Jegenyék alatt: Elbeszélések - 2

természetességében és se nem könnyebb, se nem nagyobb, mint a hogy az
tőle megkivántatik. Azt azután megveszi az ember.
– Aztán hogy adja? – kérdezi az ember.
– Tizenkét pénz – mondja a kofa keményen.
– Hatot adok érte.
A kofa most oldalt néz és meghuzza a derekára kötött nagykendő rojtjait,
a minek bizonyos megvetés-szerü jellege van.
– No akkor nem is öszik kend belüle.
Mihály azonban mosolyog, mert most már egészen rákötötte magát erre a
czipóra. Látnivaló, hogy a piaczon nincs több ilyen s ha már egyszer az
ember bent van a városban, vegye ki a részét az élvezetekből.
– No adok érte nyolczat, de csak magának. Szörnyen tetszik a maga képe
néköm.
Az agyafurt Mihály ilyképp egy garast lealkud a czipóból, a mit a hóna
alá vesz s diadallal viszi a korcsmába. Ott hoznak neki paprikás hust.
Hát ez biz nem olyan, mint a melyet odakint a bográcsban főznek, hanem
azért csak megeszi, a ki éhes. Sőt Mihály csak a czipó felét fogyasztván
el a húshoz, koczog az asztalon.
– Sok húst főztek? – kérdezi.
– Sokat – mondja az étekfogó.
– Akkor hát sok leve van?
– Sok.
– No akkor adjon még levet ehhöz a czipóhoz.
Kap levet s azt méltósággal bicskahegyen mártogatja ki, a mi midőn
megtörtént, Mihály érzi, hogy étel dolgában teljesen el van látva.
Lesöpri most már a morzsát az asztalról, a kabátról, a bicskát
becsattantja, zsebre teszi, de csak előveszi ujból, hogy koczoghasson
vele az asztal szélén. Étel után ital kell s alig hihető, hogy akadna
olyan magyar nemzetiségü Mihály, a ki a korcsmában étel után vizet
kérne, ital gyanánt.
Biz így Mihály is csak bort kért, fél litert, a mi csodálatosan kevés,
ha nagy poharat adnak hozzá. Mihály vágyna, hogy ez elfogyott, még
másikra is, de a takarékosság ellentmond ennek. Otthon ennyi pénzért
háromannyit ihat. Le is mond a dobzódásról, de épp e pillanatban lép be
az ajtón egy másik czipóval a hóna alatt a sógor is, bizonyos nevezetü
Baráczius József.
– Nini – mondja Mihály.
– Nini – mondja József.
Ezzel kezelnek s Baráczius helyet foglal. Ők ugyan csak magyar
sógorságban állanak egymáshoz, de jó barátok nagyon, mert annak idején
Baráczius közel lakott Hadadiékhoz. Baráczius földje ugyan most is ott
van, a hol azelőtt, csak hogy Mihálynak most az utja más. Ugyanis
bizonyos Kabók Illés lakik arra, s annak a földjén vezetett az ut
Mihályhoz. Kabók, míg szegény volt, nem bánta, hogy ki kocsik járják a
földjét, de most másképp van, mert szerencse érte. A mint ment volna ki
a városból, a vasuti átjárónál elütötte a mozdony, Kabóknak kitört a
lába s ezreket fizetett a vasut a láb helyébe. Pedig a láb egészen
összeforrt (az emberi csont nem porczellántányér) s Kabók azóta gőgös
ember és senkinek sem engedi meg, hogy a földjén keresztül járjon.
Így Mihálynak most nagyot kell kerülni másfelé, hogy hazajuthasson.
Ennélfogva ritkán találkozik Baráczius Józseffel s tudnivaló, hogy kivel
minél ritkábban találkozik, az annál nagyobb öröm. No és hogy a sógor
szintén leteszi a czipót és paprikást hozat, Mihály nem akar csak úgy
ingyenben ülni az asztalnál.
No adjanak bort – mondja.
Adnak, de adnak aztán a sógornak is. Így italoznak, az idő mulik, megint
Mihály vesz, megint a sógor. Egyszer azt mondja egyik:
– De már most –
– Mönjünk – egésziti ki a másik.
