Kant prolegomenái minden leendő metafizikához - 10

nem látszik méltánytalannak az a kivánság, hogy az itt előadott
kísérletet pontos s gondos vizsgálatnak vessék alá, hacsak nem akarunk
inkább minden metafizikáról teljesen lemondani, mi ellen, ha csak hivek
maradunk szándékunkhoz, kifogás nem tehető. Ha a dolgok folyását úgy
veszszük, amint valóban van, nem amint lennie kellene, kétféle ítéletet
találhatunk: olyat mely a vizsgálatot megelőzi, s ami esetünkben ily
ítélet az olyan, amidőn az olvasó a maga metafizikája szempontjából mond
ítéletet a Tiszta Ész Kritikájáról, (melynek föladata előbb a metafizika
lehetőségét vizsgálni meg); s az olyat, mely a vizsgálatot követi, midőn
az olvasó a kritikai kutatásokból vont következtetéseket, melyek az ő
előbb elfogadott metafizikájával valószinűleg elég erősen ellenkeznek,
egy időre félre tudja tenni s előbb az alapot vizsgálja, melyből ama
következtetéseket leszármaztathatták. Ha az, amit a közönséges
metafizika előad, kétségtelenül bizonyos volna, (mint például a
geometria), az ítélet első faja volna helyén; mert ha bizonyos
alaptételek következményei megállapított igazságokkal ellenkeznek, akkor
amaz alaptételek hamisak s minden megelőző vizsgálat nélkül elvetendők.
Ha azonban nem úgy áll a dolog, hogy a metafizika kétségtelenül bizonyos
(szintetikai) tételek készletével rendelkezik, sőt talán úgy, hogy egész
csomó olyan található benne, mely látszólag ép oly igaz, mint akár a
legjobbak közülök, de következményeiben mégis egymással ellenkezik,
továbbá a voltaképi metafizikai (szintetikai) tételek igazságának biztos
kriteriuma egyáltalán nem található meg benne: akkor az ítélet előbbi
fajtája nincs helyén, hanem a kritika alaptételeinek vizsgálata meg kell
hogy előzzön minden e kritika értékéről vagy értéktelenségéről szóló
ítéletet.

A Kritikáról való oly ítélet próbája, mely annak vizsgálatát megelőzi.
Ily ítélet a Göttingische Gelehrte Anzeigenben található az 1782. év
január 19-i számában a Zugabe harmadik darabjában, 40. l. sf.
Ha oly szerző, ki művének tárgyát jól ismeri, ki mindenütt önálló
gondolkodással iparkodott azt földolgozni, oly birálónak esik a kezébe,
ki elég éleselmű, hogy azokat a mozzanatokat, melyeken a mű értéke vagy
értéktelensége tulajdonkép alapszik, ki tudja fürkészni, aki nem tapad a
szóhoz, hanem a dolgokat vizsgálja s nemcsak az elveket tisztázza s
kutatja, melyekből a szerző kiindúlt: akkor az utóbbinak az ítélet
szigorúsága talán nem lesz inyére, de a közönség azzal mit sem törődik,
mert nyert vele; maga a szerző is meg lehet elégedve azzal, hogy
alkalmat talál egy hozzáértő által elég korán megvizsgált értekezéseit
megigazítani vagy megmagyarázni s ilyetén módon, ha azt gondolja, hogy
alapjában neki van igaza, a félreértés okát, mely művének a jövőben
kárára lehetne, idejekorán az útból eltávolítani.
