Jegenyék alatt: Elbeszélések - 3

dolgában pedig ha minden tudományát összeszedi is az asszony, nem tud
olyant főzni, a mi kináltassa magát a tálban.
Ez volt Thurzó Pál halálos betegségének is az előjele, hogy nem kellett
a dohány. Thurzó Pál nem volt valami nagy úr, hanem szegényes pusztai
ember, éppen csak akkora földdel, a mekkorára tanyát lehet építeni. A
neve, ez a hires magyar név, ezért csodálatosnak tetszhetik, pedig nincs
benne semmi feltünő. Vannak itt Bercsényiek, Thurzók, Béltekyek,
Thököliek, Rákócziak, Szécsenyiek, Bánhidyak. Egyik ilyen foglalkozásban
van, másik másban, de mindannyi magyar ember.
Egyébként a név nem határoz, mert azért csak meghal az ember. Így járt
Thurzó Pál is. Este még beszélgetett a családjával, mielőtt lefeküdt
volna, mert a tél nagyon arra való idő. Korán szokás feküdni, hogy ne
fogyjon a világ, a gyerek is nagyhamar kiment az istállóba és
valamennyien lenyugodtak. Thurzó Pál ezen éjszaka meghalt szó nélkül és
még azt sem mondta, hogy befellegzett. Csak reggel vették észre, mikor
költik, de hiába költik, mert nem hallja.
Az asszony sirva fakad, utána a leánya. Thurzó fekszik az ágyban
mozdulatlan. Bejön a gyerek, kérdi, mi baj. Mondják neki:
– Möghalt az apád.
A legény meredten bámult az ágyra és nézi az apját. Mikor az anya a
siralom énekeibe kezd, hogy jaj mi lesz velünk most már, nem állja
tovább, szótlan kifordul a házból, az udvar havában elmegy a
tanyakerítésig, a sövény fagyos ágaiba fogódzik és kitekint a tájra.
Végig fehér minden. Az ut, a fák, a mezők, melyből néhol elszáradt
bozótok teteje tünik elő. A csönd végtelen. Az uton nem jár senki, a
kutyák nem ugatnak, mert nincs mire, az egyedüli mozgó lény a varju, a
mely csapatostul ténfereg a havak tetején. Az ég alján nagy szürkeségek,
a melyben elvesz a tanyavilág és ebből a szürkéből ha szél támad, apró
fekete tömegek gurulnak elő, elszáradt ballangó-gyökerek gömbjei, a mik
végig zörögnek a határ egyik végétől a másikig. Ők az egyetlen utasok,
mert ilyenkor senki sem jár kint, csak a kinek okvetlenül menni kell.
Nemcsak a föld, a fák, a virágok alszanak, de az emberek is vegetálnak.
A pusztalakó, hogy a világítást ne fogyaszsza, későn kel, korán fekszik,
az ebéd pedig eltünt, nincs más, csak reggeli meg a vacsora, mert a
föntlétel ideje oly kevés, hogy abba egy harmadik étkezést beleszurni
lehetetlen. Ólmos föllegek idején, mikor egészen elsötétül a táj s a dél
világossága sem több, mint a nyári alkonyaté, nyolczkor kelnek, ötkor
feküsznek az emberek. Ha azután még nagy is a hó, a határ egyetlen
börtön, mert csak gyalogos ember járhat, de az sem birja ki messzire.
A betegség és a halál mindenütt szomoru, de legszomorubb ezeken a
helyeken, ha téli világ van. Külön-külön börtön valamennyi ház. Orvos?…
nem, ilyenkor maguktól halnak meg az emberek. Negyedéve télen, mikor
óriás tömegben esett le a hó az égből, történt, hogy a halottat sem
lehetett elvinni több napig a messzi sirjához. Addig a hideg
konzerválta, mert hóravatalra tették az udvaron, a hol csonttá fagyott.
… Belülről egyre hangosabb a sirás, a siralom jajgató éneke sikoltásokra
válik. A legény visszamegy, leakasztja a subát.
– Hova mégy?
– Majd hirt adok.
Nagy bottal a kezében utnak indul a tanyák felé s beszól egyenkint:
– Jó napot.
– Jó napot. Mi járatban vagy?
– Nem ögyébben, mint hogy möghalt az apám.
