Ismerősök (feljegyzések, krónikák) - 4

reggeli kávénál, amikor azt olvassa az ujságban, hogy a tiszt egy
szerény öreg civillel szemben garázdálkodott, egy civillel, akiről aztán
kisült, hogy tábornok vagy főherceg. Ez esetben hercegnő volt az illető,
de véletlenül olyan hercegnő, aki az udvarhoz való viszonylatánál fogva
kellemetlenebb volt a vagdalkozó tisztre nézve, mint egy eleven
tábornok. Ennél nagyobb magánpech kevés huszártisztet ért itt Bécsben.
Sok százezer elnyomott civil nagy örömére éppen egy Liechtenstein
hercegnő öreg kocsisát vagdalni rántottává – ha a munka pillanatában kéj
is, utóbb a legkeserűbb csapások egyike, ami csak aktiv huszártisztet a
monarchiában érhet.
Reánk, pestiekre nézve egyetlen érdekes momentum van ebben az ügyben, de
ez aztán nagyon érdekes. És ez a momentum az, hogy ez az az eset, ami
világosan megmagyarázza nekünk: miért van itt Bécsben ez a nagy rend és
tisztességtudás az utcán, a kávéházban, a vendéglőben, a hivatalokban,
minden hatóságnál, minden nyilvános helyen, miért udvarias és korrekt
itt minden levélhordó, vasuti pénztáros, színházi portás, minden rendőr,
minden pincér, soffőr, kocsis, ajtónálló, sőt minden járókelő ember,
akit útja a nagyobb forgalmú vonalakra visz. Azért, mert ennek a
városnak a lakói évszázadok óta arra vannak nevelve, hogy őrizkedjenek a
huszártisztéhez hasonló esetektől. Az udvar, a császári udvar csinált
ebből a rengeteg nagy Bécsből rendes, tiszta, udvarias és tisztességtudó
várost. Egy kicsit ismerni kell a bécsieket, hogy az ember ezt egészen
megértse. Itt a levélhordó nem mer gorombáskodni senkivel, mert itt egy
hatodrendű udvari levéltári hivatalnoknak hetven rokona lakik és mind a
hetven az első rossz szóra azonnal az udvari levéltári hivatalnokhoz
szalad a panaszával, és ha ez a kis udvari ember elmegy panaszra a
postaigazgatóhoz, akkor az nem tud ebédelni a félelemtől, mert ki tudja,
melyik főherceg a protektora a levéltári Hofbeamternek? Nem irigylem azt
a levélhordót, aki az udvari hivatalnokocska nagynénje harmadik
unokatestvérének a sógornőjével egyszer gorombáskodni próbált. De van
esze és nem gorombáskodik senkivel, mert itt igazán minden ház minden
emeletén találhat valakit, akit sógorság, komaság köt az udvarhoz, ha
ugyan ő maga nem udvari hivatalnok. Inkább ráadja magát az udvariasságra
és mindenkihez egyformán kedves. Ignotus írta valahol, hogy Bécs nem
egyéb, mint a császári család palotája, amely köré kétmillió hű lélek
épített házakat. Ezt az igazságot csak az tudja méltányolni, aki egy
kicsit belekeveredett ennek a városnak az igazi társadalmába és aki
tapasztalhatja, hogy Bécs lakossága viszont nem egyéb, mint a
Habsburg-család, amely köré ennek rengeteg sok alkalmazottja és ez
alkalmazottak kétmillió rokona vagy egyéb függősége telepedett le. A
Bristol-szálló előtt ácsorgunk, szabad és vad magyarok, s egyszerre csak
azt látjuk, hogy az arra száguldó ezer automobil közül kiválik az egyik
és megáll a szálló előtt. Az autón, hátul, a szám helyén, császári
korona. A soffőr mellől leugrik az udvari lakáj, bemegy a hotelbe és a
portásnál lead egy névjegyet valamelyik itt lakó tróntalan király vagy
átutazó királyi herceg számára. Mindannyian szabad és vad magyarok,
bebámulunk az autóba, amelyre ügyet se vetnek a járókelők. Ferenc
Ferdinánd ül benne a feleségével, kivillog az autó sötétségéből
tábornoki köpenyének vérpiros bélése. A lakáj levett cilinderrel
