Ismerősök (feljegyzések, krónikák) - 2

valamikor azt merték mondani a fiúnak: «maradj csak te meg a pályádon,
ha szorgalmas leszel, majd csak nyitsz egy kis fotografus-termet és jól
megélsz belőle.» Az apák ma Pesten meg vannak félemlítve, szerény és
derék polgári apa már nem meri kupánütni a gyereket, ha elkerüli az
iskolát, mert attól fél, hogy a fiából valamikor László Fülöp vagy
Mikszáth Kálmán lesz és akkor őrajta, az apán, fog nevetni az egész
világ. Hallottam egyszer két apát panaszkodni egymásnak egy társaságban.
Az egyiknek százezreket jövedelmező terménykereskedése van, a másik
hatalmas birtokot bérel. Mind a kettőnek a bubija kávéházba jár és
fekete inget növeszt.
– Jaj, – sóhajtott az egyik, – ha én tudnám, hogy a fiúnak van
tehetsége, nem kényszeríteném, hogy üljön be az én százezreimbe. De ki
tudhatja azt biztosan előre? Nézze, itt van a Spotzinger, az is kitépte
a fia fülit, amiért nem tanult és most az ő fia az a híres Spocányi,
akinek egy arcképért tízezer font sterlinget fizetnek Londonban.
Azt mondja erre a másik:
– Apának mindenesetre be kell biztosítania magát arra az esetre, ha a
fiából nagy ember találna lenni. Azt hiszi, olyan nagy öröm nekem, hogy
valaha beleírják az irodalomtörténetbe, hogy én megvertem a fiamat,
amikor a versíráson rajtakaptam? Miért szerepeljek én a világ végezetéig
az iskolakönyvekben, mint ostoba, szűk látkörű és rideg apa? Én nem
akadályozom meg a fiamat semmiben. Írjon. Ne járjon az egyetemre. Törje
be a tükröket. Ez az apa kötelessége.
Terrorizálva vannak. Ez az egyik ok. Nem akarnak nevetségesekké, s ami
ennél komolyabb, nem akarnak akaratukon kívül rossz apákká válni. A
másik ok már közel jár az anyagiassághoz. A művészi pálya az egész
világon, de nálunk, ahol sokáig egyértelmű volt a koplalással,
jövedelmező dologgá vált. Hogy francia, angol és német írókról,
művészekről ne is beszéljünk, ma már van néhány magyar művész, aki a
maga százezer koronáját megkeresi évenkint, ha nem éri baleset. Több
van, akinél ötven-hatvanezer korona évi jövedelem szinte biztos. Az
ujságírói pályán azokkal szemben, akik, fájdalom, még most is éhbérekért
dolgoznak, van tizenöt-húsz ujságíró, aki megkeresi a maga harmincezer
koronáját, ha mellékesen egy kis irodalmat vagy operettet is űz. Festők
vannak évi húszezer korona adósságtól fölfelé évi nyolcvanezer korona
keresetig. Szobrászok szerencsés esetben százezrekhez juthatnak. És
amióta Lehár Ferencnek volt esztendeje, hogy félmilliót keresett
zeneszerzéssel, és nálánál kisebb alakok, mint például a bécsi Fall Leó,
a jobb éveikben nem is adják havonta ötven-hatvanezer korona tantiémen
alul, azóta muzsikát írni sem épen lenézett dolog a pesti apák szemében,
pláne, ha ezzel szemben láthattak már életükben egy-egy jól kifejlődött
orvosi vagy tanári, bírói, hivatalnoki nyomort. Ami a pénzügyi részét
illeti a dolognak, ma már nincs az a kajla bécsi operettszöveg-gyártó,
aki leül írni egy felvonást annyiért, amennyi fizetést nálunk az
államtitkár kap. Ezen a ponton igaza is van az anyagelvű apának, mert mi
az ördögnek verje ő fejbe a fiát azért, amiért több pénzt akar keresni,
mint az államtitkár.
