Írók, könyvek, emlékek - 2
Total number of words is 3891
Total number of unique words is 1844
26.1 of words are in the 2000 most common words
37.5 of words are in the 5000 most common words
43.7 of words are in the 8000 most common words
került nyilvánosságra! Félt, mint valami indiszkréciótól, hogy az
embereknek bepillantást engedjen a maga lelkébe. S ma ezek a lírai
megnyilatkozások hozzák őt legközelebb olvasói szívéhez, mert ezek
tárják fel legtisztábban szenvedő lelkét, ezeken érzik legközvetlenebbül
az érzés mélysége. S ezekben már a mai élet lírája szólal meg, mert az
öreg Arany már nem emlékeiből merített, hanem lelki életének akkori
hullámzásait foglalta dalokba. Ez pedig már a fővárosban, a
kultur-életben élő ember lelki hullámzása. Épen ez ad Arany öregkori
költészetének igen nagy jelentőséget. A költő, aki férfikorában a régi
magyar élet, a régi magyar ember lelki állapotát konzerválta számunkra,
öregkorában elsőül szólaltatta meg az ujonnan fejlődött, gyökeresen
átalakult, új magyar élet líráját.
KONZERVATIV KRITIKA, FEJLŐDŐ IRODALOM.
Kazinczy Ferencet vármegyei határozattal akarták eltiltani nyelvi és
irodalmi reformjának folytatásától és az egész ország gúnykacajának
céltáblájává tették a Mondolattal. Az öreg Kazinczy gyanúval és
rosszalással nézte az Aurora-kör új izlésirányát, amely az ő kezéből
vette át az irodalmi fáklyáját. Az Aurora-kör hagyományainak
végrendeleti végrehajtója, Toldy Ferenc a megértés kellő mértéke nélkül
próbálta Petőfit és Aranyt visszaszorítani arról az első polcról,
amelyre Gyulai azóta közvéleménnyé vált itélete szerint joguk volt a
magyar irodalom hierarchiájában. Gyulai aztán kritikailag mereven
visszautasított mindent, ami az Arany utáni nemzedékek terméséből nem
alkalmazkodott orthodox módon ahhoz a költői ideálhoz, amelyet Arany
János alakjából és költői gyakorlatából konstruált magának. Így volt az
mindig és így is lesz mindig az irodalmi világban: minden generáció
igyekszik orthodox kánonná sűríteni azt, amit egykor mint reformot, a
megelőző orthodoxia leküzdésével adott a világnak és a maga vívmányainak
örök érvényre magasztalásával védekezik az ellen, hogy őt is ugyanaz a
sors érje, amit előzőinek ő maga készített. Az apák és fiúk harca, a
konzervativvá merevedett egykori reform ellenállása az új reform
kísérleteivel szemben a legérdekesebb látvány, amely az irodalmak
történeti szemlélete elé ütközik. Hasznos és gyümölcsöző e harc, ha az
eszmék hadszínterén zajlik: ennek során szokta a védekező új irány
öntudatossá tenni nemcsak önmagában, hanem a nagy közönségben is a maga
vívmányait, az új irány is ebben a harcban jut a maga teljes öntudatára,
ebben ismeri fel a saját lehetőségeit, a multtal való kapcsolatának és
ellentétének természetét, sőt a harc lendülete kifejleszti olyan
képességeit is, amelyek e nélkül talán elcsökevényedtek volna. A
konzervatizmus kritikai munkájára egyaránt szüksége van a
konzervatizmusnak magának és a fejlődő ujságnak, azt lehet mondani, hogy
ez a kritika tartja az irodalmi élet hullámzásában a folytonosságot.
Az utolsó negyedszázad alatt ez a konzervativ kritika úgyszólván
hallgatott a magyar irodalomban. Hangja volt és hallatta is, de nem volt
mit mondania. Az Arany nyomán fellépő új irodalmi ízléseket és
alkotásmódokat meg-megrótta egy-egy irodalmi ünnepen elmondott
beszédben, bizonyos jelenségeik és munkásaik egy-egy csoportja ellen –
majd minden esetben legkevésbbé hivatott elméinek fegyverbe állításával
– heves, de annál kevésbbé tartalmas csatározásokat kezdett, majd mikor
az új irodalom már nagyon is elrugaszkodott az egyedül üdvözítő
orthodoxiától, a nagy anathémával sujtott le rá és működésbe hozta az
egész hatalmi szervezetet, amelyet kezében tartott, egyszerűen kitagadta
a lét jogából azt, ami neki – nem par excellence irodalmi okokból –
kényelmetlen, ellenszenves vagy érdekei-ellenes volt. Csak egyet nem
tett; tehetséggel tehetséget, alkotással alkotást, érvvel érvet nem
állított szembe. A konzervativ kritika csaknem teljes meddőségét
fájlalta az új irodalom minden komoly embere. A Nyugat sokszor
reklamálta a kritikát (persze a komoly kritikát és nem az üres
jelszavakkal, személyes invektivákkal és kicsinyes boszantásokkal való
handabandázást, amiből volt elég), de mindig hasztalanul; felajánlotta
saját hasábjait is a számára, nem «humorból és tüntetésképen», hanem
abból a természetes és az írói lelkiismeretből fakadt vágyból, hogy
végre megláthassa a saját törekvéseinek reakcióját a más ízlésűek és
gondolkodás-móduak részéről s ezzel ellenőrizze magamagát.
A konzervativ kritikának ezt a passzivítását erőteljesen megrója egy
ugyancsak konzervativ kritikus, _Horváth_ János _Aranytól Adyig_ című
kis füzetében. Teljesen igazat adunk neki: az irodalmi konzervatizmus
kötelességet mulasztott és ezt a mulasztását számon kell kérni. Nemcsak
abban mulasztott, hogy az újabb irányokkal szemben nem gyakorolta a
kritika kötelességét, hanem abban is, hogy a maga irodalmi ideáljait sem
propagálta olyan tehetséggel és kitartással, amely ez ideálokat és
képviselőiket elevenné tudta volna tenni az emberek köztudatában.
Mulasztása pedig annál nagyobb, mert céljaira rendelkezésre állott
minden eszköz, az övé volt az iskola, az állam egész apparátusa, minden
hivatalos és félhivatalos irodalmi fórum, minden állami és csaknem
minden társadalmi dotáció, minden társadalmi tekintély és szívesen
rendelkezésére bocsátotta magát a sajtó is.
Ha mindezek ellenére a konzervatizmus – egyik meggyőződött és kiváló
tehetségű emberének megállapítása szerint is – nem ért el eredményt,
ennek kell valami mélyebb okának is lenni. Ezt az okot pedig én nem
tudom másban látni, mint hogy az irodalmi konzervatizmus a nyolcvanas
évektől fogva egyre jobban elpolitikásodott. Az uralkodó politika a
rendelkezésére bocsátotta hatalmi eszközeit, de ezzel egyúttal
szolgálatába is fogadta, eltöltötte a saját szellemével, a saját
céljainak propagandaeszközévé és a saját politikai módszereinek az
irodalomra való alkalmazójává tette. Jaj annak az irodalomnak avagy
irodalmi iskolának, amely a politika fenhatósága alá kerül, mert a
politikusoknak soha sincsen érzékük a művészi élet és alkotás
autonómiája iránt, az irodalomban, sőt a többi művészetekben és a
tudományban is csak a nekik készséges propagandaszervet keresik.
Megfertőzik az irodalom agyvelejét és kiszárítják a szívét. Rátanítják
az írót arra, hogy ellenségét lássa a más világnézetű íróban, hogy ne
azt nézze, milyen művészi szellem és milyen humanitás dolgozik benne,
hanem azt, hogy politikai állásfoglalása ellentétes az övével, – ezzel
pedig lehetetlenné teszik az irodalmi eszmék anyagcseréjét,
szklerotikussá teszik az irodalom vérkeringését. Rátanítják arra, hogy
legyen türelmetlen a másizlésűvel szemben, használja fel ellene a
hatalmi üldözés mindenféle módszereit. Viszont pedig elnézésre tanítja a
saját pártállásához szítóknak fogyatkozásai iránt: míg a másik párton
ridegen elutasítja a legkétségtelenebb érdemet, a magáén keblére öleli
az érdemtelent. Végül meghonosítja az irodalomban azt a bizantinus
szellemet, amely az írót a hatalomhoz simulással elért társadalmi állás
és nem a tehetség és érdem szerinti fajsúly arányában juttatja
elismeréshez.
