Jegenyék alatt: Elbeszélések - 1

MAGYAR IRÓK ARANY KÖNYVTÁRA.
V. KÖTET.
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN.
JEGENYÉK ALATT.
BUDAPEST, 1908.
GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
IV. Veres Pálné-utcza 16.
JEGENYÉK ALATT.
ELBESZÉLÉSEK.
IRTA
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


Pusztai harangszó.
A harang az Isten nyelve, a ki ezen által szól az emberekhez.
Hétköznapokon reggel, délben, estve, ünnepnap azonban többször, mert
olyankor emberek is jobban ráérnek. De a hallgatása is egészen más
akkor. Lassan és méltósággal teljesen mondja el ilyenkor, a mit akar.
Hol misét hirdet, hol vecsernyét, majd meg az Ur Angyalát. Néha
halottat. Öreg halottat és kis halottat. A kis halottakkal könnyebben
bánik el, ellenben az öreg halottat hosszan és szomoruan siratja. Az
onnan van, mert az öreg halottak lelkének hosszabb ajánlás
szükségeltetik. De meg oda tekintély szempontjából is a hosszu harangszó
kell. Ha Kutyurkáék kis fia meghalt, elég annyit kiáltozni szét a
háztetők fölött: Kutyurka Gáspár, Kutyurka Gáspár, Kutyurka Gáspár.
Ellenben meghal, teszem azt öreg Biró András (úgy is eleget élt már),
akkor máskép szól a harang, a lélekcsöngetyűvel egyetemben: Öreg Biró
András uram möghalt. Adj Neki Uram Isten Örök Nyugodalmat. A nagy betük
itt azt mutatják, mikor kettőztet a harangozó a kötéllel.
Látják, kettőztetni sem tud minden harangozó. Persze, valamennyi
kettőztet, ki így, ki úgy; de valósággal kettőztetni csak kevesen
tudnak. Pedig az velejár azzal, hogy az Isten nyelve szépen szóljon az
emberekhez. Hogy megható legyen és ki lehessen belőle tudni, mit mond.
Az öreg Diósi István volt erről nevezetes, a kit még ma is emlegetnek.
Szent életü férfiu volt, ott is érte a halál a toronyban Istvánnapi
vásárkor. Mert hogy vásár lévén, Tahi Tóth Imre sok bort ivott és
ennélfogva ujságot olvasott a korcsmában. Az ujságban olvasott dolgok
fölháborították a tótok ellen. Az volt az ujságban, hogy a tótok
izgatnak.
– Embörök! – ordította Tahi Tóth Imre és leütött két üveget az
asztalról.
– No? – mondták az embörök.
Tahi lesepert még két üveget:
– Üssük agyon a vásznos tótot!
No, aztán ment is ki a nép a piaczra, hogy agyonüti a vásznas tótot. Jó,
hogy csendőrséget rendezett be a faluba a kegyelmes király, mert másképp
agyon is ütik. De a csendőrök utjukat állották s ijesztésképp a
levegőben lőttek. No igen, csakhogy a golyó fölment a toronyba s éppen
fején találta Diósi Istvánt, a miből az látható, hogy még az Isten háza
sem elég biztosíték a fegyveres hatalmak ellen (adj Uram neki örök
nyugodalmat).
Így állnak a dolgok a faluban, a hol az állapot mégis csak uras. Ott
Isten nyelvének szép lakása van. Magas torony. A teteje vörösre festve,
a fölött egy rézhordón a kereszt. Nagy ám az a hordó. Csak alulról
látszik kicsinek. Abba bele férne egy ember. A ki szent Demeter
éjszakáján arra fölmászna, tudna a madarak nyelvén. (A denevérek
kiveendők.) A torony be van meszelve fehérre kivülről s belül falépcsők
vezetnek föl hozzá, de voltaképpen föl se kell menni a harangig, mert
leszolgálnak a kötelek a kórushoz. És onnan akkor énekelni is lehet a
tanitó urral: Ez nagy Isten valóban… És olyankor, midőn a harangot
kettőzteti, a hang is kettőztetve száll föl magasra, a tetőkön,
föllegeken tul. És meghallgatásra talál bizonynyal.
Nem megvetendő emellett a harangozói állás. A régi római urakkal szólva,
inkább első harangozó, mint második biró legyen a faluban az ember.
