Jegenyék alatt: Elbeszélések - 4

Öreg Úr Isten, a kit soha sem bánt káromló szóval? Miért mer parancsolni
az Istennek, hogy adjon Isten jó napot, vagy jó estét? Miért kisérteti
az Istennel az embert, midőn azt mondja, hogy az Istennel járjon? Miért
kell a szülőasszony ágya fejének Napkelet felé állni? Miért kiabálja a
nomád gyerek a fogyóholdra:
Ideadó,
Visszavövő
Kárász
Kis kutyája…
És micsoda visszás dolog, midőn nótás dalaiban így kiált társához:
Fogd meg pajtás a vasvesszőt,
Verd meg véle a temetőt…
No és miután szegény Ipolyi meghalt, ki tudna ezekre választ adni, ki
tudna belemenni kutató kézzel e pusztai szivekbe, melyekben ma is lobog
az ősvallás áldozati lángja.
Felelet nélkül maradó kérdés ez valamennyi.
*
Maga a szárnyék hosszu fal a pusztán, fából. Egyik oldala nyugatnak,
másik oldala keletnek néz s ilyformán hol egyik, hol másik oldalán
árnyék van, a hol meghüsölhet a gulya. Azonfelül szél ellen, meg az eső
csapdosása ellen megvédi az állatot s a valamelyik széléhez épített
fagalyibában laknak a pásztorok, – már ha laknak, mert éppen csak aludni
térnek meg oda. A pásztorembernek künt a helye a gulyánál, azzal jár
egész nap a tágas, napsütötte pusztán s csak este tér meg az
állatjaival. Ezen idő alatt a szárnyék körül nincsen más, mint a kutyák,
meg a szárnyékember. Ezek is jobbadán alszanak, mert az embernek csak
annyi a dolga nappal, hogy rendben tartja a gulyások ruháit, főz nekik s
éjjel pedig, mikor a gulya a szárnyékhoz ér, vigyáz reá.
Ez körülbelül öreg embernek illő foglalkozás, a ki már belefáradt abba,
hogy egész nap a gulya után járjon. Így volt Mihály is, a ki vagy
harmincz esztendőn át pásztorkodott és számadó is volt annak idején a
gulya mellett, a mi nem kis mesterség. A gulyáról tudniillik nem
vezetnek törzskönyveket, azaz hogy egyáltalán mit sem vezetnek ők. Csak
a városban befizeti a gazda a jószág után a fűbéradót, arról czédulát
kap, s azzal aztán kihajtja. A pásztor átveszi. Ha négyszáz gazdának
ezer jószága van kint, az mind úgy van ott és azt a pásztor mind tudja
egytől-egyig, hogy kié. Ez a csás szarvu tehén a Kabók Mihályé egy
rugott borjuval, amaz a nagy tarka meg Jáb Jánosé, ez a vékony dereku
üsző az özvegy Kajári Pálnéé. Természetesen vannak ott még egyéb csás,
tarka tehenek, rugott borjak és vékony dereku üszők, de azt azért mind
tudni kell, hogy kié, mióta van a gulyában és mikor jönnek érte – csak
úgy emlékezetből, mert törzskönyveket részint azért nem írnak ott, mert
nem tudnak írni, részint pedig, mert nincs is a világon annyi papiros…
*
Ilyenformán állnak a dolgok, Mihály pedig ül a szárnyék oldalában és
faragja a kanalakat. A gulya kint van messze, nem is látni, hol; eltünt
a föld pereme mögött.
A falra akasztott láda fölött, a melyben zsírt, sót, paprikát s egyéb
ilyen értékes dolgot tartanak, föl volt tűzve egy kanál, régi,
megbarnult fadarab.
Mihály azt levette s ahhoz mérte a többit. A melyik nem olyan volt, azon
faragott egyet.
– Az a mustra-kanál?
– Ez – mondta Mihály. – Tudja-e, hány éves ez a kanál?
Fölemelte, maga elé tartotta és szeretettel nézett reá.
– No én tudom – szólt ismét. – Huszonöt éves elmult. Hogy megbarnult,
megöregedett.
– Mint a gazdája…
– Az ám, – merengett el s öreg szemeivel kibámult a lapos tájra, a
melyen született s a melyen meg fog halni. – Öreg is vagyok már én…
Hanem a kanál nem az enyém. Ennek nincs itt a gazdája.