Ezek az okok. Az eredmények pedig igen antipatikusak. Nagyon sok művészt
azért Magyarország sem tud eltartani és a tapasztalat épen azt mutatja,
hogy a dilettánsok sokkal nehezebben mondanak le a művészi pályáról,
mint az igazi tehetségek. Ezeket el lehet riasztani, mert folyton
kétkednek magukban, érzékenyek, bizonytalanok, ijedősek. A dilettáns
ezzel szemben először is jobban ragaszkodik a nyomorult kis
fél-talentumához, mert őnála a művészet boldogtalan szerelem, és az már
ősrégi tapasztalat, hogy az igazi szerelem mindig a viszonzatlan
szerelem. Másodszor azért ragaszkodik hozzá, mert igazi művészre nézve
sohse szégyen, ha nyomorúságában rőfös boltot nyit vagy elmegy hivatalt
vállalni, így ha Jókai Mór nem tudott volna megélni a regényeiből és
kénytelen lett volna a Józsefvárosban fűszerüzletet nyitni, ezzel a
cégtáblával: _Jókai Mór vegyeskereskedése_, azért Jókai Mór maradt volna
és minden körülmények között ő lett volna a magyar haza legnagyobb
elbeszélője, – de képzeljék el, hogy Spitzinger-fiú, már mint a
zseniális Spitzinger-fiú, kénytelen bemenni a papa terményüzletébe,
ugyan mi marad akkor a zseniális Spitzinger-fiúból? Ezért fog ő
görcsösen ragaszkodni a művészi pályához, ezért fog vacsorákat adni
festők és szinigazgatók tiszteletére, ezért fogja keresni a befolyásos
ujságírók társaságát, ezért fogja inkább elenni a kenyeret mások elől
azzal az ingyencikkel, amit ír, vagy azzal az ingyenmuzsikával, amit
komponál, ezért fog utolsó lehelletéig ragaszkodni az ő művészetéhez,
érzékenyebben, több hiúsággal, nagyobb áldozatokkal, mint a
világirodalom bármely Petőfije vagy Beethovenje. Félre ne értessem: ez
nem jelenti azt, hogy milliomos nem lehet egyszersmind jó író és nagy
művész is. Erre nálunk is van egy-két példa.
Mindez pedig nem feljajdulás, csak konstatálása annak, hogy kezdenek már
egy kicsit sokan lenni a zseniális bubik. Kezdenek nagyon is tolakodni,
nyomakodni a műtárlatokon, a redakciókban, a szinházaknál. Kezd már egy
kicsit tele lenni velük Pest. Itt már van egy egészen új bubi-irodalom,
amelynek megvannak a maga drámaírói, lírikusai, tudósai, van egy egészen
új bubi-festészet, amelynek megvan a maga Cézanneja, Manetje, sőt a maga
Benczúrja is, van egy bubi-zene, amely Strauss Richárdokat és Debussyket
termel és mindezekre ráadásul van egy bubi-közönség, amely a
bubi-művészetet pártolja, számontartja, amely elragadtatott és elvakult
apákból, anyákból, rokonokból, szerelmes lányokból és – most jön a
keserves – még igazi művészekből is áll, olyanokból, akik a bubi
papájánál váltóilag vannak angazsálva, vagy akiktől képet vesz a bubi
rokonsága. A nyomor már sok igazi művészt hajtott bubiék szolgálatába és
a legtöbb bubi mögött mint pártfogó, egy nemkereső, szegénységben
maradt, eladósodott igazi áll, aki a bubit elviszi a kávéházba és
bemutatja Szinnyei bácsinak, de mikor este hazamegy és magára marad,
elátkozza bubit és a maga szegénységét. Ezenkívül még egy-két körülmény
segíti bubit a dilettánsi pályán. Többek közt az, hogy nálunk semmi
téren nincs igazi kritika s így nem is vehetjük rossz néven a
közönségtől, hogy bizonyos, komplikáltabb műfajoknál összekeveri bubit
az igazi művésszel. Voltam én már olyan verniszázson, ahol bubit nagyon
kinevették, de rosszat senki nem írt róla az ujságba. És többek közt
segíti őket az a furcsa körülmény, hogy ahol nincs igazi közönség
bizonyos dolgokra, mint például nálunk, ott a bubi személyes hívei igen
sokszor pártját fogják a dilettánsnak az igazi művésszel szemben. A
nem-szervezett közönségnek ez a jóindulata a dilettánssal szemben
legjobban látszik meg azokon a hangversenyeken, amelyek tízével-húszával
hangzanak el a téli szezonban Pesten, és ahol médi vagy bubi olyan
tapsokat kap, amilyeneket akar, ugyanattól a közönségtől, amely az
Operában Carusot a szó szoros értelmében kipisszegte. Az ilyen, nem
kulturált és kritikával nem fegyelmezett közönség mindig valami belső
ellenségeskedéssel volt a professzionátusok iránt, mindig jobban
szerette a maga fajtáját, azt a «művészt», aki félig maga is publikum,
aki közelebb áll hozzá, mint egy-egy vad géniusz. Ezért vannak most
bubiék divatban Pesten, és ezért értem én teljes-tökéletesen azt a jó
hölgyet, aki azt mondta, hogy dilettánsokat csinál a fiaiból.


