Írók, könyvek, emlékek - 6

nyugtalanító hanggal próbált közeledni, az előtt becsukódott ajtó,
ablak. Jókai még élt és az ő édes szava volt a mustrája a jó magyar
írásnak. Semmit sem vettek nagyon komolyan akkor a magyar emberek, az
irodalmat talán még kevésbbé, mint most. Mikszáth csipkelődő, de
semminek a gyökeréig nem menő szatirája és mindenen mulató anekdotázása
fejezte ki legteljesebben a kor hangulatát.
Rákosi Viktor volt ennek az időnek a par excellence humoristája. A
mindig jókedvű Sipulusz, aki tele van furcsa ötlettel, figurás alakokkal
és beszéddel, ha megszólal, már nevetni kell és ő maga is együtt nevet a
nevetőkkel. A készlete kifogyhatatlan, minden vasárnapra van valami új
ötlete és még ezután is telik neki egy élclapra való. Kedves jó fiú,
tréfálkozik, ingerkedik, csúfolódik, de sohasem bánt senkit, nincs benne
keserűség egy csepp sem, nagyképűség még kevesebb, nem moralizál, a
szatirikus ostort csak arra használja, hogy élceket, szójátékokat
pattogtasson ki vele, ütni ugyan nem üt vele soha senkit. Semmi mást nem
csinál, semmi mást nem is akar csinálni, csak mulatni és mulattatni.
Gyermekien egyszerű és ártatlan lélek, derült és bohókás, játékos és
temperamentumos. Egy országot mulattatott évek során át, voltak tréfái,
melyeken napokig kacagtak az emberek mindenütt a hazában, elmondogatták,
ismételgették, szállóigét csináltak belőle. Egy nagy nézőtér volt az
ország, amelynek színpadán Sipulusz, az ellenállhatatlan jókedvű kómikus
színész mutatta be mókáit, folyton újra felharsanó kacagás közben,
Humorának az eszközei nagyon egyszerűek, ezért volt a hatása olyan
általános, mindenkire kiterjedő: erősen torzított karikatura, a tréfásan
kiszínezett aktualitás, a szójáték, ennyi volt az egész kellékes tára. A
beszéde, a látásmódja a végsőkig egyszerű, a gyermek is azonnal
megérthette. Mindig azt az érzést keltette, hogy az író azért tréfál,
mert csakugyan jó kedve van és csakugyan mulatni akar. Legfőképen pedig
elhárít magától és olvasójától mindent, ami az élet komolyságára
emlékeztet, könnyűvérű és teljesen gondtalan. Sorai mögött seholsem
nyilnak keserű perspektivák, nem is igen vannak mögöttük perspektivák,
az író nem is akar írásának több nyomatékot adni, mint a vidám társaság
ötletes tréfacsinálója. Mulatnak rajta, amit mond. Elérte célját.
Próbálták elemezni. Mark Twaint citálták rá, aki akkor volt legnagyobb
divatjában Amerikában és Európában is. Volt is köztük némi kapcsolat.
Formai hasonlatosságok, mint például az első személyben való elbeszélés.
De a lényegben csak az hozható Sipulusszal analogiába, ami Mark Twainnál
a knock-about humorból való. Az amerikai íróban van keserűség, móka mögé
rejtett erkölcsi ítélet és világmegvetés, ő nem föltétlenül és
kizárólagosan jókedvű, sokszor azért mókázik, hogy ne kelljen
haragudnia. Sipuluszban ugyan nincsen harag, sem ítélet, még kevésbbé
ember- vagy világmegvetés. Ő szereti az embereket, szolidáris velük,
épen olyan, mint ők, sokkal szerényebb, semhogy itélni akarna fölöttük,
gyönyörködik az életben, a maga módja szerint, úgy hogy mulat rajta.
Optimista, nem filozofiai elvből, hanem természete szerint. Mindennek a
derűs oldalát látja és minden komplikációt megold egy élccel. Szerelmi
bánat? Pénztelenség? Családi bajok? Mindenféle más szomorú vagy
kellemetlen dolog, amit az élet hoz? Mind vicctémává válik, akárcsak a
foghúzás vagy a nátha. Eltréfálja maga elől az élet egész sötét oldalát
és csak a verőfényes oldala marad előtte. Nem akar komor dolgokat látni,
tehát nem is tud, nem is lát. Hogy súlytalanná válik? Bánja is ő! Nem
súlyos akar lenni, hanem mulatságos. Az ilyen embert mindenki szereti,
mindenütt szívesen látják, senki sem irigyli, nincs haragosa egy se.