– Hát hol van?
– El van mönve – felelt s lerázta ruhájáról a fadarabokat.
Azután becsukja a bicskát, a barna kanalat fölakasztotta a helyére s
akkor megint szólt, úgy odavetőleg:
– A feleségemé volt.
– Volt felesége, Mihály?
– Volt. Volt ám. Régön.
– Most nincs?
– Nincs, – mondta s hozzátette, újból sóhajtva:
– El van az már mönve régön.
Többet ez irányban nem beszélt, mert azt mondta, hogy álmos, elmegy
_humni_. A mint hogy le is feküdt azonnal és el is aludt rögtön a földre
terített régi ócska subán, a mit látván a kutyák, egyikük odament s a
fejéhez feküdt.
Nyilvánvalólag azért, hogy a Mihály értékesebb ingóságait, mint
tűzkövet, aczélt, bicskát, réz masinatartót, a míg alszik, ki ne vegye
valaki a zsebéből.
*
Mihály el sem mondta, de elmondta más, hogy miképpen van _elmönve_ az ő
felesége. Nem, ne gondolja senki, hogy valami modern módon ment volna el
a pusztáról ez a szerencsétlen. Nem, csak olyképpen ment el, a mint majd
valamennyien elmegyünk e siralom völgyéből: lement a föld hátáról a föld
alá. Hanem nem csendes halállal, hanem fiatal teste összetörve,
megzúzva, véresen és akkor Mihály nem ily egykedvűen vette még a dolgot,
hanem ráborult és siratta.
Annak ismét van vagy harmincz esztendeje, hogy legényember sorban állt
Mihály és akkor is ezen a pusztán járt a gulya után. Rég ideje annak,
más volt a világ járása, talán még a napé is. Más volt a mező, más a
gulya és Mihálynak nagy becsülete volt kint a pusztákon.
Ugy hivták, hogy a Bikás Mihály.
Mert úgy volt, hogy volt a gulyában akkor egy hatalmas nagy állat, a
bika, a melyhez erőben és szilajságban sem azelőtt, sem azóta foghatót
nem találtak. Ezzel a hatalmas jószággal aztán az egész gulyánál nem
akadt ember, a ki bánni tudott volna, egyedül a Mihály. Mást mindenkit
megpaskolt, megkergetett, csak éppen a Mihály volt az, a kinek a szavára
hajtott.
Bár jobb lett volna, ha senki szavára sem hajt, hanem éppen nem birnak
vele, mert akkor bizonyára agyonütik. De így nem tették s lám, milyen
szomorúság vált belőle.
Első sorban Mihály elbizakodott s mindig a rettenetes állattal
ügyes-bajoskodott. Valami lehetett ez az állatszelidítő gyönyörűségéből.
Még a tarisznyáját is a szarvára kötötte s ha falatozás ideje volt,
előhivta a bikát, mely megjelent szeliden, mint a kezes bárány.
Pedig már akkor egynehány nyomorékká tett ember, néhány, a szerencsétlen
testéből kigázolt lélek, meg fölforgatott kocsi volt a rovásán. Hanem
hát Mihály nem félt tőle s csak játszott vele és nagyban emelte a
tekintélyét ez a bátor viselkedés.
Azt sem tudni, hogy nem-e ezért a nagy bátorságáért szeretett bele Dobó
Örzse, a ki pedig olyan szép leány volt, hogy nem kellett éppen
gulyáshoz mennie. Annak idején mondták is neki:
– Nem jól teszed, Örzse!
– Miért ne tenném? – mondta hetykén a leány.
– Kaphatsz te még mást is.
– No nekem nem kell más.
De nem is kellett annak nemsokára még a Mihály sem, mert alig volt kint
egy hétig a pusztán a gulyánál, megtörtént a szerencsétlenség. Mihály az
asszony kedvéért nem törődött most már az állatjával és a féltékeny
jószág megérezte ezt nagyon.
Egyszer aztán vinné ki a szárnyékból az ebédet a gulyához Mihálynak Dobó
Örzse, pedig bár ne vitte volna. Messziről meglátta a bika a viganóját,
a piros babos kendőjét, elbődült s vágtatni kezdett feléje, nagy
rengeteg bakugrással.