A maláji medve
1912 junius.
Abból a sok csendőrből, aki most Pesten a rendőrséget őrzi, mindenhova
jut egy-kettő. Nem tudom, az enyém szabadnapos volt-e, vagy más címen
járt az állatkertben, elég az hozzá, hogy ott láttam sétálni.
Kakastollát lengette a szél, ő pedig ment egyik ketrectől a másikhoz,
egy noteszkönyvvel a kezében. Mindenütt megállt, nézte egy ideig az
állatot, aztán megnyalta a ceruzáját és írt valamit a noteszbe. Ment
tovább. Ejnye – mondom magamban – ez mégis csak érdekes, ez a karhatalmi
tényező, aki jegyzeteket csinál az állatkertben. Mentem utána. Bevallom,
már akkor egy kicsit meg voltam hatva, mert sejtettem, hogy mit ír. A
maláji medve barlangjánál mögéje álltam és belenéztem a noteszébe.
Gyönyörű kalligráfiával ezt írta bele: «Maláji medve, kicsiny, csinos
barna állat, szabadon látható.» Azzal ment tovább, a másik barlang felé.
Uraim, uraim, politikus uraim, ez mindenütt a világon tréfás eset volna,
a párisi Jardin d’Acclimatationban épúgy, mint a berlini Zooban. Nálunk
nem az, és engedjék meg, hogy egy nagy adag meghatottságot jelentsek be
ez eset kapcsán. A karhatalom, amikor szerét tehette, elment művelődni
az állatkertbe és jegyzeteket csinált. Képzeljétek el, hol az isten háta
mögött állomásozik ez a jó fiú, és képzeljétek el, milyen szép lesz az,
amikor majd hazatér, körülülik és ő előveszi a noteszt és felolvassa,
hogy a maláji medve milyen kicsiny, csinos barna állat. Gondoljátok el,
milyen Balkán az a politika, amiért ő szegény itt lakik most Pesten és
milyen Európa az, amit ő csinált, mikor tanulni ment férfikorban,
deresedő fejjel, az állatkertbe. Gondolkozzatok csak egy percig azon,
hogy milyen messze volt ő ott a maláji medve ketrece előtt mindattól a
montenegrói államtudománytól, amely Pestre rendelte, mily messze volt
tőle kulturában, jóakaratban, bölcseségben, nyugalomban és az élet
szépségében. Ha nem tudnám, hogy a kenyerét veszítheti ezért,
megkérdeztem volna a nevét tőle és most kiírnám. De így otthagytam, egy
kis örömmel a szívemben, egy kis reménnyel, egy kis boldogsággal, mert
arra gondoltam, hogy mégis lesz itt valaha emberség, komolyság, becsület
és munka, és lesz itt még egyszer sok, igen sok embernek ilyen naiv hite
az élet szebb értékeiben, aminő hit ebben a noteszes csendőrben volt.


A galamblövők
1912 junius.
A margitszigeti rendőrök, nem tudom hányan vannak, tízre, tizenkettőre
becsülöm a kirendeltséget, szerény tapasztalatom szerint ennek az egész
világnak a legjobb rendőrei. Lehet, hogy külön válogatják oda őket,
lehet, hogy a szép és előkelő környezet teszi, de öröm őket hallgatni,
mikor az idegent kalauzolják, öröm látni a buzgóságukat, amellyel a
nem-rendőri szívességeket teszik a publikumnak, ahogy hölgyeken
segítenek, ahogy gyerekekre vigyáznak, – tizenöt év óta nézem őket, de
még egy se volt köztük, aki ne lett volna különb a híres londoni
rendőrnél. A minap dolgom akadt az egyikkel. A kis szállóban lakó
fürdővendég kocsiját nem eresztette tovább a hajóállomásnál. Kérdésemre
udvariasan azt felelte, hogy ez a rendelete. És tréfálni nem lehet, mert
neki is van notesze, és ha a renitens kocsist vagy soffőrt oda beírja,
akkor biztos a büntetés. Egyszer azonban látom, hogy mégis csak robog
autó a tiloson túl, benne nagy büszkén két közismert vasaltnadrágos.
