Írók, könyvek, emlékek - 5

korlátozottságának – ezért merül el könyveiben, mert legalább elméjét
akarja kiszabadítani a tudás korláttalanságába, ezért vágyódik a
korlátlan, végtelen és örökkévaló természettel kapcsolatba jutni és
ezért telik gyönyörűsége fantáziája játékában, mert ebben az elkerített
világban legalább ez előtt nincs sehol sorompó. A lelke mindig sebzett a
túlérzékenységig, mert mindig hozzáütődik valami korláthoz, amelyen át
akart törni. Az életet teljesen élni akarni mindenkinek, de különösen
annak, akiben erre nincsen aktivitás és elszánt erő, csillapíthatatlan
fájdalom és Babits melancholiájának ez a gyökere. Az ő belső tragédiája
az, hogy az embernek mindig el kell buknia abban a harcban, amelyet az
élet maradéktalan, teljes kiéléseért azokkal az akadályokkal folytat,
amelyek az életben és önmagában ennek elébe tornyosulnak. Ez az a _nagy
élmény_, mely őt költővé tette, mert a költészet az egyetlen mód, hogy a
korlátlan és teljes élés illúzióját megszerezze magának.


GÁRDONYI GÉZA.
Gárdonyi gyermekkora és első fiatalkora a Dunántúl folyt le, ahol
közvetlenül a nép között élt, mint a falusi emberek beszédét,
cselekvését, mozgását figyelmes szemmel magába szívó kisgyerek, majd
mint a parasztgyerekekkel veszkődő tanító. Ami élménye a néppel
kapcsolatban volt, azt túlnyomó részben ebből a korból hozta magával,
úgyszintén másik kedves témakörének, a vidéki kis intelligencia
alakjainak és levegőjüknek az ismeretét. Szegedi ujságíró korában még
lehetett több-kevesebb érintkezése a néppel, de ez már távolról sem
adhatott neki annyi adatot és élményt. Még kevésbbé a budapesti
zsurnalisztáskodás, – ez már inkább a városi élet színeit adta neki, de
hogy ez mily kevés tért foglaló eleme volt írásának, azt könyveinek
minden olvasója tudja. Egy-egy pillantást vetett a parlamenti politika,
a szerkesztőség, a színházak körüli életbe, amely nem érdekelte valami
nagyon; társadalmi életet egyáltalán nem élt s a fővárosi élet
típusaiból és komplikációiból nagyon keveset tartott érdemesnek a
megírásra. Olyanformán volt vele, mint _A tekintetes úr_ című könyvének
alakja, aki sehogy sem tud megszokni a városban, az úrias környezetben,
mindig idegen marad benne, sőt ellenszenvvel reagál rá. Aztán
következett az egri időszak, ebben már szabadon élhetett és élt is
magányos kedvtelésének, különös elmélkedéseinek és csak kevesekkel
tartott fenn állandó érintkezést. Az egri és egervidéki népből is kevés
megfigyelési anyag jutott hozzá, – néhány novellájában látunk matyó vagy
palóc parasztokat, ezeket is inkább csak kívülről nézte meg. Ami
intimitást a népéletről tudott és megírt, az mind a dunántúli fiatal
évekből való.
Mégse lehet mondani, hogy ő a dunántúli magyar nép irodalmi
specialistája, olyan értelemben, ahogy Mikszáth a palócoké és fejlődése
egy szakában a szegedieké. Gárdonyi paraszt-ábrázolásának nagyon kevés a
regionális színe. Ő nem egy bizonyos fajta parasztság specifikus
karakterét rajzolta, hanem egy általános paraszt-típus képből indult ki
s ennek változatait írta meg, a mindig és mindenütt egyforma parasztot,
nem a különleges, lokálisan jellemző vonásokat hangsúlyozta, hanem a
közöseket, az életmód, foglalkozás, műveltség közös tényezőiből sarjadt,
minden vidék parasztjában egyforma vonásokat. Ebben különáll
mindenkitől, aki magyar parasztokról írt. Jókai és Mikszáth a maguk
anekdotikus módján igyekeztek kihozni a különböző vidékek parasztjainak
különböző karaktervonásait, Móricz Zsigmond a szatmári és kúnsági
parasztot látja mindig maga előtt, a maga ethnografiai valóságában.
