Magyar népmesék - 05

mindjárt kiadta. A mint mostanában regvelre minden a maga helyén volt, a
király kinéz az ablakon az időt nézni, hát látja, hogy ott a
rezidenczia, az arany hiddal egyetemben, és felöltözködött és elment a
rezidencziába és kérdezi: ki vagyon ide haza? Mondják, hogy
valamennyien. Nagy örömmel szalad az ajtóra, és zörget; itten Péter
felnyitotta, hát látja, hogy az ő király atyja, ki előtt is leborult és
kezeit csókolta; felesége hasonlóképen az ágyból kiugrott, és ugy
örültek, csakhogy még egyszer őket az isten visszavezethette. Itten
elbeszélették történetöket, hogymint és hol voltak, hogy miniszter uram
hol maradt, a ki már valósággal agyonütötte magát. Felesége megfogadta,
hogy többé senki meg nem fogja csalni; Péternek ugyan nehezen esett az
utazás, de nem tudott elég hálát adni az istennek, hogy ez
alkalmatossággal elragadott testvéreit láthatta; hanem ezentul nagyobb
gondviseléssel volt órájára; és elbeszélte a maga történetét, hogy
micsoda nemzetségből való, miért lett oly szerencsétlen; akkor
csudálkozott a király és a felesége; igy ő soha többé atyja házához nem
ment, hol a két bátyja, ha él, még most is együtt van.


8. Több hétszer esküdni, mint egyszer.
Egyszer volt, honnan volt, még az operencziás tengeren is tul élt egy
szegény ember feleségestől, a ki igen derék személy volt. Ezt megtudta
az ördög s az asszonyhoz járt szerelmeteskedni, a nélkül hogy az asszony
maga is tudta volna. Egyszer odamegy az ördög s kéri az asszonyt, hogy
adja oda neki, a mit a házánál nem tud. Hiszen én mindent tudok
házamnál, mond az asszony, de az ördög mégis csak kérte, hogy adja oda
neki, utoljára is odaadta az asszony, ki teherbe esett és ugyan nem a
férjétől, hanem az ördögtől s ez volt a mit nem tudott. Egyszer hát
megszületik a fiu, már nagy volt, mikor eljött az ördög, és mondá az
asszonynak: no, hát ezt a fiut igérted te nekem, ez az, a mit nem
tudtál; már most elviszem. Az asszony sirt rítt, de az ördög még is
elvitte. Az ördögnek volt otthon egy leánya; a fiut pedig Dénesnek
keresztelte; leánya már akkor tudta az ördögi mesterséget, de a fiu még
nem. Egyszer a vén ördög felesége behivja a vén ördögöt és mondja neki:
te vén kutya! tanitsd már ezt a fiut valamire; ma holnap megvénül s még
nem tud semmit. Ekkor estve mindjárt behivta az ördög Dénest és
parancsolta neki, hogy az udvart szántsa fel, vesse be kölessel, hogy
reggelre aratni lehessen. A fiu igen busult, Ilona hítta be vacsorára,
de ő nem ment; kérdezte Ilona: mi baja, min busul? Hogy ne busulnék,
mikor azt parancsolta a vén dög apád, hogy ezt az udvart fölszántsam,
kölessel bevessem, hogy reggelre aratni lehessen. A lány azt mondja
neki: ne busulj semmit, adok én néked egy sipot, ha azt megfujod, jőnek
te hozzád emberek; ne iedj meg tőlök, azok azt fogják mondani: mit
parancsolsz? Te pedig mondjad, hogy ezt az udvart szántsátok fel,
vessétek be kölessel, hogy holnap aratni lehessen. Egyszer jőnek az
emberek; kérdezik: mit parancsolsz? Ő azt mondja nekiek: ezt az udvart
szántsátok fel, vessétek be kölessel, hogy reggelre aratni lehessen.