Mire a táj tulsó oldaláról a tanyához visszakerül, itt is, amott is, a
fehér havon mozgó alakok látszanak. A hallottlátogatók ezek, a kik e
foglalkozást semmiért el nem hagynák. Jönnek subában, az asszonyok
hosszu, rókaprémes köpönyegben. Míg jönnek, beszédet tartanak az az
elhunyt fölött. Az emberek gondolkoznak. Ha most Thurzóné a földet
eladná, meg lehetne venni. Számolgatják magukban, ki lenne rá vevő,
hánynyal kellene megküzdeni. Mert ez küzdelem, a földszerzés harcza, a
mely csodás erővel él bennük. A föld a vagyon alapja s a pénz sehol
sincs oly jó helyen, mint a földben. Ki liczitálna rá? Savanya Pál,
Kabók Gergő, Gél Mátyás… Gél Mátyás, Gél Mátyás – van is ennek pénze…
A tanyában ekkorra nagy a csöndesség. Mint minden elmulik, a sirás ideje
is elmult. Csak a szemek könyesek és a fekete hangulat terjed. A kutya
sem ugat. Mondják, hogy a kutya néha lelket lát s ez attól van, bár
mások ismét az ellenkezőt tartják, hogy midőn az eb lelket lát, emberi
hangot hallat, oly névtelen üvöltést, mint például az, a ki megy a Tisza
közepén s hirtelen kilövik a csolnakából. Bár ez irányban mi bizonyosat
sem lehet tudni.
A tehén is kilépett az istállóból s megállt a befagyott vályu előtt.
Savanya Pál, ki földvételi számadásaiban elmerülve lépegetett idáig,
odament s huzott neki vizet. Az állat mohón kapott utána s mig ivott,
nézte Savanyát nagy fekete szemeivel, hogy vajjon még egy vödörrel
huz-e.
– Huzhatok – mormogta Savanya Pál – ámbátor nem jó ennyi vizet inni
hidegön.
Azután mikor visszaereszté a vödröt, megvakarta az állat fületövét, a mi
tehénnek legkellemesebb állapot, mivel oda sem a farkával, sem a lábával
el nem tud érni. E közben ér be Gél Mátyás a kapun, mivel hogy ő
lassabban jár, mert kortyantgatni szokott az uton, pálinkával tartván
magában az egyenességet.
– Nézd el nézd – beszél magának italos emberek szokása szerint – ez mán
egész átvötte a gazdálkodást. Pedig úgy is ráliczitálok.
Majd odakiált Savanyának:
– Hát kend?
– Ehun e! – felel Savanya.
– Ajnározza kend a tehenet?
– Az. Mögsajnáltam szögént.
Odabent pedig már asszonyok vannak, szomoruan lépve a házba. Már maga a
bemenetel is… Az ilyen fekete nap az egyetlen aktus, a midőn nem lehet
köszönteni. Se áldásbékességet, se jónapot kivánni nem lehet és ez
valami nyomasztó, nehéz dolog nagyon, szótalan lépni át a küszöböt.
Thurzó már meg van mosdatva és fekszik a padon. Fejénél gyertya van, az
asztalon is, mert a kis ablakokon még nem jön annyi világosság, a mennyi
kellene. A két gyertya fényénél jól látszik a tetem. Szép ember volt
mindig, most is az, dorbézolások soha sem törték meg, a mi kis
vánnyadtság van az arczán, az a betegség utolsó napjaiból való, mert
bármennyire férfi is a férfi, a halállal való csata hagy némi nyomot
rajta. Az asszonyok nézik, két kézzel fogva kezükben a tiszta fehér
zsebkendőt, a mit ily alkalomra el szokás vinni. Vigasztaló szó az
ajkukon nincs, mert bennük van a magas és benső filozófiára valló tudás,
hogy nehéz bajoknál a vigasztalás csak a fájdalom öregbítése. Ebből is
látszik, hogy az a csöndes részvét, a melyet mostanában a gyászleveleken
kérni szoktak, nem uj dolog. Sok minden nem uj, a mi ujnak látszik,
például Thurzó Pál, a meghalt egyszerü pusztai ember épp olyan
asztrakánprémes fekete kabátba van öltözve, mint a milyent most a városi
urak hordanak franczia divat gyanánt. Néha e ruha prémjét megsimítják az
asszonyok.
A feleség sóhajtva rendezkedik a szobában, egyre többen jönnek s a kik
az elébb még félve álltak meg a küszöb s a kemencze padkája között, az
utóbb jövők által betolattak a szoba közepére.