Hivhatta vissza most a Mihály, hivta is, de hiába hivta. Megmártotta
szarvai hegyét a fiatal asszony meleg vérében az állat és mire a Mihály
oda ért a szörnyüség szinhelyére, sem az asszonyból, sem az ételből nem
volt már semmi maradandó. Dobó Örzse vére összefolyt a paprikáshus
levével.
A bikát agyonverték még az nap dühökbe a gulyások és a kutyák
lakmároztak azon, mert olyan állat husát nem szabad enni, a mely embert
ölt.
Az asszonyt eltemették a pusztán, mert hova is vitték volna máshova és
ott vannak most haló porai a buczka oldalában, benőve haragoszöld fűvel.
Mihálynak pedig az emlékezetén kivül az asszony dolgaiból egy kanala
maradt meg, barna fakanál, épp olyan korhadt és meghajlott, mint maga
Mihály, a ki ha kanalakat farag, ehhez méri a többit…
Ő ilyenformán adózik a halottja emlékezetének, a mi különben egyre megy,
a fődolog csak az, hogy az emlékezet valódi és tiszta legyen a földben
nyugovók iránt.


Néhány birkák irányában.
Förgeteg a piaczon némely utasításokat adván az asszonynak, hogy menjen
sóért, vegyen az ünneplő pipába szárat, meg egyéb ilyen dolgokat, a
lelkére köti közben, hogy gyufát ne vásároljon, mert azt a városszélen
szokás a Vidám katonához czímzett boltban venni, azon ravaszkás okból,
hogy ne csak éppen a pálinkabeli ital miatt kelljen ott megállni a
kocsival. Egy kurta «no eredj» szóval utnak indítja a feleségét s ő maga
pedig megfordulván, a városházára ballag, kezelve itt-ott tanyai
ismerőssel, a ki hogy az utjába akad.
A rendőri folyosóra megy föl, a hol ki-, hol becsapódó ajtót szelid
tisztelettel nyitja ki s néhány perczig dángovázva lépked előre-hátra az
ügyes-bajos emberek között, az ajtók föliratárul kémlelvén ki, hogy hol
van neki a dolga. Lassan halad ezenközben, a pipát a zsebbe csusztatva s
begombolva a mellény néhány nyitva felejtett gombját.
Ráakad azután a kihágási biró szobájára s mert hogy éppen nincsen
odabent senki, mint a nyitott ajtón látszik, előre lép, a küszöbön
leveszi a kalapját, néhányszor körülkeféli a könyökével s a hogy beér az
asztal elé, a hol a biró valami iráson dolgozik, köhint. Azután
meglátja, hogy a szőnyegen áll.
– Nini – mondja.
S lelép róla hirtelen. Valami rendőr jön be a szobába, az visszatolja
gyöngéden Jánost a viaszkos padlóról a pokróczra, a mi némi fejcsóválást
eredményez. János nem szól ugyan semmit, de arczán teljes egészében
látszik, hogy nem tartja magát méltónak ezen megtisztelésre s azt hiszi,
hogy most okvetlen nagyobb lesz a birság, mert beleszámítják a
pokróczkoptatást is.
Azután a baltenyerével megüti a kabátja elejét, hogy hátralebbenjen. A
kabátszárny meglebben, János fölhasználja ezen pillanatot arra, hogy a
mellényzsebbe nyuljon, a honnan apróra összehajtogatott, gyürött
papirdarabot húz elő. Nem lehet valami jó bele irva, mert János a két
ujja között olyforma irtózattal tartogatja, a hogy a békát szokás.
Kibontja félig s a gyertyák, a rézkereszt meg a tintatartó fölött
átnyulva a karjával, leteszi a kapitány elé. A hogy ez föltekint,
bizalmasan bólint neki a fejével s magyarázólag szólal meg.
– A pöcsét… behoztam.
– Be?
– Be ám – mondja sajátos, a végén fölcsattanó hangon János. – Nézze csak
mög. Nem tom, mire mén vele.
A pöcsét voltaképpen a kihágási biró idézvénye s pöcsétnek azért
hivatik, mert rajta van a város czimere, a mit különben nem igen
szeretnek látni az odakintiek, mert a hol czímert talál, ott vagy
kapitány van, vagy vámház. János kevéssé hizelkedni is akar, alattomos
czélzattal a birság kiszabására nézve s mosolylyal teszi hozzá:
– Nézze no mög. Maga jobban érti.
