Magyar népmesék - 08

mindjárt mondák város birájának, hogy itten vagyon egy ember, ki a
szokásba vett köpést nem akarja tenni mindaddig, mig meg nem mondják, mi
okból teszik azt a szégyent rajta. Itten a város előljárói sok
adósságokkal és könyvekkel mentek ő hozzá, és mondák: ha te ezt meg
akarod tudni, sok pénzt készits elő. Uram! nem bánom én, ha minden
vagyonomat oda adom is, de e gyalázatos szokást nem cselekszem; mivel
velem életében, annál kevésbbé holta után semmi roszat nem cselekedett.
Itten a biró mondja Károlynak: hozasd el pénzedet, hogy lássuk: elég
lesz-e az adósság kifizetésére. Ezzel ő is mindjárt ir egy kis levelet
és elküldi a kocsmába, hogy hat társzekér pénzt hozzanak mindjárt ide.
Megérkezvén a pénz, a biró megvizsgálta számát; s mondá: hallod-e,
mindez kevés. Károly azonnal parancsolta, hogy a többi hat társzekérrel
is hozzák el; el is hozták. Itten látván a birák, hogy bizonyosan elég
lesz, mondják Károlynak: látod-e, te ember, ha meg akarod tudni, mely
okból vagyon e szégyen rajta, te neked meg kell érte fizetni minden
adósságait. Ez éltében igen nagy gazdag ember volt és kevély, és
senkivel jót nem tett; és a ki reá szorult, nem hogy segitette volna,
hanem kinevette. Egyszer isten ezen cselekedeteiért megbüntette és
megszégyenedett ugy annyira, hogy semmie sem lett, és e sok adósságot
tette; innen vagyon a szégyen rajta. Elbeszélvén az okát, mindjárt
összehivták, a kiknek adós maradt; és minden kocsin két ember olvasta a
mondott számokat, hogy kinek mennyit adjanak; de ez mind kevés volt,
hanem a tizenkét társzekeret lovaival együtt eladta, és abból
valamennyiöket kielégítette ugyannyira, hogy midőn a temetést is
kifizette, épen csak egy polturája volt. A midőn már haza akart menni,
egy öreg koldus jött eleibe és mondá nekie: Uram! nekem is tartozik egy
polturával, ezt is odaadta. Ezek után cselédeit ott hagyta, maga pedig
haza felé ment nagy szegényen elannyira, hogy koldulással lehetett
tovább jutnia, és már szüléi is igen várták, minthogy portékára nagy
szükség volt. A midőn már közelgetett városa felé, atyja épen akkor ki
talált menni sétálni és összeakadott fiával. A fiu mindjárt megismerte
édes atyját és megszólította: édes atyám, hogy vagyon? Erre az apa: te
vagy Károly fiam? – Igenis! – Hogy vagy te? – Én igen nem jól vagyok;
némely nagy hajótörést kelletett szenvednem, a tengeren a zsiványok
reánk ütöttek, és minthogy fegyverünk nem volt, nem védelmezhettük
magunkat, hajóinkat összelövöldözték, és engem egy deszkára a szerencse
reá vetett, igy értem a szigetnek egyik részére, hol három hónapig kelle
várnom, mig csak más hajó arra nem jött.
Károly atyja midőn ezen, minden kigondolt hazugsággal teljes panaszt
megértette, sajnálta őt; azután, kibeszélvén magukat, haza mentek az
anyához, és ennek mindent elmondottak: semmi az, csakhogy te magad
itthon vagy! mondotta az anya. A fiu megint mondja szüléinek: minthogy a
portéka igen szükséges, elmegyek én még mostanában. Erre az atya
megrakott tizenkét gályát pénzzel és mondá nekie: menj már most
Angliába. Minden rendelések megtétettek, s elindultak Anglia felé; de
ott mindjárt nem vásároltak, hanem tovább kelletett menni a király
városaig. Mikor a király városához közelgettek már, a város emberei azt
gondolták, hogy ellenség jön reájok, mindjárt reá ágyuztak, hogy majd
összetörték hajóit. Itten, a midőn gondolkozóba esett Károly: mit
tegyen, vissza-e vagy tovább menjen; mindenkép roszul üt ki, azt találja
mondani azon káplárnak, ki hajóján főgondviselő volt: mi tevő legyünk?
