Ismerősök (feljegyzések, krónikák) - 1

ISMERŐSÖK
(FELJEGYZÉSEK, KRÓNIKÁK)
ÍRTA
MOLNÁR FERENC
BUDAPEST, 1917
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
_Ezek a naplószerű feljegyzések: – anekdoták, vitatkozások,
felháborodások, ujsághírekhez és olvasmányokhoz irott széljegyzetek –
kereszteződés gyermekei. A napló és az ujságcikk házassága ez a műfaj,
amit különleges magyar viszonyaink teremtettek meg. A papirosra naplónak
iródtak, de az iró tudta, hogy még meg se szárad a tintájuk, már nedves
lesz rajtuk a nyomdafesték._
_Ismerősökről szólnak: az én ismerőseimről és a mindenki ismerőseiről,
nagynevűekről, névtelenekről – kortársakról. Ha egy elszánt kutató száz
év mulva egy könyvtár zugában megtalálja ezt a könyvecskét, tekintse
bátran_ _naplónak. Akkorra már lehervad róla minden, ami nem napló._
_Ennek a késői olvasónak üzenem: a kor, amelyben ez apróságok iródtak,
nyugtalan és fülledt, de még boldog kor volt, a háborút megelőző néhány
év kora. Az utolsó fejezet Ferenc Ferdinánd haláláról szól. Ez mentse az
előzőek gondtalan hangját, ez jelölje meg pontosan a könyvecske korát és
talán azt a napot is, amelylyel a mi életünk boldogsága tulajdonképpen
végleg lezáródott._


A gyermekvédő
1910 április.
Ma már hatalmas szervezet a Gyermekvédő Liga, de még talán maguk a liga
vezérei se tudják, hogy ki volt az első gyermekvédő Pesten. A külső
Józsefvárosban, Ferencvárosban minden kisiparos tudja. Valóságos
legendakör szól róla. Ismert, kitünő úriember, most már nyugdíjban van,
de akkoriban rendőrtanácsos volt és a toloncház igazgatója. Urs
Nándornak hivták. Hatalmas, szélesvállú, zord arcú, nagyon félelmes
ember volt, és amikor fényes egyenruhájában, zörgő karddal, villogó
szemmel végigment az utcán, reszketett tőle mindenki, akinek volt oka a
rendőrségtől félni. De azt mindenki tudta róla, hogy aranyszívűbb ember
kevés hordja a rendőrtisztek uniformisát. Furcsán hangzik, de így van:
valósággal imádták a tolvajok és betörők. Az ő idejében igazán humánus
intézmény volt a toloncház, ahol leginkább az odakerült gyerekek iránt
érdeklődött.
Az ő gyermekvédő akciója olyanformán kezdődött, hogy időről-időre
szemlét tartott a toloncházba került züllött fiúk fölött. Kikérdezte,
vallatta őket és amelyiknél azt látta, hogy még megmenthető az emberiség
számára, arra rámordult:
– Gyere fel az irodámba.
A gyerek reszketve ment föl és ott Urs bácsi ismét rámordult:
– Akarsz tisztességes ember lenni?
– Hogyne akarnék.
– Megigéred nekem, hogy ember lesz belőled?
– Megigérem.
– Dolgozni fogsz, jól viseled magadat, tisztességes leszel, nem hozol
szégyent rám.
– Megigérem.
– Akkor most eredj le, megfürösztenek, kifésülnek, rendes ruhába
bujtatnak és eljösz velem, munkát szerzek neked.
Félóra mulva ismét jelentkezett a gyerek, tisztára mosva, új ruhában,
mint egy kis herceg. A tanácsos felcsatolta a kardját, szemébe vágta
sipkáját és elindult a gyerekkel a Józsefváros felé. Az emberek
megnézték őket az utcán: az óriási és zord rendőrtisztet és a szegény
kis gyereket. A legtöbbet kézenfogva vezette. Befordult vele a kis
utcákba és a szemével mustrálta a kis pinceműhelyeket, ahol szegény
asztalosok, lakatosok, kárpitosok dolgoznak. Az egyik műhelynél, amely a
legbíztatóbbnak látszott, megállt a gyerekkel:
– Akarsz kárpitos lenni?
– Hogyne, nagyságos úr.
