Ismerősök (feljegyzések, krónikák) - 3

nyakát, ha eszembe jut, hogy minden nap találkozom szegény és szemérmes
emberekkel, akik tisztességből szalonnát vacsoráznak, mert nem akarnak
pumpolni, ha eszembe jut, hogy egy borbély egy negyedóráig dolgozik
huszonöt krajcárért és ebből családot tart, házbért fizet, tükröt,
borotvát, szappant vásárol, ha elgondolom, hogy a rendőr beviszi azt a
tépett öreg kéregetőt, aki már olyan nyomorulttá penészedett, hogy a
kalapját a fejétől nem tudom megkülönböztetni: akkor hallatlan
felháborodás zúdul föl bennem a fehérkamáslis pumpfráter ellen, aki a
gavallérság nevében leterrorizál, elveszi tőlem az ajándékot és a szó
szoros értelmében megkárosítja azt a húsz szegény elgázoltját az
életnek, akinek egy-egy jó percet szerezhettem volna egy-egy koronával s
akinek így aztán nem jut, mert akármilyen jól kereső fogorvos,
hivatalnok, ügyvéd vagy író vagyok, még sem én vagyok a Pesti Hazai Első
Takarékpénztár. A kisebb polgári klubokban, a nagy kávéházakban pedig ez
a fajzat terjeszti az emberekről azt, hogy gavallérok-e vagy nem
gavallérok. A munkanélküli vagy megszorult kabátos ember, a pénztelen
művész, a könnyelmű cimbora, aki ráfanyalodik a pumpra, az hallgat,
szegény. De ez az elegáns, professzionátus gavallérpróbáratevő, ez a
zsaroló álkoldus, ez aztán ordít: «Sófalvy egy posvány, Sófalvy egy
fösvény, Sófalvy egy kutya, attól éhen halhat bárki!» – És viszont ordít
reklámot is: «Tófalvy egy angyal, Tófalvy egy magyar mágnás, Tófalvy egy
gavallér». Akinek ez a reklám kell, aki ettől a kritikától fél, annak
úgy kell.
Röviden: ki a gavallér Pesten? Aki könnyen hagyja magát megzsarolni.
Érzem, hogy abban a gavallérvilágban, ahol a föntebb említett elem
osztogatja a címeket, az se gavalléros dolog, hogy ilyesmi ellen kikel
az ember. De ha már egyszer eszébe jut az embernek ilyesmi, nem szabad
álszenteskedni. Ennél félrecsúszottabb, félremagyarázottabb valami, mint
ez a pesti nyilvános gavallérság, kevés van még nálunk is. És furcsa,
hogy ép ebben a városban, ahol az emberek oly nyomorultul, oly nehezen
keresik meg a kenyerüket, ahol annyit kínlódnak minden krajcárért, ép
ebben a városban akad a legtöbb balek, aki ennek a bepiszkolt szép
fogalomnak ebben a formájában felül. Egy német ember fölényes gőggel
nevet azon, hogy mit tart róla a Vurcni Mulató főpincére. Neki az a
fontos, hogy a többi gépészmérnök jó szakembernek tartja-e, vagy nem. A
kocsistól sem fél, mert az ő ambíciója az, hogy jó mérnök, jó ember, jó
hazafi, jó férj, jó apa legyen, nem pedig, hogy jó pasas legyen. Pesten
mindenki jó pasas akar lenni. Pesten az a boldog és büszke, aki jó
balek. Azt hiszik, hogy aki balek, az már gavallér is. Pedig ez a két
fogalom egymás közt való viszonylatában könnyen tisztázható: balek az,
aki fizet és nem tudja, hogy gavallér volt; gavallér az, aki fizet és
nem tudja, hogy balek volt. Pesten azt a közvéleményt csinálták a
bérkocsisok, a portások, a cigányok, a pincérek, hogy a német smucig
nép, a francia még smucigabb, az angol pedig túltesz mind a kettőn. A
maguk szempontjából igazuk is van. A portás lenézi a francia vendéget,
mert az nem hajlandó neki pusztán a köszönéséért két forintot adni. De a
francia viszont fütyül a portás, a fiakeres és a főpincér kritikáira. Az
angol még csak nem is fütyül rá. A munkát, amit igénybe vesz,
tisztességgel megfizeti, a szegény embert ildomos és szerény formában
segíti. Ez az ő gavallérsága és ez a gavallérsága annak az igazi magyar
úrnak is, akinek a gavallérság vérében van s aki a veleszületett jó
érzékétől kérdezi meg, hogy mi a gavallérság, nem pedig azoktól, akik
egy szaftos pesti szövetkezeti sikkasztóért odaadják az egész francia
nemzet gavallérságát.