Ejnye – mondom magamban – ezt nem értem. Odamegyek hozzá és megkérdezem,
miért szabad annak a kettőnek az, ami a többinek nem szabad. «Hja, uram»
– mondja a rendőr okos mosollyal – «azok az urak a galamblövészetre
mennek.» Mosolygott, mert ő is érezte az igazságtalanságot, amelynek
védelmét reá bízták. Kisült a következő. A beteg fürdővendégnek, annak
nem szabad a kocsijával a szállóig hajtatni, mert az két-háromszáz
koronát fizet a szobájáért havonta és azért lakik ott, hogy
gyógyítkozzék. Ez a vendég port ver és akadályozza a forgalmat, ez
gyalogoljon egy fél kilométert, ha haza akar menni. De gróf Uborkafa és
báró Pénzenvette és minden egyéb földi kisisten, akinek kedve szottyan
galambokat puffogtatni a sziget végében, felrobog, port ver, forgalmat
akadályoz szabadon és jogosan, és gőgös mosollyal robog el a hotel
mellett, ahova a fizető polgárnak csak gyalog szabad mennie. Mikor az
öreg főherceg derék és józan gazdatisztjei kormányozták a szigetet,
akkor víztorony még nem volt, de nem volt ilyen haszontalan és ordináré
igazságtalanság se azon a területen. Ezt a luxust nem merte volna
megengedni magának annak a nagy úrnak a hivatalnoka, mert épen a
gazdája, aki igazi nagy úr volt, azt hitte, hogy még az ilyen
kicsiségben is egyforma jogaik vannak az embereknek. Abban a
pillanatban, amikor a demokrata főváros kezd parancsolni a szigeten, már
nem szabad Kis Péternek az, ami szabad gróf Lámpavasnak és báró
Pártkasszának. Azon az egyszerű okon, hogy ez galambot megy lőni, szabad
neki az, ami nem szabad a sántának, aki a vízgyógyintézetben lakik. Ép
az a jellemző a mi kis kellemetlenségeinkre itt Pesten, hogy
felháborítóbbak, mint Lipcsében egy vasúti szerencsétlenség. Én nem
tudom, a többiek is így vannak-e vele, de én egy napig betege tudok
lenni az ilyen kis silányságnak. A rendőr, szegény, igazat ad nekem a
szemével, de mosolyog. Ő már különb dolgokat is látott. Én pedig odább
kullogok és egy kicsit szégyellem magamat: ezen boszankodom, mikor az
ország a feje tetején áll. Viszont aztán az az érzésem, hogy talán épen
ezek azok a dolgok, amikért az ország a feje tetején áll és még mindig
nem a talpán.


Egy vadászról
1912 junius.
Még egy kis eset az állatkertből. Megyek, nézek, bámulok, egyszerre csak
látom, hogy egy szürkeruhás ember, aki addig nyugodtan állt mellettem,
és akinek addig semmi baja sem volt, felkapja a sétapálcáját, arcához
illeszti, ahogy a puskát szokás és lelövi vele az oroszlánt. Az oroszlán
nyugodtan aludt tovább, a szürkeruhás pedig újra célbavette a bottal,
hosszan célzott reá, aztán csöndesen, szinte csupán a maga
mulattatására, azt mondta, hogy pppu. Majd hirtelen utána megint: pppu.
Duplacsövű puskának képzelte a botot. Kettőt lőtt belőle. Aztán
megkezdődött a mulatság. Az ember ment egyik állattól a másikhoz. Utána
négy-öt idegen. A szürkeruhás lelőtte a zsiráfot, a disznószarvast, a
bölényt, a gnut, az elefántot, majd a vizilóhoz indult, kétségkívül
azzal a szándékkal, hogy azt is lelövi. Akkor már hajtói is voltak, két
másik úr kiflit dobált a pocsolyába Jónásnak, mire ez kidugta a fejét a
vízből. A ravasz vadász természetesen rögtön főbelőtte, kétszer, aztán
ment tovább. A társasággal a kengurunál találkoztam ismét, akkor már
százötvenen lehettek. Elől ment a vadász, utána a hajtók a kiflikkel,
majd a közönség, boldogan. Szegény kenguru nem is sejtette, mi vár rá,
bámult egy ideig a népre, aztán elugrott. Rettenetes pillanat volt. A
vadász célbavette és halkan, hogy az állat meg ne hallja, megjegyezte:
«ezt nehéz, mert nagyon ugrál.» «Mindegy, mindegy», – biztatták a
többiek – «maga olyan ügyes ember, hogy ezt is eltalálja.» A vadász
ismét célzott. Halotti csönd volt. Aztán halkan hangzott: pppú. Rögtön
utána a második: pppú. Egy hang azt mondta a tömegből: «nem volt meg.» A
vadász hátrafordult, piros, dühös arccal és izgatottan szólt: «ki
mondta, hogy nem volt meg?» Senki se felelt, a közbeszóló gyáva volt,
nem mert jelentkezni. De már tizen ordítottak hátra: «Igenis megvolt.» A
kenguru vígan ugrált és ha jól láttam, kavicsot evett ezalatt, a tömeg
pedig majdnem hajbakapott azon, hogy megvolt-e, vagy nem volt meg. A
vadász és pártja már dühös volt. «Hallatlan. Hiszen itt álltak
mellettem, hát nem a két szeme közt volt meg?» «Persze, hogy megvolt!»