jelenti, hogy leadta a névjegyet, visszaül a soffőr mellé és az autó
csöndesen, gyorsan beszalad a sorba a többi száz autó közé, eltünik a
világvárosi kavarodásban, anélkül, hogy csak öt ember is csődült volna
köréje, amíg ott állott. Ugyan melyik soffőrnek van itt kedve szemtelen
kunsztokat csinálni az utcán, mikor sohse tudhatja, melyik pillanatban
jön mögötte a leendő császár egyszerű fekete limousine-ja, melyik rendőr
feledkezik itt meg az udvarias kötelességtudásról, mikor sohse tudhatja,
melyik pillanatban hajol ki egy kocsiból egy főherceg, vagy, ami talán
még a főhercegnél is súlyosabb a rendőr szempontjából – egy idegen
nagykövet? Láttuk, a huszártiszt soffőrje egyszer feledkezett meg arról,
hogy ennek a kedélyes, népszerű, de igen szigorú Habsburg-családnak a
városában száguldozik és akkor is éppen egy Liechtenstein hercegnő
kocsijával hozta össze a véletlen. Ördögöt a véletlen. Nem a véletlen,
hanem a statisztika hozta össze, mert itt igazán nem kell ahhoz
véletlen, hogy az ember olyanokba ütközzék, akik az udvartól jönnek,
vagy az udvarhoz mennek. Statisztikai tény, hogy itt a jól öltözött elem
keretén belül minden második embernek van egy szála, amely őt a
mindenható udvarhoz köti. Ezért kivétel és szenzációs szerencsétlenség
itt a huszártiszt esete, ezért bánnak itt mindenkivel kedvesen a
legkisebb postahivatalban, a legnagyobb vámhivatalban, minden
pályaudvaron, minden vendéglőben, mindenütt. Az udvar tart itt rendet,
az udvarnak köszönhető a közhivatalt viselő kisebb alkalmazottaknak ez a
némileg szolgai, de végtelenül kellemes alázatossága és kedves
udvariassága, szolgálatkészsége, az udvar miatt tiszták az utcák,
fényesek a lámpák, az udvar miatt hintik föl a csúszós gyalogjárót
kőporral napjában húszszor, mert – szent isten – hátha éppen egy
főherceg, egy főhercegi nevelő, egy főhercegi nevelő unokaöccse, egy
főhercegi nevelő unokaöccsének leendő sógora csúszik el és töri el a
lábát a síkos aszfalton? Mit kap akkor az a háziúr és az a házmester,
aki a gyalogjáróért felelős, mit kap az a rendőr, akinek a körzetébe e
gyalogjáró ellenőrzése tartozik, és mit kap az a kerületi rendőrfőnök,
aki olyan rendőröket tart, akik még a síkos gyalogjárót sem poroztatják
föl a lusta házmesterekkel? Úgy át van szőve, át van itatva, át van
házasodva itt minden és mindenki az udvarral és olyan tökéletes, majdnem
végtelen hatalom itt az udvar, hogy nem csoda, ha csendet, rendet,
tisztaságot és emberséget parancsol itt mindenkinek, aki két lábon jár.
Hát nekünk, idegen vendégeknek, boldogító érzés ez. Nagy dolog ilyen
városban élni. És furcsa érzés, innen nem is messziről, hazagondolni
Pestre, a mi megszokott rendetlenségünkre, a komiszul életveszélyes
utcai forgalmunkra, arra a féktelen önkényre, aminek a nyomorult
adófizető minden nyilvános helyen ki van szolgáltatva, arra a hadvezéri
hangra, ahogy nálunk egy adóhivatalban az emberrel beszélnek, arra a
keleties, vegyesen turáni és semita hányivetiségre, lökdösődésre, aminek
Pesten ki van téve az a szerencsétlen, akit sorsa a közintézményekkel
való érintkezésre kényszerít – milyen messze van mindez ettől a
fegyelmezett és mégis jókedvű társadalomtól! Mikor a magyar embert itt
valami váratlan udvariasság, szolgálatkészség avagy tisztességtudás éri,
majdnem sírva fakad a meghatottságtól. És este, mikor a hoteljében
elgondolkozik, nagyokat sóhajt. Boldog, szép rendes, tisztességes város,
ahol egyetlen család ilyen századokra szóló nevelő hatással van.