Mindenek köszöntik. A tisztelendő úrral barátságos viszonyban áll. Ő
fejti nála a bort, s ilyenkor piros a harangozó és bámulatosan
kettőztet. De zokon ezt senki neki nem veszi, miután egyébként
szentéletű, ennek megfelőleg hosszu fekete selyemkendővel van
végigtekerve a nyaka, a mely fejének bizonyos méla állást kölcsönöz. De
bajusza sincsen kipödörve, ellenben lefelé hajtva, a mi teljesen a
kegyesség szinvonalára emeli.
Így van a falun. Lám, egészen más a tanyák között. Biz ott nincs fehérre
meszelt kőtorony, se sok harang. Ne gondolja senki, hogy öt-hat volna.
És nem is állnak ünnepies falak között, hanem falábon vannak a tanya
mellett, s voltaképpen az huzhatná meg a harangot, a ki akarja, mert az
az idők folyamán szinte öröklött hivatallá vált. Itt a széki közben
például az öreg Muha Teréz látja el a népet harangszóval. Nagy, szép
erős ember a Muha Teréz (lánynak keresztelték annak idején, hogy ne
vigyék el katonának), s a tanyája mellett áll a harangláb az uton. Onnan
szól a környékre szét, messze csendülve az alacsony pusztai házak barna
födelei fölött.
Muha is tud kettőztetni. Mikor kapál kint a földön s valaki a
családbeliek közül harangoz helyette, a kapálást kettőzteti, persze, míg
abba nem hagyja. Mert harangszóra minden munkát abban hagynak. A kalapot
leveszik a fejről s a födetlen koponyákra tüz a nap. A leányok az
aczatolás, kukoriczatörés közben abban hagyják a dévajkodást. És jön a
közön át Felemás Laosnak, a pusztai vándorkoldusnak a kordéja,
kenetlenül, mert a nyikorgása hirdeti a lapos mezőkön, hogy jön a Laos.
És ha elhal a nyikorgás, hallható Felemás Laos éneke a kordéból: Egy
nagy fényességben tulajdon Istenség…
Ha pedig ilyenkor Sáb Mihálylyal dolgoznak együtt az emberek, messze
mennek tőle. Sáb Mihály istentelen. Gonosz van benne – mondják az
asszonyok. Lehet, bár ezt bizonyosan nem tudni. Az való igazság, hogy
sokáig oda volt katonának a furvézereknél és erre fölöttébb büszke. Azt
mondja, a szekereskatona a legelső ember a világon, Illés próféta is az
volt, mert tüzes szekéren ment föl a mennybe. De Sáb Mihály hiába
beszél, nem hallgatnak reá. Sőt káromló beszédeire keresztet vetnek,
mondván:
– Uram, miatta ne érints minket.
Ünnepnap – – az valami mesés, ünnepnap. Isten szavának akkor szárnyai
vannak, nagy, fehér, bájos szárnyai, melyekkel lebeg az ürben. A fák
levelei remegnek. A nagy, karcsu jegenyék bólogatnak a harangszóra: Ime
az Ur küldötte. A fehér liliomok kelyhei integetnek és a kutyák nem
ugatnak ilyenkor. Ünnep van, ünnep, ünnep. Minden szép és fényes. Az
égen valódi tisztaság és a nap szeliden tekint le a rónák zöld
végtelenjére. A galambok tollászkodnak és a dúcz csapóajtójára állnak,
mert e napon nem bántja az ajtót senki. A füst a kéményből száll
egyenesen föl, a magasba. Az akácz kényesen hunyja össze leveleit. A
kocsik zörgése az uton oly ünnepi. Muha Teréz az eperfa alatt ül és
fönszóval olvas a családnak a Szent Könyvből:
_47. Az Judas az tizenkettőnec egyike el iöve és soc nép fegyverekkel és
fustelyockal az népnec vén biráitól._
_48. Az ki pedig őtet elárulá vala, adott vala nékiek telt ezt mondván:
Valakit én meg csókolok, az az (Jézus), megtartsátoc azt._
Mindenki elszomorodik ezen s a kis második utolsó hangja libegve, zengve
száll a mezőkön át.


Délelőtt a korcsmában.