Ez a sors érte a magyar irodalmi konzervatizmust. Horváth János
fejtegetéseiben csak a bajt, a konzervatizmus terméketlenségét állapítja
meg, okairól nem szól, – az elpolitikásodásnak döntő szerepét benne
talán nem is értékeli kellően, mert további fejtegetései során maga is
erős hajlamot mutat az irodalmi dolgoknak politikai szempontból való
mérlegelésére.
Horváth János jó részben a konzervativ kritikai szellem e kiveszésében
látja az okát annak, ami füzetkéjének egyik alaptétele: hogy a közönség
«a maga klasszikus nemzeti irodalmát egy-kettőre faképnél hagyta s az
irodalmak történetében példátlan hirtelenséggel szegődött az újhoz, vagy
ha nem pártolt is el végképen amattól, ellenállástalan hozzáhódolt ehhez
is». Amennyiben ez arra vonatkozik, hogy a magyar közönségnek nem ment
bele elég szervesen a vérébe, nem vált a közműveltség szerves
alkotórészévé az Arany és Petőfi által kifejlesztett költői szemlélet és
alkotó mód minden eredménye, abban lehet bizonyos mértékig igaza, de
csak addig, amíg ez a nagyközönség tömegeinek rendkívül felületes és
hiányos irodalmi műveltségét jelenti. Valóban, a magyar középosztály
tömegeinek az irodalmi műveltsége rendkívül csekély, irodalmi igénye
példátlanul szerény és kritikai differenciáló képessége majdnem semmi.
De ép oly alantas színvonalú ugyanezen közönség politikai műveltsége,
szociális műveltsége, filozofiai műveltsége, természettudományi
műveltsége, – szóval az egész közműveltség, – ami bizony lesujtó
kritikát mond azokról a műveltség-terjesztő szervekről, amelyeket az
állam fentartott. S ha az irodalmi műveltség hiányából a közönség nem
tudott lépést tartani az irodalom fejlődésével, ha a közönség még nem
tette magáévá a régit, mire az új bekövetkezett, annak bajosan az
irodalom az oka. Az irodalomnak természetéhez tartozik a fejlődés, a
generációról generációra való átalakulás, a maga céljainak és
feladatainak minduntalan újra-fogalmazása. Ahogy Arany előtt is minden
nemzedék mást fejezett ki és másképen, mint az előbbi és ahogy Arany
maga is más eszthetikai és világnézeti principiumok szerint fejezte ki a
maga alkotó szellemét, mint közvetlen elődei, ép úgy természetes volt,
hogy akik Arany után jöttek, azok is, ha volt bennük tehetség és
lelkiismeret, a maguk képére formálták át a magyarság irodalmi
szellemét.
Horváth János vázlatos fejtegetése néha azt a benyomást teszi, mintha ő
azt tartotta volna szükségesnek, hogy Arany után a magyar irodalom
álljon meg néhány évtizedre, ne menjen tovább addig, amíg az Arany
korszakos eredményei közkinccsé nem válnak. Hivatkozik a nyugat
példájára, amely szerinte «lassan járt: tovább ért. Ott a fejlődő
műveltség minden nagy lépését egy-egy mindeneket átidomító megülepedés
követi, ott felélik, megemésztik, amit kiküzdöttek.» De mikép teszik
ezt? A közműveltség segítségével, amely bensőleg érdeklődik az irodalom
iránt, vele érez, nem hagyja elporosodni érintetlen könyvespolcokon és
lélektelen tankönyvek paragrafusaiban az irodalmi mult emlékeit, hanem
újra meg újra foglalkozik velük, mind újabb és újabb értékeket fedez fel
bennük, tényleg magába veszi őket és nem éri be a konvencionális
hazafias hódolattal. Ott van irodalomtörténeti kritika, amely nem csupán
egyoldalú politikai szempontból értékeli a maga régi nagy íróit, hanem
folyton újra és újra elemzi őket minden generáció minden szívénfekvő
szempontjából. Emellett pedig az irodalmi alkotás folyik tovább, nem
késlekedve semmiféle «megülepedés» kedvéért, nemzedékről nemzedékre,
irányról irányra, ízlésről ízlésre, anélkül, hogy a régit
érvénytelenítené az új és a régi agyon akarná nyomni az újat. A francia
embernek nem beszélnek irodalomtudósai olyan együgyűségeket, hogy nem
élvezheti Racinet az, aki Hugo Viktort élvezi, – amit Horváth János is
hallhatott nem egyszer magyar irodalomtudósok szájából – hanem
megtanítják élvezni Racinet és Hugo Viktort és Balzacot és Flaubert-t és
Verlainet és Zolát és Anatole Franceot: az egész francia irodalmat. És
ha észrevennék, hogy a közönség elmarad, hogy még nem élte fel a régit,
amikor már itt az új, akkor nem az irodalomnak mondják, hogy állj meg,
hanem a közönségnek, hogy siess a réginek a feldolgozásával, mert
lekésel az újról. A francia irodalomnak legnagyobb ereje épen a
kimeríthetetlen regenerálódó képesség egyfelől, a folytonos
fáradhatatlan és az élettel mindig együtthaladó kritikai tevékenység
másfelől. Az utóbbi tartja fenn az értékes tradició folyamatosságát, ez
tartja életben a múlt értékeit és ez készíti elő a lelkeket értékelésére
és befogadására mindannak, ami az újban valóban érték. De viszont nem
követeli soha az irodalomtól, hogy álljon meg, amíg a közönség utóléri,
nem csavar kötelet Racine tragédiáiból Hugo Viktor nyakába és
mindenekfelett nem zár ki a francia szellem közösségéből senkit, mert
nem az uralmon levő politikai párt vagy osztály irányában vitorlázik. A
francia akadémiának ép úgy lehetett tagja a konzervativ-nacionalista
Barrés, mint a szociáldemokrata France és ezt mindenki természetesnek
találja, mert művésze a francia gondolatnak és szónak mind a kettő.
Nem, a nyugat nem azért ér tovább, mert lassan jár. A nyugat igenis
sietett, de együtt sietett a közönség az irodalommal, mert ott van, ami
nálunk nincs, organikusan fejlett, tradiciót érző, de abban meg nem
merevedő irodalmi közszellem. Ez pedig azért lehet, mert ott van, ami
nálunk szintén nincs, organikusan fejlett, minden nézeteltérésen túl a
maga egységét érző társadalom.
Nálunk ez nincs, legalább abban a rétegben, amelyben az irodalom élete
mindig és mindenütt lefolyik: a művelt középosztályban nincs. A
szerencsésebb fejlődésű nyugati nemzetek középosztálya már évszázadok
előtt kész volt, homogén, a nemzetből természetes fejlődés során
kialakult és kora műveltségi színvonalán álló. A mi középosztályunk most
van kialakulóban, a forrongás konvulziv vonaglásai között, atomjaira
bomoltan, önmagáról és összetartozásáról még nem bírva tiszta
öntudattal. És nem is magából a magyarságból sarjadt ki, csak egyik
részét teszik a régi magyar középosztály ivadékai, másik része az utóbbi
félszázad alatt a magyarsághoz csatlakozott idegen népfajok, germánok,
szlávok és zsidók fiaiból alakult ki, akik a dolgok természeténél fogva
hozzáidomulhattak a magyarsághoz mindabban, ami akaratuktól és
tudatosságuktól függött, de még nem volt idejük teljesen hozzáalakulni
ahhoz, ami akaratuktól független: az idegrendszerükben, az ösztönükben,
lényük tudattalan elemeiben. Az összeolvadás folyamata ma még nem ment
végbe teljesen, még folyik és akárhogy esik ez akárkinek, akármit
próbálnak tenni akárkik, ennek az összeolvadásnak csak egy vegyület
lehet az eredménye, amely mindegyik alkatelem bizonyos sajátságait magán
fogja viselni. Bizonyára az egyiknek, a magyarságnak a sajátságai
lesznek a prædominánsak benne, de tisztán és változatlanul nem lesz meg
benne egyik alkatelem sem. Akárhogy keverem az ólmot, a vasat, az
ezüstöt és az aranyat, sohasem lesz belőle tiszta arany. Annak az
asszimilációs folyamatnak, amely a magyar nemzetben a mult század
közepén megkezdődött, ma is tart még és jó néhány évtizeden át fog még
tartani, következményei vannak: a magyarságnak, amely ezt a folyamatot
állami és társadalmi hatalma minden eszközével előmozdította vagy egy
egész századon át – és jól tette, nem is tehetett mást, mert a gazdasági
és társadalmi törvények erejénél fogva akarata ellenére is végbement
volna, – a magyarságnak viselnie kell azt a következményt, hogy ezalatt
ő maga is bizonyos módosuláson megy át. Ez ellen lehet berzenkedni,
lehet kurzusokkal kisérletezni, lehet – és bizonyára sikerrel – arra
igyekezni, hogy ez a módosulás mennél kisebb mértékű legyen és mennél
kevésbbé érintse a magvat, a nemzet történelmi karakterét, – de
történeti tényeket mégse lehet kitörölni egy nemzet életéből.