Hát éppen ideje. Kiballagnak s mennek egymás mellett a kocsik felé. Ki
vannak pirosodva és Mihály szerfölött pipázik. A kocsikon sem különben
megy a dolog. Sebesen hajtanak ki, ki a városból és könnyebben kezdenek
lélegzeni, a mint a szabadba érnek. Mert csak más az ott. Akkor Mihály
neki ereszti az ostort, hogy utólérje az előtte haladó sógort. Az ut
elég széles arra, hogy egymás mellett menjenek, koczogva s beszélgetnek.
– Rég járt kend mifelénk – mondja Baráczius.
– Hát ha nem löhet a Kabók miatt.
– Dehogy nem. Hiszen szabad az utja. Ma láttam.
Az ám. Csakhogy éppen ez is olyan dolog, a milyen Kabók Illéstől telik
ki. Mert Mihály a hallottakon megörülve, arra megy, át is hajtat a
Kabók-féle földön, de mire hazaért, sántit a lova. Megnézi, látja, hogy
ócska vasszeg van a lábában, (mert azzal szórta tele Kabók az utat).
Dühös lesz most, mert mit csináljon az ember, ha a lova megsántul.
Szidja Kabókot, Barácziust, az utat és még sok egyebet, mert nehéz a
káromkodással betelni, különösen ha nem tudja az ember, hol ment a szeg
a ló lábába.
Végül az asszony csitító szavára belátja, hogy ezzel a dolgon nem segít.
A szeget kihuzza a ló lábából, ezt vizes vederbe állítja, másnap pedig
alig pitymallik, utra kel vele Dorosma felé. Ott ugyanis vásár van, el
kell adni a lovat és venni egy másikat. Mihály odaér s kiáll a lovával.
A ló mutatós amúgy, kicsit bizony nehezen emeli a lábát, de talán akad
azért vevő. Jön a lócsiszár és nézi a lovat.
– Hm – szól és végig tekint Mihályon – hát ez is eladó.
Próbáltatni kezdi amaz s szorongva nézi, hogy az állat sántít.
– Hisz ez sánta! – kiált föl a csiszár.
– Sánta? – kérdezi Mihály.
– Hát.
– Az ám – toldja a gazda a szót – vöttem észre máma. Kicsit elfeküdte a
lábát.
Így beszélnek előre hátra, a mi különben egyre megy. A kupecz már régen
látja, hogy mi baja van a lónak, azt is látja, hogy nem nagy baj az.
Mihály pedig azt látja, hogy ez a szamár kupecz nem lát semmit. A bolond
még megveszi. A mint hogy igaz is volt. Mihály százötven forintot kér a
lóért, a kupecz huszat igért s végül száz forintban kiegyeznek. A kupecz
megy a lóval és mosolyog, hogy becsapta az élhetetlent. Némi vád
furdalja ugyan, de aztán dörmögni kezd:
– Mit kupeczkodik, ha nem ért hozzá.
Erre azt kiáltja valaki a háta mögött:
– Tán neköm szaval kend?
Mihály ijedten fordul vissza, abban a hitben, hogy jön már a kupecz a
lóval. De a mint a szólóra tekint, örömteljesre válik az arcza hirtelen.
Hiszen ez a Kabók Illés. No ez jeles dolog. Ennek igazán örülni lehet, a
miért hogy ujra kinyitotta az utját.
– Adjon Isten – szól és egyben nyujtja is a kezét.
Kabók Illés belecsap. Lám, nem olyan gőgös. Mindent ráköltenek, pedig a
beszédje is egészen helyes.
– Kend is ló irányában? – kérdezi.
– Hát – bizonykodik örömmel Mihály, mert ő egyébként fölötte jólelkü
ember.
– Vövő kend vagy eladó?
– Mind a kettő. Eladtam egy lovat, most vöszök mását. Gyüjjön kend
deputálni.
Mennek deputálni, mert a lóvétel nem tartozik a közönséges dolgokhoz. Az
nehéz és furfangos állapot, mely körültekintést igényel. Azt több felül
ki kell tapasztalni.
– Hogy adta kend el a lovat – kérdezi Kabók Illés, a ki járatos az ilyen
dolgokban.
– Száz forintért – feleli Mihály. – Hanem nyolczvanért vöttem tavaly…
Most is ilyen formásat szeretnék vönni.
– Persze, persze – feleli Kabók. – Hanem nyolczvan forintért bajos
olyant kapni lóban, a ki húz is futós is…
– Csikót is nevel…
– Mög a testi állapota is röndös.
