Írók, könyvek, emlékek - 7

romantika szellemében gyökereztek és romantikusan színezték alá az
utánuk következett két-három generáció gondolkodásmódját is. Abban a
korban tehát, amikor Európa összes országaiban a diadalmas realizmus
volt az uralkodó tendencia, a magyarság romantikus szellemi és erkölcsi
légkörében élt. Aki ebből a szempontból próbálja vizsgálni a kiegyezés
utáni magyar világ történetét, az sok különös jelenségnek találja meg a
magyarázatát.
Az irodalomra nézve ennek az általános magyar lelkiállapotnak az volt az
egyik következménye, hogy mindazok, akiknek a szelleme, stilusa és
törekvése kívül esett az uralkodó romantikus ízlés sodrán, háttérbe
szorultak. A kritika nem értékelte őket érdemük szerint, a közönség még
kevésbbé reagált írásukra. Petőfi és Jókai voltak a nagy irányítói a
közizlésnek. Még Arany János is inkább nagy prestige volt: a legjobbak
költője, az olvasók széles köréhez való viszonyát kissé lehűtötte az,
ami benne a mértéktartás realisztikus szelleméből való volt,
ábrázolásának a realizmus felé hajló módja. Az Aranynál kisebbek, mint a
versben Vajda János, az elbeszélésben Tolnai Lajos, Kazár Emil és mások
is, többé-kevésbbé kívül maradtak a közönség érdeklődési körén és az
irodalmi közvéleményben is többé-kevésbbé az eretnekség poziciójába
szorultak. Bizonyos ellenzéki álláspontra kerültek az őket körülvevő
egész közszellemmel szemben, a hivatalos irodalmi hatalmak nem jó
szemmel néztek rájuk, a közönségtől nem kaptak támogatást,
többé-kevésbbé légüres térbe kerültek, – nekik alig jutott valami abból
a társadalmi díszből és anyagi ellátottságból, amelyet az a kor az
írónak adni tudott. Vajda Jánosban ez az állapot felszította a lázadás
szellemét, amely úgyis benne volt lényében, Tolnai Lajost bosszúálló
dühvel töltötte el. Mind a kettőjüknél pedig akadálya lett tehetségük
organikus kifejlődésének s a diszharmónia éles akkordját vitte bele írói
alkotásukba. Kazár Emil nem volt sem lázadó, sem dühös természet. Ő egy
rezignált gesztussal visszavonult a szerkesztőségi íróasztal mögé,
csinálta a mindennapi zsurnaliszta-munkát és irogatta novelláit. A
légüres térben végzett írói munka ő rá is visszahatott: tehetsége a
kedvezőtlen temperaturában nem fejlődött és tágult ki úgy, ahogy hivatva
lett volna.
Kazár az úttörők között volt, azoknak az egyike, akik a hidat építették
a múlt század-középi romantikus stilustól a mai stilushoz. A Jókai-féle
közéleti regénnyel szemben, amelynek háttere mindig az egész ország, az
ő szemlélete szűkítette a kört, egy ember, egy család, egy kisebb
embercsoport sorsának perspektivájába állította be az életet s a
keretnek ezért a redukálásáért a pszichologiai elmélyítéssel, az élet
apró részleteinek valószerű ábrázolásával igyekezett rekompenzációt
adni. A magánéletükbe behúzódó apró emberek sorsa érdekelte, az életnek
kis tragédiái és még kisebb komédiái. A témái kicsinyek, tulajdonképeni
formája a novella s ezt az eredeti hajlandóságát fejlesztette az
irodalmi munkának kapcsolatba jutása a zsurnalisztikával, amely az ő
generációja alatt vált teljessé. Az ujság tárcát kivánt, az írók tehát
rövid tárca-novellákat írtak. Kazár az elsők egyike volt irodalmunkban,
akik ennek a rövid novella-formának formai és stilus-törvényeit
átérezték, ösztönből, mert tradiciója még akkor nem volt nálunk ennek a
