Ismerősök (feljegyzések, krónikák) - 6

Total number of words is 3317
Total number of unique words is 1621
31.3 of words are in the 2000 most common words
43.3 of words are in the 5000 most common words
49.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
amelybe írja bele a bánatát minden olyan ember, akinek itthon elismerték
a képességeit, s akit ennek dacára egyszerűen nem hagytak élni.
Lechner sírjánál hatalmas tüntetése zúg a jobbérzésű magyar
intellektuálisoknak. Egyhangú nagy keserűség azok ellen, akik ezt a
személyileg is végtelenül bájos, ártatlan, jó, kedves öreg embert
üldözték. Szeretném a lehetőségig pontosan és objektiven megállapítani,
hogy miért üldözték életében pályatársai ezt a nagy művészt és mi volt a
bűn, amit vele szemben elkövettek. Épenséggel nem szabad kikelni az
ellen, hogy e körül a koporsó körül a lázadozás szele viharzik és a
szemrehányások zápora hull. Ez nem az a koporsó, amelyhez frázisok és az
át nem érzett közrészvét tömegkönnyei illenek. Ebben a koporsóban
rettenetes erejű morális tanítás van, amely feszegeti belülről s amelyet
nem lehet elnyomni azzal az elvvel, hogy a halottnak béke és
ellenségeinek mentelmi jog jár. Ennek a halottnak nem kell a gyászoló
közönség tiszteletteljes nyugalma és az ő ellenségeitől nem elég az,
hogy most gyászflóros cilindert vesznek elő és a ravatalnál megadják a
tiszteletet. E mellett a koporsó mellett fegyverrel és zászlóval kell
állani és e mellett a koporsó mellett nincs megbocsátás és egymás
nyakába való borulás. Lechner Ödön nem mártir, de ha van a magyar
köztisztesség állapotának áldozata, úgy ő az; ha van a művészi szabadság
és becsület kérdésének agitatórius halottja, úgy ő az.
Mese az, hogy nálunk bármely művészet terén fölfedezetlenül maradhat a
tehetség. A legutóbbi harminc év vad előretörtetésében nem maradt itt
titokban semmi kvalitás, sőt azt lehetne mondani, hogy irodalom és
képzőművészet terén harminc év óta valóságos fölfedezési mánia dühöng,
amely a visszaélés határáig is elmegy és olyan éhes, hogyha egy héten
nem sikerül fölhajtania az ismeretlenségből egy igazi tehetséget, nagy
mohóságában megelégszik a talmival is. Az az elve, hogy ne álljon be
hiány a fölfedezések folytonosságában. Minden hétre jusson egy új
szobrász, egy új író, egy új színész, egy új festő, egy új muzsikus. A
hivatalos, állami bányában dolgoznak Akadémiáék és Kisfaludyék,
választásokon, pályázatokon, Budapesti Szemléjükben, állami
megrendeléseikben és minisztériumi megbízásaiknál egyre újabb és újabb
neveket dobnak piacra. A színházaknak megvan a maguk külön bányája,
ahonnan gyors tempóban hozzák ki az új félisteneket. Hatalmas bányából
merít a sajtó, amelynek kedvencei viszont nem kellenek a hivatalos
világnak, de amely például szövetségben és kölcsönösségben van a
színházzal és egynémely művészeti egyesüléssel. Külön bánya a Nyugat és
társasága, amely nyilvánosságot és sikert biztosított nagyszámú új
tehetségnek. Nem is lehet fölsorolni azt a sok területet, amelyen ez a
mohó aranyásás folyik már néhány évtized óta és nem tudom elképzelni azt
a csak félig-meddig capax művészi hajlamot, amely, ha valamelyik
bányatársulatnál aranynak jelentkezik, meg ne kapja az illető társulat
fémjelzését. Ebből az következnék, hogy ezek a társulatok dühös
pártszenvedélytől vezéreltetve nem ismerik el kölcsönösen egymás
aranyát. Furcsa dolog, de nálunk ez még nincs így. Először is a legtöbb
igazi tehetség után egyszerre négy-öt társaság kapkod, hogy magának
kaparintsa meg. Másodszor pedig – ez tagadhatatlan – a fölfedezések
iránt a nagy közvéleményben olyan nagy és becsületes jóakarat van
nálunk, az átszivárgás az egyik társaságból a többibe annyival nagyobb,
mint külföldön, hogy képletesen szólva: nálunk minden művészeti
egyesülésnek, akár hivatalos, akár szabad egyesülés, akár folyóirat,
akár csak kávéházi asztal, valósággal elismert bankjegykibocsátási joga
van, a közönség elfogadja és készpénznek veszi bármelyik csoport
bankóját, fizet vele és megbecsüli az értékét, annyival is inkább, mert
– ismétlem – az egyes csoportok nem ridegek egymás iránt, legfölebb ha
egymás túlzásaiért haragusznak, de teljesen megtagadni egymás jobbfajta
fölfedezéseit nem szokták. A fiatalok nem türelmetlenek egy Baksay
Sándor kiváló képességeivel szemben, az öregek lényegileg soha nem
vonták kétségbe Ady Endre nagy költői hivatottságát; a Nyugat tiszteli
Kiss Józsefet és a Hét elismeri Móricz Zsigmondot; Szinnyei-Merséért
rajonganak a legfiatalabbak, Szép Ernő értékelői közt sok «öreg» van.