Az pedig felele: ez legkevesebb. Erre kitett volt egy fehér zászlót, és
ugy a városból követet küldöttek hozzája, kinek Károly elbeszélé, hogy ő
kereskedő és vásárolni akar, mire a követ visszament, és megbeszélé a
város eleinek. Ezek után a tenger kapui megnyittattak és igy ők is a
város alá szállottak. Károly ezzel egyenesen a város parancsnokához
ment, hogy tizenöt napig engedtessék meg nekie itten maradni és
bevásárolni; a mit meg is engedtek. Az alatt az idő alatt kiment Károly
káplárjával együtt a városba, hol mindeneket megnézvén, a város szélire
is kiment a királyi palotát meglátni; és ottan három fehérszemélyt lát
kikötve egy kőoszlopnál és látja itt is, mely nagy csufságot tesznek
rajta. Hogy ők ketten megköpni nem akarták, megfogattak, s fölvitettek a
királyhoz. Hallod-e? mondja a király, látod-e már kilenczven kilencz fej
van itt felakasztva, és ha nem cselekszed, tied lesz a századik. Károly
itt csak azt mondotta: fölséges király, addig nem cselekszem, mig az
okát nem tudom, mivel nekem soha semmit nem vétett. Ekkor mondotta neki
a király: ha te azt meg akarod tudni, ha nagyon sok pénzed van,
megtudhatod, s életed megmaradhat. Erre Károly feleli: fölséges király!
tizenkét gályám teli vagyon pénzzel. Erre a király feleli: hogy ha
vagyon annyi pénzed, mennyit az én óriásom el nem bir, megmaradhat
pénzed s életed is, de ha be birja hozni, akkor pénzed, nem különben
életed is el fogod veszteni. Károly itten elküldé káplárját a gályára,
hogy mondja meg a többieknek, a pénzt valamennyit hogy aranyra váltsák
fel. De Károlyt mind a mellett el nem eresztette a király, hanem
elbeszélette neki, mi okból szenvednek azon kikötött leányok, az
óriásnak pedig huszonnégy bivalybőrből egy zacskót varratott. No már
most elmondom, Károly, hallgasd. Az egyik egy herczegkisasszony,
Francziaországnak leánya, a kettő pedig szobaleány. Az apjával midőn
háborut tartottam volna, engemet elfogatott és erős helyre tétetett; de
minthogy ezen erős óriásom találkozott, őt meggyőztem, s atyján boszumat
nem tölthetvén, leányán követem ezen szégyent.
A midőn már a pénzeket felváltották, Károly ismét berakatta az aranyakat
hajóiba. Erre Károly, a király, és a magokkal vitt óriás, ki hóna alatt
vitte a zacskót, oda mentek. A mint már odamentek, az óriás rakta
zacskóba az aranyokat és valamennyi tiz gályából már belé rakta, de
látván, hogy bizony belé nem megy, megrázta a zacskót és a
tizenegyediket is belé rakta. Ismét látta, hogy már több nem férhet
belé, lábával is csömöszölte és ugy a tizenkettediknek is felét belé
rakta, de egészen belé nem rakhatta, minthogy teli volt már a zacskó.
Ekkor felkapta a zacskót az óriás, a király elől ment, Károly pedig
hátul. A midőn látta Károly, hogy az óriás elfárad, minthogy inai
reszkedtek, fohászkodik az egekhez: hogy el ne hagyja őt s ne engedje,
hogy e mérges király boszut állhasson rajta. A pogány király pedig örült
magában, de a midőn a rezidenczia grádicsán nagy erősen vitte az óriás a
zacskót teli aranynyal, és az utolsóra fellépni akart, visszaesett és
kimult a világból, a zacskó is kilyukadt, az arany egész a kapuajtóig
folyt. Erre azt mondja a király: no, Károly, vesztél volna országodban
pénzeddel, herczegkisasszonyoddal együtt, csak ezen óriásom megélne.