– Anyám, melyik ruhát vöszi magára? – kérdezi egyszer a leány.
– A sütétöt, fiam, – feleli az asszony s ujból rendezkedik, hogy a szoba
a halottlátogatók fogadásához elég ünnepélyes legyen.
– Kiviszöm mán ezt a korsót – szól szomoruan – még ivott belülle az este
a lelköm.
A bentállók nem engedik, hogy kivigye, hanem átveszik tőle s egymás feje
fölött kézről-kézre adják a kis házi köcsögöt. Most az asszony
visszatérne a szoba másik felébe, de a mint a pad mellett elmegy, a
melyen Thurzó Pál fekszik, térdre esik. Fejen csókolja az embert, kivel
huszonöt esztendőt töltött.
– Thurzó, Thurzó – rebegi végtelen szomorusággal – jaj én neköm most mán
végképp.
Fehér kendőikkel az asszonyok szemeiket törlik, mely után, midőn özvegy
Sábné keresztet vetne, mindenki mondja a miatyánkot.
Az udvaron Imre a kocsit készíti elő, mert messzire kell vinni a
halottat. Halottkém, pap, temető, mind igen távol esnek, koporsó
nemkülönben.
– Svábkocsi kéne ide – mondja Savanya Pál.
– Az ám – feleli Gél Mátyás.
Ez úgy értendő, hogy Thurzó Pál magas ember volt, olyan magas, hogy
hosszában fekve rövid neki a magyar parasztkocsi, ellenben jó volna a
torontáli sváboké, a kik praktikusabb népek és hosszabb kocsikat
tartanak.
No de ezen segíteni nem lehet. Mikor a kocsi előáll, fölteszik a
halottat. Thurzó Pál most megy ki utoljára a maga házából a padon. A
kocsin gyékény van, azon derékalj, ezen lepedő, ezen vászonra
csusztatják s beterítik subával. Az asszony, a ki szorgos gonddal nézi a
segítő férfiak tetteit, azt mondja:
– Jaj, ne ezt a subát.
Kihozzák a másikat a tiszta szobából. Ez a suba egészen uj suba, azon
egyenes lelkü emberek szokása szerint való, a kik nincsenek világi
hivalkodásban és nem tetszelegvén, a komoly egyszerüséget keresik. A
kaczagányt kivéve, a mely fekete bárány, fehér irhás bőr az egész suba
és semmi rajta a czifra kivarrásokból, semmi tulipánt, csak éppen az
alján huzódnak vékony zöld bőrszironyok. Elég Thurzó Pálról annyit
mondani, hogy Thurzó Pál ezt a maga használatára vette ünnepi subának a
saját izlése szerint s ezzel körülbelül meg van magyarázva az egész
ember az ő tiszta életével együtt. Most, halott korában ráborul az
ünnepi öltöny, fehér selymes szálaival letakarja hideg karjait és a suba
belső bőrfonatai, a melyekkel magára szokta hajtani ez állati bőrt az
ember, most gondolkozhatnak, ha tudnak, hogy miért nem veszi kézbe őket
a gazda. Már a gazda nem mozdul, az asszony terigeti rajta, helyezgeti
merev czombjaira a bőrt, valószinüleg azon okból, hogy ne fázzon.
Imre utolsót csókol az apján, mert Imre otthon marad, mivel valakinek
otthon kell maradni. Ez ismét nagy megrendülés, a mely a szivekbe vág,
mert az utolsó Thurzó, ki lelke szakgatásait reggel óta türtőztette,
most, a mint apját a kocsin elhelyezé, mélyet bődülve végig esik a
halotton, erős karjaival mindenen keresztül által fogja, szorítja,
öleli, s mindazon szeretetét, a mely az ő hideg szokásaiknál fogva a
szive fenekén maradt, most kiönti, a midőn fölkuszik az apja arczához s
fejét annak fejére fekteti.
– Edös tanító apám!
A többiek állnak szótalan, csak egy-kettő ejti ki a legény nevét
félhangon, félve, hogy eszét veszti ott:
– Imre, Imre.
Idő multán Gél Mátyás, mint legközelebbi szomszéd, leakasztja a lőcsről
a gyeplőt. Hozzáértők szokása szerint az ostorhegygyel szeliden érinti a
cselőről álló ló hasa alját, míg a hajszásnak a fülét. A lovak
megindulnak, Gél Mátyás azt mondja:
– Jézus szent nevében.