Bródyt, Gárdonyit minden «legfiatalabb» is nagyra tartja. A festők közt,
ahol pedig legélesebb a veszekedés, minden gáncs azzal kezdődik, hogy
«tehetséges ember, de…» vagy azzal végződik, hogy «… de azért
föltétlenül tehetséges ember.» Örvendeni kell ennek a kölcsönös
megbecsülésnek és annak az elvnek, amely nagyjából mégis csak uralkodik
nálunk, hogy aki igazán talentum, attól azt ezer kifogás mellett sem
szokták megtagadni a bírálói vagy az ellenségei. Merem mondani, hogy
amióta olvasok és írok, itt nálunk még egy igazi tehetség se veszett el.
Hogy nyomorult anyagi viszonyainkba belenyomorodott és belepusztult
egynehány, az bizonyos. De olyan módon, amely módon francia, angol vagy
német tehetségek igenis el szoktak veszni: hogy senki nem törődik velük,
hogy mindenütt hiába kopogtatnak elismertetésért, – így nem veszett el
nálunk az utóbbi időben még egy fél tehetség sem. Szegényen élni,
gondokban megtörni, koldusan meghalni sokat hagyott ez a társadalom. De
a szikra isteni eredetét megtagadni, erre a pénzbe nem kerülő, de másutt
mégis oly gyakori makacsságra nem hajlott. Lechner Ödön művészi
tehetségét, sőt annak kivételesen magas fokát tudtommal komoly ember
Magyarországon nem tagadta soha. A megélhetéséhez szükséges eszközei
tudtommal – bár gazdag ember nem volt – időnkint megvoltak, más években
meglehettek volna nála. Mint minden igazi bohémembernek: hol volt pénze,
hol nem volt, de nem is nagyon ambicionálta, hogy milliók maradjanak
utána. Miért van mégis annyi mély szomorúság és olyan keserű érzés az
emberben, ha az ő pályájára gondol?
