Írók, könyvek, emlékek - 3

vettem észre semmi ilyesfélét többi társaimon sem. Valamennyien írtuk
azt, amit a lelkiismeretünk sugallt és írtuk úgy, ahogy a tehetségünk
mértéke engedte, igyekeztünk becsületes és önmagunkhoz hű íróemberek
módjára dolgozni. A Nyugat nem is kívánt tőlünk egyebet, szerkesztői
cenzurája soha nem terjeszkedett túl az irodalmi qualitás követelményén,
tisztelte írói szabadságunkat, sőt viselte készséggel azt az ódiumot is,
amely egyikünk-másikunk munkája révén, hol egy, hol más körből ráhárult.
Mindenütt másutt, – ezt Horváth János is tapasztalhatta – követeltek
több-kevesebb alkalmazkodást, mindenütt másutt akadályozta az író
publicitáshoz jutását az, hogy nézete eltért valakinek, szerkesztőnek,
kiadónak, folyóirat mögött álló csoportnak a nézetétől, – a Nyugat volt
egyetlen szigete az irodalmi szabadságnak a magyar irodalomban, ahol
békésen találkoztak a legkülönbözőbb életfelfogású, stilusú és törekvésű
emberek. Ez az értelme a Nyugat által elvül hangoztatott írói
szabadságnak, amely Horváth János irónikus parenthezise dacára is csak
itt volt meg egyedül. S tévesen tudja Horváth, hogy «a különben is
ernyedező kritikai ellenőrzésen kívül az írói szabadságot mi sem
korlátozta.» Mi igenis nem egyszer éreztük ilyen korlátozások
kísérleteit, valamennyien adtuk árát társadalmilag, politikailag és
irodalmilag annak, hogy elég vakmerők voltunk a Nyugatba írni és
szabadon, szívünk parancsa szerint írni. Egyik-másik esetben valóban az
exisztenciára menő üldözés volt ennek a vakmerőségnek a büntetése. A
politikai és társadalmi bojkottot pedig többé-kevésbbé most is érezzük.
A gondolatban egyre szegényedő konzervatizmus bizony működésben tartja
ellenünk most is hatalmi eszközeit: nem rajta múlik, hogy még élünk és
írhatunk. Még Horváth János tudomása sem egyezhetik szorosan
tapasztalatával, – s ez nem az egyetlen következetlenség rövid
fejtegetésében, – mert amíg itt kétségbevonja az írói szabadság
korlátainak létezését, addig valamivel előbb szemére veti az irodalmi
konzervatizmusnak, hogy a Nyugatról elnevezett irodalmi mozgalomnak még
konzervativ szellemű, de tárgyilagos megvilágítását sem tartotta a
tudomány és a műbírálat komolyságával összeférhetőnek, ami nem jelenthet
mást, mint hogy ilyen megvilágításnak sem adott teret a rendelkezésére
álló organumokban. Mi ez, ha nem irodalmi bojkott? Azt hitték, hogy
légszivattyú burája alá lehet tenni az egész mozgalmat, kiszívni feje
fölül a levegőt és megfullasztani az egészet. Ez egyszerűbb is, mint
eszmével eszme, tehetséggel tehetség ellen küzdeni. Egyszerűbb, de nem
lehet vele célt érni, mert szellemiekben előbb-utóbb érvényüket veszítik
a hatalmi eszközök. Nem is értek el vele egyebet, mint hogy irodalmunk –
elég szerencsétlenségére – kettészakadt, két egymással párhuzamosan
haladó s érintkezésbe alig jutó csoportra. Az egyiké a hatalom, az
irodalom révén elérhető minden dekórum és társadalmi kiváltság, a másiké
a szabad íróember szabad levegője és az olvasóközönség színe-java,
tömegre is nagyobb része. És nem csupán a zsidó közönség, mint ahogy
Horváth János képzeli, hanem tényleg a magyar olvasóközönség
legműveltebb rétege, tekintet nélkül arra, hogy zsidókból áll-e vagy
sem. Nem ismerem a Nyugat olvasóinak felekezeti statisztikáját, nem is
csinálták meg soha, de társadalmi érintkezéseimből tudom, hogy a vidéken
és Budapesten egyaránt olvassák a Nyugatot és íróinak könyveit a legtöbb
olyan házban, ahol igazán érdeklődnek irodalom iránt.