Egészen más helyzetben vagyok én az én bírálómmal szemben. Át nem látja,
úgy látszik, hogy ama kutatásban, melylyel (szerencsémre vagy
szerencsétlenségemre) foglalkozom, min fordul meg tulajdonképen a dolog;
s akár mert nem volt türelme ily nagy munkát átgondolni; akár mert
kedvetlen volt ama tudomány fenyegető reformja miatt, melyben ő a maga
hite szerint már régen mindent tisztába hozott; akár pedig, mit nem
szívesen teszek föl, valóban korlátolt fölfogás volt oka annak, hogy
iskolai metafizikáján túl nem tudott gondolni: egy szóval, nagy hévvel
fölsorolja a tételek hosszú sorát, melyeknél, ha előzményeiket nem
ismerjük, nem gondolhatunk semmit; itt-ott gáncsolását szövi közbe,
melynek az olvasó ép oly kevéssé látja okát, mint nem érti a tételeket,
melyek ellen a gáncsolás intéztetik, tehát sem a közönségnek nem
szolgálhat fölvilágosítással, sem bennem a hozzáértők szemében nem tehet
kárt; ezért egészen mellőztem is volna e bírálatot, ha nehány
magyarázatra nem adna alkalmat, mely e prolegomenák olvasóit némely
esetben félreértésektől megóvhatja.
A bíráló, hogy oly szempontja legyen, melyből a legkönnyebben a szerzőre
nézve kedvezőtlen módon tüntetheti föl az egész művet, anélkül, hogy
valamely különös kutatással kellene bajlódnia, azzal kezdi s végzi is,
azt mondván: «e munka a transscendentell (vagy amint ő fordítja, a
magasabb)[41] idealizmus rendszere».
E sor láttára csakhamar tudtam, miféle bírálat jő ki majd ebből;
körülbelül olyan, mintha valaki, ki soha sem látott vagy hallott semmit
a geometriából, egy Euclidesre akadna s arra a kérésre, hogy mondja meg
ítéletét róla, miután átlapozásánál sok rajzot talált, azt mondaná: E
könyv rendszeres vezérfonal a rajzoláshoz; a szerző sajátos nyelvvel él,
hogy homályos érthetetlen szabályokat adjon, melyekkel végre is nem
végezhetni többet, mint amennyit mindenki jó természetes szemmértékkel
is elérhet stb.
De lássuk, miféle idealizmus is az, mely végig megy egész művemen, habár
azért távolról sem lelke a rendszernek.
Az összes igazi idealisták tétele, az eleai iskolától kezdve Berkeley
püspökig, e formulában foglaltatik: «Minden érzéki és tapasztalati
ismeret nem egyéb puszta látszatnál és csak a tiszta értelem meg ész
eszméiben van igazság.»
Az én idealizmusomat ellenben a következő alaptétel irányozza s
határozza meg: «A dolgoknak csakis tiszta értelemből vagy tiszta észből
való megismerése nem egyéb puszta látszatnál és csak a tapasztalatban
van igazság.»
De hiszen ez egyenes ellentéte ama voltaképi idealizmusnak; hogyan
történhetett tehát, hogy én egész ellenkező értelemben éltem e szóval s
a bíráló ezt látta meg mindenütt.
E nehézség megoldása olyasmin fordul meg, amit, ha akarták volna, művem
összefüggéséből könnyen megérthettek volna. Tér meg idő mindennel, amit
magukban foglalnak, együtt nem maguk a dolgok vagy ezek tulajdonságai,
hanem csak ezek megjelenéséhez tartoznak; idáig ugyanazt vallom, mint
amaz idealisták. Ezek azonban s köztük főleg Berkeley, pusztán empirikus
képzetnek tekintik a tért, mely minden meghatározásával együtt valamint
a benne levő jelenségek, csak a tapasztalat vagy észrevevés útján
ismeretesek előttünk. Ezzel szemben én bizonyítom legelőször, hogy a tér
(s hasonlóképen az idő, melyre Berkeley nem vetett ügyet) minden
meghatározásával együtt, _a priori_ ismertetik meg általunk, mert a tér
valamint az idő minden észrevevés vagy tapasztalat előtt mint
érzékiségünk tiszta formája van meg bennünk s ennek minden szemléletét,
tehát valamennyi jelenséget is lehetővé teszi. Ebből következik, hogy
mert az igazság egyetemes és szükséges törvényeken mint ismertető jelein
alapul, azért a tapasztalatnak Berkeley-nél nem lehetnek az igazságot
ismertető jelei, mert jelenségeinek (ő nála) semmi sem szolgál _a
priori_ alapul, amiből azután következik, hogy nem egyebek puszta
látszatnál, míg ellenben én nálam tér meg idő (a tiszta értelmi
fogalmakkal egyetemben) _a priori_ szabják meg minden lehető
tapasztalatnak törvényét, amely egyszersmind biztos ismertető jel az
igazságnak a látszattól való megkülönböztetésére.[42]
Az én úgynevezett (tulajdonkép kritikai) idealizmusom tehát egészen
sajátos mivoltú, t. i. megdönti a közönségest s először ad objektiv
valóságot minden _a priori_ ismeretnek, magának a geometriának is,
melyet a tér- meg időnek általam bebizonyított idealizmusa nélkül a
legbuzgóbb realista sem állíthatna. A dolgok ilyetén állásánál, minden
félreértés megelőzése végett, szeretném, ha e fogalmamnak más nevet
adhatnék; de egészen még sem másíthatom meg. Legyen tehát megengedve,
hogy ezentúl, mint már fennebb mondottam, formai vagy még inkább
kritikai idealizmusnak nevezzem, hogy Berkeley dogmatikai, meg Cartesius
skeptikus idealizmusától megkülönböztessem.
