Magyar népmesék - 09

kocsiára, és bement együtt a faluba és onnét a legközelebb városba a
város birájához mentek, hol János a károkat megösmerte és kérte, hogy ma
estve tiz órakor sok ember jőjön fegyverekkel és más erős eszközökkel, s
fogják el a haramiákat; mit biró uram meg is cselekedett; de jegyokul
azt hagyta nekiek, hogy őt arról fogják megismerni a haramiák között,
hogy kalapja körösztben fog lenni. Azzal János visszament és vacsorált a
többiekkel. Kevés idő mulva a sok ember körülfogá az elárult haramiákat
s egyenként megkötözték, épen csak a basa maradott Jánossal, kinek
minden bizodalma Jánosban volt, de igen megcsalatkozott, mivel midőn
leült, hátra taszitotta őt és erősen megsebezte, mikor meg is kötözték
és feltették a kocsira, ki csak azon kérte Jánost, hogy ne azon halállal
mulaszsza ki őt ezen világból, mint barátját Lőrinczet ő; mégis mikor a
legelső városba jöttek, mindenikre legerősebb sentenczia szállott és a
kövér haramia basát megsütötték, mint ő János barátját, kinek most a
legnagyobb becsülete volt már ezen tett érdemiért. A király megszerette
s a gyermeke mellé udvari mesternek tétette. Különben minthogy jámbor
életü volt és szép gyermek, tudományokkal is bővelkedett, az egész udvar
kedvelte, de a mi legtöbb, az ő kellemetessége végett a királyleány belé
szeretett, mit idővel atyjának is megjelentett azon kéréssel, hogy őt
János feleségül vehesse. Ezen a császár azaz király igen megörült, meg
is engedte kérését és Jánosnak tudtára adta ezen édes érzeményt, ki majd
meghalt örömében. Néhány nap mulva megházasodtak és többé János nem
kivánkozott hazájába menni, és mint uralkodó király meghalt ugyanitt. A
ki nem hiszi, menjen, kérdje meg a vak óriástul.



15. Tamás kocsis.
Volt egyszer a világon egy szegény ember, annak egy fia, és nem tudta ő
feltartani a gyermeket, hanem árvaságra maradt és itten a falubeli jó
öreg asszonyok tartogatták, vittek neki enni és ő szépen fölnevelkedett,
ugy hogy már volt vagy kilencz tiz esztendős, és már akkor felgondolta
magában, hogy olyan egy fiatalnak szégyen isten nevében élni, hanem
gondolta, jobb volna nekie szolgálatot keresni, és annyira gondolkozott,
hogy gondolkozása után el is indult hetedhét ország ellen bujdosni és
szolgálatot keresni. Mén, mén, mendegél egy uton, egyszer előtalál egy
embert, a ki elindult szolgát keresni. Mikor ők szépen az uton
összejöttek, a fiu azt mondja az embernek: hová megyen, bátyám uram? és
az ember is szólott hozzá: hát öcsém, te hova mégy? Én megyek, felele a
gyermek, szolgálatot keresni. Én is szolgát megyek keresni; gyere,
megfogadlak én, mert nekem sem fiam sem leányom egyéb, egy öreg anyám
van s ugy leszünk mi hárman. Az uton való menetökben kérdi az ember: mit
kivánsz hát, öcsém, egy esztendőre, és az esztendő nem több most, csak
három nap? Azt mondja a gyermek: nem bánom én, bátyám uram, akármennyi;
elszolgálom én magát holtig is, csak ennem és innom elég legyen.
Nosza! azon utazásokbul haza érnek, s azt mondja édes anyjának az ember:
no, édes szülém, itten vagyon a gyermek, amelyet én szolgának fogadtam.