Furcsának tartottam mindig, hogy nagyon sokan – köztük olyan jóeszű
emberek is, mint Horváth – a Nyugatnak bizonyos zsidó ízét érzik. Mi
adja meg egy folyóiratnak, vagy mondjuk, egy írói csoportnak a jellegét?
Józan ésszel csak azt lehet mondani, hogy azok az írók, akik a
folyóiratba írnak vagy a csoporthoz tartoznak. Horváth pedig maga –
szerintem igazságtalanul, mert a Nyugat zsidó munkatársai közt is nem
egy «valódi tehetség» van – azt állapítja meg, hogy «ez írócsoport
valódi tehetségei nem zsidók». És honnan tudja Horváth azt, hogy ezek
mind «aktiv értelemben, sőt tüntetőleg filoszemiták?» Tudtommal egyikünk
sem foglalkozott irodalmilag a zsidósággal filoszemita szellemben. Igaz,
hogy más szellemben sem és nem lehet tudni, nem követi-e el valaki a
filoszemitaság főbűnét már csak azzal is, hogy nem gajdolja együtt a
pogrom-sajtóval az antiszemita nótát? Filoszemitának lenni annyit tesz,
mint elfogúltnak lenni a zsidók javára. Én megvallom, nem tartom magamat
filoszemitának azért, hogy a zsidóban is meg tudom becsülni a
tehetséget, jellemet és erkölcsöt és az antiszemitizmust nem tartom
menedéklevélnek, amely feljogosít minden förtelmes köz- és magánéleti
bűn elkövetésére. Sajnálattal látom Horváth optikai csalódásának okát
abban a judeocentrikus világfelfogásban, amely a mai időkben a
keresztények között nagyon sok derék és okos embert is magával ragadott.
Veszedelmesnek is tartom egész közéletünkre, mert az embereknek ad egy
nagyon kényelmes és egyszerű, de az igazságnak teljes hijjával levő
formulát, ezzel fölmenti őket a komolyabb gondolkodás kényszere alól és
elburjánoztatja azt a gondolkodásbeli tunyaságot, amelyre a magyar
társadalomnak úgyis nagy hajlama van s amelyet Széchenyitől kezdve a
magyarság csaknem minden nagy szelleme váltig ostorozott.
Horváth János, bár fejtegetései sok részletében ellentmond önmagának,
tárgyilagos igyekezete alól gyakran kiütközik elfogultsága, sok olyat
mond kis tanulmányában, amiért érdemes fejtegetéseit figyelemmel
olvasni. A konzervativ oldalról még ennyi tárgyilagossággal sem
találkoztunk eddig egyetlen egyszer sem, még kevésbbé a tények ennyi
ismeretével. Amit füzetkéje végén tanulságul levon, ahogy a konzervativ
kritika feladatait az Ady nevében összefoglalt új irodalommal, a magyar
klasszicizmussal szemben és a közönség nevelése dolgában kijelöli, az
mind nagyon szép, helyes és okos dolog, egy a magyar irodalom és a
magyar irodalmi műveltség helyzetét becsületes szívvel átérző író-ember
beszéde, amelyet huzódozás nélkül elfogadhat az is, aki nem érzi magát
konzervativnak olyan értelemben, mint ő. Vitázni talán fogunk vele, de
ez becsületes, eszmét eszmével, ízlést ízléssel szembeállító vita lesz,
amely az irodalomnak csak hasznot hajthat.


ADY ENDRE.
A _Vér és Arany_ Ady Endrének az a könyve, amelyet a legtöbben olvastak
és amelyről a költőt legáltalánosabban ismerik. Ebben a könyvben van
először kialakulva a költő stílusa a maga teljességében; előző
könyvében, az _Új versek_ben, bár ennek is nem egy verse már a teljesen
kifejlett Ady-stílust mutatja, még sok tekintetben keresi a maga igazi
hangját, formailag bizonyos mértékig még függ azoktól a költői
hatásoktól, amelyeket fiatal korában magába vett, egyéniségén még
mutatkoznak idegen arcvonások. A _Vér és Arany_ már egészen Ady, aki
beolvasztott magába mindent, amit kívülről kapott. De a fiatal Ady, tele
friss temperamentummal, harci lázzal, önmaga felfedezésének gyönyörével
s ezért van a könyvnek mindenek felett szuggesztív hatása. Ez az Ady
annyira új és erőteljes volt, hogy aki le tudta győzni magában az
ösztönszerű ellenállást, amely a nagyon új és nagyon erős hatásokkal
szemben fel szokott támadni az eredendően konzervatív emberi szellemben,
egyszerre odaadta magát hatásának.
