Jegenyék alatt: Elbeszélések - 5

eléri a tizenhatodik esztendőt. Ugyan már így is többnek látszik, mire
eleven példa, hogy a szőlőkben tavaly asszonynapszámot kapott. Emiatt
aztán, miután úgy lehet, jövőre már gügyük járnak a házhoz, czélszerü
előre bevásárolni minden olyast, a mire annak a lánynak szüksége van.
Kabókné ezt már folytatja is régebben, mert, ha valamit eladni visz be a
városba, a haszonból vásárol ezt-amazt. Sok minden kell oda, a föld alig
győzi kiteremni az árát. Vannak a kendőben olyanok, a miket ilyenkor be
kell szerezni, aztán ruhafélék, különösen a menyasszonyi öltözet, aztán
meg, a mi igen fontos, az ágybavaló. Igazság szerint például az utóbbira
eddig gond se volt a háznál. Néhány külön párnát szereztek ugyan, de nem
sokat. Inkább eladták a lud tollát, mert igaz, a mi igaz, hogy Kabókék a
maguk szorgalmatosságával szerezték a mostani szegénységüket. Ezuttal a
dolognak már más formája van. A hol egyszer kilátásba vétetik, hogy
olyan emberek járnak majd a házhoz, a kik körül is tekintenek, ott
tornyosnak kell lenni a tiszta szobabeli ágynak, mert a tiszta szobabeli
ágy az a raktár, melyben mindenféle finom, ludmellből tépett pelyhek
tartatnak. Abba ugyan nem fekszik senki, ha csak nem királyi vérből
származott herczeg, mert az csak dísz és mutatója a jólétnek, bár a szép
fehér libák nagyon szomoruan gágognak, a midőn a mellhusukról tépik le
kegyetlenül a meleg pihés takarót.
Hanem hát hiszen, ha csak libáról volna szó, megjárná az egész.
Voltaképen maga Kabók Piros sem sokkal egyéb. De vannak ám más dolgok
is. Mert ma már ezt is, azt is adnak a lánynyal, csak vigyék, ha ugyan
jó helyre viszik. Kisgucziné még két bödön zsirt is vitetett át a minap
az ujabbik veje tanyájára. (Istenem, hogy tudja a maga olvasztását így
kiadni a házból.)
Akkor ezen fölül még kell butorzat is. Kinek micsodás. Némelyik
megelégszik ezzel, másik többet akar a tulajdon egyetlen lányával adni,
mert ebben van némi versengés. Ennek így kell lenni. Negyvennyolczban, a
forradalomkor, abban előzték egymást az emberek, hogy ki vág le több
ezüst gombot a mellényéről. Most forradalom nincsen, legföljebb a
fináncz mérgesíti néha az embereket, fejeiket hol valamely titkos főzésü
pálinka, hol valamely titkos szerzésü dohány irányában fájlalván, (mert
az mindakettő csak úgy jó, ha eredetét misztikus homály födi). Ilyképp a
haza most az adón fölül más áldozatokat nem kiván, bár el kell ismerni,
hogy ezt ugyancsak bekivánja. De a hol jut is, marad is, ott ilyenkor
gondoskodni kell a lányról s az eddigi sok beszédnek mindössze csak az
az alja, hogy Kabók Mihály a feleségével bejött a Dónát-napi vásárra, a
hol nyoszolyákat, asztalokat, székeket és fiókra járó almáriumokat
árulnak az asztalosok.
*
A városi ember, ha venni akar valamit, a boltoshoz megy, megalkudja vele
az árát s a holmit aztán hazaküldik neki. Más a tanya. Oda ugyan nem
küldenek ki semmit, ha csak az ki nem viszi, a ki vette. Őszszel, télen,
mikor a gyerekek kaszása arat, gyakran látni az utszélén szomoru
meneteket, egy sáros ember visz egy kis koporsót egy sáros asszony egy
kis keresztet. Kabók Mihálynak sem küldik ki az árut hanem, a mint
megvásárolta volna a hat széket meg a fiókos asztalt, azt azonnal
fölrakják a kocsira, a kocsi beáll valamely oldalutczába s ott a
szomszéd fölügyelete alatt marad, a ki kaszakövet jött be venni, de nem
talált kedvére valót s most mód fölött mérges. Azt hiába is hivnák
vásárt nézni, de meg nem is ajánlatos. Jó szerencse, ha a kocsin marad,
mert különben borba öli dühét. (Az egész Szögedön nem löhet égy
böcsületös kaszaküvet kapni.)