Mindegyiküknél erősebb az ethnografiai elem, mint Gárdonyinál. Ezenkívül
ő a falusi nép társadalmi rétegződésére is kevés figyelmet szentel, a
szegénység és gazdagság örök ellentétén túl nem igen mutat társadalmi
osztálykülönbséget paraszt és paraszt között. Móricz fedezte fel a falu
szociális tagoltságát, amely kicsiben azonos az ország társadalmának
tagoltságával: megvan benne minden réteg, kezdve az arisztokrácián, a
proletariátus aljáig.
Gárdonyi paraszt-ábrázolásának lényege és értelme nem ebben van, hanem a
paraszt-lélek intimitásának ábrázolásában. Az ő képeinek nem a széles és
mély háttér a jellemzője, hanem az előtérben lejátszódó lelki események,
amint bennük a szántóvető ember egyszerű életfelfogása, erkölcse,
észjárása tükröződik. A gazdag és eleven háttér hiánya bizonyos idilli
ízt ad legtöbb paraszt-ábrázolásának, amit az is fokoz, hogy nála erős
nyomai mutatkoznak még a földdel közösségben élő, kultúrától meg nem
rontott egyszerű emberek ártatlanságáról szóló rousseaui tanításnak.
Velejükben kicsiny, de a parasztember lelkét erősen megrázó tragédiák és
napfényes mosolyú apró komédiák az ő paraszttörténetei, amelyek mindig
egy-két magánélet körén belül játszanak le. Nem a falu elevenedik meg
bennük, hanem a falu egyes emberei a maguk külön-dolgaiban. A
legszélesebb közösség, amelyben ezek a történetek lefolynak, a család.
Jellemző rá nézve, hogy bármi nagy teret foglal el élete munkájában a
népélet, regényt parasztokról sohasem írt, egy két hosszabb novellán
kívül csupa apró képet. A regényhez szélesebb háttér kellett volna, egy
sokkal nagyobb darab a falu közös életéből, de ez őt nem érdekelte
különösebben. Kevéssé érdekelte a nép érintkezése is az úri osztállyal,
az ő parasztjai között legfeljebb ha a pap meg a tanító jelenik meg
néha, más úrféle már alig. A városba került parasztember, aki nem tud
beletalálni a városi élet komplikáltabb, a faluétól eltérő rendjébe és
kikívánkozik a neki örökké idegen levegőből, – ez már gyakrabbi és
dúsabb témája: alapjában véve a Göre Gábor karrikatúrája is ebből a
motívumból van fejlesztve.
Jellemző azonban ránézve, hogy paraszt-típusai nincsenek, egyik alakja
sem áll úgy előttünk, mint a parasztság egy bizonyos körének vagy
csoportjának reprezentánsa. Mindig egyénítve rajzol: embereket, akik
életük és karakterük kontúrjával vannak elválasztva mindenki mástól és
mindegyikük egy zárt egység. Azt akarja mutatni, hogy erős emberi
felindulások, érzéshullámzások, különös élet-komplikációk milyen
hatásokat váltanak ki és főképen milyen formában nyilatkoznak, ha
parasztemberekben játszódnak le. S ennek megmutatására nem a
naturalizmus eszközeit használja: a parszt-élet durvasága, a folytonos
testi munkával járó esetlensége, a tudatlanságból folyó bajai és bűnei
alig jelennek meg nála s akkor is mindig humoros színezésben. A szép
vonásait keresi meg a parasztnak, aki nála mindig bizonyos mértékig
idealizáltan jelenik meg. Nem abban az értelemben idealizáltan, mint a
rossz népszínművek színpadi parasztjai, nem meghamisítva, kiöltöztetve
és kimosdatva, hanem szép és finom lelki mozzanataikban felfogva, a
kíméletes és elnéző gyöngédség szempontjából nézve. Nem a népszínmű
stílusában rajzolja a parasztot, hanem a népdal stílusában. Mint ahogy a
népdalban lelke legszebb rezdüléseiben jelenik meg a nép, a vágy, a
bánat, a csalódás, a honvágy, a halál gondolatával való érintkezés
pillanataiban, úgy jelenik meg Gárdonyinál is. Ezért hiszem, hogy ő a
népélet ábrázolásában a népköltészetből indúl ki: a népdal líráját
transzponálja át elbeszélő költészetté. Ha összeállítom magamban a