Lencsés
1912 szeptember.
Hajnali háromnegyed négy. Nem tehetek róla, szomorú, de így van: a
kávéházban ülök, hátul a sarokban, egyedül. Még sötét van, de egy félóra
mulva már egy kicsit világos lesz, az ember akkor szép csöndesen
hazamegy, a gyönyörű szürkületben, a gyöngyszínű ég alatt, a friss kis
szélben, amely még illatokat is hoz, isten tudja, hol veszi magát Pesten
hajnalban a mezei virágok szaga, de ebben a félórában még az is van.
Addig azonban még itt kell ülni, ebben a tükrökkel ragyogó, túlfényes
bazilikában, ezen a csiszolt üvegből, vert sárgarézből és
paliszanderfából összekomponált szemétdombon, egyedül. Nem baj. Egy
hölgy a pezsgősvödröket fényezi, pasztával. A pincér levest eszik fenn,
egy zugban. Csönd volna, ha az ívlámpák nem zümmögnének. De zümmögnek,
az ember ezt is figyeli egy kicsit, így zúg, zümmög évtizedek óta, ebben
is van valami érzése a végtelenségnek, más a tengerparton mereng, én
most az ívlámpa partján ülve hallgatom az örök zúgást. Az ember azonban
élvhajhászó állat. Kedvem támad egy métermázsa képes ujságban böngészni.
A kávéházban bánkódó lélek olykor megkívánja a kis fehér dűlt kereszttel
jelzett szász király arcképét a Wochéban, amint leleplez egy szobrot.
Angol miniszterelnököt sem láttam rég, íróasztala mellett. Hadihajók
után vágyódom, jó sűrű füstöt okádó hadihajók után az Illustrated London
News-ban, a jó öreg Graphic-ban. Igen, igen, képeket…
– Pincér!
– Parancsol?
– Lapokat kérek…
– Azonnal küldöm az ujságos gyereket.
És eltűnik. Csönd. Egy perc mulva ott áll előttem valaki.
– Milyen lapokat tetszik?
Ránézek.
– Ejnye… – mondom – hát te ki vagy, fiatalember?
Mosolyognom kell. A fiatalember akkora, hogy ép túlnyúlik a feje a
márványasztalon. Aranyszőke és gyermekien maszatos. Smoking van rajta,
kétszer akkora, mint ő, kis piszkos báli gallér, fekete nyakkendő. A
smoking ujjából kifityeg vékonyujjú kis gyerekkeze. Nagy, kék szeme van,
nagy kék karikákkal. Szelid, komoly kis pofa, vékony, alázatos kis hang.
Haptákban áll, komolyan vár.
– Ejnye – mondom – most már nem is kell lap. Hogy kerülsz te ide?
– Én vagyok az ujságos fiú.
– Hogy hívnak?
– Ferenc.
– Milyen Ferenc?
– Lencsés Ferenc.
Furcsa. A nevétől egészen meg vagyok hatva. Lencsés Ferenc. Akkora, mint
egy lencse, és már Ferenc.
– Nem Feri? – kérdezem.
– Nem – mondja, még mindig komolyan – Ferenc.
– Hány éves vagy?
– Tizenkettő leszek.
Hajnali négy óra. Akkora, mint egy lencse, Ferenc, tizenkettő lesz.
Hajnali négykor még itt van. Munkában. De olyan ábrándosan komoly kis
parasztgyerek-képe van, olyan nagy, vastagtalpú cipőben kopogott, mikor
idejött, akkorákat lépett, mint egy felnőtt, az egész jelenség olyan
komoly, mintha valami nagyon régi meséből került volna ide, úgy hogy
melléje képzelem a többi kis parasztgyereket, akik közt komolyan áll,
mint egy kis csuda, a bő smokingjában.
– Na, – mondom – kedves Lencsés, most te el fogod nekem mondani, hogy
honnan az ördögből kerültél ide az Andrássy-útra, mit keresel itt
éjszakának idején öreg zsidónak öltözve, mért vágsz olyan komoly pofát,
egyáltalán, mindent el fogsz mondani, amit tudni akarok rólad, mert
eddig nyugodtan ültem itt, de most már kezd valami bántani, kezd az
egész dolog nem tetszeni nekem, itt valami baj van.