Erre mindjárt takarították gályára a pénzeket és minthogy azt
parancsolta a király, hogy ha huszonnégy óra alatt ki nem mennek
országából, mind fölakasztatja őket, igen nagyon siettek, csak hogy
mentül hamarább berakhassák. Károly pedig az alatt az idő alatt
káplárjával a herczegkisasszonyt és két szobaleányt föleresztették az
oszloptól és magokkal a hajóra vitték. A midőn már berakták a pénzt,
nagy hamarjában elindultak és ugy eveztek, hogy huszonnégy óra alatt az
országból kimenjenek és szerencsésen ki is mentek, ugy tehát boszuját a
király rajtok nem tölthette.
Egyszer találtak egy kis várost, a hol is megállottak tizenöt napra. Itt
minden cselédeinek mondotta: vegyetek pénzt a mennyire szükségtek vagyon
és vásároljatok be magatoknak. Az alatt az idő alatt a fehérszemélyek
ruhát csináltattak és régenti szinöket megkapták; kivált a
herczegkisasszony fölötte szép volt, ő pedig csináltatott egy pár
gyürüt, másikat szinte, a William nevü herczegkisasszonynak. Tizenöt nap
lefolyása után elutaztak Amsterdam felé; midőn közeledtek, Károly
parancsolá cselédeinek, hogy három ágyut süssenek el, hogy tudhassa
jövetelét atyja. A városban nem tudták, mire vélni ezen lövést, a király
igen megiedt, minthogy katonaságai épen otthon nem valának, hanem
kiüttetett egy fehér zászlót, hogy szabadon bejöhet a városba. A mint
bemennek a városba, látta a király, hogy ez nem ellenség; s midőn a szép
herczegasszonyt és az aranyokat is látta, miképen hordják haza felé, azt
gondolta, hogy ez valami nagy vitéz, azért is nagy lövésekkel tisztelte.
Atyja nem igen bánta, hogy portékát nem hozott, sőt megörült a külső
országból hozott szép pénzen; kinek is azt mondotta, hogy a
megszabadított herczegkisasszonyt feleségül fogja venni. Ezen főkép
megörvendezett a herczegkisasszony és monda nekie, ugymint Károlynak:
hallod-e, el kellene már minekünk menni az én atyám országába is; hanem
minekelőtte elmennénk, látod, ime, ezen fakó lovat, én festettem, menj
el és akárhol keress efélét és hozd haza. Elméne Károly föl s alá
országában, de sehol sem látott ő olyan formát.
Egykor, a midőn már visszajőne, lát egy öreg embert egy kocsival, a mint
a sárból nem tudja kihuzni a befogott két ló. Azzal leszáll a maga
lováról, hozzá fogja és igy kihuzatja a kocsit. Ez idő alatt elérkezett
a szegény embernek hátramaradt csikója. A mint meglátta Károly, gondolá:
efélét még nem láttam. Ezzel kiveszi a festett lovat, és egészen
hasonlónak lelte hozzája; adott száz aranyat érette anyjostól; de
minthogy a szegény ember sajnálta csikaját, ezt pedig ő észrevette,
ugyanazért adott neki két száz aranyat. Azután haza méne a vett
csikóval, megmutatá a herczegkisasszonynak, a ki is azt mondotta: ez a
csikó épen olyan, mint az én atyámé volt, hanem, mondja, édes Károlyom,
add jó cseléd keze alá, hogy pihenje ki magát, azután el fogsz menni
Párisba édes atyámhoz, és adok magaddal egy levelet, melyben meg lesz
irva, hogy ki szabadított meg és hol, és az is meg lesz irva, hogy jőjön
ő ide hozzám, különben ha én megyek előbb oda, szerencsés nem leszek. A
midőn már a csikó valami fél esztendeig nyugodott, elindult Károly és
egy dereglyén, vizen ment egész Francziaországig, és a lovacskát is
magával vitte, meg a királyi ruhát. A mint szárazra lépett, kikötötte a
dereglyét, felöltözött királyi ruhába, felült a lovára; és a ki látta,
mind azt mondotta, hogy ő lenne a párisi király. A midőn beért a
városba, a rezidencziánál kverauszt kiáltottak. Leszállván lováról, meg
sem köté azt, hanem csak ugy hagyta, hogy lejövetelekor annál hamarább
elindulhasson, mivel nem akarta magát fölismértetni. Fölméne hát a
királyhoz, köszön, átadja neki a levelet, melyet is nagy örömmutatással
viszonzott a király, ő lejött és elnyargalt. A midőn felnyitá a király a
levelet, mindjárt az elején olvasta, hogy ez a fiu, a ki engem a
szégyentől megszabadított, hanem jőjön érettem és keressen meg; itt
vagyok Amsterdam városában. A midőn már megértette a levelet, azonnal
utána küldött Károlynak a király, a kit is, minthogy tengerre még nem
szállhatott, elvittek a király elibe; ki neki ezt mondotta: mint mertél
házamtól oly hamar elindulni, nekem igen nagy érdemet tettél, s melyet
neked megjutalmazni tartozom. Én mostanában el nem mehetek oda, hanem
adok hat gyalog ezredet egy generálissal, menj és ugy hozd fel
leányomat. Itten mindjárt gályára ültek és a mint közeledtek már
Amsterdam városához, kéri Károly a kommandírozó generálist, hogy a vele
jött katonákkal lövessen el három ágyut; a melyet midőn ellőttek, a
király azt gondolta, hogy Károly ismét valamely országot nyert és
ujonnan atyjához jő.