népdal legényének vagy lányának egy egységes karakterképét, körülbelül
pontosan azt a képet kapom meg, mint Gárdonyi elbeszéléseiből. Csakhogy
amíg a népdal kevés sztereotíp helyzetre redukálva mutatja meg ezt a
képet, addig Gárdonyi invenciója nagyon sokféle és nagyobb
változatosságú komplikációkba tudja beállítani és tágabb teret enged az
egyéni emberi sors változatainak. Ennyiben Gárdonyi ábrázolása népies,
sokkal nagyobb mértékben az, mint Petőfi óta bármely más írónké, aki a
népéletet ábrázolta: a népdalköltészetnek kiszélesítése szélesebben
átfogó és dúsabb érzelmi regiszterű epikává. Ebben van az ő népéleti
rajzának megkülönböztető vonása minden mással szemben s ebben van
sajátságos értéke is. S nyelve is, alighanem tudatosan a népköltészet
nyelvéből indul ki, erős ritmusú rövid mondatai, a lehetőségig
leegyszerűsített kifejezési formái, a paraszt-élet képzeletkörén belül
maradó kép és szólam-kincse a nép ősi költői nyelvanyagából vannak
kiépítve.
*
Gárdonyi természete szerint novella-író volt. Nem a nagy formák
monumentális mestere, hanem a kis formák finom és gyengédkezű mívese,
nem a tér hatalmas tömbjeivel dolgozó architektúrában volt az ereje,
hanem az enyhe, finom vonalak vezetésében, a lágy és harmónikus színek
felrakásában. Regényeiben és drámáiban sem az architektonikus rész a
fontos, sőt ebben erős bizonytalanságok is vehetők észre, – az előadás
vonalaiban és a részletek színeiben van a lényegük, a hatásuk fő eleme.
Erre a legtöbb bizonyítékot történelmi regényei szolgáltatják. Ami
ezekben történelem, az csak messziről fénylő színháttér, a fődolog, az
előtér, a mindig egyforma, időtlen kicsiny emberi sorsok képe. Nem a
múlt páthosza sugallta ezeket a regényeket, nem is az az érdeklődés,
amellyel a történelmi regényírók egy kor tükrében keresik egy nép, egy
nemzet, egy ország, vagy az emberiség sorsának vagy jellemének képét.
Gárdonyit az érdekelte, mivé alakul egy-két jelentéktelen, a nagy
eseményekben legfeljebb passzív szerepet játszó ember élete egy bizonyos
történelmi kor milieujében. Azt lehet mondani, történelmi műveiben a
történelem csak másodsorban fontos az apró emberi magánügyek mögött. Ez
tudatos, poétikai gondolat nála, ő így fogta fel a történelmi regény
faladatát, de ezt a poétikai gondolatát viszont szellemének természete
és általános érdeklődésének minéműsége sugallta. Csak azt csinálta
történelmi regényeiben, amit a jelenkorból merített regényeiben és
novelláiban. Ezeknek sincsen semmi közéleti hátterük, alig kapcsolódnak
össze az író korának politikai vagy társadalmi kérdéseivel, teljesen a
magánélet körében mozognak. Alakjainak és történeteinek a társadalomban
való elhelyezkedése, a társadalom vagy a közélet problemáival, az állami
és társadalmi intézményekkel való súrlódása őt nem érdekelte. Ebben a
tekintetben igen messze esik a naturalisztikus regénytől, amely teljes
milieujéből, annak egész komplexumából igyekszik kimagyarázni az embert
és társadalompolitikai vagy erkölcsfilozófiai kihangzást ad
kompoziciójának. Kevés író van, aki annyira kiküszöbölt volna
komplikációiból mindent, ami általános, nagy embertömegekre vonatkozó
probléma. Az emberi sorsokat ő magukban vizsgálja, nem a többi emberek
sorsára vetítve. Ezért nem alkotott típusokat, amelyek egy fajt, egy
kort, egy osztályt reprezentálnak, – munkáinak egészéről mondhatnám
talán, hogy megkapom belőle például a magyar paraszt képét, ahogy
Gárdonyi látta és elképzelte, de nincs emlékezetemben egyetlen alakja
sem, akiben több, vagy más tükröződnék, mint ő maga.