Erre lement vele a pincébe és ott az álmélkodó, nagyon megijedt
mesternek elmondta, hogy ez egy jóravaló gyerek, akiből embert kell
csinálni, mert ez keresztényi kötelesség. Ő ajánlja és majd el fog
jönni, kérdezősködni utána. A szegény iparos rettenetesen meg volt
tisztelve és felfogadta a fiút. A tanácsos elment büszkén, boldogan.
Hetekig beszéltek a kis utcákban arról, hogy milyen fényes, kardos nagy
úr hozta ide a fiút.
Azután mi történt? Rendszerint az történt, hogy a fiú szépen dolgozott
két-három napig, akkor feltörte a mester fiókját, összeszedte az
ezüstkanalakat és visszaszökött a tolvajok közé a Csikágóba vagy
Erzsébetfalvára. De a derék öreg urat ez nem bántotta. Egy hét mulva egy
másik utcában jelent meg egy másik fiúval. Aztán két hét mulva a
Ferencvárosba vitt egyet. Azt mondta magában: az egyiknél majd csak
sikerül. (Az igazságnak tartozom azzal, hogy sok esetben sikerült is ez
a gyermekvédelem.) És fáradhatatlanul csinálta ezt az akciót, a maga
lelkének örömére, nem iratta ki a lapokban, nem árulta el senkinek.
Csakhogy aztán egy kis baj mégis lett a dologból. Mikor már ismerték a
Ferencvárosban meg a Józsefvárosban mindenütt, az öreg úr egyszerűen
rémévé vált a kisiparnak.
– Jézus Mária – mondták a kis utcákban, mikor befordult a sarkon,
kezénél fogva egy szelid kis fiút – csak ide ne hozza!
Később pedig, mikor a csöndes, muskátlis kis józsefvárosi utcában
megcsendült a kardja, a kis mesterek egyszerűen leeresztették a
redőnyöket, elbujtak és vacogva várták, hogy elhaladjon a bezárt műhely
előtt.
– Hála Istennek – mondták aztán – nem hozzánk jött.
Ott kuksoltak az ajtó mögött, a repedéseken néztek ki, gusztálták, hogy
hová megy, kit ér a csapás. Végül aztán nem volt a kis utcákban
rémületet okozóbb jelszó, mint az, amelyet egy-egy ijedten elrohanó
asszony sivított végig a csöndes nyári délutánokon:
– Hamar, hamar bezárni, _jön az Urs egy tisztességes gyerekkel!_
Ezt egy szegény öreg józsefvárosi könyvkötő mondta el nekem, az ő lelkén
szárad, ha túlzás is van benne. De neki is volt egy inasa Urs bácsitól.
És azt hiszem, illett megemlékezni az első pesti gyermekvédőről, ma,
amikor a gyermekvédelemből már kitünően meg is lehet élni. Ha nem
csalódom, ő volt az egyetlen magyar gyermekvédő, aki ráfizetett.


A legnagyobb szemtelenség
1910 május.
Mikor a király legutóbb Pesten volt, ismét megjelent a tudósításokban a
kedves és ismert epizód. Ő felsége a cercle alatt odalép Izéhez, a
magyar királyi állami Izé főizéjéhez és barátságosan megkérdezi tőle:
– Hogy van, kedves Izé?
Izé erre meghatottan válaszol:
– Hódolattal köszönöm Felséged kegyes érdeklődését, hála Istennek jól
vagyok.
Nem akarom elmulasztani, hogy ebből az alkalomból föl ne elevenítsem egy
okos és kedves ember emlékét, akinek az ilyen magas érdeklődés
tekintetében határozottan különvéleménye volt. Salamon Ödön volt ez, az
évekkel ezelőtt elhalt író és ujságíró. A Margitszigeten lakott vagy
húsz esztendeig egyfolytában. Az öreg József főherceg volt a szigetre
vonatkozóan a protektora, az ő parancsára adtak a beteges Salamonnak a
szállóban egy szép szobát, amely abban különbözött a többi szobától,
hogy nem járt hozzá számla. Ezt a boldog állapotot valamikor régen,
egyszer elrendelte József főherceg s azontúl húsz évig tradició volt a
margitszigeti fürdőkezelőségnél az, hogy Salamon Ödönnek nem küldtek
számlát. Ő, szegény, korrekt úriember volt és még a főhercegtől sem
fogadott el ajándékot. Azzal szolgálta meg a szobát, hogy ő fogalmazta
mindazokat a közleményeket, amiket a főhercegi kezelőség a lapoknak
küldött.