A baj azonban az, hogy igen sokan, talán a legtöbben aztán meg is
állottak a _Vér és Arany_nál, megrögzítették önmagukban azt a képet,
amelyet a költőről ebből az egy könyvéből kaptak és nem vették észre
azokat a változásokat, melyeken a költő egyénisége, stílusa és egész
költészete keresztülment. Ezért van, hogy Adyt kevéssé ismerik még azok
is, akik ismerni vélik és bámulják; nem szólok azokról, akik
konzervatizmusból, politikai ellenszenvből, vagy más külső okokból már
kezdettől fogva elutasították maguktól a költőt és művét.
Adyt nem szabad egyes könyvei vagy éppen versei szerint mérni. Az ő
líráját úgy kell nézni, mint egy küzdelmes életen át napról-napra
kiépített egészet, mint egy hatalmas modern epopeiát, amelynek minden
egyes részlete egy-egy epizódja az egységes műnek s amelynek tárgya egy
rendkívül komplikált érzékenységü, mindenre egyénileg reagáló és
rendkívül intenzív életet élő emberi lénynek küzdelme környezetével, a
magyar világgal, önmaga jó és rossz démonaival, az élet nagy dolgaival:
szerelemmel, pénzzel, családi érzéssel, fajhoz való ragaszkodással és
fajával való ellentétekkel, vallással, halállal és az emberi élet
értelmének megfejthetetlen nagy kérdéseivel. Ebben a szünetet nem ismerő
küzdelemben fejlik ki a költő egyénisége az emberek szeme előtt, harci
eszközei benne a költészet kifejezési módjai, az egyes versek pedig a
küzdelemben szenvedett egy-egy bukásnak vagy elnyert diadalnak kísérő
zenéje. Adynak minden egyes könyve egészében tekintve súlyosabb, mint a
benne levő versek súlyának összege és egész költészetének súlya
sokszorosan felülmulja az egyes könyvek súlyának összegét. Egy szélesen
kirajzolt, étapperól étappera szemünk elé fejlő világkép ez a költészet,
nagy eposzok világképe, de sajátosságát az adja meg, hogy nemcsak a kép
egyes részleteit látjuk meg benne, hanem azt a mindig megújúló drámát
is, amely a költő lelkében a kép megrajzolásakor kifejlődött, az
élményt, amely a kép-részeknek az anyagát, az ábrázolás feszültségi
fokát és ábrázolási módját meghatározta és a hangulati reakciókat,
amelyekből a kép ritmusa kialakult. Ha külön vizsgálom Ady hazafias és
politikai költészetét, szerelmi költészetét, vallási és filozófiai
költészetét, eljuthatok bizonyos jelentős eredményekhez, ezeket azonban
minduntalan módosítanom kell, amint az egyik tárgycsoporttól áttérek a
másikra, mert a hazafias versek minduntalan valami módosító világítást
vetnek a szerelmiekre és filozófiaiakra és fordítva. A végén aztán rá
fogok jönni, hogy teljesen hibásan értékeltem mindaddig, amíg az egész,
egységes Adyt nem ismertem és amig meg nem pillantottam egész
költészetének nyugtalan, de mégis egységesen harmonizált körvonalait.
Akkor aztán rájövök, hogy Ady költészete tulajdonképen egy élet
történetéből mindaz, ami ebben az életben fontos és szimbólikus értelmű,
az egyes versek pedig ennek az életnek egyes, a pillanat hatásaira való
reagálásból származó funkciói.