Nyilvánvaló, hogy ezzel megszűkítette írásainak kisugárzó körét s
közlenivalóit keskenyebb perspektívába állította. Viszont azonban
megszabadította magát sok ballaszttól, sok olyan mellékgondolattól,
amely akár benne, akár az olvasóban a művészet lényegétől idegen
képzetköröket érintene. Teljesebben és zavartalanabbul a művészire
állította be mondanivalóját. Neki az volt a fődolog, hogy az embereket,
akikről közlendői voltak, intimitásukban ábrázolja, ahogy önmagukkal és
a maguk emberi problémáival szemben állanak, küzdenek, szenvednek vagy
ujjonganak és ahogy a maguk külön életét élik, tekintet nélkül a rajtuk
kívül eső dolgokra, eseményekre vagy intézményekre. A mi sajátos
szellemi levegőnkben alig van olyan író, akinek méltánylásába,
elfogadásába vagy visszautasításába bele ne játszanának a politikai
mellékzöngék. Gárdonyi ebben a tekintetben egyedül áll, – őt ugyan bajos
volna még nálunk is politikai szempontból kritizálni, mert írása nem ad
semmiféle támpontot politikai állásfoglalásának megítélésére.
Filozófáló kedv volt benne, szeretett az élet-halál kérdésén, a
metafizika problémáin töprengeni. _A hatalmas harmadik_ című regénye már
címével is Schopenhauerra utal és egy schopenhaueri gondolat regénnyé
fejlesztése. A pesszimista filozófia általában volt rá bizonyos
hatással. Ez azonban inkább csak kedvtelés volt nála, kísérletező
kedvének nyilvánulása, laikus játéka a filozófiai gondolattal egy olyan
szellemnek, amely természete szerint nem filozófiai. Az az
életfilozófia, amely írásaiból, mint azok levegője árad, alig különbözik
a mai művelt magyar emberek általános életfilozófiai közkincsétől. Őt
nem az élet gondolati reflexe érdekelte, hanem maga az élet, mint
jelenség. Szemlélő és szemlélődő szellem volt, amely ha néha
gondolkodóba esett is, hamar visszatért mindig az eleven valósághoz, a
természethez és az emberhez. Minden pesszimisztikus eszmélkedése mellett
szerette az embereket és az életet; mint napfényes tájkép horizontján
néhány sötét felhőfoszlány, olyanok voltak az ő pesszimista gondolatai.
Ismerte és megértette a szenvedést, az élet tragédiáit megragadó emberi
együttérzéssel tudta formába kötni, de végső eredményben derült lélek
volt. Igaz, hogy derültsége nem volt teljesen naiv, leküzdött
szenvedésein át jutott el hozzá, de mégis, lényegéhez tartozott. Ami
meghasonlást az élet szakított benne, azt kiegyenlítette, felállított
magának néhány egyszerű, érvényes tételt az élet értelméről, értékéről,
az emberi sorsról és ezekre szilárdan rájuk támaszkodott az élete. A
morál bonyolult kérdései kevéssé foglalkoztatták, a moralista ítélő
szelleme nem volt meg benne. Alakjai vagy történetei soha sincsenek
morális élre beállítva. A szenvedély nála elemi – tehát morálon innen
vagy túl való – jelenség, vihar, amely életeket elsodor, vagy
lecsillapul, mielőtt még nagy bajt csinálna. Ő nem keresi pusztításaiért
a felelősséget. A szerelem is mint elemi erő, az emberi akarattól
független vihara az érzékeknek jelentkezik nála, csaknem mindig mint a
fiatal ösztönök természetes játéka, amely vagy boldogságba vagy
pusztulásba ragad, de a bűnbeesés motivuma alig játszik benne szerepet.
A természet tette, tehát lehet isteni gyönyör vagy pokolbeli kárhozat,
de semmiesetre sem bűn, – ez Gárdonyi ítélete róla. Az ő fiatal
szerelmesei mindig tiszták, szűziesek, ártatlanok, még ha engednek is
heves vágyuknak. Feledhetetlenül szép alakokat tudott az ilyen
szerelmesekből teremteni. Foglalkozott többféleképen az érzéki
kielégülés vágyát leküzdő szerelem különös komplikációival is. (A
hatalmas harmadik, Ábel és Eszter, részben A láthatatlan ember
Zéta-Emőke motivuma is), de ezzel sem erkölcsi szempontból. Ezekben a
kísérletezésekben inkább valami keserű élettapasztalat lecsapódását kell
keresnünk.