Azt mondja neki az anyja: nem szolgát fogadtál te, mert ez neked utóbb
is urad fog lenni. Lehetetlen dolog az, édes szülém, hogy ily szegény
gyermek nekem uram lenne valaha, holott ennek sem apja, sem anyja, se
semmi nemzetsége, s csak mint egy fátul szakadt, ugy él e világon. Nosza
ottan mindjárt adnak ő neki enni, inni eleget; meg is evett annyit, hogy
két három ember sem ett volna meg többet. Jóllakik a gyermek, azt mondja
neki a gazda: eszel-e még többet? Nem eszem már én többet, bátyám uram,
mert igen nagyon jóllaktam. No, ha jóllaktál, megmutatom a földet, a hol
kapálsz és dolgozol magad. Kivezeti az ember őt a dologra, megmutatja
neki a földbe vetett kukoriczát, hogy ő azt kapálgassa, munkálja; azután
elmegyen haza, a gyermeket ott hagyván. Ottan kapálgat már ő magának, és
kapál annyit, hogy harmincz vagy negyven ember sem dolgozhatott volna
többet egy nap. Kimegyen a gazda estve érette, és haza viszi, azt mondja
az édes anyjának: édes anyám asszony nem hinné kend, hogy ez a mi
szolgánk milyen jó dolgos; mert nem dicsekedésbül mondom kedves
szülémnek, hogy harmincz, negyven ember sem dolgozott volna annyit egy
nap, mint ez maga. No, tehát olyan formán nem hiába hogy sokat tud enni,
tud is hát dolgozni. Itten, hogy az esztendő három nap volt, egymás után
mulnak az esztendők, azt mondja neki a gazda: no, öcsém, elmult az
esztendő, megmaradsz-e még vagy elmégy? Nem megyek én, bátyám uram, mert
én meg fogok maradni magánál. No, öcsém, ha megmaradsz, én meg foglak
még más esztendőre is tartani, hanem mit fogsz kérni, hogy utóbb valami
neheztelésünk ne legyen egymásra a bérfizetés végett. Oh dehogy lesz
édes gazduram, holott én magánál igen szeretek szolgálni, mert ennem,
innom mindenkor bőven kijár. Azonnal megint megmarad a gyermek, három
nap az esztendő, lassanként elfolynak a napok, megint mondja a gazda:
itt az esztendő vége, elmégy-e tőlem vagy megmaradsz? A mint mondottam,
édes gazdám, én még tovább is kivánok magánál szolgálni, ha tetszik mind
gazduramnak, mind öreg anyámnak. Itten mondja neki az öreg asszony: édes
fiam, én szeretlek, meg nem gyülöltelek, és az én fiam is szereti, hogy
őt tovább is kivánod szolgálni, azért hát mostan csak mondd meg, mit
kivánsz esztendőt által szolgálatodért, mert mink sem kivánjuk ingyen
való szolgálatodat; ha kivánsz még többet szolgálni, jó jutalmát fogod
kapni, a melyet meg is fogsz emlegetni. Köszönöm igen szépen, édes
szülém, magának én hozzám való indulatját, még én megmaradok és itten
szolgálok. Megmaradt még három napot, azaz egy esztendőt, annak is
elérkezett a vége. Azonközben gondolja egyszer a gyermek: uram isten,
talán jobb volna már nekem innen elmenni és másutt is próbálni, mert
fiatal embernek annál jobb, mennél többet próbál, tanul és lát. Kimegyen
a gazda érte, haza mennek ők együtt kocsin, mondja neki a gazda:
elmégy-e, vagy meg fogsz maradni? Mondja neki a gyermek: majd megmondom
estvére, ha elébb jóllakom. Itten haza érkezéskor mondja a gazda az édes
anyjának: édes szülém, a mi béresünknek talán nem volna kedve többet
itten szolgálni, mert kérdeztem tőle és azt mondotta: majd megmondom, ha
jóllakom; azért csak jól kell ám őtet tartani, hogy semmi panasza ne
legyen az éhség felől, mert az nekünk nagy szégyen lenne, ha éhen menne
el házunkból. No, jóllakik a béres, azt mondja neki az öreg asszony: no,
fiam, elmégy-e vagy megmaradsz? Már én, édes szülém, el fogok menni, és
többet is akarok próbálni. No fiam, ha elmégy, nem bánom, hanem mit
fogsz azért a három esztendőbeli szolgálatodért kérni? Én nem kivánok,
édes szülém, semmit se, csakhogy nekem jó élésem volt a maguk házánál.