A mint már valamennyien kiszállottak a szárazra, William
herczegkisasszony elejökbe jött, és mondotta: édes Károlyom, most nem
voltál szerencsés, mivel atyám nem jöhet. Itten a generálist a kereskedő
házába bekvártélyozták, a többi katonaságot pedig a városba, és az egész
idő alatt ingyen tartották nem kellett fizetni ételük, italukért. De
minthogy a herczegkisasszonynak nem volt már maradása, reábeszélte
Károlyt és elindultak Francziaországba az ő atyjához, a király pedig a
legnagyobb pompával kisértette ki a városból.
A herczegkisasszony, Károly és a generális egy gályán mentek. A többi
között a midőn a tengeren mennének, belé szeret a generális a
herczegkisasszonyba és gondolta magában: ha én Károlyt el nem vesztem,
el nem érhetem kivánságomat. Igy a midőn már jó messze voltak Amsterdam
városától, találtak egy szigetre, a hol szép sétáló hely volt. Károly
kiméne sétálni, mit a generális látván, azonnal parancsolta legényeinek,
hogy onnan tovább menjenek. A gályán az egész dolgot senki sem vette
észre, hanem csak az őr, de a kit megesketett és megajándékozott a
generális, hogy csak senkinek se szóljon, ha pedig haza érnek, feljebb
viszi. És elindultak a nélkül, hogy Károly észrevette volna, s a leány
is aludt az alatt; s a midőn fölkelt, kereste Károlyt, s kérdezte a
többitől, hogy hol volna, de senki sem tudván róla szólani, azon
gondolatra is jött, hogy tengerbe ugrott volna, és föltette magában,
hogy Károlyról soha meg nem felejtkezik.
A midőn már haza értek a királynak legelső kérdése is Károly volt,
hogymintléte felől tudakozódott, a generális azt felelte: nem tudom; a
leányzó sem tudott felőle semmit. Már jó ideig volt otthon a
herczegkisasszony, de mindig szomorkodott szeretett Károlya után. A
generális megkérette ugyan, de azt felelte: ő nem megy férjhez, mivel
Károlyát várja; atyját pedig megkérte, hogy adjon neki egy esztendőt,
egy hónapot és egy napot, mig utána várakozhassék; és a város végére
csináltatott egy kocsmát s parancsolatul adá, hogy Károly nevére mindent
ingyen adjanak; ő maga mindennap kiment oda s a maga szobájában sirván,
csókolta gyürüjét, melyen rajta volt Károly neve.