Miért nem vették be maguk közé Lechner Ödönt soha azok, akiktől az
anyagi boldogulás függ, akik teret tudtak volna adni az ilyen ritka – az
ő mesterségükben különösen ritka – tehetségnek, akik lehetővé tudták
volna tenni, hogy hatalmas nyomait hagyja ebben a városban egy nagy
építőgéniusz, – miért szidták, miért vonogatták a vállukat, miért
üldözték, miért hagyták ki, miért tolták hátra, miért kergették el
mindenünnen, mindig tele szájjal hangoztatva, hogy «nagy tehetség, de…»
Miért? Mert «_nem lehetett vele kezdeni semmit_.» Ez a magyartalan,
köznapi, sokat használt mondás a legtömörebb összefoglalása mindannak,
ami kifogás Lechner Ödön ellen gazdag és arrivált pályatársai közt
elhangzott. Ki az az ember, akivel «nem lehet kezdeni semmit?» Ez az
ember az, aki nem tartozik bele abba a nemzetközi szövetségbe, amelynek
tagjai világrészeken át nyújtják egymás felé a kezüket, akik sötét
éjszaka megismerik egymást, akik, ha sohse találkoztak előbb az életben,
csak egymásra néznek és mindennel tisztában vannak, akik hamarább
találták ki a nemzetközi világnyelvet, mint dr. Zamenhof az esperantót,
akik talán nem is nézik, hanem szagolják egymást, mert olyan
villámgyorsan és olyan halálos biztonsággal ismernek egymásra, akikben
megvan az az új és nekünk ismeretlen rezgés-érzék, aminek szerveit a
tudósok denevérfajták szárnyában és fülében fedezték föl s amely több,
mint a látás, hallás, szaglás és tapintás együttvéve. Nem tudom, hogyan
nevezzem el ezt az egész világon egyöntetű nagy társaságot, hogy
igazságtalan ne legyek. Mert az, ami őket összetartja, néha kevesebb,
néha több, mint korrupció. Tehát nem mondhatjuk, hogy a korruptak
szövetsége. Nem is a tehetségteleneké, mert vannak köztük lángeszű
emberek is. Nem is az érvényesülteké, mert van köztük éhező is. Nem
filiszterek és nem smokkok. Amilyen világosan és tisztán érzem ennek a
nagy társaságnak a létezését és összetartását, oly nehéz és bonyolult
feladat papirosra leírni az alapszabályait. Kénytelen vagyok a köznapi
beszédhez visszamenekülni. Ezek azok, akikkel «lehet valamit kezdeni»,
idetartozik, aki «hagy magával beszélni», aki «nem veszi ezt olyan
szigorúan», aki azt mondja «ugyan kérem, másnak is kell élni», vagy
«ugyan, kérem, ez majd csak elcsúszik a többi közt». Egyéb jelszavai
ennek a társaságnak: «a fák nem nőnek az égig», – vagy «mindennek van
határa» – vagy «jó, jó, de azért erre meg arra tekintettel kell lenni»,
vagy «bocsánat, de azt mégse lehet mondani», – vagy «azért, mert valaki
tehetséges, mégse lehet ilyen modorban beszélni», – vagy «a közönséget
mégis meg kell becsülni, hiszen ő fizet» – vagy «kikérem magamnak,
attól, hogy rokonom, még lehet tehetséges ember». Azt mondják: «emberek
vagyunk mindnyájan, önnek is vannak hibái». Azt mondják: «hja, a puszta
tehetség még nem elég». Azt mondják: «uram, ne beszéljen így, mert az az
ember a berlini egyetem tanára». Azt mondják: «na, na, na, ne túlozzuk a
dolgot», ezt mondják: «bocsánat, ha ennyi tekintélyes ember mondja, nem
kell akadékoskodni». Nehéz őket determinálni, mert legnagyobb fegyverük
a hallgatás, legfontosabb alapelveik azok, amiket elhallgatnak,
legerősebb közös akcióik azok, amelyekről nem beszélnek, még egymás közt
sem. Egy embert egyszerűen kihagynak. Valami disznóságba amelyből
hasznuk lehet, némán belenyugszanak. Soha nem gyűléseznek, nem beszélnek
össze, nem lehet őket megcsipni valami összeesküvésen, mert a hatodik
érzékükkel érintkeznek. Nem szorulnak arra, hogy titkos jeleket adjanak
egymásnak, mint a szabadkőművesek. Ezek azok, akik sohse járnak a
klubba, de ha forrongás van, mint a sáska, úgy jönnek leszavazni a
reform-pártok ellen. Ezek azok, akik nem szeretik Vázsonyit. Ezek azok,
akik örülnek a sajtótörvénynek. Ezek azok, akik Tiszát se szeretik
mindig. Ezek utálják az ujságírót, az ügyvédet, a szociálistát, mert ez