Igy Kabók csak maga indul el az asszonynyal végigjárni a belső vasárt.
Ez nem kis megpróbáltatás. Jövőmenők lökdösődnek jobbra-balra s igen sok
vidám ismerőssel lehet találkozni. A korcsmák zajosak s Kabók alig birja
legyőzni magában a sörjedzési hangulatot. Ám az asszonynak a gyolcsos
tótok okoznak lelki kint. Micsoda vásznak! Patyolatok! Ha simítom, még a
fonáka is olyan finom, mint a fiatal leány keble – mondja az arczátlan
gyolcsos tót, a min Kabókné elpirul. (Gyerünk innen, gyerünk.) Igy
mennek, mendegélnek, míg a Mars-térre jutnak, a hol mindenféle
bohóságokat mutatnak ahhoz értő csehek, németek és egyéb taliánok. Itt
fehér egér huzgálja a lutriczédulákat, amott meg kalitkában sárga madár.
– Veréb az – véli Kabók – csakhogy be van festve.
Odébb pedig bicskára hajigálnak karikákat, meg számokra bádogfedőket,
emitt huszonöt pénzért lerajzolják az embert akkora papirra, mint a
tenyerem, de azért az ember csak akkurát olyan lesz, mint a maga
valóságában, és azontul nagy vászonbódék, a mikben zene szól és kivül
lisztes képü elhizott asszonyok ülnek és nagy képek vannak a vászonfalra
akgatva kivül is és azok különbnél különbfélék. Egyiken ég egy város, a
másikon csatáznak, a harmadikon pedig egy utálatos ember nyakaz egy
urasszonyt szép fekete bársonyszoknyában. Ugyan mit véthetett az
ártatlan, mert hiszen látszik rajta, hogy ártatlan. Kabók is elmerül e
látványban, bár az urasszony teljes ártatlanságát nem hiszi, Különben
lehet, hogy nem is igaz az egész, hanem csak festették okulás gyanánt.
Most egy nagy, magas ember kilép a vászonház elé a lépcsőre s miután a
bámész gyermekek között szétütött volna botjával, nagy rézkorongot kezd
vele verdesni. Az nagyot szól, utána meg a magas ember kezd kiabálni,
hányva a fejét a török sapkában.
– Peffele, matyarók, Peffele! A matyórnak kifáncsisnak dukál lenni! Csak
tiz krajczár pémenet és mindenki kapsz ed szép neremén! Itt láthatóm
minden, képekek láthatom és burkus császár gége operáczión! és a naty
franczia háboruk asz Ásiába. És ed eleven krokodil, a lekporzasztó álat,
születte az Áfrika-Gebiet, a Niagara-flusz… mekél száz esztende, erek
kétszáz! Minden esztende epédel edszer, sak edszer… mekszik ed párántot
s ed kisasszont rózen ruhában!… Peffele matyarók! Láthatom az élethiv
arczmásokba a Spanga, Perecz, Pitelli! Ne mulassza senkisem asz alkalóm;
dukál, hogy vitezz matyór kifáncsis letyen.
Most sebesen kezd ütögetni jobbra-balra a lépcső előtt a gyermekseregben
a szónokló férfiu. – Weck von da! Marsch. Tyerek, csinálom helyet
uraságnak és tensasszony…
Kabók Mihály igyekszik befelé asszonyostul s bár takarékos ember,
sokallja a dicsőséget, a mivel a piros sapkás ember illeti. De azért
gálánt. Szó nélkül szurja le a két hatost, bele is nyulnak mindaketten a
fekete ládába, a honnan «kapsz mindenki ed emléktárd, ed neremén». És ez
aktus végével meglebben, föltámasztva a töröksipkás pálczája által, a
rejtélyes dolgok függönye s Kabókék belépnek.
Odabent, meg kell hagyni, egy hatosért elég látnivalót adnak. Üveg alatt
emberfejek vannak viaszkból. Azután szintén üveg alatt haldoklik egy
franczia katona Ázsiában. Fölötte térdel az orvos. A katona minden két
perczben kinyitja a szemeit s az orvos minden két perczben bánatosan int
neki. Egy ilyen mienkfajta pofoncsákó van a fején, annak a tollai is
mozognak.
