volt egy
holttest, a kit minden embernek meg kellett pökni és reá ütni. A
felállított őrállók mondották: üssenek rá és pökjék meg, s azt meg is
cselekedték. A midőn már visszatértek templomból, haza érve mondották
uroknak: soha sem láttunk ilyen gyalázatot, mint a hogy itt szokásban
vagyon, mely csufot tesznek egy holttesttel! A ki bemegy és meg nem
köpi, befogatik.
Itten Károly is elmegy a templomba, de ő se meg nem köpte, se rá nem
ütött. Az őr megszólította, hogy ha nem cselekszi, mindjárt befogatik.
Mindaddig nem cselekszem, felele rá Károly, mig meg nem tudom, mely
okból teszik e szégyent a holt emberen. A midőn ezt megértették,