Ez az egységesség nem valami tervből származik. Semmisem állott távolabb
Adytól, mint valami előre megfontolt tervhez alkalmazkodni, mint ahogy
az ú. n. lírai regények írói szokták. Ő inkább, mint bárki más, a
pillanatból írta verseit, nem gondolva semmi másra, mint a pillanatban
benne lefolyó belső indulatok visszaadására. Amit csinált, tiszta merő
impresszionizmus, öntudatának ösztönszerű reagálása az élet váltakozó
benyomásaira s ennek a reagálásnak mennél teljesebb kifejezése. Neki a
vers nem penzum, nem megoldandó feladat, hanem életjelenség, élete egy
bizonyos órájának rímekbe foglalása. Verseiben éli ki teljesen életét s
ezért életrajza az olvasó számára csak annyiban fontos, amennyiben
verseivel összefügg, amennyiben anyagot szállított a benne élő költői
szellemnek. Neki nincsenek kigondolt, fáradságos agymunkával kimódolt
versei, minden sora, minden szava közvetlenül az élményből szakadt ki,
minden képe szemlélet, emlék, valami, amit csakugyan átélt, ami életének
egy része. Amit aztán átélt, azt teljesen közvetlenül fejezi ki,
olyasformán, ahogy az impresszionista festők dolgoznak: a primaire
benyomást rögzíti meg, amelybe még nem avatkozott bele az okoskodás
logikai rendező és magyarázó igyekezete, amit még nem módosított az
élményt bíráló tudatosság. Költészete teljesen ösztönszerű, elemi
jelenség, nincsen benne semmi logikum, kizárólag psychológiai természetü
és csakis a psychologiai vizsgálati móddal lehet hozzáférkőzni, ha úgy
vizsgálom, ahogy az ösztönszerű reflexeket szokás vizsgálni. Amit az ő
homályosságának szoktak nevezni, az ebből származik. Az emberek
megszokták a verset úgy nézni, mint valami logikai természetü, merőben
ész-formulákkal megközelíthető dolgot, s ha így nem tudnak
hozzáférkőzni, akkor zavarba jönnek és nem értik. Ha azonban
megpróbálják átélni azt, amit a költő mond, segítségül hívják –
amennyiben van bennük, mert nem mindenkiben van meg kellő mértékben – a
megérzés ösztönét, azt a misztikus érzéket, amellyel az ember fel tudja
fogni azokat a hangokat is, amelyek értelme számára siketek maradnak, –
akkor világosan, magától értetődően áll előttük mindaz, amit a költő
közölni akart velük. Persze nem szabad sem csupán a szavakat olvasni,
sem csupán a mondatokat, hanem tudni kell megérezni mindazt, ami a
szavak mögött van, a szavak kisugárzási területét, a szavak
kapcsolatainak és az ebből származó ritmusoknak a titkait s követni kell
tudni a költőt képzetkapcsolásának nem logikai sorrenden, hanem pusztán
az élmény természetén alapuló merész fordulatain. Aki nem tud velemenni
a költővel, mikor az előtte feltáruló hosszú képsorozatból kiragad, a
többi elemek átugrásával, két látszólag egymástól távoleső képet,
amelyek azonban az ő élménye szempontjából szorosan összetartoznak, az
hiába is küzködik olvasásával. Kicsit költőnek kell lenni annak, aki
költőt érteni akar s aki Adyt érteni akarja, annak egy kicsit Adynak is
kell lenni, – beleélni magát abba a lelkiállapotba, amelyből Ady versei
alakultak.