formának és mesterét, Maupassant-t ő akkor még aligha ismerte. A modern
novella Boccacciója csak a nyolcvanas évek vége óta kezdett nálunk
ismeretessé válni. Kazár inkább az angol realisták, Dickens, Thackeray
tanítványa volt, tőlük tanulta az ábrázolás apró vonásokkal jellemző
módszerét, talán ők födözték fel számára a kicsiny, jelentéktelen,
szegény emberek életét is, mint alakítani való anyagot. Kongenialítása
is volt ezzel az anyaggal, az ő saját élete is ezek között a szerény
kispolgári keretek közt folydogált, alakjait maga körül látta minden
nap. Később ismerkedett meg Zolával és a többi francia naturalistával,
nemkülönben az oroszokkal is, akik közül azonban Gogoly talán már előbb
is hatott rá. Ez az új stilus nagyon érdekelte, körülbelül ő volt az
első, aki ismertette az «Egyetértés»-ben, ahova igen sok irodalmi
tárcát, kritikát írt s amint a naturalista stilus első kísérletei
megjelentek nálunk is, élénken érdeklődött irántuk. Nem tudott velük
menni, naturalizmusukat túlradikálisnak érezte, de rokonszenvezett
velük. Nem volt harcos szellem, forradalmár még kevésbbé, tartalmi és
formai invenciója sem volt gazdag, szerény félénksége gátolta a
merésben. Megmaradt a maga határai között, s ezek a határok nem voltak
nagyon szélesre szabva. Nem tartozott az irodalom fölfödözői közé.
Olvasója sohasem volt nagyon sok és akik voltak is, hamar elfelejtették.
1905-ben a miniszterelnökség sajtóosztályának tisztviselője lett,
szerény, nyugalmas állásában olvasgatta a vidéki lapokat, kivonatokat
készített cikkeikből, az irodalomtól elfordúlt, alig írt azóta valamit.
Néhány év előtt próbáltam rábeszélni, írjon meg egyet-mást irodalmi
memoirejaiból. A sok körmöléstől írógörcsös, bütykös ujaira mutatott és
rezignáltan felelt: ő már nem ír semmit. Érdemes munka volna, ha valaki
átkutatná munkáit, bizonyos, hogy a múlt század második felének legjobb
magyar novellái közé kerülne közülük nem egy s a mai olvasó is élvezetét
találná bennük.


EMLÉKEZÉS TÓTH BÉLÁRA.
1894-ben lett Tóth Béla – ahogy akkoriban mondani szokás volt – jónevű
ujságíróból országos hírű íróvá. _Szájról-szájra_ című könyvével jutott
fel erre a magaslatára a hírnévnek. Egészen különös dolog ennek a
könyvnek az akkori viszonyokhoz képest páratlan sikere. Mindenütt
olvasták, mindenütt idézték, egyre-másra jelentek meg az új kiadásai,
talán csak Herczeg Ferenc Gyurkovics-könyvei, amelyek szintén akkortájt
voltak divatjuk virágjában, vetekedhettek vele az olvasóközönség
nagysága és egyetemessége dolgában. Pedig egyszerű kis könyvecske volt,
a magyar emberek száján forgó szállóigék jegyzéke, jelentésük
magyarázata, szerzőjük és forrásuk megállapítása, egy kicsit
anekdota-gyűjtemény, kicsit kuriózumok leltára és kicsit filológia. Az
emberek felfedezték magukban, hogy fontos tudniok, honnan ered például
ez a mondás: _ez nekem Hekuba_, nyugtalanította őket, hogy nem lehet
megállapítani, honnan való ez a királyi jelmondat: _Bizalmam az ősi
erényben_ és örültek, hogy ezentúl öntudatosan használhatják a
_visszaszívni_ szót, mert Tóth Béla kikutatta, melyik
színész-anekdotából származik. Maga a _szállóige_ kifejezés valami
rendkívüli elmés trouvaillenak tetszett akkor és senki se gondolt arra,
hogy mégis csak a _geflügelte Worte_ kissé szabad fordítása, amint hogy
az egész könyv egy azonos tárgyú német könyv ötlete, mintája és
módszerei szerint készült.