Ilyen nagy változásnak, amely egy társadalom chemiai összetételében
végbemegy, természetszerűleg meg kell, hogy legyenek a maga
következményei az irodalomra nézve. Nem véletlen, hogy épen azokban az
évtizedekben, amikor ez az átalakulás első, legvirulensebb periodusát
élte, a magyar irodalmi szellem erős lecsappanása, az irodalmi alkotó
tehetség erős elernyedése következett, hogy Arany János után jobbára a
középszerűségek kora jött. Ez nemcsak az irodalomban volt így, hanem a
szellemi élet körülbelül minden ágában. Az alakulása kezdetén levő új
társadalomban nem volt sem elegendő kohézió, sem elegendő belső
feszültség, hogy igazi nagy tehetségeket vessen ki magából. Az sem
véletlen, hogy a nyolcvanas és kilencvenes évek irodalmának vezető
emberei túlnyomórészt a megmagyarosodott, idegen faji eredetű családok
fiaiból kerültek ki, – ezek az elemek ebben az időben kezdtek először
erőteljes részt venni a magyarság munkájában. De viszont épen ő bennük
mutatkozott meg ezeknek az elemeknek a friss magyarsága: az ő irodalmuk
volt az, amelyre Arany János a «kozmopolita költészet» bélyegét sütötte.
Magukkal hozták az irodalomba eredetük bizonyos sajátságait, a más
idegrendszert, más ösztönöket, – más fiziologiai tradiciójukat s ezért
érezte őket a csodálatosan érzékeny magyarságú Arany kozmopolitáknak.
Hozzá kell még vennünk azt is, hogy az alakulásnak épen ebben a
stádiumában ez a forrongó magyar középosztály nagyobb mértékben volt
kitéve a nyugatról jött eszme- és izlés-áramlatoknak mint valaha. Hozzá
kell venni azt is, hogy ez alatt az idő alatt a kifejlődött iparral
kapcsolatban egészen új, eladdig nálunk ismeretlen társadalmi osztályok
alakultak ki, – köztük elsősorban az ipari munkásság – és csakhamar
fölvetődött a szociális probléma, amelyre a magyar lelkek még nem voltak
elkészülve, amely azonban egyelőre szerényen és halk hangon, de már a
kilencvenes években éreztette a maga hatását az irodalomban is. A magyar
életmód is lényegesen megváltozott, a városokba szorult intelligencia
észrevétlenül vágyakat, szokásokat, igényeket és világnézetet váltott,
új életmódjának megfelelően, újjá alakult viszonya a nemzet másik döntő
fontosságú rétegéhez, a falusi földmíves néphez. Arany egy homogén,
aránylag kevés számú és a mult hagyományaiban gyökerező társadalom
lelkét fejezte ki költészetében, – az a heterogén elemekből félig-meddig
összeolvadt, egyre nagyobb számú, a tradiciókkal jóval lazább viszonyban
élő és másféle ideg-dispoziciójú új társadalom, amely az ő idejében
kezdett kialakulni és még az ő életében egyelőre próbálgatva és
félénken, de megszólalt az irodalomban is, természetszerűleg nem
hozhatott magával olyan irodalmat, amely közvetlen folytatása lett volna
az Aranyénak. Amíg Arany társadalmának minden tagja lényegében ugyanazt
a választ adta a politika, társadalmi élet, erkölcs és életfilozófia
alapkérdéseire, az utána jött új társadalomban széles világnézeti
ellentétek nyiltak s ezek előbb-utóbb megszólalást kerestek az
irodalomban is, úgy hogy az előbbi kor irodalmának világnézeti egysége
mindinkább differenciálódott, az irodalom mind nagyobb része már nem az
egész nemzet egységes képét tükrözte, hanem azoknak a különböző
csoportoknak a képét, amelyek a társadalomban egymás mellett és
egymással szemben állottak.
Az irodalomnak ez az elszakadása a régitől, az Arany klasszikus
hagyományától nem Adyval kezdődött, sőt Ady felléptekor már végre volt
hajtva. Ady már készen találta, ha akarta volna, sem tudta volna
visszacsinálni. A kezdete sokkal régibb. Paradoxonnak hangzik, de nem
az: már magában Aranyban megvannak a kezdetei, Arany öregkori lírájában,
amely lényeges eltéréseket mutat klasszikus korabeli költészetétől s
lényeges közeledést ahhoz, amit modernnek szoktak nevezni. A hanyatló
fizikumú öregkor ez őszies bájú lírája már kifinomultabb, komplikáltabb
és erősebben reagáló, sokszorosan szubjektivebb, a városi élet
benyomásaival telített, nyugtalanabb és a formákkal intimebb játékot űző
lelki alkat megszólalása. A klasszikus korabeli Arany a magyar ember
általános érzésvilágát énekelte és velejében közéleti költészetet adott,
az öreg Arany a maga saját búját-bánatát, belső meghasonlásait, önmagát
ironizáló zsörtölődéseit fejezte ki erősen egyéni lírában. Ezzel
megindult a döntő változás: a nemzet egyetemének kifejezési formuláját
kereső nemzeti költészet egyéni költészetté alakult át. Ezt siettette és
fokozta az is, hogy ama kornak csaknem egészen a lírára és a prózai
elbeszélésre szorítkozó költészetére az Aranyénál jóval nagyobb hatása
volt a Petőfiének és Jókaiénak: ez a hatás is az egyéni költészet
irányához terelte az új irodalmat, amelynek aztán már csak azért sem
volt hajlandósága a nagy, összefoglaló, egyetemes horizontok
átkarolására, mert a kisebb tehetségek kora volt, akikből hiányzott a
nagy koncepciók képessége, akik tudtak többé-kevésbbé szép verseket
írni, de nem tudtak nagyszabású és nagy tömegek érzésvilágát összesürítő
poézist teremteni.
Ady ezt a helyzetet nem csinálta, amint sokszor szemére vetették, hanem
készen találta. Hiszen a vád, hogy a magyar költészet elrugaszkodott az
Arany-féle hagyománytól, az ő felléptekor már több mint negyedszázados
volt s arra az álláspontra, amelytől a két előbbi nemzedék elszakadt,
nem volt többé visszatérés. Bizonyos tekintetben azonban ő igenis
próbált visszatérni az ősökhöz, a magyar irodalom nagy korának
szelleméhez. Megpróbálta újra felépíteni a magyar költészet templomát,
melyet az előttejárt nemzedék apró kápolnákra bontott, a csinos kis
versek poézise helyett nagyszabású költői élet-művet alkotott, olyan
lírát, amely nem pillanatok kis hangulatait dalolgatja, hanem tükrözi
magában az egész világot, ezen belül az egész magyar világot. Ez a világ
nem a mindenki világa talán, hanem az Adyé magáé, de aki figyelmes
szemmel és fogékony szívvel benne jár, az megtalálja benne a maga
világát is. Ady költészete egy a többieknél sokszorosan fogékonyabb
ösztönű, nyugtalanabb reagálóképességű és ezért felfokozott lelki életű
korunkbeli magyar ember súrlódása a világ nagy dolgaival, élettel,
halállal, hazával, társadalommal, bűnnel és erénnyel, hittel és
hitetlenséggel, szerelemmel és pénzzel és mindenekfelett a rejtelmes,
láthatatlan és mégis mindig érezhető végzettel. Más értelemben és más
hangsúllyal, de rá lehet mondani Ady költészetére is, hogy nemzeti
költészet: nemcsak egy magyar léleknek, hanem a magyar léleknek vívódása
egy számára adott történelmi helyzet kényszerűségeivel.
Ezt ma még nem látják általában, de hiszem és tudom, hogy látni fogják
előbb-utóbb. A közvetlenül Ady előtti nemzedék költészetére sok
tekintetben ráillett Beöthy Zsolt elmés meghatározása, hogy olyan,
mintha meg nem írt külföldi versek fordítása volna, – Ady minden versén
azt lehet érezni, hogy ezt így csak magyar ember írhatta, így csak
magyar ember reagálhatott az életre.