A közvetlenség, a szó impresszionista értelmében, Adynak az a
tulajdonsága, amely a legszélesebb rést nyitja megértéséhez és
élvezéséhez. Talán még nem is volt költő a világon, aki ennyire
közvetlenül írta önmagát. Ez persze nem azt jelenti, hogy külső életének
minden apró-cseprő dolgát versekbe foglalta. Ellenkezőleg, úgynevezett
életrajzi adatot az ő verseiben kevesebbet találunk, mint a legtöbb
lírikusnál. Ő a lényét tárta ki minden fentartás és takargatás nélkül,
hiánytalan őszinteséggel; legbensőbb titkait, a természettől nyert
ösztöneit, jó és rossz indulatait, bűnét és erényét, diadalait és
bukását, vonzalmait és gyűlöleteit. Olyan, mint a természet, amely
leplezgetés nélkül mutatja meg magát, nem törődik azzal a hatással, amit
a szemlélőkre tesz, szuverénül, a maga saját törvényei szerint
nyilatkozik. Adynak különösen későbbkori verseiben nyilvánul egész
pregnánsan ez a majdnem közömbös dolgok-felettiség. Fiatalabb éveiben
még harsány hallalival vetette magát az életbe, erős karcsapásokkal,
maga előtt célt látva úszott árjában, – később mindinkább kívül került
az életen, fölébe, mintha valamely idegen bolygóról, nagyon messziről
nézné a világ dolgait. _A halottak élén_ című könyvében már teljes ez az
attitude. A háború rettenetességét s benne a magyarság elkerűlhetetlen
végzetét egész magasan, felülről nézi, mintha neki magának a maga
életével semmi köze nem volna hozzá s mintha a személytelen nagy
természet nyilatkozna ő általa. Ezért olyan kietlenül szomorú ez a
könyv, – csodálatos teljességü kiformálása a háború iszonyatos
sívárságának, embertelenségének és véres unalmának. A legnagyobb
szomorúság az, mikor az ember elszakadottnak kezdi érezni a kapcsokat,
amelyek az élet valóságaihoz fűzik. Ady háborús versei fölött ott lebeg,
mint sötét légkör, a halál megnyugvása. A költő már egy mozdulatot sem
tud tenni, hogy szembeszálljon az elkerülhetetlen végzettel,
beletörődött elkerülhetetlenségébe. Nem tépi ruháját, nem tördeli
kezeit, nem jajveszékel, csak csöndes szomorúságtól át meg átitatott
szavakkal, komor hangját alig modulálva mondja igéit. Az emberiség
kifejezhetetlen szomorúsága fejeződik ki bennük.
Ebben az utolsó könyvében jutott legmagasabbra Ady, az ember és Ady, a
költő. A háború szörnyű élményében világosodott meg előtte teljesen a
világhoz való viszonya. A kifejező eszközei is, amelyek pályáján
fordulatról fordulatra egyre jobban egyszerűsödnek, itt már teljes
egyszerűségben állanak előttünk – azt lehet mondani, eszközök nélkül
dolgozik – semmi nincs háborús verseiben, ami irodalmi, minden verse
olyan magától értetődő, mint egy lélekzetvétel. Alighanem ez a
legnagyobb dolog, amit költő mint művész elérhet.


ADY ENDRE EMLÉKE.
Ady Endrével _Új versek_ című könyvének megjelenése után kerűltem
személyes ismeretségbe. A könyvről írtam egy rövid bírálatot a Vasárnapi
Ujságba, nem hallgatva el némely ellenvetésemet, melyekről ma is azt
hiszem, hogy _akkor_ jogosultak voltak, ha ma, Ady egész pályájának
retrospektív távlatából többé-kevésbbé irrelevánsaknak tűnnek is fel, –
de egészben véve nyomatékos elismeréssel és nagy várakozással. Adynak,
mint nemsokára legjobb barátjától, Bölönyi Györgytől megtudtam, ez a
bírálat nagyon jól esett, már csak azért is, mert olyan lapban jelent
meg, amely eddig irodalmi dolgokban a konzervatív álláspontot
képviselte, de meg azért is, mert megérezte a hangnak komoly
őszinteségén, milyen nagy benyomást tettek rám versei. Ady szellemével
akkor találkoztam először, nagyon izgatott, eleinte erős
ellentmondásokat támasztott bennem, amint azonban jobban beleolvastam
magamat verseinek sajátságos stílusába és hangjába, mind erősebben
hatása alá kerültem, az irodalomról való egész felfogásom lényegesen
módosult e hatás következtében. Attól fogva egész máig Ady lett nekem a
legfontosabb és legérdekesebb irodalmi és lélektani probléma, soha sem
azelőtt, sem azután nem érdekelt oly szenvedélyesen író és férfi-ember,
mint ő.
