Jegenyék alatt: Elbeszélések - 10

Total number of words is 3229
Total number of unique words is 1529
34.3 of words are in the 2000 most common words
46.8 of words are in the 5000 most common words
52.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Most ujra mondja Jancsi: – Gyere no, Puli, – de ezuttal a Puli nem megy,
hanem viszi a János. Kissé ténfereg a zsákban a kutya, mert szokatlan a
helyzet, meg vinnyog is, de a gazda ilyenkor megrázza a hátán s arra
elcsöndesül. Ilyen harczok közben haladnak a vámig, a hol János
kiegyenesedik s végtelen méltósággal vonul el a kardos emberek előtt.
– Ohó! Hát kend? – kiáltják rá amazok.
János nem hall semmit, csak megy odább.
– Ember, hé, hé! – kiabálják megint utána.
De egy vámőr még felé is szalad.
Jegenye nyugodtan fordul meg:
– Mi kő? – kérdezi.
Amazok visszakérdik:
– Mi van a zsákban?
János éktelen nyugalommal felel:
– Kutya!
No erre nagyot nevetnek. Micsoda szamárbeszéd.
– Nem igaz, – mondják. – Csak nyissa kend ki azt a zsákot. Minket ugyan
be nem csap.
– De mikor mondom, hogy kutya, – szól János érzékenyen.
A vámost elfutja a méreg.
– Hallja, – kiabál most már, – hát velem ne komédiázzon, mert rosszul
jár.
– Ugyan?
– Ugyan ám.
– No, no, – véli János – ismeröm én a törvényt.
– Ejha! – kiált a vámos, a kit ez a kötözködés nagyon boszant – nem
tudom, kitől tanulta volna kend?
– No, – adja a szót tovább emez – tanulni nem tanultam senkitől, hanem
csak úgy hallottam.
– Nem tudnám kitől? – feleli a vámos.
– Hát azt már nem tudom megmondani, hogy kitől hallottam. Gondolom, maga
is tuggya, hogy ki a mostani kiráj az országon, de nem tudná mögmondani,
kitől hallotta?
A vámos le van fegyverezve a disputában s most már csak arra
szorítkozik, hogy a zsákot általvizitálja.
– Bontsa ki, – parancsolja.
– De elugrik, – védekezik János. – Nem bontom én ki.
Hanem hát muszáj. Ez az óhajtott szó a legnagyobb hatalom a világon, a
muszáj. János leveszi a válláról a zsákot, az alját a földre helyezi s
mikor a tetejét megbontja, lent rug egyet titokban az ebhez. Az azután
vonyítva ugrik ki a zsák száján, szinte repül s úgy fut, hogy
lehetetlenség utólérni.
Jegenye János káromkodva lohol utána s a mig a töltésen tul nem ér,
folyton szitkozódik. A mint azonban a vámosok elől födve van, nyugodtabb
a lépte. Látja, hogy a Puli nyilegyenest száguld haza felé.
– Szögény, – mondja, – de mög van ijedve.
Azzal a kubikgödörbe megy, beteszi a zsákba a bárányt s halad ujra a
vámosok felé. Mikor elibük ér, haragosan integet s megfenyíti a vámost
az ujjával.
– Köszönjék az Istennek, – mondja – hogy elfogtam.
A vámos érzi, hogy hibás s nem felel, inkább lehajtja a fejét. János
pedig méltósággal halad befelé s az uton a komával találkozik.
– Hát kend – kérdi a koma.
– Ehuné – felel János.
– Ilyen későn halad kend befelé?
– Az ám, – mondja János, – késésbe vagyok. Egy kis sorom volt. Ezöket a
népeket oktattam ki itt a kaliczkás házba, hogy a fületlen csizmát is
föl löhet huzni.
– No, no, – válaszol menőben erre meggyőződéssel a koma.


Iskola a pusztán.
Fehér út van a magas fák között. Hol homokos, akkor csak úgy magától
való, hol pedig szikes. Ez esetben csinálva van. A szik a tanyák
aszfaltja s egyéb haszna nincsen neki, mert az elhagyott, kopár földeken
csak elvétve söprik a szódát. A gyár leverte itt is a természetet, ma a
szódát nem söprik, hanem csinálják. Hanem azért a sziknek meg van a maga
haszna: aszfalt az, meg kövezet. Ráterítgetik az útra s mikor az eső
megveri, összeáll keményre s úgy gurul rajta a kocsi, hogy azt öröm
nézni.