Bucsu a homokon.
Sokféle bucsu van a világon, félbucsu, teljes bucsu, meg czifra bucsuk
mindenféle mozsárdurrogással, sok-sok pappal, parádés körmenettel. Ott a
szent Istvánnapi Budán, a szegedi zarándoklat az alsóvárosi fekete
Máriához, hol is enyhülést találnak minden lelki gyötrelmekben szenvedők
és segedelmet az elesettek, ott továbbá a radnai Mária, hova heteken át
gyalogolnak poros országutakon zsolozsmát éneklő táborok és térden
csusznak föl a hegyre, megalázkodván teljesen s véres térdeiket nyujtván
az elérhetetlen magasba áldozat gyanánt.
A homokon nincs hegy, a min csuszni lehetne, sőt a puszták fiaiból azok,
a kiket katonának idegenbe el nem vittek, még hegyet sem láttak. A
homokon csak homok van, a sárga, meleg, folyó homok, a mely kalászt
termel és szőlőtőkét nevel. A tanyák köröskörül messze mind homokra
vannak építve, homokban állnak a fák, a vetések s az izzó, meleg
levegőben a homok fölött mutatja csalóka játékait a puszták ingyen
fotografusa, a délibáb. A vetések, kukoriczák, szőlők között vékony utak
kanyarognak, az is csupa homok, hogy csak lépve megy benne a ló s
nehezen huzza a kocsit, mely keskeny kerekeivel mélyen lesüpped. Utána
finom, lengő por száll föl, a forgó kerék pedig fölkapja magával a
homokszemeket, a melyek úgy peregnek le róla, mintha vízben járna a
kocsi. A tájon a csendek csendje, csak a tengeri száradó levelei
susognak és a szarka olykor cserreg a nyárfa tetején. Oldalt a szőlőket
lapos, széles koronáju gyümölcsfák terítik be. Onnan méhek járnak ki s
dönögve keresik az utszéli virág kelyhét. A tájon messzire ellátni nem
lehet, mert sok a fa, a jegenyenyár, de meg maga az akácz is csodálatos
magasra megnő s olyanok szoros egymás mellett való létükben: hosszu,
egyenes törzsek, mintha az óriások kertjéhez verték volna le kerítésnek
valamennyit.
A csöndes táj közepén, a különféle kanyargó utakon ha odajut az ember,
nagy árnyas térséget talál. Itt széles akáczok ágai érnek egymáshoz és
alattuk a fű küzködik a homokkal, mert a homok és a fű nem jó barátok.
Egészen középütt pedig áll, körülvéve döngő méhekkel és vadgalambok
fészkeivel az ágakon, a maga csöndes, mohos mivoltában a kápolna.
Megilletőbb helyet nem lehetne neki találni a környéken, mint éppen itt,
a hol vastag, alacsony, esetlen tornyával megbuvik a zöld levelek
között. Mellette füvek nőnek, nagy magas füvek, akkora utilapuk, hogy ha
Japánban terem, bizonyára elfogadó szobák dísznövényét képezi. Mivel
honi, ennélfogva csak paréj számba megy, de azért itt jó helye van
nagyon és széles zöld lapjaival eltakarja a lehullott vakolat helyét.
A keskeny, ives ablakok szögelletében fecske tanyázik és a gólya a
tetején. A fészke oda van drótozva, hogy vihar le ne tépje. Alant pedig,
a hol a kálvária tizenkét stáczióját apró, kőből rakott oszlopok jelzik,
zöld gyikok futkosnak ki a haraszt alól.
Az év legnagyobb részében a pusztai kápolna körül ezek az eleven lények:
a gólya, a fecske, a gyikok s a vadgalambok, bár ez utóbbiak csak
átutazóban látogatnak ide. A csend lakja a fák alját, kivéve, hogy
naponkint elsétál oda a harmadik dülőből a tanító s meghuzza a harangot.