Egyéb nevezetest nem találok e könyvbirálatban. Szerzője mindig _en
gros_ ítél, ami igen okosan kigondolt eljárás, mert az ember így nem
árulja el, hogy ő maga mit tud vagy nem tud; egyetlen egy kimerítő _en
detail_ ítélet, ha amint kellett volna, a főkérdést érinti, földerítette
volna vagy az én tévedésemet, vagy a biráló belátásának mértékét az
efféle vizsgálatokban. Az sem volt rosszul kigondolt fogás, oly
olvasóknak, kik csak ujság-hirekből szoktak maguknak könyvekről fogalmat
alkotni, a könyv olvasásától eleve való elriasztására, hogy egyhuzamban
egymásután egész sor tételt mond el, melyeknek, bizonyítékaikkal és
magyarázataikkal való összefüggésükből kiszakítva (főleg ha még az
iskolai metafizikával homlokegyenest ellenkeznek) szükségkép
képteleneknek kell hangzaniok; az olvasó türelmét az undorodásig
ostromolja; azután pedig, miután azzal az elmés mondással ismertetett
meg engem, hogy az állandó látszat igazság, e vaskos de atyai tanítással
végzi: «Mire való tehát a közönséges elfogadott nyelv ellen való
hadakozás, és mire meg honnét való az idealisztikus megkülönböztetés?»
Ez az ítélet, miután előbb könyvemet metafizikailag eretneknek mondotta,
egész sajátosságát puszta nyelvujításban keresi s világosan bizonyítja,
hogy feltolakodott biróm legkevésbbé sem értette meg a könyvet, hozzá
pedig még maga magát sem igen.[43]
A biráló különben mint oly férfiú beszél, kinek fontos s kiváló
igazságokat kell tudnia, melyeket azonban még rejtve tart; én legalább
újabban nem vettem tudomást semmiről a metafizikában, ami ily hangra
feljogosítana. De nagyon rosszul teszi, hogy fölfedezéseit nem közli a
világgal; mert valószinűleg mások is úgy járnak, mint én, t. i. hogy
noha annyi időn át oly sok szépet írtak e téren, még sem láthatják, hogy
ezzel a tudomány csak egy ujjnyival is előbbre vitetett volna. Egyebet,
meghatározások hegyezgetését, sánta bizonyításoknak új mankókkal való
ellátását, a metafizika toldozott-foldozott ruhájának új rongyokkal vagy
más szabással való ellátását, igen is találhatni, csakhogy ezt nem
kivánja a világ. Metafizikai állításokkal torkig van a világ; e tudomány
lehetőségét kivánják, ama forrásokat, melyekből bizonyosság
származtatható le, s biztos ismertető jeleket a tiszta ész dialektikai
látszatának az igazságtól való megkülönböztetésére. Ennek kulcsa van meg
bizonyára a biráló kezében, különben dehogy beszélhetett volna ily nagy
hangon.