– Masina az egész – mondja Kabók.
Tudja ezt Kabókné is, de azért csak megsajnálja.
– Mégis, szól. – Miért nem hagyják néha pihenni?
Valósággal úgy kell elhúzni onnan, mert még sok minden vár a
megszemlélésre. Jön a lekporzasztó álat, a krokodil. Kis satnya fiók, a
mely egy ládában heverész a szalmán. Kabók itt érzi, hogy be van csapva
s élczekkel fordul a töröksipkáshoz. A férfiú mindezt magasabb
álláspontból fogadja. Igen, a krokodil kicsi. Az anyja meghalt. Szép,
nagy anyja volt neki, egyszer az ő ujját is bekapta. Ne resteljen az
uraság két krajczár extra pénzt adni az árva krokodil fölsegélésére.
Kabók boszankodna, de az asszony annyira benne van már a sajnálkozásban,
hogy mindenen megesik a szive. A kisded szörnyeteg részére a barna
szoknya ránczai közül előkeről a két krajczár, a láda tetejét lecsapja a
férfiú s most már a képek következnek. Ezek sem utolsók. Miután a
gyerekek odakint már nagyon rángatják a majom farkát, a töröksipkás
kimegy s bejön a lisztesképü asszony. Ő magyaráz. Ez itt a Brücke von
Konstantinopl, emez meg a Feuerlinie von Gravelotte. És ilyen egyebek
jönnek, a miből Kabókék keveset értenek, de azért végigtekintik. Aztán
következik egy nagy kép, a mely eleinte csak csupa kékítőnek látszik.
Utóbb a kékben sárgaságok bontakoznak ki, meg barnaságok.
– Nézze kend – mondja Kabókné, a ki néhány ablakkal előbb jár – vizbe
vannak a házak itt.
Kabók még csak most nézi a másik kép utólját.
– Akkor az a szögedi nagy viz lösz – feleli.
Pedig nem az. Később látják. Magas paloták vannak a kék viz fölött.
Végig hosszu utczák köztük, a mikben emberek járnak ladikon. Fölöttük
hidak szolgálnak egyik háztól a másikig.
– Jaj! – szól az asszony – itt mán hid van a házon.
– Sz’ mondom, hogy a szögedi nagy viz. A városháza hidja az… magyaráz
Kabók, a ki még nem ért odáig. De hiszen ez a legszebb a férfiban, hogy
a tudománya ennyire előbb jár az asszonyénál. Kabók ez alapon bizonyos
méltósággal tekint az üvegbe, sorról-sorra s bár ha csodálatosat lát is
itt-ott, nem mutatja.
Most jön be megint a vászonház tulajdonosa és folytatja a magyarázatot:
– Ansicht von Venédig! Venéczia. Láthatóm a Venéczia város, csupa
tenger, csupa.
Ugy Kabók, mint Kabókné e pillanatban elkapták fejüket az apró kerek
ablakoktól s egymásra néznek. Az asszony arczán, a szemében fölvillan a
mosoly, aztán végig szalad rajta a szomoruság, mint fölleg árnyéka a
virágos mezőn.
– Venéczia… szól halkan.
– A Venédig… mondja Kabók.
Az asszony a fejkötő kendő csücskéit huzogálja, a mi sirás előjele
szokott lenni.
– Ha édös apám látná… – suttogja, mintha magának beszélne.
– Ha láthatná… felel ugyanoly darabokra szakadt hangon Kabók.
Most már összebújnak, hogy egy ablakon nézhessenek mind a ketten. Hiába
óvá őket ettől az előkelő férfiú, hogy az a szemnek árt. Nem törődnek
vele, csak Kabók kérdez néha. Ő aztán felel. Ez itten – láthatom – a
nagy temflom és ott vannak a kalambok, sok. És ott gyűn a Rialtó, ott
régi idők sok sok ember lefetik tengerbe, zsupsz. Kriegsverhältniss… Akó
tyün naty hász… két elemetes, három elemetes… die Palást… asz kérem ed
nakszerű épület… csupa tengerbe… Und auch die gondolieri… itt
csolnakászik tengerbe… csupa…
Kabókék nézik, mintha el akarnák az egészet nyelni.
– Csak édös apám ezt láthatná… – sóhajtja újból nehéz szivvel az
asszony.
– Ha láthatná… makogja Kabók. – Ha láthatná, se láthatná.