Az iskola udvara is ezzel van kitapasztva, száraz időben kemény és
egyenletes, esőben csuszós. Az udvar körül van a tanító gazdasága: a
méhes, az ól, a virágos kert, továbbá a földecske, a mely kukoriczácskát
és buzácskát terem, valamint a czirokot is, a mely seprőnek igen
alkalmatos. A tetőn gólya lakik, rendszerint a kéményen, a melyhez
fészkét dróttal szokás odakötni, hogy a szélvihar le ne verje. Az útra
forduló részen a harangláb áll, benne a fiókharanggal, melynek a szava
libegve száll szét a tanyaházak barna tetői fölött s a jegenyefák,
akáczok meghajlítják előtte koronájukat.
Nagy darab földek központja az iskola. Ott tanulja a tudományt a sok
apró pusztai ember, lábolván télen át a havak tetején a tanító úr elébe.
A széles buzavetések, a végeláthatlan kukoriczások, zöld legelők között
a czivilizáczió első, kezdetleges pontja: az iskola a mezők növényei
fölött.
*
Nem az, a mi a városi, sem nem az, a mi a falusi, hanem az egy egészen
elütő valami. Építenek a táj közepén egy házat, abba jön a tanító s
utána következnek a puszták kicsinyei. A Jancsik, Pisták, Miskák,
Klárák, Viktorok, Pannik. A tanítás nem úgy megy, mint máshol. Nyáron a
földből kell a tudományt szerezni itt, nem könyvből. A nagyobbacska a
ház körül segít, vizet hord a dolgozó szülőknek, az apróbb libát őriz és
malaczot. Azután a kis kezek részére is akad tavasztól őszig a tanyákban
mindig foglalatosság: iskola ott csak akkor van, mikor a dolgok
megszűnnek, mikor megjön borongós idejével az ősz és csatakos lesz az
avar. Tart azután télen át késő tavaszig, mikor ujra rügyet vet a faág,
a gólyák hazatérnek külföldi útjaikból és az ő kelepelésük lefuj az
iskolának.
Egy terem van csak, a melyikben tanítanak, mert minden osztály az
egyetlen tanító alatt áll. Mikor a harmadik osztályt tanítják, az első
hallgatja mindazt, de meg a harmadik is az elsőt. Ezzel ők igen meg
vannak elégedve s az iskolában jól is igyekeznek. Kora reggel indul meg
már a tanyából az apró gyermek, vászonzacskóval a vállán, a miben
könyve, a táblája, irkája, meg az étele van. A kezében pedig nagy bot az
ebek ellen, mert sok utat kell tenni az iskoláig és télen a mezőségnek
kutyái mérgesebbek.
A kicsike, csizmás magyaroknak minden lépése, a mit az iskoláig tesznek,
harcz a kulturáért. A miként a szüleik egész élete harcz az életért,
harcz a földdel, az időjárással, rossz emberekkel, a kik meg akarják
rontani az Isten adományát. Néztem az apraját eleget, a mint a nekik
térdig érő hóban, a téli reggel szürkeségében, kezükben a bottal
ballagtak a távol iskola felé, hogy megismerkednének az ábéczé
alapelemeivel. Az őszi szélvihar csatakjában, vizes tarlókon, ugarokon
keresztül mennek, kiki olyan ruhában, a milyen éppen van. Bizony ott a
tanítás nem mindjárt azzal kezdődik reggel, hogy no most következik Béla
királyunk története, hanem előbb nedves lábbeliket kell szárítgatni, a
fagyot engesztelni a kis testekből és sütögetni az apróknak a hozott
szalonnát, mert az így igen melegít, a kenyér pedig a forró zsírjába
mártva, ha só is van hozzá, valami pompás eledel.
A ruhák sem valami hiresek, a mikben a gyerekek jönnek. Nem mindenkinek
telik odakint ilyesmiben a drágára, hanem a téli kabátot valamely kendő
képviseli, a mit átkötnek otthon a Jancsi derekán furfangosan, hogy az
eltakarja a kis mellét, a hátát, de még a nyakát is meg tudja óvni a
belehulló darától. Azt persze az iskolában le kell oldani, mert ott
meleg van, délután pedig, mikor a gyerek újra indul hazafelé, a tanító
köti föl neki, vagy a felesége. Akkor aztán nekivág az alkonyuló
délutánban a gyermek a hómezőknek s megy, megy mígnem hazaér, hogy
holnap megint jőjjön. Már hiába, ott ez így van, mert nem lehet másként.