Sipulusz volt a maga fénykorában a legnépszerűbb emberek egyike
Magyarországban.
Irodalmi közmondás volt, hogy ketten vannak: Sipulusz és Rákosi Viktor.
Az előbbi a könnyelmű tréfálkozó, az utóbbi az érzelmes ember és a
lelkes magyar. Mialatt Sipulusz javában folytatta tréfálkozásait, Rákosi
Viktor elkezdte írni komoly dolgait. A _Korhadt fakeresztek_ két
sorozatában az 1848 hangulatát támasztotta fel, ahogy ez a kilencvenes
évek nemzedékében élt. Valódi, de inkább költött epizódok a magyar
szabadság hőskorából – a későbbi nemzedék függetlenségi párti embereinek
szemléletén át nézve. Minden, ami akkor történt, csupa dicsőség, emberek
versengése a hősiségben, önfeláldozásban, a haza és egymás iránti
szeretetben, a kihulló vér színe piros, mint a virág szirma és a
csatatéri halál nyájas és szelíd. Lovagias bravur a harc, elragadtatott
mámor a győzelem, a gyász pedig meghatottan szép. A romantika tarka
leple eltakar mindent, amit nem jó nézni. Majdnem lehetetlen volt
elkerülni ezekben a képekben a hatásra számított szónokiasságot és a
ríkató szentimentalizmust. Jókai nem is tudta mindig elkerülni a
_Csataképek_ sorozatában, amely Rákosinak bizonyára mintaként állt a
szeme előtt. Rákosi Viktor el tudta kerülni, az elsőt mindig, a
másodikat majdnem mindig. A szónoki páthosz nincs benne az ő hangjában.
Ő úgy, azon naivan érezte át, amit megírt, nem affektálta a
meghatottságot a saját kigondolásaitól, hanem őszintén meg volt hatva.
Átsegítette minden írói veszedelem lényének tökéletes közvetlensége.
Minden író színész egy kicsit. Ő olyan színész, aki önmagát játssza.
Ezért nem fog hamis hangot.
Kalandos történeteket is mondott el egy sorozatot, fiatal fiúk számára,
friss hangon, könyed fantáziával, színes szemlélettel. Serdülő fiúknak
kevés olyan jó olvasni valót írtak magyarul, mint az ő néhány ilyen
könyve (Galambos Pál naplója, Egy tutaj története, Kexholmi Mária, stb.)
Legnagyobb erőfeszítése és legtartósabb sikere mégis az _Elnémult
harangok_, – az erdélyi nemzetiségi probléma legnagyobb sikerű
szépirodalmi feldolgozása a háború előtti magyar közvélemény
szellemében. Az egész nagy kérdés-komplexumból Rákosi Viktor a román
tengerben élő és magyarságát küzdve védő magyar szórványok sorsát
ragadta ki: regényét annak a kínos ellenállásnak az élére állította be,
melyet ezek a szegény magyarok az elrománosodás ellen folytatnak, s
amelyben a nemzetiség védelme összeesik az ősi magasabb szellemi és
erkölcsi kultúra védelmével. Ma ennek a regénynek a politikai
tendenciája különös módosító hangsúlyt nyert a háború utáni évek
tragikus fejleményeivel. Rákosi _már akkor_ a magyar irredenta egy nemét
látta meg az erdélyi nagy népkeveredés színhelyein. Ma az egész erdélyi
magyarság szimbolumává nőtt meg az ő kálvinista papja, a fiatal Simándy
tiszteletes. Sajátságosképen, a politikai szituáció, amelyből ez a
regény íródott, nemcsak megváltozott, hanem egyenesen az ellenkezőjére
fordúlt és a regény nem avúlt el, sőt még szélesebb szimbolikus hátteret
kapott. Kár, hogy az emberek ma inkább a belőle csinált színdarabot
ismerik, pedig jobb a regényt olvasni, mert a színpadi átdolgozás
javarészt épen azt ejti el, ami a regényben irodalmilag a legjobb, az
egész témába kelleténél több larmoyant ízt elegyít és jórészt kimaradt
belőle a regény főérdeme: az író őszinte hite abban, amit ír.
