Ismerősök (feljegyzések, krónikák) - 5

koronát kap, három forintot kapott. Az első következtetés, amit az írók
ebből levontak, az, hogy különválnak az ujságírástól, a második pedig
az, hogy nem élnek együtt, rajban, mint azelőtt, hanem az boldog,
amelyik nem látja a másikat.
Ennek az ujságírással és így egymással is való nagy együtt-élésnek két
következménye volt. Az egyikkel hamar végezhetünk, mert nem tartozik
ide: az a raj író, aki belevette magát a szerkesztőségekbe, megcsinálta
Európa egyik legokosabb, legművészibb, legötletesebb, legideálisabb
sajtóját, a legkisebb ujságírótól is írói tehetséget, ötletet, formát,
hitet és műveltséget követel megnemesítette, színvonalra emelte ezt az
intézményt. Most, hogy az írók kezdenek dezertálni a szerkesztőségi
asztalok mellől, meg is látszik ez a sajtón. Természetes, hogy a modern
felfogásnak van igaza: a lapokat ne írók csinálják, hanem külön e
pályára felkészült, hivatásos hírlapírók. Amíg azonban ebből a fajtából
nem lesz annyi, hogy el tudja látni az egész magyar sajtót, addig a
hivatásos ujságíróknak, azoknak, akik ma egyhangúlag keseregnek bizonyos
állapotokon, el kell ismerniök, hogy minden dilettánsok közt mégis csak
azok a szegény írók írták legjobban, legszebben és legnobilisabban a
magyar hírlapokat, azok a szegény magyar belletristák, akiket a meleg
szerkesztőségi szobákba vert be az eső, mert csak itt tudtak egymással
élni és egymással megélni.
A másik következménye ennek az állapotnak az volt, hogy a kis novella, a
rövid tárcanovella műfaja, az, amelyből a Dekameron a legszebb százat
gyűjtötte most össze, Magyarországon oly magas művészi niveaura
emelkedett az átlagban, mint sehol máshol a világon. Itt a novella nem
volt a regényírónak vagy a színpadi szerzőnek apró művészi mulatsága,
sem pedig rövid lélegzetű költőknek egyetlen lehető érvényesülési módja.
Itt hosszú évekig ez a rövid novella volt az _egyetlen prózai irodalmi
forma_, amelyben valaki jelentkezhetett. Regényre nem lehetett kiadót
kapni, mert magyar regényt – Jókaiét kivéve – nem akartak olvasni az
emberek. Évtizedekig a regény fogalma egyértelmű volt a külföldi regény
fogalmával, a regény címe alá sokszor a szerző nevét oda se nyomatta a
kiadó, hanem csak azt, hogy «angol regény» vagy «francia regény» és
megvolt a könyvkereskedői siker. Azután sokáig még csupán Beniczkyné
Bajza Lenke képviselte a magyar regényt, aki műveivel elnyomott,
szegénységbe, nyomorúságba és elkeseredésbe hajtott egy egész
generációra való tehetséges magyar regényírót, visszavetette tíz évre a
magyar regényírás megindulásának lehetőségét, s ezzel – hogy az
érdeméről se feledkezzünk meg – akarva, nem akarva hozzájárult a magyar
novellaírás felvirágzásához. A színpadon Csiky Gergely volt az egyetlen
elfogadott magyar író. Herczeg Ferencig nem kellett magyar darab a
közönségnek. Úgy rémlik, mintha száz éve lett volna, de úgy volt, hogy a
színházak irtóztak a magyar daraboktól, a közönség még azt se nézte meg,
amit előadtak, a lapok hiába támadták a színházakat, hogy mellőzik a
magyar irodalmat – darabot írni magyar írótól elpazarolt idő, hiábavaló
munka volt. Furcsa visszagondolni erre most, amikor az igazgatók úgy
táncolják körül a magyar drámaírót, mint az aranyborjút és igazában a
közönség nem is avat valódi sikerré mást, mint magyar darabot, de így
volt, nem is olyan régen. Még tegnapelőtt.