Ezt a roppant sikert nem is lehet másból megmagyarázni, mint írójának
egyéniségéből. Tóth Bélának volt egy rendkívüli tulajdonsága, amely
csalhatatlan biztosítéka volt a sikernek, akármit és akármiről írt. Igen
élénk ösztöne volt a közönséggel való kontaktus iránt, ami körülbelül
annyit jelent, hogy ő maga is a közönség egyik tagja volt, ugyanaz
érdekelte, ugyanaz volt az ízlése, a gondolkodásmódja, az érdeklődése,
mint a közönségé, nem választotta el őt olvasóitól más, mint az, hogy
néhány fokkal többet tudott és főképen igen szépen, egyszerűen, a
stilusnak minden tudatos mesterkedés nélküli, természetes művészetével
tudta kifejezni azt, amit a többi emberek jóval homályosabban,
öntudatlanabbul gondoltak. A közönség nyilvános gondolkodó szerve volt
ő. A ráérő polgárember szereti a kuriózumokat nézegetni, akárcsak Tóth
Béla, kedvét leli a dilettáns nyelvészkedésben, mert büszke rá, hogy
szereti, érti és jól tudja használni az anyanyelvét, de azért jót tud
nevetni a hivatásos nyelvészek okoskodásain, amelyekkel ki tudják
mutatni egészen eltérően hangzó rokonnyelvi szavak közös eredetét magyar
szavakkal. A műveltségére diszkrétül rátartó polgárember szeret
beszélgetni mindenféle a műveltség körébe tartozó dolgokról, amelyek
tudásához nem kell nagy erőfeszítés: egy-egy épen aktuális
természettudományi kérdésről, a spiritizmusról, idegen népek és országok
dolgairól, stb., stb. Egy kis filozófiát is szívesen elvisel, persze a
józan, világos, praktikus fajtából, mert a nehezen érthető filozófiai
kérdéseket nehezen érthető nyelven tárgyaló igazi filozófusokra csak
furcsálkodó mosollyal tud nézni. Tóth Béla nem tudta nevetés nélkül
kimondani ezt a szót: Hegel. Legfőképen pedig szeret a derék és művelt
ember nézelődni az utcákon, megállani a kirakatok előtt, betekinteni a
vásárcsarnokba, megbotránkozni a kofák gorombaságán, a kocsisok
zsarolásán és káromkodásán, az utcai rend hiányain, mindenféle
neveletlenségeken. Ő kulturember, külföldi városokban járt, francia
könyveket olvas – még a nagy Larousse is ott van könyvespolca
díszhelyén! – neki igénye van a művelt tónusra, az urbánus életformákra,
arra, hogy mikor en-tout-casját gondosan a nyele köré csavarva sétál az
utcán, ne lásson kellemetlen és durva dolgokat és ne kelljen besároznia
gondosan kikefélt cipőjét a rossz kövezeten. Ez minden jó polgárember,
vagy ez szeretne lenni és ez volt Tóth Béla. Még a franciáskodása és a
németség iránti kissé negélyezett lenézése járult kiegészítésül ehhez a
képhez, – a kilencvenes évek magyar polgárembere különös disztinkciónak,
az európaiasság bélyegének tartotta, ha jól tudott franciául, viszont a
németet utálni ősi tradició volt, szinte a hazafiság egyik eleme az
Ausztria és a közös hadsereg elleni politikai harcok idején.