Hát lassan sikerül Lencsés bizalmát megnyerni és azzal megkezdődik a
kihallgatás.
– Hány órától vagy szolgálatban?
– Este hatkor kell bejönnöm a kávéházba és reggel hétkor mehetek haza.
– Szép. (Tizenkét éves és tizenhárom órát dolgozik) Hol lakol?
– Kispesten.
– Mi? Onnan jársz be ide?
– Onnan.
– Elmondod nekem, hogy hogyan jársz be ide Kispestről, de pontosan.
– Elindulok délután félnégykor hazulról és akkor megyek gyalog egy és
fél órát egészen addig, amíg a villamoshoz nem érek. Akkor felszállok a
villamosra és bejövök vele egészen idáig. Akkor már van hat óra. Reggel
hét órakor pedig elmegyek innen, felszállok a villamosra, egy óra alatt
künn vagyok Kispesten, az Erzsébet-téren, onnan megint gyalogolok másfél
órát hazáig, fél tízkor otthon vagyok és akkor lefekszek aludni.
– Fekszem.
– Lefekszek.
– Lefekszem – úgy mondd.
– Lefekszem.
Nem mosolyog, úgy mondja, mint a leckét. Tizenkét éves, tizenhárom órát
dolgozik, két órát utazik, három órát gyalogol. Hat órát alszik.
Tulajdonképen tizenhat órát gyalogol, mert a kávéházban nem ül,
szaladgál a lapokkal. Smokingban. És tizenkét éves. Az is csak lesz.
– Ejnye – mondom – ejnye Lencsés, nem sok neked ez a strapa?
– Nem.
– Mi az apád?
– Nincs.
– Anyád?
– Főz… egy hentesnél.
– És tűri, hogy te egész éjjel dolgozzál?
– Hazaviszem a pénzt neki. De nem mindig vagyok itt éjjel. Másik
hónapban nappal vagyok. Akkor reggel fél négykor indulok el hazulról,
mert reggel háromkor kelek fel. És reggel hattól aztán itt vagyok este
hétig. Akkor hazamegyek és otthon vagyok este fél tízkor.
– Télen?
– Igen.
– Akkor is gyalog mégy másfél órát?
– Igen. Csak télen rossz, mert nincs lámpa. És a hidegbe gyalogolok a
sötétbe. És ha nagyon összefázok, akkor bemegyek a csőszkunyhóba, mert
ott a péteri határnál van csőszkunyhó és addig várok, amíg fölmelegszek,
és ha nagyon esik az eső, akkor is ide megyek a kunyhóba, amíg eláll.
– És ha nem áll el?
– Eláll. Hát várok, amíg eláll.
– Szép. (Ne felejtsük el, ha hideg van és esik, akkor vagy megy az
esőben másfél órát a sötétben, vagy vár, amíg eláll, didereg a
csőszkunyhóban és akkor csak négy órát alszik. Ne felejtsük el,
tizenkettő lesz. Reggel háromkor már föl kell kelnie.)
Hozzáteszi, kiegészítésül:
– A péteri határnál van egy lámpa is. Azt már messziről látom, arról
tudom, hogy merre kell menni. De ha a szél eloltja a lámpát, akkor el
szoktam tévedni.
Szünet. Vár, hogy még mire kell felelni.
– Na – mondom – Lencsés, hát most aztán halljuk, mi fizetésed van.
– Tíz forint.
– Lencsés, – mondom – mi kell neked villamosra minden nap?
– Tizenöt krajcár ki és tizenöt krajcár be. Összesen harminc.
– Tyű – mondom – Lencsés Ferenc, akkor mi most számítsuk ki, mennyi
marad neked a fizetésedből. Gyere. Egy hónapban van harminc nap.
Harmincszor harminc krajcár, az kilenc forint, maradna tehát a jó
hónapokban neked egy forint. Ellenben van az évnek hét olyan hónapja,
amikor a tíz forint gázsiból kilenc forint harminc krajcár megy el
villamosra, akkor neked az egész havi munkádért, napi két óra utazásért,
napi három óra gyaloglásért, napi tizenhárom óra futkosásért,
cipelésért, munkáért, ázásért, fázásért, sötétért, hidegért összesen
hetven krajcárod marad, amit az édesanyádnak hazaviszel. Ha ez így van,
Lencsés, akkor ez már kezd egy kicsit undorító lenni és… és…
– Kapok borravalót is – vigasztal.