Nem látja ezt Horváth János sem, mert ha látná, másképen kellene
értékelnie Ady költészetének politikumát. Ő Ady hazafias vagy mondjuk
hát politikai költészetében nem lát egyebet, mint pártpolitikát, melynek
Ady belevetődött a forgatagába. Ez meglehetősen általános tévedés, Ady
életpályájának és küldetésének végzetes félreértése, amelyet igyekeztek
is általánossá tenni és az emberek tudatában meggyökereztetni mindazok,
akiknek Ady egyénisége és vállalt szerepe kényelmetlen, érdekükbe vágó
vagy más oknál fogva ellenszenves volt.
Ady más tekintetben is, de különösen a magyarság sorsára, állapotára és
az életben elfoglalt helyzetére vonatkozó gondolatai dolgában heretikus
volt. A hazafias önámítás és önmagasztalás korában, amikor a magyarság
túlnyomó része a nemzeti nagyság zenitjén, a kultúra legszebb csúcsain,
a világ nagy nemzeteivel egy színvonalon érezte magát, amikor a teljes
biztonság könnyelmű érzésével tekintett a jövőbe, – Ady egy sötét
meredeket látott, amely felé az egész magyarság vakon rohan és amelyben
el kell buknia. Kétségbeesetten igyekezett népét visszatartani a
vesztébe rohanástól, rámutatott gyöngeségeire, kultúrájának
elmaradottságára, a hatalmas nagy nemzetekhez képest kicsi voltára,
társadalmi életének töredezettségére és kiépítetlenségére, társadalmi
osztályainak egymással szembenálló értetlenségére, a romlásnak mindazon
magvaira, amelyek a magyar földben el vannak hintve. Tudta, hogy hiába
minden, nem hallgatnak rá, annál hangosabban kiáltozott és annál
sötétebb képét vetítette a jövőnek az emberek szeme elé. Az önelégültség
mámorában élő társadalomnak kellemetlen volt ez a kiáltozás és akiknek
politikai érdekeit és hatalmi biztonságát sértette, azok természetesen
szították az ellenérzést és rásütötték Adyra a hazafiatlanság bélyegét.
Pedig ő benne a magyarság eleven ösztöne sejtette meg előre a maga
sorsát. A háború alatt Ady már a siralomházban ülő halálraitélt mély
magábaszállásával, a változhatatlannal való filozófikus leszámolás komor
hangulatában várta a rettentő véget és könnytelen, kínzó sírással
siratta a harcban céltalanul pusztuló és katasztrófa elé vágtató
nemzetét. Lehet, hogy kedvesebb látvány volt azoké, akik az előlegezett
diadal trombitáinak vidám harsogása mellett, könnyelműen ünnepelték a
saját nemzeti hiúságukat, de a magyar lelkiismeret megdöbbent gyötrelmét
Ady érezte és fejezte ki igazán. Az egész magyarságból csak ő látta
tisztán, mi sors vár nemzetére. S amikor bekövetkezett a katasztrófa,
talán nem pontosan az a katasztrófa, amelyet ő megérzett, de mégis a
katasztrófa, – akkor természetes, hogy a költőt még jobban gyűlölik
azok, akiket a katasztrófa előidézésében csak némi felelősség is terhel.
Akik pedig nem gyűlölik, mert mégis megsejtették költői nagyságát, azok
mentegetik. Ady jó magyar ember volt, de kénytelenségből, hogy meg
tudjon élni, eladta magát a zsidóknak. A keresztények nem akartak tudni
róla, hát mit tehetett volna egyebet? így mentegetik Adyt a közönség
előtt, nem is sejtve, hogy ez a mentegetés milyen rettentő vád a költő
ellen és még kevésbbé sejtve, hogy Ady költészetének milyen mélységes
nemismerésén alapszik. Ady egész hazafias költészetéből nem látnak mást,
mint azt a tényt, hogy ő a radikális párt tagja volt, barátságot tartott
a szocialistákkal, ünnepi alkalmaikra néhány verset írt. Ez a
pártpolitikai tevékenység vajmi kevés teret foglalt el Ady pályájában,
inkább csak formális jellegű volt, hiszen ő benne nem volt meg semmi a
politikusból, sem a szervező hajlam, sem az agitáló-kedv, még kevésbbé a
készség egy pártprogramm orthodoxiájához való alkalmazkodásra. Miután
mégis szükségét érezte egy valamely csoporthoz való tartozásnak, nem
csatlakozhatott másokhoz, mint akik az akkor uralmon levő politikával
épen olyan tagadólag álltak szemben, mint ő. Aki nemzetéért aggódó
szívvel úgy érzi, hogy az uralmon levő hatalmi rendszer, mereven
elutasítva magától minden óva-intést, katasztrófába hajtja a nemzetet,
annak nincs más útja, mint azok sorába állni, akik ezt a hatalmi
rendszert a leghevesebben ostromolják. Ady egyszerűen levonta hazafias
megismerésének politikai konzekvenciáit. Lehet, hogy ezzel nem bizonyult
jó politikusnak, hogy ezeket a konzekvenciákat máskép kellett volna
levonni, – ezt én, politikailag meglehetős érzéketlen lévén, nem tudom
megítélni, de azt tudom, hogy költőnek nem az a mértéke, hogy milyen
politikus.
Horváth János is, őszinte sajnálatomra, ugyanarról az alacsony
színvonalról fogja fel Ady politikai küldetését, mint a
kurzus-publicisták, csak a fogalmazás komolyabb volta különbözteti meg
tőlük. Ő is fentartja Adyval szemben a zsidózás most divatos vádját:
egyfelől azt véli megállapíthatni, hogy a zsidóság sietett legelőször
Ady segítségére, másfelől pedig azt, hogy Adynak «véreitől
megtagadtatván, menekülnie kellett (a zsidókhoz), ha meg akart élni».
Ebből mindössze annyi felel meg a valóságnak, hogy Ady első közönsége
nagy részben zsidókból állott. Csakhogy ma minden magyar írónak, a
legkonzervativabbaknak is, nagy részben zsidókból áll a közönsége.
Bármely könyvkereskedő megmondhatja Horváth Jánosnak, hogy még a
kifejezetten antiszemita célzatú könyveket is nagyobb részben zsidók
veszik és olvassák, egyszerűen annál az oknál fogva, mert a zsidók azok,
akik nálunk legtöbbet olvasnak. Ennek nem a zsidóság valami különös
lelki berendezése az oka, hanem az az egyszerű tény, hogy az irodalomnak
mindenütt a világon a legkiadósabb fogyasztója a szabad életpályákon
dolgozó művelt városi polgárság s ez a polgárság nálunk – mi tagadás
benne – javarészben zsidókból áll. Ady azonban bizony nem «idomult»
közönségéhez, úgy adta magát neki, amilyen volt, a maga küldetését
teljesen átérző fölénnyel s inkább az olvasóknak kellett hozzá
idomulniok, ha vele akartak menni. Balgaság volna azonban azt hinni,
hogy olyan önálló és minden befolyást ösztönszerüleg visszautasító
szellem, mint Ady, az olvasói vagy pártfelei kedvéért viselt ilyen vagy
olyan politikai színeket vagy épen hogy más koncepciót hirdetett volna
nemzete sorsáról, ha például a konzervativok készségesen meghódoltak
volna előtte. Neki nem párt, nem környezet, nem anyagi érdek diktálta
állásfoglalását, hanem a közviszonyokba belenyugodni nem tudó
szenvedélyes magyar érzés.
Épp úgy nem hiszem, hogy bármikor is hozzáidomultunk a zsidókhoz mi
többiek, akik nagy számmal, keresztények, a Nyugathoz csatlakoztunk. Én
legalább, aki érett férfikoromban, harmincadik évemen túl, már kiforrott
világnézettel kerültem, csaknem közvetlenül megindulása után,
összeköttetésbe a Nyugattal, sohasem vettem észre, hogy bármiféle
nézetemet módosította vagy színezte volna ez az összeköttetés. És nem
embereknek bepillantást engedjen a maga lelkébe. S ma ezek a lírai
megnyilatkozások hozzák őt legközelebb olvasói szívéhez, mert ezek
tárják fel legtisztábban szenvedő lelkét, ezeken érzik legközvetlenebbül
az érzés mélysége. S ezekben már a mai élet lírája szólal meg, mert az
öreg Arany már nem emlékeiből merített, hanem lelki életének akkori
hullámzásait foglalta dalokba. Ez pedig már a fővárosban, a
kultur-életben élő ember lelki hullámzása. Épen ez ad Arany öregkori
költészetének igen nagy jelentőséget. A költő, aki férfikorában a régi
magyar élet, a régi magyar ember lelki állapotát konzerválta számunkra,
öregkorában elsőül szólaltatta meg az ujonnan fejlődött, gyökeresen
átalakult, új magyar élet líráját.