Tehát kénytelen volt novellát írni mindenki. Erős drámaírók legszebb
témáikat vetélték el egy vasárnapi tárcává. Született színpadi
tehetségek beletörődtek a rövid elbeszélés korlátaiba és annyira
beleszoktak, hogy mikor felvirradt a magyar íróknak a színpad, már nem
igen akaródzott nekik kimenni a börtönből. Kétségtelen és biztos
regényíró-tehetségek felaprózták a nagy regényt kis jelenetekké, évekig
jártak egy-egy nagyobb koncepció gondolatával, hogy végül is a legjobb
esetben egy kis novellasorozatot írjanak belőle – ez a forma, az
egyetlen, amiért a kiadók fizettek, az egyetlen, amit egy elrontott és
közömbös olvasóközönség a magyar írótól elfogadott, végül megtört,
meghódított, láncravert mindenkit, aki magyarul írt. A magyar novella
így lett túlzsufolt, vérbő irodalmi forma, a magyar író így írta bele
egy költői élet minden kincsét tíz kötet tárcába, a magyar novella így
lett valami különös, emberevő műfajjá, amely felfalt mindenkit:
regényírót, színdarabszerzőt, lirai költőt s ezzel csak ezeknek a
szegény és küzdő embereknek ártott, akiknek a vérét szívta el, de
magának csak használt, magát természetfölöttivé hízlalta, magából így
csinált – minden nemzeti elfogultság nélkül mondhatom – világcsodáját.
Így, egy jobb kor küszöbéről nézve, a hideg irodalomtörténet-író
megelégedhetik azzal, hogy égig dícséri húsz esztendőnek ezt a magyar
elbeszéléstermését, a magas szempontból ítélő Gyulai Pál megelégedhetett
azzal, hogy a magyar írókat folyton hosszabb elbeszélések és regények
írására serkentette. De az, aki mint szerény magam, tíz esztendeig a
többivel rágtam a savanyú kenyeret, aki tudom, hogy ez a gyermek azért
szép, mert nemcsak születése pillanatáig, hanem azon túl is az anyja
húsát ette, az anyja vérét szívta, – embervért, ember-velőt,
embercsontot falt és csak így erősödhetett meg naggyá és széppé ezen a
vidéken, szebbé és nagyobbá, mint termékenyebb nyugoti országok
kulturájának gyermeke – aki tudom, hogy mijébe került egy nemzet legjobb
fiainak az a kis büszkeség, hogy e pillanatban a magyar novella a
legjobb a világon, nem adhatom magamat át az örömnek és a magyar
büszkeségnek fenntartás nélkül, ha erről a tárgyról elmélkedem.
A Dekameron tíz kötete ennek a generációnak az élettörténete lesz, ennek
a fájdalomban, szegénységben, küzdelemben fogant irodalomnak számunkra,
akik hozzája tartozunk, a legszebb emléke. Még most sem fenékig tejföl
itt nálunk az írás, de ennek a szomorú és szép kornak egyelőre vége van,
az bizonyos. Mi, sokat kipécézett milliomosai a magyar és külföldi
színházaknak, még mindig nem keresünk annyit, mint egy jobbfajta
fogorvos vagy egy jobbfajta kávés. A keresett és szerencsés magyar
elbeszélők ma sem keresnek annyit, amennyit világvárosi jólétnek lehetne
nevezni. Abból látszik, hogy milyen nyomorultak, milyen koldusak, milyen
siratnivalóan rosszak voltak régen a viszonyok, hogy ma is még mindig
rút csodálkozás, szűnni nem akaró megdöbbenés tárgya az a tíz-tizenöt
író, aki írásával a közpolgári jólét anyagi feltételeit meg tudja
szerezni. Mert hogy többet ma sem szerez, még ha inast tart is vagy
expresszen utazik is, arra leteszem a fogadalmat. A francia, német,
angol és amerikai írói jövedelmeknek még ma is csak karrikaturái vagyunk
büszke, de kétszobás lakásainkkal, ahová csak aludni járunk, a
Révay-utcai kiskorcsmánkkal, ahol étkezünk, s nyomorult fényűzéseinkkel:
egy nagy külföldi utazással, amelyre három kötet könyvünk tiszteletdíja
megy rá, egy automobillal, amelyre többet költünk évente, mint lakásra,
kosztra és ruházatra összevéve. De maga a tény, hogy már polgári életet
élhetünk, sőt kissé ostobán bár, de kapkodunk az igazi fényűzés egy-egy
részlete után, isteni haladás a multhoz képest. Ezt a multat, ezt a
közelmultat semmi sem fejezi ki jobban, mint ez a Dekameron. A legszebb
emlék, amit egy sóhajtással egy jobb korba átvihetünk magunkkal.