Minden oda vezet vissza, hogy ő intimitásban nézi és látja az embert,
még pedig teljesen közvetlenül, az ítélet momentumának lehetőleg teljes
félrehárításával. Ezt az intimitást pedig a szereteten keresztül
szemléli. Szereti az embereit, gyönyörködik bennük, szépeknek és jóknak
látja őket (rossz emberei nincsenek is, ha elvétve akadnak is nála,
nincs közülök egy sem megelevenítve, csak rekvizitumok, az író nem látta
őket), nincs szemléletében sem harag, sem lázadás. Innen van bizonyos
idilli vonás legtöbb írásában és még inkább innen van az a sokszor
elbájoló gyöngédség, amellyel alakjait, életüket megfogja. Érzésem
szerint ebből a gyöngédségből fakad legjobb írásainak legtöbb szépsége.
Érdekes, hogy Gárdonyinak a magyar vidéki életet a maga intimitásában
ábrázoló művészete, korban összeesik azzal az idővel, amikor a
nagyvárosi élet motivumai és a nagyvárosi ember lelki struktúrája
először nyomultak be nagy erővel a magyar irodalomba. Ettől a
korhangulattól ő tudta magát legjobban függetleníteni s ennek inkább
szimboluma, mint tényezője a saját elmenekülése a fővárosból, a vidéki
élet magányába, abban az időben, amikor a magyarok nagy tömegei a
menekülés fordított útját keresték: a vidékről menekültek a fővárosba.
De Gárdonyi a maga útjain járó, mindentől és mindenkitől független lélek
volt, egész a különcködésig. Ösztöne arra hajtotta, hogy konzerválja
magát úgy, ahogy fiatal korában kifejlődött a lelkivilága. Ezzel pedig
konzerválta magában az életnek azokat a képeit is, amelyeket gyermek- és
fiatalkorában öntudatlanul magába szívott. Semmire sem gondolunk annyi
szeretettel és gyöngédséggel, mint gyermek- és ifjúkorunk élményeire. A
gyermekkori és ifjukori élmény frissesége adja meg Gárdonyi falusi
írásainak báját, azt a meleg, közvetlen és dalszerű lírát, amely
alakjainak és történeteinek a természetes levegője.
*
Egri magányában Gárdonyi csöndes, szemlélődő életet élt, eseménytelen
napok közben festegette maga elé képzelete képeit. Szemlélődése nem volt
valami rendszeres filozófiai tanulmány, de tekintélyes teret, foglalt
benne a filozófálás. Olvasott is némi filozófiai könyveket, gondolatai
közt néha felbukkannak olyanok, melyeket a filozófiai irodalomból
ismerünk s úgylátszik, az okkult tudományok is érdekelték. Itt-ott
találunk nála a halálon túli életre, a lélekvándorlásra és az okkult
gondolatkör egyéb motívumára figyelmeztető megjegyzéseket, ötleteket.
Egy időben megpróbálta ilyetén elmélkedéseit, – talán a Wildeből és
Nietzsche-ből kiinduló akkori aforizma-divat hatása alatt is, – apró,
kiélezett aperszükbe foglalni. Inkább a különös gondolatok érdekelték,
hiszen emberi lényében is volt bizonyos különcködés és már fiatal
korában is szeretett furcsa ötletekkel mesterkedni, mint például az
ujságíró korában szerkesztett «örök naptár». Ilyen kedvtelésének volt
eredménye a Dante-körkép és az ennek kedvéért hevenyészett
Dante-fordítás.
Mindez azonban távol van attól, hogy őt valamiféle tudós költővé tegye.
Egyáltalán nem is intellektuális költő. A naiv szemlélet az ő ereje s
ahol megpróbál a gondolatok világából konstruálni, inkább bágyasztja,
mint mélyíti vele mondanivalóját, vagy lazítja a kompozíciót.