S elunván a jobb lábon való állást, a balra teszi át a testi súlyt, a mi
természetesen egy kevés féljobb fordulattal jár. Eközben megpillantja
előtte a nagy tükröt, benne magamagát és fiatalos kedvteléssel csavarja
meg a deres bajuszt, az üstököt egy kicsit eltolja a homlokából s
nyakravaló igazításba fog. Ez igen tanulmányos állapot, mert egész
tenyérrel kell lefogni a fölcsuszott kendőt s e közben fejbillentésekkel
huzogatni ki az alászorult nyakbőrt. János egész otthoni kényelemmel
illegeti magát, azonban mindez csak parádé, benső tekintetekben János
igen szomoru és félelemmel tekint a jövő elé. De azért otthonosnak
mutatkozik, hódolva azon külterületi elvnek, hogy ijedt embernek soha
sincs igazsága. A kapitány kibontja a papirost.
– Nézze no, csak nézze – biztatja Förgeteg. – Hogy mi löhet benne…
– Hát nem tudja kend, miért van czitálva?
János elütőleg, megvető hangon felel, mintha kicsinek, gyerekesnek
találná az egész dolgot.
– Gondolom, hogy néhány birka irányában… Abban hajkurászszák az embört.
– Abban hát. Bent jártak megint az erdőben a birkák.
– Nono – veti bele csöndes hangon a vétót János – csak módjával. Mert
alig, hogy bent voltak a szélbe egy kicsit. Nem övött az ott semmit. Van
annak mit önni.
Az utolsó szavakat haraggal mondja és keserüen teszi hozzá:
– De persze, a szögényét möglátják. Másikét mért nem panaszolja az őr?
Förgeteg most már beletüzesedne a dologba s igen-igen szeretne a
vádlottból vádlóvá kerekedni fölül. Ki meg be kezdi gombolni a mellényt,
a mi nyilvánvaló fölindulás jele s olykor a gomblyukakon huzgálja kifelé
a nyakravaló csücskét.
Ott a másik, Kisguczi Illés, a Nagy Istvány, a Faragó Döme… Persze, azt
nem látják.
Mélyen elkeseredik ezen igazságtalanságok fölött, közbe egy legyet
lefricskáz az asztalszélről s oda se igen akar hallgatni, mikor rárójják
a biróságot.
– A tilos helyen való legeltetésért tizenkét forint birságot fizet kend.
János hirtelen körülnéz s a hogy csak magát látja a szobában, meglepetve
kérdi:
– Én?
– Hát.
– Ugyan – szólt tünődve s nézi az egyik lábafejét, a melyet ide-oda
mozgat a szőnyegen. A gondolatai elkalandoznak, a biró más iráson
dologba kezd, János csak áll s egyszer, mintha akkor eszmélne, hangosan
szólal meg:
– Mennyit mondott?
– Tizenkét forintot.
Most kevéske állsimogatás következik és szinte hallik a sikárlása, a
mint a kezét végigvonja a borostás szakálltarlón.
– Elég nagy pénz a szögénynek – szól s hol egyik, hol másik ujját huzza
végig az asztal szélén.
– Tizenöt nap alatt le kell fizetni.
– Ugyan ne mondja – csodálkozik Förgeteg s kétkedő arczczal tekint a
kapitányra.
– De pedig úgy van – biztosítja amaz. – Vagy talán le akarja fizetni
rögtön?
Förgeteg indulatosan kezd beszélni.
– Én? Mibül? – és úgy lép egyik lábával hátra, mint a hogy szinpadi
hősök szoktak.
– Ha van annyi kendnél, jobb, ha most lefizeti.
– Van is. – Lemondólag üt kezével a levegőbe. – Nincs neköm pénzöm…
Hunnan? Mibül?
S miközben így beszél, ravasz szemeivel erősen kémleli, hogy eddigi
viselkedésével tett-e vajjon valami hatást a biróra. Amaz azonban csak
nagy egykedvüséggel hagyja rá:
– Hát akkor tizenöt nap alatt be kell hozni.
János most két kézzel támaszkodik az asztalra, kicsit meghajol és teljes
bizalommal teszi föl a kérdést:
– Igazán be köll hozni?