No itten az öreg asszony azt mondja nekie: én sem fogom hiába kivánni
eddig való szolgálatodat, hanem fogok adni minden napra hét garast;
azért jó uram: mondja meg egy szóval: mennyi az? Hatvan három. Itten
megadták neki az ő fizetését és egy bivalbőr nadrágot; evvel elmegy az a
szegény legény hetedhét ország ellen Magyarország kellő közepébe. A mint
megyen, utjában nem tanál se falut se várost, csak a nagy erdőséget;
megunván magát, gondolja, talán jó volna egy kicsit leülni, a fa alatt
pihenni; azonnal meg is cselekedte. A mint leült, álmos kezdett lenni,
és gondolá: jó volna egy keveset lefeküdni, és gondolta magában mig el
nem aludt, hogy jobb volna talán neki azon az uton, a melyen jött,
visszafordulni. Ezen gondolkodásában elaludt s azt álmodja alvásában,
hogy a mely uton elindult, vissza ne menjen, mert ha visszamegy, a
bivalbőr nadrágot is elveszti, ha pedig tovább megy előre, jobban fog az
ő dolga fordulni; csak menjen keresztül azon a nagy erdőn, s a mint kiér
belőle, balra ne forduljon, hanem menjen jobb kéz felé, ottan meg fog
látni nem sokára egy nagy rezidencziát, melyben ő szolgálatot fog
találni, mert az ott levő királynak meghalt a parádés kocsisa, őt minden
bizonynyal megfogadja.
Elérvén azon rezidencziához, megállapodik egy keveset a strázsa előtt;
jár, kel, vigyázolódik, mikép mehetne be a királyi palotába. Gondolja a
strázsa, talán jó volna őt megszólitani, s mondja neki: mit akarsz
földi, talán el akarsz valamit lopni? Felelé ő: nem akarok biz én,
katona uram, hanem azért jöttem, mert hallottam, hogy a fölséges
királynak cseléd szükséges, engemet megfogadna. Én nem tudom, barátom,
megfogad-e vagy nem, eredj be hozzá, majd meghallod; azonnal bemegyen,
meglátja az inas, mondja neki: hol jársz itt földi? Ösmeretlen levén: oh
tekintetes uram, én hallottam, hogy itten szükséges volna cseléd a
királynak, hát mondaná meg neki, hogy fogadjon meg engemet, én hiven
szolgálnám őt, hogy ha megtetszem neki. Azzal fölszaladt az inas, mondja
a királynak: fölségednek ujságot mondok, ha meg nem haragudnék érette.
Micsoda lehetne az? dehogy haragszom. Nem egyéb fölséges király, hanem
egy paraszt legény ide bejött szolgálatot keresni, és azt mondotta, hogy
mindenkor hiven és alkalmatosan viselné magát. Itten a király mondja,
hogy jőjön fel. Fölmegyen hozzá süvegvéve, mondja neki a fölség: hát mit
akarsz fiam, mit? Nem egyebet fölséges király, hanemha szükséges volna
szolga, én ide szeretnék szegődni. Mondja neki a király: én nekem is
szükséges volna a jó szolga, legkivált ha kocsis jó volna, mert a
parádés kocsisom meghalt; ha gondolod magadban, hogy jól tudnál a lóval
bánni és kocsizni rajta, megfogadnálak, jó fizetést is adnék, mivel
látom, derék egy fiatal ember vagy, illenél a hintóm eleire. Feleli neki
a legény: fölséges király! lóval csak keveset bántam, hanem azért
remélem, hogy jól tudok vele bánni, a mit meg is fogok mutatni.
Itten megfogadja a király, levezeti őt az istálóba, és mondja a
legföljebb való kocsisnak: no fogadtam egy uj szolgát a parádés kocsis
helyébe, hanem ő még nem oly kitanult kocsis, hanem te légy most az én
parádés kocsisom, ennek az uj szolgának a kezére adjátok a legalábbvaló
lovakat. Itten általadtak neki minden lóhoz való szerszámokat és az
istálót is megmutatták, melyik lónak hol a helye, mikor pedig a kefét,
vakarót megmutatták neki, mind felgondolta, hogy nem bolondság itten
lenni. Nem soká leszek én legalábbvaló ember a palotában és a felséges
király előtt, mert rövid idő alatt kimutatom magamat, a mit tudok, hogy
a többinek mennél hamarébb eleibe hághassak mindenféle alkalmatosságban.