a három fajta szerintük kotnyeles, erőszakos, tolakodó. Ezek köpdösik
meg a nagy mestereket azzal, hogy folyton rájuk hivatkoznak, mintha azok
is hozzájuk tartoztak volna. Ezek piszkolják be a természetet azzal,
hogy úgy tesznek, mintha imádnák. Ezek népszerűtlenítik a vallást azzal,
hogy fölhasználják. Ezek egyezkednek ki egymás között, ezek vannak
«tekintettel a viszonyokra», ezek találják az időt «még el nem
érkezettnek», nem butaságból, hanem mert ez felel meg az érdekeiknek,
ezek hallgatják meg a leglázítóbb beszédeket egészen hidegen, ezeket nem
lehet meggyőzni, ezek kompromittálják a szép és jogosult
konzervativizmust, ezek rendezik a gaz ál-forradalmakat, ezek fognak
maguknak fiatal ál-úttörőket, ezek keresik a középutat ott is, ahol vagy
jobbra vagy balra kell menni a tisztességes embernek, ezek miatt nem
lehet zavartalanul szeretni egy nagy embert, akinek a nevébe
kapaszkodnak, ezek köpnek a sarokba, ezek mennek el a temetésekre, ezek
gratulálnak, ezek jubilálnak, banketteznek és protegálnak, ezek bérelnek
kirándulóhajót, ezek tesznek boldoggá kis korcsmárosokat, ezek fizetnek
negyven éven át egy cselédnek havi tizenkét forintot, ezek mondják
egymásnak: «elnök uram» és «kérlek nagyságos uram», ezeknek van csúnya
és szenvedő feleségük, ezek hortyognak alúl a hálókocsiban, mikor te
felmászol a harisnyáik közé, ezekből állnak a zsürik és bizottságok,
ezek beszélnek bele a gyermekeik házasságába, ezektől félnek a vizsga
után öngyilkos gyermekeik, ezek tudják a boszút hidegre tenni, ezek
foglalkoznak sokat klasszikusok fordításával, ezek kártyáznak kicsibe,
ezek szeretnék mindig a cipőjüket levetni, ezek a zsidót csak akkor
utálják, ha szegény, ezek nem járnak a divatos kávéházakba és ezeknek
van mindig valami testi szaguk, ha más nem, hát parfüm vagy otkolon,
ezek tudnak igazán, hősiesen és jól orrot fújni, ezek néznek bele a
zsebkendőbe, mielőtt visszateszik és ezek mondják e művelet után: «…
igen… hát hol is hagytam abba?»
Ezek azok, akiknek nem kellett Lechner Ödön. Sajnálom, hogy nem tudtam
rövidebben és jobb módszerrel meghatározni őket. Ezek azok, akik
üldözték. És az a Lechner Ödön művészi és emberi dicsősége, hogy nem
kellett nekik. Ezért a dicsőségért kellett neki, az elismert
tehetségnek, nyomorultul szenvednie testileg és lelkileg, minden
érzékenységgel, amivel csak a művész szenvedhet. És ez az a dicsősége
Lechner Ödönnek, amelyet nem tartok elég nagynak és megnyugtatónak
ahhoz, hogy belém fojtsa a keserűséget a ravatal mellett. Másnak ez a
társaság nem csinált annyi bajt, mint neki. Másnak csak egy házasságát
rontotta el, vagy a gazdagodását tette lehetetlenné, ismét másnak adott
pénzt, de megtagadott tőle valami állást vagy poziciót, ismét mást
leszavazott az Akadémián, egy egyetemi tanárságnál vagy egy pályadíjnál.
Annyira alaposan azonban nem végzett senkivel, mint Lechner Ödönnel.
Tulajdonképen soha semmi pozitiv rosszat nem cselekedett vele, csak «nem
tudott kezdeni vele semmit». Az életét gyilkolta meg lassan, a lángját
oltotta ki szivárgó nyálával. Most ott áll a koporsója mellett és kórust
énekel. Mert egyike legfontosabb alapszabályainak, hogy aki meghalt, az
automatice tagjává válik. A halott ember megbízható ember. Mert második
fontos alapszabálya, hogy az embernek megbízhatónak kell lenni. Nem
merek elmenni szegény Lechner papa temetésére, mert nem bízom a
gyomromban, ha ott meglátom őket.


Ferenc főherceg
1914 julius.
Még kitombolja magát a kiváncsiság és a magas politika – e pillanatban
még nem tudni, vajjon elmegy-e a politika az ágyúkig is, – azután pedig
minden emberi érdeklődésen, «érdekes részleten», «szenzációs háttéren»,
minden ujságon, szertartáson, diplomácián és háborún keresztül elérkezik
Ferenc főherceg alakja a legendához. Erről a Ferenc-legendáról
beszéljünk egy kicsit.