A mint hogy igaz is. Vak már az öreg, bár egyébként semmi baja sincs
neki. Ép a teste, ép a lelke, csak a szemeit ölte meg a tanyavilág
irtózatos betegsége, az egyiptomi trachoma. Azokkal ugyan már nem lát
többet s igy hát egyebet nem tehet, mint üldögél otthon télen a kemencze
padkáján, tavaszszal a tanyaház napos végében. A világtalan állapot sok
mindenre megtanítja az embert s vaksága daczára ügyeskedik ebben-abban.
Sásból mindenféle hasznos dolgokat fonogat, de még a kapanyélnek is, ha
előbb valaki nagyjában kibarkácsolja, meg tudja adni a helyes, sima
formáját, hogy az kézhez álljon. Igy meg van ő a tanyában, a vak ember.
Az ebekkel barátságot tart, azok kisérik, ha a közön sétál s elugatnak
előle minden ártalmast. Piros valósággal ajnározza, mint a gyereket, a
Kabók-pár pedig becsüli. A mi az öregre kell, arra telik, a halálát
senki sem várja, sőt, mert katonaviselt és sokat tapasztalt
világéletében, Kabók olyan dolgokban, a mikben nem eléggé jártas,
gyakran fordul hozzá tanácsért.
Estenden is, mikor a városból hazatér (mert az uj portékával nem lehet
könnyen menni), az asszony első szava az udvaron a leányhoz:
– Hát öregapád?
– Pipál odabent – mondja Piros.
Míg Kabók kifog s közben a kutyák üdvözléseit fogadja, az asszony
beszalad. Még az ünneplő kendőt a fejéről le sem vette, még csak jó
estét sem mondott, csak az apjára kiált, a mint benyitja az ajtót:
– Jaj, édös apám, mit láttunk!
Az öreg ül a padkán, egyik lába a másikon s pipál immel-ámmel, vak ember
szokása szerint, a kinek a füst látásában nincsen élvezete.
– Mit, leányom? – kérdezi. – Ugyan mi löhet az, a minek olyan nagyon
örülsz?
– Jaj, apám, – beszéli sebesen az asszony – láttuk képbe a tengöri
várost, a hun kend járt… a Venécziát.
A világtalan öreg arczán végigfut a fiatal emlékezések derűje. Hirtelen
a puszták között megcsapja az Adria szele, a canalettók vizének illata,
vak szemei látják a déli város egét, tengerét, az ódon kőházakat,
mindazt a régi időt, mikor a szegedi ezred a mesevárosban feküdt s ő
járt a feszes katonaruhában, a frakkforma fehér kabátban, e mohos
kőpillérek között s posztot állt az Arzenál kapujában, fényesre puczolt
fegyverével.
– Láttátok?
– Láttuk. Ugy, a hogy kend beszélte, de épp úgy. A vizön vannak a házak…
mennyi ablak…
– Az.
– A csónyakok járnak a vizön. Van egy nagy templom – folytatá az asszony
s az öreg a szavába vág:
– Az a szent – – várj csak… várj, majd mingyár mögmondom.
Gondolkozik az agg katona, lehajtva a fejét. Emlékezetébe jutnak
mindenek, a nagy marsok, a kompaniekomendás, főhadnagy úr Gruber, az
Arzenál, csak a templom neve nem.
– Nem, már nem tudom – mondja azután. – Elfelejtöttem a nevit…
– Pedig szép neve löhet neki – felel az asszony. – Nagy teteje van, alul
szélös, felül úgy összemén, mint a lámpaüveg.
– Az, az – szól, nagyot esve a szón az öreg. – Ugy igaz, a hogy mondod…
Hát az arzenál-vahhe… várjál csak… a linke tórvahhe… ej, üsse mög a
part, nem linke, rekte, rekte!
– Micsoda? – kérdezi az asszony.
Jó szerencse, hogy belép Kabók. Egy kis bor van benne, de meg ért is az
ilyen sorokhoz s hogy öregapónak kedvét ne szakítsa, nagy bátran szól
bele a beszédbe.
– No, az csakugyan ott van.
– Ott? – kiált az öreg kemény hangon, mintha csak valamely generális
elébe vágná a Gewehr heraust. – Ott van? A linke vahhe? – És újra
sebesen beszélni kezd: Linke Arzenál vahhe: ejn unteroficzér, ejn
gefrejte, czén infanterisz, ejn pilman, – mint ahogy ezt az őrség
osztásakor elszavalni szokás. Kezeit izgatottan emelte föl (a pipát már
rég letette) s integetett az altisztnek, a szabadosnak, a gyalogosoknak,
mindnek, mindnek integetett. Kabókék hirtelen egymásra néztek.