Ő engem.
– Nem – mondom – Lencsés, ez nem megy így… ez… Mi akarsz lenni?
– Pincér – mondja. Boldogan, mintha azt mondaná: tábornok.
Most mit csináljak Lencséssel? Régen mondom, nem szabad egy példányt
kikapni a nyomorból és így megtanulmányozni, mert az ember nem tud tőle
aludni két napig. Mit csináljak vele? Adjak pénzt neki? Adtam neki
pénzt. Talán rajta segített ez valami nagyon keveset, az a pár hatos, de
rajtam már nem. És nem igaz, rajta se segített. Nem lett volna szabad
szóbaállnom vele, mert akkor nem érezném most a teljes tehetetlenségemet
minden nyomorral szemben. Nem volna ez a fojtogató, égő érzésem, ez a
vak düh, ez a dadogásra késztető valami, ez a nyugtalanító, forraló, a
mellemben fel-felzúgó harag… az ördög vigyen el, Lencsés, a szép kis
szőke hajaddal, a mesebeli kis magyar arcoddal, a vén smokingoddal és a
letaposott kis fiatalságoddal. Az ördög vigye el mind a mesekönyveket és
a gyermekjátékokat, a bájos pubi-képeket, a fehér gyermek-ágyacskákat, a
matrózgallérokat és a hadihajók arany neveit a pubik szalmakalapján. Az
ördög vigye el a francia kisasszonyokat és a gyermekbálokat és a
baby-zsúrokat és a születésnapi tortákat és a «gyermekszájból»
mondásokat. Az ördög vigye el a hintalovakat, a karikákat, a kis
huszáruniformisokat, a fűthető kis mozdonyokat és az én összes jó
megfigyeléseimet a gyermeki báj köréből. Mit érek én most mindezzel,
amikor elébem áll reggel fél ötkor Lencsés olyan komolyan, mint egy
rendőr és ideteszi az asztalomra ezt a rongyos, maszatos kis életét, ami
még csak nem is mártirium, mert ezrével van az ilyen, mint ő, ideteszi
elém az asztalra ezt az ázott-fázott kis tépett, hetvenkrajcáros
veréb-életét, mindenre felel vékony gyerekhangon, nem is tudja, hogy
panaszkodnia is lehetne, hetven krajcárt kínlódik össze egy hónapban és
még nincs tizenkét éves.
Szerencsére elhívják.
– Fizetni – mondom a főpincérnek.
Odajön.
– A gyerekkel tetszett diskurálni?
– Igen.
– Okos gyerek – mondja.
– Mondja kérem – fordulok hozzá – mennyit ér ez a kávéház?
– Tavaly ötszázezer koronát igértek érte, nem adták el.
– Mit hoz tisztán?
– Évente tisztán… százharmincezer koronát.
– Köszönöm.
A kávéháznak van vagy húsz alkalmazottja. A húsz alkalmazottal akkora
forgalmat csinál, hogy évente százharmincezer korona tiszta haszna
marad. És a húsz alkalmazottja közül az egyik Lencsés Ferenc, havi
hetven krajcár fizetéssel, Lencsés Ferenc Kispestről. Gyalog három óra,
esőben, hóban. Villamoson két óra. Szaladgálás tizenhárom óra. Életkor:
még nem tizenkettő. Smoking. A százharmincezerből őreá összesen
tizenkilenc korona nyolcvan fillér jut évente.
Gyerünk haza, már világos van. A kávésra nem haragszom, mert jó öreg
ember, a fiút megsímogatja és nem ad neki kevesebbet, mint a többi
kávés. A kávés ellen semmi kifogásom sincs. Semmi. Általában nem is
tudom, miért vagyok úgy kétségbeesve. Hisz nem történt semmi különös.
Érzem, hogy cikket fogok írni Lencsésről, mert amit itt elmondtam, az az
utolsó betűig igaz. És nem szeretem az ilyen cikkeket, szégyellem az
ilyen megható kipiszkálást a nyomornak, szégyellek dicséretet kapni a
Lencsés szenvedéseiért, utálom, hogy ő kínlódik és én ezt szépen megírom
cikknek, feltűzöm a mellemre, mint egy rendjelet és büszkélkedem vele.