Meg is történt, mert minden estvére volt neki három szál gyertya, de ő
azt nem égette el, hanem mind megmaradt, mégis az ő istálója csak olyan
világos volt éjjel, mint a többié nappal. Hanem ő azon haragudott, hogy
ha valamelyik kocsis bement az istálójába, mert akkor azt gondolták
volna, hogy el akarja adni, azért gyüjti rakásra, és azt vette észre,
hogy ő utána leselkednek. Egyszer látja a király, hogy az ő lovai
legjobbakká lettek, azért nagyon örült neki, hogy neki kell valami
mesterségének lenni a lovakhoz, azért fogott ki mindegyik kocsisán; és
mondja a többi kocsisnak: mi az ördögöt csináltok ti azoknak a lovaknak,
hogy azok ugy megvetkőztek; látjátok, ezek legroszabbak voltak, és
legjobbakká lettek; azért is ez leszen mai napságtul fogva az én parádés
kocsisom, a kit most fogadtam. Azok igen haragudtak az uj kocsisra;
egyszer parancsolja neki a király: hallod-e jó szolgám: te legkevesebb
idő alatt vagy az én udvaromnál, és mégis magad jóviselete miatt annyira
kedvembe tüntél, hogy más cselédeimet meghátráltattad; no hát, gyertek
szolgák, felel neki a király, adjatok által neki minden jószágot, a mi
parádés lovakhoz, hintókhoz tartozik. Kinek volt nagyobb öröme, mint
neki, hogy oly nagy becsületet nyert a király előtt.
Tehát egyszer a király ebéd felett gondolja magában és mondja a
feleségének: hallod-e társam, ki kellene már egyszer menni az uj
kocsissal próbát tenni, hogy mit tud. Én nem bánom, szivemnek szép
szerelme, menjünk ki, és majd meglátjuk az ő hivségét és tudományát.
Itten a király parancsolja mindjárt az inasnak, hogy menjen le a
kocsishoz és mondja meg, hogy délután négy órára legyen készen a
legnagyobb parádéban a legjobb lovakkal, és legjobb hintókkal.
Megmondotta az inas mindezeket, és azt mondotta a kocsis: jól van! régen
tudom már. Itten az inas gondolta, hogy tán haragbul beszél, fölszalad a
királyhoz és mondja neki: fölséges király, az nagyon haragszik, mert oly
mérges szóval mondotta, hogy ő régen tudja már. Mondja a király: hadd
haragudjék, eb az anyja, majd megbékül, ha akar. Itten a kocsis
mindeneket legnagyobb friseséggel elkészit; a király nézi a palota
ablakábul, hogy készülődik a kocsis. Kihuzza a hintót a szin alól az
istáló eleibe; a mint oda huzta, kiszedi a kereket, a hintót
felforditja, lefelé a mivel fölfelé szokott lenni, a kerekeket ugy rakja
a tetejébe mind a négyet. Itt a király látja, hogy roszul cselekszik a
kocsis, üzen feleségének, hogy jőjön, csak nézze a kocsis gorombaságát.
Oda megyen a királyné, feleli a királynak: oh ember, csak hagyjuk ő reá,
ő tudja mit csinál. A király is mondja: eb az anyja emberének, legyen
ugy a mint ő akarja. Bemegy a kocsis az istálóba, fölvesz egy marok
szénát a lovak elől, megtörölgeti vele mind a hatot. Mind a hat lónak
aranynyá vált a szőre, ezüstté a farka és gyémánttá a szemei. Kivezeti
kettejét, ugy ég a két lónak a szeme, mint a legvilágosabb gyertya.
Kivezeti a többi négyet is, azok szinte olyanok voltak; befogja őket, de
nem ugy, mint szokták, a hintó eleibe fogni, hanem fővel a hintó felé,
farával pedig előre. Mikor mindent elkészit, felüzen az inastul, hogy
jőjön le a király ő fölsége. Lemegyen a király, elneveti magát: ha, ha,
ha! mit csinálsz te, soha sem láttam én hintóba ugy fogni, mint ezeket
fogtad te. Azt mondja: ne féljen fölséged semmit, én tudom, hogy mit
csinálok. Beülnek a hintóba feleségével együtt, fölül a kocsis a hintó
tetejére, két felé csap a lovak mellett, a lovak ugy megmennek hátra,
jobban sem kell. Itten a király megörül az ő parádéjának, elmegy más
városba, és a kik csak látták, mind igen nagyon csudálták, mind nagyon
szépnek tartották, a többi főrendü urak is örültek, hogy az ő
királyuknak oly hires és tudományos kocsisa van. A mint haza érkeznek,
kiszáll a király a hintóbul, megveregeti a kocsis vállait, benyul a
zsebjébe, megajándékozza őt tiz ezer forinttal. Azt feleli neki a
király: emberséges ember vagy fiam, hol tanultad azt a mesterséget?