Az a gyanúm, hogy Tóth Béla egy kicsit maszkirozta is magát egy
bourgeois tipusára, úgy, ahogy az a realista francia regényirodalomban
kialakult. Mr. Homaist ő aligha érezte olyan egészen humoros figurának,
mint Flaubert. Mr. Homaisnak azok a változatai, amelyek humoros
hangulatuktól megfosztva, a Flaubert utáni irodalomban szerepeltek, neki
bizonyára példaképei voltak. Ahogy ő az utcán járt, mindig pedáns
választékossággal öltözve, fekete selyem esernyőjével a kezében,
akármilyen volt az időjárás, rövid, nem túlgyors és nem is lassú
lépésekkel, rövidlátó szemeivel odahajolva egy kirakathoz, – Páris
utcáin járva, sok évvel később gyakran jutott eszembe Tóth Béla, ilyes
alakok láttára. Gondolkodásmódja is igazi bourgeois-gondolkodás volt: a
városi élet képeit szerette, a természet csak szép látvány, írói képes
beszéd anyaga volt neki. Mikor Montecarlóból megjött, sokat beszélt a
nagy Hotelek és Casino életéről, keveset a tengerről és a természet
egyéb szépségeiről, érdekelték a technikai művek, különösen az olyanok,
mint a telefon, az írógép (nagy esemény és diadal volt neki, mikor a
telefont bevezettette a lakásába és ő volt az első magyar író, aki gépen
írta cikkeit), a repülőgép problémájáról is sokat szeretett beszélni, de
nem hitt megoldhatóságában, a falusi ember inkább anekdota-tárgy volt
neki, demokratának tartotta magát, de a szociális kérdések nem igen
érdekelték, vallás dolgában liberálisan közömbös volt, büszke volt anyai
ágon való nemes őseire és apja egyszerű származására egyformán, költői
hírnevére még inkább (jaj lett volna előtte annak, aki Tóth Kálmán
költészetét kritika tárgyává merte volna tenni), nem szerette a
fantasztikumot, a túlzást, a szenvedélyes dolgokat, a szertelenséget, a
nagyon újat, konzervativ volt tudta nélkül, józan eszű racionalista, – a
francia _bon sens_ volt az ideálja – a képzőművészetet, zenét nem
tanulmány alapján, de érzék szerint élvezte, az irodalomban a francia
realisták, különösen Maupassant, Daudet, Bourget voltak kedvencei.
Filozófiája az a pozitivizmus volt, amely Comte eszméiből átszivárgott a
korabeli francia polgárságba és minden más akkorbeli polgárságba, amely
nem szokott filozófiát olvasni.
Magyarországban akkor, a kilencvenes években vetődött felszínre a városi
polgár embertipusa. Egyelőre még konglomerátuma volt különféle
elemeknek, a régi német városi patriciusság, a városi életbe
beleszívódott nemesség, az alsóbb rétegekből fölemelkedett része a
lateinereknek, a mindjobban asszimilálódni kezdő zsidóság alkotóelemei
még külön-külön is felismerhetők voltak, – ahogy még ma is azok – de a
közös érdekek, közös életmód és mindenféle más közösségek révén már
fejlődni kezdett köztük valami közérzés, ami arra vallott, hogy
előbb-utóbb egységes vegyülékké kell válniok. Ezt a közérzést
testesítette meg magában Tóth Béla és ezt fejezte ki írásaiban. Ő olyan
volt, amilyenné a magyar városi úri embernek válnia kellett volna,
amilyen mindegyik szeretett volna lenni, ezt a maga tipikus mivoltát
fejezte ki az elérhető legnagyobb teljességgel mindabban, amit írt. Egy
önmaga tudatára frissen ráeszmélt embertipus nyilvános szószólója volt,
– ez a titka rendkívüli sikerének és hatásának.