Tegyük föl, hogy Devecseri István, a ki csendes, korcsmát nem járó
magyarnak ismertetik a környéken, valamely ünnepnap délelőtt látogatókat
kap a tanyába. Vagy valami urféle társaság a városból, vagy esetleg a
komája, a ki egy napi járóföldre lakik s így ritkán találkoznak.
Különben a látogató lehet más is, talán a biztosító társaság ügynöke,
vagy akár a varrógépben utazó vigécz. Elég az hozzá, hogy a látogatók
örömére, a mint letelepülnek az asztalnál az ereszet alatt, a kamrába
megy István s törkölyt hoz elő, meg apró, vastag poharakat. Ünnep lévén,
kalács is van, valamint a télen levágott sertéseknek az idén valami
csodálatos finom, szép szalonnája maradt. (A disznó ugyanis ezzel emel
magának emléket a halála után.)
E mellett van még sonkacsülök is, a mi szintén pompás étel, ha valakinek
okos bicskája van hozzá és ért az evés művészetéhez. Mert a bicskával
való falatozás tudománya sem sokkal kisebb Mátyás királyénál, a ki «bár
ujjaival evett, ruhái mégis tisztán maradtanak». A tanya Mátyás király
óta eljutott a bicskáig s azt oly szépen használja, hogy az étvágytalan
beteg embernek ehetnékje támad, ha meglát egy csülökből jóizüen
falatozót. Az úrféle nagyobb birkózással szedi szét porczelán tányérján
késsel, villával a gyenge csirkeczombot, mint kézből a koma a csülköt.
Utána szép ives karéjokat szelnek a kalácsból, valamint megérkezik
ekkorára az asszony is, a ki frissen szedett zöld paprikát hoz. Igy megy
a früstök egy darabig a törkölylyel, de egyszer hirtelen föláll a gazda.
– Hova? – kérdezi a másik.
– Baraczkér’ – felel Devecseri büszkén. – Van ojan is, a magam üstyin
főtt.
Most jön a baraczkpálinka s abból iszogatnak, a míg el nem érkezik az
idő, a midőn a komának menni kell. Mert úgy kell venni a dolgot, hogy a
koma csak benézett ide éppen a komaság kedvéért (mivel a látogatások
tartják fönn a barátságot). Másként azonban egészen más hivatala van
ezuttal, a mennyiben levelet ad föl a postán a fiának, a kit Boszniában
sarczol a király. Persze a levelesládák a pusztán nincsenek a kutgémek
oldalára aggatva, hogy beledobhassa, mint a városban szokás, hanem azt
el kell vinni messze, messze. De a gyerek megérdemli ezt az utat s a
koma a baraczkból való italozás után jókedvüen hág a fürhéczre s a
kutyák üdvözlő csaholása közben kirobog nagy porfellegekkel a tanyából.
Devecseri néz utána hosszan a tanyavégből, az asszony pedig a
pitvarajtóból. A tanyán ez azon udvariassági ténykedés, a mit Knigge a
lépcsőig való kikisérés czimen ir elő.
Mikor a kocsi a fordulónál eltünik, Devecseri visszatér és a munkája
után akar látni. A munka ezuttal komolyabb, mert az udvart kellene
mércsikélni egy ujabb hombár fölállítása szempontjából. Az istállóból
borjuköteleket hoz elő, összebogozza és azzal próbálja
széltében-hosszában az udvart, hogy hol lenne legalkalmatosabb az a
bizonyos.
De a munka nem megy egészen jól. Az agya már nem tiszta, a torka pedig
kellemesen bizsereg és némi baraczkbéli folytonosságot kiván. A józan
életü Devecseri Istvánnál szokatlan érzés ez nagyon, de ezuttal már
mindegy.
Ennélfogva eldobja a kötelet és az ereszet alá megy, hogy majd iszik még
egyet a baraczkból. De nem lehet. A zöldre festett asztal a
vadszőlő-lombok alatt már egészen üres, mert az asszony a vendégfogadás
maradványait mind a helyére hordta vissza.
A gazda ugyan utána mehetne, mert tudja mindenről, hogy hova van
elrakva, de ez mégis bizonyos röstelkedéssel jár. Az asszony is szót
ejtene utána, ha mást nem, legalább ennyit:
– De rágyütt kend az izire…
Sokkal jobb ilyenkor, ha az ember a fejébe nyomja a kalapot, botot vesz
elő, s azt mondja az asszonynak:
– Elmék egy kicsit.