A városi modern gyerek belehalna az ilyen utazásokba, a mit ezek az
apróságok naponta azért tesznek, hogy a puszta iskolájában
tanulhassanak. A tanulás nem olyan, mint másutt, mert innen nem
szaladnak délben haza a mamához, hanem kiki előveszi a maga
tarisznyáját, kis bicskáját s abból falatoz, a mit hozott. A kivel
olyasmit adott anyja, hogy azt meg lehet melegíteni, meg is melegítik a
tanító tűzhelyén, a többi pedig kolbászszal s egyéb disznóból való
étellel él, ha van neki. Nem mindenkinek jut ez. Nem egy csak egy karaj
kenyeret hoz ebédre, de azért az is jól esik nagyon s a hogy meg volt az
ebéd, folytatják a tanulást ott, a hol abban maradt.
Nem kell gondolni, hogy valami elhagyatott helyek ezek az iskolák, bár a
pusztákon sokfelé van ilyen is. Itt a határban már harminczon jóval
fölül van a számuk, rendes és példás valamennyi. A dolgozatokon, a miket
büszkén mutogat föl az arrajáróknak a tanító, elcsodálkozik, a ki látja.
A nagyobbacska fiuk, a kik az év nagyobb részében a vasvillával,
fejszével dolgoznak, a kik már hozzá tudnak nyúlni minden dologhoz,
micsoda szép rajzokat csinálnak és milyen szépen van az alá odaírva,
hogy az tanulmányfej! Hát az írkák! Hát a himzések! A Jutkák, Pannik és
Teczák a tanító feleségétől tanulják a varrás tudományát s a kis barna
kezek öltögetése nyomán czifránál czifrább virágok fakadnak a vásznon.
A tágas nagy mezők végtelen csöndjében a művelődés legelső lépcsője az
ilyen ház. Letett már régen a pusztalakó arról, hogy a fiából csak az
legyen, a mi az apja. Az előtt azt tartották, csak annyit kell tudnia,
hogy ha vesz vagy elád, a vásárban be ne csaphassák. Ma jó nevű
ügyvédek, mérnökök, orvosok vannak, a kik így a hóban másztak az
iskolába odakint az alapvető tudományokért. Az meg nem régi történet,
hogy egy városi hivatalnok valamely hivatalos ügyben járván a tanyák
között, az útfélen egy gyereket talál, a ki birkát őriz. Ugyan nem
nagyon őrizte, hanem hasonfekve valami papiron babrált. A hivatalnok
látja, hogy kajczáros föstékkel, lósörényből csinált ecsettel a papirra
nyulakat föstöget, a kik a salátát eszik s egy piros ruhás irgalmatlan
nagy katona a papiros szélén ezen boszankokodik, de nem mehet a nyulak
után, mert az egyik lába lemaradt a papirról.
– Hát te mit csinálsz?
– Hát ezt e.
– Hát hol tanultál te festeni?
– Hát – mondta a gyerek – arra messze, a hol az a három jegenyefa van,
az iskolában.
A gyerek ma Münchenben végzi a festőművészeti iskolát, szép tehetségű és
sok reményre jogosító fiatal ember. Igy haladnak előre, a kik onnan
kikerülnek. Persze nem mind. A nagyobbrész kint marad a tanyák között s
emberré növekedvén, maga helyett a fiát küldi a tanító úr elébe. Minden
változik, formálódik, halad, csak éppen az öreg tanító marad, a a mi
annakelőtte volt. A haja megőszül, az arcza piros, de ránczokat vet, a
szeme fénye is fogyatkozik, azonban a kedve és vidámsága a régi maradt.
A fizetés bármilyen kicsiny, egy hosszú élet alatt olyan helyen, a hol
nem lehet pénzt elkölteni, valamicske mégis csak maradt belőle s gond
nem látogatja a házat, a melynek a tetején a gólyák, az ereszek aljában
fecskék laknak s nyáron dönögve röpködik körül a méhek. A kevéssel
megelégedő boldogok élete ez: nyugalom, csend és egyszerűség a tanyák
barna népe között, a mely mind az ő kezei alól került ki s környezi
tisztelettel jártában-keltében és invitálja a disznótorokra télen, vagy
pedig szalonnával, sonkával tiszteli meg, a mit maga a gyerek hoz nagy
czipekedve, mondván:
– Ezt mög magának küldték a szülémék e.