Itten elteszi a tiz ezer forintot és feleli a királynak: én alázatosan
köszönöm fölségének hozzám való jó akaratját. Ne köszönd, fiam, feleli a
király, én neked szántam azt, csak mindig jól viseld magad. Itt a
királyné is gondolja, hogy már ő mivel ajándékozza meg; én pénzt nem
adok, hanem mondja neki: jőj el hozzám regvel kilencz órakor, én is meg
foglak téged ajándékozni. Elmegyen regvel a királynéhoz; no fiam,
eljöttél? Igen is eljöttem, felelé a kocsis, fölséges királyné
asszonynak parancsolatjára. No ha eljöttél fiam, én megajándékozlak
téged három arany hajszállal, melyek tenéked mindenkor igazat
jelentenek.
Itten a király leányának igen nagy kedve volna kiparádézni, kéri ő a
királyi atyját, hogy engedné meg neki is kimenni a kocsissal hintóval,
hogy ő is örvendezhetne abban, azon uj szokásában. A király engedett
szép kérésinek; elmentek és azonnal vissza is érkeztek. Kérdi leányától
a király: no édes leányom, hogy volt a mulatságod? Fölséges király
atyám, igen jó volt és tetszetős, hanem egyet mégis elfelejtettem
fölséges király atyámtól megkérdezni. De ugyan mit, édes leányom? Nem
egyebet, fölséges királyi atyám, hanem hogy mi legyen a mi kocsisunknak
neve? Én szerelmes leányom, magam sem tudom; csak annyit tudok, hogy
Tamás. Micsoda Tamás? feleli a leány; fölséges atyám én tudnék neki
egyéb nevet adni az ő cselekedetiért, mert a mint látom, hogy bánik ő a
jószággal, lehetne őt eszetlen Tamásnak hivni. Feleli az atyja: nem
érdemli tőled, hogy annak hivnád őt.
Itten ezek mind végbementek, s az történt más nap a dologbul, hogy korán
regvel, midőn dolgát végezte volna a kocsis, kimegy az istáló eleibe,
ottan holmit eltisztogat; fölkel jókor a király leánya, kitekint a
palota ablakán, reá kiált a kocsisra neve szerint: Tamás! Tekintget a
kocsis kétfelé, nem lát senkit, hogy ki kajabál, nem is gondolta volna,
hogy az a király leánya legyen. Megint kiált a leány: Tamás! Tekint
kétfelé a kocsis, megint nem lát senkit. Megint kiált a leány: eszetlen
Tamás! Tekint a kocsis fölfelé, elkezdi szavával mondani: ki vagy,
eszlek? Mindjárt erre a szóra a király leánya megnehezedett; itten
naprul napra vastagabb lett, meglátván a király leányának
szerencsétlenségét, elhivatja feleségét, azt mondja neki: hallod-e
asszony, mi a mennykő baja a leányodnak? a szegény ember hizik, azért
vastagszik, szóbeszéd után mondják. Azt mondja az anya leányának: ugyan
kedves leányom, mi a bajod, holott mikor elsőben felöltöztél abba a
ruhába, melyet fölséges atyád csináltatott, kerek volt az alja, mostan
elül rövid, hátul hosszu, mi az oka annak? Feleli a leány: szabó nem jól
szabta, varró nem jól varrta. Az a hiba abban? azért mondom kedvesem,
hogy királyi atyád tőlem kérdést vett, hogy ő valami roszat gondolna
felőled, de gondolatomban sem tudnám, kivel cselekedted volna azt.

Egyszer elérkezik az az idő, hogy a princzeszné vajudik és megszüli a
gyermeket. Itten megüzenik a királynak s egyszersmind királynénak, hogy
az ő leányuk meggyermekezett. A király mindjárt azt feleli: mondottam
mennykü teremtette, hogy igy lesz a dolog! az én királyi udvaromnál
micsoda szégyen az most. Itten a király elmegyen a leányhoz,
gyermekágyábul letérdepelteti, két töltött pisztolyt mellének szögez,
hogy kitől való volna a gyermek, vallaná meg. De mivel a leány azt a
dolgát senkivel nem közlötte, nem tudott senkire vallani. Itten a király
összehivatja minden tanácsosát, hogy valahogy vennék ki a leánytól:
kitül való a gyermek. Mind előszámlálják a herczegeket, grófokat, a
leány akkor is azt mondja, hogy ő nem tudja, hogy magában fogantatott;
azt felelik a tanácsosok, hogy az lehetetlen dolog mostani emberek
között. Tartják a tanácsot három nap és három éjjel, még sem mehettek
semmire vele. Egyszer kimegy a király a törvényházbul, egy hitvány
szolgáló eleibe áll, s azt kérdi tőle: ugyan, fölséges király! mi dolog
legyen az, hogy a tanácsbeli urak oly régen törvénykeznek, mégsem
mehetnek semmire? Feleli a király: mi bajod neked avval, akármiről
törvénykeznek, nem szükség neked azt tudni. Feleli a leány: hátha,
fölséges király, hamarébb tudnék én róla mondani, mint a törvényes urak.