És mégis, tudja isten, poron, szeméten keresztül, politizáló, hanyag
rendőrségen és napoleoni adógyakornokokon, csupa köztársasági elnökökből
álló segédhivatalokon és konfidensül rendetlen közintézményeken
keresztül, dacára az éjjel részegen repülő soffőröknek, udvariatlan
utcai sétálóknak, dacára minden kétségbeejtő rosszaságnak,
könnyelműségnek és megbízhatatlanságnak – nem szebb-e úgy élni, ahogy mi
élünk? Pillanatnyilag szép és fölemelő dolog itt ez a nagy rend, de
alapjában véve nem szebb-e az a kamaszkodó, tehetséges és vad erőtől
duzzadó, neveletlen és senkitől sem félő fiatalsága az én kövezett
szülőföldemnek? Istenem, csak legalább tíz évig maradhatna az ember
húszéves, micsoda nagy gyönyör volna Pesten élni! Csak ne jönne meg az
évekkel ez a vágy a rend után, ez a polgári felháborodás mindennel
szemben, ami az érett férfi életének egyenletes nyugalmát megpiszkálja!


Pestet szeretni…
1913 augusztus.
Egy német lapban cikk jelent meg, amely arról szólott, hogy Budapest
városa kölcsönt keres külföldön. A cikk nem volt rosszakaratú, de erősen
gúnyos hang vonult végig rajta. Valami abból a gúnyból, amiért jóérzésű
szülék meg szokták fogni a gyermekeik fülét, amikor a gyerek a koldus
háta mögött szamárfület mutat. Felháborító, hogy mi viccelni való van
azon, mikor egy nagyváros ötven vagy száz milliót akar fölvenni s ez
nehezen megy, mert rosszak a hitelviszonyok az egész világon. Mi ennek a
viccelődésnek az oka? Miért nem hallunk vagy olvasunk semmit, amikor a
stettini, a wormsi vagy a gráci polgármester indul el pénzt szerezni a
városának? Miért tudja ezt csöndben elintézni minden orosz város, minden
kis balkáni metropólis és miért csak kizárólag az a kitünő vicc- és
gúny-anyag, hogy Budapest akar pénzt fölvenni?
Hát mi vagyunk az okai. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy
mikor Bárczy elindult Németországba pénzt szerezni, innen, Pestről,
utána kiabáltak, fütyültek, nevettek, innen egy valóságos macskazene
kísérte ki, vicces cikkek, kuplék, élclapok tréfás képei kívántak neki
szerencsés utat. Az ügy iránt való minden szeretet, minden meggondolás
nélkül ez a cinizmusnak és nemtörődöm-humornak olyan forrásává vált
Pesten, hogy az minden más városban elképzelhetetlen. Természetes, hogy
ez utat talál a külföldi sajtóba, különösen az osztrákba, meg a németbe,
ahol egymás hátán ülnek a németül hirlapíró magyar kivándorlottak. Sohse
voltam Stettinben vagy Koblenzben, de százat teszek egy ellen, hogy ha e
városok polgármestere pénzszerző körútra indul, otthon visszafojtott
lélegzettel várják az eredményt. Ha valaki, mint én, végighallgatta
volna másfél órán át a legutóbbi pénzszerző-kísérlet bizalmas történetét
a kitünő Krausz Simontól, aki részt vett benne s aki úgy tudja
elmesélni, mint egy hőskölteményt, annak össze kell csapnia a kezét
annyi cinizmus, annyi szeretetlenség hallatára, amennyi a pesti
pénzkereső küldöttséget külföldre kísérte. Mikor aztán megjöttek – pénz
nélkül, mert innen, Pestről, gáncsot vetettek nekik – akkor a kárörömnek
olyan szerenádja fogadta őket, hogy csak azt csodálom, hogy ki nem
világították a várost.
Az ok? Amit már régen hirdetünk szóval és irásban: Pesten nincs községi
hazaszeretet, régi jó néven: lokálpatriotizmus. A politikusaink vidéki
földbirtokosok, akik itt nincsenek itthon, Pest nekik egy nagy kávéház,
amelyet alapjában véve utálnak. Fiatal pesti tehetségeink: írók,
ujságírók, festők, szobrászok, színészek – vidékről feljött emberek,
akiknek természetesen hazahúz a szívük a szülővároskába vagy az
akáclombos faluba, amelynek közigazgatását sohse szidják, amelynek a
kacsaúsztató pocsolyája – igen természetesen – kedvesebb nekik, mint a
Duna. Idegenül járkálnak itt, nekik ez egy nagy vásár, nagy szálloda. A
legtöbb, ma férfikorban levő pesti embernek az apja «feljött Pestre».
