Kant prolegomenái minden leendő metafizikához - 1

FILOZÓFIAI IRÓK TÁRA.
VIII.
KANT PROLEGOMENÁI MINDEN LEENDŐ METAFIZIKÁHOZ, MELY TUDOMÁNYKÉNT FOG
SZEREPELHETNI.
FILOZÓFIAI IRÓK TÁRA.
A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA TÁMOGATÁSÁVAL
SZERKESZTIK
ALEXANDER BERNÁT ÉS BÁNÓCZI JÓZSEF.
NYOLCZADIK KÖTET.
KANT PROLEGOMENÁI MINDEN LEENDŐ METAFIZIKÁHOZ.
MELY TUDOMÁNYKÉNT FOG SZEREPELHETNI.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1909.
KANT PROLEGOMENÁI MINDEN LEENDŐ METAFIZIKÁHOZ,
MELY TUDOMÁNYKÉNT FOG SZEREPELHETNI.
FORDITOTTA S BEVEZETÉSSEL ELLÁTTA
ALEXANDER BERNÁT.
MÁSODIK JAVITOTT ÉS BŐVITETT KIADÁS.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1909.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


ELŐSZÓ A MÁSODIK KIADÁSHOZ.
Hogy Kant Prolegomenáinak magyar fordításából új kiadásra van szükség és
a Tiszta Ész Kritikájának első kiadása is immár teljesen elfogyott,
annak biztató jeléül tekinthetjük, hogy hazánkban is a komolyabb
filozófiai tanulmányoknak ideje elérkezett. Kötelességemnek tartottam
ezt a fordítást is, mint Descartes-ot és Hume-ot gondosan átnézni,
simítani, kijavítani, magyarosabbá tenni, hogy az olvasót a fordításból
származó idegenszerűségek és nehézségek mentül kisebb mértékben
akadályozzák tanulmányában. Fölhasználtam a porosz akadémia nagy
Kant-kiadásának kritikailag javított szövegét, melynek alapján a szöveg
néhány helyét szabatosabban és helyesebben fordíthattam. A bevezetésben
tekintettel voltam az azóta fölmerült kutatásokra, ámbár a legtöbb
esetben az eredmény negativ volt; mind _Erdmann_, mind _Vaihinger_
föltevéseit el kellett utasítanom. A fordítás fárasztó revizióját és
javítását örömmel végeztem. Mennél tovább foglalkoztam e művel, annál
inkább éreztem, hogy örökbecsű remekművel foglalkozom, melynek az első
megjelenése óta lefolyt százhuszonöt év semmit se tudott ártani.
Budapest, október havában.
_Alexander Bernát._


A FORDÍTÓ BEVEZETÉSE.
A «Prolegomenák» 1783-ban, két évvel Kant főműve, a «Tiszta ész
kritikája», után jelent meg s e kis mű már e körülménynél fogva is
kiváló fontosságú Kant gondolatainak megértésére. A «Tiszta ész
kritikája» mint architektonikus rendszerességgel szerkesztett
nagyszabású s terjedelmű munka, e rendszeressége mellett is, vagy talán
épen miatta bonyodalmas, belsőleg nehezen áttekinthető egész; mint
hosszú, tizenegy évig tartó megfeszített gondolkozás eredménye pedig,
mely teljesen uj útat tör magának, sok helyütt homályos is, nem az
előadás külső, hanem a gondolatkifejtés belső okainál fogva. A soká egy
pontra összepontosított gondolkodás könnyen elveszti közvetetlenségét s
azt az elfogulatlanságát, melynél fogva az író saját gondolatait a
felvilágosítandó olvasó szemével is tudja nézni s ennek szükségletei
szerint előadni; az író nem uralkodik többé gondolata fölött, hogy
részeit az olvasó számára leleményesen elrendezhesse, hanem a gondolat
uralkodik ő rajta s keletkezésének előttünk ismeretlen körülményei
szerint jut kifejezésre. Mindez megváltozhatik, mihelyt a mű kilép a
világba s ezzel némileg idegenné válik saját irója előtt is.