Mert így van. És mégis, mégis, mégis…
Most már késő. Ott volt a hiba, amikor szóbaálltam Lencséssel.


A szalvéta
1913 február.
Egy viccet mesélnek most mindenfelé Pesten, egy emberről, aki elment
vacsorálni a Ritz-szálló éttermébe és régi polgári szokás szerint a
nyakába kötötte a szalvétát. A pincér a vicc szerint odament ehhez az
emberhez és ezt mondta neki:
– Kérem, itt nem lehet borotválkozni.
Eddig van. Lehet, hogy igaz történet, lehet, hogy azok közül való,
amelyekről azt szokták mondani, hogy _ben trovato_. Ahol csak hallottam,
mindenütt kitünően mulattak rajta, az emberek így közvetve kinevették a
szegény oktondit, aki a nyakába kötötte a szalvétát és hallgatagon is
ünnepelték a gyorseszű és élesnyelvű pincért, aki őt ilyen jól lefőzte.
Eszembe jutott erről az adomáról az a valóságos kultusz, amit Pesten
nyolc-tíz év előtt kezdtek az emberek űzni azzal a tilalommal, hogy a
halat nem szabad késsel enni. Ez a kérdés soha sehol a világon nem volt
illem-viták anyaga, csak Pesten. Valaki fölvetette akkor ezt a kérdést,
s aztán éveken át tartó nyargalás következett ezen a témán, mindenütt
lehetett ilyeneket hallani: «hiszen az az úr késsel eszi a halat» –
vagy: «na hallja, ez olyan dolog, mintha valaki késsel enné a halat», –
bizonyára lesznek még aggastyánok, akik erre a campagnera emlékezni
fognak, ez igen sokáig tartó divat volt Pesten, csak egy-két éve, hogy
meg szűnt. Csak addig tartott, amíg kisült, hogy a halat tényleg késsel
kell enni, csakhogy ezüstpengéjű késsel. Sőt tovább megyek: addig
tartott, amíg kisült, hogy közönséges acélpengéjű késsel is szabad enni
a halat, mert ennek az egész kérdésnek semmi köze az illendőséghez, a
modorhoz vagy a jólneveltséghez. Azok a pesti illemmagántanárok, akik
most olyan fölényesen nevetnek a nyakbakötött szalvétán s akik gúnyos
hajszát indítottak azok ellen a szegény hivatalnokok ellen, akik a főnök
úr bankettjén késsel mertek a halhoz nyúlni, nem tudták, milyen
viszonyban van a hal a késsel. A hal a késsel olyan viszonyban van, hogy
megfeketíti, különösen akkor, ha a hal a tengerből való, a kés pedig
acélból van. A tengervíz, mint tudjuk, a són kívül igen sok más olyan
maró anyagot tartalmaz, amely a vasat megtámadja, s a halak, amelyek
ezekben a maró anyagokban élnek, s amelyek ezenkívül bővelkednek
foszfortartalmú vegyületekben, mikor a tányéron találkoznak a fényes
acélpengével, megtámadják, azonnal jelentkező fekete rozsdát marnak reá.
Így tehát az angolok és a franciák, akiktől a budapesti smokk enni
tanult, s akiknél a «hal» fogalma majdnem egyértelmű a tengeri hal
fogalmával, nem eszik acélkéssel a halat, hanem ha úgy van elkészítve,
hogy nem puha, akkor ezüstkéssel nyúlnak hozzá, mert az ezüstöt nem
rozsdásítja meg a hal. Mi sem természetesebb, minthogy a pesti smokk
ebből a vegytani kérdésből illemkérdést csinált, kinevette azokat, akik
késsel ették a jó dunai vagy balatoni halat, de ugyanez a pesti smokk az
almát acélkéssel hámozta meg, holott az alma nedve is rút fekete rozsdát
mar a késre és ugyanez a pesti smokk ezüstvillát és ezüstkanalat tett a
salátába, holott az is bizonyos, hogy a saláta leve megmarja, sőt
mérgessé teszi a rézzel kevert «ezüst» evőeszközt. Mindegy, divat volt
nevetni és most is divat sajnálkozni azon, aki a roston ropogósra sült
fogashoz késsel mer nyúlni, miután egy félóráig hiába turkálta a
villával.