Elindultak. «Menjünk a fókához» – mondta valaki, – «az a legnehezebb.»
«Kérem» – mondta a vadász, – «tessék akármit elém adni, hogy nem
találom-e el.» És mentek, porfelhőt verve, izgatottan, akkor már
kétszázan is lehettek, fókát lőni. Elől a vadász. A sétabottal.
Nem tudom, mi mindenre lehetne ezt hamarjában alkalmazni. Mert annyi
mindenre lehet gondolni, ha eszembe jut ez a szegény pesti
oroszlánvadász. Bálványokra, amiket az emberek maguknak csinálnak, hogy
aztán higyjenek bennük, magyar közéleti karriérekre, olyan férfiakra,
akik a közéletben vadásztak így évekig, amíg végre egy párt tömörült
mögéjük és minden lövésükre vakon megvoltot kiáltott, államférfiakra,
akik folyton lelőtték az oroszlánt, mindig csak sétabottal, mialatt az
oroszlán aludt és nem is tudta, hogy ő már megvolt, írókra, művészekre,
akik egy életen keresztül lőttek sétabottal, a szélhámosokra, akik
sétabotból tüzelnek a börzén… Nem is kell, ne is állapodjunk meg
egyikben sem. Konstatáljuk csak, hogy ennek a bolond kis heccnek
átkozottul pesti íze volt.


A rikkancs és egy úr
1912 junius.
Délután négy órakor jöttem befelé a városba, villamoson. Hátul álltunk a
kalauznál többen, mellettem egy idősebb, szigorú arcú úr. Az egyik
állomásnál, épen, mikor a kocsi indul, felugrik egy rongyos kis gyerek,
Estet árulni. «Nem méc», – mondja a kalauz – «most ugrasz fel, amikor
már megy a kocsi?» És le akarja lökni. Egyszerűen és kedvesen, lelökni,
a pótkocsi alá. «Ejnye» – mondja mellettem az idősebb úr – «nem hagyja
békében azt a gyereket?» De nem volt tanácsos a kalauznak most szólni,
mert az öreg úrnak villogott a szeme és egy kicsit reszketett a hangja.
«Nézze meg az ember» – mondja aztán kissé csöndesebben az öreg. – «Gyere
ide, fiacskám. Adj egy Estet. Nesze, itt van három krajcár. Egy krajcár
a tied.» – «Kezeit csókolom» – mondja a gyerek. – «Csak hagyd _édesem_»,
mondja az öreg úr. Édesem. Erre a szóra mindenki az öreg úrra néz. Ilyet
nem szoktak rikkancsnak mondani. A gyerek már nem volt sehol, leugrott,
talán már egy másik villamosról akarta lelökni a kalauz, de ez a szó, ez
az «édesem», ez ott maradt a kocsin, beszállt a nyitott ajtón, amelyen
át kinéztek a bennülők az öreg úrra, némelyek mosolyogtak, egy kövér
asszony iszonyú komolyan nézte az urat és robogtunk, csöngettünk,
vágtattunk, visítottunk a kanyarodóknál, de valami melegség volt a
kocsin ettől az édesemtől, amelyen most éreztem először, hogy milyen
szép és milyen magyar szó, mennyire lefordíthatatlan, nem lehet azt
mondani, _mein Süsser_, azt se, hogy _mon doux_, sem azt, hogy _my
sveet_, ezt csak édesemnek lehet mondani, ebben a kicsit elkopott és
íme, mégis oly aranyos melegségben fénylő magyar értelmében. Most megint
megszólalt az öreg úr. Szelíd hangon mondta a kalauznak: «mit akar attól
a szegény gyerektől, fiam? Annak is kell élni. Legyen egy kis szíve,
fiam. Emberek vagyunk és szeressük egymást.» A kalauz nem felelt egy
szót sem, zavarban volt, magában igazat adott az öreg úrnak, érezte is a
közhangulatot, jól is esett neki a szelíd és emberséges hang, amellyel