Pesszimisztikus ötletei sokszor sajátságos ellentétben vannak
elbeszélése egész lelkével, – annak a jele ez, hogy ezek csak ötletek,
kigondolások, vagy kívülről belejutott hatások eredményei, egyénisége
magvának nincs velük szerves kapcsolata. Legtöbbször nem is dolgozza
bele organikusan gondolatait cselekvényeibe vagy alakjaiba, hanem
kísérőzeneként elegyíti hozzájuk. Ezért munkája e részének nem kell
elsőrendű jelentőséget tulajdonítani, nem is adnak különösebben
használható kulcsokat az ő megértéséhez.
Egy gondolatkör azonban állandóan foglalkoztatja: a férfi és a nő
közötti viszony, a szerelem és házasság nagy emberi és írói problémája.
Ebben külön álláspontja, mondhatni különvéleménye van, amelynek
fejlődését végig kísérhetjük pályáján. Ez már valódi életprobléma neki,
amely állandóan foglalkoztatja, – nyilván, mert nagyon erős élményi
magból keletkezett.
Gárdonyi nem a szerelem költője. Nem a szerelem sokféle változatait írja
meg, a szenvedély ezerféle fokozatait és színeit, az élet törvényeivel,
vagy a társadalmi konvenciókkal való surlódásait. Egyetlen változata van
a szerelemnek, amely teljes rokonszenvét és érdeklődését köti le és
melyet mindig új és mindig forró színekkel fest: a fiatal szerelmesek
heves sóvárgása, ellenállhatatlan surlódása egymás felé. A romlatlan,
még nem raffinált, nem bonyolódott, sem el nem tompult érzékiség
lobogása, mint természeti erő, melynek az ifjú testek és lelkek
tehetetlen rabjai, amely megragadja ösztöneiket, mint valami forgószél,
és viszi életüket ismeretlen vég felé, akaratukkal ellentétes irányba, –
ez Gárdonyinak egyetlen szerelmi témája, amelyet az átélés lírájával ír
meg újra meg újra.
Ezt a motivumot átviszi az élet mindenféle körein: mutat paraszt
leányokat és legényeket, akik vak vonzódással buknak egymás felé, mutat
kispolgári környezetből való alakokat a fiatal szerelmi epekedés
szenvedélyes attitude-jében, beleállítja ezt az élethelyzetet régmult
történeti korokba. Lényeges vonásaiban és következményeiben mindig
egyformának festi, csak színeiben van gazdag változatosság. Tipikus ez
_A láthatatlan ember_-ben: itt sajátságos kettősségben mutatkozik meg,
mint Zéta céltalan, forró sóvárgása Emőke után s Emőke céltalan, forró
sóvárgása Attila után. Mind a kettő eredendően tragikus: épp oly
lehetetlenség, hogy a hún vezér leánya, Emőke reagáljon, egyébbel, mint
ártatlan leányos jósággal a görög rabszolga fiú szerelmére, mint amilyen
lehetetlenség, hogy Attila észrevegye vezére kis leányának titkolt,
szemérmes szerelmét. Emőke utána hal Attilának, Zéta sebzett szívvel, a
szép leány képét haláláig szívében hordva megy vissza Bizáncba. Ez a
fiatal szerelem Gárdonyinál mindig tragikus végre jut. Ő a boldog
szerelmet nem ismeri. Vihar, amely megráz és elpusztít – ez a szenvedély
az ő felfogása szerint. Ez nem erkölcsi gondolatból következik nála, nem
az elkövetett szerelmi bűn büntetése, hanem a dolgok természetéből folyó
konzekvencia. A Romeo és Julia története ismétlődik meg nála
minduntalan: a tomboló szenvedély természetes vége a tragikus vég, mert
a szenvedélyből nem következhetik jó. Fiatal paraszt-párjai mindmegannyi
_Romeo und Julia im Dorfe_ – anélkül, hogy csak egy halvány jel mutatna
bennük Gottfried Kellerre, akit Gárdonyi aligha is ismert.