Ezenkívül pedig mindig foglalkoztatni tudta a közönséget a saját
személyével. Nem az olyan reklám-hősök módjára, amilyenek az izléstelen
handabandázás mai korszakában ráerőszakolják magukat a nyilvánosságra,
hanem a közönségével bizalmas vizsonyban élő íróember módján, aki
írásába külön színül beleviszi önmagát, a maga egyéni szempontjait,
élményeit, az élettel való súrlódásait, sőt alkalmilag apró-cseprő házi
dolgait is. _Esti levelei_-ből a közönség megtudta nemcsak azt, hogy
ezeket az elmés és roppant népszerű cikkecskéket ő gépen kopogtatja le,
aztán betelefonál a szerkesztőségbe, hogy kész van és biciklis szolga
jön el a kéziratért, de azt is, hogy a felesége milyen tapasztalatokat
tett a csarnokban, hogy kis tömzsi barnahajú asszony, házi nevén Lidónak
becézik és az ura nagyon szereti, hogy a dolgozószobája hány szegletű,
hogy van egy szép fehér angora kandúrja, Hintze a neve, hogy karácsonyra
íróasztalra való nagy gömbalakú órát kapott az asszonytól – és még ezer
más efféle apró-cseprő dolgot. Ezt pedig minden osztentáció nélkül, az
önmaga dolgairól beszélgetni szerető ember közvetlen, természetes módján
keverte bele írásaiba. Ettől írása egészen különös személyes reliefet
kapott s a közönség az írásain keresztül példátlan intim viszonyba
került az íróval. Tóth Béla személyes ismerőse volt az egész országnak,
pedig nagyon kevesen találkoztak vele személy szerint. Társaságba
sohasem járt, klubokba még kevésbbé, színházba és más nyilvános helyre
igen ritkán, akkor is elvegyült a többi publikum közé, egyre teljesebb
elzárkózottságban élt Abonyi-utcai lakásán. Mindig volt néhány barátja,
akik gyakran meglátogatták, de ez a baráti kör egészen szűk volt és –
később elmondandó okokból – gyakran változó. Voltak jóbarátai abból az
időből, mikor még szerkesztőségbe és kávéházakba járó zsurnaliszta volt,
– de ezekkel évszámra nem találkozott. Az írásain keresztül érintkezett
az emberekkel, de minden emberrel, aki az országban ujságot és könyvet
olvasott. Ha egy nap nem volt _Esti levél_ a «Pesti Hirlap»-ban, ezer
meg ezer embernek volt az az érzése, hogy máma elmaradt a házból a
mindennapos, megszokott jóbarát.
Mindebből nyilvánvaló, hogy Tóth Béla ideális ujságíró volt.
Tulajdonképeni qualitása ez volt, minden egyéb képessége ezt az egyet
támogatta. Műveltsége jó ujságíróműveltség, nem tudományos képzettség,
hanem mindenféle terekről való közérdekű ismeretek nagy mennyisége,
különös tekintettel a kuriózus dolgokra, itélete egy művelt ember
átlagitélete, világfelfogása egy gyakorlati, szinte magától értetődő
életfilozófia, amely ösztönszerűen kerüli az éles
kontroverz-problémákat, a témái azok a témák, amelyek épen aznap
mindenki száján forognak. Az írásmódja pedig az ideális jó
ujságíró-stílus, a szónak nem abban a lekicsinylő értelmében, amelyet a
pesti ujságírás átlagának gondatlan, műveletlen és affektált, a nyelv
gyökeres ismerete és szeretete nélküli stilusa megérdemel, hanem valóban
kitünő magyar beszéd, közvetlen, kifejező, világos, numerózus, az író
személyét és gondolatát egyaránt őszintén kifejező és nyelvileg is
magától értetődően korrekt. Tóth Béláról sokszor mondták kollégái, hogy
rendkívül lelkiismeretes ujságíró volt, mesterségének becsületes munkása
a pongyola és léha ujságírás országában. A mondatait sem írta le soha
gondatlanul, írásbeli megjelenésében is, mint külsejében mindig volt
bizonyos úri elegancia. A nyelvet mint mestersége eszközét tudatosan
kultiválta. Kollégái között nyelvtudós híre volt, mert szeretett nyelvi
problémákról beszélni, a hivatalos nyelvtudósok is igyekeztek körükbe
vonni, mert jó szolgálatot tett nekik a Szarvas Gábor-féle nyelvi
orthologia terjesztésében. Pedig egyáltalán nem volt nyelvtudós, őt a
nyelvnek csak a praktikuma érdekelte, a nyelvhasználat kérdései, amelyek
minden pillanatban elébe botlanak mindenkinek, akinek mindennapi
kenyere, mesterségéhez tartozó szerszáma a nyelv. Mint a becsületes
mesterember a jól kezébe illő kalapácsot, szerette és megbecsülte a
magyar nyelvet, kifejező képességében gyönyörködni tudott és föltétlen
biztonsággal tudott vele bánni. Bizony ebben példát vehetnének tőle
nemcsak ujságírók, hanem írók is, akik közül nem egy, még olyan is,
akinek vérében van a magyar nyelv érzése, csupa hanyagságból,
fölületességből és nem ritkán affektálásból tiszteletlenül bánik a
magyarság legszebb kultur-produktumával, a magyar nyelvvel. Meg kell
mondani, hogy még ma is csak épen az a néhány legjobb magyar író tud és
akar jól írni magyarul.