Egy nyáron aztán, hogy, hogy nem, új ember jött a hivatalba, s ennek
elfelejtették megmondani, hogy Salamon szobáját nem illik megszámlázni.
És egy szombati napon egyszerre csak megjelenik Salamonnál a szobaleány
és letesz az asztalra egy cédulát, amelyre ez a cím van nyomtatva:
«Számla.» Húsz forintot kértek tőle az elmult hétről. Szegény bizony
megijedt. Végtelenül szegény ember volt és ami keveset a tárcáival
keresett, azt arra költötte, hogy ne legyen adóssága s hogy mindig
elegánsan öltözzék. (Ezt respektálta nála Bródy Sándor is, egyetlen
barátja, aki a halálos ágyánál virrasztott; mikor koporsóba tették,
Bródy öltöztette frakkba, a saját arany manzsettagombját tűzte az ingébe
– «szegény Ödön, menjen előkelően a másvilágra».)
Megijedt a húsz forintos számlától, de behajókázott Pestre és estére
kihozta a pénzt. Kifizette a számlát. Azt mondtuk neki:
– Miért nem mondod meg, hogy nem szoktál számlát kapni? Bizonyos, hogy
tévedés…
– Mindegy – mondta büszkén és nekünk is megtiltotta, hogy elmenjünk az
irodába érdekében «kunyorálni».
De a dolog kezdett kellemetlen lenni. A következő szombaton megint jött
egy számla, az is belekerült húsz forintba s azontúl minden szombat
számlával virradt.
– Nem – mondta egy napon – én ezt nem bírom. Nem vagyok én báró Hirsch
Mór, hogy havonta nyolcvan pengőt fizessek a szobámért.
– Mit fogsz csinálni?
– Rendet csinálok én itten, megálljatok. Rendet csinálok, anélkül, hogy
megalázkodnám a fürdődirektorok előtt.
– Hát hol csinálsz rendet?
– Fönt! – mondja titokzatos mosollyal. És hozzátette: – Figyeljetek jól
holnap délben és majd meglátjátok, hogy kell az ilyen ügyet egy
főherceggel személyesen, de előkelően elintézni.
Másnap délelőtt hallottuk, hogy a főhercegi familia a vendéglőben fog
ebédelni. Ez úgy szokott történni, hogy a többi vendégektől kissé
elkülönítve megterítettek egy nagy asztalt, amelyen egy csomó virág is
volt. Erről tudták az emberek, hogy «Józsefék» a kocsmában ebédelnek.
Ebéd után aztán az volt a szokás, hogy mikor a főhercegék fölkeltek az
asztaltól és elindultak sétálni, mindazok, akik személyes ismeretségben
voltak velük, a vendéglő előtt csoportosultak. Ilyenkor az öreg főherceg
odalépett hozzájuk, mindenkitől megkérdezte, hogy: «hogy van, kedves
Izé?» – kezet fogott vele és távozott. Mi, többiek, körülállottuk a
csoportot és bámészkodtunk.
Hát aznap is, hogy vége az ebédnek, lejön a terrasz lépcsőjén József
főherceg és a csoport felé tart. A csoport szélén áll Salamon Ödön. Mi
mögötte és várunk. A sok «hogy van – hogy van» során egyszerre csak
elérkezik az öreg úr Salamonhoz. Szigorúan néz rá, de hozzá is odalép és
megszólítja:
– Hogy van kedves Salamon?
Most olyasvalami történt, amire még nincs példa a világtörténelemben.
Talán nem is lesz soha többé. Mert Salamon ezt felelte a főhercegnek:
– _Rosszul, fenség, nagyon rosszul._
Az öreg úr nagyot nézett. Ehez igazán nincsenek hozzászokva a királyok
és a főhercegek. Ha ilyen nagy úr kérdi valakitől, hogy hogy van, akkor
az a valaki csak «köszönöm, nagyon jól» lehet.
– Rosszul? – kérdi. – Mi baja?
Salamon nyugodtan felel:
– Nem nekem van bajom, fenség.
– Hát kinek?
– A szobámnak, fenség.
– És mi baja a szobájának?
– _Drága, fenség._
Itt következett csak be az a pillanat, amelyről az ujságok azt szokták
írni, hogy «a fenség kegyesen elmosolyodott». A kezét nyujtotta
Salamonnak és nevetett:
– Jól van, Salamon – mondta, majd olcsóbban adjuk ezentúl.