Ezen elgondolkoznak, a mint mennek a lovak sorai között s Mihály az
ostor nyelével ütögeti a csizmája orrát. Utóbb azt mondja:
– Nono.
Most lehajtott fejjel ballagnak tovább, nehogy valaki rajtuk a vásárlási
szándékot észre véve, olyan állatot kináljon, a melyik nem tetszik. A
lehajtott fejnek ez az egyik oka, a kevésbbé praktikus. A másik ellenben
abból áll, hogy az eladó emberek hosszu sora meg ne lássa rajtuk, hogy
tetszik ám valamelyik deres vagy szürke. Annak mindjárt ára van!
Ennélfogva csak úgy kell végig menni a sorokon, mintha tisztán csak
sétálás szempontjából jöttek volna ide, a mely czélra ugyanis a dorosmai
vásártér fölöttébb alkalmas.
Igy haladnak. Sok mindenféle lovat hagynak el jobbra is, balra is, van
azok között különféle fajta.
– Szödik a katonák is – mondja Kabók.
– Az ám – felel Mihály – háború lösz.
Most egy kupecz rájuk kiált:
– Talán lovat akarnak kendtek.
– Azt, azt – válaszolt Kabók.
– Hát akkor ide jőjjenek, van itt megvenni való elég.
– Csakhogy nem vönni akarjuk – vág vissza Kabók széles mosolylyal –
hanem csak úgy akarni akarjuk.
Erre nevet Mihály is, a lócsiszár pedig ingerülten huz végig lovain. De
hát ez nekik (nem a lovaknak, hanem Mihályéknak) teljesen mindegy, ők
csak mennek odébb lassan, alattomban figyelő pillantásokat vetve szét.
Egyszer aztán megrántja Mihály kabátja szárnyát Kabók.
– Látja kend? – sugja.
– Azt ott? – sugja emez vissza.
– Azt hát. A három közül a harmadik.
– Testben egészen röndös, de a háta egy kicsit le van esve. Zabosláda
feje van neki.
– Nono – véli Kabók. – Olyan nyolczvan forintos formáju… A király
ménössiben van bizonyosan szöbb is.
Mihály megáll s messziről sandít a lóra. Hát valóban egészen rendes
állat. Vált hirtelen Kabókkal egy tekintetet. Mihály egyet pislant,
Kabók kettőt s ezzel el van íntézve a dolog. Kabók elmarad, Mihály pedig
megy a bizonyos ló felé, de csak tél-tul, mintha mire sem lenne gondja.
Még túl is megy rajta, de ekkor elejti a kezéből az ostort, a miért
vissza kell fordulni. Mikor fölvenné, megakad a szeme a lovon. Nézi egy
darabig, azután hanyagul odaszól:
– Ez a vénség is eladó?
A gazda kissé ingerülten felel:
– Eladni eladó, de vénnek nem vén, fiatalabb mint kend.
– Nono – szelidül Mihály, – nem látta kend az én körösztlevelemet.
Amaz kun ember létére nem enged magán kifogni s félválról felel:
– Kend se a lóét.
Ezen most már nevetni kell. Ezt tudja Mihály jól, nehogy harag legyen a
dologból. Mosolyog s azt mondja:
– A lónak a foga a keresztlevele.
– Persze. Azt kell megnézni.
Meg is nézik. A ló ugyanis igen nyilt viselkedésü állat, a mely soha sem
tagadja el a korát, mert hiszen az évei száma oda vannak irva a fogaira.
Le lehet olvasni erről, hogy ez a ló hét esztendős, a mi lónál
körülbelül a férfikor delét jelenti. Hát ez éppen vágna. Sem nagyon
öreg, sem nagyon fiatal s ez utóbbi sem megvetendő, mert ilyenkor már
megállapodottabb az észjárása és nem tesz oly könnyen kárt sem magában,
sem másban.
– No ugy-e – mondja diadalmasan a kun.
– Hm – feleli Mihály savanykásan – ez még nem határoz, mert a mellett
akadhat más hibája. Hiszen látja kend az állását. Olyan a a háta, mint a
beroskadt tanyatető. Meg a feje… Micsoda nagy hordófej! Hiszen talán be
sem fér vele az istállóajtón.
A kun már ezt a sok gyalázást nem tűrné el, ha nem látná ki Mihályból a
vevőt. Az vesz, a ki ócsárol, tartja a német, a minek az felel meg a
magyarban, hogy alkuval megy a vásár.