A magyar novellaírás a magyar irodalom szabadságharca volt. Büszkén
érzem most, deresedő fejjel, most, mikor ennek a küzdelemnek az
eredményeit századmagammal együtt élem, hogy ennek a szép,
felejthetetlen és nekem mindörökké drága szabadságharcnak valamikor én
is a fiatal katonái közé tartoztam.


A pinguinek köszönnek
1914 március.
Ezt Cholnoky Jenőnek egy most megjelent kitünő könyvéből tudtam meg. A
könyv a jégvilágról szól, s elmondja a Föld két sarkának a történetét.
Számtalan egyéb érdekes dolog között (– nem hallgatom itt el azt az
egyet, hogy soha még a sarkvidéken ember meg nem hült, náthát nem kapott
–) az is benne van ebben a könyvben, hogy a pinguinek, a sarkvidék e
kedves, barátságos madarai a szó szoros értelmében köszöntik egymást, ha
találkoznak. Van egy furcsa szokásuk: csapatostul járnak sétálni,
sétálni, mint az emberek, minden ok és cél nélkül, tisztán a séta
kedvéért. Különös és groteszk látvány lehet egy-egy ilyen csapat nagy
madár – akkorák, mint a hároméves gyerek – amint tipegő járással sétál a
végtelen jégmezőn. A csapat előtt egy vezető-madár megy. Aztán ahogy
mennek, mendegélnek, valahonnan jön szembe egy másik sétáló csapat.
Amikor a vezető ezt a másik csapatot meglátja, előresiet s találkozik a
másik csapat vezetőjével, aki szintén előresietett. És akkor a két madár
köszön egymásnak. A Cholnoky könyvében le is van fotografálva ez a
köszöntés. A pinguin lehajtja a fejét, mint a köszönő ember, aztán
gyorsan körbe-forgatja. Ha a másik madár ugyanígy visszaköszön neki,
akkor a két csapat nagykomolyan tovább tipeg a hóban. Ha azonban a másik
csapat elnöke nem fogadja a köszöntést, akkor ez annak a jele, hogy a
másik csapat más pinguin-fajtához tartozik. Ilyenkor a köszönő még
kétszer-háromszor köszön s ha egyik köszöntését sem viszonozzák, akkor
baj van. Verekedés következik: a derék madarak erős, csonka kis
szárnycsontjaikkal jól elpüfölik egymást.
De ez eddig csak természetrajzi érdekesség. A mulatságos része a
dolognak most következik. A pinguin szelid madár, az embertől nem fél,
sőt nagyon barátságos hozzá, pedig igazán eltelik néha száz esztendő is,
amíg egy-egy pinguin-fajta eleven embert lát. A sarkutazók azzal
magyarázzák e közömbösséget, hogy a pinguin az embert is pinguinnek
nézi, mert két lábon jár és szemre épúgy viselkedik, mint ő. Mégis
előfordult, hogy a pinguin-csapat megtámadta a sarkutazók matrózait,
többek közt Shackletonnak egy matrózát alaposan elverték szárnyaikkal a
pinguinek. Azóta a sarki expediciók matrózai, ha csapatostul járnak a
jégmezőn és sétáló pinguin-csapattal találkoznak, egyszerűen _köszönnek
nekik_. Egy matróz az élre áll, lehajtja a fejét és körbe-forgatja. A
pinguin-vezér viszonozza a köszöntést és a csapat tovább megy, mintha mi
sem történt volna. Ilyen egyszerű az egész.
Megvallom, elképpedtem, amikor a kitünő tudós könyvében ezt olvastam. Ez
a kedves és graciózus ötlet: köszönni az állatoknak, hogy az embert
békében hagyják, annyira megfogott, hogy sokat elvett a nagyszerű sarki
küzdelmek leírásának későbbi hatásából. Valami egészen originális új
formája ez két olyan különböző világ találkozásának, mint aminő az
embervilág és az állatvilág. Ime, messze fönt a fagyos sarkvidéken egy
csapat sétáló madár és egy csapat sétáló ember talál egy közös pontot,
amelyen a két világ találkozik, s az ember ezt rögtön praktikus
szempontból ki is használja a maga javára. Az nem változtat a dolgon,
hogy az a fejmozdulat talán mást jelent a pinguinnél, mint az embernél.