Tóth Bélának a stilusa emelte velejében zsurnaliszta tehetségét irodalmi
színvonalra. Ebben is tipikus volt korára: akkor vált teljessé a magyar
irodalom elujságírósodása. A régebb író-tipusban azok adták a túlnyomó
vonásokat, akik valami tisztes közhivatalból éltek és szabad óráikban
áldoztak az írói hivatásnak, – a kilencvenes évek elejével vált csaknem
kötelezővé, hogy az író zsurnaliszta legyen, legalább addig, amíg nem
arat akkora sikert, amely felszabadítja a zsurnaliszta
mellékfoglalkozástól. De még akkor is függő maradt mindegyik az
ujságtól: azokat a műfajokat kellett elsősorban kultiválnia, amelyekre
az ujságnak szüksége volt, a tárcát, a rövid novellát, croquist,
elmefuttatást, színházi kritikát, mert az irodalomnak az ujságtól
független műfajai nem tudták eltartani még a legnépszerűbb embereket
sem. Ebből következett az irodalomnak és az ujságírásnak az
összefolyása, a kettő között nem volt élesen megvont határ és tömérdek
olyan írás keletkezett, amelyet író írt, de zsurnalisztikai szükségből.
Aki utána néz, csodálkozni fog, milyen kevés olyan könyv jelent meg
ebben az időben, amely valóban könyvnek készült és nem eredetileg ujság
számára írt és csak utólag könyvvé összeállított cikkekből áll. Részben
ez is magyarázza az akkori könyvek aránylag csekély kelendőségét, mert
más az igénye a könyv-olvasónak, mint az újságolvasónak, ami nagyon
tetszik az embereknek az ujságban, azt esetleg unják könyvben. Hogy csak
egy példát mondjak, de jellemzőt, Kozma Andor tárca-versei az ujságban
nagy hatást keltettek és mikor költőjük a kiválogatott javarészüket
könyvekben adta ki, bizony sokkal kisebb volt irántuk az érdeklődés.
Tóth Bélának is azok a könyvei arattak nagy sikert, melyeket könyvnek
írt – a Szájról-szájra, a Mende-mondák, A mi Urunk Jézus Krisztus
gyermekségéről írott könyv, stb. – ellenben ujság-tárcáinak, sőt roppant
népszerűségű esti leveleinek könyvalakban való kiadásai csak mérsékelt
kelendőséget értek el.
Azért Tóth Béla igazi író volt, de szó szoros értelmében vett
szépirodalmi munkáinak is a stilművészet volt a lényege. Maradt néhány
novellája, amelyekben tanúságot tett finom és művészi elbeszélő
adományáról, de amivel leginkább hatnak, az mégis csak a stilus útján
való hangulatkeltés teljes készsége volt. Én itt inkább csak emberi
profilját próbálom megrajzolni emlékeim alapján, máskorra vagy másra
kell hagynom művészetének eszthetikai elemzését. Be kell érnem annak
megállapításával, hogy írói művészete voltaképen csaknem kizárólag
stílművészet volt. És tudatosan az volt, az írónak nem is volt más
célja, mint hogy a stilusával fogja meg az olvasót. Hogy mennyire
tudatos volt ebben, ezt bizonyítja _hangutánzó_ passziója. Nagyon
szerette és pompásan tudta más írók stilusát utánozni. Néhány kortársáét
is, de ez szándékos persiflage volt, az illetők stilbeli modorosságának
és nyegleségeinek kritikája. Amikor azonban régi stilusokat utánozott,
abban komoly művészi szándék, a stilussal való jellemzés vágya vezette.