Evvel bemegyen a törvényházba a király, grácziát kér a személynek, hogy
engedjenek neki egyet szólani. Felelik a törvényes urak: mindenkor lehet
bátran szólani. Nem egyebet szólok, feleli a király, hanem most, hogy
kint voltam, az én szolgálóm azt felelte énnekem, hogy ő azon dolognak
hamarább végére tudna járni. Itten a tanácsosok egymás szemibe
tekintenek, megszégyenlették magukat orczapirulással. Behivatják a
leányt; no, mit akarsz mondani, édes leányom, felőle? Feleli a leány:
nem egyebet, törvényes urak, hanem csináltasson a király ő felsége egy
szál arany tulipánt, de az ne legyen kinyilva, hanem csak bimbójában, és
tétesse le maga házában az asztal közepére és tegyék mellé a kis
gyermeket, adják a jobb kezébe; ugy hivassák össze az egész udvarbeli
férfi cselédeket; azok egyenként menjenek el az asztal előtt és jól
vigyázzanak, hogy mikor a gyermeknek atyja fog menni, akkor a tulipán
kinyilik és a gyermek atyja felé hajlik; igy megtudják, ki legyen a
gyermek atyja.
Itt a király mind összehivatja, egymásután elsétáltatja, hát meg sem
mozdul a virág. Legutoljára felhivatja a parádés kocsist, az elmegyen az
asztal előtt; hát a virág szépen kinyilik és feléje hajlik; ekkor
megtudják, hogy ki legyen a gyermek apja. Ezen a király igen
megszomorodott és elszégyenlette magát; tanácsosait haza bocsátotta,
leányát, maga itélete szerint, áristomba tétette; a kocsist akasztófára
itélte, hogy délután négy órára őt fel is akasztatja. De a kocsis
észrevette, gondolta, hogy jobb volna, ha ő onnét elszöknék. Itten
minden jószágait összeszedte, magához vette, ugyszinte maga is utnak
indult, hogy mikor a hátulsó kapun kiment a strázsa megszólitja: hova
menne, ő bizon feleli nagy rövidséggel: hagyj békét, barátom, az időm
kitelt. Avval, hogy onnan kiugorhatott, a király már későn gondolkozott,
mert az ő szolgája akkorára eltünt, semmit nem tehetett neki, és igen
haragudott. Itt mindjárt gondolja magában, hogy hova tegye leányát,
mivel királyi udvarát ugy meggyalázta; parancsolja, hogy mindjárt jőjön
hat kőmüves; kiknek aztán megparancsolta, hogy bástyáját kilyukaszszák,
leányát oda berakják. Ugy is lett a dolog, hogy az ő leányát berakták.
Itten az elszökött kocsis már mindezt jól tudta, s azon gondolkozott,
hogy szabadithassa ki a leányt, és gondolkozásában annyit utazott, hogy
egy nagy erdőre talált és benne egy házhoz ért, a melyben lakott egy
öreg banya. Isten, jó nap! öreg anyám! Hozott a szerencse, fiam, Tamás!
Hol jársz itt, hol a te országodbul madarak sem járnak? Jaj édes öreg
anyám, halál elől bujdosok. Hogy, hogy, fiam Tamás? Ugy hogy egy
királynál voltam kocsis, és a leánya tőlem gyermeket is kapott, azért
atyja engem majd felakasztatott, és vettem utamat ez idegen országba.
Mondja az öreg asszony: ne félj, Tamás, semmit; adok én neked egy jó
mesterséget, de ugy, ha te azt jól megbecsülöd. Ekkor adott neki egy
kalapácsot: evvel a kőbástyákat elronthatod.