– Be ám. Másképp végrehajtás lesz a dologból. Az meg még többe kerül.
A köztapasztalatu igazságot sóhajtva hagyja helybe János.
– No az már igaz.
Hmget egy darabig s majd az egyik, majd a másik lábát rakja előre,
lenézve olykor reájuk. Aztán ránt egyet a vállán, a tükörbe tekint s
odavetőleg mondja:
– Hát elmék no.
Lassan indul meg kifelé, hogy esetleg visszafordulhasson a hivó szóra,
mert még erősen él benne a reménység, hogy hátha engednek a _sarczból_
valamit. A hogy az ajtóig ér s ott megfordul köszönés okáért, hirtelen
mintha az eszébe ötlene valami.
– Nini… kapitány úr…
– No?
János bemegy a szobába ujra és félig olyan arczczal kezd beszélni, mint
a ki valami nagy uj dolgot fedezett föl.
– Hát a pöcsétöt nem adják vissza?
A kapitány unja már a dolgot és boszusan mordul rá:
– Nem. Az itt marad.
Förgeteg lóbázza a kezében a kalapot és csöndesen mondja:
– Ejnye, hejnye…
Hogy nem felelnek neki, még egyszer ismétli a sóhajtást s csöndesen
ingatja hozzá a fejét, mint a czukorhuszárok a lakodalmi torták tetején.
A birónak egyéb dolga van s méregbe jön, hogy János annyit
okvetetlenkedik. Haragosan kapja föl a többi papir közül az idézést s
odalöki az asztalszélre.
– Hát vigye. Ehol van ni. Szeretném tudni, hogy minek ez magának.
– No – mondja és lehuzgálja a mellénye csücskét – mégis, szó nem esik,
mondván…
Közelebb halad az asztalhoz, oda is nyul a pöcsét felé, majd meg
hirtelen megáll és fölveti a fejét.
– De hát minek ez néköm? Nem köll ez néköm. – Ezenközben a sarokba
pillant, a hol a birságról csinálja a jegyzőkönyvet az irnok, hogy ugyan
valójában komoly-e ez a dolog egészen. – Úgy is csak eldobnám…
– Akkor minek kéri kend?
– Hát csak úgy – dünnyög, elszégyenülten s már igazán meg van
restelkedve Förgeteg, mert forog a kalap kezében. Kis vártatva csak
lépdel ujra kifelé s a határozatlan lépésein látszik, hogy gondolatokba
mélyedt. Az ajtónál ujra megfordul.
– Ugy-e tekintetös uram, mögkérdöm mán még égyször… mennyit is hozzak?
– Tizenkét forintot.
– Annyit ugy-e – mondja János a kilincs rezén birizgálva. – Éggyesbe jó
lösz?
– Jó, jó.
János ujra megüti a kabátszélt hátralebbentési czélzatból s most már a
_gelebébe_ megy bele a kezével. A széles bőrtárczát, a mi valószinüleg
még nagyapai örökség, kibontja s a nyelvével végignyalva az ujjait,
forintokat szed ki belőle. Mikor a tizenkét darab meg van, együvé fogja
s most már kemény, határozott lépésekkel megy az asztalig s odahajítja a
papirosok közé.
– Ehun a pénzük – szól nyersen, haraggal. – Hanem csak agyonveröm a
bürgét odaki mind.
Azonban dehogy. Három-négy hét mulva ujra csak megjelenik ismét néhány
birkák irányában a kapitány előtt János, mert az egész bürgetartásban
csak akkor telik némi öröme a gazdának, ha más földjén legelhet az
állat.


Az elesett ember.
A kis állomáson leszállva a vonatról, az a kellemetlen meglepetés ért,
hogy nem jött értem kocsi. A táj végig volt borítva hóval s annak a
fehérjén semmi mozgó pont sem látszott, a mi nyilvánvaló jele annak,
hogy nem azért nincs itt a kocsi, mert elkésett, hanem mert el sem
küldték. Nem kapták még kézhez a négy nap előtt küldött levelet, a minek
az oka a helyi viszonyokban rejlik. A helyi viszonyok többfélék.