Károly már esztendeje, hogy azalatt mindig gyökerekkel élt és soha
senkit sem látott arra menni; hanem egykor arra jön egy öreg ember, kit
magához intett. Az öreg oda menvén, igy szóla: állj be csónakomba. Erre
szinte megváltozott Károly és kérdé: hogy tudod, jó öreg, hogy engem ugy
neveznek? Engemet jól ismersz, csak a nevemet megmondjam. Ez általvitte
őt és adott neki három aranyat, mondván: én vagyok azon ember, a kit
Törökországban magad költségén megszabadítottál; én voltam a holttest a
templomajtó mellett, neked köszönhetem, hogy élek; eredj már most
Párisba; szeretőd még sem ment férjhez, hanem a város végén csináltatott
nevedre egy kocsmát, ott minden ember, a ki csak nevedet tudja említeni,
ingyen kap, a mit akar; a herczegkisasszony mindennap kijár. Eredj oda,
szerencsés leszesz. Ezzel elbucsuztak egymástól; s megköszönvén az
öregnek jóakaratját, Károly elindult Páris felé. Párisba érve, mig
pénzében tartott, beszállott a kocsmába és kért magának egy külön
szobát. Már harmad napig éldegélt ott a maga pénzén s épen akkor
eresztgette el obsittal katonáit a franczia király. A többi között egy
épen arra ment; egyik kezében az obsit, másikban pedig négy krajczár és
káromkodék: huszonnégy esztendeje, hogy szolgálom és csak négy
krajczárral fizetett ki! Károly meglátta és magához felhítta az
obsitost, s kérdezé tőle: mi bajod? mire mindeneket elbeszélt a katona,
Károly pedig mondá: miért nem kére kend többet tőle? Kértem én, de nem
adott. No, várjon kend, adja ide munkáját, elmegyek én a kend
személyében; maradjon itt addig. Felöltözött katonának, elment a
kocsmába és mondá: adjatok enni, inni; pénzt is, mivel nagy szükségem
van, a Károly nevére. A kocsmáros kérdi: mennyi kell; felelé: három
tuczat arany; a melyet meg is kapott és visszament szállására, s mondá
az obsitosnak: lássa kend, ime kaptam három tuczatot, de várjon kend
holnapig, még egyszer el fogok menni, talántán jól el fog sülni a puska.
Más nap kiment a herczegkisasszony a kocsmába és kérdezé: volt-e itten
valaki, a ki Károlyról emlitést tett volna? Igenis volt egy obsitos
katona, kinek kivánságát be is teljesitettük. – Más nap ismét elmegy oda
és kér ujonnan a Károly nevére enni, inni, és hat tuczat aranyat, mit
meg is adtak neki, és az öreg katonának mondá: no, lássa kend, a király
megint adott hat tuczatot, hanem várjon kend még egy nap, mivel engemet
biztattak. A herczegkisasszony a midőn ismét kiment a kocsmába,
kérdezte, nem volt-e itt valaki a Károly nevére kérni valamit; felelék:
ujra itt volt a katona és megkapta a mit kért. A herczegkisasszony sírt,
ritt és kérte istent, hogy ha még életben volna, hozná eleibe, mivel már
az idő vége tája felé jár, s igy férjhez kell mennie. – A harmadik nap
is elméne a katona és kért a Károly nevére enni, inni és tizenkét tuczat
aranyat; máskülönben azon aranyos pohárból inni, melyből a
herczegkisasszony szokott ivogatni. Ezt ugyan eleinte nem akarták, de
minthogy azt felelte, hogy senki kérését meg nem vethetik, ha Károly
nevére kér, igy tehát tele töltötték borral; és ő félig kiitta, gyürüjét
pedig belé tette és meghagyta, hogy a herczegkisasszonynak mondják meg,
hogy „a Károly nevére kérem, igya meg ezen bort.“ Midőn elment a katona,
nézék, hogy valami nincs-e a pohárban; látják az arany gyürüt, örülnek,
hogy meg nem itta mind; mert ha megitta volna, elvitte volna magával a
gyürüt, melyet a herczegkisasszony tegnap felejtett a pohárban.
Károly haza megy szállására és átadja az öreg valóságos katonának, a mit
hozott, mondván: no, öreg, itt van; már kifizették kendet, többet nem
kap, menjen isten hirével. Erre mondja a katona: ha ezt mind nekem
szerzé, fele a magáé; de Károly megköszönte és el nem vette, hanem
mondá: van nekem miből elélni; igy elment a katona, ő pedig
felöltözködött maga ruhájába. A herczegkisasszony midőn megint ujra
kiment, kérdezősködött a kocsmában: nem volt-e itt valaki Károly nevére
kérni. Volt, mondák, megint az öreg katona, és a fölséges
herczegkisasszony poharábul kivánkozott inni, melyet oda is adtunk,
hanem: a Károly nevére, igya meg ezt a fél pohár bort. De jó, hogy
egészen meg nem itta! felséged gyürüje benne volt. Erre mondja a
princzeszné: micsoda gyürü? az enyém ujjomon van. De ez épen olyan.