Fogyatkozásai könnyebben feltárúlnak előtte, főleg az előadásbeliek,
mert az író most az olvasó szemével látja a művét s részben innét van,
hogy oly gyakran elégedetlen vele. Némi efféle elégedetlenséget érzett
Kant a «Tiszta ész kritikája» megjelenése után. Szilárd meggyőződése
volt, hogy korszakos munkát végzett, mely új fejlődést szab a
filozofiának, de jogosúltnak ismerte el azt a kifejezést, «hogy műve
itt-ott homályos» (9. l.[1]), hogy e homályosságnak részben legalább az
előadás az oka, melyet első izben nem lehetett mindenütt elég jól
berendezni. (11. l.) Ez indította a «Prolegomenák» megírására. A
«Prolegomenák» Kant saját nyilatkozata szerint «előkészítő gyakorlatok»
a főműhez (9. l.), melynek alaprajzát, tervét adják. (11. l.) «E terv
alapján azután áttekinthetjük az egészet, egyenkint megvizsgálhatjuk a
főpontokat, melyeken minden megfordúl s az előadást «egyben-másban
jobban berendezhetjük, mint a mű első kidolgozása alkalmával lehetett.»
(11. l.) A «Prolegomenák»-ban tehát Kant újra, rövidebben s
áttekinthetőbben adja elő a «Tiszta ész kritikája» tartalmát s minthogy
a «Tiszta ész kritikája» homályosságáról még ma sem szüntek meg a
panaszok, érthető, hogy ama nagy vitában, mely Kant gondolatairól több
mint száz év óta folyik, a «Prolegomenák»-at mindig a legfontosabb
okiratok egyikének tekintették. E szempont vezette a «Filozófiai Írók
Tára» kiadóit is, hogy mielőtt a «Tiszta ész kritikája» magyar
fordítását kiadnák, ennek különben se könnyű útját a «Prolegomenák»
fordításával egyengessék.
Kantnak idézett nyilatkozata azonban, hogy a «Prolegomenák» tervrajzát
adják a «Tiszta ész kritiká»-jának, csak metaforikus módon, tehát
tökéletlenűl jelzi a «Prolegomenák» sajátosságát. A «Prolegomenák»
puszta tervrajznál sokkal többet foglalnak magukban. Némely része
valóban nem egyéb mint a főmű megfelelő részeinek puszta kivonata, néha
csak tartalomjegyzéke, mely magában kevéssé érthető, tehát csekély
jelentőségű is; de a műnek első fele igazi átdolgozása a «Kritika»
megfelelő szakaszának, meglepő világosságú új feltüntetése, mely nemcsak
mint előkészítő gyakorlat a rendszer tanulmányozásához, hanem mint
vezérfonal a rendszer megvizsgálásában is fontos szolgálatot tehet. Az a
gondolattömeg, mely a «Kritiká» – ban némely helyütt oly nehézkésen
rendezkedik el, a «Kritika» megjelenése után nem merevedik meg azonnal;
kezd átalakúlni, tisztúlni, habár némelykor úgy, hogy a rendszerben
megoldatlan s megoldhatatlan kérdések szirtjei tisztább előadásban csak
láthatóbbakká válnak.
E világosodási folyamat hat évig tart a «Tiszta ész kritikája» második
kiadása megjelenéseig 1787-ben, s ez út mentében a Prolegomenák fontos
állomást jeleznek. Még ma is vitatott az a kérdés, hogy a «Tiszta ész
kritikája» második kiadásának az elsőtől való eltérései mily
jelentőségüek, pusztán formaiak-e, vagy pedig elvi változtatásokat
foglalnak-e magukban? E kérdés eldöntésére is a Prolegomenák figyelmes
vizsgálata mellőzhetetlen. A Prolegomenák mind a rendszer fejlődésének,
mind pedig értelmének megértésében egyaránt fontos szolgálatot tehetnek.
A következőkben nem térhetünk ki mind e kérdések tárgyalására. Ez
megkívánná a rendszernek bő ismertetését, mely feladatra egy külön műben
(Kant Élete, fejlődése és filozofiája, írta Alexander Bernát. I. kötet.
Budapest 1881. A. m. t. Akadémia könyvkiadó vállalatában) vállalkoztunk.
De ez föltételezné azt is, hogy akik a Prolegomenákat olvassák, a
«Tiszta ész kritikáját» már ismerjék. S habár ezekre is kell, hogy
tekintettel legyünk, a következőkben mégis inkább azokhoz fordulunk, kik
a «Prolegomenák» olvasásával megkezdik Kant rendszere tanulmányozását.
Ezeket akarjuk röviden a mű keletkezéséről, szerkezetéről,
sajátosságairól felvilágosítani, a magyarázatokat s ama kérdések
taglalását, melyek Kant gondolatainak fejlődésére vonatkoznak, a «Tiszta
ész kritikája» kiadásában fogjuk adni.