KONZERVATIV KRITIKA, FEJLŐDŐ IRODALOM.
Kazinczy Ferencet vármegyei határozattal akarták eltiltani nyelvi és
irodalmi reformjának folytatásától és az egész ország gúnykacajának
céltáblájává tették a Mondolattal. Az öreg Kazinczy gyanúval és
rosszalással nézte az Aurora-kör új izlésirányát, amely az ő kezéből
vette át az irodalmi fáklyáját. Az Aurora-kör hagyományainak
végrendeleti végrehajtója, Toldy Ferenc a megértés kellő mértéke nélkül
próbálta Petőfit és Aranyt visszaszorítani arról az első polcról,
amelyre Gyulai azóta közvéleménnyé vált itélete szerint joguk volt a
magyar irodalom hierarchiájában. Gyulai aztán kritikailag mereven
visszautasított mindent, ami az Arany utáni nemzedékek terméséből nem
alkalmazkodott orthodox módon ahhoz a költői ideálhoz, amelyet Arany
János alakjából és költői gyakorlatából konstruált magának. Így volt az
mindig és így is lesz mindig az irodalmi világban: minden generáció
igyekszik orthodox kánonná sűríteni azt, amit egykor mint reformot, a
megelőző orthodoxia leküzdésével adott a világnak és a maga vívmányainak
örök érvényre magasztalásával védekezik az ellen, hogy őt is ugyanaz a
sors érje, amit előzőinek ő maga készített. Az apák és fiúk harca, a
konzervativvá merevedett egykori reform ellenállása az új reform
kísérleteivel szemben a legérdekesebb látvány, amely az irodalmak
történeti szemlélete elé ütközik. Hasznos és gyümölcsöző e harc, ha az
eszmék hadszínterén zajlik: ennek során szokta a védekező új irány
öntudatossá tenni nemcsak önmagában, hanem a nagy közönségben is a maga
vívmányait, az új irány is ebben a harcban jut a maga teljes öntudatára,
ebben ismeri fel a saját lehetőségeit, a multtal való kapcsolatának és
ellentétének természetét, sőt a harc lendülete kifejleszti olyan
képességeit is, amelyek e nélkül talán elcsökevényedtek volna. A
konzervatizmus kritikai munkájára egyaránt szüksége van a
konzervatizmusnak magának és a fejlődő ujságnak, azt lehet mondani, hogy
ez a kritika tartja az irodalmi élet hullámzásában a folytonosságot.
Az utolsó negyedszázad alatt ez a konzervativ kritika úgyszólván
hallgatott a magyar irodalomban. Hangja volt és hallatta is, de nem volt
mit mondania. Az Arany nyomán fellépő új irodalmi ízléseket és
alkotásmódokat meg-megrótta egy-egy irodalmi ünnepen elmondott
beszédben, bizonyos jelenségeik és munkásaik egy-egy csoportja ellen –
majd minden esetben legkevésbbé hivatott elméinek fegyverbe állításával
– heves, de annál kevésbbé tartalmas csatározásokat kezdett, majd mikor
az új irodalom már nagyon is elrugaszkodott az egyedül üdvözítő
orthodoxiától, a nagy anathémával sujtott le rá és működésbe hozta az
egész hatalmi szervezetet, amelyet kezében tartott, egyszerűen kitagadta
a lét jogából azt, ami neki – nem par excellence irodalmi okokból –
kényelmetlen, ellenszenves vagy érdekei-ellenes volt. Csak egyet nem
tett; tehetséggel tehetséget, alkotással alkotást, érvvel érvet nem
állított szembe. A konzervativ kritika csaknem teljes meddőségét
fájlalta az új irodalom minden komoly embere. A Nyugat sokszor
reklamálta a kritikát (persze a komoly kritikát és nem az üres
jelszavakkal, személyes invektivákkal és kicsinyes boszantásokkal való
handabandázást, amiből volt elég), de mindig hasztalanul; felajánlotta
saját hasábjait is a számára, nem «humorból és tüntetésképen», hanem
abból a természetes és az írói lelkiismeretből fakadt vágyból, hogy
végre megláthassa a saját törekvéseinek reakcióját a más ízlésűek és
gondolkodás-móduak részéről s ezzel ellenőrizze magamagát.
A konzervativ kritikának ezt a passzivítását erőteljesen megrója egy
ugyancsak konzervativ kritikus, _Horváth_ János _Aranytól Adyig_ című
kis füzetében. Teljesen igazat adunk neki: az irodalmi konzervatizmus
kötelességet mulasztott és ezt a mulasztását számon kell kérni. Nemcsak
abban mulasztott, hogy az újabb irányokkal szemben nem gyakorolta a
kritika kötelességét, hanem abban is, hogy a maga irodalmi ideáljait sem
propagálta olyan tehetséggel és kitartással, amely ez ideálokat és
képviselőiket elevenné tudta volna tenni az emberek köztudatában.
Mulasztása pedig annál nagyobb, mert céljaira rendelkezésre állott
minden eszköz, az övé volt az iskola, az állam egész apparátusa, minden
hivatalos és félhivatalos irodalmi fórum, minden állami és csaknem
minden társadalmi dotáció, minden társadalmi tekintély és szívesen
rendelkezésére bocsátotta magát a sajtó is.
Ha mindezek ellenére a konzervatizmus – egyik meggyőződött és kiváló
tehetségű emberének megállapítása szerint is – nem ért el eredményt,
ennek kell valami mélyebb okának is lenni. Ezt az okot pedig én nem
tudom másban látni, mint hogy az irodalmi konzervatizmus a nyolcvanas
évektől fogva egyre jobban elpolitikásodott. Az uralkodó politika a
rendelkezésére bocsátotta hatalmi eszközeit, de ezzel egyúttal
szolgálatába is fogadta, eltöltötte a saját szellemével, a saját
céljainak propagandaeszközévé és a saját politikai módszereinek az
irodalomra való alkalmazójává tette. Jaj annak az irodalomnak avagy
irodalmi iskolának, amely a politika fenhatósága alá kerül, mert a
politikusoknak soha sincsen érzékük a művészi élet és alkotás
autonómiája iránt, az irodalomban, sőt a többi művészetekben és a
tudományban is csak a nekik készséges propagandaszervet keresik.
Megfertőzik az irodalom agyvelejét és kiszárítják a szívét. Rátanítják
az írót arra, hogy ellenségét lássa a más világnézetű íróban, hogy ne
azt nézze, milyen művészi szellem és milyen humanitás dolgozik benne,
hanem azt, hogy politikai állásfoglalása ellentétes az övével, – ezzel
pedig lehetetlenné teszik az irodalmi eszmék anyagcseréjét,
szklerotikussá teszik az irodalom vérkeringését. Rátanítják arra, hogy
legyen türelmetlen a másizlésűvel szemben, használja fel ellene a
hatalmi üldözés mindenféle módszereit. Viszont pedig elnézésre tanítja a
saját pártállásához szítóknak fogyatkozásai iránt: míg a másik párton
ridegen elutasítja a legkétségtelenebb érdemet, a magáén keblére öleli
az érdemtelent. Végül meghonosítja az irodalomban azt a bizantinus
szellemet, amely az írót a hatalomhoz simulással elért társadalmi állás
és nem a tehetség és érdem szerinti fajsúly arányában juttatja
elismeréshez.
Ez a sors érte a magyar irodalmi konzervatizmust. Horváth János
fejtegetéseiben csak a bajt, a konzervatizmus terméketlenségét állapítja
meg, okairól nem szól, – az elpolitikásodásnak döntő szerepét benne
talán nem is értékeli kellően, mert további fejtegetései során maga is
erős hajlamot mutat az irodalmi dolgoknak politikai szempontból való
mérlegelésére.