Reggel, mikor kijön a vén ördög, látja, hogy minden ugy van, a mint
parancsolta. Másnap megint behivja Dénest. Egy erdő volt s azt mondja
neki, hogy az erdőt kiirtsa és vesse be buzával, hogy más nap délre
aratni lehessen. Ekkor megint busult a fiu, még a vacsora sem kellett
neki; a leány kérdezte: mit busulsz? Hogy ne busulnék, felelt a fiu,
mikor azt parancsolta a vén dög apád, hogy ezt az erdőt kiirtsam,
buzával bevessem, hogy holnap délre aratni lehessen. Ej, ne busulj
semmit, mondja Ilona, itt egy kis síp, fujd meg ezt, majd jő sok ember s
kérdezik, hogy mit parancsolsz, s te mondd meg nekik, hogy ezt az erdőt
kiirtsák, bevessék buzával, hogy holnap délre aratni lehessen. Hát
egyszer megyen a sok nép, kérdezik Dénestől: mit parancsolsz? Ez mondta
nekik, hogy ezt az erdőt kiirtsátok, buzával bevessétek, hogy holnap
délre aratni lehessen. Más nap délben nézi a vén ördög és jól van
minden. Harmadik nap megint behivatja Dénest s azt mondja neki: no,
holnap délre egy várat épits ezen az udvaron viaszból, hogy benne
ebédelhessek, mert különben, ha ezer lelked lesz is, meg kell halni.
Megint busult a fiu, még a vacsora sem kellett neki. Megy hozzá Ilona,
kérdi Dénestől: miért busulsz? Hogy ne busulnék, mikor az a vén dög apád
azt parancsolta, hogy holnap délre itt az udvaron egy viasz várat
épitsek, hogy benne ebédelhessen, különben ha ezer lelkem lesz is, meg
kell halnom. Ilona mondja neki: Ej ne busulj, szivem szép szerelme! itt
egy síp, ha ezt megfujod, jő mindenfelől sok méh, s ha megparancsolod
nekik, azok mindjárt megcsinálják. Egyszer hát megfujja a sípot Dénes;
jőnek mindenfelől a sok méhek, s kérdezik: mit parancsolsz? Dénes azt
mondta nekik, hogy holnap délre az udvaron egy viasz várat épitsenek,
hogy benne lehessen ebédelni. Ekkor kimegyen a vén ördög, hát látja,
hogy megvan a mint parancsolta. Most azt mondja a vén ördög felesége a
vén ördögnek: eredj, te vén kutya, nézz széjjel; hátha lányod csinálja,
mit fiadnak parancsolsz. Tehát a vén ördög elzárta őket egymástól, a
leányt egy kis szobába, s megparancsolta a fiunak estve, hogy holnap
reggelre a tulsó udvart, mely tele van kősziklával, szántsa fel és vesse
be, mert különben, ha ezer lelke lesz is, meg kell halnia. Busult, sirt,
rítt a fiu, mert már a lánynak sem volt több sípja, meg el is zárták
tőle. Oda megyen hát mégis a lány szobájának kulcslyukához, mondja neki:
hogy a kutyák, ebek nyalják fel annak a vén apádnak a vérét, azt mondta,
hogy azt a tulsó sziklás udvart szántsam fel, vessem be buzával, hogy
holnap délre aratni lehessen, különben, ha ezer lelkem lesz is, meg kell
halnom. A lány mondja neki: ne busulj, szivem szép szerelme! elszökünk,
itt hagyjuk ezeket a vén kutyákat; majd köpök én hármat a ház közepire;
az első azt fogja mondani, ha hivnak, hogy most öltözöm, a második, hogy
mosdom, a harmadik, hogy mindjárt megyek. Ugy is lett; a lány kiment a
kulcslyukon a fiuhoz, felült egy tüzes lapátra, a fiut a hátára vette, s
mentek, mint a gondolat heted hét ország ellen. Reggel hivják a lányt,
azt mondja az első köp, olyan hangon, mint a lányé volt: most öltözöm.
Megint hivják vagy egy óra mulva, azt mondja a másik köp: most mosdom;
megint hivják vagy egy óra mulva, azt mondja a harmadik köp: mindjárt
megyek. Várták a lányt, nem ment. Ekkor a vén ördög felesége mondja a
vén ördögnek: eredj, te vén kutya, hát ha elszöktek. Akkor bemegyen a
vén ördög a házba s nem talál senkit, csak a három köpöt. Mindjárt
mondja a vén ördögné a vén ördögnek: megmondtam, kutyák, ebek nyalják
fel a véredet, vigyázz reájok, most eredj utánok, különben, ha ezer
lelked lesz is, meghalsz. Ekkor a vén ördög felült egy tüzes szénvonóra
és ment utánok és már csaknem elérte őket, mikor a lány azt mondja a
fiunak: Dénes, szivem, lelkem, nézz hátra, igen ég az én bal orczám.