– Hát – mondja – hibája van, azt a vak is láthatja. Ha hibás nem volna,
a katonák is megvennék.
Most Mihály kaczagni kezd s lóbázza kezében az ostort.
– Ezt? – kiáltja – ezt a lisztes hombárt? Ugyan hová tette kend a
szömit?
– Adjon Isten jó napot – mondja most valaki a háta megett. – Mit nevet
kend.
Mihály megfordul s Kabókra ismer.
– Nini – mondja – kend is itt van?
– Itt ám – feleli a ravasz Kabók. – Talán lovat néz kend itt?
– Nézöm hát. Ezt a lovat, ennek a jó embörnek a lovát. De nevetni köll
rajta. Azt mondja erről a lórul, hogy még a katonák is elvinnék… Nevetni
való ez.
– Ha hibája nem volna – mondja bosszusan a kun – el is vinnék. Nem
mondom én, hogy így viszik el. Hanem ha hibája nem volna.
Kabók most szemügyre veszi a lovat. Kissé hátra hajlik, a bal lábát
előre teszi s összehuzza a szemeit. Kritikus pillanat ez.
– Ez az a bizonyos ló? – kérdezi komoran.
– Ez.
Megnézi a fogait, a kor megállapítása miatt s közben kissé rángatja a
vállait.
(Mögötte már a könyere javát.) Aztán a nyakát markolászsza végig, hogy
nincsenek-e ott rejtek daganatok, továbbá a kehesség kitanulmányozása
szempontjából. Az állat nem is állja ki az erős marok szorítását a
gegőjén s köhint párszor, rázva a nagy fejét. Kabók igen magasra huzza
szempilláit e veszélyes aktusra, míg ajkait összefogva, a szájszéleit
lehuzza mélyen. A kun mindezt aggodalommal, Mihály pedig benső
gyönyörűséggel nézi. Ezután a szemek kipróbálása következik. A nagy
fekete fényes gömbök tiszta szemet mutatnak, de Kabók azért csak belefuj
mindkettőbe s rájuk is lehel, miközben a ló fölkapja fejét s állon üti
vele Kabókot. – Oh, hogy kerülnél a kutyák asztalára – véli ez. Még most
a kalappal is kell integetni néhányszor az állat előtt azon okból, hogy
nem-e ijedős. Mert az is baj, ha ijedős, sőt fölötte nagy baj, mivel az,
a kinek olyan lova van, még arra sem ér rá, mikor hajt, hogy pipára
gyujtson a kocsiban.
Nos, idáig elment a vizitáczió. Most következik a hát megvizsgálása,
valamint, hogy szilárdan áll-e a ló a lábain. Ez okból kissé oldalt
lökdöstetik, a mi a kunnak némi gyönyörűséget hoz, mert közben az
alkutárgy, beleunva a szemlébe, le akarja taposni Kabókot.
– Hej, de ugrálsz – feddi ez – talán az ördög bujt beléd?
S most már a lábak szemléje kezdődik. A lábaké. Ez a fődolog. Végig kell
menni minden izmon, hogy nincs-e megcsomósodva, nem mutatkozik-e valahol
pókosság s hogy nem stráfol-e az állat. Továbbá jönnek a paták, a patkót
soha nem látott szűz csontdarabok. Végül pedig meg kell rántani jól a ló
farkát, hogy nem-e hamis szőrből van ragasztva, mert ez aztán valósággal
tanyacsufság lenne.
Készen lévén mindezzel, Kabók néhány lépést hátrált, az állát a
tenyerébe fogja s pár pillanatig szótalan komolysággal szemléli a lovat.
Amazok várakozva tekintenek reá.
– Hát ezt vinnék el a katonák? – kérdezi végre a nagy hallgatás után.
A kunban már forr a méreg, de türtőzteti magát.
– Mondtam már, hogy akkor, ha hibája nem volna, – szólt összehuzott
szemöldökjei alól tekintve a kritizáló férfiura.
– Értöm, értöm – feleli Kabók, ki titokban bizalmas pillantást vált
Mihálylyal. A pillantás azt jelenti, hogy ez az a bizonyos ló, a mit meg
kell venni, ellenben Kabók szavai egészen mások.
– Értöm én azt – folytatja a beszédet a kunhoz – a mit kend mond. De ha
ennek a lónak hibája nem volna, éppen nem vihetnék el a katonák.