– Hova?
– Biczókhon.
Tudni kell, hogy Biczóknak korcsmája van kint s ezt nem is állja meg
beszéd nélkül az asszony. Azt mondja:
– Ugyan?
– De bizon csak – feleli rá félig vidáman, félig pedig komolysággal
István.
– De ebédre előgyün kend?
– Elő.
István most már végkép nekiindul. A tanya-udvarban a két kutya összenéz,
az egyik lefekszik az ut közepére, a mi annyit jelent, hogy lélek az
ajtón se be, se ki, – a másik pedig ballag a gazda után. Félénken megy
az eb, miután nem tudja, visszakergetik-e. Egyszer aztán szőre a száraz
bojtorjánba akad, az megzörög s arra Devecseri visszafordul. A kutya
alázattal lapul, de a mint látja, hogy a gazda nem szól semmit, vidáman
ugrik föl, s most már ő járja elől az utat. István egyébként nem szokta
megengedni, hogy a kutya így komázzon vele, de most derült hangulattal
lépdel maga is és egész a csöndes kaczagásig fölmegy a jókedve, a mikor
látja, hogy az akáczos közében a Hattyu tényleg arra fordul, amerre
Biczók korcsmája fekszik. Most már István meg van győződve, hogy
valóságos Isten rendelése a mai napra szánt jókedv. Az a kis nehéz
érzés, a mi a szivén feküdt eddig az ut alatt, hogy oly könnyedén
odahagyta az asszonyt, eltünik s ő maga belép a tanyai korcsma udvarába.
Szép nagy hely az, kitapasztva szikes földdel, mert a nagy eperfa alatt
szokás tánczolni vasárnap délután. Most ott egy asztal van, meg pad.
Nyilvánvalólag ott reggeliztek Biczókék. István mellé telepszik, a kutya
a pad alá kerül és szétnéznek mindaketten. István gazdát keres, a kutya
meg kutyát. De nem látszik se gazda, se kutya s ennélfogva azt mondja
István jó hangosan:
– Biczók?
Az eperfa tulsó oldaláról azt mondja valaki:
– No!
Devecseri kihajol a fatörzs mögül, hogy jobban lásson és látja is aztán
Biczók Gergely uramat, a ki gyékényponyván fekszik a fa árnyékában és
két könyökre támasztva a fejét, ujságot olvas. De az olvasás nem megy
könnyen, mert gyürődött, zsiros nagyon az ujság. (Valami urinépek jártak
erre a héten, azok hoztak benne kácsaczombot.)
– Hát kend itt van? – kérdezi a vendég.
– Itt ám – mondja úgy hevertében éktelen nyugalommal Biczók.
– Hát mért nem szól kend?
– Majd szól kend, ha köll valami.
Persze hogy köll. István első sorban is bort kér. (Milyent? kérdezi
Biczók. Mindig csak egy fajta van neki.) A legjobbat kell előhozni.
– Más nem köll? – kérdezi megint Biczók.
– Mi?
– Szolda.
Erre most már Devecseri nagyot rikkant. Hát hogyne! No nézze meg az
ember, de nagyon is kell! De ha nem tudta, hogy van!
– Van itt mindön – mondja Biczók büszkén, fölkelvén a gyékényről s
leporolva a térdeit. Azután bemegy a házba, italt hoz és szikvizet, a mi
előkelő jelenség a tanyákon, mivel messziről kell szállitani. Így el
lévén foglalva az asztal, szó nélkül visszafekszik az ujságjához. A
vendég azonban nagyot ivott a nagy pohárból s miután így a félliteres
üvegnek s a fél szódának a tartalma eltünt, egybeereszti most a
szikvizet a borral.
– Olvassa kend hangosan – ösztökéli a gazdát.
Biczók belekezd a vezérczikkbe.
– Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon-
Mi az ugye?
– Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon-ver-tá-lá-sá-ról…
István ezen akkorát kaczag, hogy a Hattyu kiszalad a pad alól.
– Bolond kend, Biczók. Hiszen nem ujság az, hanem valami diákos levél.
Mit akar kend ojat tudni, amihön nem ért. Jobb, ha iszik kend. Ehuné.