Példának hozom föl: Sándorfalva látja Szegedet s Szeged látja
Sándorfalvát. Őszszel azért a sándorfalvi utas, ha a városba akar menni,
nem a város felé megy, hanem ellenkező irányban. Elmegy Szatymazra, ott
megvárja a vonatot, arral fölül s így beér Szegedre. A föntebb való
esetben a levél járja ilyformán az utat. Előbb fölmegy Félegyházára
vasúton. Ott a viczinálisra teszik, a mely Csongrádig viszi. Akkor a
kocsiposta kezeibe kerül s csak negyednapra a lovaslegény tarisznyájába.
Ha aztán valamelyik szállító eszköz késik (gyarlók vagyunk
valamennyien), akkor öt napos utat tesz a levél a pusztára, a mely a
városhoz annyira esik, hogy mikor a szinház leégett, oda látszott a
füstje.
A kocsi denique nem jött, a mi leginkább azon oknál fogva kellemetlen,
hogy most már nincs bunda, meg lábzsák. Mert fogatot azért lehetett
kapni könnyen. A közeli faluból ott állt az állomásnál négy-öt fuvaros
ember. Kettő hamar kapott pár hatosos utast be a faluba, azok nagy
ostorpattogás között megindultak. Az állomásfőnök bement a szobájába, az
egyetlen vasuti szolga is elment valamerre másfelé, a vonat már a
harmadik határban szaladt, magam maradtam a három emberrel, a kik
várakozva sandítottak felém.
Még mindig abban a reménységben voltam, hogy hátha megjön a kocsi s az
állomás lépcsőjéről néztem ki az utra, a mely szélmalmok között
kanyargott egy darabig, azután neki vágott a hónak s a vége elveszett a
téli ködben, a mely ilyen napokon már korán be szokta teríteni a határt.
E közben egyik ember, az ostort tétova lóbálván a kezében, közeledik. A
mint megmozdult, a többi is indult utána lassan.
– Talán kocsit vár az úr? – kérdezte az első:
– Azt.
– A pusztáról?
– Onnan.
– No hát az pedig nem jön.
Nagyobb bizonyosság okáért kifordult a táj felé s kezét a szeme elé
tartva, szétnézett.
– Nem jön, – ismételte.
– Hanem mink, – szólt a másik, egy kövéres ember uj csizmában – mink
elvinnénk.
– Mindhárman?
– Nem, nem, – felelte – hanem valamelyik… Már a kivel hogy meg tud
egyezni. Mert itt meg kell egyezni, uram.
Lassan, kunosan beszélt _e_-vel s huzta a szavakat.
– Az már bizonyos, – hagyta rá az első bátrabban – egyességből áll a
világ. Ki hogy tud egyezni, úgy boldogul.
Mindaketten nevettek erre s egymásra tekintettek alattomosan. Előttünk a
világ, koma – gondolták – most ne engedjünk ennek az úr félének.
Körülbelül igazuk volt. A konkurrenczia rajtuk kívül ki lévén zárva,
valamelyiket meg kellett fogadnom, ha csak estig nem akartam várni
megint a vonatra. De meg dolgom is volt.
– Hát aztán mi a díj odáig?
A nagy csizmás azt mondta:
– Rossz az ut nagyon.
– Azaz, hogy nincs is ut, – javította ki a másik – mert a mi volt, a
szánkók elrontották.
– El – szólt szerényen a harmadik ember, csakhogy ő is mondjon valamit.
– Jó, jó. Hát mi az ára ennek az útnak?
– Hát, hát – szólt ujból az uj csizmás, ki ezen tulajdonságánál és
hasban vállasságánál fogva bizonyos tekintélylyel volt a többi között, –
nem akarjuk sarczolni az urat, nem is sarczoljuk, ha négy forintra
mondom.
Sohasem volt akkora az ára ennek az utnak, még derék nyáron sem, mikor
nagy a napszám és drága a fuvar.
– No, – mondom – ugyan kihasználják kendtek az utas ember szorultságát.
Már hogy lehet ilyen sok pénzt kérni azért az utért?
Az ember nevetett.
– A pénz sose elég. Különben velünk is úgy cselekszik mindenki… Minket
is kihasználnak. Mink sem cselekszünk másképp.
Ha a vidékembeli tájszóláson mondja, talán meg is örülök ennek a
logikának. De most bántott ez a sok e betű a beszédben; olyan volt,
mintha könyvből olvasná.
– Hát pedig most ugyan rosszul cselekszik, – mondtam mérgesen, – mert én
a maguk kedviért nem nevettetem ki magamat. Inkább nem megyek.