Három címen is kijár Ferenc Ferdinándnak, vagy amint ő magát nevezte:
Ferenc főhercegnek a legenda. Legenda jár neki, mert trónörökös volt:
ezért kapja az örök és soha még el nem maradt királyfi-legendát. Legenda
jár neki, mert hirtelen megszakadt fiatal élet volt: ezen a címen kapja
a második legendát, a Petőfi, a reichstadti herceg, a Georges Bizet
érdekességét. Végül legenda jár neki, mert a nagy szerelmesek, a _grands
amoureux_ közé tartozott, egy érdekes, erős, nagyon nyilvános, tiszta
szerelem férfihőse volt.
A trónörökös-legendák a költészetüket a trónörökösi állapot hatalmas
érdekességétől kapják. A leendő császár ezerszer érdekesebb, mint maga a
császár. A fejlődésben levő, előttünk növekedő férfi körül, aki a
trónnak van szánva, millió sejtés, titok, terv, vágyakozás mosolyog,
maga ez a foglalkozás csupa költészet. A trónörökös viszonya ahhoz,
akinek a trónjára vár, a trónörökös obligát hallgatása és
titokzatossága, ami mind azért van, hogy a trónon ülő ne nagyon érezze
maga körül a türelmetlenségnek még a szelét sem, minden trónörökösnek,
mint tettvágyó fiatal embernek, természetes elnyomatása minden öreg
uralkodó által, a szavaira tapintatból rakott békó, az okosságból és
illemből leláncolt temperamentuma, a befelé feszülő, mert lelakatolt
véleményei, maga az a letagadhatatlan és mindenkinek minden percben
eszébe jutó tény, hogy itt egy fiatal élet vár egy öreg élet végére,
hogy kiélhesse magát, – mindez a tömeg szemében rejtélyes, érdekes,
szomorú hőssé tesz minden trónörököst, mindez a trónörökösből néma
lovagot csinál. A trónörökös a mindenki titkos vőlegénye.
Ezenfelül a trónörökös mindaz, ami az emberekben remény. A trónörökös a
«majd másképp lesz ez!» A trónörökös minden, ami bevégzetlen, minden ami
változás; övé a vágyakozás és a félelem, a trónörökösé a «holnap» szóba
összetömörített minden költészet. A trónörökös minden politikai
reménynek a foglalatja és ezért örökké fiatal, ezért nincs életkora,
nincsenek ősz hajszálai, ezért van mindig a pályája kezdetén, sőt ezért
közeledik – mialatt öregszik – mindjobban a pályája legkezdetéhez: –
ezért az a rettenetes és megnyugodni nem akaró érzés a népben, mikor egy
trónörökös meghal. Ő, aki a jövő. Ő, akinek leglényegesebb eleme, hogy
azért van a világon, hogy mást túléljen. Az élet, az élés gondolatát oly
intenziven képviseli, hogy az élete nem tud meghalni ugyanabban a
pillanatban, mint ő. Az ő élésének, túlélésének, továbbélésének
gondolata túllendül az ő testi halálán és legendává lesz. A néptömeg
érzésvilága nem akar belenyugodni annak a halálába, akinek az élést
fő-foglalkozásává tette. A Rudolf-legenda után jön a Ferenc-legenda. A
trónörökösi pálya úgy telítve van az emberi fiatalság gondolatával, hogy
hirtelen megszakadtával csak úgy dől belőle a költészet. Gondoljunk
azokra a trónörökösökre, akik körülöttünk élnek; mindeniknek megvan már
életében a maga titokzatos regényessége; a német trónörökös furcsa,
fékezhetetlen, sűrűvérű, szenvedélyes hire világraszóló érdekes alakot
csinált belőle; a volt szerb trónörökös kalandos, vadregényes, végül
tragikus alak lett; csupa titok és romantika a beteg cárevics; az angol
trónörökös valósággal lázba hozta a közelmultban Párist.
Legtökéletesebben a két osztrák és magyar trónörökös fejezi ki ennek az
állapotnak az érdekességét: Rudolf és Ferenc. És mind a kettő megkapta a
királyfiromantika mellé a fiatalon és erőszakosan megszakított élet
töviskoronáját, a másik nagy és ellenállhatatlan legenda-termő elemet,
amely a polgári kiválóság értékét is hirtelen a kétszeresére szokta
emelni, amely Petőfit a nagy költő magasságából a félistenség fellegei
közé ragadta, ezt a fiatalon való meghalást, amely nélkül nincs az
emberiségnek örök bánata egy emberi élet után, örök szerelme egy emberi
szív iránt, s amely nem hiányzik, mert nem is hiányozhatik, minden idők
legszebb legendájából: a Jézus élettörténetéből sem.