S huzván a palaczkból, Biczók felé legyinti a nyakát, Biczók
elhalászsza, föláll s azt mondja (mert köszönni is kell egymásnak
valamikor):
– Adjon Isten…
– Adjon Isten – feleli István s egészen kedvre kap. Évődni kezd. – Igyék
kend, igya ki mind. Nagyon jóizü bor.
Biczók nagyot esik a szóra:
– Jó ugye?
– Jó ám, verje el az Isten a tüvit utrul-utra.
Ezen aztán mindaketten nevetnek, mert nem mától fogva ismerik ők
egymást. Biczók szó nélkül megy be a házba s most nagyobb üveggel hoz
bort, meg egy sor szódát. Kinálják egymást.
– No.
– No.
A bor fogy.
– Máskülönben hogy van kend? – adja föl a szót Devecseri.
– Vagyok, – feleli Biczók. – Hát kend hogy áll?
– Nono, az embör csak mögvan valahogy. Isten á…
– Isten á…
A ldja mög elmarad, mert ez a koczintó köszöntés is azon magyar szavak
közé tartozik, a melyek elejéből egészen ki lehet találni a végét.
Így aztán megint megvannak egy darabig. Egyszer István leveszi a kalapot
a fejéről.
– Kend már hallja? – kérdi Biczók.
– Ügön. Harangoznak ebédre.
– Gyék kend velünk.
– Én nem. Csak aztán kigyüjék kend.
Nem is kell reá sokáig várni, mert ünnepnap délutánján akad elég dolog a
korcsmában s így rövidre kell szabni az ebédet. Biczók fiatal leánya már
tesz-vesz is az udvaron, üvegeket mosogat, a tánczhelyet söpri, a mit
Devecseri István szótalan kedvteléssel néz a borospalaczkok mögül. Csak
a mikor már egészen előtte porzik a seprüvel, mondja neki:
– Aszongyák, Roza, az őszre hazagyün az ezred Boszniából.
Roza úgy tesz, mintha nem bánná, de mikor tetten kapja magát, hogy
elpirult, ledobja a seprűt s megszalad.
Eleven lény nélkül marad az udvar. Devecseri szeme keresztbe áll kissé s
az üvegek felé fordulva, mosolyogva ezeknek mondja el, miközben a
pipaszár végével a megfutott leány felé mutat:
– Mind ilyenök voltunk legénykorunkban.
Azzal iszik ujra s mert valami régi emlékezés támadhatott föl az
agyában, ezuttal igen nagyot. Azután elővesz egy szódát s a kutya fejére
fecskendez vele.
– Ne aludj, ha a gazdád nem alszik.
A Hattyu föl is ugrik, a fejét bele is üti az asztallábba s mert fáj
neki az ünnepi megemlékezés, vonít. István meg nevetve veszi föl ismét a
poharat, mikor kijön a házból Biczók, egy darab lepénynyel a tenyerében.
– No – mondja s elébe nyujtja – kóstolóba.
Elfogadtatik.
– Fecskefarokra ögye kend.
Az megint külön tudomány a lepényt fecskefarokra enni, hogy minden
harapás után egy félszigetforma álljon ki belőle, kinálva magát uj falat
gyanánt. Devecseri azonban érti ennek is a módját s az étek után, a
mikor bevégezte, még jobb izű a bor. Koczintanak és beszélgetnek. Az idő
mulik. Egyszer az óráját vonja elő Devecseri s kibontván a réztokból,
megtekinti. Éppen fél kettőre van.
– Fizetök, Biczók – mondja.
– Hát elmén kend? – marasztalja a csárdás.
– El.
S nehogy azt higyje Biczók, mintha az asszony kedvéért menne haza (a
mint hogy igaz is), vontatottan teszi hozzá:
– Hogy a béröslegény elgyühessön a tánczhelyre.
Ezzel aztán kifizeti, a mi rész az italból reá esett s kezel Biczókkal.
A Hattyu megértvén a dolgok állapotát, előre megy, István utána s
lépdelnek a köz száraz homokján, a magas jegenye-akáczok szükes déli
árnyékában a tanya felé.