I. A Prolegomenák keletkezése.
A mű keletkezése első nyomáról Hamann levelei tudósítanak bennünket.
(Hamann-nak Kanthoz való viszonyát l. a fordító «Kant»-jában 131–137.
l.) Hamann 1781 augusztus 5-ikén írja Herdernek: «Kant szándékozik
Kritikája népszerű kivonatát laikusok számára is kiadni» (Hamann művei
Roth kiadásában VI. k. 202. l.) s nehány nappal később azt írja
Hartknochnak: «Kant Kritikájának népszerű kivonatáról beszél, melyet,
mint igéri, laikusok számára fog kiadni.» Haman-nak e szavai azonban
épen nem tekinthetők a megírandó mű kimerítő programmjának. Ha e szók
«népszerű kivonat» magától Kanttól származnak is, azért még nem
tudhatjuk, mit értett Kant «népszerű kivonat»-on. Vajjon a főpontok
egyszerű, világos előadása, a részletek mellőzésével, nem népszerű
előadás-e a szó legjobb értelmében? A Prolegomenák-ról nem mondhatni-e,
hogy ily értelemben a legkitünőbb népszerű művek közt foglalnak helyet?
S hogy mivé válik majd a mű kidolgozás közben, midőn esetleg egészen
más, új körülmények is érvényesíthetik befolyásukat, nem árulhatta el
ama cím, mely amúgy is Kant szándékát legfölebb jelezte, de nem
jellemezhette. – Mikor fogott hozzá Kant a mű megírásához, Hamann
leveleiből nem tudhatjuk meg. Hamann 1781-ben s 1782 elején folyton
kérdezősködik barátainál, mikor lesz meg a mű (l. az illető levélrészek
összeállítását Emil Arnoldt kis művében: «Kant’s Prolegomena nicht
doppelt redigirt.» Berlin, 1879. 26–28 l. továbbá újabban az említett
porosz akadémiai kiadásban Benno Erdmann tanulmányát IV. k. 598–607 l.),
de úgy látszik, csak 1782 ápril táján tud meg valami biztosat. Mert
mindaddig majd «kivonatnak», majd «tankönyvnek» vagy «olvasókönyvnek»,
majd a Kritika «pótlásának» nevezi a megírandó művet; 1782 ápril 21-én
már egy még megírandó metafizika «prolegomenáinak» nevezi, tehát
körülbelül a végleges címet adja meg neki (Prolegomena einer noch zu
schreibenden Metaphysik), habár igen jól tudja, hogy voltakép csak a
Kritika «magyarázatát», «mellékletét» fogja benne találni.
Közben ugyanis, 1782 január 19-én megjelent az első birálat a Tiszta ész
kritikájáról, a Göttinger Gelehrte Anzeigenben (L. «Kant» I. 433. l.
ff.), mely nagy mértékben hatott Kantra és a Prolegomenák megirását is
siettette. Ama birálat írója teljesen félreértette, jobban mondva, nem
értette meg Kant gondolatait s általában nem is sejtette a mű
jelentőségét. Ama számos kisérletek egyikének tartotta, melyek homályos
nyelven régi gondolatokat elevenítenek föl s nem az igazságot, hanem a
feltűnést keresik. Kant el volt készűlve rá, hogy gondolatai mind
újságuknál, mind mély s alapvető voltuknál fogva csak lassan s nehezen
fognak érvényesűlni, de e küzdelem első tünete a göttingai bírálatban
mégis mélyen bántotta. Nagyítva a bírálat jelentőségét, mintegy
kockáztatva látta hosszú, fáradságos munkájának lassan megérlelt
gyümölcsét s e balesetet részben annak is tulajdonította, hogy nem adta
meg művének azt a közérthetőséget, mely hatását biztosíthatta volna. Ha
eddig talán bele sem fogott még a tervezett kis mű irásába, most nemcsak
megírja, de határozottabbá vált céllal és szándékkal írja meg. Ha
egyáltalán ilyenre gondolt volt eddig, most már szó sem lehetett többé
tiszta kivonatról. Népszerűséget se kereshetett többé a szó közönséges
értelmében. Nem a nagyközönséget kellett első sorban felvilágosítani,
hanem azokat, kik ily könyvekről bírálatot írnak, a filozófia tanítóit.