Horváth János jó részben a konzervativ kritikai szellem e kiveszésében
látja az okát annak, ami füzetkéjének egyik alaptétele: hogy a közönség
«a maga klasszikus nemzeti irodalmát egy-kettőre faképnél hagyta s az
irodalmak történetében példátlan hirtelenséggel szegődött az újhoz, vagy
ha nem pártolt is el végképen amattól, ellenállástalan hozzáhódolt ehhez
is». Amennyiben ez arra vonatkozik, hogy a magyar közönségnek nem ment
bele elég szervesen a vérébe, nem vált a közműveltség szerves
alkotórészévé az Arany és Petőfi által kifejlesztett költői szemlélet és
alkotó mód minden eredménye, abban lehet bizonyos mértékig igaza, de
csak addig, amíg ez a nagyközönség tömegeinek rendkívül felületes és
hiányos irodalmi műveltségét jelenti. Valóban, a magyar középosztály
tömegeinek az irodalmi műveltsége rendkívül csekély, irodalmi igénye
példátlanul szerény és kritikai differenciáló képessége majdnem semmi.
De ép oly alantas színvonalú ugyanezen közönség politikai műveltsége,
szociális műveltsége, filozofiai műveltsége, természettudományi
műveltsége, – szóval az egész közműveltség, – ami bizony lesujtó
kritikát mond azokról a műveltség-terjesztő szervekről, amelyeket az
állam fentartott. S ha az irodalmi műveltség hiányából a közönség nem
tudott lépést tartani az irodalom fejlődésével, ha a közönség még nem
tette magáévá a régit, mire az új bekövetkezett, annak bajosan az
irodalom az oka. Az irodalomnak természetéhez tartozik a fejlődés, a
generációról generációra való átalakulás, a maga céljainak és
feladatainak minduntalan újra-fogalmazása. Ahogy Arany előtt is minden
nemzedék mást fejezett ki és másképen, mint az előbbi és ahogy Arany
maga is más eszthetikai és világnézeti principiumok szerint fejezte ki a
maga alkotó szellemét, mint közvetlen elődei, ép úgy természetes volt,
hogy akik Arany után jöttek, azok is, ha volt bennük tehetség és
lelkiismeret, a maguk képére formálták át a magyarság irodalmi
szellemét.
Horváth János vázlatos fejtegetése néha azt a benyomást teszi, mintha ő
azt tartotta volna szükségesnek, hogy Arany után a magyar irodalom
álljon meg néhány évtizedre, ne menjen tovább addig, amíg az Arany
korszakos eredményei közkinccsé nem válnak. Hivatkozik a nyugat
példájára, amely szerinte «lassan járt: tovább ért. Ott a fejlődő
műveltség minden nagy lépését egy-egy mindeneket átidomító megülepedés
követi, ott felélik, megemésztik, amit kiküzdöttek.» De mikép teszik
ezt? A közműveltség segítségével, amely bensőleg érdeklődik az irodalom
iránt, vele érez, nem hagyja elporosodni érintetlen könyvespolcokon és
lélektelen tankönyvek paragrafusaiban az irodalmi mult emlékeit, hanem
újra meg újra foglalkozik velük, mind újabb és újabb értékeket fedez fel
bennük, tényleg magába veszi őket és nem éri be a konvencionális
hazafias hódolattal. Ott van irodalomtörténeti kritika, amely nem csupán
egyoldalú politikai szempontból értékeli a maga régi nagy íróit, hanem
folyton újra és újra elemzi őket minden generáció minden szívénfekvő
szempontjából. Emellett pedig az irodalmi alkotás folyik tovább, nem
késlekedve semmiféle «megülepedés» kedvéért, nemzedékről nemzedékre,
irányról irányra, ízlésről ízlésre, anélkül, hogy a régit
érvénytelenítené az új és a régi agyon akarná nyomni az újat. A francia
embernek nem beszélnek irodalomtudósai olyan együgyűségeket, hogy nem
élvezheti Racinet az, aki Hugo Viktort élvezi, – amit Horváth János is
hallhatott nem egyszer magyar irodalomtudósok szájából – hanem
megtanítják élvezni Racinet és Hugo Viktort és Balzacot és Flaubert-t és
Verlainet és Zolát és Anatole Franceot: az egész francia irodalmat. És
ha észrevennék, hogy a közönség elmarad, hogy még nem élte fel a régit,
amikor már itt az új, akkor nem az irodalomnak mondják, hogy állj meg,
hanem a közönségnek, hogy siess a réginek a feldolgozásával, mert
lekésel az újról. A francia irodalomnak legnagyobb ereje épen a
kimeríthetetlen regenerálódó képesség egyfelől, a folytonos
fáradhatatlan és az élettel mindig együtthaladó kritikai tevékenység
másfelől. Az utóbbi tartja fenn az értékes tradició folyamatosságát, ez
tartja életben a múlt értékeit és ez készíti elő a lelkeket értékelésére
és befogadására mindannak, ami az újban valóban érték. De viszont nem
követeli soha az irodalomtól, hogy álljon meg, amíg a közönség utóléri,
nem csavar kötelet Racine tragédiáiból Hugo Viktor nyakába és
mindenekfelett nem zár ki a francia szellem közösségéből senkit, mert
nem az uralmon levő politikai párt vagy osztály irányában vitorlázik. A
francia akadémiának ép úgy lehetett tagja a konzervativ-nacionalista
Barrés, mint a szociáldemokrata France és ezt mindenki természetesnek
találja, mert művésze a francia gondolatnak és szónak mind a kettő.
Nem, a nyugat nem azért ér tovább, mert lassan jár. A nyugat igenis
sietett, de együtt sietett a közönség az irodalommal, mert ott van, ami
nálunk nincs, organikusan fejlett, tradiciót érző, de abban meg nem
merevedő irodalmi közszellem. Ez pedig azért lehet, mert ott van, ami
nálunk szintén nincs, organikusan fejlett, minden nézeteltérésen túl a
maga egységét érző társadalom.
Nálunk ez nincs, legalább abban a rétegben, amelyben az irodalom élete
mindig és mindenütt lefolyik: a művelt középosztályban nincs. A
szerencsésebb fejlődésű nyugati nemzetek középosztálya már évszázadok
előtt kész volt, homogén, a nemzetből természetes fejlődés során
kialakult és kora műveltségi színvonalán álló. A mi középosztályunk most
van kialakulóban, a forrongás konvulziv vonaglásai között, atomjaira
bomoltan, önmagáról és összetartozásáról még nem bírva tiszta
öntudattal. És nem is magából a magyarságból sarjadt ki, csak egyik
részét teszik a régi magyar középosztály ivadékai, másik része az utóbbi
félszázad alatt a magyarsághoz csatlakozott idegen népfajok, germánok,
szlávok és zsidók fiaiból alakult ki, akik a dolgok természeténél fogva
hozzáidomulhattak a magyarsághoz mindabban, ami akaratuktól és
tudatosságuktól függött, de még nem volt idejük teljesen hozzáalakulni
ahhoz, ami akaratuktól független: az idegrendszerükben, az ösztönükben,
lényük tudattalan elemeiben. Az összeolvadás folyamata ma még nem ment
végbe teljesen, még folyik és akárhogy esik ez akárkinek, akármit
próbálnak tenni akárkik, ennek az összeolvadásnak csak egy vegyület
lehet az eredménye, amely mindegyik alkatelem bizonyos sajátságait magán
fogja viselni. Bizonyára az egyiknek, a magyarságnak a sajátságai
lesznek a prædominánsak benne, de tisztán és változatlanul nem lesz meg
benne egyik alkatelem sem. Akárhogy keverem az ólmot, a vasat, az
ezüstöt és az aranyat, sohasem lesz belőle tiszta arany. Annak az
asszimilációs folyamatnak, amely a magyar nemzetben a mult század
közepén megkezdődött, ma is tart még és jó néhány évtizeden át fog még
tartani, következményei vannak: a magyarságnak, amely ezt a folyamatot
állami és társadalmi hatalma minden eszközével előmozdította vagy egy
egész századon át – és jól tette, nem is tehetett mást, mert a gazdasági
és társadalmi törvények erejénél fogva akarata ellenére is végbement
volna, – a magyarságnak viselnie kell azt a következményt, hogy ezalatt
ő maga is bizonyos módosuláson megy át. Ez ellen lehet berzenkedni,
lehet kurzusokkal kisérletezni, lehet – és bizonyára sikerrel – arra
igyekezni, hogy ez a módosulás mennél kisebb mértékű legyen és mennél
kevésbbé érintse a magvat, a nemzet történelmi karakterét, – de
történeti tényeket mégse lehet kitörölni egy nemzet életéből.