Kabók azt gondolta magában, hogy no az öregnek se hozhattunk volna
különb vásárfiát, Kabókné pedig nézte az apját, a vak apját, a kinek
orczáin piros tüzek gyuladtak ki, hajlongott, hadonázott, végül ősz
fejét magasra emelve, valamely régen elfeledett olasz dalba kezdett
öreges hangon:
– Ettutitisimize – tempozebon…
– Ez valóságosan szép nóta, – mondta rá Kabók Mihály.


Vallatás.
János, mondjuk, hogy éppen Halbőr Förgeteg János, valamely bűnben
találtatódott. Ugyanis birkák tüntek el a határból. Olyan tájon volt már
az idő, a midőn tarló a föld nagyobb része s ilyen alkalommal a birka
szerfölött hajtható, mivel semmiféle nyom nem marad utána. A tarlóban a
birkával úgy jár-kel az ember, mintha a levegőégben menne s a ki éppen
utána veti magát, lophat. Az persze nem megy egészen könnyen, mert a
birkát is őrzik s a nyáj emberek és kutyák felügyelete alatt áll. Mégis,
a ki ért hozzá, szél ellenében meg tudja kerülni úgy a jószágot, hogy
észre nem veszik. Ennek sok fortélya van s ott kezdődik, hogy pálinkás
kenyérrel kell etetni az ebeket és nagy tanulmányokat kell ejtenie az
akol körül, hogy merre legalkalmatosabb a bejárás. De még a birkában is
esik személyválogatás, mert nem mindenik hajlandó éjszakai útra indulni.
A kos pedig öklel és a sötétben nincs ellene védekezés. Ily különféle
tudományok ezek, de ezzel is úgy van az ember, hogy csak annak nehéz, a
ki nem tudja, mert a ki ért hozzá, az nem is foghat ennél könnyebb
mesterséget a világon. Azt ugyan benne meg nem fogják.
Szó sincs róla, hogy azért gyanuba ne kevergőzne egy vagy más ember. A
pusztázó városi katona is csak úgy van vele, hogy valakit bizonyára
gyanusítani kell. Mikor a juhszélben poroszkálna a lovas ember, mondja
neki a kárvallott gazda, Nagykalapú Fa Miklós, hogy íme, mi esett nála
az éjjel. A pusztázó végighallgatja a jelentést szögrül-végre, a mint
azt Miklós előadja, különféle köröket rajzolván eközben botjával az út
homokjába. Az egyik kör jelenti, hogy az akol mely részén távolodtak el
a hűtelen birkák, a másik kör jelezné, hogy miként és mely módon nem
vehették észre a tolvajt (az egész háznép kártyázott a tanyaszobában), a
harmadik kör pedig hirtelen, a mint húzná Miklós, félbeszakadt s a bot
megáll a kezében. A pusztázó arra néz, a merre a bot vége irányt mutat s
azt mondja:
– Mingyárt gondoltam.
Miklós az útról nyugodtan lépegetett vissza a tanyába a semjéken át és
semmi bántódást nem érez a lelkében. Nem árult el senkit, nem
vádaskodott, nem gyanuskodott, a mint hogy igaz is. A pusztázó pedig
megszorítván a lovát, poroszkál arrafelé, amerre az előbb a bot vége
mutatott. Nem kell soká mennie. Itt van mindjárt a közelben, (éppen csak
két óra járás) a János falkája, a mely legel az őszi tarlós füvön, János
pedig fekszik a homokon subában, pipázva. A juh után a gyerek koncsorog.
János szívja a pipát, a mely csak gyenge füstöket ad, miután alighanem
krumplilevél van benne. De a szaga elég szép, mert attól hányja-veti a
fejét a katona lova s alig bír rajta ülni az ember, mire odalép.
– Az ördög a kend dolgát, – szól a rendőr – mit pipál kend?
János a subáról csak most fordítja oda a fejét.
– Pipát – mondja.
Amaz méregre kap a kurta válaszon.
– No – véli – nem sokáig pipálja kend azt a pípát.
– Miért? – kérdezi János. Nincs ennek a pipának semmi baja.