– Már miért? – kötekedik a kun ember.
– Azért – förmed rá Kabók – mert akkor nem maradna meg belőle semmi.
Csupa hiba az egész ló.
Mihály is ezen a nézeten van s szó nélkül fordul meg, hogy távozik. De
elmenőben mégis kérdést intéz a gazdához:
– Aztán hogy adná?
– Hetvenöt forint.
Az alkudók szemei összevillannak s most már rövid kérdés az egész. A
mely lovat hetvenötre tartanak, azt odaadják hatvanért s ennélfogva
igérnek érte negyvenötöt. Ez igen szimmetrikus számítás. Az egyik
följebb megy az alku folyamán öttel, a másik lejebb öttel. Aztán ujra
haladnak ugyanennyivel. Végül következik az «Isten neki», a hatvan
forint, a midőn Mihály nagy parolát csap a kun tenyerébe. A vásár
elkészült, a passzust átírják s miután Mihály odakötötte volna a maga
kocsijához a lovat, a duttyánba mennek.
A duttyán a lóvásárok hotelje s valamely igen foltozott vászon sátorból
áll. Abban bort mérnek, sört is és ott sütik serpenyőben a hires
czigánypecsenyét, a mely jobban csalogat az illatával, mint a
kiakasztott korcsmaczégér. A ki reggeltől délidőtájig dángováz,
ténfereg, lökdösődik a lovak között, ha egy szép karéj fehér kenyéren
egy ilyen barna piros pecsenyedarabhoz juthat, megesküszik reá, hogy ez
a legjobb ebéd a világon. Van is ebben valami, habár az evéséhez némi
tudomány szükségeltetik. Nem tányéron szolgálják azt föl, hanem azon a
puha kenyéren, a mely vele jár és azt a halforma bicskával azon is kell
szeletelni igen vigyázva, hogy valamiképp hamarabb meg ne egye az ember
a tányért, mint a hust.
Ezen a helyen kedvre derülnek Mihályék s bort isznak a jó vásár
emlékére. De még a kulacsot is megtöltik a midőn hazafelé indulnak.
Kabók gyalogosan ballagott át a szegedi földről s most Mihály kocsiján
megy haza. A ló, az uj ló igen jól lépdel s a mi fődolog, passzol a
másikhoz. Egyre több jó tulajdonságot födöznek föl benne s Mihály,
zsebében negyven forint nyereséggel, igen meg van elégedve. Egyben Kabók
eszét, okosságát, alkuvó képességét csodálja s mert hogy a mai nap
nyeresége a Kabók révén került hozzá, fölötte gyakran kinálja a
kulacscsal. Meg is van ütődve egészen, mikor egy keresztutnál az mondja
Kabók:
– Álljon kend mög.
– Minek? – kérdezi Mihály.
– Hát mert én majd erre tartok, hazafelé – feleli Kabók.
A háladatos Mihály azonban erősködik:
– Ugyan minek járna kend gyalog? Elviszöm én hazáig.
– Nem köll. Kár vóna annyira meghajkurászni a lovakat. Nagy kerülő
nagyon – véli Kabók.
– Hiszen ott az ut a kend földjin – vitatja Mihály, a ki minden áron
szolgálatot akar tenni.
Kabók mosolyog ravaszul:
– Arra ne járjon kend – mondja – mert a mi törött cserép csak a tanyába
kerül, mind az utra van hányva. Belehág a ló.
Mihály e szavakat hallva, Kabókra mered a szemeivel. Tudja most már, hol
sántult meg a másik lova, meg is szidná érte Kabókot, de hiszen éppen
Kabók az, a ki neki ezzel a bajjal nyereséget hozott. Nem szól hát a
dologról semmit, csak annyit kérdez:
– Hát miért nem zárja kend el inkább az utat?
Kabók ismét mosolyog. Harcsa bajusza mozog a nevetéstől, apró szemeit
pedig összehuzza.
– Ha bezárom az utat – mondja, engöm szid az egész környék. Hát nem
zárom be. Nem fábul csinálok korlátot, hanem cserépbül. A ki egyszer
arra járt, többet nem kivánkozik.
– No nem – mondja gondolkozva Mihály. Kezelnek. Kabók beballag a dülőbe,
Mihály pedig koczog hazafelé. Eszmélkedik az ülésben, az esze a Kabók
ravaszságain jár s szeretne ő maga is ilyen okos ember lenni.