De az a gyanú éled bennem, hogy a tudomány ily szükséglete talán soha
eszébe se jutott, máskülönben e pontra irányozta volna birálatát s ily
fontos ügyben sikertelen kísérlet is tiszteletben részesült volna
előtte. Ha így van a dolog, megint jó barátok vagyunk. Elmerülhet amily
mélyen csak akar a metafizikában, senki sem fogja útját állani; csak
arról, ami a metafizikán kívül van, a metafizikának az észben levő
forrásáról nem, mondhat ítéletet. Hogy pedig gyanúm nem alaptalan, azzal
bizonyítom, hogy a szintetikai _a priori_ ismeret lehetőségéről, mi a
voltaképi föladat volt, melynek megoldásától függ egészen a metafizika
sorsa, amiért is erre irányult egész kritikám (valamint ezek a
prolegomenáim is), szót sem említ. Az idealizmus, melyre ráakadt s
amelyben meg is akadt, csak mint ama feladat megoldásának egyetlen
eszköze vétetett föl a tantételbe (habár más okok is megerősítették);
neki pedig ki kellett volna mutatnia, vagy hogy ama feladatnak nincs meg
az a fontossága, melyet tulajdonítok neki (itt a prolegomenákban is),
vagy hogy a jelenség fogalma nem oldja meg e feladatot, vagy hogy más
módon jobban megoldható; minderről azonban egy szót se találok a
birálatban. A biráló tehát nem értett semmit művemből, talán semmit a
metafizika szelleméből s lényegéből sem, ha csak, amit szivesebben
fölteszek, birálói elhamarkodás, megbotránkozva azon a nehézségen, hogy
annyi akadályon keresztül kell törnie, káros árnyékot nem vetett az
előtte levő műre s alapvonalaiban fölismerhetetlenné nem tette előtte.
Sok hijja van még annak, hogy egy tudományos ujság, ha munkatársai még
oly jól s gondosan vannak is megválogatva, különben jól kiérdemelt
tekintélyét úgy mint másutt a metafizika terén is fentarthassa. Más
tudományoknak s ismereteknek mégis megvan a maguk mértéke. A
mathematikának maga magában, a történetnek s theologiának világi és
szent könyvekben, a természettudománynak s orvosi tudománynak a
mathematikában s tapasztalatban, a jogtudománynak törvénykönyvekben, s
még az ízlés műveinek is a régiek mintáiban. De annak a valaminek
megítélésére, mit metafizikának neveznek, a mértéket még előbb meg kell
találni (én kísérletet tettem, hogy ezt, valamint használatát
meghatározzam). De amíg nem találtuk meg, mit tegyünk, ha mégis ily
könyvekről kell ítéletet mondanunk? Ha dogmatikaiak, tegyen mindenki,
amint neki tetszik; soká úgy sem fogja senki a másik fölött az urat
adni, anélkül, hogy ne találkozzék valaki, aki hasonlóval fizet neki. De
ha kritikaiak, még pedig nem más művekre, hanem magára az észre
vonatkozólag, úgy hogy a megítélés mértéke nem vehető föl előre, hanem
előbb keresendő: akkor ellenvetés és gáncs meg van engedve, de
megférhetőségnek mégis alapúl kell szolgálnia, mert a szükséglet közös s
a szükséges tudás hiánya miatt birói döntő tekintélynek nincs helye.