Sipulusz időközben mindinkább visszavonúl Rákosi Viktor mögé. Az írót
meglátogatja csapásaival az élet, kínos, hosszú betegség szegzi
divánjához: az idők is mind kevésbbé táplálják a tréfás kedvet. Rákosi
Viktor azonban csak megkomolyodik, de nem komorodik el. Marad, ami volt:
derült optimista. Az embernek a világgal szemben elfoglalt álláspontja
nem függ az élménytől, természet dolga az és temperamentumé. A derült
lélekből fény sugárzik a szomorú élményre, a komor kedély elködösíti az
örömöt.
Így, betegen, törődötten, testi szenvedésektől meg-megszakított
munkabírással írta meg Rákosi utolsó regényét, a _Magyar Iliászt_: a mai
magyar ember aktuális nagy tragédiáját. Azt a pillanatot, amikor a
magyarok ezrei döbbent irtózattal, tehetetlen haraggal várták, mikor
jönnek a hódítók elragadni a földet a magyar nemzet lába alól. A Vág
mentén mutat meg egy falut, ahol a magyarok egy kis csoportja egy
romantikus körvonalú, régi szabású öreg magyar főúrral az élén várja a
cseheket és készülődik méltó fogadásukra. Rákosi nem bírta szívére
venni, hogy a tragédiát végső konzekvenciájáig fejlessze: az ő Sámson
bárója hirtelen meghal, mielőtt szembekerülne a betolakodókkal, meghal
az utolsó órában, amikor a faluja még magyar falu. Mégis a regény az
első komoly kísérlet Magyarország mai romlásának írói formába öntésére.
Figyelmeztet arra, hogy a téma arányai túlnagyok az író stiljéhez
képest, a Jókaias romantika eszközeivel kerüli meg a feladatot, de
előadásában és alakjaiban olyan jó íz van, az író temperamentuma és
részlet-invenciója olyan frissen buzog, hogy az ember szeretettel és
megértéssel teszi le a könyvet.


BEÖTHY ZSOLT.
Irodalom-tudományunk és egyetemi irodalomtanításunk színvonala nagyot
esett Beöthy Zsolt halálával. Mégis csak sokkal magasabb színvonalú és
előkelőbb egyéniség volt, mint bárki azok közül, akik most át fogják
venni örökségét, – utolsó és nem méltatlan képviselője annak a
szellemnek, amely Toldy, Gyulai és Arany alakjaiban fejeződött ki s
olyan intenzívvé tette irodalmi kulturánkat, hogy virágkorára ma is csak
fájdalmas irigységgel tudunk visszanézni. Nemcsak széles látóköre volt
és mély világirodalmi műveltsége, hanem egyéniségének egész stílusa is
nagyobb lendületű a ma megszokottnál s olyan presztizs sugárzott le
róla, amelynek bajosan tudott ellenállni bárki kortársai közül. S nem
volt egyoldalú tudósa az irodalomnak, hanem maga is író, aki lelkileg is
az irodalom levegőjében élt, szoros kapcsolatban mindazzal, ami az
irodalomra tartozik, alkotó író is, nem csupán költői munkái, regénye,
novellái és verses munkái révén, amelyeknek megvan a maguk értéke, de
mégis többé-kevésbbé alatta maradnak egyénisége színvonalának, hanem
sokkal inkább azzal, hogy saját próza-stílust alkotott magának kifejező
eszközül, amely teljesen az övé, egyéni és utánozhatatlan.