Az olvasó bizonyára kitalálta, mi a vége. Hogy nem jött több számla.
Salamon pedig a lelkünkre kötötte:
– Fiúk, ezt írjátok meg rólam, ha meghalok. Írjátok meg, hogy én voltam
a világ teremtése óta az egyetlen magyar ember, aki egy osztrák
főhercegnek arra a kérdésére, hogy: «hogy van», azt feleltem: «rosszul».
Volt egy vastag füzete, amibe minden este a gondolatait írta be
aforizmák alakjában. (Később ki is nyomatta a javát.) Ebbe a füzetbe
aznap ezt írta bele:
«Mi a legnagyobb szemtelenség?»
«– Az, ha a koronás fő ama kérdésére: hogy van? – egy szegény ujságíró
azt feleli: rosszul.»
Íme, ez volt az ő kritikája erről az esetről s íme, ez az az eset, amely
e mögött az aforizma mögött meghuzódott.


A magyar Pest
1911 november.
Százszor hallgattam el, százszor szerettem volna leírni, százszor
gondoltam meg magamat, de most már ellenállhatatlan erővel kívánkozik ki
belőlem: valahányszor arról van szó, hogy a főváros magyar-e, vagy nem
magyar, valahányszor arról beszélnek és írnak, hogy Budapest idegen és
semmi köze a magyarsághoz, valahányszor ez az éles és elkeseredett vita
megindul, mindannyiszor elképzelem lelki szemeimmel Magyarország óriási
térképét, amelynek közepén Budapest úgy áll, mint egy tanácstalan
szegény zsidó. Mert akármit mondanak vagy írnak róla, tulajdonképen ez
formálódik ki belőle. Nem én akarom ilyennek látni, az ellenségei
pingálják és formálják ilyenné. Azt mondják: amerikai, nemzetközi,
hazafiatlan, magyartalan, szedett-vedett, széllel-bélelt, semmi köze a
magyarsághoz, nem érdemli meg az «ország szíve» nevet.
Eszembe kell hogy jusson az a szeptemberi alkonyat, mikor – az idén –
egy külföldi társaságnak mutattam meg a várost. Félhat lehetett. A
városligetből jöttünk automobilon a Rákóczi-út, a Kossuth Lajos utca és
az Erzsébet-híd felé. Abban az időben nagy vízhiány volt és nem öntözték
az utcát. Sürű porfelhő feküdt a városon és a nap különösen szép
színekkel ment Óbudára aludni. Nincs szebb, mint mikor a városi por, a
füsttel keveredett, felszijja a nap színeit. Itt tüzes narancssárgák,
kardinálvörösek, parasztkendő-rózsaszínek és olyan enyhe és mégis égő
zöldek sugároztak át a poron, aminőket még soha sem láttam. A keleti
pályaudvarnál pokoli lárma volt. Soha életemben, se Párisban, se
Londonban még ekkora, ilyen zavaros, ilyen hatalmasan tülekedő
kocsiforgalmat nem láttam. Végig a hídig kavargó, ordító, vaszörgéses,
csöngető élet tombolt, az autónak folyton tülkölnie kellett, a
mellékutcák ontották az embereket és a kocsikat, és amikor kiértünk a
Ferenciek-terére, egyszerre megjelent előttünk a két Klotild-palota
színházi díszletszerű tornyaival, a mélybe süllyesztett templom, a híd
égbetörő két vasoszlopa és túlnan a nagy hegy, mindez leöntve, átitatva,
besugározva azzal a földöntúli fényhatással, amit a porral és füsttel
kevert lángoló napnyugta tud csak előidézni. A távolban már égett
egy-két lámpa, a budai várpalota már sötétbarnán vált el a szó szoros
értelmében bibornok-vörös égbolttól, lent a barna Dunán lánggal égő
aranyhalak millióira oszlott az ég tükörképe, be kell vallanom, –
pillanatra megállt a lélegzetem, olyan gyönyörű, hatalmas, sehol nem
látott és sajátságos kép volt ez, úgy agyonnyomta a szívemet egy
pillanatra ez a város, amellyel együtt nőttem fel, amelyet együtt
szidtam a többivel, amelyet már sokszor megutáltam, megszerettem,
kicsinek, sárosnak, sötétnek is láttam, este láttam, reggel láttam, –
éreztem, hogy a fejünkre nőtt, kisiklott a kezünkből, titokzatos,
dekorativ, hatalmas rengeteggé fejlődött, – mondom, intenziven éreztem
mindezt, amikor az egyik külföldi hölgy, aki a kocsiban ült,
felkiáltott:
– Milyen különös, milyen semmihez se hasonlítható, _milyen magyar_ kép
ez!