az öreg mintegy visszavonta az iménti ridegebb rendreutasítást. Aztán
megint robogtunk, csöngettünk, búgtunk, kanyarodtunk. Egyszerre csak
felszáll egy állomáson egy úr és köszön a mi öregünknek. Azt mondja: «jó
napot, doktor úr.» «Adjon isten» – felel az öreg. Kérdi a jövevény:
«Hová tetszik, doktor úr?» Feleli az öreg: «Megyek haza, temetésről
jövök. Szegény Albertet temettük… négy gyerek maradt utána… borzasztó
volt.» Aztán nem beszéltek semmit, én leszálltam. És most már értettem
az «édesem»-et. Aztán lassan megértettem a kalauznak mondottakat: legyen
szíve, fiam, mit akar attól a szegény gyerektől? Kezdtem megérteni azt a
sok lágyságot, emberszeretetet, külön krajcárt, szelíd hangot, amit ez
az öreg úr mind, mind a temetőből hozott ide a piszkos villamos
perronra, hogy két percre egy egészen semmi kis affért csináljon, de
ebből a kis afférből mégis valami addig érthetetlen melegséget és
jóságot leheljen az egész kocsi publikumába. Abban a temetőben bizonyára
nagyon sírtak azok a gyerekek. A pap bizonyára szépen beszélt és már itt
a nyár, virágok voltak, szép fák, zöld fű, nagy darab kék ég, sok
csöndes, szelíd tekintetű ember, énekszó, a Jézus neve, amint elszállt a
sírok közt, aztán mindaz a sok szent dolog, ami ott az embert tisztára
mossa: az árvaság, egy ittmaradt nő, aki szerette az eltávozottat, a
búcsúzás, szeretet, szerelem, a mi kicsinységünk és romlandóságunk, a
szép kétezer éves vigasztalás: idegenek és zsellérek vagyunk a földön, a
nagy és szent izgalom, ami elfogja az embert, amikor a másikat a földbe
teszik, az a kis visszafojtott orkán, ami végigvágtat az
idegrendszerünkön, mikor az első darab föld zuhan a deszkára és
mindehhez még egyszer: virágok, kék ég, szomorú ének, az arcokon fénylő
szeretet és megbocsátás… innen jött az öreg úr. Persze, hogy neki az
napon «édesem» volt a rikkancs és «fiam» a durva kalauz. Ilyen közelről
nem mindennap látja az ember az elmélyedésnek hatását az emberre. Ilyen
közelről még nem láttam soha azt, hogy mint váltódik aprópénzre a nagy
és forró gondolatok hatása. És ha valaha elvesztettem volna – mint ahogy
nem vesztettem el soha – a hitemet abban, hogy az élet elviselhetetlen
volna amaz alkalmak nélkül, amelyek a lelket gondolkodásra, érzésre
serkentik, akkor ez a kis eset elég volna ahhoz, hogy ettől datálva
megint higyjek minden elmélyedés, minden művészet, minden jó könyv,
minden szép vers, szép zene, szép kép hallatlan fontosságában és örökre
letárgyaljam belül, ott, ahol mindenki gyerek marad haláláig, azokat az
embereket, akik ezt az életet e dolgok nélkül el tudják képzelni.


Ki a gavallér?
1912 augusztus.
A szigeti kis lóvasút zörgős kocsiján két úr ül előttem. Hűvös van már
most minden este, a fákról kis sárga szakaszjegyek röpködnek, vége a
nyárnak, – az urak is csöndesen szemlélik az őszies estét és gubbasztva
szivaroznak a sötétben. Azt mondja az egyik:
– Háromszor jött, egyszer se adtam.
– Én mindig adtam, – mondja a másik.
– Látja, így rontják őket! A pesti publikum maga alatt vágja a fát.