Azért mindjárt első sora a műnek mondja: «E prolegomenák nem tanulók,
hanem leendő tanítók használatára valók.» S már a mű címében fel kell
tüntetni nemcsak a Tiszta ész kritikája tendenciáját, hanem a
Prolegomenák polemikus élét is. Mert a Tiszta ész kritikája abból a
szempontból itélendő meg, hogy metafizika eddig egyáltalán nem volt s a
Tiszta ész kritikája veti meg először annak a tudománynak az alapját,
mely ezentúl a metafizika helyébe fog lépni. Még ezt sem vette észre ama
bírálat szerzője, s azért a Prolegomenák főleg erre fogják a
közfigyelmet terelni. Ki fogják mutatni, hogy az eddigi metafizikának
egyáltalán nincs értéke, s a Tiszta ész kritikája valósággal forradalmat
idéz elő a filozófia terén. Azért a «Prolegomenák» nem közönséges
prolegomenák (bevezetés) a metafizikához, hanem prolegomenák «minden
leendő metafizikához, mely tudományként fog szerepelhetni». S azért a mű
elején is, végén is olyatén módon jelzi a Prolegomenák célját, hogy e mű
mintegy tervnek tekintessék, melynek alapján a főművet, minden pontját
egyenkint, meg lehet majd vizsgálni. (L. 11. és 125. l.) S annyira
beleélte magát e gondolatba, hogy nem tekintve keresztülvitelének
lehetetlenségét, komolyan ajánl formális vizsgálatfélét. «Azt ajánlom,
minthogy lehetetlen terjedelmes épületet futólagos áttekintéssel azonnal
egészben itélni meg, hogy vizsgálják meg alapjától kezdve részenként s
használják ennél e Prolegomenákat általános tervrajz gyanánt, melylyel
azután alkalmilag maga a mű hasonlítható egybe.» (125. l.) «A vizsgálat
tervrajzáúl s vezérfonaláúl pedig azért ajánlom e Prolegomenákat, nem
pedig magát a művet, mert ami az utóbbinak tartalmát, rendjét, tanítási
módját s azt a gondosságot illeti, melyet minden tételre fordítottam,
hogy mielőtt felállítom, pontosan megmérem s vizsgálom, még most is
egészen meg vagyok vele elégedve (mert évek kellettek hozzá, míg nem
csak az egésszel, hanem némelykor csak egy tételével is forrásait
illetőleg meg voltam elégedve); de előadásommal az elemtan némely
szakaszaiban nem vagyok teljesen megelégedve, példáúl az értelmi
fogalmak dedukciójában vagy a tiszta ész paralogizmusaiban, mert
bizonyos terjedelmesség ott kárára van a világosságnak. Ezek helyett a
vizsgálat alapjáúl az szolgálhat, amit e szakaszokra vonatkozólag a
Prolegomenák mondanak.» (126. l.)
«Hogy a tudósoknak ily célra való törekvéseit mikép lehetne egyesíteni,
ennek eszközeit kigondolni másokra kell bíznom.» (127. l.) – Egy külön
függelékben pedig egyenesen ama bírálattal s egy időközben megjelent más
bírálattal is foglalkozik (1782 aug. 24. a Gothaische gelehrte
Zeitungenben jelent meg Ewald bírálata, amelyet Kant második helyen 125.
l. említ) s az első ellen sújtó ellenbírálatot ír.
A munka megírása pedig gyorsan halad előre, valószínűleg 4–6 hónap alatt
készűl el. 1782 ápril havában már tudták Königsbergben, hogy a
Prolegomenák készülnek s augusztus havában már azt írja Hamann, hogy,
amint hallja, Kant már tisztába is írta a művet. 1782 végén már
megkezdték a mű nyomását, mely 1783 elején megjelent a könyvpiacon.[2]

II. A mű szerkezete.
A Prolegomenáknak az előbbiekben elmondott keletkezési története egy
sajátságos föltevésre adott alkalmat. Benno Erdmann, ki nehány kitűnő
művel gazdagította a Kant-irodalmat, abból a nézetből indul ki, hogy ama
kivonat, melyről Hamann szól, jóformán készen volt, mikor a göttingai
bírálat megjelent. A bírálat megjelenése Erdmann nézete szerint arra
birta Kantot, hogy a kivonat hátralevő részét rövidítve befejezze, s
ebbe a most már kész kivonatba számos történeti s kritikai toldásokat
közbeszúrjon. A «Prolegomenák» tehát két alkotó részből állanának, a
kivonatból s a polemikus élű toldásokból, melyek oly különböző
természetűek, hogy pusztán tartalmukat tekintve, határozottan föl lehet
ismerni, hogy mi melyik részből való. Erdmann annyira bízik e
föltevésében, hogy ennek alapján készítette a Prolegomenák új kiadását,
s tipografiailag is, a toldásokat kisebb betűkkel szedetvén,
megkülönböztette a két alkotó részt egymástól.[3]
E föltevés szerint:

_Eredeti kivonat._
§. 1–2. (12–16 l.)