Ugy van megszerkesztve az épület régiek tudományával, hogy a torony
alját tornáczos hely képezi s csak azon belül következik az ajtó, akár a
Rue Rivoli hosszu házsorainál. És a nehéz, várforma toronytól leszolgál
ide a kötél a bolthajtásba furt lyukon s csüng ott. A tanító pedig
elmegy naponta hozzá, megfogja s huzza kivülről a bezárt kápolna
harangját. A harangszó ítt nem az, a mi máshol. Nem veri vissza a
szikla, mint a hegyekben s nem zsong, számtalanszor ütődvén a
háztetőkbe, mint városokon. Hangja itt szeliden terjed szét és
ringatózik a kalászok, kukoriczák fölött. Tiszta és nyugalmas, mint a
táj, a melyet a rónák szabad derüje fekszik végig.
Évente egyszer-kétszer a harangszó is más, a mikor valakiben a fehér,
alacsony házak lakói közül fölébred a vágy prédikáczió és szent-mise
után. Ilyenkor barátért küldenek kocsit be a messze városba. A tanyákon
végig megy a hír, szállva háztól házhoz: (igazabban mondva a béresgyerek
viszi) – Holnap mise lesz.
Akkor összegyülnek a közellakók és egy negyedévre ki van véve a köteles
rész az áhitatból. A fák alatt öreges emberek mozognak, valamint sötét
ruháju időses asszonyok s elhallgatják a misét, a mit a termetes barát
mond. Vége lévén az ájtatosságnak, haza mennek s most már meg van
nyugodva mindenki. Mert ime, kevés időt, alig két hónapot kell várni ez
aktus után, a midőn elkövetkezik a bucsu a kápolnánál, a bucsu, a mely
csodálatos elevenséget támaszt a tanyák emberei között.
A vén, vasvirágokkal kivert ajtók megnyilnak ekkor az ódon épületen s
hűs belsejében rendezkedés tartatik ahhoz értők által. Uj gyertyák
kerülnek a tartókra s a lobogókat helyes állásba hozzák. A kálvária
oszlopai meszelésben részesülnek és kántorkönyvében lapoz a tanító úr,
próbaképp énekelvén némely részeket a vallás költeményeiből, a melyek
rendszerint mód fölött szabályellenes összeállításu versek, de hiszen
talán éppen ezért mondhatók annyi sok közvetetlenséggel.
Odább pedig, a fákon tul, a tiszta füves térségen, a melynek
bekerítettsége mutatja, hogy csikólegelőül szolgál, czöveket vernek a
földbe. Ezekre gyalulatlan deszkalapok kerülnek; a hova egy deszka, az
pad, a hova két deszka, az asztal. Ilyen készitmény sok kell oda, mivel
sok lesz a vendég.
– Fölkarolják az embört – mondja a korcsmáros.
Föl is. Épkézláb ember nem marad el arról a területről, a meddig elhat a
harang szava, de azon tulról is jön nagy tömegekben a közönség. Ki így,
ki úgy. Egyik gyalogosan, másik kocsin, de mindannyi ünnepi ruhában, a
mi föltétlen nagy testi melegséget jelent, mert föl kell ölteni a magas
mellényt, meg a kabátot, a mely leginkább úgy szép, ha szücs is, szabó
is dolgozott rajta, vagyis ha asztrakán prémből készíttetik a gallérja.
A leányok pedig már előttevaló szombaton nagy vasalásban vannak. A
viganók legjava kerül elő, azután az uj harisnyák, az uj czipellők, bár
az utóbbit nem huzzák fel az uton. A mint megindulnak, a czipőt s a
harisnyát kézben viszik és csak úgy lépegetik a homokot. Az ok részint a
takarékosságban, részint abban keresendő, hogy a homok, akár a víz,
befolyna a félczipőbe, de meg a hosszu ut megviselné a pillangós
eberlasztingot. Különösen ha fehér. A fehér legszebb, s ez okból
kiméltetik. A gyülekezés aztán az iskola kutjánál van, a hol a puszták
leányai megmossák lábaikat s felöltöznek harisnyába és czipellőbe,
vigyázattal menve most már végig azt a kicsi utat, a mi még onnan a
kápolnáig vezet.
Ekkorra már a kápolna környéke valóságos tábor. A sátrak sem hiányzanak.
A város kocsizó árusai a bucsut is csak olyan sokadalomnak veszik, mint
az országos vásárt, s nagy pontossággal jelennek meg. Ott a
mézeskalácsos a pompás szép sziveivel, a melyekben még tükör is van, s
ez alatt kék és sárga rózsák között szerelmes vers; minél nagyobb a
szív, annál szerelmesebb. Ott az olvasóárus, a kalendáriumos s az a
kereskedelmi szak, a melyet földönárulók néven neveznek. Kinálják az
árut, a vásznat, a valóságos finom kendőt, a garasos bicskát, furulyát,
pipaszárat, szivarszivó szopókát ékesen és mindeniké szebb, mint a
másiké és e közben a kalendáriumos énekel valami ponyvafüzetből a
vásárhelyi fiuról, a ki megölte apját, anyját s tulajdon öt testvéreit.