S félkönyéken eltartván magától a pipát, szemléli figyelmesen.
– Nem is a pipának van baja, hanem kendnek. A pipa jó, abból pipálhatna
kend, de majd elvöszik kendtül. Majd odabe elvöszik kendtül a pipát.
János hallgatja, ismét fuj egy darab füstöt s most már csufondárosan
válaszol vissza:
– Nem t’om ki?…
– A börtön! – kiáltja rá a pusztázó.
De János ismét csak az előbbi. Egyik lábát fektében átveti a másikon,
kétkönyéken van s miközben fogja a fogai közt erősen a pipa szárát, azt
mondja:
– Nem t’om mér?…
A legény a lóval nem léptet se odébb, se idébb, csak onnan kiált a
gyereknek:
– Hallod-e, hej! Hány ez a birka?
A szóra öreg anyajuhok a legelésből fölemelik a fejüket, mert szokatlan
lárma ez nagyon, a gyerek meg azt kiáltja:
– Ötvenhat!
János szívja tovább nyugodtan a pipát, a lovas meg visszakiált:
– Avval a hattal együtt?
János kiveszi szájából a pipát.
– Ne mozogj, mert rád lépök, – mordul a katona a lóról.
János nem mozdul, csak fekszik. A gyerek amott a juhok szélin néz egy
darabig, de aztán kérdőre fogja:
– A melyik az éjjel gyütt?
A pusztázó rezesbarna arczán kisded mosolygás jelenik meg, János pedig
káromkodna már, de hiába. A pusztázó azt mondja:
– No most csak föl abba a subába, aztán gyerünk.
– Én? – kérdezi János.
– Persze. De leginkább jó lösz, ha mingyárt ugrik kend.
– Ugyan? – kérdezi János. – Aztán mért?
De amazt most már nem hozza ki a sodrából.
– Nem köll sokat beszélni. Tudja kend nagyon, hogy mért. Majd odabent
mögmondják.
Nincs mást mit tenni, föl kell kelni a subáról s haladni befelé.
Igy történik, hogy János a városba kerül a nagy házba, a hol a törvényes
emberek vizsgálják az ügyeket. Azon mód van a subában és a pipával, mint
legelsőbb, hogy odaérnének s egy ilyen törvényes ember elé állítják. Már
akkor irások jönnek Jánossal a hat birkákról, de szóbeli jelentést is
tesz a kisérő. János ezt egykedvüen hallgatja. Mikor vége van, azt
mondja rá:
– Nem igaz ám ebbül egy szó sem… Nem csinálok én rossztéteményt.
– Hát azt majd meglátjuk – felel a törvényes ember. Azzal elővesz
mindenféle nagy papirlapokat, a miken növekvő aggodalommal tekint végig
János.
– Mi a kend neve?
– Förgeteg János.
– Melyik Förgeteg János?
– Hát a külső Förgeteg János.
– De melyik külső Förgeteg János?
– Hát a Halbőr.
– No jól van. Hát a kend kora?
János előbbre hajlik.
– Hogy mondja?
– Hogy hány éves kend, azt kérdezem – mondja az urféle a pulpitusos
asztal mögül.
Kissé gondolkozik János, az ablakra tekintvén. Utóbb féloldalt fordul,
mintha a kisérő legénytől várná szavai igazolását.
– Hát löhetök vagy ötvenöt… Úgy gondolom. Bizonyosan nem tudhatom, mert
nézze csak, a nagy szárazságkor, hatvanháromba, legényforma vótam mán,
de tán hogy mög is vótam mán házasodva…
Előbbre veti az egyik lábát és a csizmája orrát nézi, mivelhogy talán az
tudna tanácsot adni. De a másik ismét elébe vág:
– Ötven kend most, mert most öt éve volt kend negyvenöt.
– Én? – kérdezi meglepetten János.
– Kend ám!
– No akkor löhet.
Amaz ujra csak turkál az irásokban s végül azt is megkérdi: – Kend
miféle foglalatosságban van?
– Hát kéröm – enged a kérdésnek János – én csak afféle kétkézi munkás
vagyok odaki a tanyán.
– De juhászkodik is kend?
Áll megint csak János egy darabig. A sok bolond papirban, de benne van
minden. Utóbb a fejét féloldalt hajtván, azt mondja:
– Hát nem mondhatom, hogy nem. Tudja tekintetös úr, úgy él az embör, a
hogy tud.