Otthon az asszonyt a kut mellett találja az ingadozó léptekkel érkező
István, a mint a tüzhely edényeit rakja a vizes dézsába. A részeg István
szeretettel néz végig dolgos élete párján és ellágyulva mondja:
– Oda maradtam… Haragszol ugy-e Viktor?
Azt mondja Viktor:
– Bizony kár volt a sok szép jó ételért.
Azt mondja István:
– Sajnálom is már nagyon… Mög a sok pénzt, a mit a borért elfizettem.
Erre bünbánattal lehajtja fejét. A nap végigfekszik arany hullámaival a
földeken s gyenge szellő szaladgál a fiatal akáczok alatt. István még
egyszer szól:
– Nagyon sajnálom.
Viktor csendesen törölgeti kötényével a kut kávája sarkát. Aztán
mentegetőzve rántja föl a vállait és szelid hangon védi Devecseri
Istvánt Devecseri István vádja ellenében:
– Azért nem köll olyan nagyon évődni… Ha rágyütt kend az izire.


Elveszett.
A csősz néha valamely ujságlapról megolvas egyet-mást az abban irt
dolgok közül kint a napon, a földbe ásott ház oldala mellett. Lassan
betüz, mert a betük tréfálkoznak vele s nem mindenik mutatja magát a
való alakjában. Az _ipszilont_ betünek olyan furcsa farkakat
kanyarítanak mostanság, hogy alig ismerjük mög a _gö_ betütől. A csősz
még a régi iskolában tanulta a betüket s ha valamelyiknek a formátumára
nem emlékszik, kénytelen elmondani az egész versezetet, melyben a betük
külső testállásai le vannak írva.
Kis igenyös, éggy puntum van fölötte:
I, i, i.
Kis igenyös, gácsérfarkas:
Rö, rö, rö.
Olyan mint az asztal lába:
Iksz, iksz, iksz.
Lefelé a szára, jobbrul a pofája:
Pö, pö, pö.
Ilyformán az olvasás lassan megy, de megy mégis. A csősz megolvas
mindent s nyers pusztai kritikát mond a dolgok fölött:
– Nem igaz ám ebből egy szó sem – véli a pipa mellől.
– Nem hiszi kend?
Megvonja a vállát.
– Nem hát. Hanem – mondja úgy engesztelés okáért – szép azért az ilyen
_kitalálás_…
Ez, úgy látszik, általános vélemény a mezőség emberei között. A
pusztalakó, a mikor a kalendárium adomás részét forgatja, így szól:
– Nem hiszem én ezt el… De az eszét csudálom annak, a ki kigondolta.
Hanem az mindegy, hogy hiszik-e vagy sem. A dolog mégis ott áll, hogy
minden ilyenféle kitalálások tetszenek, s az öreg csősz elolvasott
minden nyomtatványt, a mi a keze ügyébe került. E módon sok dologról
csodálatos véleményei támadtak. Egyszer azt mondta a többi embernek
véletlenül, hogy a nap egy helyen áll s a föld mozog. Azután más ilyféle
zöldségeket beszélt össze-vissza, a miknek az lett az eredménye, hogy
nem vették komolyan az öreget.
Szalmaügyekben elismert szaktekintély maradt azután is, mert hiszen a
szalmáskert őrzésével foglalatoskodik s ezen a téren teljesen járatos,
de másként nem sokba vették. A béresek nem érintkeztek vele, a számadó
juhász, e tekintélyes ember, a ki számtalan rézpitykét visel a
bőrnadrágján, azt tartotta felőle, hogy bolond.
Bánta is ő… A szalmáskert úgy is kívül esett mindenféle egyéb gazdasági
terrénumon. Jobb szerette, ha nem zavarják. A kert csendes, fű terem
benne, a szalma száraz illata leng a levegőjében s a dombos helyről
messze ellátni a határban, az ér kigyózó fényes vizén át távoli karcsu
jegenyék közé. A háza félig földbe volt építve, a fala is földből, a
teteje is földből. A tetején is fű nőtt s a kicsiny ablak elé függöny
gyanánt egy öreg utilapu terjesztette ernyős levelét. Olyan ház volt az,
mint a czigány putrik, de rendesebb, formásabb s az évek hosszu sora
alatt körülvéve buja füvektől, bizonyos kaczkiás külsőt váltott.