Ilyen nagy változásnak, amely egy társadalom chemiai összetételében
végbemegy, természetszerűleg meg kell, hogy legyenek a maga
következményei az irodalomra nézve. Nem véletlen, hogy épen azokban az
évtizedekben, amikor ez az átalakulás első, legvirulensebb periodusát
élte, a magyar irodalmi szellem erős lecsappanása, az irodalmi alkotó
tehetség erős elernyedése következett, hogy Arany János után jobbára a
középszerűségek kora jött. Ez nemcsak az irodalomban volt így, hanem a
szellemi élet körülbelül minden ágában. Az alakulása kezdetén levő új
társadalomban nem volt sem elegendő kohézió, sem elegendő belső
feszültség, hogy igazi nagy tehetségeket vessen ki magából. Az sem
véletlen, hogy a nyolcvanas és kilencvenes évek irodalmának vezető
emberei túlnyomórészt a megmagyarosodott, idegen faji eredetű családok
fiaiból kerültek ki, – ezek az elemek ebben az időben kezdtek először
erőteljes részt venni a magyarság munkájában. De viszont épen ő bennük
mutatkozott meg ezeknek az elemeknek a friss magyarsága: az ő irodalmuk
volt az, amelyre Arany János a «kozmopolita költészet» bélyegét sütötte.
Magukkal hozták az irodalomba eredetük bizonyos sajátságait, a más
idegrendszert, más ösztönöket, – más fiziologiai tradiciójukat s ezért
érezte őket a csodálatosan érzékeny magyarságú Arany kozmopolitáknak.
Hozzá kell még vennünk azt is, hogy az alakulásnak épen ebben a
stádiumában ez a forrongó magyar középosztály nagyobb mértékben volt
kitéve a nyugatról jött eszme- és izlés-áramlatoknak mint valaha. Hozzá
kell venni azt is, hogy ez alatt az idő alatt a kifejlődött iparral
kapcsolatban egészen új, eladdig nálunk ismeretlen társadalmi osztályok
alakultak ki, – köztük elsősorban az ipari munkásság – és csakhamar
fölvetődött a szociális probléma, amelyre a magyar lelkek még nem voltak
elkészülve, amely azonban egyelőre szerényen és halk hangon, de már a
kilencvenes években éreztette a maga hatását az irodalomban is. A magyar
életmód is lényegesen megváltozott, a városokba szorult intelligencia
észrevétlenül vágyakat, szokásokat, igényeket és világnézetet váltott,
új életmódjának megfelelően, újjá alakult viszonya a nemzet másik döntő
fontosságú rétegéhez, a falusi földmíves néphez. Arany egy homogén,
aránylag kevés számú és a mult hagyományaiban gyökerező társadalom
lelkét fejezte ki költészetében, – az a heterogén elemekből félig-meddig
összeolvadt, egyre nagyobb számú, a tradiciókkal jóval lazább viszonyban
élő és másféle ideg-dispoziciójú új társadalom, amely az ő idejében
kezdett kialakulni és még az ő életében egyelőre próbálgatva és
félénken, de megszólalt az irodalomban is, természetszerűleg nem
hozhatott magával olyan irodalmat, amely közvetlen folytatása lett volna
az Aranyénak. Amíg Arany társadalmának minden tagja lényegében ugyanazt
a választ adta a politika, társadalmi élet, erkölcs és életfilozófia
alapkérdéseire, az utána jött új társadalomban széles világnézeti
ellentétek nyiltak s ezek előbb-utóbb megszólalást kerestek az
irodalomban is, úgy hogy az előbbi kor irodalmának világnézeti egysége
mindinkább differenciálódott, az irodalom mind nagyobb része már nem az
egész nemzet egységes képét tükrözte, hanem azoknak a különböző
csoportoknak a képét, amelyek a társadalomban egymás mellett és
egymással szemben állottak.
Az irodalomnak ez az elszakadása a régitől, az Arany klasszikus
hagyományától nem Adyval kezdődött, sőt Ady felléptekor már végre volt
hajtva. Ady már készen találta, ha akarta volna, sem tudta volna
visszacsinálni. A kezdete sokkal régibb. Paradoxonnak hangzik, de nem
az: már magában Aranyban megvannak a kezdetei, Arany öregkori lírájában,
amely lényeges eltéréseket mutat klasszikus korabeli költészetétől s
lényeges közeledést ahhoz, amit modernnek szoktak nevezni. A hanyatló
fizikumú öregkor ez őszies bájú lírája már kifinomultabb, komplikáltabb
és erősebben reagáló, sokszorosan szubjektivebb, a városi élet
benyomásaival telített, nyugtalanabb és a formákkal intimebb játékot űző
lelki alkat megszólalása. A klasszikus korabeli Arany a magyar ember
általános érzésvilágát énekelte és velejében közéleti költészetet adott,
az öreg Arany a maga saját búját-bánatát, belső meghasonlásait, önmagát
ironizáló zsörtölődéseit fejezte ki erősen egyéni lírában. Ezzel
megindult a döntő változás: a nemzet egyetemének kifejezési formuláját
kereső nemzeti költészet egyéni költészetté alakult át. Ezt siettette és
fokozta az is, hogy ama kornak csaknem egészen a lírára és a prózai
elbeszélésre szorítkozó költészetére az Aranyénál jóval nagyobb hatása
volt a Petőfiének és Jókaiénak: ez a hatás is az egyéni költészet
irányához terelte az új irodalmat, amelynek aztán már csak azért sem
volt hajlandósága a nagy, összefoglaló, egyetemes horizontok
átkarolására, mert a kisebb tehetségek kora volt, akikből hiányzott a
nagy koncepciók képessége, akik tudtak többé-kevésbbé szép verseket
írni, de nem tudtak nagyszabású és nagy tömegek érzésvilágát összesürítő
poézist teremteni.
Ady ezt a helyzetet nem csinálta, amint sokszor szemére vetették, hanem
készen találta. Hiszen a vád, hogy a magyar költészet elrugaszkodott az
Arany-féle hagyománytól, az ő felléptekor már több mint negyedszázados
volt s arra az álláspontra, amelytől a két előbbi nemzedék elszakadt,
nem volt többé visszatérés. Bizonyos tekintetben azonban ő igenis
próbált visszatérni az ősökhöz, a magyar irodalom nagy korának
szelleméhez. Megpróbálta újra felépíteni a magyar költészet templomát,
melyet az előttejárt nemzedék apró kápolnákra bontott, a csinos kis
versek poézise helyett nagyszabású költői élet-művet alkotott, olyan
lírát, amely nem pillanatok kis hangulatait dalolgatja, hanem tükrözi
magában az egész világot, ezen belül az egész magyar világot. Ez a világ
nem a mindenki világa talán, hanem az Adyé magáé, de aki figyelmes
szemmel és fogékony szívvel benne jár, az megtalálja benne a maga
világát is. Ady költészete egy a többieknél sokszorosan fogékonyabb
ösztönű, nyugtalanabb reagálóképességű és ezért felfokozott lelki életű
korunkbeli magyar ember súrlódása a világ nagy dolgaival, élettel,
halállal, hazával, társadalommal, bűnnel és erénnyel, hittel és
hitetlenséggel, szerelemmel és pénzzel és mindenekfelett a rejtelmes,
láthatatlan és mégis mindig érezhető végzettel. Más értelemben és más
hangsúllyal, de rá lehet mondani Ady költészetére is, hogy nemzeti
költészet: nemcsak egy magyar léleknek, hanem a magyar léleknek vívódása
egy számára adott történelmi helyzet kényszerűségeivel.
Ezt ma még nem látják általában, de hiszem és tudom, hogy látni fogják
előbb-utóbb. A közvetlenül Ady előtti nemzedék költészetére sok
tekintetben ráillett Beöthy Zsolt elmés meghatározása, hogy olyan,
mintha meg nem írt külföldi versek fordítása volna, – Ady minden versén
azt lehet érezni, hogy ezt így csak magyar ember írhatta, így csak
magyar ember reagálhatott az életre.
Nem látja ezt Horváth János sem, mert ha látná, másképen kellene
értékelnie Ady költészetének politikumát. Ő Ady hazafias vagy mondjuk
hát politikai költészetében nem lát egyebet, mint pártpolitikát, melynek
Ady belevetődött a forgatagába. Ez meglehetősen általános tévedés, Ady
életpályájának és küldetésének végzetes félreértése, amelyet igyekeztek
is általánossá tenni és az emberek tudatában meggyökereztetni mindazok,
akiknek Ady egyénisége és vállalt szerepe kényelmetlen, érdekükbe vágó
vagy más oknál fogva ellenszenves volt.