Arról volt szó, hogy a cigány tányérozott a vendéglőben. A cigány,
szegény, jól tette. Az ő két hangszere: a hegedű meg a tányér. Azt
mondják, hogy a bandák már nem is a jó hegedűst keresik, hanem a jó
tányérost. Mert hegedülni nem nagy kunszt, ellenben a tányéron játszani,
ehhez tehetség kell. Megállani a vacsorázó ember mellett. Nem szólni, a
világért sem, mert ezt nem szabad. Csak állni, szerényen, de mégis
szigorúan, mereven, mint aki nem egykönnyen megy el, még sem tolakodóan.
Megvárni, míg a pasas észreveszi. Megvárni, míg leteszi a kést, villát,
lenyeli a falatot, megtörli a kezét, benyúl a zsebébe, kiveszi az
erszényt, fölteszi a cvikkerét, kikapar egy koronát, előhívja a
főpincért, felváltja nála az ezüstöt öt nikkelre, hogy az egyik nikkelt
bedobhassa a tányérba. Ezalatt a tányérosnak úgy kell állania, mintha
márványból volna. Az arcán ne lássék meg sem a kevés, sem a sok. A
krajcárt hamar dugja a szalvéta alá, mert egy krajcár százat csinál. Az
emberek rá találnak szokni. Tányéros csak az lehet, aki olyan
emberismerő, mint Balzac, olyan következetes, mint Bismarck és olyan
hideg, mint az angol semmítőszék elnöke. Kis, szerény, alázatos ember
rossz tányéros. Nem kap semmit. Nagy, zord, dühös, kövér cigány rossz
tányéros. Tízfilléreseket kap. A jó tányéros legyen kövér, lassú,
komoly, csöndes és a szenvedélyt ne ismerje. A jó tányéros ugyanaz az
embertípus, mint a jó adófelügyelő. Ez a pálya ilyen embereket követel.
De hagyjuk ezt. Lássuk mi volt a baj a szigeten.
Azt mondja az egyik úr:
– Tíz korona gyógy- és zenedíjat fizetek a közmunkatanácsnak. Nekem se
gyógy, se zene nem kell, de egye fene, rajta volt a számlán, kifizettem.
A szigeti szállókban már eddig hétszáz lakó fordult meg, szezon végéig
lesz ezer. Ezer ember, tíz koronájával számítva, tízezer korona. A
cigány a vendéglőben játszik, tehát föltételezem, hogy a vendéglős is
hozzájárul ugyanennyivel: ez húszezer korona. Na hát, kérem, ebből
tarthat cigányt anélkül, hogy még ráadásul a nyakamra küldje tányérozni.
– Na hallja… az az egy-két hatos!
– Az az egy-két hatos a negyedik tiszteletdíj, amit a cigánynak adok. Az
első a huszonöt fillérben van, amit belépődíj címen fizetek a hídon, a
sziget gyönyöreiért, köztük a cigányért. A második benne van a magas
vendéglői árakban. A harmadik a gyógy- és zenedíjban. A tányér
negyedszer vág mellbe egy és ugyanazon kéj-élvezetért.
– Na hallja… az az egy-két hatos! Gavallér-ember nem számolgatja ezt
így.
Ez az.
Itt álljunk meg, ide akartunk érkezni, a gavallérságnak ehhez a
speciálisan pesti értelmezéséhez, amely valamikor általános divat volt,
amelyet sehol máshol nem ismertek, nem ismernek, mindenütt kinevetnek s
amely már nem annyira, mint azelőtt, de mégis üldözi a józan embert.
Ennek a különleges pesti-magyar gavallérságnak a kódexe körülbelül a
következőkbe foglalható össze:
1. Velem szemben ezen a világon senki sem gavallér, de én legyek
gavallér mindenkivel szemben.
2. Ne számítsam utána a főpincér összeadását, mikor egy társaság kétszáz
koronás számláját fizetem, mert azzal, hogy a számlát én fizetem, még
nem vagyok gavallér, de ha fölfedezem a számlában, hogy egy üveg francia
pezsgővel többet számított, fogjam be a számat és vágjak hozzá némán
húsz koronát, amivel nem tartozom, mert ha utána számolok, akkor ő
gúnyosan mosolyog, ugyanezt teszi a társaság is és én abban a
pillanatban smucig kutyává változtam, mert az emberek nem a lényeget
tekintik, nem azt, hogy én voltam a bőkezű házigazda, hanem a formát,
ami úgy szép, ha tűröm a csalást.
3. A papirpénzből visszakapott összeget nem szabad megolvasni, mert az
emberek összemosolyognak, ez nem gavallér dolog. Úriembernek mindegy,
hogy a boltban vagy a kávéházban mennyivel tévednek, a visszakapott
pénzt sülyessze a zsebébe olvasatlanul, mert így szebb.