Dénes hátra nézett, azután mondá a lánynak: nem látok én egyebet, csak
egy nagy fekete borulatot. A lány mondja: no! az a mi apánk; hanem már
most mit csináljunk? Én válok itt kápolnának, te pedig abba egy öreg
papnak; le fog ide szállani a vén dög és kérdezni fogja: nem láttál-e
ilyen meg ilyen fiatalokat? te pedig csak azt mondd neki: bizon nem
láttam én, pedig itt vénültem meg. Ugy is lett; a vén ördög leszállott a
kápolnához, kérdezi a paptól, nem látott-e ilyen s ilyen fiatalokat.
Dénes pedig mondja: bizon nem láttam, pedig itt vénültem meg, madárnál
egyebet. Akkor a vén ördög megfordult, haza ment. A felesége kérdezi
otthon, hogy nem látta-e őket. Mondja neki a vén ördög: nem láttam én
egyebet egy kápolnánál, abban meg egy öreg papot. Kérdeztem tőle: nem
látott-e ilyen meg ilyen fiatalokat, azt mondta: ott vénült meg, még sem
látott madárnál egyebet. Ekkor mondja a felesége: hiszen te vén bolond,
abból a kápolnából csak egy forgácsot hoztál volna, mindjárt haza jöttek
volna.

De Ilonáék, mihelyt apjok elment, fölkeltek, mentek heted hét ország
ellen, egy hegyen leültek pihenni s ott hétszer megesküdtek, hogy ők
soha el nem hagyják egymást. A vén ördög felesége meg ütötte, verte a
vén ördögöt, hogy menjen keresse a fiut, meg a lányt; a vén ördög ekkor
még haragosabban felült egy tüzes lapátra, és ment utánok heted hét
ország ellen. Ekkor megint mondja a lány a fiunak: Dénes, szivem,
lelkem, nézz hátra csak, mert igen ég a balorczám, mit látsz? Nem látok
egyebet, mondja Dénes, csak egy nagy veres borulatot. Ekkor mondja a
lány a fiunak: no még eddig kikerültük a veszedelmet, de már most látom,
hogy vissza kell mennünk, hanem mégis próbáljunk valamit, én válok itt
egy tónak, te meg egy nagy arany kacsának a tóba; fog téged kergetni az
a vén ördög, de vigyázz, hogy csak egy tollad szála se veszszen el, mert
akkor vissza kell menni. A lány tónak válott, a mint mondta, Dénes pedig
egy arany kacsának belé. Egyszer leszáll a vén ördög a tóhoz, kergeti a
kacsát egyik szélétől a másikig, s már meg is éhezett, utoljára
felszedte vette magát, haza ment, de megátkozta a fiut, meg a lányt,
hogy hét esztendeig ne beszéljenek egymással.
Mikor elment a vén ördög, ugy elvált Dénes Ilonától, hogy még azt sem
mondták egymásnak: isten áldjon meg. Ilona egy jobb kéz felől való
városba ment ott beállott szobalánynak, Dénes pedig a bal kéz felé való
városba ment, hol egy király lakott, annál beállott kályhafütőnek. Volt
annak a királynak egy igen szép lánya; kérték mindenféle királyfiak, nem
ment senkihez se, hanem csináltatott egy magas oszlopot a kapufélfa
mellé, arra egy koszorut tett s azt mondta, hogy ahoz megyen, a ki azt
lekapja; próbálták sokan, nem tudta senki lekapni. Egyszer gondolkozik
Dénes, hogy meg kéne próbálni, hátha szerencsés volna. Ő is kimegyen a
kertbe, volt neki ott egy lófeje, megrugja, kiesik belőle egy dió,
felnyitja a diót, hát egy szép paripa kiugrik belőle, meg egy szép
öltözék uri ruha. Mindjárt szépen felöltözött, felült a paripára, azután
elvágtatott az oszlophoz s ugy lekapta róla a koszorut, mintha ott sem
lett volna. Ekkor bement a királyhoz a királykisasszony, mihelyt
meglátta, mindjárt fülig szerelmes lett belé, ott a sok urak előtt
gyürüt váltottak s ellakták a kézfogót. Azután Dénes köszönt a
királykisasszonynak, hogy két hét mulva visszamegy, aztán megesküsznek.