Innen vette utját tovább; ballag magának, ugy annyira megy a nagy
erdőségben, hogy megint reá tanál egy rosz házacskára, a melyben egy
öreg asszony lakott. Oda jut estvére, épen vacsorakor benéz az ablakon,
azt mondja Tamás: jőjön ki csak édes öreg anyám! mondja az öreg asszony:
ki mennék, de nem tudom, ki vagy. Én vagyok, öreg anyám! Nohát köszönd
is, hogy öreg anyádnak fogadtál, mert ha nem, mindjárt meghaltál volna;
gyere be hát, fiam! beszéld el, hová akarsz menni. Biz én, öreg anyám,
halál ellen bujdosok. Hogy lehetne az neked, szép, fiatal ember? Feleli
a kocsis: ugy hogy egy királynál voltam kocsis és a leánya tőlem viselős
lett, azért engem akasztófára itélt. Azt mondja az öreg asszony: de
csakhogy igéretének eleget nem tett; ezután te fogsz ő neki parancsolni,
de ugy, ha megtartod az én szómat; most pedig adok egy ajándékot, annak
oly ereje van, akár hegyen, völgyön és száraz helyeken, ha te azt
levágod, oly viz folyik helyén, mintha Tisza vagy Duna folyna. Meg is
adta neki azon igéretet: egy szál vesszőt; a sok beszéd között már el is
estveledett; éjszakára megmaradott. Reggel nap fölkeltekor utjára
menvén, mendegélt, annyira bujdosott, hogy megint reá talált egy házra.
Ottan is lakozott egy öreg asszony, kinek volt egy hétfejü sárkány
kutyája. Mikor az utazó oda ért, a kutya igen csunyául elorditotta
magát; meghallja az öreg asszony, elszólitja a kutyát, s azonnal mondja
neki: gyere be, fiam; ki vagy? Feleli neki: egy szegény árva legény, ki
már sok időtől bujdosok. Feleli neki az öreg asszony: fiam, már én
minden bujdosásodat jól tudom, azt is tudom, hogy már rajtam kivül két
asszonynál voltál, és a kettő adott neked jó mesterséget; én is adok
ajándékul egy kardot, mely tenéked mindenkor gondodat viseli, csak tudj
neki parancsolni; már te avval a három mesterséggel elélhetsz és
szeretődet is kiszabadithatod a bástyábul és atyját királyságárul
leszállithatod, hanem azon három arany hajszálnak ereje lesz a
legnagyobb bizonyság, hogy a királynak meg kelletik halni és te pedig
ugy ülsz a királyi székbe. Itten feleli neki a legény: igen szépen
köszönöm a maga tanácsadását; menjek-e még tovább ezen az uton vagy
pedig visszaforduljak? Feleli neki az öreg asszony: már, fiam, tovább ne
menj, hanem fordulj vissza és mennél hamarabb iparkodjál annak a
királynak a palotájához, a ki leányát a kő bástyába rakatta; mert még ha
most hamarjában oda mégy, elevenen kiszabadithatod kis gyermekével
együtt, hanem csak siess hozzája, és mikor oda érsz, éjfél után egy óra
tájban, mondd a kalapácsnak: nosza, édes kalapácsom, eredj ennek a
palotának napkeletrül való bástyájának; ugy törd össze, hogy reggelre
porábul se maradjon, és a kit ottan találsz, egy megtagadott
királyleányt, kis gyermekével együtt utasitsd utánam erre, meg erre,
napkeletre, hogy én az ő szeretője, Tamás, arra mentem, te is pedig én
utánam elsiess ám.
Avval a kalapács megfogadta szavát, elment, ugy összetörte a bástyát,
hogy reggelre porábul sem maradt, a király kisasszonyt gyermekével
együtt kiszabaditotta, és megmondotta neki, merre menjen napkeletnek, ki
el is ment és egy helyen el is érte az ő szeretőjét. Kérdi tőle Tamás:
ugyan, szép szerelmem, sokat szenvedtél a bástyában! Azon szóbeszéd
közben, hogy mi legyen a kis fiu neve, feleli a királykisasszony: édes
szivem, nem egyéb, hanem Gondolat; a ki még kicsin, és meg tudta nekem
jövendőlni, hogy te minket a kő lyukból ki fogsz szabaditani. Itten már
ők egymást szépen megértették; szépen megviradván, kitekint a király a
palota ablakán, hát látja, hogy a bástya végkép el van rontva.