A pinguinnél jelentheti azt, hogy «menjetek tovább, arrafelé van
eledel». Vagy jelentheti azt: «velünk párosodhattok, mert mi is a
fajtátokhoz tartozunk». Vagy jelenthet ezer más-egyebet. Az embernél
üdvözletet jelent, ami mellé az ember is gondolhat ezerféle dolgot az
eledelről vagy a párosodásról, amiről akar. De az a tény, hogy valamint
az egymásnak köszönő emberek is megelégszenek a köszönés puszta
formájával, magával a külső mozdulattal, úgy a sarkvidék elhagyatott ősi
madárfajtájának is elég a puszta mozdulat arra, hogy viszonozza és békén
tovább haladjon, az a tény, hogy a gondolat kifejezésének
megrövidítésére szolgáló jel, szignum, vagy mint a gyorsírók mondják:
_jelény_ époly elfogadott formája legyen az érintkezés egyszerűsítésének
az állatok közt, mint az emberek közt, s hogy az állat elfogadja az
embertől ezt a jelt, amelynek értelméről az embernek sejtelme sincsen,
csak azért, mert jól utánozza őt, ebben van valami nagyon megható elem,
– nem szeretnék túlozni, de ebben talán van valami parányi jele annak a
nagy és természetrajzi testvériségnek, ami bennünket embereket az
állatokhoz és a növényekhez, a Föld romlandó, élő-haló egyéb
teremtményeihez fűz.
És ha már így belemegyünk ennek a sarkvidéki anekdotának a taglalásába,
még szimbolikus jelentősége is van. Az ember nagyszerű alkalmazkodási
képességének kicsiny, de jellemző mutatója. Az ember fél az izgága
madártól, egyszer megtudja, hogy egy kis köszönéssel megtakaríthatja a
lövöldözést, a háborút, hát gondol egyet és köszön a madárnak. Azok a
jótársaságban forgó úriemberek, akik a déli sarkvidékre utaztak, akik
Londonban előkelő klubok tagjai és akik odahaza nagyon megválogatják
azokat az urakat, akiknek messziről előre köszönnek az utcán, elnyerik
lenn a jégmezőn emberi és kaszinói gőgjük méltó büntetését: hogy békében
maradhassanak, kénytelenek szépen előre köszönni egy madárnak. Ők ezen
bizonyára mulatnak, nevetnek, a madarat azért nem tisztelik, lenézik,
állatnak veszik, sőt meg is eszik, ha kell, de hiába minden fölény,
hiába minden magyarázat, a tény mégis az, hogy szépen köszönnek egy buta
nagy jéglibának, mert békében akarnak vele élni. Ott lenn a jégmezőn,
íme, tisztán, minden kétszínűségtől mentesen jelentkezik az ember igazi
természete. Amint nem tűr a jégvidék levegője semmiféle szennyet,
baktériumot magában, úgy nem tűr a jégvidék társadalma – amelyben állat,
ember együtt él – semmiféle hazugságot. Békén akarok élni, tehát
udvariasan köszönök a madárnak. Itt fenn, a mérsékelt égöv alatt
ugyanezt csinálja millió meg millió ember. A köszönést, a bókot, az
udvariasságot, a hizelgést, a dicséretet, az aggódó érdeklődést, a
részvétet mind, mind csak külső formájában gyakorolja, belül gondol
hozzá, amit akar. De itt a mérsékelt égöv alatt nem vallja be, hogy csak
azért bánik emberségesen a másikkal, mert békén akarja végigélni az
életét. Itt megköveteli, hogy komolyan vegyék, ha jó napot kíván, ha
gratulál az örömhöz, ha részvétet fejez ki a bánat alkalmából, itt meg
van sértve, ha kételkednek, egy újévi köszöntőjének az őszinteségében,
itt végigcsinálja az önvédelmi köszöntésnek egész skáláját a «szervusz
öregem»-től kezdve egészen addig, hogy «egész éjjel nem tudtam aludni,
mikor meghallottam, hogy a feleséged beteg» – itt épúgy utánoz, csal,
hazudik és köszön, mint a sarkvidéken: a saját nyugalma, a saját
előmenetele, a saját boldogsága érdekében, de mivel itt nem a
pinguinektől fél, hanem a többi emberektől, hát szégyelli beismerni,
hogy mindez csak önvédelem. Inkább elhiszi a másiknak is, hogy őszinte a
köszöntése. A pinguinek példája, a Shackleton matrózának véres
elveretése kellett ahhoz, hogy e világon valaha egy ember bevallja, hogy
önvédelemből köszönt. És mivel az érintkezés nagyrésze nem egyéb köztünk
emberek közt, mint mindenféle téren való más és más formájú
köszöntgetés, ha bevallanók egyszer azt, hogy mindezeknek a
köszönéseknek önvédelem az igazi oka, nagyon felfordulna a világ. Ezért
tehát maradunk ezentúl is a régiben: hogy a déli sarkon oly tisztelettel
köszönünk a pinguinnek, mint itthon a püspöknek, az a mi emberi
okosságunk és bölcs önvédelmünk, óriási fölényünk a buta állat fölött.