Dénes kiment a kert alá, levetette az uri ruhát, avval megint a
kályhafütői ruhába öltözött. A királykisasszony várta már a mátkáját,
mert ekkorára el kellett volna neki már jőni, de hogy nem jött, a
királykisasszony igen megbetegedett. Szánta Dénest egy darabig, azután
már csak a gyürüjét szánta. Dénes már ekkor gondolkodott, hogy kéne a
gyürüt a királykisasszonynak visszaadni. Egyszer hát egy délben bemegy a
konyhába, látja, hogy a szakács egy kis tálkában külön tálal a
királykisasszonynak; ő is alattomosan belé lökte a gyürüt. Felviszik a
királykisasszonynak az ételt, a mint felkavarja, látja, hogy benne van
egy gyürü; nézi, hát látja, hogy az övé. Mindjárt felhivták a
szakácsasszonyt, kérdezték, hogy hát ki lökte azt a gyürüt a tálba. Én
nem tudom, felelé a szakácsasszony, nem volt a konyhában senki, csak az
a kályhafütő törlészkedett ott. Felhivják a kályhafütőt, kérdezik, hol
vette azt a gyürüt. Elsőbb tagadta, de később csakugyan kivallotta;
ekkor mindjárt papot hozatott a király, Dénes kiment a kertbe, megrugta
a lófejet, az paripának válott; szépen felöltözött, még hétszerte szebb
volt most, mint azelőtt. Ekkor megesküdtek, hét nap, hét éjszaka állott
a lakodalom. Az első éjszaka hát, a mint együtt feküdt Dénes a
királykisasszonynyal, jön az ablakra Ilona galamb képében, mert már
akkor eltelt a hét esztendő s azt mondja Dénesnek: Dénes, szivem, szép
szerelmem, ébredj; itt van, a kivel hétszer megesküdtél a gyepen; nem
ébredt föl Dénes, de a szobaleány ezt kihallgatta. Más éjszaka megint
elment Ilona galamb képében az ablakra, megint mondja: Dénes, szivem,
szép szerelmem, ébredj fel; itt van a kivel hétszer megesküdtél a
gyepen. Ekkor sem ébredt fel Dénes. Akkor azt mondja Ilona: na! még
egyszer eljövök, ha akkor sem leszesz ébren, soha sem látsz többé; a
szobalány azt mind hallotta.
Másnap igy szól a szobalány Dénesnek: mondanék én valamit a királyfinak,
ha meg nem haragudnék. Mit? mondjad. Itt volt egy valaki már két éjszaka
galamb képében az ablakon és azt mondta: ébredj Dénes, szivem, szép
szerelmem; itt van, a kivel hétszer megesküdtél a gyepen; s azt mondta,
hogy még egyszer eljön, de ha akkor sem ébredsz fel, többé soha nem
látsz. Dénes mindjárt tudta, hogy Ilona; ébrebben aludt más éjszaka.
Egyszer hallja, hogy mondja valaki: Dénes, szivem, szép szerelmem, itt
van, a kivel hétszer megesküdtél. Akkor Dénes felkél, beveszi a
galambot, hát hétszerte szebb kisasszonynak válik, mint a
királykisasszony, akkor még hétszerte jobban megszerette Dénes, és
mondja a feleségének: no! feleségem, te veled csak egyszer esküdtem meg,
de ezzel hétszer; igazságosabban leszek az övé. Ekkor Dénes felszedte
magát, egy más városba ment, ott Ilonával megesküdött; most is élnek, ha
meg nem haltak.


9. Az aranyhaju ikrek.
Egy rongyos faluban volt egy szegény ember, ki feleségével már sok
esztendőket eltöltött, és semmi magzatjuk nem volt; kérték tehát az
istent, hogy adna nekik valamely magzatot, a ki öregségökben gyámoluk
lehetne. Isten meg is hallgatta könyörgésöket, és az öreg ember felesége
világra hoz két magzatot egy fiu gyermeket és egy leányt, és mind a
kettőnek arany haja volt. Itten mi tevő legyen az öreg apa? mivelhogy
szegény volt, gondolkozott, kit hivjon el keresztkomájának; sokakat
eljárt, de senki sem akart elmenni, hanem inkább kiszidták, hogy az a
gyalázatos vén asszony még öregségében is teherbe esett. Mindezt igen
nagy fájdalommal hallotta az öreg ember, és szomoruságában nem tudta
hová forduljon; s ime, utjába akad egy gazdag kereskedő, ki oly búsnak
látván a szegény embert, kérdezi tőle: mit szomorkodol, öreg apám? Ez
pedig felele: hogyne szomorkodnám, mikor feleségem két magzatot szüle a
világra és nincsen a ki őket keresztelőre is akarná vinni. Erre a
kereskedő felele: tudod-e öreg, én szivemből el fogok menni feleségemmel
együtt keresztkomádnak, mert semmi gyermekem, de hol lakol? Én, felele a