Az _Új versek_ megjelenése után kevéssel Ady Párisba utazott, ha nem
csalódom, ez volt második párisi tartózkodása, ennek élményeit és
motivumait írta meg a _Vér és arany_ kötet verseiben. Felszólításomra
érdekes párisi tudósításokat írt a Vasárnapi Ujságnak, egyéni hangú,
formában erősen összefogott kis ujságcikkeket, melyek alá rendszerint
_Diósadi_ prédikátumát írta név helyett. Verseket is küldött, – mindig
büszke leszek rá, hogy néhány olyan verse, mint _A halál rokona_
_Párisba egyszer beszökött az ősz_ s még néhány a költő akkori legszebb
versei közül, az én kezemen ment először keresztül, mielőtt
nyilvánosságra került volna. S tudom, hogy Adynak is fontos volt ez az
összeköttetés, mert addig csak egy-két szűkös közönségű s a magyar
olvasók zöme előtt irányánál fogva elzárt lap volt nyitva versei számára
s a Vasárnapi Ujságban jutott először szóhoz az egyetemes nagy magyar
olvasóközönség előtt. S abban az időben, mikor még inkább csak az egész
fiatalok és pozició nélküliek álltak körülötte, nagyon hasznosnak érezte
magára nézve egy régi prestigeü, komoly lap támogatását.
Mikor Párisból hazajött, egy délután meglátogatott a szerkesztőségben s
ekkor találkoztam vele először személyesen. S ezzel a találkozással
kezdődött baráti viszonyunk, amely attól fogva zavartalanúl meleg és
őszinte volt s amelyet úgy érzem, meg fogok őrizni, amíg élek. Nem
hiszem, hogy találkozni fogok az életben emberrel, aki olyan hatalmas
benyomást tesz rám s aki annyit fog foglalkoztatni. Adyhoz való
viszonyom életem legnagyobb dolgai közé tartozik, szüleim, testvéreim,
feleségem és gyermekeim után mindjárt ő következik, ami az életemben,
gondolataimban, érdeklődésemben elfoglalt helyet illeti. Ha az ő
egyéniségét azon a hatáson mérem, amelyet rám tett, ép úgy megkapom
nagyságának mértékét, mint költészetéből.
Akkor, harmincadik éve táján Ady még testileg is friss ember volt. Barna
arcán rajta volt a sok éjjelezés és a zárt helyiségekben élés
sápadtsága, rajta volt a belső zaklatottság s a rendkívüli érzékenység,
de a szeme szép volt, tágra nyílt, nagy és nyugtalanul csillogó nézésű.
Beszéd közben folyton változott arcának karaktere, férfin még ilyen éles
arcjátékot nem láttam, minden, amit mondott és minden, amit neki
mondtak, mint egy tükörben reflektálódott az arcán. Teste erőteljes és
hajlékony volt, kissé hanyagul hordotta magát, előrehajolva, a járása
lassú és energia nélküli volt, mint az olyan emberé, ki igen keveset jár
gyalog és általában keveset foglalkozik fizikumának edzésével. Már akkor
szeretett panaszkodni betegségéről, amiben alighanem volt sok
hypochondria is, de csakugyan sokat szenvedett álmatlanságtól s már
ebben az időben állandóan veronállal és más altató szerekkel kábította
magát. Neki a veronál is, az alkohol is azért kellett, hogy kiegyenlítse
azt a roppant belső feszültséget, amelyben állandóan élt, egyensúlyba
hozza idegrendszerét és megszerezze neki a belső pihenés kevés és ki nem
elégítő szüneteit, amelyeket csillapítószerek nélkül, magától nem tudott
volna megkapni. Olyan vehemens és szakadatlan volt benne az élet égése,
olyan intenzív és zaklatott agyának a munkája, hogy ugyanannyi idő alatt
tízszeresen annyit élt, mint mi többiek. Ő nem volt soha nyugodt,
semmivel szemben nem tudott hűvösen objektív lenni, mindent hevesen
reagálva élt át, igen érzékeny hangszer volt, amelynek húrjait
akkordokra hangolta az élet minden érintése. Szívta és gyűjtötte magába
az életet, mint ahogy az exponált helyre tett villámhárító szívja
magához a légkör villamos áramait. Emberrel szemben nem tudott közömbös
maradni: vagy szerette, vagy gyűlölte s az érzés oly heves volt benne,
hogy nem bírta eltitkolni, valamikép ki kellett fejeznie.