Kazinczy szépelgő selypítését, a Biedermeyer-kor édes affektálását úgy
tudta utánozni, hogy egy kis tárcacikkben felidézte egy kor egész
levegőjét. Mesterművei ebben a genreben néhány Mikes hangján írt levél
és az _A mi Urunk Jézus Krisztus gyermekségéről írott könyv_, amely a
régi magyar bibliafordítások nyelvén van írva. Nyelvtörténetileg talán
nem egészen pontosan archaizált, semmiesetre sem volt olyan nyelv-utánzó
fenomén, mint Laczkó Géza, akiben a minden apró részletre figyelő
nyelvtudós és az ódon anyagból készséges kifejező eszközt formáló
stílművész egyesül szinte példátlan tökéletességgel. A régi stilusok
hangulatát, levegőjét, a beszélő személlyel való rejtett kapcsolatait
azonban Tóth Béla pompásan érezte és az idegen hangot, amelyet magára
vett, el nem vétette soha.
Mikor én mint fiatal diák és tehetségének nagy bámulója összeköttetésbe
kerültem vele, akkor jutott sok zsurnalisztikai rabszolga-munka és sok
küzködő szegénységben eltöltött év után némi tisztes jómódba. Könyveit,
cikkeit akkori viszonyok szerint tisztességesen fizették, a kiadók
vetélkedtek érte, nem kellett szerkesztőségbe járnia, megengedhette
magának a kedve szerint való lakás, a szépen terített asztal, a mindig
tiszta fehérnemű, évenkint egy hónapi külföldi utazás szerény, de akkor
íróembernél ritka és ma megint elérhetetlenné vált luxusát. Ez volt
életének legnyugodtabb pár éve. Sokat dolgozott és nagy kedvvel,
szerette a saját írását, meg volt elégedve önmagával és az életben
elfoglalt helyével. Magányos életet élt, ezt a magányát kissé
hangsúlyozta, kellett neki a szókimondás függetlenségéhez. Ezért nem
akart tagja lenni irodalmi társaságoknak, még az ujságírók klubjába, sőt
nyugdíjintézetébe sem lépett be. Szerette a látogatókat, délután-hosszat
el tudott beszélgetni állva, a kályhához támaszkodva vagy törökösen
leülve a szobájában elszórt keleti párnák egyikére. (A török dolgokban
való jártasságára, mint a híres szofta-mozgalom egyik részese és a
szultánnak díszkardot vivő diákküldöttség egykori tagja – nagyon büszke
volt, kicsit megtanúlt törökül, szerette, ha hívei effendinek
szólították, igen jó feketekávét tudott törökmódra készíteni). A
beszélgetés azonban meglehetősen egyoldalú volt: ő beszélt, a másik nem
jutott szóhoz. Nagyon élvezte a saját beszédét, aminek különös oka is
volt: gyermekkorától fogva dadogó volt, de ezt a testi hibáját sikerült
leküzdenie. Csak mikor beszélni kezdett, dadogott még egy-két
pillanatig, aztán ömlött belőle folyékonyan a szó. Ezért nem szerette,
ha félbeszakították. Beszéd közben már csak egy-egy vállrándítás
emlékeztetett a legyűrt dadogásra. Szeretett arról beszélni, amiről épen
írni készült, – nem egy cikkét hallottam tőle előbb élőszóval, másnap
aztán csaknem szóról-szóra úgy olvastam az ujságban, ahogy nekem
elmondta. Kellemes, érdekes beszélgető volt, elmés és kedves, – órák
hosszat el tudtam hallgatni. Majd minden a nyilvánosság előtt szereplő
kortársról hallottam a véleményét, nagyon józan, talpraesett itéletei
voltak.