– Fiskális esze van ennek az embörnek… fiskális esze… – mormogja s
kiszopja a kulacsból még azt a kicsi lelket, a mi benne maradt.


Csata a katonával.
János a tanyáról többféle alapon jött be ezuttal a városba. Első sorban
a piaczi árak érdekelték s azonfölül néhány apró tárgyat is kellett
venni. Ugyanis kell egy karika a malacz orrára, egy karika az inga-óra
lánczára, a mit mindig ellopkodnak a gyerekek, végül pedig adót is
kellene fizetni.
János ez utóbbi mesterséget végzi el először s megszaporodva jön ki az
adóhivatalból. János odakint azt határozta, hogy tíz forintot fog
fizetni, de csak ötöt fizetett s így financziálisan szaporodott. Ez
mindig vidám állapot. Most már lehet karikákat keresni. Talált is
kettőt, nagyon szépet. Egyik jó volt az órára, a másikat pedig nagyolta
kissé a malacz orrára, de hát üsse kő, majd hozzánövekszik. Az orr
növendő. Ezzel most már egészen készen van s lehetne is menni kifelé, a
midőn eszébe ötlik, hogy vesz egy olcsó jegyzőkönyvet a fiunak. Inkább
abba irkáljon, mint a ház falára.
Ez természetes. János valami játéküzletbe megy, végignézi a kirakott
tárgyakat s néhány fillérért vesz egy kis noteszt. Szép azért az nagyon,
olyan aranyos a háta, akár a biblia.
– No majd möglátom, mit ír bele a gyerök, – szól biztató mosolylyal
János a boltoshoz. – Maga lösz a felelős azért, a mit a gyerök ebbe a
könyvbe szerkeszt.
Így elválnak.
A mint azonban János az aprópénzt tartalmazó tárczát a belső zsebbe
akarná tenni, a tárcza leesik a földre, mert nem olyan könnyü a subában
való mozgás, mint a hogy azt az ember gondolná.
János lehajol érte s a mikor fölvenné, egy kis szines alakon akad meg a
szeme. Ez egy játékkatona, a mely fakarjával szalutál, s kabátja kékre,
lábai vörösre vannak festve. A szerencsétlen kis katona feküdt a földön,
mert csákójával odaszorult az árusító asztal lábához, de még így fekve
is következetesen tisztelgett. Természetesen János a hogy megpillantja,
villámgyorsan az eszébe ötlik, hogy a kis könyv mellett ez a katonababa
is igen jó lesz a gyereknek.
Hamar kikapja hát fekvő helyzetéből s hozzámarkolva a tárczához,
mindakettőt az öklébe fogja. Fölegyenesedik s az öklét bedugja a belső
zsebbe. Ott kinyitja, a katona és a tárcza bentmaradnak, kezét pedig
nyitott állapotban huzza vissza. No ez rendben van. Most már végleg
elköszön a boltostól s az utczán kedvvel rázza bele magát a subába.
Most addig be nem nyul a zsebbe, a míg a tanyára nem ér.
Nincs otthon senki, mivel hogy a gyerek iskolában van, az asszony pedig
odajár a szomszéd tanyán, a hol valami torban segédkezik.
Így hát a lovakat kifogja s előkeresve az eresz alól a kulcsot, bemegy a
házba. Jó meleg van bent. János topog egy kicsit a szobában s jár-kel.
Majd pedig gondolkozik, vajjon utána menjen-e az asszonynak, vagy
reátegye az órára a karikát.
Eközben eszébe jut a notesz meg a katona. Gyertek elő. Zsebbe nyul s
kiveszi mindakettőt. Az asztalra teszi s az ablakhoz megy, kitekint a
néma tájra, az utra, hogy jön-e a gyerek. No, nem jön még.
Visszafordul s ekkor a hogy tekintete az asztalra esik, megdöbbenve lép
hátra.
A notesz fekszik az asztalon, de a katona, melyet mellé fektetett, nem
fekszik, hanem áll és fölemelve tartja a kezét.
– Nini – mondja János.
Odamegy hozzá s lefekteti.
De midőn elvonja kezét, ujra fölugrik a katona, előbb hajlong
jobbra-balra, mintha igen mérges lenne, azután megáll keményen, éppen
neki szemközt fordulva és a kezét le nem eresztené ez világért.