Hetvenkettőben jöttünk fel Pestre. Nyolcvanötben helyezték Pestre a
papát. Mit bánják ezek a polgármestert, mikor pénzért megy? Affektált
fiatalok a kávéházban sóhajtoznak: «csak innen el, csak kivándorolni!»
Hogy szeressék Pestet, valamit kapniok kell tőle. Lenéznek a
Halászbástyáról és azt mondják: «mégis csak a világ legszebb városa».
Átmennek éjjel a Lánchídon és megjegyzik: «szebb, mint Velence». De
ingyen nem tudják szeretni. Minden szegény falusi ember ingyen szereti a
faluját, anélkül, hogy tündéri kilátást, éjjeli kivilágítást várna tőle.
Szereti egy kis viskóért, ahol született, a csöndes temetőért, ahol a
szülei alszanak. Szereti egy gömbölyű akácfáért, egy düledező
kerítésért, egy öreg papért. A pesti embert a sok bevándorló elrontotta.
Ő csak akkor szereti Pestet, ha az nyujt neki valamit. A pesti ember
érzékileg szereti a városát, nem a szívével. Mint azok az úgynevezett
nagyvilági férjek, akik csak akkor kapnak gusztust a feleségükre, amikor
az kicsípi magát és mélyen kivágott selyemruhában készül a bálba. Hát
nem ez az igazi szerelem. De nem kell elkeseredni, két-három generáció
múlva megjön ez is. Akkor majd nem lesz ritka madár a magunkfajta ember,
akinek ez az angólkoros város az akáclombos faluja, akinek itt van a
csöndes temetője a sok-sok csöndes emberrel, akit valaha szeretett és
azzal a kis darab földdel, ami őreá vár. Akkor majd nem fogják
megmosolyogni a jó Vázsonyit, amért számlálja a fákat a Városligetben és
felmászik a Gellérthegyre, megnézni, vajjon dél vagy nyugat felé
terjed-e a város a Lágymányoson. Akkor majd a polgármester is nyugodtan
nézhet pénz után, nem kell egy átutazóban levő társadalom szívtelen
vicceit útravalónak elvinnie. Amikor majd nem kritikusok ülnek a korzón,
hanem szerzők, akkor majd lesz itt is, ami minden rongyos faluban és
minden milliós városban megvan: a magunk fészkének elfogult szeretete,
ami minden kritikára feljogosítja az embert, de ami nélkül a kritika
csak akadékoskodás. A római mithosz szerint Juturna nimfát meglátogatta
egyszer Jupiter és hálából örök életet adott neki. Később meggyilkolták
a nimfa bátyját és a nimfa ezt nem akarta túlélni. De mert halhatatlan
volt, nem tudott vele halni. Hát belevetette magát a Tiberis folyó
mélyébe és a legenda szerint a pásztorok még sok száz év múltán is
hallották, amint zokog a víz fenekén. A rómaiak ezt a nimfát megtették a
«városi források őrző istennőjévé». A legendát Anatole France írta meg
és hozzátette, hogy íme, ilyen okosak és városukat szerető emberek
voltak a rómaiak: egyszer találtak egy facér nimfát, azt is kinevezték
községi istennővé, városi funkciót adtak neki. Nálunk másképen van. Mi
boldogok vagyunk, ha a községi isteneket a víz alá nyomhatjuk. Nálunk
előbb isten, aztán le vele, hadd sírjon a víz fenekén száz esztendeig.
Minden darab föld szent ezen a világon, csak némelyiknek még nincs
hitközsége.


Buddha szekere
1913 augusztus.
Egy vastag, érdekes könyvet olvastam.
A könyvet egy amerikai diák, Harry Franck írta, aki tanulmányai
végeztével pénz, fegyver és podgyász nélkül utazta körül a világot,
mindenütt a csavargókkal haladva. Mellesleg mondva a legjobb könyvek
egyike, amiket valaha e nemben írtak. A szerzőjéről kisült, hogy nemcsak
vakmerő és elszánt utazó, hanem ragyogó íróművész is, aki ezzel a vastag
kötetével beállott a jó, modern amerikai írók közé, akik szabatos,
rövid, okos, metszően elmés és minden képzeletet felülmúló módon
őszinte, szabad szellemek. De nem erről akarunk beszélni, hanem ennek a
jó könyvnek csak egyik kis fejezetéről. Sőt, mint ki fog derülni, még
csak nem is arról.