szegény ember, lakom egy rongyos házban; meg fogja ismerni, édes jóakaró
uram, egy eperfa van a ház előtt, és a kamra oldala ki van dülve, a ház
oldala meg van támogatva és van egy kutyám, melynek a neve Cerberus, és
mindig az eperfa alatt fekszik. Elment azután az öreg ember sietve, és
azt mondá feleségének, hogy akadott már komára; s a kereskedő más nap
meg is jelent feleségestül. Látván a két kisdedet, elcsudálkozott, hogy
micsoda ritka szépség legyenek a világon, tehát elvitték keresztelni és
a fiut nevezték Rudolfnak, a leányt Jozéfának. Ezek a szegény apjok
munkás keresménye által naponként nevekedtek s voltak már tiz
esztendősek, a kereskedő felfogta mind a kettőt örökből és mivel nem
akart bajlódni az ő nagy gazdagságával, egyiknek adta egyik boltját,
másiknak másikát, oly föltétellel, hogy a mit nyernek, maguk hasznára
fordithatják, csakhogy a tőkepénz ne csorbuljon. A két növendék örült az
ily szerencsének, ők tehát folytatták a kereskedést, és kevés idő alatt
már hatszáz forint nyereséget csináltak. Egyszer olyan szomoru idő adta
elő magát, hogy se vásárló, se munka nem volt, tehát hogy vigabban
muljék az óra, felele Rudolf az ő hugának Jozéfának: menj és hozz egy
tuczat kártyát, hogy mulathassuk magunkat, és gyakoroljuk a játékban;
mindent jó tudni. Jozéfa nem akarta szegni bátyja kivánságát, tüstént
elment és visszatért a kártyával. Felele Rudolf: kezdjünk a játékhoz
abban a pénzben, melyet már magunk szereztünk, de ugy hogy akármelyikünk
nyeri el a másikét, visszaadja. Mondja erre Jozéfa: én nem bánom, én
reáállok. Kezdenek a kártyához és kevés idő alatt elveszti az ő részét
Rudolf, és mondja: már én kedves hugom, nem játszhatom, mert mind
elvesztettem, hanem add vissza. Huga a föltételt szentül megtartván,
visszaadta. Kezdenek játszani ujra, és Jozéfa mind elveszti. Itten
mondja bátyjának, hogy mind mind elvesztette, hanem adná vissza. Felele
Rudolf: talán elment az eszem, hogy visszaadjam, és hiába töltsem az
időt; biz én nem adom. Erre megszomorodott Jozéfa és mondja bátyjának,
hogy micsoda föltétellel kezdettek játszani, de Rudolf erre semmit se
hajtván, hanem elég az, hogy ő elnyerte; vesz tehát huga a tőkepénzből
három forintot és kezdik megint a játékot; Rudolf lesz szerencsétlen,
Jozéfa szerencsés, mert mind a maga, mind a bátyja pénzét elnyerte.
Itten Rudolf kérte vissza tőle az elnyert pénzt; felele huga: te sem
adtad vissza, én sem fogom visszadni. Rudolf erre megharagudott s azt
mondta, hogy elfogja őt átkozni, hogy őt se ég, se föld be nem fogja
venni. Mivelhogy ezen iesztő szavakkal semmire se ment Rudolf, kezdte őt
átkozni, és egyszerre a föld megnyilván, Jozéfát elnyelte a mélység és
egészen lement a halak királyaig, a ki is neki pártját fogta.
Egyszer az ő gondviselő atyjuk elment a boltba látogatásukra és kérdi:
hol vagyon Jozéfa? Rudolf mondá, hogy piaczra ment volna, s ennek ugyan
hitelt adott az öreg kereskedő; de mivel éjszakára sem jött haza, tehát
gyanuság esett Rudolfra, hogy hová lett az ő huga. Mi volt Rudolfnak mit
tenni, megvallotta, hogy játszott a hugával pénzre oly föltétellel, hogy
a ki elnyeri, az tartozzék ismét visszaadni. Ő elnyerte először az én
pénzemet, és visszaadta; ujra kezdettük a játékot, én elnyertem az övét,
és többé vissza nem adtam, a hugom tehát a tőkepénzből vett három
forintot és igy mind azt a pénzt, melyet én tőle nyertem, mind pedig a
mit bolti portékából nyertem, a kártyán tőlem elnyerte s nem akarta
visszaadni, mivel én sem adtam vissza, tehát eltette pénzemet, s én őt
elátkozám, hogy se ég, se föld be ne vegye; erre megnyilott a föld és én
nem tudom hová lett. Felele az öreg boltos: no, te átkozott, hogyan
tehetéd azt testvér hugoddal? Mivel te elátkozád őt, én is elátkozlak
tégedet, hogy se ég, se föld be ne vegyen, s addig mindig jőj, menj, mig
hugodot vissza nem hozod. Ekkor megnyilt a föld és Rudolf elveszett; és
lement egészen az alsó Indiába.