Begyalogolok a plébánoshoz a faluba, ott maradok estig, aztán
visszamegyek a vasuton.
– Ahogy gondolja, kérem, – nyujtotta a szót az ember. – Az sem utolsó.
Most jó bora van neki.
Azzal megfordult s verte az uj csizmaszárát az ostorral. Félvállról
szólt vissza:
– Mindenki azt tesz, a mit akar.
Hirtelen utána fordult a másik, azután kissé tétovázva a harmadik. Ez a
harmadik vékony, görnyedtes ember, lehajló, fakó bajuszszal, az arczán a
gond tömérdek ráncza. Ruhája a szegénységé. A szokásos asztrakánprémes
felső helyett vattás kabát rajta, a min folt hátán folt, egyik kék, a
másik piros, a harmadik sárga, a szerint, a mint elszakadt kötőből,
kopott asszonyszoknyából vagy zsákdarabból varta reá durva czérnával a
felesége. A lábain bocskor, annak elszakadt szijjai kóczmadzaggal voltak
összekötve. A nadrágja a fehér szinével kifordítva, a mi többnyire csak
azoknak szokása, a kiknek egy van ez öltönydarabból s a valódi szinén
csak ünnepnap viselik. Ez az ember esengő tekintetet vetett reám s igen
lassan fordult el, de mégis elfordult.
Lassan lépegettek a hóban, míg nem az uj csizmás, a ki elüljárt,
megállt.
– Hát még egy szót szólok, – mondta.
– Mondja no.
– Hát mondom, – mondta keményen. – Én nem viszem el négy forinton alul
az urat. Hiszem az Istent, hogy a komám sem viszi el (megkopogtatta a
második ember vállát az ostorral, hogy az a koma. – No nem – mondta a
koma is határozottan.) Hanem itt van ez a harmadik ember… Egy szó, mint
száz, ez az ember elviszi harmadfél forintért. Ha kell, kell, ha nem
kell, nem kell. Többet most már egy szót sem szólok.
A bocskoros visszafordult. Szürke szemeiben ujra fölcsillant az előbbi
kérő, esengő sugár. Fogadj meg, uram, fogadj meg – mondták a szemei.
– Hát melyik az a kocsi?
Az ember hirtelen ugrott egyet a hóban s futott a kocsijához. Ócska
szerszám volt biz az egészen, kis macska lovakkal, kenderből a gyeplő,
az ülés meg olyan kukoriczaszárból, a melynek levelét már leették a
lovak. Igen szorgoskodott, levonta a macskákról a takarót (boldog időben
pokrócz lehetett a szolgabiró ámbitusán) s mire az ülést elrendezné,
maga is helyet foglalna, a másik két fuvaros már a falu alatt járt…
– Nagyon rátarti az a két másik fuvaros, mondtam.
– Nem, kérem szépen, – felelte a bocskoros.
– Dehogy nem. Rosszlelkü ember az, a ki annyira ki akarja használni az
utast. Én csak csak, de hátha valami szegény utas kerül elébük…
Nem szólt egy darabig, csak hajtott, rángatta a kengyelgyeplüt. Öreg
fuvaros-lovak szokása, hogy nem tudnak menni, ha nem érzik a szájukat.
– Inkább áldja meg őket az Isten, – sóhajtott föl aztán – mert csak
azért tartották ki magukat, hogy ne az ő kocsijukra kapjon az úr… Jobb
kocsi, féderes ülés, jobb ló… Mikor az urat sarczolták, engem kiméltek.
– Ugyan? aztán miért?
A fehér báránybőr sapkát, a miről a prém már egészen lekopott, lejebb
huzta.
– Azért kérem, – felelte – mert én nagyon elesett ember vagyok.
Koczogtunk. Az utról egy helyen letért s a falu elhagyatottabb része
felé hajtott.
– Nem jól megy, ember.
– Tudom, de csak beszólok haza egy kicsit. Erre lakok a juhszélen.
Egy szélmalom meg czigányputrik közt haladtunk át. Kutyák szaladtak ki
az alacsony, tapasztott kerítések mögül, melyeknek tetejét elmosta az
őszi esőzés.
– Hó! – mondta egyszer az ember.