– No azt okosan tették – gondolja a mester s a táblához állván, számokat
huzgál arra a fehér krétával. A puszta jövendő emberei szótalan
hallgatják, a mint beszéli:
– Következik pedig a negyedik művelet: az összeadás…
Odakint teljes csendben van minden, hó fekszik a határon, a nagy
némaságban a határ aludni látszik. Olyan, mintha semmi más nem volna a
kerek világon, mint éppen csak a negyedik művelet, vagyis az összeadás,
a melynek megismerésével hatvan gyerek agya foglalkozik a havas puszta
közepén.


Tiszai legenda.
Valamiképp a mindenféle néven nevezendő emberek külső mivoltukban
változandóságot mutatnak és különbnél különbfélék testi formáikban,
azonképpen a hajó is a maga formátumában különböző és kiki olyan, a
milyen vizhez épült.
A hajók oldalán ugyan egyazon szekerczék dolgoznak, egyazon emberek
kezében, de a hajó azért más-más az avatott ember szeme előtt, mert
egyik merész külsejű, a másik nehézkes, a harmadik se ide, se oda, a
negyedik pedig délczeg és vidám hatást tesz arra, a ki ért az ilyen
dolgokhoz, a miként a ki nem ért hozzá, ide se hallgasson, mert úgy sem
tud meg ebből a történetből semmit.
Mert a mi a nagy hajókat illeti, azok valamennyien egyformán feküsznek a
lomha nagy vizen, a melynek sárga, homokos tetejéből apró halak ütögetik
ki a fejüket a napra. A hajók széles aljukkal ráfekszenek a Tiszára,
mind végtől-végig: a «László király», a «Szent Péter», a «Mihály
arkangyal», a vastag «Borbála», a hosszú «Hunyadi János», – de mindezek
között elsőnek említendő a «Szent István király», ha végtől-végig
egybevetjük az ezeken kívül valókkal is. A «Szent István király»-nak
olyan szabatos állása van, olyan vakmerő szép feje, remek kormánya és
előkelő állású domentátumja, hogy azt valóságos gyönyörűség nézni és ez
bizonyos, határozott fokú tekintély a vizen járó embernek, ha az
«István»-nal jár hol Bosznia felé, hol Győr alá, hol meg Galaczba.
Nem mai hajó, nem; ezt már, akárhogy is dicsérjük, lehetetlen ráfogni.
De hiszen éppen ebben van neki a rangja, mert a «Szent István király»,
nem hiába, hogy a mi legelsőbb való szent királyunk nevét viseli, fehér
betükkel kiirva fekete kátrányos oldalán, még soha bajba nem is járt,
soha hosszú útjaiból rossz hirt nem küldött haza és azt a buzát, kősót,
kukoriczát vagy bármi egyéb terhet, a mit ez a hajó vitt Oláhországba,
nem a biztosító társaságok, hanem maga a jóságos király-apostol őrizte,
a ki nem is engedte égi kegyelmével sohasem, hogy sziklára, porondra,
dunai fatönkre jusson a hajó. Ne is adja azt senkinek az Isten, Amen.
Tudnivaló, hogy e valóságos égi kegyelem mellé meg éppen Baráczius
Mihály uram volt állandóan, harminczöt esztendőkig a kormányos ezen a
hajón. Baráczius, a kit eleven ember úton aludni nem látott, talán nem
is aludt soha, hanem vigyázta a víz folyását, az utat és csak ment,
ment; mindegy volt neki: esőben, szélviharban, csöndben: ő ment mindig a
«Szent István király»-lyal előre-hátra, tavasztól késő őszig, a míg csak
valahol be nem fagyott.
Igy őrizték ketten tétova útjain a hajót: István szent királyunk és
Baráczius Mihály. Utóbb Baráczius Mihály uram beleunt a dicsőségbe,
szárazra kivánkozott, hogy majd más ember életéhez hasonló életet él
tulajdon maga is, eltesz-vesz a kertecskéjében a Tiszaparton, rózsát
szemez, őszi baraczkfát oltogat, más öregek szokása szerint s időnkint
kinéz a vizre, fölfelé meg lefelé, ameddig ellát s nézi, melyik hajó
jött meg, melyik megy. Igy volt a kivánsága, ott is hagyta «István
király»-t, de «István király» is ott hagyta azon minutumban Baráczius
Mihály uramat, ki is midőn házába érne, először életében e szókra
fakadt:
– Alhatnám nagyon.