Összecsapja két kezét; mi dolog lehet az, hogy nekem valami ellenségem
tudatlanságból támadott és ily nagy kárt okozott. Itten mindjárt
gondolkozik, hogy ki lehetne az; elhivatja jövendőmondóját; feleli a
jövendőmondó: fölséges király, nem egyéb, hanem Tamás, kinek oly
mestersége van, hogy fölséges király egész erővel menjen rá, nem tud
neki tenni, még utóbb fölségének ő fog parancsolni. Itten a király
nagyon gondolkozik, hogy lehetlen dolog volna az oly szegény embertül,
mikor nekem ezernyi ezer jó katonám: csak meg tudok neki felelni, hanem
csak azt mondd meg, merre vagyon, majd elmegyek én utána, mégis végire
járok én neki rosz cselekedetiért. Evvel a király egész armádiát
fegyverbe állita, utána indult egész erővel ugy annyira, hogy már nem
messze volt. Tamás is meglátja őt és mondja feleségének: no szerelmem,
jőn atyád egész erővel reánk; mit csináljunk: megálljunk-e, vagy
elbujjunk? Felelé a kis gyermek: atyám, a mely reménységem vagyon
magában, álljunk meg neki, ne féljünk semmit ő tőle. Itten már csaknem
elfogta az egész armádia. Ő is veszi az arany vesszőt, levágta a földbe
s ugy elhasadt a föld előtte, mint Magyarországon a Tisza vagy a Duna
szélessége és oly sebes viz folyt benne, hogy rajta semmi
alkalmatossággal által nem mehettek. Itten a király ugyan gondolkozik,
hogy mit csináljon az egy ember ellen; gondolta, ágyuval majd agyon
löveti. De Tamás meg sem iedett, hanem kiállt egy kis partocskára, a
melyre legjobban szolgált az ágyuk erős golyóbisa; mennél jobban lőttek,
annál jobban iparkodott visszahajgálni a golyóbisokat, s az ezernyi ezer
emberekben igen sokat lerontott; és már igen elfáradt, de mégis azt
felelte, hogy meg nem szünik, mig ő tőle a király valami keveset nem
függ.
Itt a király látja, hogy neki semmit se tehet, megállitotta népét egy
keveset pihenni; itten megpihennek a népek, de Tamás is megpihent ám; a
király is gondolja, hogy ő még szerencsét próbál, pedig bár ne próbált
volna, mert nagyon szerencsétlen lett, mert mihelyest elkezdették az
ütközetet, Tamás is mondja kardjának: no, te édes kardom, eredj erre a
végire, itt fekszik a leghiresebb népe; vágd le ugy annyira, hogy csak
kettőt, hármat hagyj meg hirmondóul, de a királynak hagyj békét. Itten a
kard mind le is vagdalta; a kalapácsot pedig más utra bocsátotta, hogy a
kit ottan tanál, mind agyon verje; egyet vagy kettőt hagyjon meg
emlékezetnek. Elment a kalapács, ő is mind leverte. Ki volt a
szerencsés, mint a szegény Tamás, mert mikor megjöttek az ő jószágai,
nagy örömmel mondták: itt vagyunk! Feleli Tamás: ugy viseltétek-e
magatokat, mint én parancsoltam? Igen is, mint uram parancsolta,
felelték nekie. Itten fölveszi Tamás az arany szálvesszőt a vizbül; a
viz azonnal elfut, a föld összemegy, s elmegyen Tamás az ő szerelmével a
király felé; megfogja a királyt: no, fölséged, kezemben az életed; te
akartál énnekem halálomra járni, de bezzeg ki a vitéz? Azt mondja a
király: hallod-e, jó fiam! hagyd meg életemet, mert téged jobb vitéznek
ismerlek, hadd menjek én még egyszer királyi palotámba. Itten feleli
neki Tamás: hallod-e barátom, azt a kevés időt megengedhetem, de mégis
feleségemtül majd kérdést veszek. Itten már a király azon idő alatt
fogságban marada, mig a vitéz Tamás megtudta feleségétül, hogy
megengedjen-e életének vagy ne. Feleli a felesége: engedj meg jó társam,
mert kérlek. Feleli Tamás: megengednék neki, édes szép szerelmem, de
csak magadra hagyom: a te rosz atyád három lelket ártatlanul el akart