A lovacskák megálltak, bár előbb igen nagy szándékuk volt, hogy
beforduljanak az udvarra. Ha ugyan udvar az olyan udvar, a melyhez ház
nem tartozik. A ház, a melyhez tartozandó volt, csak beomlott falait
mutatta, meg üszkös, fekete gerendáit, a miken beesett a hó. Hátul az
istálló, mellette a szinből való lakásféle. A tenyérnyi ablakhoz a
kocsizörgésre sápadt asszonyfej nyomta az arczát.
– Leszállhat addig, míg subát hozok magának, – mondta. – Nincs kutya.
Még csak kutyája sem volt neki, bár hiszen minek oda kutya, a hol őrizni
való sincsen. Beszaladt, kis vártatva kijött, foltos subát hozva a
karján. A suba gőzölgött, a mint a fagyra ért vele.
– Ezt most vette kend le az asszonyról.
– Most, – felelte csöndesen. – Nem tüzelünk ilyenkor, hát csak így a
subában…
– Hát csak vigye vissza neki.
Akart valamit szólni, de aztán hirtelen megfordult s bevitte a subát.
Mikor kijött egy vászontarisznyával, a melyben szemmel láthatólag csak
egy darab kenyér lötyögött, szó nélkül kapaszkodott a kocsira. Egy
utczába bevágott s hamarosan áthaladtunk ezen a kellemetlen falun.
Daczos nép lakja, a mely csak ránéz az utasra, de nem köszön. Igazság
szerint nem köteles vele, de mikor az olyan jól esnék, valamely
Dicsértessékre rámondani a Mindörökkét. Ez már vele szokott járni a
faluval.
Az ember egyre jobban nógatta a lovait. Néha azonban a kis macskák nem
birták a poroszkálást, lépésben mentek s ilyenkor kelletlenül
izgett-mozgott, hogy talán ebből baj lesz. Szivarral kináltam. Már hozzá
is fogott, hogy végignyálazza, mely esetben lassabban ég s tovább tart,
de azután csak visszanyujtá:
– Már csak köszönöm. Inkább majd ha egy pipa dohányravalót ad az úr.
– Hisz nincs is itt a pipája kendnek.
– Nincs ám, – szólt megzavarodva s körültapogatta magát. – Mostanába nem
szoktam… Gyü Kesely, olyan szénát kapsz, hogy az ritkaság.
Nem tudni, e csábító ajánlat vagy egyéni buzgalom következtében-e, de a
Kesely csakugyan nagyot rántott a rudon s így oldalba ütvén a Sárgát,
mind a ketten neki fogtak. Mentünk, mentünk. Az uton jegenyefák álltak
sort, deres ágakkal, a havas földeken varjak keresgéltek más teremtett
lélek sehol nem látszott.
A mint a csárdánál fordul az út, az ember leteszi lassan a kezéből az
ostort és azt mondja szomoruan:
– Meg vagyok én átkozva mindenféleképen.
– Már miért?
– Ott jön az úrért a kocsi.
Csakugyan, a ködből kibontakozott a Badár vékony, száraz feje, meg a
Nóniusz csillagos homloka. Mögöttük János volt, János mögött a kocsi, a
bundával, zsákkal, de még bizonyosan cognac is lesz a bunda szélében.
No, ez nagy öröm. János is így vélekedik, mert a mint odaér s látja az
igen nyárias készséget, az ostorral a bundára mutat és azt mondja:
– Kivöttük a doktor zsebibül a tiz forintot.
Csak éppen át kellett lépni. A bocskoros e kászolódást némán nézte és
lehajtotta a fejét.
– No, ehol a kend pénze.
Átvette, aztán szétnyitotta a tenyerét s belenézett.
– Kérem szépen, mondta szégyenkezve – még a fele utján sincs, de ne
tessék haragudni, hogy nem utasítom vissza. Nagyon elesett ember vagyok.
Másképp…
– Nono. Hiszen a dohányra valót úgy se kapta meg kend.
– Az – szólt – az ám.
A mint János megfordult, kihuzta a fejéből a bőrsipkát s ujra rávonta.
Lovai megindultak, ő keresztbe ült a kukoriczaszáron s előkotorászva a
vászontarisznyát, ebédbe kezdett.


A tengeri város.
Kabók Mihályék lánya, a Piros (ha úgy jár rá az idő, mint eddig) már