– De nem kell azért lopni.
Most kell megnézni Jánost, ha valaki éppen már arra töri magát, hogy
Jánost megnézze. Visszakerül az előrenyujtott jobb lába hirtelen
hátulsónak és délczegen veti szét a mellén a subát.
– Hát ki lopott? – mondja mérgesen. – Hát én loptam? Hát fájlaltam én
valaha a tekintetös úr fejit? Hát vót ojan, a ki az én ellenömbe még
csak panaszt is mert vóna tönni?
A törvényes ember kegyetlen hidegséggel vágja föl a nagy könyv lapjait s
ráolvassa Jánosra:
– Most öt éve is birkát lopott kend. Azelőtt két esztendővel szintén.
Most meg megint hat darabot szerzett el kend a Fa Miklóstól.
– Én? – kérdezi János dühösen. Hát a szömöm világa ér annyit, mint a
tekintetös úré, de hiszöm az Istent, hogy arra merök hitölni, hogy én –
–
A tekintetes úr a szavába vág:
– Ugyan, János, hiszen mind a hat birka jelös.
– No az pedig nem vót jelös – fakad ki János hirtelen, de mire észre
venné magát, már késő a tagadás. De amúgy is tényleg jellel vannak
ellátva a birkák, hát hiába volna minden. Beismeri a tettet, a mi után
kieresztik. Visszakapja a subát, a pipát, az egyikbe beleöltözik, a
másikra rágyujt s úgy halad kifelé. A nyomáson találkozik valamely
ismerőssel, a ki ráköszönt:
– Bent járt kend, János bácsi?
János halad a subában, de a pipát kiveszi a szájából s a szárával a
vállán keresztül integet be a város felé:
– Az ám. Dolgom vót bent az adóhévatalban.


Asszonykérő.
A cselédgulyás az őszszel meghalt s miután a cselédgulyásra télen
szükség nincsen, ott hagyták azon időre az özvegyasszonyt. Meg kell adni
Hab Lajosnak, hogy becsülettel végzé földi hivatását s ekként is fejezte
be, mert akkor halt meg, a midőn már reá semmi szükség nem volt. A
majorbeli cselédség, kiknek konvencziós marháit legelteté s fölöttük
pásztorkodott, meg volt e dologgal elégedve s mikor elpusztult, sok jó
szavat ejtettek a Lajos után. El is temették, a faragó béres csinálta a
koporsót, a lovas csősz ment lovaival a faluba papért s megadták neki a
tisztességet, a mi az embert haló porában illeti. Az özvegy pedig magára
maradt s mehetett volna a fagyos pusztán az Isten világába a merre lát,
ha éppen nem ily szerencsésen hozta volna ki a mindeneket intéző sors
ezt a halált.
Tavaszig hát benne maradhatott a gunyhóban, ámbár igaz néven nevezve,
nem is gunyhó volt az, mint inkább verem. Csak türt ember a cselédgulyás
a majorokban, a kinek semmiféle házhoz joga nincsen, s ha valahol ilyen
vermet csinál magának, hát éppen csak hogy megtűrik. Szemet hunynak
előtte, mert amugy is van annyi esze, hogy nem valamely termőföldből
szakítson ki magának egy darabot. A legelő szélén épp jó helyen van, ott
gödröt ás, az oldalaiba ágasfákat illeszt, arra megint keresztbe
helyezvén egy rudat, körültámasztja az egészet nádkuppal. Ha érzéke van
a rendhez, a nádat belül még ki is tapasztja sárral, abba ablakot is vág
és rendes bejárót csinál az épületbe.
Ilyforma készség volt ez, állván a legelő szélén, a szikes földben
néhány csenevész ákácz között, melyek el voltak hagyatva egészen.
Gyökereiket hiába eresztették le a széki földbe, az nem adott erőt
nekik; ha lett volna, talán adott volna, de ha nem volt magának sem
szegénynek, akkor mit csináljon.