Még néhány ilyen félreértett szabállyal terrorizálják a pesti
középosztályt az illemtanárok. Aki frakkhoz nem visel úgynevezett
_escarpin_-t, mélyen kivágott gombnélküli, vékony lakkcipőcskét, az
konfliskocsis. Az olyan, mintha késsel enné a halat és a nyakába kötné a
szalvétát. És a szegény, megijesztett középrangú frakkos férfiú hideg
télben, éjszaka ilyen cipőben kutyagol haza a körúton az estélyről vagy
bálból és egészen biztosan beszerzi a náthát vagy a tüdőgyulladást. Az
illemsmokk ugyanis nem tudja, hogy ezt a viseletet azok az igen nagy
urak találták ki, akik attól a pillanattól kezdve, hogy frakkban a kapun
kitették a lábukat, nem járnak gyalog az utcán, csak a kaputól a
kocsijukig és a kocsitól a kapuig. A pesti smokk nem tudja, hogy itt
száz frakkos ember közül nyolcvan gyalog megy haza a téli éjszakában,
tehát egészen bizonyosan ostobaságot követ el, ha félcipőt húz az illem
kedvéért. Ő csak azt tudja, hogy az angol gentleman lábán ilyen van, hát
a magyar frakkos lábán is ilyennek kell lenni.
Divat volt ezenkívül kinevetni azt a jámbor embert is, aki az ebéd végén
felszolgált szájmosó vizet megitta. Tudja isten, sohse tudtam nevetni
rajta, mert mindig jobban tetszett csekélységemnek a jámbor ember ama
logikája, hogy ebédlőasztalnál a pohárban levő víz arra való, hogy
megigyák, mint az a most már szerencsére pusztulófélben levő szokás,
hogy az asztalnál egyszerre tíz ember kezdjen el a szájában vizet
szotyogtatni és egymás szemeláttára köpdösni. Még ha százszor bevett
szokás is ez az udvari ebédeken. De nálunk ezen nevetni kell, mert ha az
ember nem nevet rajta, akkor konfliskocsis. Azt mondták a smokkok: az
embert még gyerekkorában megtaníthatták otthon a szülei arra, hogy az
ilyen víz mire való és aki nem tanulta meg, azt nem nevelték jól. A
smokk e ponton viszont az felejtette el, hogy ebben a most feltörekvő
országban csak igen kevés férfiúnak volt olyan gazdag családja, amelynek
tellett ilyen mosdókészletre, s hogy itt száz közül nyolcvan férfiú a
nyomorból küzdötte fel magát a bankettig és az előkelő helyen való
vacsorázásig és hogy ugyane nyolcvan férfiú küzdelmes ifjúkorában este
papirosról legelte a szalonnát és a parizert vacsora helyett, s ezért
nem volt alkalma megtanulni, hogy a művelt gentlemannek úri kötelessége
ebéd végén a vizet a pohárból átköpni a tányérba. Én ezen nem tudok
nevetni, még ha pávatollal csiklandoznak, akkor sem, valaminthogy nem
tudok nevetni a magas cipőn és a késsel vágott halon sem. Nevessen rajta
lord Derby vagy herceg Talleyrand-Périgord, neki szabad.
Így fogja el az embert lassan valami demokratikus düh, amikor
végigtapasztalja, hogy milyen jól mulat a balparti Budapest a Ritz-beli
emberen. Meg azon a többi emberen, akit e nagyvilági helyen a pincérek
francia beszéddel főztek le. Egész legendakör kezdődik most a neveletlen
magyarról és a mindentudó illempincérről és a közönség mindig a
neveletlen magyaron mulat. Már azt kell hinnünk, hogy innen fog
kiindulni az az áldásos illemvihar, amely el fog söpörni Pesten minden
csunyaságot és ha a derék grófi hotel még sokáig szíveskedik a felnőttek
oktatásával foglalkozni és móresre tanítani ezt a szegény pesti
középosztályt, akkor idővel minden ház, minden lakás egy kis
Ritz-hotellé fog válni, ahol jól nevelt emberek térdükre teszik a
szalvétát, villával vágják a halat, tányéron köpik egymást és úgy halnak
meg éhen a nyomorúságtól. Igazán, ennél a mi pesti közönségünknél
naivabb, türelmesebb és gyermekibb lelkű nép nincs sehol a világon. Ez
az egyetlen közönség, amellyel még azt is meg lehet csinálni, hogy a
drága pénzéért pincérekkel taníttatják enni. Viszont ez az a közönség,
amely megérdemli, hogy értelmetlen pozőrök üljenek a nyakára a nyilvános
illem kérdéseiben, mert ez az a közönség, amelynek nincs elég erkölcsi
bátorsága úgy élni, ahogy az isten teremtette, ennek az országnak, ennek
a fajnak, ennek a városnak a természeti és társadalmi viszonyai szerint,
a pénze, a gusztusa, a természetadta józan illemtudása szerint. A
villamos megállóhelyein úgy lökdösik egymást, mint a sülyedő hajó utasai
a mentőcsónakoknál, a kávéházban idegenek oly pillantásokat lövellnek
egymásra, mint a harctéren az előretolt előőrsök, a vendéglőben olyan
hangosan beszélnek, mint a jó népszónokok, ötven pék egy hét alatt nem
tud annyi sóskiflit sütni, mint amennyit egy nyári estén a Városligetben
letagadnak, a nőket megszólítják az utcán, a villamoson beleolvasnak a
szomszédjuk ujságjába, a pletykát úgy imádják, mint az amerikaiak a
csillagos lobogót, – de azért roppant elszégyellik magukat, ha a
csirkecsontot véletlenül a kezükbe vették és roppant mulatnak, mert egy
őszinte, egyszerű és becsületes magyar a nyaka köré kötötte a
szalvétáját a Ritzben.