Franck leír a könyvében egy indiai vallásos ünnepséget. Az ünnepség
egyetlen cerimóniája az, hogy a nép a hindu templomból kihozza Buddhának
egy aranyozott, tömör ércből készült szobrát, szekérre teszi és
átvontatja egy másik templomba. A szekér előtt nincsen rúd, hanem
egyetlen hatalmas hajókötél, amelyen tíz-húszezer ember számára van
hely. A vallás szabályai szerint, aki ebben a hurcolkodásban segédkezik,
azáltal, hogy segít húzni a kötelet, sok bűntől nyer feloldozást. Már
most a szegény hinduk tízezrével zarándokolnak erre az ünnepségre és
valósággal ölik egymást, hogy ha csak egy percre is, de
odaférkőzhessenek a kötélhez és húzhassanak rajta egyet. Közben, mint a
vihar, végigsöpör rajtuk a pestis. Naponta két-háromszáz pestises beteg
dűl ki a kötél mellől és hal meg az út forró porában. De a tízezrek
egymás hátán, oly sűrűn, hogy kéz kezet ér, húzzák az érc-istent az
országút napfényében, sírva, énekelve, ujjongva, egymásra bukva, a
földre görnyedve, étlen-szomjan, dulakodva az ujon érkezettekkel, mert
ha az egyik csak egy pillanatra is elereszti a kötelet, húsz fanatikus
kéz markol a helyébe, húsz fáradt, meztelen, beteg, poros vándor
reszket, hogy csak húzhassa egy kicsit a bűnbocsátó kötelet. A cerimónia
egy hétig tart. Lassan gördül az isten szekere, beletelik egy hét, amíg
a rövid utat megteszi. Az amerikai vándor végigfigyelte ezt az utat. Az
első napon, a másodikon, még a harmadikon is ember-ember hátán tolongott
a kötél mellett. De aki már húzott rajta egyet, elment, visszavándorolt
a hazájába. A negyedik, ötödik napon elfogytak a tízezrek és a hatodik
napon ott állott a fényes isten a szekéren, az ő mértföldes kötelével és
a kutya se húzta. A bűnök le voltak mosva s ez volt a cél. És mikor már
minden lelkiismeret megmosakodott a kötélhúzásban, akkor szépen
otthagyták a jó Sziddárthát az út közepén, a pestises halottak közt s a
kötél szomorú kígyóvonalban pihent előtte az üres, hosszú, fehér
országúton. Ekkor – írja az amerikai – előrejött négy-ötszáz napszámos
kuli, aki eddig a szekér mögött kísérte az istent s akiket az állam
fizet, előre tudva, hogy a hívők az út vége előtt otthagyják a szekeret,
előjöttek a kulik, szépen megfogták a kötelet és minden bűnbocsánat
nélkül, napi fizetésért elhúzták a Buddha-szobrot a másik templomba,
ahová jutnia kellett. És ez minden esztendőben így van. Húszezer ordító
dilettáns kezdi és ötszáz fizetett munkás végzi.
Nem tudtam ellentállni – bármily exotikusan nagyszerű és megindító is ez
a kép – hogy édes hazai közéletünkre ne gondoljak. A jó öreg
Seiffensteiner Salamon egy kicsit rászoktatott bennünket, hogy minden
történet mellett meglássunk egy osz-poszt vagy egy girem-góremet. És ez
a szent marakodás úgy hasonlít a mi közéletünkhöz. Mikor ünnep van,
mikor valami kérdés napirenden van, mikor egy szerencsétlenség vagy
botrány egyszerre fölvet, egyszerre divatba hoz valami nyomorúságot:
akkor eszeveszettül rohan mindenki és úgy tesz, mintha ő is húzná a
kötelet. Aztán hazaszalad mindenki és a kötelet a szegény, névtelen
kulik húzzák tovább. Agyonlövi magát egy diák? Száz meg száz cikk,
tanulmány, felszólalás, határozat, mozgalom – két napig. Aztán mindenki
otthagyja a kérdést az országút közepén, elszalad. A kérdést a szegény
diákok, tanárok húzzák tovább. Árvíz önti el az ország egy részét?