4. Meleg nyári éjszaka. Elmegyek egy barátommal a kerti mulatóba, munka
után, azzal, hogy megiszunk ketten egy üveg pezsgőt. Meg is isszuk és
amikor a pincér az utolsó pohárral is kitöltötte, már ott az újabb üveg,
ami nem kell, mert nem berúgni mentünk oda, nem búfelejteni vagy a
helységben feltünni, hanem eldiskurálni egy pohár pezsgő mellett. De az
új üveg már ott van, a pincér már nyitja. A barátom nem meri neki azt
mondani, hogy nem kell, mert fél, hogy smuciánnak fog látszani. Ugyanígy
cselekszem én is. Ő pedig vígan felbontja az üveget, tölt a pohárba, ami
aztán ott is marad. De nem szólt senki, mert ez nem gavallér dolog. Mert
azt nem mi határozzuk meg egymásról, hogy gavallérok vagyunk-e, hanem a
pincérek. És Pesten száz ember közül kilencvenkilenc engedi magát
terrorizálni a pincértől, mert fél, hogy félrehúzza a száját és a pesti
ember elvégre még is csak a pincért tartja bírónak abban a kérdésben,
hogy ki a gavallér.
5. Gavallér ember nem veszekszik a fiakkeressel a fizetésnél. Mi
következik ebből Pesten? Egyetlen egy dolog, de az aztán mindig. S ez
az, hogy a kocsis, bármennyit kap, még kér. Mert a kocsis tudja, hogy a
gavallérnak nem szabad vitázni. Hogy inkább fizet. Már most, aki ez
ellen tiltakozik, az smucián. Az «veszekszik a szegény kocsissal». Annak
azt mondják: «ülnél csak te egész nap a bakon, szélben, hóban, esőben».
És soha, senkinek nem jut eszébe azt mondani: «ülne csak ő egész nap
helyettem a rendelő-szobában és bujna ő be oda három forintért, ahova
nekem orvosi esküm alapján be kell bujnom». Nem. Ez nem gavallér-beszéd,
mert ez a komoly, kenyérkereső ember józan beszéde. Ez smucig kutyaság
Pesten. Az ilyen ember járjon villamoson. Az ilyen ne élvezhessen soha
egy puhapárnás, gummikerekű kocsit. Mert a kocsistól függ, hogy ki a
gavallér. Hát persze, hogy a sikkasztó a gavallér, hát persze, hogy a
bakkarat-kullancs, a mások szerencsétlenségéből pénzelő klub-szemét a
gavallér, hát persze, hogy a lóverseny kvóta-eltalálója a gavallér. Aki
szórja, dobja a pénzt, mert más tekintélye ebben az életben nem lehet, a
kocsisnak az a gavallér. A pesti ember pedig meg van félemlítve és nem
Batthyány Elemértől vagy Szemere Miklóstól tanulja meg, hogy mi a
gavallér-tempó, hanem a fiakeres kocsistól. Mert Szemere Miklóst nem
ismeri, a kocsiba ellenben minden héten beleül. A vége az, hogy
megzsarolják és kinevetik. A pénzéért még gavallér se volt.
6. Minden munkakerülő pumpfráter bírája Pesten a gavallérságnak. A
cigány, a pincér, a kocsis legalább dolgozik ezért a magas méltóságért.
De a professzionátus pénzkérő, az elegáns zsaroló, az ötkoronás
«mellbevágótól» föl egészen az ötven koronás soha meg nem adóig, mind
ingyen viseli az _arbiter gavallériarum_ címet. «Kérlek öregem… húsz
korona…» Ha rögtön, boldogan, kéjjel, szerényen nem nyúlsz a zsebedbe és
oda nem adod neki azt a húsz koronát, amit egy órával azelőtt a keserves
munkádért kaptál, amiért periratot írtál, gyereket tanítottál, cikket
izzadtál ki, vagy amit váltóra fölvettél, akkor smucig kutya vagy. «Nem
kérné, ha nem szorulna rá.» Ezt mondják. Vagy: «ugyan, mi az neked, húsz
korona!» De ha elgondolom, hogy mindennap olvashatok az ujságban egy
emberről, aki öt forintért leütötte a másikat, egy asszonyról, aki a két
forint szobabérét nem tudta megfizetni és ezért elvágta a gyereke