A szenvedély kikerülhetetlen végzetességéről való felfogás mintegy magva
Gárdonyi egész életfelfogásának, – az ő mindenütt és mindig kibukkanó
ős-motivuma. Akár állít át nem hágható akadályokat szerelmesei elé, akár
nem, ez mindig egy végre jut ki. Azok a képei és jelenetei, amelyekben
ezeknek a fiatal szerelmeseknek a vágyódásait, búját, ujjongását írja
le, a legszebb lapjai élete munkájának, – valóságos himnuszai a
szerelemnek, de sötét himnuszok, halál vagy legalább is keserű
kiábrándulás a kihangzásuk. S majd mindig az Ádám-Éva motivum ujul meg:
a nő az, akiről a szerelmi varázs árad s a nő viszi romlásba a férfit,
mert ő az érzékibb és a fogékonyabb képzeletű. Gárdonyi a képzelődésben
találta meg, – mint ezt _Szunyogh miatyánkja_ című regényében ki is
fejti, – a szerelem bajainak és bűneinek forrását. Ha az emberek nem
képzelődnének a szerelemről, ha nem aggatnák tele képzelődésük színes
üvegdarabkáival a nőt és nem ábrándoznának és beszélnének annyit róla,
akkor nem is következnék belőle annyi boldogtalanság. S ebben az
ítéletben az irodalom is megkapja a magáét, mint a szerelmi képzelődés
egyik szítója. Gárdonyi a józan ész követelményét állítja szembe a
szenvedéllyel.
Nem az a fontos itt, hogy fölcseréli az okot a következménnyel, még
kevésbbé az, hogy hasztalan a józanság hangoztatása az ösztönökkel s a
belőlük felviharzó szenvedéllyel szemben. Fontos az a tény, amely ezek
mögött a gondolatok mögött van. Egy egész életre szóló nagy csalódás
rejtegetett titka bukkan itt akaratlanul napvilágra. A megcsalódott és
saját érzéseiből kiábrándult ember keserű filozófiája ez, amely keresi a
saját boldogtalanságát megoldó formulát. Figyelni kell arra, hogy
mennyivel halványabbak nála a színek, ha a szerelem másféle változatait
próbálja, ritkán, tollára venni. Csak az első ifjúi szerelem
ábrázolására van neki erősen izgalmasan átélt élményi anyaga.
Ez a csalódás elidegenítette őt a nőtől. Kivéve szép ifjú szerelmeseit,
vajmi ritkán rajzol nőt szerelmi vonatkozásban rokonszenvesnek. Valami
ingerültséget éreztet a nőkkel szemben és nagyon sok szava és színe van
a női önzés, kiméletlenség, csalfaság, férfiakat befonó mesterkedés
ostorozására. _Hosszúhajú veszedelem_ – ez egy kétkötetes
novella-ciklusának a címe, de körülbelül ez formulázza legélesebben a
nőről való nézeteit is. Kevés írónak volt olyan kedvezőtlen itélete a
nőkről, mint Gárdonyinak. Úgy illenék, hogy a nők ezért szeressék és
érdekesnek tartsák, mert ők mindig szívesen hallgatják nemük maliciózus
kritikáját.
A szerelemről való ezt a felfogását Gárdonyi sajátságosan kapcsolja bele
a házasságról való nézeteibe is. Nő-ellenes, tehát házasság-ellenes is.
Boldog házasságról ritkán ír, annál gyakrabban olyanról, amelyben a
férfi szenved a nő miatt. Előbb említett novella-ciklusában egy sereg
férfi elmondja, miért maradt agglegény – csaknem mind idején rájött, a
házasság közvetlen küszöbén, a nőnek valami hibájára, csinyjére,
mesterkedésére és elment a kedve. S utólag valamennyi meg van elégedve,
hogy így történt. Egészen sajátságos, egyéni nézésmódot árul el az,
ahogy némely művében a szerelmet és a házasságot egymástól elválasztja.
Az _Ábel és Eszterben_ például Eszter férjhez megy egy férfihoz, aki
iránt közömbös, gyermekei vannak tőle, de azért Ábelt szereti tovább, a
szűzleány ártatlan szerelmével. Valami történt Gárdonyival a házasság és
szerelem ügye körül, ami mind újra meg újra arra izgatja, hogy az emberi
élet e két főfontosságú viszonylatától való felfogását hozzáidomítsa
élettapasztalatához. Megnyugodni azonban nem tud benne, a problémát
minduntalan fölveti újra, kísérletezik különféle megoldásaival, de
minden kísérlet után érezzük, hogy nem nyugodott meg benne, – ezután is
tovább fog kísérletezni. S hogy mennyire komolyan veszi a problémát, azt
leginkább abból látni, hogy a könnyű szerelem, a szerelmi kaland
motivuma alig szerepel írásaiban. A szerelemellenes költő nagyon
tiszteli a szerelmet.