Mutassátok. Hát ekkor látja, hogy Károlynak adott gyürüje az; min igen
nagyon megörült és megitta hagyott borát, tudakozván tőlök, micsoda
katona volt az. Huszonnégy esztendős szolga volt, elment haza; többé már
el nem fog jőni.
A herczegkisasszony elment haza atyjához és mondja nekie, hogy Károly
életben vagyon, hanem az eleresztett katonákat hivassa be, hogy
megnézhesse őket; a minthogy nem sokára megérkeztek. A midőn már mind
együtt voltak, megnézegette őket, de egyik sem volt közülök, a kit
akart. Erre azt mondja: halljátok, öregek, nem volt-e valamelyitek
ruhája máson? s kérdezvén, emberségére fogadta, hogy semmi bántása nem
lesz. Erre az öreg katona azt kiáltja: fölséges princzeszné, én nem
bánom, akármi bántásom lesz is, én ruhámat egyszer odadtam egy fiatal
urnak, ki a város szélén van egy kocsmában. És mit adott neked? Ennyi
meg ennyi aranyat, de én azt sem tudom, honnan hozta. Ezt az embert a
herczegkisasszony jól megajándékozta, és a többit is, hogy
visszafáradtak, a mikor elmentek mind.
Erre mindjárt a király befogat egy hintóba négy lovat, nagy pompával oda
mentek, de midőn a kocsmárost megkérdezték, hogy volna-e ott egy vidéki?
s az megmutatta; már ekkor becsukta magát Károly. Mondják neki: nyitná
fel és zörgetnek; erre azt mondja: menjetek, én tolvaj nem vagyok, se
rosz ember, tehát hagyjatok békét. Nem, nem! a király küldött éretted;
de minthogy semmit sem vehettek rajta, visszamentek megjelenteni, hogy
mint van a dolog. A herczegkisasszony azonnal maga ment egy generalis
kulcscsal; kinyitotta, és bement a szobába. Károly is kirántotta
kardját, egynéhányat reá vert, és mondta nekie: ha mindjárt ki nem mész,
keresztülszurlak. Erre felelé a herczegkisasszony: édes Károlyom, nem
bánom én, szivesen meghalok kezed által, ugy is te szabaditottál meg.
Ezen szavaira fölemelte és megcsókolta őt, mondván, ne gondold,
kedvesem, hogy talán méregből vertelek volna, de csak meg akartam tudni,
minő szeretettel vagy irántam. Ezzel haza mentek; és elbeszélvén a
generalis cselekedetét, azonnal elvétette életét a király, és igy nagy
lakodalmat tartottak, örültek a megszabadult leányon, valamint Károly
visszakerülésén is. Azután elmentek Károly szüléihez, kik többé nem
folytattak kereskedést, hanem velök együtt Párisba mentek lakni, s ottan
éltek nagy megegyezéssel több jó esztendőket.


14. A három vándorló.
Egy időben árván maradt három vándorló legény, kiknek neve volt Sándor,
Lőrincz és János. A midőn sok ideig vándoroltak már az országban, egykor
egész a török határig mentek Belgrád városába; hol is a törökök mihelyt
meglátták őket, elfogatták, a legelső uradalom kezébe adták; és ott
voltak mint rabok esztendeig; ámbátor raboskodtak, de még is
meglehetősen volt állapotjok. Hanem esztendő elfolyása után vásárra
vitettek, s megvette őket egy más uradalom háromszáz forintért, hol
szinte jó dolguk volt, de ellenben a talpukat minden héten kétszer
megverték, hogy el ne szökjenek. Szegény vándorlók alig várták az
esztendő elfolyását, mikor ismét vásárra hajtattak, és Holofernes
basának eladattak szinte háromszáz forintért, a ki is hét esztendő előtt
egy napkeleti királynak leányát elfogta, de szüzeségét azon esztendők
alatt is el nem vehette, azért is a legerősebb tömlöczbe tétette, s a
három rabot egy időben puttonokkal a szőlők hegyeire kiküldötte kigyókat
fogdosni; de minthogy ők azon vastag nagy mérges kigyókat megfogni nem
merészelték: a basa önnön kezeivel rakta be a puttonokba, s ő velök haza
vitette. Már azelőtt készittetett ő két koporsót; az egyik nagyobb volt
a másiknál, a kisebb ki volt jóforma nagyságu lyukakkal furkálva. Azután
a királykisasszonyt egy ingben a koporsóba fektette, a kigyókat reá
öntette, a két koporsót pedig jó erősen reá szegezte; és igy, midőn a
kigyók a leány testéből jóllaktak, a másik koporsóba heverni a lyukakon
kimentek, ujonnan letette a leányt a régi erős tömlöczbe negyven napig,
mely idő alatt ugy megették a kigyók, hogy legkisebb csontja sem maradt.