Hogy azonban idehaza ugyanily mélyeket köszöntgetünk szóval, tettel,
írásban és mozdulattal olyan embereknek, akik közül sokat odaadnék
ugyanannyi pinguinért, az – senki ne merje mondani, hogy önvédelem, mert
akkor sérti vele a hiúságomat, az önérzetemet, az emberi büszkeségemet,
óh, az nem önvédelem, hanem az én udvariasságom, finomságom,
jólneveltségem, emberszeretetem, meg isten tudja még micsodám, csupa
nagyszerű tulajdonságom. Lenn a déli sarkon majd én is bevallom, hogy
azért köszönök a madárnak, mert félek, hogy oldalba vág. De amíg itt
élek és virágzom a mérsékelt égöv alatt, amely tele van kulturával,
baktériummal és hazugsággal, addig azért köszönök messziről előre
méltóságos hivatali főnökömnek, mert úri, udvarias ember vagyok, nem
pedig azért, mert félek az oldalbavágatástól. Addig a világért se vallom
be, hogy muszájból vigyorgok gaz embertársaim arcába egy-egy «jónapot
kegyelmes uram»-mal, hanem azt mondom, hogy szuverén büszkeségem
parancsolja rám az udvarias modort. Majd lenn, a jégmezőn, mikor kétszáz
kövér pinguin jön felém, bevallom, hogy a bőrömet féltem, azért vagyok
udvarias. Állattal szemben nem szégyen a védekezés. Embertől szégyen
félni, de azért mégis félek tőle, csak letagadom ezt a félelmet. Azért
köszönök neki, mert nem köszönni neveletlenség. Merje valaki azt
mondani, hogy gyávaságból, érdekből, önvédelemből, önfenntartási
ösztönből vagyok jó modorú!
Még csak egyet.
A pesti állatkertben, a jegesmedve sziklái mellett van egy rongyos,
piszkos kis pinguin. Már régen van itt. Ahányszor az állatkertbe megyek,
ellátogatok hozzá. Most, hogy a Cholnoky könyvét elolvastam, megint
kimentem a pinguinhez. Köszöntem neki. Ez már pesti pinguin. Nem köszönt
vissza.


Kinaiak
1914 április.
Egy szegény «szobrocska-árús» át akart menni az utca egyik oldaláról a
másikra, miközben jött egy automobil és szó nélkül elgázolta. Meghalt. A
lapokból a nevét se tudtam megállapítani. Némelyek szerint Liuigi, mások
szerint Liu-ki-ki Typhees, Tyu-igi volt a neve, de a nagy átlag röviden
Luiginek írta, mert ez legalább szép és értelmes olasz név, azt jelenti,
hogy Lajos.
Ez a szegény Lajos egyike volt azoknak a különös alakoknak, akik
egyszerre csak megjelentek Pesten s nagy feltünést keltettek azzal, hogy
igazi piszkos kinaiak voltak és zsírkőből faragott kis bálványokat és
vadállatokat árultak. Aztán megszoktuk őket és most már hozzátartoznak
az utca és a kávéház életéhez, de hogy miből élnek, azt még mindig nem
tudom. Mint ahogy senki se látott még szamarat megdögleni, úgy nem
láttam még soha embert, aki ezektől vásárolt volna valamit. Odaállnak az
asztalhoz, vigyorognak, mutatják a kis kősárkányt, a pesti ember meg
odahívja a pincért és így szól hozzá:
– Mondja meg neki, hogy nem kell semmi.
A pincér pedig kinai nyelven mondja neki:
– Génc hinausz.
És miután az ajtóra mutat, a kinai kedvesen vigyorog és távozik.