Később, már a kilencszázas években változás állott be nála. Megromlott
az egészsége. Szívbaja támadt, amelynek elharapózását nagyon
elősegítette az addig mértékletes ember egyre fokozódó
alkohol-fogyasztása (fölvitte, szegény, napi egy üveg konyakig).
Állandóan ingerült lelkiállapotba jutott, amely néha mértéktelen
kitörésekre ragadta környezetével és akárkivel szemben, aki épen a
közelében volt a rossz óra idején. Lassanként összeveszett mindenkivel,
többnyire egészen oktalanul. Fadrusz Jánost például nagyon szerette és
mint szobrászt valóban nagynak tartotta. Erzsébet királyné halála után
nagy agitációt kezdett a «Pesti Hirlap»-ban, hogy a királyné szobrával
pályázaton kívül Fadruszt kell megbízni. A művésznek, aki igen derék
ember is volt, ez az agitáció kellemetlenné kezdett válni, mert Tóth
Bélával való jóbarátsága köztudomású volt és művésztársai kezdték azzal
gyanusítani, hogy ő maga inszcenálja ezt az agitációt. Írt tehát egy
igen szép baráti hangú levelet Tóth Bélának, amelyben, tekintettel a
gyanusításokra, kérte, hagyja abba az agitációt. Tóth Béla mértéktelenül
megharagudott, úgy fogta fel a dolgot, mint merényletet az ő írói
szabadsága ellen. Magából kikelve beszélt róla s mikor próbáltam
csitítani, a felesége a háta mögül integetett ijedten, hogy hagyjam rá,
ne mondjak neki ellent, mert még nagyobb dühbe jön. Aztán leült, írt egy
haragos levelet Fadrusznak és a két jó barát sohasem találkozott többet.
Ingerültsége nemsokára már írásaiban is megmutatkozott. Epés, maró,
támadó lett, belekötött mindenkibe s ha a megtámadott fél védeni merte
magát vagy épen ha szelíden is, visszavágott, akkor fékevesztett
haraggal, néha bizony durván is nekirontott. Így lepocskondiázott nem
egy olyan tudóst vagy írót, akiket addig éveken át a legnagyobb
szeretettel magasztalt. Jóformán minden jó emberével meghasonlott s
akadtak, akik civakodó szenvedélyét kihasználták, a közelébe férkőztek
és beugratták többé-kevésbbé igaztalan és mindig túlszenvedélyes
támadásokba. Párbaja is volt egész sereg, kettő-három is ugyanazzal az
egy emberrel. Utolsó nagy harca Wilde Oszkár és Ady Endre ellen volt.
Wildet ő, aki nem értett angolul, csak azokból a nyeglén összeválogatott
aforizmákból ismerte, amelyeket a napilapok «Vegyes» rovatában
közölgettek műveiből – ezek alapján írtó harcot kezdett ellene. Ady
fiatalkori költészete nyilván mind merevebbé váló konzervatizmusát
lázította fel s a költő szenvedélyes gesztusai, nagy zajjal járó
föllépése is sértette polgárias diszkrécióérzékét. Ady keményen
megfelelt neki abban az ujságcikkében, amelyet _Uj Hellász_ című
könyvébe is fölvettek.
Aki ezeket a harcokat folytatta, ez már nem az a Tóth Béla, nem az a
nyájas, elmés, harmonikus hangulatú ember volt, akit a közönség annyira
megszeretett. Zord volt, epés, barátságtalan és kíméletlen, a stíljén is
mind erősebben érzett valami kellemetlen érdes hang. A közönség kezdett
elpártolni tőle. Produkáló képessége is megcsappant, különösen felesége
halála óta, akit egy gyermek szenvedélyességével siratott. Hirtelen
megrokkant, egészsége napról-napra hanyatlott, anyagi gondok kezdték
látogatni. Egy lobbanás még: váratlan házassági terv egy hölggyel, aki
betegségében jó szívvel ápolta, – aztán egy délután, amint elsötétített
fürdőszobájában fotografiái előhívásával pepecselt, beteg szíve
felmondta örökre a szolgálatot.