De hogy e védelmemet a filozofáló közügy érdekéhez kössem, kisérletet
javaslok, mely ama módra vonatkozólag, mikép kelljen minden metafizikai
kutatásnak közös célra irányulnia, dönt. Ez pedig nem egyéb, mint amit
régebben a mathematikusok tettek, hogy versenyben döntsék el módszereik
elsőségét, t. i. kihívom birálómat, hogy egyetlenegy általa állított
igazán metafizikai, azaz szintetikai s _a priori_ fogalmakból megismert,
mindenesetre pedig mellőzhetetlen alaptételt, példáúl a szubstancia
tartósságáét, vagy a világeseményeknek okaik által való szükséges
meghatározásáét bizonyítson be, a maga módja szerint, de amint illik _a
priori_ okokkal. Ha erre nem képes (a hallgatás pedig ennek bevallása),
akkor, minthogy a metafizika az efféle tételek apodiktikai bizonyossága
nélkül semmi: el kell ismernie, hogy az efféle tételek lehetőségét vagy
lehetetlenségét mindenekelőtt a tiszta ész kritikájában kell eldönteni,
minek folytán kénytelen vagy elismerni, hogy kritikám alaptételei
helyesek, vagy bebizonyítani, hogy érvénytelenek. Minthogy pedig előre
látom, hogy bármily gondtalanúl bizott is eddig alaptételei
bizonyosságában, kemény próbáról lévén szó, a metafizika egész területén
egyetlen egyet sem fog találni, melylyel bátran fölléphetne, a
legkedvezőbb feltételt, melyet versenyben csak várhatni, engedem meg
neki, t. i. leveszem róla az _onus probandi_-t s a magam vállára
tétetem.
E prolegomenákban ugyanis s Kritikámban a 426–461. l.[44] nyolc tételt
talál, melyek közül kettő-kettő mindig ellenkezik egymással, mindegyik
azonban szükségkép a metafizikához tartozik, melynek vagy el kell azt
fogadnia, vagy pedig megcáfolnia, (habár egy sincs köztük, melyet annak
idején valamely filozófus el nem fogadott volna). Már most szabadságában
áll egyet a nyolc tétel közül tetszés szerint kiválasztania, s
bizonyítás nélkül, melyet elengedek neki, elfogadnia; de csak egyet
(mert idővesztegetés neki ép oly kevéssé lehet hasznára, mint nekem),
azután pedig támadja meg az ellentételről adott bizonyításomat. Ha mégis
meg tudom ezt védeni s így kimutatni, hogy minden dogmatikai filozófia
által szükségkép elismert alaptételek szerint az általa elfogadott tétel
ellentétele ép oly világosan bebizonyitható; akkor ezzel el van döntve,
hogy a metafizika öröklő hibában szenved, melyet meg nem magyarázhatunk,
még kevésbbé pedig megszüntethetünk, míg szülő helyéhez, a tiszta észhez
nem hatolunk előre; s így vagy el kell fogadnia kritikámat, vagy annak
helyére jobbat tennie, tehát amazt legalább megvizsgálnia, s csak is ezt
kivánom most. Ha azonban bizonyításomat nem tudom megvédeni, akkor
ellenfelem javára egy szintetikai _a priori_ tétel dogmatikai
alaptételek folytán megáll, vádam a közönséges metafizika ellen tehát
igazságtalan volt s én kész vagyok kritikámról való gáncsát jogosnak
ismerni el (habár ez még távolról se következnék ebből). E célra
azonban, úgy hiszem, szükséges volna, hogy inkognitójából kilépjen,
különben nem tudom, mikép lehetne elejét venni annak, hogy névtelen s
mégis hivatlan ellenfelek egy feladat helyett többel ne tiszteljenek
meg, vagy ostromoljanak.

A kritika oly vizsgálatának javaslata, amelyre ítélet következhetik.
A tisztelt közönségnek a hallgatásért is le vagyok kötelezve, mellyel
hosszabb időn át Kritikámat megtisztelte; ez mégis az ítélet
elhalasztását bizonyítja, tehát annak sejtését, hogy oly műben, mely
minden járt utat elhágy és új útra tér, melyen nem igazodhatni el
mindjárt, talán mégis van valami, ami az emberi ismeret egyik fontos, de
most kihalt ágának új életet s termékenységet adhatna, tehát
óvatosságot, hogy elhamarkodott ítélettel a még gyenge oltványt le ne
törjék és el ne pusztítsák. Az ily okokból elkésett ítélet próbája ép
most kerül szemem elé a Gothaische Gelehrte Zeitungban, melynek
alaposságát (mellőzve az én itt gyanús dicséretemet) a művem
alapelveihez tartozó szakasz érthető s hamisítatlan előadásából minden
olvasó maga fogja észrevenni.