§. 4. (17–21 l.) két darab kivételével.
§. 5. (22–26 l.) három darab kivételével.
§. 6.–13. az I. jegyzetig (27–33).
§. 14–22. (40–50 l.)
§. 23–26. (51–56 l.)
§. 32–34. (60–62 l.)
§. 35–38. (62–67 l.)
§. 40–48. (73–81 l.)
§. 49. egy mondat kivételével (82–83.)
§. 50–52_b_. (84 l.)
§. 52_c_–56. (87–96 l.)

_Későbbi toldás._
Bevezetés 3–11 l.
§. 3. (16–17 l.)
§. 4 ben 18 l. De nem tehetem – Voltaképen met. ítéletet és 21 l. A
Tiszta ész kritikájában – Szerencsés eset.
§. 5-ben 22 l. De itt nem kell – határait megállapíthassuk; a 22. l. a
jegyzet; a 23 l. De a mily mellőzhetetlen – Mind a metafizikusok.
§. 13-ban az I., II. és III. jegyzet (33–39 l.)
§. 22-ben a jegyzet. (51 l.)
§. 27–31. (56–60 l.)
§. 34-ben a jegyzet. (61 l.)
§. 39. (68–72 l.)
§. 40-ben a jegyzet (74 l.)
§. 49-ben ilyetén módon – idealizmust. 83 l. 10. sor al.
§. 52-ben a jegyzet 84 l.
§. 57. – a mű végeig. (96–128 l.)
Erdmann föltevése a szöveg éles megfigyelésén alapszik s hasznos
szolgálatot is tehet a mű tanulmányozásában, figyelmeztetvén Kant
gondolatmenetének kitéréseire, polemikus fordulataira s ez okból
közöltük részletesen Erdmann szövegfelosztását; de magát a föltevést
jogosulatlannak és szükségtelennek, a szöveg felosztását pedig,
amennyiben a művet két különböző időben s különböző célzattal készült
részre akarja bontani, teljesen önkényesnek tartjuk, amiért is Erdmann
szövegfelosztását fordításunk kiadásánál teljesen mellőznünk kellett.
Külső okok nemcsak nem kényszerítenek e föltevésre, de nem is
támogatják. Csakis Hamann révén tudjuk, hogy Kant népszerű kivonatot
akart írni; de hogy Kant maga élt-e «népszerű kivonat» szókkal; s ha élt
velük, mit értett rajtuk; s ha valóban puszta népszerű kivonatot akart
csinálni, bele fogott-e ebbe a munkába; s ha belefogott, fölhasználta-e
azt, amit írt, a Prolegomenákban: minderről nem tudunk semmit. Sőt nem
is valószínű, hogy a szó közönséges értelmében népszerű művet akart
írni; valószínűbb, hogy elejétől fogva csak rövidebben s már azért is
áttekinthetőbben, közérthetőbben s ily értelemben népszerűen akarta
előadni a kritika alapelveit. Minthogy azonban Hamann leveleiből tudjuk,
hogy 1782. elején, mielőtt a göttingai bírálat megjelent, az erkölcsök
metafizikáján dolgozott, semmi sem támogatja azt a föltevést, hogy
ugyanakkor a kivonaton is dolgozott. Ha pedig Hamann igazat mondott, ha
Kant valóban laikusoknak írt volt valamit, nem valószínű, hogy amit írt,
felhasználta abban a munkában, melyet mint mindjárt az első sorban
mondja, leendő tanítóknak szánt. Hamann-nak egy odavetett nyilatkozatára
semmikép sem lehet oly kényes műveletet alapítani, minő a mű szövegének
elejétől végig való ketté osztása s tipografiai, tehát az olvasásban
rendkívűl zavaró, megkülönböztetése.