Ezt egy csoport hallgatja, a legények pedig alkudoznak erre-arra a
sátrak előtt. Ezen a kis vásáron túl kocsik állanak, sok-sok könnyű
pusztai kocsi, az ünneplő kassal, a lovakon az uj hám és a sörényük
befonva, mert ide mindennek tisztán és fényesen kell jönni.
A kápolna misztikus sötétjében pedig gyertyák égnek az oltár előtt és
boltivei zúgnak, zúgnak hálaadó és esdeklő énekek zajától. A ki oda
reggel bement, csak majd délfelé jöhet ki, úgy el van állva a bejárás.
De még a tornácz is, sőt a tornáczon túl egészen az utig, a hol a
megfeszített kőkeresztje áll, énekel térden a puszták népe, fejét
lehajtván bűnbánattal. A ki megérkezik, szét se tekint, csak idejön
legelsőbb, megcsókolja a feszületet s térdre borul. Az ének száll a fák
fölé a napos, tiszta levegőben s olykor csendítenek a kötéllel. A vásár
lármája nem hallatszik el az imádkozókig, világ itt nincs, csak az Isten
világa. Módos gazduram mellett a szegény béres, a ki egyetlen ékességét,
tavaly vett czifra szűrét hozta el, hogy ez által fejezze ki tiszteletét
az égbeliek iránt. Bezzeg nem féltik itt a fehér czipellőt, gondosan
vasalt viganót a leányok, meg uj galambszín ruháját a legény. A homokban
vannak mindannyian, a porban, a melyből véteténk.
A nap halad fölfelé s egyre jobban tűz a mezőkre. Most a fák lehajló
ágai alól kitekintve, messze a kukoriczák sárga hegyei fölött, mozgó
pirosságok látszanak a távolban. Ott kereszt jön, egy másik, a
polgáriasult világtól még messzebb fekvő pusztaság kápolnájának a
keresztje a Mária szobrával és piros selyem egyházi lobogókkal, a
melyeket bizon nem a püspökök vásároltak a kápolna részére, hanem
egyiket a számadó juhász, másikat özvegy Biczók Istvánné, a
korcsmáltató, valamint Mária szobrát a gulyások faragták ki, be is
festették, míg arany koronát a leányok vevének sugárküllős szent fejére.
Igy jönnek a pusztákon által, a homok napfényes utjain a kereszt, a
lobogók, a Mária, hogy üdvözölnék bucsuja napján emez kápolna
keresztjét, lobogóit, a faragott Máriáját. A vándorló vallás poézisének
csodálatos meleg képe ez utazó kereszt, alatta a födetlen fejekkel,
miken a napfény s a por macskaezüstje csillog, a vén emberekkel, a kik
szilárdan lépegetik vastag csizmáikkal a süppedő utat, mely szétfoly
lépteik alatt, a leányokkal a fehér ruhában, a tanyai kertek egyszerű
virágaiból font koszorúkkal, az asszonyokkal, a gyerekekkel és Istenes
Turzó Mihálylyal, a ki szemét lehunyva énekel egy könyvből, a melybe
bele sem néz és éneklik utána mindenek:
Hófehér Mária,
Egek királynéja
Könyörögj érettünk!
És mennek, mennek, míg megérkeznek a fák alá, a hol meghajolnak
ünnepiesen a lobogók – két puszta néptömege együvé olvad.