Úgylátszik, ebből meg tudnak élni. Valakitől azt hallottam, hogy a
szegény, rendőri felügyelet alatt álló nők a legjobb vevőik.
Kedves, finom és önérzetes emberek. Szeretik a viccet, amíg magyarul
van. Egyszer egy úr angolul viccelt velük, ezt megértették és egyszerre
megváltozott a mosoly az arcukon. Úgylátszik, a kinai embernél a harag
is mosoly formájában jelentkezik. A jóságos, szomorkás mosoly helyett,
mikor megsértődött, egy kis vadkörteízű mosoly suhant át az arcán és
álmos kis szeme mintha villant volna egyet. Aztán elment, tovább, a
másik asztalhoz és ott ismét a jobbik mosolyával kínálta a fenevadjait.
Egy nyári estén Kramer Leopolddal, az ismert bécsi színésszel, ültem itt
Pesten egy vendéglő kertjében. Jön egy ilyen titokzatos ázsiai kucséber
és kínálja nekünk a kis faragott vadállatot. Kramer elkezdi faggatni
németül:
– Micsoda maga? Kinai vagy japáni?
Vigyorog s a fenevadat kínálva mondja:
– Eine Krone.
– Nem azt kérdezem – mondja neki Kramer – hanem azt, hogy Kinából
jött-e, vagy Japánból?
– Eine Krone.
Kérdezi angolul, franciául, de az csak egyre a kő-vadat mutatja és ezt
vigyorogja hozzá rendületlenül:
– Eine Krone.
Kramer megunta a dolgot és letett elébe az asztalra egy koronát. Az
ázsiai ember elvette a pénzt és letette helyébe a szobrot. Kramer fogta
a szobrot és visszaadta neki, jelbeszéddel megértetve vele, hogy a
szobor nem kell, a koronát csak úgy kapta, rokonszenvből. A japán-kinai
nem szólt semmit, zsebredugta a szobrot és visszaadta a koronát. A
kezével, a fejével, a táskájával, mindenével azt intette, hogy alamizsna
nem kell neki, aki nem vesz tőle szobrot, az ne adjon neki pénzt. És
azzal a bizonyos vadkörte-mosollyal, sértődötten, büszkén távozott.
– Barátom – mondta Kramer – most már tudom, miféle fajta ez a büszke
ember. Ez sem nem kinai, se nem japáni, ez _spanyol_.
Megvallom, abban a percben nagyon meghatott ennek az állati módon
piszkos, rongyos, szegény, tüdővészes kis ázsiai embernek az önérzete.
Abban az életben, amit a magunkfajta ember itt ebben a városban él,
évtizedeken át nem látja a példáját annak, hogy valaki tisztán, minden
mellékgondolat nélkül mutasson egy szép férfiúi tulajdonságot. Akit itt
önérzetesnek látok, az okosságból önérzetes, vagy azért, hogy a hatalma
ne csorbuljon, vagy azért, mert mások épen látják, vagy azért, mert
bosszút akar állni ezzel valakin, vagy azért, mert épen nincs szüksége
arra a koronára. Pénz dolgában meg rendszerint az önérzetes, aki többet
akar, kezdve a taxisoffőrtől, aki visszaadja a borravalót, mert egy
hatossal többet várt, fel egészen a büszke kijáróig, aki felháborodva
küldi vissza a kétezer koronát, mert tízezerre számított. Az önérzetet,
a férfiúi büszkeséget a pénzzel szemben ilyen tisztán, ennyire
önmagáért, ennyire csupán a lelkiismeret kedvéért, ennyire kizárólag a
jó érzés kedvéért még nem is igen láttam kivirágzani. Miért nem fogadta
el a koronát ez a barnára nyomorodott sárga ember? Attól félt, hogy
méltóságos báró Udvari Tanácsosék szoaréján a világ megszólja ezért? A
rendőrségtől nem félt, mert engedélye van árúsítani és ajándékot joga
van elfogadni még az árúsnak is. Azt is olvastam valahol, hogy a kinai
kapzsi, pénzvágyó ember, a kereskedésben alattomos és kegyetlen, pénzért
minden rosszra képes. És ez mégis, a saját társadalmából kitaszítva, a
hazájától sok ezer mértföldnyire egy vendéglő kertjében visszadob egy
koronát, ahelyett, hogy a szobrot dobta volna oda és úgy ment volna el a
pénzzel, sem az ajándékot el nem fogadja, sem a már odaadott pénzért az
ellenértéket ott nem hagyja, csak azért, mert azt intették neki, hogy a
koronának alamizsna-jellege van, hanem dühösen stornirozza az egész
üzletet és amúgy rongyosan, piszkosan, soványan, betegen, szegényen és
ismeretlenül, még azt se mondva meg, hogy miféle fajta, megsértődik
magán a puszta ajánlaton és elmegy. Még ha megmondta volna, hogy
kinai-e, vagy japáni, azt lehetett volna gondolni, hogy hazafiságból
büszke, mert nem akarja, hogy azt mondhassák: a kinai koldul, vagy a
japáni koldul. De még ez az ok sem játszott közre. Az egyszerű, minden
érdektől mentes, egészen tiszta férfiúi önérzet úgy villant fel a
rongyai közt, mint egy darab tiszta színarany a piszkos iszapban.