Vagy husz éve lakott itt az öreg csősz meg a leánya. Ő tavaszszal,
őszszel a napos helyen, nyáron a kazal árnyékában olvasott, pipázott s
nézte a nagy semmit. A leány odabent tett-vett, főzött paprikás
krumplit, ünnepnap csirkehust vagy pörkölt tarhonyát, a melynek illatára
a major összes kutyái előkerültek.
Nem olyan kicsi csitri leány volt ez, mint gondolni lehetne, hanem szép,
magas és karcsu s fekete haja volt neki. Úgy kell lenni a dolognak, hogy
a földgunyhókban valami nagyon egészséges a lakás, mert ez a leány ott
született, ott nevelkedett ilyen szépre, ott lettek ilyen formásak a
kerek vállai – no az igaz, hogy onnan is veszett el végképp.
Hova tünt, merre ment, a mikor elveszett: ki tudná megmondani. Az
emberek nem nagyon törődtek vele, mert hogy ő maga is olyan volt, mint
az apja, tudákos s okosabb akart lenni mindenkinél. Az apja leánya volt
valósággal, nyári vasárnap nem ment a rétre labdázni, de még a siróhegyi
csárda sem érte meg a kitüntetést, hogy kopott padlóján valaha tánczolt
volna.
A legények között bizonyára akad, a ki kedve szerint való, ha egyáltalán
megismerkedett volna velük. De nem ment sehova. Otthon maradt és
dolgozott. A földgunyhó belseje olyan tiszta volt, mint egy gépház.
Nyáron, csak persze nyáron. Télen nem lehet oly tisztán tartani az
ilyesféléket. Aztán akkor egyéb dolog van. Hordják a béresek a szalmát
és azt számon kell tartani. Azután disznóölés van. És egyéb ilyenféle
dolgok. És fát kell hordani az erdőből.
Fiatal béreslegények, a kik nem rég mentek haza a katonasorból s a munka
nem ölte még meg bennük a fiatalos kedvet, incselkedni próbáltak vele az
erdőszélen. Nem ért ez semmit. Oda sem hallgatott.
Az utolsó télen, a midőn így történtek a dolgok s a midőn Annus eltünt,
egy vándor trupp érkezett a tanyák közé. Szinészek voltak ezek,
valóságos szinészek: egy asszony, egy lányforma, azután az igazgató úr,
meg egy másik, egy fiatalabb. Egy kocsin jöttek négyen a podgyászszal és
vasárnap délután játékot rendeztek a juhistálló felső végén. Ott volt
arra hely szépen és meleg is volt a hely, okosabban már nem is lehetett
kiválasztani. No és azt aztán elmondani nem lehet, a mit ott mindent
előadtak. Ez volt csak az igazi kitalálás. Az öreg csősz maga is
előbiczegett a szalmáskertből a leányával, nézni ezen királyok
osztályoskodását és villongásait a juhistállóban. A Belizár király volt
az igazgató, a hosszú hajával, a Sármány királyfi pedig az a szép magas
fiatal ember, vörös köpönyegben, aranyos karddal és szines papirosokból
való koronával, nem egészen aranyból és ezüstből, hanem csak a milyen
egy király fiát illeti. És azok a drága szép szavalások…
A társaság igen jó kedvvel játszott, mert hoztak tojást, tyukot, az
ispánék ott voltak, a vadászék és több ifiur a szomszéd majorokból, meg
a közönség mind, a ki csak az istállókból és béresházakból eljöhetett.
Az igazgató úr a művészet e szép és ritka pártfogásán igen fölbuzdult s
oly apai átkokat dörgött a Sármány királyfi felé, hogy öregebb asszonyok
a hátulsó hallgatóságban sürün vetették a keresztet magukra. A dolog
tetszett is s bár az uri nép hamar elvonult, a nagy közönség ott maradt
s vége nem volt az éljenzésnek, a mikor a hős Sármány aranypapirral
bevont kardját az istálló teteje felé tartva, sok veszedelem után örök
hűséget esküdött a herczegkisasszonynak, a kit a társaság leányforma női
tagja képviselt. Az is igen szépen játszott és a haja úgy volt
föltüzködve a fejére, mint az uri kisasszonyoké s nagy ékességek
csillogtak a hajában, mint azt városokban lehet karácsonyfákon
tapasztalni a tortásboltok ablakaiban.