Mén, mén, mendegél, s nem talál egyebet, mint a nagy pusztaságot, s nem
is tudta hová vegye utját. Imé egy palotát vesz észre maga előtt, s
megkettőzteti lépéseit, hanem kapui be voltak zárva. Jár ide s tova
körülötte, kukucskál be a rostélyán, bent az udvarban lát sétálni egy
öreg embert; az öreg ember is meglátja őt és csudálja az ő szépségét és
kérdezte, hogy hol vette itt magát és mit keresne. Ő mondá: öreg apám,
én szolgálatot keresek. Te szép gyermek, én az udvarban semmi
szolgálatot nem tudok, hanem ha a király, ki a palotában lakik, fog
neked szolgálatot adni; azért is meg fogom jelenteni. Fölmegy az öreg
ember a királyhoz, mond a királynak: fölséges király itten a palotán
kivül van egy aranyhaju szép gyermek a más világról, a ki szolgálatot
jött keresni, ha fölséged tudna neki rendelni. Erre a király: küldd fel
öreg, azt az aranyhaju ifjat hozzám. Mikor fölment hozzá: kérdezte, hogy
bánt-e lóval valaha vagy sem. Hogyne bántam volna. Mindjárt őt
felöltöztette fullajtárruhába, de néhány esztendő mulva ugy megnőtt,
hogy lóra nehéz volt, szerencséjére meghalt egy öreg igás kocsis, ki a
szakácsasszonyoknak két lóval a konyhára vizet, fát, mit hordott; s a
két ló ugy leesett lábáról, hogy ki sem mehetett az istálóból, s mondá
neki a király: már most te leszesz igás kocsis avval a két lóval;
hizlald annyira, hogy szolgálhass, a mit a szakácsasszonyok
parancsolnak; ha jól viseled magad, többet adok kezed alá. Itten a fiu
mentől hamarább a lovakat annyira fölhizlalta, hogy kivihette a kutra
inni, azért a király felhivatta a gyereket és mondá: hallod-e te fiu,
ezeket a lovakat éjszakára kivihetnéd a tenger partjára, talán hamarább
megjavulnának attól a zöld mezőtől. Itt a fiu estve kivitte a lovakat a
tenger partjára és ott legeltette kötőfékszáron egész tiz óráig; akkor
tekintett a vöröstengerre, s látja, hogy kétfelé nyilik a közepe, jön a
világ szép asszonya, ki mindjárt reá kiáltott: hallod-e, ne is bujj már,
gyere hozzám, igyál, egyél és beszélgess velem. Azután lefeküdtek és
elaludtak; és a világ szép asszonya még hamarább fölébredt, mint a fiu,
akkor megrugja neki a talpát: hallod-e kelj fel, hozd el a te két
lovadat. Akkor oda viszi, itt a világ szép asszonya kezkenőjével
megtörölgeti a két lovat, olyan két rézszőrü paripa lett belőle, hogy
gyönyörü volt reá nézni. Itt a világ szép asszonya csak elfordult,
összecsapódott a tenger vele. Itt a fiu viszi haza felé a két lovat: a
többi kocsisok, mihelyt meglátták, mindjárt fölmentek a királyhoz:
fölséges uram! nem jó gyermeket fogadtunk az udvarba. Itt a király
kérdezi: miért? Azért, fölséges király, hogy olyan két rézszőrü paripát
lopott az éjszaka, hogy ha gazdája találkozik, fölséged udvarán
legnagyobb gyalázat eshetik miatta. Lehetetlen! Nincs különben.