Negyven nap elfolyása után felhozatta tömlöczből a koporsót, de a kigyók
is mind dögölve voltak, és azon kigyókat egy kazánba belé rakatta, hogy
belőlök mérget főzzön. A mint már két napig ment a főzés, próba gyanánt
egy kanállal a kutya szájába öntöttek, mely is tőle mindjárt megdöglött.
Ezt látva, egymás szemébe nézett a három fogoly; János igy felelt a
többieknek: barátim! mi ugy is rabok vagyunk, s annál inkább én is egy
kanállal a basa szájába bevágok; erre mindnyájan reá állottak. Minthogy
elfáradt a basa a főzésben, és a melegség miatt kevéssé roszul is lett,
János barátai megfogták basa uramat és szájába jó dózist öntöttek a
méregből, a melytől mindjárt meghalt őkeme; s ezen cselekedet után
összebeszéltek és elvitték basa uramnak három arany szőrü lovait, de
minthogy a határon egy hidon által nem mehettek, a lovakat egy rejtett
helyre lekötötték, magok sötét éjszaka idején legnagyobb villámlások és
mennydörgések között hason a hidon szerencsésen általmásztak, s ott már
nem messze volt egy magas hegy, melyet akaskányi hegynek neveztek, és
akkora volt, hogy ha az ember fönt volt, ide lent akkorának látszott,
mint legkisebb madárka. Már pedig ezen elszökött barátok egy lészát
csináltak, hogy a tengeren annál könnyebben körösztül mehessenek. Már
jól előre mentek a hegyen és a legszélső parton állottak, midőn más nap
elterjedt a hire, hogy a három fogoly elszökött, a basát ölve hagyták;
azonnal utánok küldöttek, és egy török más keresztyén rabbal épen azon
uton indult el utánok, a merre ők vették utjokat. Látja a kopasz török,
hegynek tetején a három állatot, és valóban gondolta, hogy az elszökött
foglyok volnának, – a minthogy azok is voltak – de a vele volt
keresztyén azzal ámitotta el, hogy valamely sasok lehetnének, és igy a
hegyen levők lészára felültek és tengeren elereszkedtek. Ugy annyira
mentek már hét nap hét éjtszaka, hogy nem is tudták merre volnának, de
minthogy az éhség is elővette őket, kevés idő mulva száraz földre
kiszálltak, és az erdőben a mint járkálgattak, birkanyomásra találtak,
melyen is addig mentek, mig egy helyütt az erdőben egy akolra találtak,
a hova is midőn bementek, láttak egy nagy óriást, kinek csak egy szeme
volt, az is homlokán, és kérdezte őket, mi járatban volnának; kinek is
dolgukat azonnal elbeszélték. Az óriás azután enniök adott, és minthogy
nem sokára beestveledett, a birkákat behajtotta az akolba, de azok a
birkák akkorák voltak, mint mi nálunk a szamár; az akolnak más zára nem
volt mint egy kő, de azt olyan közönséges ember tizenhat sem emelhette
volna el helyéből. Bezárván a birkákat, maga is a tüzhöz jött
beszélgetés gyanánt; a többi közt mindegyiknek a nyakát megtapogatta,
melyiké volna legvastagabb. Hát a szegény Sándorét találta
legvastagabbnak, s azonnal veszi a kést és a nyakát levágta, és
birkáinak enni oda vetette. Itten a két barát néz egymás szemibe;
összebeszélgettek, és a midőn látták, hogy óriás uram a tüznél hanyatt
feküdt, János egy üszkös fával a szemét kinyomta, és igy semmit se
látott. Már regveledett, és a midőn a madarak megszólamlottak, elvette a
követ ajtója elől az óriás, de oly fortélyossággal eresztette ki
birkáit, tudniillik, keresztülvetette két lábát és azok alatt egyenként
eresztette ki őket, de minthogy János valaha csizmadia volt, tüje és