Cikkek, gyüjtések, egyletek, szónoklatok, panaszok, okoskodások
harsannak fel – három napig. Innen is elszalad mindenki. Szegény
hivatalnokok, szegény kárvallott parasztok maguk cipelik a keresztet
tovább. És így van ez, ha leég egy árúház (akkor tűzrendészeti
kötélhúzó-ünnep van), így van, ha összedől egy épülőfélben levő ház (egy
napra mindenki szakértő, hogy másnapra elfelejtse az egészet), sőt így
van a politikában is, amelynek kátyúba jutott szekerén csak akkor ránt
egyet a publikum, ha nagy botrányünnep van, valami párbaj, Désy-pör,
nagy panama, parlamenti kaszabolás. Ilyenkor mindig húszezren rohannak
oda, hogy könnyítsenek a lelkiismeretükön és mind a húszezren otthagyják
az ügyet, ha rántottak rajta egyet, nem törődve azzal, hogy el van-e
érve a cél, vagy nincs. Itt mindezek a társadalmi, művészeti, politikai
mozgalmak nagy rohanással, énekléssel kezdődnek – és ott maradnak az út
közepén, várva a közömbös, szomorú kulikat, akik tovább vonszolják őket.
Nem valami keserves panasz akar lenni ez az analógia. Máshol tán jobbak,
de nem sokkal jobbak az emberek. Csak leírtam, mert furcsa és új színű
bizonyíték a bizonyítékok tengerében arra, hogy az emberi szívet milyen
egyformára csinálta a jó isten, hogy vagyunk fehérek, barnák, feketék,
sárgák, vörösek, de minden földrészek minden szekereit minden ember egy
módszer szerint húzza.


Történelem
1913 november.
Németebb dolgot, mint azt a fotografiát, amely a héten a külföldi képes
lapokat bejárta és beragyogta, alig lehet elképzelni. A képen büszkén
kidüllesztett mellel sorban állanak a lipcsei rendőrök, előttük sorban
fekszenek azok az oroszlánok, amelyek egy lipcsei menazsériából
szabadultak ki és addig cirkáltak Lipcse utcáin, amíg e büszke rendőrök
őket agyon nem lődözték. Brutális karrikaturája ez a kép azoknak a
képeknek, amelyek császári vadászatokról jelennek meg: a földön fekvő
vadak, mögöttük sorban a magasrangú vadászok. A kereszttel jelölt büszke
úr a császár. Német provinciális gondolat: fényképen megörökíteni ezt a
komikus hajszát, amelyben nem tudni, kik féltek jobban, az oroszlánok-e
vagy a rendőrök s amelyben annyi golyót lőttek ki a biztosan célzó
vadászok, hogy minden oroszlánban száznál többet találtak, nem is szólva
arról, hogy némelyik még ezek után is élt, úgy hogy karddal kellett
szívenszúrni, ha ugyan kellett. A tudósítások, amelyek erről az újkori
lipcsei népcsatáról megjelentek, mind merevek, komolyak, vérszomjasak és
hősiesek voltak. A német riporterek bizonyos haditudósítói ízzel írták
meg az egyes rohamokat s végül a hős rendőrök döntő tüzelését. E
nyomtatott sorokban oroszlánfogak csattogtak, a fenevadak vért hörögtek,
tüzet lövelltek, bömböltek és ugrottak, trombitáltak és sorakoztak,
csudálom, hogy nem olvastuk valahol, hogy lőttek is. A rendőrök viszont
minden percben húszszor vetették meg a halált, ötvenen egyszerre lőttek
egy-egy oroszlánra, újra töltöttek, újra ötven golyót röpítettek a
fenevadba, mely gúnyos mosollyal vitte el a száz golyót, hogy
tartalékért sietve újabb támadást intézzen a rendőrség zárt sorai ellen.
Végül mit sem ért a rosszul felfegyverzett, hiányosan élelmezett és az
egységes vezetést nélkülöző oroszlánok bátorsága, csődöt mondott a hadi
tudományokban járatlan puszta szabadságvágy – győzött a német túlerő, a
lelkiismeretesség, a pedantéria és a fegyelem, a rendőrök végérvényesen
leverték a világtörténelem utolsó oroszlán-szabadságharcát, melyet egy
maroknyi lelkes és szabadságszerető nép vívott a rideg elnyomó ellen.
Hurrá, hurrá, hurrá.