Az asszony meg az ura, már a volt ura, ez a Hab Lajos nevezetü, estére
kelve, gyakran ültek kint a nádkupok előtt, a fák alatt, nézve végig az
egyenes tájon, a melyet elöntött világával a holdfény és csillogó
tükröket rakott a szines tócsákba. Minden embernek, bárki legyen s
bármily állásban foglalatoskodna, vannak néha órái, a midőn a
reménységeinek él. Ki volna reménykedés nélkül való? Mindenki vágy erre
vagy arra, a király, a kinek sok koronája van, még egyet szeretne, a
koldus pedig egy krajczárkát. Ők maguk is szerettek volna valamit, a mi
után vágyakoztak, tudniillik, hogy Isten ő szent felsége kegyelméből
vagy halál útján, vagy előbbremenetel, vagy pedig rosszalkodásból támadt
elcsapatás utján eltávozna valaki, a majorbeli béresek közül és akkor
Hab Lajosra esne a szeme az ispánnak.
– Akarsz-e béres lenni, Lajos? – kérdezné az ispán.
– Akarok ténsur, – felelné Lajos és akkor beköltöznének a majorba, a
béresházak közé s nekik is lennének konvencziós sertéseik, teheneik,
Lajos négy ökröt hajtana hol erre, hol arra, már a hogy a parancs szól,
lassan és méltósággal emelvén a hosszunyelű ostort, a mint ez urasági
alkalmazottaknál szokás.
Ez nagy, nagy dolog lett volna. Nemcsak az előnyösebb vagyoni helyzet,
azután a nyugdíj, hanem a lakás miatt is. Ez kellett volna nagyon, ez
után vágyakoztak, mert Hab Lajoséknak volt egyszer egy gyerekük
(mindösszevissza csak egy), egy nevető kicsi ember. Ha többet ad az
Isten, bizonyára egyiket sem szerették volna, mert sok gyerek
szegénység, hanem ha csak egy van, azt szeretni szokás. Ugy is volt,
apró Hab Lajos szeretetnek örvendett, – bizonyos, hogy örvendett, mert
mindig nevetett szegény, a mig élt. Hanem ez nem sokáig tartott.
Bármilyen tömzsi volt is a rövidke férfiú, nem birta ki a földkunyhót s
belehalt Hab Lajosék lakásviszonyaiba.
Biz ez nagy szomorúság volt, de az ilyenek ellen nem lehet tenni, ki
merné vádaskodó panaszszal ostromolni az eget. Csak a sóhajok maradnak
meg enyhítés gyanánt, mert sóhajtani szabad; ez nem vétek. És ezek a
sóhajok sűrűn jelentkeztek, mert úgy Hab Lajosban, mint Hab Lajosnéban
élt folyton a gondolat, hogy ha egy ilyen _másikjuk_ lenne, azt újra
csak torkon ragadná a veremlakás kísértete és agyonfojtaná szegénykét.
Mindezen változtatni kellett volna, s a változás egyetlen eshetősége az,
ha Hab Lajos béresnek kerül be az urasághoz. Hát ez már majdnem
megtörtént volna, ha Lajos időközben el nem halálozik. Azonban
megtámadta a száraz betegség, a mely csodálatosképp mindig nedves
helyeken keletkezik s nagyhamar a fia után küldte. Ilyképp Lajos
kikövetkezett az élők sorából, magára hagyva az asszonyt, azaz hogy nem
egészen magára. Ébredés meg elalvás az élet s a halál után következik
ujra az elevenség. Azon állapot elé nézett az asszony, a mi után néha
sóhajtoztak ők, de most már nincsen embere, a ki megörülne annak, hogy
ismét egy kicsi istenadta köszönt be hozzájuk. Biz annak már nem is
lehet örülni, özvegy asszony gyermekének, a ki a szegénység szomorú
sorsába még nagyobb nyomoruságot hoz. Az akadémia nyelvészeti osztálya
nem tudom milyen terminus technikusokkal állapítja meg az ilyen gyermek
nevét, a nép úgy hívja a maga szófukar beszédességével: anyagyász.
Ez az anyagyász télen született a veremben s a majorbeli asszonyok
között akadtak jótét lelkek, a kik gondoskodtak róla, meg az anyjáról,
mig az ismét lábra kapott. Szomorú világ volt ez, egy kicsi gyerekkel a
karján, a veremben, a hol csak tavaszig lehet maradása, és azután a nagy
nincsetlenséggel, mert nem volt neki senkije és semmije. Ilyenkor
kétféle fajtája van a játéknak. Vagy a Tiszának megy s gyermekével
együtt lebuvik valamely halászléken a víz alá, vagy pedig összeszedi
magát s elmegy a városba szolgálni. Az első játék sokkal könnyebb, mert