Bizonyos demokratikus düh fogja el az embert, ha arra gondol, hogy az
erős és természetes angol nép a maga tradicionális és már-már
dogmaerősségű neveletlenségét olyan büszkén és olyan kérlelhetetlen
következetességgel utaztatja végig a világon, mintha nemzeti intézmény
volna, s hogy annak elnézi a legritzebb pincér magában az igazi, a
londoni Ritzben, hogy mindenüvé felrakja a lábát, ahová nem szabad, s
ezzel szemben a parvenüillemtan bennünket rokokóra tanít, mikor bizonyos
az, hogy nem a parvenű határozza meg az illemet, hanem az élet. A lábat
a székre felrakni angol nemzeti jog, ezen joga van a franciának nevetni,
de Londonban ezen nem nevet senki. És a szalvétát a nyak köré kötni, ami
egyébként látványnak kedves, mulatságos, családias, tiszta, joviális,
észszerű és semmiféle finomabb érzését a józan embernek nem sérti,
magyar nemzeti, vagy ha úgy tetszik: régimódi pesti polgári szokás, amit
tanuljon meg Ritz, ha még nem ismerte és tartsa kutyakötelességének
megszokni, sőt respektálni. Bolond volna a pesti publikum, ha ilyen
ügyekben terrorizálni engedné magát saját smokkjaitól.
Ez a szalvéta egyébként nem olyan tragikus, hogy ekkora tanulmányt lett
volna érdemes róla szerkeszteni, de szimbolum, s mint ilyen, még
hosszabb elmélkedést is megérdemel. Szimbóluma annak, hogy az igazi
illemet, azt, amely szorosan összefügg az ember erkölcsi életével s
amelynek minden legkisebb törvényében kimutatható egy morális
gondolatnak egy paránya – azt nem nagyon kultiválják itt Pesten, de azt
a szamár ál-illemet, amit smokkok, pincérek és parvenűk állapítanak meg,
szentnek tartjuk. Ennek a szimbóluma ez a szalvéta, ez az egyszerű
szalvéta, amely lobogója lehetne egy most fejlődő, most települő, most
ismerkedő és csak majd ötven év mulva egységes városi társadalomnak,
amelynek most még nincs meg a bátorsága ahhoz, hogy őszintén élje a maga
életét, amely most még minden parvenűtől megijed, mert érzi, hogy
valahol baj van a viselkedése körül. De ez se tragédia, ötven év alatt
majd rájön, hogy hol a hiba. De a fentebb ecsetelt nevelési módszert
kérje ki magának és ne álljon a nevelők pártjára azzal, hogy kineveti a
szalvétás embert.


Bécsi levél
Bécs, 1913 február.