A rejtély, hogy ezek az emberek hogyan kerültek ide, körülbelül meg van
oldva. Eleinte azt hitték róluk, hogy valami cseh gyáros hozatta őket
Kinából, – mert kinaiak – hogy a Csehországban készült kinai
iparművészeti cikkekkel házaljanak. De aztán megtudtuk, hogy nem így
van. Ezeket a kis tarka vadkutyákat, vadbálványokat és vad-tintatartókat
ők maguk fabrikálják kemény késsel a puha kőből. Az utóbbi években
minden képzeletet felülmuló kivándorlási láz vett erőt a nyomorult kinai
lakósságon. Rengeteg ember vándorol onnan Indiába, az ázsiai
Oroszországba és Amerika nyugoti partjaira. Szegények sehol sem
kellenek, részint, mert olyan koldusok, hogy aki náluknál szegényebb, az
csal, részint mert nincs az a munkabér, amiért ne dolgoznának. Ezért
aztán a hatóság is meg a munkásság is üldözi őket mindenütt. Rettenetes
bánásmódban van részük, akárhová teszik be a lábukat. Ezek a pesti kóbor
szobrászok ennek a Kinából kihullámzó hatalmas áradatnak a legvégső
nyúlványai, ők vándoroltak legmesszibbre, mert nem Kelet felől jöttek
ide, hanem nyugatról, körül, a földgömb nagyobbik részét megkerülve. El
lehet képzelni, milyen rossz dolguk van odahaza, ha ekkorát vándorolnak
azért a jólétért, amiben itt részük van.
Még egyszer találkoztam velük. Látogatóban voltam egyszer náluk, a
lakásukon. Igaz, hogy nem az illedelmes látogatási időben, déli
tizenkettőkor, sem délután hatkor, hanem úgy éjfél körül, s akkor se
nagyon udvariasan, mert két rendőr nyomta be az ajtót, miután a
zörgetésre nem nyitották ki. A dolog úgy történt, hogy az előljáróság
kiküldöttjével és két markos rendőrrel elindultunk éjszaka a
nyomortanyák megvizsgálására. Egy jónevű és bizonyára igen jómódú úrnak
a házában, a harmadik emeleten volt egymás mellett vagy három ilyen
egyszobás lakás. Abban a szobában, ahol a kinaiakat találtuk, épen
tizenhárman aludtak. Nem akarom elrontani annak a napját, aki napfényes
délben olvassa ezt, sem annak az éjszakáját, aki az ágyban szivarozva
futja át e sorokat, ezért nem adok részletes leírást arról, amit ott
tapasztalni lehetett. Csak annyit, hogy a két rendőr levegő után
kapkodva szédült ki a folyosóra, miután benyomta az ajtót; csak annyit,
hogy miután abba a levegőbe bemenni nem lehetett s elhatároztuk, hogy
nyitva hagyjuk az ajtót, amíg egy kis friss levegő megy be a szobába, el
kellett mennünk a folyosó másik végébe, mert a nyitott ajtó körül az
isten szabad ege alatt nem bírtunk a kiáramló bűztől állani, pedig sem a
derék előljárósági hivatalnoknak, sem a két rendőrnek ez nem volt az
első ilynemű kirándulása, nem is szólva szerény magamról, aki többet
jártam Pesten ilyen helyen, mint rokokó-szalonban. Még talán csak
annyit, hogy párosával feküdtek az ágyakban a lakók, nők, férfiak
vegyesen és a falon annyi bogár mászott, hogy a kis tolvajlámpással nem
az orrunk elé, hanem a falra világítottunk, mikor mellette elmentünk,
mert aki hozzáért a falhoz, az néhányat elvitt onnan, erre el lehetett
készülve. Ebben a hotelben, ebben a társaságban találtunk egy ágyban két
kinait, amint boldogan aludtak. A lámpafénybe is boldogan, mosolyogva
pislákoltak, mialatt a többi mind nagyon meg volt ijedve. Egy ragyogó
szemű, értelmes kis zsidófiú mutatta be őket az egyik ágy sarkából.