Itt a fiu beköti lovait, a király hivatja őt: hallod-e fiu, hogy merted
te azt a lopott jószágot udvaromba hozni; ha itt annak gazdája
találkozik, még micsoda szégyent vallhatok érette? Fölséges király, a
lótól ne féljen, mert én a lovat nem loptam, hanem én a lónak a szénát
vágva szoktam adni, a vizet fonttal mérni, az abrak árát nem szoktam
zsebembe rakni, mint a többi kocsisok; ha nem hiszi fölséges király,
jőjön le, nézze meg a lovat, rajta a maga bélyege. A király lemegy,
látja, hogy az ő bélyege rajta, s a fiut megajándékozza egy tuczat
aranynyal. A fiu megörült, hogy van elég pénze; második estve is
következik, megint kivitte a lovat ugyan arra a helyre, s ott legeltette
kötőfékszáron egész tizenegy óráig. Ekkor tekint a vörös tengerre,
látja, hogy kétfelé nyilik a közepe, jön a világ szép asszonya; bujna a
fiu, de nem tud hová. Hallod-e, ne is bujj már, csak gyere hozzám, jobb
lesz, egyél, igyál, beszélgess velem. A fiu odament, és mulattak ők
ketten, lefeküdtek, hanem a fiu fölébredt, megtapogatta, itt a világ
szép asszonya ugy pofon csapta, hogy szikrázott a szeme. Hallod-e, ne
bánts, még van idő erre, utóvégre is a tied leszek. Ekkor a fiu
megszégyelte magát, ujra elaludt, reggel hamarább fölkelt a világ szép
asszonya, megrugja neki a talpát: hallod-e, kelj föl, eredj, hozd el a
te két lovadat. A fiu odaviszi a két lovat, a világ szép asszonya
kezkenőjével megtörölgeti: olyan két ezüstszőrü paripa lett belőle,
szintugy tündöklött. Ekkor a világ szép asszonya elfordult tőle,
összecsapódott a vörös tenger, odalett a világ szép asszonya, a fiu maga
maradt. Itten viszi haza a két lovat, a többi kocsisok meglátták,
fölmentek a királyhoz. Fölséges király! nem jó gyermeket fogadtunk.
Mondja a király: miért? Azért hogy olyan két ezüstszőrü paripát lopott,
hogy ha annak gazdája találkozik, fölséged élete is elveszhet.
Lehetetlen! Már nincs különben. Itt a fiu beköti a lovakat istálóba;
hivatja a király: hallod-e, fiu, hol vetted azt a lovat? hogy merted
udvaromba hozni azt a lopott jószágot? holott ha ennek gazdája
találkozik, életem is elveszhet. Fölséges király, a lótól ne féljen,
mert én a lovat nem loptam, hanem én a szénát a lónak vágva szoktam
adni, a vizet fonttal szoktam mérni, az abrak árát nem szoktam zsebembe
rakni, mint a többi a kocsisok; ha nem hiszi fölséged, jőjön le, a maga
bélyege rajta. A király lement, hát látja, hogy az ő bélyege rajta.
Akkor a fiut megajándékozta egy tuczat aranynyal. Itt a fiu megint
megörült, hogy elég pénze van, és otthon maradt harmad napig. Harmadik
estve is következik, megint kiviszi a két lovat a tenger partjára, ott
legelteti egész tizenkét óráig kötöfékszáron; akkor tekint a vörös
tengerre, látja, hogy ketté nyilik a közepe, jön a világ szép asszonya,
megint reákiált: hallod-e, fiu, ne is bujj, csak gyere hozzám, jobb
lesz, egyél, igyál, beszélgess velem. A fiu hozzá megy, esznek, isznak,
és mulatnak; hallod-e, fiu, ha te azt akarod, hogy a tied legyek, te az
enyém: én velem soha senkinek ne dicsekedj, hogy „nekem ilyen meg ilyen
szeretőm van“; mert ha én rólam legkisebbet is szólasz valakinek, soha
sem leszek a tied. Akkor lefeküdtek és elaludtak, reggel hamarább
fölkelt a világ szép asszonya, megrugja a fiu talpát; kelj föl, eredj,
hozd el a két lovadat. Oda viszi lovát, megtörli kezkenőjével a világ
szép asszonya, hát olyan szép aranyszőrü paripa lett belőle, hogy
fényessége mindjárt elvette a fiunak szeme fényét. Akkor csak elfordult
tőle a világ szép asszonya, összecsapódott a vörös tenger és odavan. A
fiu összeköti az aranyszőrü paripát, viszi haza felé, meglátják a többi
kocsisok, fölmennek a királyhoz: fölséges király! nem jó gyermeket
fogadtunk. A király azt mondja: miért? Azért, fölséges király, hogy
olyan két aranyszőrü paripát lopott az éjszaka, hogy fölségednek, ha
gazdájok találkozik, az országa is elvesz. Lehetetlen! Az nincsen
máskép. A fiu istálóba vitte a lovat, a király csak arra hagyta,
gondolván magában: annak a fiunak valami mesterségének kell lenni.