Ez az eset, bár röviden, a mi lapjainkban is olvasható volt. Itt, a
császár városában magántársaságban mesélte el egy úr, aki magától az
érdekelt hercegnőtől hallotta. Úgy történt, hogy a hercegnő bevásárolni
ment a bécsi belvárosba, a kocsiján, egy számozatlan fogaton, amelyet
libériás kocsis hajtott. Egy szűk utcán szembekerült az egyszerű,
jeltelen fogat egy automobillal. A soffőr nem akart szabályszerűen
kitérni, hanem intett a libériás kocsisnak, hogy merre menjen. A kocsis
azonban a hajtási szabályokhoz tartotta magát és visszaintett a
soffőrnek, hogy tessék neki is a szabályhoz alkalmazkodni. Ebből az
lett, hogy egyik sem engedett a maga véleményéből és végül is összeakadt
a két járómű. A soffőr leszállt és harsányan szidta a kocsis mamáját. A
kocsis azonban flegmatikusan viselkedett és nem nagyon felelt. A soffőr
hiába ordítozott rá, nem engedett az álláspontjából. Ekkor váratlanul
kiugrott az autóból az utas, akinek bizonyára sietős dolga volt,
különben nem fogta volna föl olyan tragikusan ezt a forgalmi akadályt, –
mondom, kiugrott és a soffőr álláspontjára helyezkedve, szintén gyalázni
kezdte a kocsist. A kocsis jellem volt és nem engedett a bécsi
negyvennyolcból, sőt kikérte magának az autó-utas szidalmait, tekintet
nélkül arra, hogy az autó-utas a császári és királyi hadsereg
huszártisztjeinek sneidig egyenruháját viselte. Erre aztán a huszártiszt
se volt rest, a kocsis első megjegyzésére kirántotta a kardját és serény
szorgalommal fejbevagdalta vele a kocsist. A jellem vérbeborult és
elhallgatott. Ellenben a magánfogatból kiszállott egy úrhölgy, odalépett
a huszártiszthez és így szólott hozzá:
– Nevem Liechtenstein hercegnő. Szabad kérnem, hogy hívják önt?
A huszártiszt haptákba vágta magát, megmondta a nevét és visszaült az
automobilba. A kocsist felmosták a mentők, a hercegnő gyalog ment haza
és másnap, mikor a hírlapírók megjelentek nála és tüzetes
felvilágosítást kértek erről az afférről, dicsérendő temperamentummal
szállt síkra öreg, összevagdalt kocsisa érdekében, kijelentette, hogy a
tiszt minden ok nélkül rántott kardot és pusztán privát kedvtelésből
vagdalta össze a kocsist, akinél derekabb, nyugodtabb, szerényebb
szegény ember – mondá a hercegnő – nincs is a világon.
Ez volt az eset és még most sincs vége. Most intézik el mindazok a magas
fórumok, amelyek éppen a hercegnőre való tekintettel azonnal a
legerélyesebben beleavatkoztak az ügybe. De Bécsben mindenki sejti, mi
lesz a vége: rossz vége lesz a huszártiszt szempontjából, nemcsak azért,
mert a vagdalás igaztalanul történt, hanem azért is, mert az igaztalan
vagdalás ezuttal nem valami szegény, védtelen magánhivatalnokot ért,
hanem éppen Liechtenstein hercegnő kocsisát érte, akiért, íme, maga a
hercegnő nem átallotta a bécsi sajtóban a legerősebben exponálni magát.
Maga ez a történet nem is nagyon szenzációs, de azok közé tartozik,
aminőket szeret olvasni az ember. A demokratikus érzelmű ujságolvasó –
és melyik ujságolvasó nem demokratikus érzelmű? – szereti azokat az igaz
történeteket, ahol póruljárnak s hatalmaskodók. Az ember örül, mikor
azokról olvas, akik vele hivatalokban vagy egyebütt hatalmaskodni
szoktak s akik oly módon járnak pórul, hogy egyszer, amikor nem is
sejtik, s amikor legerősebben élnek vissza a hatalmukkal, a véletlen
szembeállítja őket valakivel, aki hatalmasabb, mint ők, s ennélfogva
habozás nélkül móresre tanítja őket. Az ember szereti olvasni ama
gyakran visszatérő történeteket, amelyek a goromba postahivatalnokról
szólnak, aki nem akarja fölvenni a táviratot, mert épen ujságot olvas s
aki végül, mikor végre megkönyörül a szerény kis öreg úron, aki
türelmesen vár már egy órája a táviratával, megtudja, hogy az öreg úr
nem más, mint a postaigazgató vagy a kereskedelmi miniszter, vagy maga a
miniszterelnök. Az ember úgy érzi, hogy most rekompenzálva van minden
keserűségért, ami valaha a postán érte. A dolgos, szerény civilember
félni szokott a garázda katonatiszttől és boldog mosolyra derül a