– Kérem – mondta – ezek gazdag emberek.
– ???
– Igen, mert ma délelőtt voltak a vámházban és ötszáz koronát tettek le
készpénzben, Kinából jött nekik utánvétellel ötszáz koronáért anyag,
olyan puha kő, amiből szobrokat faragnak vésővel. Itt faragják minden
este tízig, ma is faragtak este tízig, amíg le nem feküdtek. Mi meg
néztük őket.
Az ágyért nyolcvan krajcárt fizetnek egy hétre. Ketten alszanak benne.
Ötszáz korona volt a párnájuk alatt. A Ritz elegánsabb hotel, de abban
sem alszanak korrektebb kereskedők. Eszembe jutott a korona, amit a
«spanyol» visszautasított. Egyik kinai olyan, mint a másik, miért ne
lehetett volna a kettő közül az egyik az, aki a vendéglőkertben oly
büszke volt? Lehetett volna még egy kicsit nézni őket, kérdezni őket,
gondolkodni felőlük, ha bírtuk volna tüdővel és gyomorral. Elmentünk,
elől a rendőr vitte a lámpát és rémülten vigyázott, hogy a falhoz ne
érjen. Így rájuk sötétedett a szoba és mi, akik utolsóknak jöttünk ki,
hallottuk, amint a tizenhárom ember felsóhajtott, fellélegzett. Aztán a
csöndben, ahogy a többi tizenegy utánunk fülelt, mikor már a
rendőrkardok kint csörrentek a folyosón, rekedten suttogva, nagyon
gyorsan beszélni kezdett egymással a két kinai. Hogy mit, azt nem tudom.
A végét nem is hallottam. Lehet, hogy ezt a gyönyörű, kényelmes, boldog
országot dicsérték, ahol ilyen jól lehet élni, nem úgy, mint a nyomorult
Kinában.
Azóta nem láttam közülök egyet se. Csak Liuigi vagy Tphuigi
kollegájukról olvasom, hogy egészen váratlanul, egy perc alatt
meggyilkolta az automobil. Azt mondják, hogy néhány perc alatt a város
különböző részeiből vagy tíz kinai csődült oda a holttestéhez és
jajveszékelt, imádkozott fölötte az utca közepén. Hogy hogyan terjedt el
olyan hamar kinai nyelven a városban a szomorú hír közöttük, az egészen
titokzatos.
Körülbelül ez minden, amit a budapesti kinai kolóniáról tudok. Hadd
legyen legalább ez a nekrológja ennek a szerencsétlen sárga
vándormadárnak, akár ő volt a büszke spanyol, akár nem, akár őt láttam
aludni a nyomortanyán korrekt kis iparával, akár nem. Mindenesetre
ezekhez tartozott, tehát megérdemli a rokonszenvet. És semmiesetre sem
volt érdemes szegénynek ezért, amit itt kapott, olyan messziről eljönnie
a büszke férfiak és a korrekt üzletek e szép városába.


Egy ravatalnál
1914 junius.
Lechner Ödön sírjára a virágok közé egy nagy, ércfedelű panaszkönyvet
kellene tenni, mint ahogy Heine párisi sírján a virágok között egy
vaskosár van a névjegyek számára. A halála után is üldözött költő ezzel
a vaskosárral, amelybe egyébként minden smokk és minden snob pontos
lakáscímmel ellátott névjegyet dob be, mintegy névszerinti szavazást kér
az utókortól, hogy szembeszálljon e szavazatok révén a hivatalos
Németország gyűlöletével. A Lechner Ödön sírján nincs szükség ilyen
tüntetésre: az ő hazafiságát, az ő tehetségét nem vonta kétségbe senki.
Az ő sírjára a magyar művész-élet nagy és örök panaszkönyve illik,