hegyes ára akkor is nála volt, s megtanitván Lőrincz barátját
egyetemben, adott kezébe egy árat, hogy a birkának a farkába
akaszkodjék, és a midőn az ajtó mellett leszen, szurja a hasába, a ki is
őtet hamarsággal ki fogja huzni. János maga is igy cselekedett és
szerencsésen mind a ketten kijöttek. Midőn már a birkák kimentek volt,
megintlen betette volt kövével ajtaját vak óriás uram, és tapogatott
mindenfelé, de minthogy senkit nem talált, akkorát kiáltott, hogy ők a
tengerparton hasra estek; és orditásának hangjára azonnal magaforma
tizenkét óriás jelent meg, és látták az ő szerencsétlenségét és őt
mindjárt összeszaggatták; azután a tengerhez szaladtak mind a
tizenketten, de már az elszökött két rab barát tizenkét ölnyire volt a
tengerben, és hogy boszut nem állhattak rajtok, mindnyájan elkezdtek
orditni, bőgni, sikoltozni, annyira, hogy a tenger is felháborodott és
habjaival a szegényeket majd eltemeté; hanem isten őket szerencsésen
megtartotta, és mentek tovább, mig egy erdőre találtak, hol az ő
lészájokat kikötötték, és bementek sétálás képen az erdőbe; a többi
között találtak ott egy szép folyó vizet, s megszemlélték, hogy itt
embernyomás volt, mely után addig mentek, mignem találtak egy remetének
házára; a hová is bementek és találtak tulajdon öreg remetét, kit nagy
alázatossággal tiszteltek, és ezen remetét hitták szent Antalnak. Ő
szivesen fogadta a jövevényeket, kik minthogy maguk magukat ajánlották,
hogy itten maradhassanak, akarnák ezen szent életet viselni, és se
hazájok se semmiök nincsen, a remete szivesen megtartotta őket.
Következő nap a remete bevett szokásait János és Lőrincz szökött uraknak
is kellett cselekedni, a mely ebből állott, ugymint regvel a háztul
fogva egész a vizig térden kelletett menni imádkozni. Ottan
megmosogatták magukat, és onnan ismét térden vissza. A midőn a szobába
bementek, már ottan volt az asztalon három czipó, hozzátartozandó
étellel elkészitve, és mindegyik megette a magáét. Következendő nap, a
midőn elvégzék szolgálatjukat, az erdőben sétálgattak, s azt találta
mondani Lőrincz: te János! üssük agyon ezt a vén remetét, talán sok
elrejtett kincse van. Mit beszélsz! látod, hogy isten szegénye, és csak
jobban élne mint most. No tehát hagyjuk abba! Következő nap, a mikor
kötelességökről haza mentek, az asztalon csak két czipó volt. Ekkor azt
mondja a remete: közületek egyik nekem roszat kivánt, azért távozzatok
mindjárt házamtól, és haljon meg az én roszakaróm olyan halállal, minőt
nekem akart. Ezzel utnak vették sátorfájukat, és az erdőben bujdostak,
mint a rosz czigányok addig, hogy éjszaka idején egy tüzet láttak és oda
mentek, ott pedig haramiák voltak huszonnégyen. Itten oda köszönnek;
azok kérdezik: kik legyenek; olyanok vagyunk, mint tik. Erre a haramia
basa oda vet egy aranyat és János fölvette, Lőrincz elibe is oda vetett,
ő föl nem vette, melyen a basa megharagudott, s őt, mint valami kis
malaczot, mindjárt nyársba huzatta és megsütötte. Igy maga maradt János,
a kit is egy vigyázó helyre küldöttek, és oda talált menni, merre a
legközelebbi falukból malomba szoktak járni buzával s egyetmással; az
uton egy szegény ember vitt hat zsákot a kocsián, azt János tőle elvette
és maguk lakóhelyére vitte. Ezen első cselekedetén nagyon megörültek a
haramiák; s ő megint visszament valami szin alatt és felült a paraszt