Ez az, kérem. Ők látják és mi nem látjuk. Ez a dáma nem Pestet látta
elsőnek Magyarországból, mert mielőtt idejött volna, harminc falut
látott, négy-öt igazán magyar kisvárost nézett meg, nem vonaton utazott,
hanem automobilon, az országútat járta, tengelyig porban, tropikus
napsütésben és tele bámulattal, nagyranyitott szemmel nézte ennek a
földnek minden más földektől való különbözőségét és méltóságteljes
báját, ez a hölgy egészen természetesnek találta, hogy eme kisvárosok és
ama falvak után ez következik, ama magyar emberek után, akiket ismert,
ez a város jön, ez az elragadtatott, szónokias, pompaszerető építkezés,
ez a por, por, por mindenütt, ez a vad és igazi lárma, ez a kelet
küszöbén épült Amerika. És igazat kellett adnom neki, mikor ezt is
speciálisan magyarnak látta. Mert volt egy érve, amely előtt meg kellett
hajolnom, és amelyet figyelmébe ajánlok mindenkinek. Ez az, hogy ilyen
sehol nincs máshol az egész világon. Ilyen kép, ilyen hangulat csak itt
van. Ez nem hasonlít semmihez. Magyarok csinálták, magyar földön áll,
hát akkor mi az istencsudája? Még ha úgy különböznék is a vidék
magyarságától, mint egy gyufaskatulya a pápai tiárától, akkor is magyar
volna, mert ha nem magyar, akkor micsoda? Nemzetközi? Ördögöt. Zsidó?
Dehogy az, hiszen láttuk a zsidók városhangulatát a ghettókban,
láthatjuk Galiciában egész községekben. Ezekhez sincs semmi köze. Az
osztráktól úgy különbözik, mint ég a földtől. Páris? Nevetséges. Berlin?
Soha, soha. Az olasz városok imitációja? Szent Isten, erre még gondolni
is! Amerika? Valami nagyon kevés van benne ebből, de az igazi
karakterében messzibb van Amerikától, mint akár a térképen. Mint a jó
bécsiek mondják: _da nutzt ká vánen_ – magyar ez, a miénk, speciálisan a
miénk, csak nem látjuk, nem tudjuk, nem érezzük, mint ahogy az ember nem
érzi a maga szagát. Már pedig a nemzeti karakter egészen pontosan olyan,
mint a szag, csak a szimattal konstatálható és a természet már úgy
rendezte be az embert, hogy szimatja csak a más szaga számára van.
Mikor erről van szó, az emberek a legostobább és legrosszhiszeműbb
érvekkel küzdenek a főváros ellen. Hej, mondják, nem ez a magyar, hanem
a kis zsupfedeles házikó, az a magyar, a muskátlis ablak, az a magyar,
az akácfa, a dali legény, a végeláthatatlan rónaság, az a magyar. Bécs
csak nemzeti város, de ki az ördögnek jutott valaha eszébe Bécsben a
stájer falvak illatos nyugalmát keresni, ki kívánta a bécsiektől, hogy
stájer vagy tiroli motivumokat keverjenek a frakkjukba, mikor varratják,
ki kereste ott az osztrák parasztházakat és ki tévesztette állandóan
össze a falusi élet szépségeit a nemzeti tulajdonságokkal? Ki volt oly
ostoba vagy rosszhiszemű, hogy egy fővárostól azt kívánta volna, hogy
más életet élő emberek tulajdonságait vegye föl, ki kivánta ott az
ügyvédtől, hogy népdalokat dudoljon, mialatt az előszobájában ötven
izgatott ember vár, ki kívánta, hogy a Bristol vagy a Meissl és Schaden
étterme olyan legyen, mint a kis tiroli kocsma, kinek jutott valaha
eszébe keresni az osztrák vidék sajátságait az osztrák fővárosban? Soha,
senkinek. Csak nálunk lehet ráijeszteni Budapestre azzal, hogy neki
saját külön bűne az, ami minden más fővárosnál csak természetes,
tudniillik az, hogy a nemzeti életből csak azt veszi át, ami
városiasítható, ami megfelel egymillió együttélő embernek, hogy nem
ambiciója falunak látszani, hogy megcsinálja a maga saját külön
magyarságát, amely a részletekben nem hasonlít a vidék magyarságához, de
amely kifelé, az elfogulatlan ember szemében épen oly magyar, mint amaz,