Már első találkozásainkkor tapasztaltam, mennyire megvolt az a
tulajdonsága, hogy akárhol volt, akármilyen társaságban, mindig ő volt a
középpont, ő körülötte s az ő kedve szerint forgott minden. Ez a
tulajdonság az igazi kiválóság egyik legfőbb ismertető jele. Ady
jelenlétében mindenki csak staffage volt, olyan szuggesztió áradt
belőle, amelynek meg kellett, hogy hódoljon mindenki. Egész közönséges
emberek, akiknek fogalmuk sem lehetett költői kiválóságáról és
hírnevéről, önkénytelenül meghódoltak ennek a prestigenek. Akik ismerték
benne a költőt, azok személyének hatása alatt megátalkodott hívei
lettek. Ezért voltak már fiatalkorában föltétlen bámulói, akik tűzbe
mentek volna érte. Ellenségei pedig túlzott dühös haraggal védekeztek
hatása ellen, – minden támadás, minden bántalom, ami érte, az ő belőle
kiáradó prestige reakciója volt. S ő a magától értetődés
közvetlenségével fogadta az emberek meghódolását, mint valami
természettől neki járó dolgot, egész környezetét mozgósítani tudta a
maga kedvéért, mindig volt a közelében szolgálatkész híve, aki örült, ha
ügyes bajos dolgait elintézhette helyette. Nőkre rendkívüli mértékben
hatott ez a prestige, – ő ugyan soha nem járt a nők után, mindig azok
jöttek utána, voltak idők, amikor nem győzött védekezni ellenük. Ő nem
sokat tartott a nőkről, szívesen felhasználta őket gyönyörűségére,
szórakozására, szenvedéseinek elkábítására, de nem igen volt életében
háromnál több nő, akinek fontos szerepet engedett életében. A többieket
csak érzékiségével ölelte magához, lelkileg nem törődött velük. De ha
érzékisége felzaklatódott, akkor nem ismert korlátot és ellenállást sem.
Régebben nem egyszer egész éjszakákon át ültünk kettesben, pohár bor
mellett, csendesen beszélgetve. Vele sohasem éreztem azt a fáradtságot,
a figyelemnek azt az ellankadását, amely máskülönben el szokott fogni
másokkal szemben, kelletnél hosszabbra nyúlt együttlét után. Észjárása
csapongó, erősen egyéni volt, de mindig érdekes, mindig új szempontokkal
teli. Azoknak a csak elvétve található embereknek egyike volt, akik
sohasem mondanak valamit csak azért, mert hallották vagy tanúlták, – ő
mindent külön átélt, átkonstruált magának, átformálta maga számára a
világot. Azt hiszem, költészetének ez egyik legnagyobb vonása,
mondhatni, sohasem használ az irodalom ősi kellékes tárából való
képeket, szólamokat, kifejezési formákat, minden képe élmény, szemmel
látott és lélekkel átélt, egyenesen az ő életébe torkolló. Ez a teljes
originalitás. Nagy részben ezért is nem értették és értik sokan, akik
bele vannak ragadva a költészet ősi, konvencionális forma és
képkészletébe és nehezen bírják percipiálni, ami nem innen való. S hogy
ez nála nem elszánás, az eredetiség keresése volt, hanem lényének
természete, azt onnan is tudjuk, hogy a legegyszerűbb dolgokról való
magánbeszélgetésben is ugyanilyen volt, önkéntelenül mindig egyéni
álláspontra helyezkedett és egyéni módon fejezte ki magát.
Intelligenciája példátlanul fogékony és hajlékony volt, mindennek
azonnal meg tudta ragadni a lényegét, amihez másnak hosszas tanúlmány
kellett, azt ő könnyen, úgyszólván magától felfogta. Senkitől nem
hallottam helyesebb ítéleteket emberekről és dolgokról, mint ő tőle, –
csak a szenvedély, a harag tudta megzavarni judiciumának tisztaságát.
Ami túlzott vagy igazságtalan itéletet mondott nyilvános hírlapi
cikkeiben, az mind időnkint, kivált az utolsó öt-hat év alatt
elharapózott betegeskedése miatti ingerült lelki állapotából fakadt.
Irodalmi dolgokról, ha véleménynyilvánítására nem volt befolyással
ellenszenv, vagy – ritkábban – rokonszenv, föltétlenül találó volt az
ítélete s rendszerint pregnánsan formulázott is. Beszélgetés közben
egy-két mondatba összefoglalni egy író vagy egy mű értékét senki sem
tudta úgy mint ő. Könyvműveltsége nem volt sem széles, sem mély és mégis
tisztában volt minden forgalomban levő kultúreszmével, mert az ő
fogékonysága egy felületes ujságcikkből jobban meg tudta konstruálni
valaminek a képét, mint mások alapos tudományos könyvből. Állandó
mindennapos olvasmánya a biblia volt – fekete kötésű kis diákkori
bibliája mindig ott volt az éjjeliszekrényén, mindenhova elvitte
magával. Azt hiszem, tudatosan frissítgette belőle a magyar nyelvét is.