Ady más tekintetben is, de különösen a magyarság sorsára, állapotára és
az életben elfoglalt helyzetére vonatkozó gondolatai dolgában heretikus
volt. A hazafias önámítás és önmagasztalás korában, amikor a magyarság
túlnyomó része a nemzeti nagyság zenitjén, a kultúra legszebb csúcsain,
a világ nagy nemzeteivel egy színvonalon érezte magát, amikor a teljes
biztonság könnyelmű érzésével tekintett a jövőbe, – Ady egy sötét
meredeket látott, amely felé az egész magyarság vakon rohan és amelyben
el kell buknia. Kétségbeesetten igyekezett népét visszatartani a
vesztébe rohanástól, rámutatott gyöngeségeire, kultúrájának
elmaradottságára, a hatalmas nagy nemzetekhez képest kicsi voltára,
társadalmi életének töredezettségére és kiépítetlenségére, társadalmi
osztályainak egymással szembenálló értetlenségére, a romlásnak mindazon
magvaira, amelyek a magyar földben el vannak hintve. Tudta, hogy hiába
minden, nem hallgatnak rá, annál hangosabban kiáltozott és annál
sötétebb képét vetítette a jövőnek az emberek szeme elé. Az önelégültség
mámorában élő társadalomnak kellemetlen volt ez a kiáltozás és akiknek
politikai érdekeit és hatalmi biztonságát sértette, azok természetesen
szították az ellenérzést és rásütötték Adyra a hazafiatlanság bélyegét.
Pedig ő benne a magyarság eleven ösztöne sejtette meg előre a maga
sorsát. A háború alatt Ady már a siralomházban ülő halálraitélt mély
magábaszállásával, a változhatatlannal való filozófikus leszámolás komor
hangulatában várta a rettentő véget és könnytelen, kínzó sírással
siratta a harcban céltalanul pusztuló és katasztrófa elé vágtató
nemzetét. Lehet, hogy kedvesebb látvány volt azoké, akik az előlegezett
diadal trombitáinak vidám harsogása mellett, könnyelműen ünnepelték a
saját nemzeti hiúságukat, de a magyar lelkiismeret megdöbbent gyötrelmét
Ady érezte és fejezte ki igazán. Az egész magyarságból csak ő látta
tisztán, mi sors vár nemzetére. S amikor bekövetkezett a katasztrófa,
talán nem pontosan az a katasztrófa, amelyet ő megérzett, de mégis a
katasztrófa, – akkor természetes, hogy a költőt még jobban gyűlölik
azok, akiket a katasztrófa előidézésében csak némi felelősség is terhel.
Akik pedig nem gyűlölik, mert mégis megsejtették költői nagyságát, azok
mentegetik. Ady jó magyar ember volt, de kénytelenségből, hogy meg
tudjon élni, eladta magát a zsidóknak. A keresztények nem akartak tudni
róla, hát mit tehetett volna egyebet? így mentegetik Adyt a közönség
előtt, nem is sejtve, hogy ez a mentegetés milyen rettentő vád a költő
ellen és még kevésbbé sejtve, hogy Ady költészetének milyen mélységes
nemismerésén alapszik. Ady egész hazafias költészetéből nem látnak mást,
mint azt a tényt, hogy ő a radikális párt tagja volt, barátságot tartott
a szocialistákkal, ünnepi alkalmaikra néhány verset írt. Ez a
pártpolitikai tevékenység vajmi kevés teret foglalt el Ady pályájában,
inkább csak formális jellegű volt, hiszen ő benne nem volt meg semmi a
politikusból, sem a szervező hajlam, sem az agitáló-kedv, még kevésbbé a
készség egy pártprogramm orthodoxiájához való alkalmazkodásra. Miután
mégis szükségét érezte egy valamely csoporthoz való tartozásnak, nem
csatlakozhatott másokhoz, mint akik az akkor uralmon levő politikával
épen olyan tagadólag álltak szemben, mint ő. Aki nemzetéért aggódó
szívvel úgy érzi, hogy az uralmon levő hatalmi rendszer, mereven
elutasítva magától minden óva-intést, katasztrófába hajtja a nemzetet,
annak nincs más útja, mint azok sorába állni, akik ezt a hatalmi
rendszert a leghevesebben ostromolják. Ady egyszerűen levonta hazafias
megismerésének politikai konzekvenciáit. Lehet, hogy ezzel nem bizonyult
jó politikusnak, hogy ezeket a konzekvenciákat máskép kellett volna
levonni, – ezt én, politikailag meglehetős érzéketlen lévén, nem tudom
megítélni, de azt tudom, hogy költőnek nem az a mértéke, hogy milyen
politikus.
Horváth János is, őszinte sajnálatomra, ugyanarról az alacsony
színvonalról fogja fel Ady politikai küldetését, mint a
kurzus-publicisták, csak a fogalmazás komolyabb volta különbözteti meg
tőlük. Ő is fentartja Adyval szemben a zsidózás most divatos vádját:
egyfelől azt véli megállapíthatni, hogy a zsidóság sietett legelőször
Ady segítségére, másfelől pedig azt, hogy Adynak «véreitől
megtagadtatván, menekülnie kellett (a zsidókhoz), ha meg akart élni».
Ebből mindössze annyi felel meg a valóságnak, hogy Ady első közönsége
nagy részben zsidókból állott. Csakhogy ma minden magyar írónak, a
legkonzervativabbaknak is, nagy részben zsidókból áll a közönsége.
Bármely könyvkereskedő megmondhatja Horváth Jánosnak, hogy még a
kifejezetten antiszemita célzatú könyveket is nagyobb részben zsidók
veszik és olvassák, egyszerűen annál az oknál fogva, mert a zsidók azok,
akik nálunk legtöbbet olvasnak. Ennek nem a zsidóság valami különös
lelki berendezése az oka, hanem az az egyszerű tény, hogy az irodalomnak
mindenütt a világon a legkiadósabb fogyasztója a szabad életpályákon
dolgozó művelt városi polgárság s ez a polgárság nálunk – mi tagadás
benne – javarészben zsidókból áll. Ady azonban bizony nem «idomult»
közönségéhez, úgy adta magát neki, amilyen volt, a maga küldetését
teljesen átérző fölénnyel s inkább az olvasóknak kellett hozzá
idomulniok, ha vele akartak menni. Balgaság volna azonban azt hinni,
hogy olyan önálló és minden befolyást ösztönszerüleg visszautasító
szellem, mint Ady, az olvasói vagy pártfelei kedvéért viselt ilyen vagy
olyan politikai színeket vagy épen hogy más koncepciót hirdetett volna
nemzete sorsáról, ha például a konzervativok készségesen meghódoltak
volna előtte. Neki nem párt, nem környezet, nem anyagi érdek diktálta
állásfoglalását, hanem a közviszonyokba belenyugodni nem tudó
szenvedélyes magyar érzés.
Épp úgy nem hiszem, hogy bármikor is hozzáidomultunk a zsidókhoz mi
többiek, akik nagy számmal, keresztények, a Nyugathoz csatlakoztunk. Én
legalább, aki érett férfikoromban, harmincadik évemen túl, már kiforrott
világnézettel kerültem, csaknem közvetlenül megindulása után,
összeköttetésbe a Nyugattal, sohasem vettem észre, hogy bármiféle
nézetemet módosította vagy színezte volna ez az összeköttetés. És nem
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Írók, könyvek, emlékek - 3
- Parts
- Írók, könyvek, emlékek - 1Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3894Total number of unique words is 194327.1 of words are in the 2000 most common words37.5 of words are in the 5000 most common words43.1 of words are in the 8000 most common words
- Írók, könyvek, emlékek - 2Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3891Total number of unique words is 184426.1 of words are in the 2000 most common words37.5 of words are in the 5000 most common words43.7 of words are in the 8000 most common words
- Írók, könyvek, emlékek - 3Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3912Total number of unique words is 195528.2 of words are in the 2000 most common words41.1 of words are in the 5000 most common words47.5 of words are in the 8000 most common words
- Írók, könyvek, emlékek - 4Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3891Total number of unique words is 194926.9 of words are in the 2000 most common words38.1 of words are in the 5000 most common words44.5 of words are in the 8000 most common words
- Írók, könyvek, emlékek - 5Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3845Total number of unique words is 192325.5 of words are in the 2000 most common words36.0 of words are in the 5000 most common words41.5 of words are in the 8000 most common words
- Írók, könyvek, emlékek - 6Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3885Total number of unique words is 197827.6 of words are in the 2000 most common words38.1 of words are in the 5000 most common words43.8 of words are in the 8000 most common words
- Írók, könyvek, emlékek - 7Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3624Total number of unique words is 189127.2 of words are in the 2000 most common words38.8 of words are in the 5000 most common words44.0 of words are in the 8000 most common words