már csak azért is, mert nem lehet más, mégha kénköves tűzeső zuhog is az
égből. Azok az urak, akik Budapest magyarságát megtagadják, elfelejtik,
hogy amikor egy földterületnek az a hivatása, hogy egy ország fővárosa
legyen, akkor az a földterület abban a pillanatban belép a fővárosok
nemzetközi szövetségébe és egy sehol meg nem írt, de a világ
köztudatában meglevő ceremóniálé szerint tartozik élni, kénytelen
fölvenni tízezer olyan szokást, amelyet minden főváros fölvesz,
kénytelen börzét építeni, villamos vasutat járatni, satöbbi, satöbbi, és
ezzel kénytelen a külső képét főváros-szerűvé tenni, ami egyenesen
ellentmond a falu és a kisváros hangulatának, amit ezek az urak
állandóan összetévesztenek a nemzeti és faji hangulattal. Most már ezen
a tízezer dolgon belül megtartja a magyarságát nyelvben, érzésben,
törekvésben, e nagy dolgokban épúgy, mint a rendőrei egyenruhájában, a
cigánymuzsikájában, a magyarstílű épületekben, tehát a kis dolgokban. De
a jó urak csak azt látják, vagy csak azt akarják látni, hogy itt sehol
nem látszik a rónaság, itt sehol nem bólongatnak a jegenyék és nincs
sehol gömbakác, nem hallatszik az aratók danája, mire a jó urak
kiköpnek, elszomorodnak és szidják ezt a nemzetközi magyartalan fészket
és addig szidják, amíg szerény magam is, aki szeretem ezt a várost és
tudom is róla, hogy magyar, elkámpicsorodom és úgy képzelem el őt
magamnak Magyarország térképének kellő közepén, mint egy szomorú zsidót.
Hallatlanul népszerűek itt azok a sóhajtások, amik a Fráter Loránt
nótáiból, a Szabolcska verseiből és bizonyos képviselők beszédeiből
hangzanak ki. Tele van a város akácfavirággal, de ez nem az igazi. Nem
falusi, tehát nem magyar. A ménes sehol nem legelget a Teréz-köruton.
Hej, pedig akkor volna csak igazán magyar ez a város, ha a parlament
előtt ménes legelgetne. És az Andrássy-úton sehol nem hullámzik az
aranyszínű vetés, pfuj. Ki kereste valaha Párisban a champagnei szőlők
végtelen zöldjét? Okos ember ott már csak a szénsavval pezsgővé
magasztosított szőlőlevet kereste, mert tudta, hogy a fővárosban a
szőlőhegy ezzé válik. A buzát a főváros börzévé változtatja. És azért
még nem nemzetközi és zsidó és idegen és hazafiatlan, hanem csak
főváros. Az emberek, a főváros legromlatlanabb magyarjai is nem
csöndesek, bölcsek, méltóságteljesek, pipázók, mint az igazi magyarok.
Miért? Mert ahol egy millió ember szalad a kenyere után, ott nem ér rá
senki emlékezni magyarságának azokra a tulajdonságaira, amelyek szorosan
össze vannak forrva a vidéki élet nyugalmasabb tempójával. Erre azt
mondják: elzsidósodott. Ördögöt. Elvárosiasodott, ez az igazság. Apponyi
Albert azt mondta Rooseveltnek, mikor itt járt, hogy a főváros nem
magyar. És elvitte vidékre, megmutatni neki Magyarországot. Ahelyett,
hogy azt mondta volna neki: elnök úr, itt is úgy van, mint önöknél, mint
mindenütt az egész világon, úgy van, hogy a főváros épen a maga
város-volta miatt különbözik a vidéki élettől, de ha azt is akarja
látni, azt is megmutatom. Roosevelt soha nem mondta volna Apponyi
Albertnek, hogy Newyork hazafiatlan, mert nincsenek benne prairiek,
indiánok és az igazi, becsületes faj-amerikai farmer-élet kiveszett
belőle. A Kossuth Lajos temetésén mit mondott volna Rooseveltnek
Apponyi? A nemzeti tüntetések idején, amikor huszárok nyargaltak közénk
és ugyancsak Kossuth temetése előtt, amikor egy zászlóért, ami valamit
jelentett, ötven ember fogatta el magát és száz meg száz verette meg
magát a rendőrökkel, nem voltunk magyarok? És minden küzdelmünk, minden
gondolatunk, minden városi büszkeségünk, minden mulatságunk nem magyar?