Ez mind a kápolna elején van és még eddig szó nem történt arról, hogy mi
van a hátulján, Nem ám, mert vadászom a hatást s ide hagyom legutoljára
a kápolna mögötti dolgokat, a mi már nem is közönséges poézis, de
bibliai állapot. Ott is fák vannak, árnyas akáczok, a puszták e
honosított indigénája, a mely e homokot oly kedvvel lakja, mintha
odahaza volna Köves-Arábia kiszáradt földjén. A fák alatt kevéske gyep,
azután szabályos távolokban a tizenkét kálvária-kőből egy-egy. Erre a
térre nem téved a hanczurozó kis lányokból egy is, sem a borozó
legényekből, sem pedig más olyan emberből, a kinek ott dolga nincs. Mert
ott az Isten lakik, leszállván az égből s hallgatja bűnös gyermekei
vallomását e csendben, hova csak az ének zúgása szűrődik ki a kápolna
drótos ablakain át. És ott ülnek a barátok, három, négy, öt barát, a
fekete csuhákban, nagy czipőkben, fehér kötelekkel derekukon ülnek, ki
széken, ki kis padon, ki éppen a kálváriakő rovátkos alján és járul
elébük föloldozásért a mezőség népe. Ez a gyónás helye. Nincs márványkő,
melynek térdedet nekivesd, nincs rácsos, titokzattal teljes gyónószék, a
melynek három ablakán tompán hangzik, ki a lelkész szava, itt a homok
van, az istenáldotta, szabad termő homok és a templom a homokból nőtt
akáczok koronája, az akáczoké, a melyeknek ősapjai bizonynyal látták az
egyik vagy a másik reformátor futását, vagy Palesztinában, vagy
Arábiában. A lomb itt a templom s az örök nap az oltár gyertyája és az
oltárkép maga a varázszsal teljes, nagy, hatalmas Természet. És kik
imájukat elvégezvén elől, keresztet vetnek, járulnak ide a barát elé,
letérdelnek és vallják bűneiket az örök Istenség e nagy templomában.
Csend van. A bűnök halk moraja hallatszik, a mint száll fölfelé, túl a
leveleken. Azután a barátok beszélnek latinul halkan és szavukból csak
az s-ek és sz-ek füttyögnek ki sivítva. És azután a szent stólát
csókolják az emberek s fölállva, a feszülethez térnek penitenczia
mondásának szempontjából. És lépésük és mozdulatuk oly ős, oly
méltósággal teljes, annyira a Genezáreth nagy tava mellé való, hogy a ki
nézi, nem állja meg csodálat nélkül…
No és mikor mindezen dolognak vége van, délután, akkor a vigasság napját
ülik. Erre valók ama föntebb említett egydeszkás és kétdeszkás czövekek.
Azokat most már körülveszik és folyik az italozás. Jó hűtött italok
vannak ott, bor és sör is, a mik mind hóban hűttetnek. Mivel hogy napi
járó földre nem lehet találni olyan vizet, a honnan télen eltehető jég
kerüljön ki, bizony ott a havat rakja jégvermébe a csárdás, egy réteg
hóra egy réteg szalmát tévén s ime a hó a késő meleg nyári napokig
megmarad a hűs veremben és bucsu napján fehér, havasnyaku üveget tesznek
az asztalra.
A csikólegelőül hagyott téren megindul a táncz, a melyhez a puszta
magyar népe szolgáltatja a bandát. Vidám már minden. Énekelnek,
dalolnak, a táncz viharos, a legények félrevágják kalapjaikat, öreg
gazduramék csupa passzióból szivart szívnak pipa helyett az asztal
körül, a hol két-háromezer ember van jelen. Ez nagyon nagy szó a tanyán,
a hol más napokon, az aratást és szüretet kivéve, tizenöt embert sem
látni együtt. A nap áldozni kezd s bucsuzva tekint végig a vidám mulató
tömegen, a hol kétezer erős, barna magyar fölött csöndes nyugalommal
őrzi a rendet az ősz pusztakapitány a maga két pusztázó legényével, a
kik közül egyiknek még sarkantyúja sincs a csizmáján, a mi nyilvánvaló
jele annak, hogy olyan öreg már a vén pandur, hogy a lovat sem bírja
ülni.


A szárnyékember.
A szárnyék enyhelyében ült a szárnyékember és kanalakat faragott szép,
harántos állásu akáczrudakból.
Vén ember a szárnyékember, hosszu harcsabajusza egészen ősz, a feje
deres és barna karjain úgy ülnek kint az erek, mint az uri népség tavi
asszonyladikjain a vékony vitorlazsineg.
Ráköszöntvén a jó napot, csöndes adjon Istennel felelt, fölhivott a
beljebbkerülésre s aztán barkácsolt tovább szótalan.
– Mit csinál, Mihály?
Az öreg fel sem emelte a fejét, csak úgy kurtán felelt vissza:
– Kanalat.
No, ez amúgy is látni való.