Belső okok sem pótolják a külsők gyengeségét. Mert ha valószínű, hogy a
göttingai bírálat előtt Kant kivonatot nem írt, hogy az egész művet a
bírálat megjelenése után írta, mi ok szólhat amellett, hogy a mű két
alkotó részből lett összeszerkesztve? Az, hogy a bírálatra vonatkozó
polemikus, cáfoló s bizonyító szavak akadnak a műben? De hiszen az egész
mű a bírálat megjelenése után készült, miért ne lehetne benne vonatkozás
e bírálatra? Vagy talán az, hogy e vonatkozások némikép elkülöníthetők a
többi részektől? Ez a vonatkozások természetéből következik, melyeknek a
gondolatmenet fősodrától el kell válniok. Talán az adna okot e
föltevésre, hogy nagyon sok a műben a kitérés, jegyzet, mellékes
észrevétel, nincs egységes szervezete, meglátszik rajta, hogy sok
helyütt toldva-foldva van? De melyik műve Kantnak nem ilyen? A
többiekhez képest a Prolegomenák még művészileg van szerkesztve. A
«Tiszta ész bírálatában» némely helyütt a legfontosabb fejtegetések
jegyzetekbe szorulnak. A Prolegomenákon meglátszik, hogy egyhuzamba
rövid idő alatt készültek, főkép az I. és II. rész, melyek
gondolatmenete gyorsan és szorosan halad célja felé. Hogy ismételt
átolvasásnál a szerzőnek egyik-másik dolog eszébe jutott, mely vagy mint
közbeszúrás, vagy mint jegyzet találta meg helyét, melynek beletoldása
vagy észrevétlenül elsimíttatott, vagy többé-kevésbbé kilátszott, az
főleg Kantnál oly természetes, de különben is annyira vele jár minden
tudományos mű készítésével, hogy legkevésbbé sem adhat jogalapot oly
merész föltevésre, minő Erdmannt a Prolegomenák szövegének kiadásánál
vezette.
Állíthatni-e végűl, hogy az állítólagos kivonat tartalma más mivoltú,
mint a szupponált későbbi toldások, hogy talán ellenmondások, vagy
legalább a gondolat nevezetes változásai találkoznak bennük? Az magában
is teljesen valószínűtlen, mert még Erdmann nézete szerint is oly rövid
időköz választja el egymástól a két alkatrész kidolgozását, hogy ez idő
alatt Kantnak 12 év óta megszilárdult gondolatsorai nem bomolhattak
szét, vagy változhattak meg. Erdmann maga sem vetemedik ily állításokra.
Csak azt fejtegeti, hogy összehasonlítva a Kritikával, a Prolegomenák
kivonat-jellegű része egyben-másban a bizonyítási mód javítását, a
toldások pedig egyes gondolatoknak erősebb kidomborítását, s a
gondolatok továbbfejlődésének egyes csiráit mutatják. De ennek az
eredménynek a leszármaztatására teljesen fölösleges volt apodiktikus
bizonyossággal ketté választani a Prolegomenák egységes szövegét, mintha
csak Kant eredeti kézirata vagy önvallomása feküdt volna a kiadó előtt.
Igen veszedelmes præcedens volna, ha szövegkiadásoknál a kiadó
képzeletének, szubjektiv vélekedésének ekkora hatalmat engednénk meg.[4]

III. A «lapcsere».
Csakhamar Erdmann nagy szövegkritikai akciója után H. _Vaihinger_ is, a
ki a Kant-kutatás terén nagy érdemeket szerzett, szövegkritikai
fölfedezéssel lépett elő, melyet «Eine _Blattversetzung in Kants
Prolegomena_ c. a. a _Philosophische Monatshefte_»-ben (Ascherson
Schaarschmidt. XV. k.) tett közzé (321–332 l.). Ugyanebben a kötetben
ugyanezen a czímen (513–532. l.) ennek az általa fölfedezett lapcserének
történeti hatásait fejtegette. E folyóirat XVI. kötetében hozzászólván
az Erdmann-Arnoldt-féle vitához, ujra előhozakodik felfedezésével,
melyet odáig senki sem bántott volt, míg végre a XIX. kötetben J. H.
_Witte_ (Die angebliche «Blattversetzung in Kants Prolegomena» 145–174.
l.) igen alaposan végzett Vaihinger fölfedezésével. Ezek után az egész
ügy épen csak ezen a helyen érdemel rövid említést; szövegkritikai
értéke nincsen, de hozzájárulhat hamis föltevéseivel a Prolegomenák
illető helyei gondolatmenetének élesebb föltüntetéséhez.