A legmulatságosabb, hogy mindazok az idegenek, akik idejárnak (volt
szerencsém elégnek végigmutogatni itt minden lehetőt), valósággal
lelkesednek még a mi rongyos és szerintem utálatos kávéházi életünkért
is, nagyszerűen meglátják benne a mi politizáló kedvünknek, nemzeti
élénkségünknek, henyélésünknek és még tíz-húsz elismert magyar
tulajdonságunknak a képét. Pedig ez már csak igazán nemzetközi Apponyiék
szerint. Még ha kinevetnek is érte, meg kell mondanom, hogy például az a
mód, ahogy nálunk a kávéházban ülnek – az «ülnek» szón van a hangsúly –
az emberek, speciálisan magyar. Így nem ül a világon senki, csak mi.
Nézzék meg, hogy ül Deák Ferenc a szobrán, vagy Arany János a Múzeum
előtt. A fotelnek ez az úri kényelemben való hatalombavevése, ez a
méltóságteljes ülés, amely felér méltóság és erő dolgában egy német
ember állásával, ez a hintóhoz szokott, gyalog nem járó emberre valló,
anekdotázó ülés ezer meg ezer példányban látható a kávéházakban. És nem
tehetek róla, de így van, még Kohn Móric is, amikor nyitott fiakkeren a
lóversenyre megy, úgy ül a kocsiban, mint ahogy a legmagyarabb
mágnásoktól és a legfajtisztább főispánoktól tanulta, nem úgy, mint a
bécsi ember, nem úgy, mint a londoni vagy a párisi, hanem kényelmesen a
kocsi sarkába vetve magát, egy kicsit balra vagy jobbra hajtva a fejét,
aszerint, hogy melyik oldalon ül, miért? mert a magyar úr kihajtja
oldalt egy kicsit a fejét, hogy a lovai járásában gyönyörködjék, hogy a
lovai lábait lássa. Ezt Kohn Móric már nem tudja, de azért félrebillent
fővel ül, mert így ül gróf Főrendiházy is, még akkor is, ha fiakkerben
ül és nem a saját lovai húzzák. Persze ezt mi már nem látjuk, amíg a
pihentszemű külföldi nem figyelmeztet rá és nem látjuk azt a millió
ilyen kicsiséget, amikből a speciális karakter összerakódik és felülünk
azoknak a sóhajtozóknak, akik az akáclombot kivánják vissza a
Ferenciek-terére és akik az ilyesmiből tőkét kovácsolnak ellenünk.
Bezzeg kinevetnék azt a pesti embert, aki Szakál-Högyészen azt kérdezné:
hol van itt a Newyork-kávéház? De nekik, akik onnan jönnek, szabad itt
azt kérdezni, hogy hol van az akáclombos kis utca. Nem akarják
megérteni, hogy ha egy milliós város magyar, az másként magyar, mint egy
háromezer lakóssal bíró község és nem akarják belátni, hogy Budapest még
akkor se lehetne magyartalan, ha akarna, mert a szent, hatalmas és
áthághatatlan természeti törvény értelmében ezt a várost a magyar föld
izzadta ki, és csakis olyannak izzadhatta, amilyen, és ha ilyennek
izzadta, hát ez a magyar.


Dilettánsok
1912 március.
Még nincs ez a mondás annyira elterjedve, hogy tilos volna elmesélni:
egy lipótvárosi úrhölgytől, akinek három szép, egészséges fia van, azt
kérdezte valaki, hogy mi lesz a fiaiból. Milyen pályára adja őket? Azt
mondja boldog mosollyal a jó hölgy: «az én fiaim legyenek dilettánsok.
Amíg mások a jogászi pályán lumpolnak, addig ők fessenek, írjanak,
komponáljanak. Legyenek dilettánsok.»