Ezzel szemben az artisták, a variété- és cirkuszművészek szaklapjában
olvastam egy cikket annak a szegény menazséria-igazgatónak a tollából,
akinek jogos tulajdonai voltak ezek az oroszlánok. Mondhatom, ennél
meghatóbb olvasmány kevés jelent meg az utóbbi időben. Érdemes volna
odanyomtatni az egészet minden egyes diadalmas rendőri csoportkép alá.
Ebből a cikkből kitűnik, hogy szegény oroszlánok úgy futottak a rendőrök
elől, mint a nyulak. Az igazgató felesége véletlenül ép akkor hajtatott
végig az utcán, mikor a rendőrök a vadászatot megkezdték. Kinézett a
kocsi ablakán és rémülten látta, hogy saját oroszlánjai futkosnak az
utcán és rendőrök tüzelnek rájuk. A direktorné kiugrott a kocsiból, mire
az egyik oroszlán meglátva őt, odaszaladt hozzá és a kezét kezdte
nyaldosni. A hölgy erre megölelte az oroszlánt és vissza akarta vezetni
a ketrecbe. De a rendőrök rákiáltottak, hogy eressze el, mert le akarják
lőni. Mint az igazgató szomorúan írja, a felesége zokogni kezdett és
kérlelte a rendőröket, hogy legalább ezt az egyet hagyják életben, mert
ez az ő kedvence. «Mein Liebling, mein Liebling!» kiáltotta zokogva a
rendőrök felé, még mindig átölelve az oroszlánt, mely szelíden simult
hozzá. «Eressze el – kiáltották vissza a rendőrök – mert okvetlenül
rálövünk és ön is kaphat egy golyót!» Az asszony erre újból felzokogott,
_elbúcsúzott az oroszlántól_ és otthagyta. Az még kullogott utána egy
darabon, mint a kutya, de a rendőrök annyi golyót lőttek bele, hogy egy
szomorút nézett és felfordult. A többi oroszlán – írja az igazgató –
kétségbeesetten, rémülten menekült a rendőrök elől, kapuk alá huzódott,
kocsik alá bújt, minden ketrecbe bement volna, amit elébe tartottak
volna, de a rendőrök golyózáport lőttek beléjük. Az igazgató maga
majdnem összepofozkodott a rendőrséggel, amíg megengedték, hogy ketrecet
hozzon az állatkertből. Amint a ketrec megérkezett, a még életben maradt
oroszlánok úgy rohantak bele, hogy senki se tudta volna őket
visszatartani. Egy oroszlán egy hotelbe szaladt és annak legfélreesőbb
helyiségét kereste fel. A rendőrök ide is utána akartak ágyúzni, de az
igazgató kérésére ettől elállottak. Ide is ketrecet vitetett az
igazgató, kihívta az oroszlánt, amely boldogan szaladt be a ketrecbe.
Mindezt pontosan, becsülettel írja le az igazgató s kár, hogy nincs hely
az egész cikkét lefordítani, mert azt a siránkozó szánalmat, azt a
fölényes és apai lenézést, amit oroszlánjaival szemben e cikkben érez,
nem lehet visszaadni. Ha az ember ezt a cikket elolvassa, minden
oroszlánt macskának kell hogy tartson. Végül az igazgató szigorúan
megtámadja a rendőrséget, mert fölöslegesen utálatos vérengzést
rendezett. Az ő felesége egymaga valamennyit bekergette volna a
ketrecbe.
Tulajdonképen nem kellene ehhez semmi magyarázat, így szép ez a két
szempont, egymás mellé állítva: a hős rendőröké az ujságokban és a gyáva
oroszlánoké, amelyet a főnökük ír meg a szaklapban. De Rudyard Kipling
gyönyörűen le tudná vonni ebből a modern állatmeséből azokat a
következtetéseket, amelyeket háborúk, szabadságharcok, véres csaták,
bősz küzdelmek történetírói magukra nézve kellemetleneknek találnának. A
lipcsei oroszláncsata egy igazi szabadságharc volt, annak minden
fenségességével és tragikomikumával, annak mindkét párton rögtön
jelentkezett hazug történetírásával és történelmi festészetével együtt.


Dekameron
1913 december.