_Vaihinger_ a Prolegomenák 2. és 4. paragrafusát (l. fordításunkban al.
13–17. l. és 17–21. l.) nem találja rendben. A 2. §. felirata ez: Az
ismeretnek ama fajáról, mely egyedül metafizikainak nevezhető. Célja
tehát a metafizikai megismerés sajátosságát feltüntetni. Melyik az a
sajátosság? Az, hogy a metafizikai itéletek szintetikusok, még pedig _a
priori_. De ebben a §-ban _c)_ alatt szó van a tapasztalati és a
mathematikai itéletekről, mint a melyek szintetikusak. Hogy a
metafizikai itéletek is szintetikusak, még csak nem is említtetik. A
dolog annál feltűnőbb, mert az idézett helyen (14. l. _c_ első pont
vége) külön megmondja, «előbb osztályozni akarom a szintetikai
itéleteket», föl is sorolja sub 1. a tapasztalati, sub 2. a mathematikai
itéleteket, de a metafizikai itéleteket nem említi. A 2. §-ban tehát
hiányzik a metafizikai itéletek említése. Ezt megtaláljuk a 4. §-ban, a
hová pedig nem való. Ebben a 4. §-ban az első pontban szóvá tétetik,
hogy metafizika mint tudomány nem létezik, mintha már előbb szó lett
volna a metafizikai itéletekről; sőt határozott utalás is történik a 2.
§. lit. c-ra (18. l. 2. sor felülről), holott az említett helyen az
illető gondolatot nem találjuk meg; ellenben a 4. §. 4 pontja egyszerre
megadja azt a fejtegetést, melyet a 2. §-ban hiába kerestünk.
(«Voltaképi metafizikai itéletek mind szintetikaiak stb. 19. l.) Ez a 4.
pont semmiféle összefüggésben nincsen a 2. és 3. ponttal, melyekben a
mathematikai itéletekről van szó; ellenben az 5. és 6. pont logikai
folytatása a 4-nek. A 6. pont így kezdődik: Der _Schluss_ dieses
Paragraphes ist also, holott a 4. §. nem ezzel a ponttal végződik, még
három jő utána. Továbbá a 4. §. felirata ez: Lehetséges-e egyáltalán
metafizika? az előbb idézett német szavak után pedig ez következik, dass
Metaphysik es eigentlich mit synthetischen Sätzen a priori zu thun habe.
Ez nem felelet arra a kérdésre, melyet a §. felirata kitűzött; erre a
kérdésre azonban igenis a következő pontok adnak feleletet. Mindezek és
még néhány itt mellőzhető okadat alapján Vaihinger _abszolut biztosnak_
mondja, hogy a szedő tévedése folytán állott be ez a zavar. A szedő a 4.
§-nak 2., 3., 4., 5., 6. pontját (a mi fordításunkban a 18. lapon onnét
kezdve: _A tiszta mathematikai ismeret lényeges_… a 20. lapon egészen
odáig: _a filozófiai ismeret szinthetikai a priori tételeinek
megalkotása_) tévedésből tette ide a 4. §-ba, holott ez a 2. §-ba
tartozik, a végére (fordításunkban 16. l. az utolsó mondat után: hanem
csak valamely szemlélet segítségével járul). Ez a csere véget vet az
egész zavarnak, melyet most találunk. Hogy a szedő mikép tévedhetett
így, mellékes. Ha Erdmannnak igaza van, akkor a kézirat egy része úgyis
külön betoldott lapokból állott. Nevezetesebb az, hogy Kant miért nem
tesz valahol említést erről a nagy tévedésről. Talán csak észrevette? De
a birálók és fordítók közül senki sem tesz róla említést, sem _Hamann_,
a ki oly feszült érdeklődéssel várta és olvasta a művet, sem a többiek,
sem _Tissot_ a franczia, sem _Kunhardt_ a latin fordító. Ellenben Kant
ellenfeleit ez a lapcsere vitte veszedelmes tévedésekbe, így Eberhardot
és másokat. Itt azután Vaihingeren is megesik, hogy míg a 330. l. azt
állítja, hogy K. bizonyára észrevette a lapcserét (der doch wohl diese
Blattversetzung merkte), néhány hónappal később (519. l.) bebizonyítja,
hogy K. a cserét nem vette észre! (Somit haben wir das wundersame
Resultat, _dass Kant, trotzdem er die Stelle vor Augen hatte, die
Blattversetzung in seinem eigenen Buche selbst nicht gemerkt hat_).