A harmadik költészettermő elem Ferenc főherceg esetében a nagy és nem
titkolt hitvesi szerelem. Ez egymaga elég volna ahhoz, hogy
bebalzsamozza az ő emlékét az utókor tömegei számára. Nála azonban
hozzájárul az emléke tökéletesebb konzerválásához, mert közelebb viszi
az alakját az anyákhoz és a feleségekhez, a hősi szabadítóról álmodó
szegény leányokhoz és minden férfihez, aki a nagy, erős, tiszta, bátor,
egészséges, hű és törhetetlen férfiúi szerelemnek ezt a nagyon egyszerű,
majdnem minden lélektani érdekességtől érintetlen klasszikus képét még
romlatlan tisztelettel tudja szemlélni.
A császársággá soha nem vált trónörökösség, a fiatalon elvágott élet és
a szerelem hármas forrásából ered tehát mindaz a költészet, amely a
tömeg lelkében túléli a főherceget. Ugyanaz a három elem, amelyből a
Rudolf költői képe van összetéve. És mégis, egy világ választja el,
különbözteti meg egymástól a két legenda zamatját. Rudolfnak, még
életében, lirai és szentimentális elemekből állott a
királyfi-érdekessége. A művészetek, tudományok barátja volt, s a
politikai hazugságok, amelyek róla elterjedtek, s amelyek legutolsó
hulláma a Larisch grófné könyvének fantasztikus összeesküvési meséje,
mind magukon viselték a primitiv hősiesség kisebb értékű
szentimentálizmusának a bélyegét. Az ő magyarbarátsága, az ehhez fűzött
és a népben még ma is virágzó politikai dalfüzér, az az ábrándos,
népdalos, titkolt-reményes szinezet, amelylyel magyar személyes hívei
bezománcozták az alakját, mind csupa lira, olyan, aminőt valamikor
«szenvelgőnek» neveztek. A Ferenc főherceg trónörökösi érdekessége csupa
komor erő, csupa époszi konstrukció, a róla elterjedt mendemondák is
nagyon kemény és nagyon mély embert mutattak, az ő anekdotái szárazabbak
és gőgösebbek, de férfiasabbak, mint a lágy Rudolf-dalok. A két
trónörökös emberi képét éppen a trónörökösi állapot köteles remetesége
titkolja el előttünk, meglátásukat ezenkívül a világ legzárkózottabb
etikettje: a Habsburg-etikett nehezíti meg. De az, amiről most mi itt
beszélünk, a legenda, úgysem az emberismeretből táplálkozik. A hirtelen
felvillanó képek, a hazugságok, a pletykák, a kiszivárgott csonka
igazságok alkotják a legenda levegőjét, amelyben él. És ez a levegő
Ferenc főhercegnél tiszta, kemény, éles és hűvös hegyi levegő. A
Rudolf-legenda légköre édes, nyári olasz tengerpart.
A Rudolf halála csupa dráma és regény, csupa lélektan, szív-történet,
titokzatosság és romantika. A Ferenc főhercegé csupa történelem. Amilyen
szines és izgató, szív-remegtető, lélekzet-elfojtó, megríkató volt a
meyerlingi halál, olyan brutálisan nagyvonalú, olyan világos, olyan
vadul, olyan erősen férfiúi és katonás halál volt a sarajevói. Amaz
ábrándos sírást keltett, emez a szemek megvillanásához, az
ökölbeszorított kézhez, az összeszorított ajkakhoz vezet. Amaz éjszaka
történt, ez fényes délben. Az egy titkos kertben álló titkos kastély
legtitkosabb szobájában, ez az utcán, ezer ember láttára. Rudolf ruha
nélkül halt meg, Ferenc tábornoki díszben. Rudolf halála után mindenki,
aki szerette, azon volt, hogy minél több részlet maradjon titokban.