A magyar költők közül Csokonait és Petőfit szerette, Aranynyal csak
utóbbi időben békült meg. A külföldi költők közül, mint egyszer elmondta
nekem, Goethe Tassója volt rá fiatal korában igen nagy hatással, –
aligha csalódom, mikor azt hiszem, hogy ebből konstruálta meg magának a
költői pálya és saját költői pályája képét, amely egész életére irányadó
volt. Ezt én sokkal fontosabbnak tartom, mint a francia líríkusok
hatását. Shakespearerel, Danteval meglehetős hűvös viszonyban volt, nem
is igen hallottam róluk beszélni, a német irodalomból nem sokat
olvasott, Heinét ismerte, de nem becsülte túl, a franciák közül
legjobban Paul Verlainet szerette, ismerte Beaudelairet és részben Hugo
Viktort is. A klasszikus szellem, az angolok, az olaszok nem voltak rá
hatással, nem is értette nyelvüket, csak franciául tudott. Szóval nem
volt az az ember, akire azt szokták mondani, hogy nagy irodalmi
műveltsége van és mégis úgy értett az irodalomhoz, mint kevesen mások.
Ösztöne volt hozzá, aminthogy nála minden ösztön volt. Ő a
legkifejlettebben és legteljesebben ösztönlény, akit valaha ismertem.
Sokszor olyan volt, mint egy fizikailag és értelmileg túlfejlődött
gyerek, csupa szubjektivitás, szeszély, mohóság, egocentrizmus, –
életmódjának mértéktelenségeit is ebből származtatom: ép oly kevéssé
tudta mérsékelni és korlátok közé szorítani magát, mint egy gyerek, amit
megkívánt, azt minden körülmények között megtette. A lemondás erénye az
ő etikájából hiányzott. De tudott naiv és játékos is lenni, mint a
gyerek, apróságoknak – új ruhának, bankónak, sikernek – örülni,
önmagának, saját hiúságának kedveskedni. Ilyenkor olyan volt, mint egy
tiszta természeti lény, egy faun, akit nem feszélyez semmi konvenció,
aki nem törődik semmivel, csak maga kedvtelésével s akinek az egész
világ e kedvtelés kitöltésének eszköze csupán. Ebben a természeti
vonásában gyökerezett költészetének példátlan közvetlensége, – nála a
mondani való és a kifejezés között nincs semmiféle «közeg», sem
hagyomány, sem szabály, sem konvenció, sokszor még a tudat ellenőrzése
sem érzik, legalább is nem mint korlátozó és lehűtő valami, pedig mint
minden igazi tehetség, erősen tudatos volt. Mindig tudta, mit miért
csinál verseiben s mindig tudta, melyek a jó s melyek a kevésbbé
sikerült versei.
Önmagáról, tehetségéről, küldetéséről meg volt győződve. Az a királyi
gesztus, amely nyilvános föllépéséből néha kihangzik, nála egészen
őszinte volt, tudta magáról, hogy nagy költő, hogy megilleti a hódolat s
ezt el is várta az emberektől. Szívesen élt azokkal az előjogokkal,
melyek prestigeéből származtak s elmaradásukat bárki részéről sérelemnek
érezte. Felháborodását a magyar uralkodó osztályok ellen, amely
politikai költészetében oly nagy szerepet játszik, erősen szinezte az a
sértődöttség is, hogy a magyar úri osztályok nem akarták őt megérteni és
megismerni, – az a korlátolt, makacs ellenállás, amelyet vele szemben
mindvégig tanusítottak azok, akikhez vér szerint tartozónak tudta magát,
a személyi ingerültség keserűségét oltották szavába. Úgy érezte, a maga
példáján kellett tapasztalnia a _magyar ugar_ sívárságát. Neki fájdalom
volt, hogy első közönsége, mely aztán később is jogot formált hozzá, a