– No – szól ujra János és komolyan szemügyre veszi a kék-vörös emberkét.
Fa ez, fa. Legalább annak mutatkozik. S miként van az, hogy mégis mozog?
Leteszi most már keményen az asztalra s meg is nyomja, hogy jól fekve
maradjon. Úgy is van. Erős keze alatt megfekszi az asztalt a katona és
semmi mozgása nem érzik.
Ámde kezét hirtelen elvonva onnan, ujra csak fölpattan, hajlong, megint
előtte áll meg s két festett szemével reá tekint.
– Üssön mög a part! – kiáltja János és mérgesen csapja le ujra.
Ezuttal politikával él. Nem kapja föl hirtelen a kezét, hanem lassan
fogja elhuzni. Meg is próbálja, de ime mi történik megint. A hogy szelid
vigyázattal emeli föl az ujjait, akként kél utána lassan a katona,
mignem ismét teljesen egyenesen áll és karját Jánosra emeli.
– Éngöm ne fenyögess – mondja János s elmegy az asztaltól egészen a
sarokig.
Onnan gyanusan nézi. Csönd van kint, bent. Kissé alkonyodik s a pusztára
leszáll a téli napáldozat ólmos fátyola. Semmi zaj sem hallható, a
boglya-kemenczében összeomlik néha a zsarátnok s koppan a tapasztott
falon. A notesz az asztalon fekszik, János a kemencze-padkára ül, a
katona áll az asztalon s mereven nézi Jánost.
Meg sem mozdul.
János erős pillantásai egyre gyengébbek, végül lesüti szemeit a katona
tekintete előtt.
– Én nem loptalak el – védekezik halkan – feküdtél a földön. Akkor minek
feküdtél… Mert le voltál szorulva. Köszönd, hogy fölemeltelek! Ez nem
lopás. Más is elvitt volna, hallod-e? Engöm ne verj mög szömmel, mert
leütlek az asztalrul. Leütlek!
Erőt gyüjt és fenyegetve közeledik hozzá. János már-már leüti, mikor uj
gondolata támad. Az asztalon a kancsó, körülötte vizes az uj deszka.
Hirtelen elkapja a katonát és fejjel belenyomja a vízbe.
– Ne kutya! – hörgi s homlokán verejtékcsöppek ütnek ki.
Mikor elveszi róla a kezét, fölkiált.
A katona nem kelt föl, ott maradt fekve a vízben.
János vigadozva nézi.
– No most ott vagy… Most mozogj, kutyafülü!
Mozog is. Ijedve veszi ezt észre a küzdő felek nagyobbika. A víz nem
birta teljesen leragasztani a zöld festékhez a kékfestékes katonát,
egyszerre mozogni kezd s hopp! megint egyenesen áll már, de előbb
előre-hátra hajladozik fölemelt karjával.
Hát ha ez nem czélzatos fenyegetés, akkor egyáltalán nincs fenyegetés a
világon.
János meghőköl, derekát az ágyhoz üti s fölsziszszen. Dühös lesz.
– Minek is hoztalak ide! – kiáltja. – Engöm ne bánts mög. Ne ronts mög.
Összetörlek!
Előkapja a botot a sarokból s tisztes távolban maradva, le akarja azzal
nyomni a katonát. Nem megy. Kitér a bot elől s minél jobban hozzá sujt,
annál hevesebben fenyegetőzik.
János homlokán ismét ott van már a hideg veríték. Mit tegyen, mit
tegyen?
Eh, egyszer hal meg az ember. Hirtelen el-elsiklik az asztal mellett,
hogy az ablakhoz jusson. Ezt reszkető kézzel kinyitja. Akkor
visszafordul bátran, nagy kezével megmarkolja a kis embert, hogy egészen
elvesz az öklében.
– Gáspár… Menyhárt… Boldizsár… – mondja, s kilöki a katonát az ablakon.
Repül, repül egy darabon, azután a fagyos göröngyök közé bukik s
hentereg ide-oda.
János utána néz.
– Huh! – csattan föl egyszer.
Már megint áll a katona egy hókupacz tetején, hajlong, integet, emeli a
kezét és erős szemrehányás van a tekintetében.
– Loptál, loptál, loptál…
János hallani véli a szavakat és szivét névtelen ijedtség szorítja
össze.
És rontások rontása, hogy épp most jön haza a gyerek az iskolából.