S itt azt ajánlom, minthogy lehetetlen terjedelmes épületet futólagos
áttekintéssel azonnal egészben ítélni meg, hogy vizsgálják meg alapjától
kezdve részenként, s használják ennél e prolegomenákat általános
tervrajz gyanánt, melylyel azután alkalmilag maga a mű hasonlítható
egybe. Ez ajánlat, ha csak ama képzeltem fontosság szolgálna neki
alapúl, melyet a szerző hiúsága rendesen a saját művének tulajdonít,
szerénytelen volna s megérdemelné, hogy keményen visszautasítsák. De az
egész spekulativ filozófia ügyei úgy állanak, hogy azon a ponton vannak,
hogy végkép elaludnak, ámbár az emberi ész soha ki nem haló hajlammal
csüng rajtuk, mely csak mert folyton csalódott, iparkodik most, habár
hiába, közömbösséggé válni.
A mi gondolkodó korunkban nem tehető fel, hogy sok érdemes férfiú ne
ragadna meg minden jó alkalmat, hogy a mindinkább felvilágosodó ész
közös érdekén közre ne működjék, ha csak némi remény mutatkozik, hogy
ezzel célt érünk. A mathematika, természettudomány, törvények,
művészetek, maga a morál stb. még nem töltik be egészen a lelket; még
mindig marad benne üres tér, mely csak a tiszta és spekulativ ész
számára van kiszabva, s amelynek üressége arra kényszerít bennünket,
hogy torzképekben vagy haszontalan játékban vagy még rajongásban is
látszólagos foglalkozást s mulatságot, voltakép pedig csak szórakozást
keressünk, hogy elkábítsuk az ész panaszkodó szavát, mely
rendeltetésénél fogva olyat kíván, ami maga magában elégíti ki, nem
pedig csak más célok kedvéért, vagy a hajlamok érdekében hozza
tevékenységbe. Hiszem is, hogy ép azért mindenki, aki csak fogalmainknak
e kibővítését megkisérlette, nagy kedvét találja oly elmélkedésben, mely
csak a magában álló ész e körével foglalkozik, mert épen ő benne kell,
hogy összefolyjanak s egészszé egyesüljenek mind a többi ismeretek, sőt
célok is; merem állítani nagyobb kedvét találja benne, mint bármely
elméleti tudásban, melyet nem könnyen cserélnénk be amazért.
A vizsgálat tervrajzáúl s vezérfonaláúl pedig azért ajánlom e
prolegomenákat, nem pedig magát a művet, mert ami az utóbbinak
tartalmát, rendjét, tanítási módját s azt a gondosságot illeti, melyet
minden tételre fordítottam, hogy mielőtt felállítom, pontosan megmérem s
vizsgálom, még most is egészen meg vagyok vele elégedve (mert évek
kellettek hozzá, míg nem csak az egésszel, hanem némelykor csak egy
tételével is forrásait illetőleg meg voltam elégedve); de előadásommal
az elemtan némely szakaszaiban nem vagyok teljesen megelégedve, példáúl
az értelmi fogalmak dedukciójában vagy a tiszta ész paralogizmusaiban,
mert bizonyos terjedelmesség ott kárára van a világosságnak. Ezek
helyett a vizsgálat alapjáúl az szolgálhat, amit e szakaszokra
vonatkozólag a prolegomenák mondanak.
Dicsérik a németekben, hogy amihez állhatatosság s kitartó szorgalom
kell, abban túltehetnek más népeken. Ha e vélemény alapos, itt alkalom
mutatkozik ama kedvező vélemény megerősítésére s oly dolognak
befejezésére, melynek szerencsés végében alig kételkedhetni, melyben
minden gondolkodó ember egyformán részt vesz s mely eddig még sem
sikerült; főleg minthogy oly sajátos tudományról van szó, mely egyszerre
hozható teljes befejezésre, s abba a maradandó állapotba, hogy semmikép
nem fejthető tovább s későbbi fölfedezések által sem nem gyarapítható,
de még csak meg sem változtatható (itt-ott nagyobbított világosság vagy
hozzá függesztett haszon által való kicifrázást nem számítok ide). E
haszna nem lehet semmi más tudománynak, mert egyik se vonatkozik ily
teljesen elszigetelt, másoktól független s tiszta ismereterőre. A
mostani időpont kedvezőtlennek sem látszik ajánlatomra, mert most
Németországban jóformán nem tudják, hogy az úgynevezett hasznos
tudományokon kívül mivel foglalkozzanak, úgy hogy még sem puszta játék,
hanem egyszersmind oly munka is volna, melylyel maradandó célt érhetni
el.