El is aludt még aznap mindörökre, a mint az föl van jegyezve okulás
végett a hajó könyvébe, az akkori első hajóslegény, Vér András betüivel.
Ez a följegyzés természetes, mert Vér András igen szorgalmatosan
illegette magát e napokban, első lévén sor szerint a többi ember között
arra, hogy most már az ő vezetése alatt járja a «Szent István király» a
vizeket.
Másképp végezték azonban. Részint azért, mert Vér András kegyetlenül
szerette az italt, részint pedig azért, mert hazajött a katonai
szolgálatból Fónyai Imre, miután negyedfél évet töltött hadi gőzösökön
és odajárt velük mindenféle világrészekbe, olyan szinü emberek közé, a
milyenek a füszeres boltok ajtajára szoktak festve lenni, mindig
czitromot vagy czukorsüveget tartván a kezükben.
Szót szóba ne öltsek, Vér András reménységének fáját elszárasztotta a
friss szellő, a mit az adriai tenger felől hozott magával Fónyai Imre.
Kemény ficzkó volt ez a legény, szálegyenes, mint az árbocz, merész
tekintetű, erős beszédű, már mint a parancsoláshoz szokott emberek
szoktak lenni.
Igy aztán a gazda rendelkezése szerint Fónyai Imre rálépett az Istvánra
egy szép napos nyári reggel, a mikor végig a Tiszán mindenütt mozogtak a
vizenjárók, a molnárok eveztek a partra buzáért, a hajókat mosták,
tutajos oláhok a reggelit főzve a faoszlopokon lefelé ereszkedtek, a viz
teteje csillogott végig, végig, a füzesek bólogattak, a halászok
ladikjai lassan mentek fölfelé, fenékháló vetése szempontjából.
Bement a padlón, föllépett a tetőre s szétkiáltott:
– Emberek!
Az első legény a hajó elején rakta a kötelet, kettő a belső oldalon
csáklyázott a tutajokra, a gyerek főzött. Mind előjött, mind fölnézett
és az első legény, rossz sejtelemmel a szivében, azt mondta: – No.
Azt felelte erre Fónyai Imre:
– Mától fogva én vagyok a kormányos itten.
Vér András akkor sem szédül meg jobban, ha a gugora rudja fejbecsapta
volna. Nézett föl, a hol a kátrányos zsindelytetején állt büszkén az uj
ember.
– Már hogy maga? – kérdezte gunyosan.
– Én hát! – vágta vissza keményen Fónyai Imre.
– Hát’ szen jól van – vonogatta a vállát Vér András, vérkarikás szemével
pislogatva – de rakodva vagyunk egész teherrel. Holnap megyünk Orsovára.
Mikor járt maga a Dunán?
Hetykén vetette ezt a kérdést oda, azonban helybe választ kapott reá,
gorombát is hozzá.
– Ne törődjön kend azzal! Mit tud kend ahhoz? Nem úgy megyek én a vizen
tapogatózva, mint a tutajos oláh, hanem térképről járok!
Ezzel aztán be volt végezve minden. Vér András lekapta a fejét vállai
közé s huzgálta föl tovább a vizes kötelet, hogy karikába rakja. Több
szó nem esett, a legények akkor este elhagyták a hajót, hogy szétnéznek
út előtt még egyszer otthon. Fónyai Imre még a pásztort is hazaküldte, a
ki a buzát őrizte volna azon éjszaka.
– Csak menjen kend, mert én ugyis itt maradok.
Az öreg ember rátekintett.
– Hát nem megy haza?
Már el is fordult tőle Fónyai Imre s féloldalt vágta csak oda büszkén:
– Első nekem a hajó. Ez a szokás a tengeren.
A pásztor belerázta magát a szűrbe és elment. Így volt bizony. Egy nap
megjött a tengerekről, másnap átvette a hivatalt, harmadnap már ment
útra, le az alsó Dunára. Az indulás reggelén olyanformán kötötték el
parttól a buzás hajót, mintha valamely tengeri gőzös vágna neki az
ismeretlen zöld vizeknek. A tetőről, a hol a nagy kormány huzórudját
Fónyai Imre büszkén tartotta a kezében, nem a Baráczius Mihály csöndes,
szólogató szavai hangzottak, hanem kemény, ellenkezést nem tűrő
parancsok.
Kifordult orral a hajó a vizre, ott ivet vágott, azután uszott lassan,
méltóságteljesen a sárga viz fölött, Fónyai Imre állt fent délczegen,
előre tekintve s ügyet sem vetve a partra.