Egy vastag könyv fekszik előttem, első kötete egy tízkötetes nagy
munkának, amely száz magyar író száz legjobb elbeszélését, önéletrajzát,
arcképét fogja közölni. A kiadók Az Érdekes Ujság Dekameronjának nevezik
ezt a kis könyvtárat; nekem – amint végignézek a tartalmán – a fiatal
életem van benne. A barátaim, az ellenségeim, az ideáljaim, a
fölbuzdulásaim, az örömeim, az ellankadásaim, a boldog és boldogtalan
óráim, jó és rossz esztendőim könyve ez, nem lehet róla másként, mint a
legszubjektívebb hangon írnom, annyira összeforrottam, jóban-rosszban
annyira együtt éltem és küzdöttem ezzel a generációval, amelyből ez a
száz író és ez a száz elbeszélés kitellett. Akik közülök már nem élnek,
azoknak ott álltam a koporsója mellett, mikor leeresztették a földbe.
Némelyik megtette azt a szívességet, hogy megöregedett és ezzel
megszerezte nekünk azt a vígasztalást, hogy még akadnak, akik bennünket
fiataloknak neveznek. Mások félénk kis fiúkból a nyakunkra nőttek és
azzal keserítenek, hogy mi vagyunk az ő öregjeik. Ezt az egész
társaságot a magyar íróknál tradicióvá vált közös és együttes élet, a
kultura imádatának még mindig kis térre való összeszorulása annyira
összeszőtte, annyira egymásra utalta és egymáshoz kényszerítette, hogy
most ez a Dekameron rám egy gyönyörű és egyetlen példányban készült
drága szőnyeg benyomását teszi, amelybe a fájdalmas emberi életét szőtte
bele száz ember, aki mind valahogy másként képzelte ezt, de miután
belátta, hogy magyar földön csak egyféleképen lehet, hát sorra leült
mind a nagy szövőszék mellé s beletörődött abba, hogy fel sem kel
mellőle.
Köznapi magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy a legutóbb eltelt
huszonöt esztendőben Magyarországon minden írónak ujságot kellett írni,
ha nem akarta, hogy felkopjék az álla. Jókai és Mikszáth járt elől a
példával. Halálukig nem mozdultak el a szerkesztőségi asztal mellől, még
akkor sem, amikor már nem nagyon volt szükségük az ujságra, hogy
olvasókat kapjanak. Tudtommal széles e világon sehol nem ismerik a napi
sajtónak az irodalommal való ezt a kötelező összeforrottságát, az a
néhány példa, amit ilyenkor idézni szoktak: a Dosztojevszki
ujságíróskodása, a Dickens fiatalkori riportersége, a Bret Harte vidéki
zugszerkesztő-karrierje ritka kivétel, amely elhalványul az általános
elv mellett, amely a művelt nyugaton élesen elhatárolja egymástól a két
pályát, az íróét és az ujságíróét. Azzal, hogy a rövid tárcanovella a
külföldön is inkább napilapokban jelent meg, mint a revuekben, még semmi
összeköttetése az írónak a lappal nem volt. Maupassant, aki legszebb
elbeszélői sikereit a Figaróban aratta, fiatalkorában egy papirszagú
miniszteriumi irodában élt s mikor híres lett, csak annyit törődött a
sajtóval, hogy maga vitte fel a kéziratait a Figaróhoz s maga ácsorgott
a pénztárnál az ezerfrankos utalvánnyal, amit a novellájáért kapott.
Ellenben az a jó magyar író, akinek az elbeszélése a tárcarovatban ép
oly büszke külsőségekkel, épúgy a lap homlokán jelent meg, mint Párisban
a Maupassanté, délután öttől reggeli háromig könyökölt egy szoba
sarkában, benn a szerkesztőségben, és írta a vezércikket, a politikát, a
gyilkosságot, a szini kritikát és gyűjtötte a «Vegyeseket» a világ
legkülönbözőbb lapjaiból. Kénytelen volt vele, mert különben kiesett
volna abból az együttes ujságírói és írói életből, amelyről fentebb
szóltam s amely most, épen most kezd megszűnni, amely most ereszti
szélnek, mostanában hagyja magukra az írókat, ami csak nekünk szomorú,
akik ebben a nagy családban nőttünk fel, de nem szomorú az új
generációnak, amely számára az anyagi viszonyok javulását, az írói pálya
lukrativvá válását, a személyes szabadságot és az emberibb életet
jelenti. Húsz évvel ezelőtt az a réteg, amely ma egy novelláért száz