Ferenc főherceg halála után mindenki fanatikusává lett a legteljesebb
világosságnak. Rudolf halála sötéten vigasztalan volt, Ferenc
főhercegről bizonyos, hogy érettünk halt meg. Az a halál tragikus
befejezés volt, ez a halál tragikus kezdet. Abban a halálban minden a
multat jelentette, ebben minden a jövőt jelenti. Amaz egy bús, szenvedő
emberszív elmulása volt, ez egy bátor katona eleste. Azon a síron a
megbocsátás emeli szemét az égre, ezen a síron a komor bosszú néz a
távolba. Az a sír a nyugalmat jelenti, ez a nyugtalanságot. Ferenc
főherceg sírja a bátorság, a munka, az erő, a nyers és tiszta férfiasság
emléke a legenda szemében.
A Rudolf szerelme dal, regény vagy dráma: már önmagában formába öntött
költészet. A Ferenc főhercegé nem lira, nem elbeszélés, nem szenvedélyek
összeütközése: a felületes szemlélő számára olyan költészettelen, mint
maga a tiszta víz vagy a tiszta levegő. A legkezdetén megvolt benne a
morganatikus szerelmek rendes regényessége, ami a nagytömeget érdekelni
szokta. A szebbik, a magasabbik, az igazi költészet számára fontosabb
része az volt, amit most élt, a családi élet éveiben, s amelynek éppen a
részlettelensége, az epizódtalansága, a meglepetés-nélkülisége, a tiszta
és egyenletes, változatlan sodrú folyamatossága, állandó
magától-értetődése és éppen ezért a pletykakedvelők szemében való
érdektelensége a hatalmas költői elem. A tiszta és és büszke hitvesi
szerelemnek olyan képe ez, amely párját ritkítja. A férfihűségnek olyan
példája, amely kell, hogy fölmelegítsen minden igazi asszonyi szivet. Az
apai becsületnek, a férji tisztaságnak a szenvedélyes szerelemmel való
olyan harmonikus egyesülése, amely bizonyos magasabb rétegeknél
általában majdnem ismeretlen. Ez a minden betegség nélkül való tiszta
szerelem, ez a minden cikornyától és édeskés dísztől ment forró hitvesi
élet, ez a két egészséges, magas, erős, egyenestartású emberi lénynek
mosolyogva átélt, álszeméremből el nem titkolt, büszkén vallott, de soha
alá nem húzott szerelmi élete, amelyet a küzdelmek csak szebbé,
nyíltabbá és büszkébbé edzettek, a Ferenc-legendát a hitvesi szerelem és
hűség ujjongó költeményévé teszi, amelyből nem hiányzik, mint ahogy nem
hiányzott a tiszta szerelem diadalmas költeményeiből már az ókorban sem,
az egyszerre, együtt való elmúlás isteni kegyelme sem.
A Rudolf-legendát a múlt század végének titokimádó érzelmessége
formálta: a Ferenc-legendát ennek a századnak a napimádása, a tiszta
levegőben való lélegzés után érzett repeső vágya fogja munkába venni.
Amabban a régi költészet régi elemei találták meg a maguk hősét, ebben
az új költészet nyílt és bátor tekintete látja meg a magáét. Csudálatos
két sors, csudálatos két élet, és csudálatos nagy érzése egy minden
szenvedésen átégett öreg királyi szívnek: ezen a két történeten, magános
éjszakán, elgondolkozni…

You have read 1 text from Hungarian literature.
  • Parts
  • Ismerősök (feljegyzések, krónikák) - 1
    Total number of words is 4112
    Total number of unique words is 1915
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    45.1 of words are in the 5000 most common words
    51.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Ismerősök (feljegyzések, krónikák) - 2
    Total number of words is 4290
    Total number of unique words is 1884
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Ismerősök (feljegyzések, krónikák) - 3
    Total number of words is 4186
    Total number of unique words is 1814
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    48.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Ismerősök (feljegyzések, krónikák) - 4
    Total number of words is 4094
    Total number of unique words is 2043
    29.8 of words are in the 2000 most common words
    41.7 of words are in the 5000 most common words
    48.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Ismerősök (feljegyzések, krónikák) - 5
    Total number of words is 4148
    Total number of unique words is 1909
    31.4 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    49.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Ismerősök (feljegyzések, krónikák) - 6
    Total number of words is 3317
    Total number of unique words is 1621
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    49.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.