Látszik az uton. Közeledik, ő meg kiáltani akar reá.
– Kerüld el, kerüld el!
De nem bir. Rémülten, elzsibbadva látja az ablaknál, hogy a fiu
észrevette a katonát, fölemeli s diadallal hozza befelé.
Már az ajtónál kiáltoz:
– Nézze kend apám, nézze…
Az apja felhördül s kezét tiltakozva tartja maga elé.
– Be ne hozd! Ide ne hozd! Most vívtam vele éppen…
A fiu nem érti. A kis ember szemei szeretettel nézik a még kisebb embert
s kaczagva kiált:
– Nézze kend, ólom van az aljában. Ha léfektetöm, fölugrik. Nézze kend
mán!
Jánosról lefoszlik most a zsibbadtság, rémület s benső indulatai
elcsöndesülnek.
– Oh! – sóhajtja megkönnyebbülten – ólom van benne.
Aztán röstelkedve mozog, okát adandó az eddigi violencziának.
– Azt hittem: lélök.


Thurzó útja.
Ha a bognárnak odaadnak egy csomó fát, hogy azt szerkeszsze össze
kocsinak, nem bizonyos, hogy a bognár ezt el is készíti. (Amúgy is igen
kitanulhatlan a bognár mesterség.) Hanem a kis gyerekről, már mikor
megszületett, bizonyos, hogy meg fog halni valamikor. Az élet készíti ki
erre a fiut, az élet, a mely előbb erős embert szerkeszt belőle, azután
pedig őrölni kezdi, elszívja a vérét, összetöri a csontjait, végül
megöli. Ilyformán, bár semmi sem bizonyos, az bizonyos mégis, hogy
valamennyien meghalunk, legalább eddig mind meghalt, a ki született, az
öreg Lévai Mihályt kivéve, a ki még százöt éves korában sem halt meg,
hanem agyonütötték.
Ő lett volna az egyetlen kivétel a szabály alól, de nem lehetett, el
kellett menni neki is a nyugalomnak csöndes éjjelébe, közanyánk ölébe.
Mindegy. Nem baj ez. Helyet kell csinálni a fiataloknak s ennélfogva az
nem is olyan különös, mint a milyennek látszik, ha valaki meghal.
Elmulik s emlékezet marad utána, a melynél fogva még sokáig emlegetik,
minél czifrább életü volt, annál tovább. Ha valami igen csendes,
nyugalmas, munkás életet élt, a családján kivül alig emlékszik valaki
utána, más esetben pedig gyakran emlegetik, mondván, ha elhaladnak
kocsival valamely kopár dombaljban:
– Itt verekedett Vak Istók egymaga három zsandárral.
De hiszen az ilyenkor már teljesen mindegy, hárommal verekedett-e vagy
öttel. Most ugyan nem verekedne meg egygyel sem.
Ezt gondolni néha szomoru. Hogy az a nagy erős ember fekszik
mozdulatlan, pedig mennyi sok szép dohány termett tavaly is, a mivel
csempészkedni lehetne.
Ez, a kiről most itt szó van, nem az ilyen fajta emlékezetü emberek
közül való. Nagyon csendes viselkedésü volt világéletében az öreg, most
se külömb, hogy meghalt. Úgy volt, hogy egyszer csak lehunyta szemeit.
Betegnek nem volt valami nagy beteg, csak a hátát fájlalta néha s azt
mondta, reggelenkint annyira fázik, hogy a szive is reszket. De nem volt
ez mindig így. Gyakran hetekig is elmaradt a baj, a míg aztán ujra
előjött. Ilyenkor kedvetlenül panaszolta:
– Nem tudom, mi bajom van mán mögén.
– Miért? – kérdezte a felesége.
– Nem köll a dohány.
No már ez komoly baj s ha valaki így van pipás ember létére, jól teszi,
ha intézkedik az elmulás iránt. Mert hogyha valakinek sajogtatja a hátát
az a bizonyos valami, meg hogy a fázástól reszket a szive gyökere is, az
mind semmi ahhoz képest, mikor elhagyatottan hever az ablakpárkányban a
pipa, a dohányzacskó, meg az ágy derekaljában a szépen kisimított,
féltve őrzött barna-sárga dohánylevelek. Az már nehéz dolog. Mert ha a
pipa nem kell, nem kell a reggeli korty pálinka sem, a bor sem, étel