Az egész okoskodás sarkpontja nyilván az, hogy Kant a metafizikai
itéletek szintetikus természetének fejtegetését a 2. §-ban igéri és csak
a 4. §-ban adja. De Witte helyesen jegyzi meg, hogy Kant a 2. §-ban
azért szorítkozik a mathematikai itéletek fölemlítésére, mert ezek
érvényessége kétségen felül áll, holott az egész metafizika még kétséges
tudomány (l. id. h. 153. l.). Ez az argumentum az én nézetem szerint is
helyt áll, főleg ha hozzátesszük, hogy a Prolegomena nem rendszeres,
hanem előkészítő mű, mely a hallgatót be akarja vezetni a metafizikába,
nem pedig a metafizikát mintegy már föltételezni. Vaihingernek a 2. §.
hiányosságára vonatkozó kifogása tehát legalább is inog. Ha most
bebizonyítható, hogy a 4. §-ba minden beletartozik, amit most benne
találunk, egész okoskodása megdűl. Igaza van Wittének, hogy a 4. §.
gondolatmenete sehol ugrást, kapcsolatlanságot nem mutat, csak kár, hogy
a gondolatmenet föltűntetése és logikai összefüggésének egyszerű
fölmutatása helyett a polemia kedvéért kevéssé világossá és
áttekinthetővé teszi okoskodását, melyet néhány ide nem tartozó szempont
belekeverésével is kissé megzavar. A 4. §. 1. pontja kifejti, hogy a
metafizika kétséges tudomány. Vannak ugyan biztos tételei, de azok
analitikusok, tehát nem mondanak újat. Vannak szintetikus tételei is, de
azok meg nincsenek bebizonyítva, és a metafizikusok velük élvén,
ellentétes eredményekhez jutnak. Ez a paragrafus általános bevezetése.
Ezért kell azt a kérdést fölvetni, mely a §. feliratában foglaltatik:
Lehetséges-e egyáltalán metafizika? Azután kezdődik a fejtegetés. Ennek
kell a mathematikából indulni, mert hiszen a mathematikai tételek
bizonyítják, hogy a priori itéletek lehetnek szintetikusok. Ezt nem
látta Hume, innét az ő nagy tévedése. Ha látta volna, akkor nem hitte
volna, hogy a metafizikai tételek is tapasztalatiak (2., 3. pont). Már
pedig a voltaképi metafizikai itéletek mind szintetikusok és a prioriak;
azok a metafizikai itéletek, melyek aprioriak ugyan, de csak
analitikusak, másodrendű fontosságúak. Az eredmény tehát az: a
metafizikának tulajdonkép szintetikus a priori itéletekkel van dolga
(4., 5., 6. pont). Ennélfogva, visszatérve a §. bevezetéséhez, mely a
metafizika mai állapotáról szól és kimutatja, hogy az dogmatizmus és
szkepticizmus közt támolyog, a 7. pont azt mondja, hogy sem a
dogmatizmus, sem a szkepticizmus nem elégíthet ki bennünket, hanem (8.
pont) arra a kritikai álláspontra kell helyezkednünk, melyen a Tiszta
Ész Kritikája áll és (9. pont) szerencsénkre itt arra a biztos alapra
állhatunk, hogy mint a mathematika is bizonyítja, szintetikus a priori
itéletek valósággal _vannak_, tehát csak azt kell kutatnunk, mikép
lehetségesek. Míg tehát a §. felirata azt kérdezte: Lehetséges-e
egyáltalán metafizika, az eredmény, melyhez eljut, ez: Metafizikai
tételek mindenesetre lehetségesek, mert hiszen vannak, csak az a kérdés,
mikép lehetségesek. Ez a gondolatmenet pedig oly logikus, oly
kapcsolatos, hogy Vaihinger egész okoskodása összedűl és ennek
részleteibe bocsátkozni egészen fölösleges.[5]


TARTALOM.
Előszó a második kiadáshoz V
A fordító bevezetése VI
_Kant Prolegomenái_ 1–128
Bevezetés 3
Figyelmeztetés a metafizikai ismeretek sajátosságáról §. 1–3. 12
A prolegomenák általános kérdése: Lehetséges-e egyáltalán metafizika?
§. 4. 17
A prolegomenák általános kérdése: Mikép lehetséges tiszta észből való
ismeret? §. 5. 22