A jó hölgy ezt nem mondta gúnyos éllel. A jó hölgy ezt egészen komolyan
mondta, mert látja, hogy Budapesten százszámra vannak ilyen jobbmódú
ifjak és lányok, akik egyszerűen a dilettánsi pályára készültek, nem
tudnak semmit, de megkövetelik és ami a keserves, meg is kapják a
művészi pályának kijáró ama tiszteletet és megbecsülést, amelyet oly
sokszor tagad meg a közönség az igazi művészektől. Ifju urak, akiknek a
papájuk sok pénz fölött rendelkezik, műtermet tartanak, ott kennek,
mázolnak, modernkednek estig, amikor is smokingot öltenek és elmennek a
társadalomba inkasszálni a dicsőséget. Más ifju urak zenéket izzadnak,
dalokat szereznek, operetteket írnak, este szintén frakkba vagy
smokingba bujnak és inkasszálnak. Az embernek már nem biztos az élete
Pesten; némely családban nem szabad Shakespearet dicsérni, mert van egy
kis fiú, aki darabokat ír és van egy kis színigazgató, akinek addig
sírja tele az ifjú a fülét, amíg elő is adja a darabot. Más családban
nem szabad Fényes Adolfot vagy Rippl-Rónait említeni, mert a bubi
képeket fest és Fényes bácsi vagy Rónai mester egyszer félrehúzta a
száját, amikor a spenótot meglátta és nem akart rögtön belemenni, hogy a
spenót jobb, mint Greco. Puccininek, amikor itt járt, minden familiában,
amely kötéllel meg tudta fogni, a bubi eljátszott egy saját szerzeményt,
és hogy Puccini nem aratta itt azokat a szimpátiákat, amelyeket várt,
annak főoka az, hogy nem borult a sok bubi nyakába és nem mondta, hogy ő
azonnal leugrik a Gresham-palota negyedik emeletéről, mert nem érdemes
zenésznek ezt a nyomorult életet folytatni, ha bubi műveit hallotta.
Bubi minden családban, ahelyett, hogy a könyvei fölé borulna és az
alapvizsgájára készülne, vagy bejárna a papa boltjába és ott megtanulná,
hogy hogyan kell a szigetszentmártoni rőfösnek a nyakába sózni a piros
bársonyszalagot fekete szegéllyel, zenét komponál a zongoránál, hosszú
hajat és rémes adósságokat növeszt, fekete inget visel, gyalázza az
igazi művészeket és a legtöbb esetben beugratja családját is abba az
ostoba szolidaritásba, amely miatt, mint mondám, Spitzingeréknél nem
szabad Shakespeareről beszélni, Sputzingeréknél nem szabad Fényes bácsit
említeni és Spatzingeréknél nem illik Puccini nevét kimondani. Aki ma
Pesten társaságba jár, annak meg kell tanulnia nemcsak azoknak a nevét,
akiktől a ház úrnője hosszú házasélete folyamán már elvált, nemcsak azok
neveit, akikkel a papát a színházak táján emlegetik, hanem ha azt
akarja, hogy közkedvelt egyén legyen, meg kell tanulnia a bubi műveinek
a címeit is és indexre kell helyezni azoknak a rossz bácsiknak az egész
életét, akik elég merészek voltak, bubiról azt mondani, hogy olyan
tehetségtelen, mint a tök.
Dilettánsoknak adom a fiaimat, – mondta a jó hölgy, és a maga
szempontjából igaza volt. Ennek igen érdekes oka van Pesten. Még pedig
kettő. Az első oka ennek az a sok legenda, amely mind arról szól, hogy
rideg apák mint akarták megakadályozni most már híres művészek pályáját.
Valamikor régen, a mi gyermekkorunk idejében az volt a divat, hogyha a
fiú ujságírónak, szinésznek, festőnek vagy muzsikusnak akart menni, a jó
apa így szólt: kitépem a füledet. Még régibb példáig visszamenve, a jó
öreg kocsmáros, Petőfi apja, is azt akarta, hogy a fia az ő mesterségét
folytassa. Már most ezeket az apákat egymásután érte az úgynevezett
blamázs. A derék polgárok fiaiból igen sokszor nagy művészek lettek és a
László Fülöpök családjai, akik látták, hogy a fiuk mégis csak jól tette,
hogy nem maradt Streliskynél fotografus-legény, mert ime, a világ
leghíresebb festője lett belőle, személyes barátja a német császárnak és
a saját palotájában lakik Londonban, elszégyelték magukat azért, amiért