Hogy a tudósoknak ily célra való törekvéseit mikép lehetne egyesíteni,
ennek eszközeit kigondolni másokra kell bíznom. Nem úgy vélekedem
azonban, mintha azt várnám, vagy csak remélném is, hogy valaki egyenesen
elfogadja tételeimet; történjék támadás, ismétlés, helyreigazitás, vagy
pedig megerősítés, kiegészítés vagy bővítés, ahogy jön; csak vizsgálják
meg alapjától fogva a dolgot, s a siker nem maradhat el; oly elmélet,
habár nem is az enyim, jő majd létre, s hagyható örökségbe az utódoknak,
melyért ez joggal hálás lesz.
Hosszú volna kimutatni, hogy, ha csak előbb a kritika alapelveivel
jöttünk tisztába, mily metafizikát várhatunk ennek alapján, s ha
áltollaitól megfosztottuk is a metafizikát, azért épenséggel nem jelenne
meg szegényesen s kicsiny formájúra összezsugorítva, ellenkezőleg más
tekintetben gazdagon s tisztességesen ellátva jelenhetnék meg; de más
nagy haszon, mely ez újítással vele járna, azonnal szembe tűnik. A
közönséges metafizika mégis már hasznot hajtott azzal, hogy a tiszta
értelem elemi fogalmait fölkereste, hogy taglalás által világossá,
magyarázatokkal határozottá tegye. Ezzel művelte az észt, bármihez is
fordúlt ez azután. De aztán egyéb hasznot se hajtott. Mert ez érdemét
megsemmisítette azzal, hogy merész állításaival kedvezett az
elbizottságnak, szubtilis kifogásaival és szépítgetéseivel az
álokoskodásnak, s azzal a könnyűséggel, melylyel egy kevés iskolai
bölcseséggel a legnehezebb feladatokon el tudott suhanni, a
selejtességnek, mely annál csábítóbb, mennél inkább tud egyrészt valamit
a tudomány nyelvéből, másrészt pedig a népszerűségből kölcsön venni s
ezzel mindenkinek minden volt, de voltakép magában semmi. Ellenben a
kritika azt a mértékét szolgáltatja ítéletünknek, mely által a tudást
biztosan megkülönböztethetjük az áltudástól, s ha a metafizikában
teljesen alkalmazzuk, e kritika oly gondolkodásmódot szül, mely jótékony
hatását azután minden más észhasználatra is kiterjeszti s először kelti
az igazi filozófiai szellemet. De bizonyára az a szolgálat sem
becsmérlendő, melyet a theologiának tesz, függetlenné tevén azt a
dogmatikai spekulació ítéletétől s épen ezzel teljesen biztosítván őt
ily ellenfelek minden támadása ellen. Mert a közönséges metafizika,
habár nagy segítséget igért a theologiának, később nem tudta az igéretét
beváltani, s azonfölül, a spekulativ dogmatikát segítségére híván, ezzel
csak annyit ért el, hogy maga fegyverzett föl maga ellen ellenségeket. A
rajongást, mely felvilágosodott korszakban nem kaphat lábra, ha csak az
iskolai metafizika mögé nem búvik, melynek oltalma alatt merhet mintegy
észszel dühöngeni, a kritikai filozófia kergeti ki ez utolsó búvó
helyéből. Végül pedig metafizika tanítójának csak fontos lehet az, hogy
egyszer közmegegyezéssel mondhassa, hogy amit előad, végre valahára
tudomány, s ez a közügynek igazi hasznára válik.