*
Az a generáció, amellyel Gárdonyi is jött, vonakodott az elébe torlódó
kérdések gyökeres megbolygatásától. Inkább a kompromisszumok és a
félmegoldások levegőjében élt. Irodalmilag ez abban nyilvánult, hogy az
irodalom óvakodott az érzelmi és eszmei problémák kimélyesítésétől, mert
akkor minduntalan olyasmivel találta volna magát szemben, ami
problematikus és izgató. Inkább a letompítás módszerével élt, az izgató
vagy kényelmetlen kérdések elsimításával, a mélységek kiegyenlítésével.
Elmésen, kellemesen szórakoztatni a közönséget, ezt látta feladatának,
még egy kis felületesség árán is. A líra épp úgy őrizkedett a
szenvedélyes, nagy érzésektől, inkább a szelíd, ártalmatlan belső
hullámzások körén belül maradt, mint ahogy a regény és a dráma elkerülte
a nagy konfliktusokat, a súlyos társadalmi vagy lélektani komplikációk
feltárását. Ezért ez az egész irodalom, bármennyi értéket produkált és
bármennyire kiterjesztette a magyar írás formai lehetőségeit, súlyra
kissé könnyűnek érzik ma a mi számunkra.
Gárdonyi a leghamarabb és legjobban bontakozott ki ebből az ernyesztő
szellemi levegőből. A nagy harcos szenvedély hiányzott belőle s a
gondolat súlya is, de megvolt benne a megérzés mélysége és finomsága. Az
élet rejtelmességét, az emberi indulatok mélységeit ő jobban megérezte,
mint a vele egyívásúak közül bármelyik. Ő volt köztük a legerősebb
lírikus, elbeszélő létére líraibb, mint majd minden versíró kortársa s
az ő pszihologiája hatolt a legmélyebbre. Néha egy-egy lapján a
legnagyobb mélységeket is merte és tudta érinteni. És – a novellában
legalább, mert hiszen regényei is majd mindig novellába csökennek –
formát alkotott magának a maga képére, amely sajátja volt, elbeszélő
hangot fejlesztett ki magának, amely mint az emberi beszédhang,
utánozhatatlan, egyszeri és megkülönbözteti őt mindenki mástól a
világon.


RÁKOSI VIKTOR.
A kilencvenes években jó élet volt Magyarországon. Az országnak is, az
embereknek is jól ment dolguk. Ami baj és komplikáció volt a
politikában, azon könnyen túltették magukat az emberek, mert külső
politika nem létezett a magyarok tudata számára, a belső politika pedig
egyvágású emberek veszekedése volt, akiket szembeállított a 67 és 48, a
polgári és egyházi házasság és még két-három hasonló kérdés, de nem
választott el társadalmi ellentét. Egy és ugyanazon kaszt emberei voltak
és a politikán túl mindenben egyféleképen gondolkoztak. Munkáskérdés,
parasztkérdés, efféle dolgok csak külföldi könyveken sárgult
betűmolyoknak, ha jártak az eszében, az egész nagy szociális probléma
egy-két rendőrtisztviselő hivatalszobájában zsugorodott össze. A
gazdasági élet könnyű volt, kevés pénzből jól meg lehetett élni, az
iparos és kereskedő gyorsan és könnyen tollasodott, a tisztviselő
panaszkodott, de eléldegélt csekély fizetéséből. Az igények, anyagiak és
szellemiek egyformán, szerények voltak. A magyar emberek nem
filozofáltak, hanem éltek, nem gyötörték magukat keserű kérdésekkel,
kellemes bonhomia volt az uralkodó temparatura, inkább azt keresték,
hogy jól mulathassanak. Hazafias szónoklatokkal és versekkel,
cigányzenével, jó borral köszöntöttek a millennium elébe.
Az irodalomtól is azt várta akkor a magyar, hogy kellemesen és izgalom
nélkül mulattassa, szép hazafias szólamok variálásával melegítse a
szívét, kedves színezésben mutogassa neki a saját életét és ártatlan
tréfával csiklandozza a nevető kedvét. Ha valaki keserű vagy