Mindnyájukat megéljenezték és hogyvoltakat kiáltottak nekik, különösen a
Sármány királyfinak a biboros köpenyben, a ki azonban alig látszott ezt
tudomásul venni, hanem fáradtan szedte le az előadás végével fejéről az
őt megillető koronát és szomoruan tekintett végig az istállón. Szeme
réveteg tekintetével a sarokból egy másik szempillantás találkozott, egy
égő, tüzes, forró, vágyódó tekintet arról a helyről, a hol a
szalmáscsősz leánya állt…
Ily szomoruan viselkedék Sármány királyfi, ellenben egészen más volt a
Belizár király. Mint mondá, kicsiny, de lelkes társasága sulyos anyagi
körülmények közé jutva, már-már pártoláshiánynyal és éhinséggel
küzködött s ez okból fokozott örömmel vette át a barázdált arczu, agg
ember a tojásokat, tyukokat, burgonyát s a számadó juhász által utólag,
elismerés gyanánt nyujtott sonkacsülköt s fagyos kolbászt a művészet
szent koszorujának nevezte s meg is ették azonnal, a koronával a
fejükön, a művészet szent koszoruját. Sajnos, az elismerés napsugarának
verőfényében nem sütkérezhetett tovább a Dongováry Leo társulata, mert
hogy hétköznap egyéb dolog foglalja el az embereket s nem látogathatják
Thália csarnokát. Igy mondta ő, midőn elbucsuztak s a két kicsi, sovány,
macskányi lóval nekivágtak a fehér hómezőknek, a melyek fölött föllegek
futó árnya suhant át, kergetve egymást a puszta végtelenségben.
Elmentek s elvittek mindent magukkal, a mi reájuk emlékeztetett. A
koronákat, a kardokat, a palástot mind ládákba tették, azok mind velük
mentek.
Ezen a fehér, holdjárta éjszakán a szalmás-kert alacsony földházából
megindult Annus és ment a koronák, biboros ablakfüggöny-palástok után.
Elveszett, eltünt végképp, nyoma sem marad.
Hova veszett, hova tünt, hova pusztult: ki tudná megmondani a pusztákon,
a hol minden egyforma, minden megszokott s a hova nem mindennap jönnek
Belizár királyok.
Az öreg csősz egymagában olvassa a nyomtatványokat, a mik elébe
kerülnek, a mik az ispán házától, a vadásztól a kezébe jutnak. Lehet,
hogy megéri, a midőn a _Beérfalu és Környéke Lapja_ elismerő sorokat
szentel Szalmáskerthy Annának, a jól szervezett Dongováry-féle társulat
első hősnőjének, a ki immár a nagykorcsma udvarán két hét óta ejti lázba
művészetével Beérfalu és környéke intelligencziáját.
Lehet, hogy megéri, lehet, hogy nem. Szeme egyre gyengül. Fogy az öreg
nagyon.
– Rágja a szú a csontját, – mondja róla a számadó juhász.
A szeme világa bizony veszendőben van. Könyek is rontanak rajta s azok
szivárványán keresztül nem látni már meg rendesen a betük formáit.
Testállásukban a betük egyre zavarosabbak, mindinkább gyakran kell
emlékezés okáért a régi versezethez folyamodni.
Olyan mint az orosz templom:
Hö, hö, hö;
Emez meg mint a szij-nyakló:
Lö, lö, lö…


A ravasz Kabók.
Hogy hetivásárkor, ha bent van az ember a városban, a korcsmában
elmaradni nem jó és nem tanácsos, arra eleven tanubizonyság Hadadi
Mihály, a kivel ezen okból sok mindenféle vergődések történtek. A dolog
ugy áll, hogy ezen csapásokat bajos elkerülni. Hetivásárokon, ha minden
holmiját eladta az ember, már az ugy szokás, hogy megéhezvén, eszik
valamit. Vesz egy tizpénzes czipót a piaczon. Azután bemegy valamely
korcsmába és paprikás hust kér. Csakhogy persze ez nem megy ilyen
könnyen. A kenyérpiaczon alkudni kell s végig próbálni a czipókat.
Némelyik csodálatosan könnyű s tele van likkal. No az a bolond ember, a
ki megveszi. Más ellenben a jóravaló czipó. Ez meg van a maga