Pedig volt a szárnyékban kanál elég, föltüzködve a gerendák oldalába
szépen hat darab.
– Hiszen van itt kanál elég, Mihály. Minek farag többet?
Az öreg megfordította a kezében a kanál formára készülő faágat, hogy
most már a lapátos végét faragja ki.
– Van ám – szól odavetve – de kopik a kanál, köll helyette másik. A
kanál ügön változandó.
– Az ám – estem a szóba – a kanalak változnak, az emberek pedig
ugyanazok maradnak. Mégis csak a kanál kopik el hamarabb.
– Az embörök nem kopnak – vélte Mihály. Az embör egy állapotban van.
Néha eltalálja Isten szava, akkor kimul, elmegy a föld alá…
– Akkor annak a kanalát tűzbe dobják…
– Ügön. A ki embör, hogy elpusztul, vagy elmegy a tájrul örökre, a
kanalát tűzbe dobik. Ha az embör elveszött, veszszön a kanál is.
Uj ágat vett elő, a kis gulyás-szekerczével kettéhasítá s a háncsát
feszítgette le róla.
Egy ideig csönd támadt. A puszta csöndes volt. A napfény végigfeküdt a
mezőn, a szél alig járt, a fű lelegelve, a környéken, a meddig el
lehetett látni, kopasz volt a föld, csak a minden állat által békén
hagyott kutyatej virága zöldelt a maga vérharagos szinében. A tájon nem
mozdult semmi, lent, a réten túl, a semjék alatt pár jegenyeág
bólogatott.
– Arra szél van – mondta Mihály.
– Látom. Bólogat a nyárfa.
– Nem azért, – vágta vissza bizonyos önhittséggel, mert e vén
pusztalakók tapasztalták már, hogy mi csodáljuk bennök a megfigyelés
helyességét. – A nyár mindig bólogat. Nem azért van szél. Azért van
szél, mert ki van fordítva a fehér felivel a nyárfa.
Úgy igaz. Zöld leveleikből nem látszik semmi. Fehér hamvas aljuk van
kifelé fordulva. Őszek a fák egészen.
– No látja! – szólt fensőbbséggel Mihály.
Ujra hallgatott aztán, majd a kutyaugatásra figyelt. Öt nagy loncsos eb
feküdt a földön, egyszerre kettő kiment a szárnyék alól s a fényes
napvilágosságban ugatni kezdett. Nem úgy, mint mikor támadnak, sem úgy,
mint mikor vad van kergetni való.
– Buju, buju… – ezt kiabálják.
A mint a hang a tág végtelenségen szétszalad, olyan, mint valamely
sikoltó kürtzaj.
– Mire ugatnak ezek?
Mihály egykedvüen felel:
– Semmire. Mönnek a táltosok a levegőégben.
*
Az ember ilyenkor nem tudja, nem-e humorizál a Mihály, illetve, a mint
ők mondják, nem-e paksziózik? Az időknek oly óriás különbsége lakozik
köztünk, hogy lehetetlen nekem a magam fiatalságában tudni, vajjon
Mihály hetven év előtt miként tanulta meg a táltosoknak a levegőhöz való
viszonyát. A puszta és az ő emberei oly kiismerhetetlenek. Az eszük oly
máskép jár, fogalmaik a dolgokról oly mások, hogy soha sem tudni, hogy
igazságaikban nincsen-e tréfa s tréfát nem-e az igazság kedvéért
mondanak. Mit tudom én, mit tart táltosnak Mihály? Mit tudom én, miért
vált szótlanná, midőn a nap a föld peremén áldozik? S miért van a
szárnyék legvégén egy seprő keresztbe téve boszorkányok ellen való
hathatóság szempontjából? Miért ismertetik még ma is, nyolczszáz évvel
az ősvallás eltörlése után az Arimán angyal, a Rosszokozó, az Ármány
képében? Miért mondja a pusztalakó, hogy udvara van a holdnak, mintha
csak király volna a hold, s miért mondja ujholdkor:
Uj hold,
Pénzös zacskó,
Uj reménység
Lészön.
Miért nem mondja azt, hogy fuj az esti szél s miért mondja: föltámadt a
napáldozati szellő? Ki tanította arra, hogy a fecskében az Isten madarát
becsülje? Miért mondja a veszekedő emberre, hogy vele a csuf Isten, s
miért van mindezek fölött nagy magasságban, akár csak az öreggulyás, az