Itt a királynak volt egy öreg parádés kocsisa, ki már ötven esztendő óta
szolgálta, és felhivatta mindazt, mind a fiut. Hallod-e, már te eleget
szolgáltál, azért se rám, se erre a fiura ne neheztelj; e napságtól
fogva ő lesz az én parádés kocsisom, te pedig avval a két lóval igás
kocsis és szolgálsz a szakácsasszonyok körül a mi szükséges. Itt a fiu
lett a parádés kocsis, az öreg kocsis pedig igen megharagudott reá:
kutya ilyen adta fatyja! most jött ide és már kiturt helyemből. Már a
fiunak olyan jó dolga volt, hogy csak akkor ült a ló farához, mikor a
király parádéra ment. Különben a többi kocsisokkal ebédelt, vacsorált,
de mivel haragudott reá az öreg kocsis, azt találta mondani: majd
meglássátok, hogy ez a fiu még király leszen, elveszi a
királykisasszonyt. Itt a fiu azt feleli: de ördög vigye
királykisasszonyotokat, nem kell nekem; mert az én szeretőmnek nyomába
sem hághat. Itt a haragos kocsis mindjárt fölment a királyhoz: fölséges
király! igy van a dolog: azt találták egymás közt mondani a többi
kocsisok, hogy majd meglássátok, még az a fiu király lesz; s a fiu azt
felelé: de ördög vigye királykisasszonyotokat, nem kell nekem; mert az
én szeretőmnek nyomába sem hághat. Azon a király igen megharagudott,
hivatta a fiut maga eleibe: hallod-e, fiu, mit mondottál estve a többi
kocsisoknak? Mit, fölséges király? hiszen én nem is beszéltem velök. Már
ne is tagadd; mondd meg; jobb lesz. Mi volt mit tenni, kénytelen volt
megvallani. A király itt a fiut mindjárt siralomházba tétette, hogy
holnap nyolcz órakor felakasztatja; még akkor éjtszaka meg is csinálták
a fiunak az akasztófát. Elkövetkezvén az idő, a fiu kivánkozott a király
eleibe: adjon neki annyi grácziát, hogy csak egyszer beszélhessen vele.
Gráczia, fiam; mit akarsz? Már látom, fölséges király, hogy meg kell
halnom, legalább oda csináltass akasztófát, a hová én avval a két lóval
jártam, a tenger partjára. Itt a király meg is engedte, hogy arra a
helyre csináltatott az akasztófa. Mikor a nyolcz óra már elmult,
kikisérté a fiut karon fogva két hóhér. A fiu azt mondja a két hóhérnak:
ha ti engemet ugy tudnátok felkötni, hogy mikor ott hagytok, le se
essem, meg se fuljak, megajándékoználak kettőtöket egy véka aranynyal.
Ezen a két hóhér igen megörült, s ugy kötötték fel őtet, hogy le sem
esett, meg sem fult. Mikor már ott hagyták, szépen leszabadult a fiu a
fáról; ott sir már a fa alatt, földbe is bujna, csak lehetne, akkor
tekint a vörös tengerre, látja, hogy kétfelé nyilik a közepe, jön a
világ szép asszonya, megint reá kiált: hallod-e fiu, ne is bujj már,
csak gyere ide: jobb lesz; megmondottam, hogy igy jársz, most kicsinbe
mult, hogy megmaradt életed; ne dicsekedjél velem, mert mind te, mind én
elkárhozunk; hanem azt te meg nem állhattad. Eddig szabadon járhattam, a
merre akartam, hanem most haza kell menni a magam városába, s az mind
addig lesz fekete gyászba huzva, mig te veled ott nem beszélek; az pedig
soha sem lesz, mert jóllehet te oda jösz valaha, de meg sem ösmerjük
egymást, ha egy tálból, egy pohárból eszel, iszol is velem. Akkor csak
elfordult tőle a világ szép asszonya és összecsapódott vele a vörös
tenger és odalett; a fiu bujdosásnak adta magát.
Megy, mendegél annyira, hogy egyszer talál annyi hangyát, hogy még csak
meg sem tudott közöttök mozdulni; csak megállt közöttük: uram, én
istenem, mit csináljak ezekkel, belőlök sem egyet agyon ütni, sem
eltapodni nem akarok. Ekkor a hangyák királya csak megszólal egyszer
hozzája: hallod-e fiu, látom, hogy jó szivvel vagy hozzám és népemhez,