Ment, ment, vitte a viz két nap, három nap, lefelé a terhes hajók lassu
méltóságával. Semmi baj addig elő nem adódott, fövenyt, porondot
elkerültek, biztosnak látszott az egész út, de csak nem a régi volt ez
már többé. Nem olyan tökéletes.
– Nem tudom – vélte Vér András – éjszakánkint velünk van-e Baráczius
Mihály uram lelke?
Lehet, mert hit szerint odalátogatnak a halottak éjszakának évadján, a
hol szeretteik vannak. Lehet ennélfogva, hogy a vén hajós ott állt
láthatatlanul a kormánynál és igazgatta a «Szent István király» menetét.
Ámde a halottak csak éjjel járnak-kelnek és suhannak halavány
ködköntöseikben szerte a városok fölött, nappalra visszatérnek oda, a
honnan jöttek.
A szellemek, a kik éjszaka őriznek bennünket, első kakaskukorékolásra
megrebbennek, elsuhannak, s nappal bizony mindenki a maga gondjára van
bizva s kiki jól teszi, ha ügyel arra, a miért feleletet vállalt.
Ment a hajó. Délről már megfordult keletnek a nagy Dunán és sebesebben
uszott az erős hullámokon. Sok vigyázat kell ide; itt is, ott is szikla,
ezt kerülni, azt kerülni: megizzad a kormányos és rángatja rúdját
folyton, a csáklyák a kézben, az első legény a hajó orrában. Fónyai Imre
nézi a vizet büszke mosolylyal, tajtékos hullámját mire sem becsülve.
Százszor különbeket is látott.
A parton hegyek, erdők, meg sziklások. A szikla vágott ösvényén a hegy
nyergére halad föl egy leány, piros katrinczája szinte odacsalja a
szemet. Fónyai Imre nézi. Oláh leány, fiatal fáta, szép nagyon, a mint a
hegylakók ruganyos lépésével emelkedik a magasba, ingvállát megbontja a
szellő, katrinczái közé is odafurakodik, hogy izmos lábszárait csak a
fehér ruhája takarja. Térdig az is kiszabadult, piros rózsaszin s
valamely észveszejtő inger van abban, a hogy lépdel fölfelé az egész
karcsu leány.
– Uram, segíts! – ordítja az orom elejéről Vér András.
De hiszen hivhatod. Baráczius Mihály után szent királyunk is odahagyta
ezt a hajót. Nagyot roppant, a hátulja ketté vált, az orra fölcsapódott
a magasba, a kormány meg hirtelen leült, oly hirtelen, hogy már csak azt
lehetett látni, a mint a vasalt fadarab elválik a hajótól s nagy ivben a
vizbe zuhan, magával rántva Fónyai Imrét, utána meg omolnak ám egymásra
a szép piros-fehér-zöldcsikos zsákok. Biz lenyomták Fónyai Imrét a viz
alá.
Ott is maradt, tartja odalent a kormányt. Adj uram neki békés nyugalmat,
ha ugyan meg nem ették a halak azóta szegényt.

You have read 1 text from Hungarian literature.
  • Parts
  • Jegenyék alatt: Elbeszélések - 1
    Total number of words is 4282
    Total number of unique words is 1913
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Jegenyék alatt: Elbeszélések - 2
    Total number of words is 4384
    Total number of unique words is 1827
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    53.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Jegenyék alatt: Elbeszélések - 3
    Total number of words is 4395
    Total number of unique words is 2097
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    49.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Jegenyék alatt: Elbeszélések - 4
    Total number of words is 4283
    Total number of unique words is 1894
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Jegenyék alatt: Elbeszélések - 5
    Total number of words is 4381
    Total number of unique words is 1950
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    44.3 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Jegenyék alatt: Elbeszélések - 6
    Total number of words is 4388
    Total number of unique words is 2028
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    46.7 of words are in the 5000 most common words
    53.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Jegenyék alatt: Elbeszélések - 7
    Total number of words is 4326
    Total number of unique words is 1971
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Jegenyék alatt: Elbeszélések - 8
    Total number of words is 4355
    Total number of unique words is 2010
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    44.3 of words are in the 5000 most common words
    50.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Jegenyék alatt: Elbeszélések - 9
    Total number of words is 4382
    Total number of unique words is 1956
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    47.3 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Jegenyék alatt: Elbeszélések - 10
    Total number of words is 3229
    Total number of unique words is 1529
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    46.8 of words are in the 5000 most common words
    52.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.