Ebben a stílusban benne volt az ő egyénisége. Szélesívű mondatok,
válogatott és kiegyensúlyozott szavakból összerakva, egymásra halmozódó
színek, gondosan elosztva, nem mindig világító erejű, de mindig
tetszetős képek, egy kellemesen hullámzó ritmus, amelyet mindig valami
páthosz ringat. Ez a páthosz hol magasba irányuló, hol érzelmesen
ellágyuló, de mindig a lelke az írónak: az író lelkiállapota írásközben
mindig többé-kevésbbé szónokiasan elragadtatott. S Beöthy valóban lénye
és lényege szerint elsősorban rhetor volt, nemcsak a kathedrán és az
irodalmi társulatok szószékein, hanem az íróasztala előtt is, amikor
csak az írott betű útján érintkezett közönségével. A lelki emóció nála
mindig szónokias formában jelentkezett. Érdekes ezt megfigyelni még
tisztára értekező írásaiban is. Ha például valamely mű valamely
szépségére akar figyelmeztetni, mondatai öntudatlanul szónoki ritmusokra
csoportosulnak. Munkásságának jelentékeny része, értékre is jelentékeny,
egyenesen szónoklatnak készült. Az irodalmi szónoklatot, amelynek
fénykora összeesett a magyar politikai szónoklat fénykorával, ő tartotta
köztünk egymaga érvényben. Egy sor záródik le vele, amelyet Kölcsey
kezdett, Eötvös József, Kemény Zsigmond és Gyulai Pál vittek magasra.
A szónokiasság a romantikus iskola egyik kedves kifejezési formája.
Beöthy lénye is a romantikában gyökerezett. Pályájának legnagyobb és
legmunkásabb része már a realizmus és naturalizmus korába esett, de ő
mindvégig romantikus maradt ízlésében, gyönyörködésében, egész
valójában. Irodalmi ideáljai a világirodalomból Shakespeare, a
romantikusok Shakespeareja, akit teljesen a romantikus kritika módszerei
és mértékei szerint értékelt, a magyar irodalomból Jókai és első sorban
Arany János, akiben épen azokat a tulajdonságokat tudta legtöbb
szeretettel és megértéssel kiemelni, amelyek romantikus gyökerűek. Az
Arany utáni korszakok irodalmából is leginkább csak azokat az írókat
tudta méltányolni, akikben a realisztikus gondolkodási és ábrázolási mód
a legtöbb romantikus elemmel keveredett. A valóságnak megszépített képét
szerette az irodalomban, a szépen és előkelően egyensúlyozott, végső
konzekvenciáikban megnyugtató és harmonikus dolgokat, nem volt kedvére
való, ami megdöbbent, ami felizgat és nem békít ki, ami visszás érzést
hagy hátra, ami a költői igazságszolgáltatás hiányával figyelmeztet az
élet és a világi rend igazságára. Nem szerette a keserű igazságok
irodalmát, amely rámutat a politikai, társadalmi és erkölcsi szervezet
hézagaira és hiányosságaira és ezzel szítja az emberekben a
nyugtalanság, a változás, az elégülenség szellemét. Az irodalom
hivatásául inkább azt tekintette, hogy gyönyörködtetve megnyugtassa az
embereket és segítsen őket megtartani a fennálló rend keretein belül.
Beöthy konzervativ volt, abból a konzervativ-liberális fajtából, melynek
tipusát a kiegyezés utáni korszak, a Tisza Kálmán kora tenyésztette ki
igen sokféle változatban, mint a magyar intelligencia legáltalánosabb
érvényű életformáját. Ezt az ő életnézetét beleplántálni a
közvélekedésbe irodalmi téren, általánosan érvényessé tenni az
irodalomtörténetben és a kritikában, – ez volt munkájának tulajdonképeni
célja. Az író természetes célján kívül, amely nem lehet más, mint
önmagát, a saját egyéniségét kifejezni és közölni az emberekkel, neki
még egy másik, propagandisztikus célja is volt: a saját életnézetét
általános érvényűnek elfogadtatni. S mivel ez az életnézet minden
főpontjában összeesett a korában uralkodó politikai és társadalmi
rétegek, a magyar intelligencia általános életnézetével, valóban el is
fogadták közérvényűnek. Az iskola és a hivatalos és félhivatalos jellegű
kulturális szervezetek irodalmi hitvallása az lett, amit ő hirdetett.
Beöthy egy kor magyar uralkodó rétegeinek a lelki állapotát s gondolat-
és ízlésvilágát fejezte ki, kortársai között a legtöbb kifejező
képességgel és formailag és legszebb formulázásban, – innen van igen
nagy hatása a maga kora közgondolkodására.
Ebből már magából következik, hogy az ő irodalmi tanítása és
propagandája szorosan összefügg a politikummal. Politikusa volt ő az
irodalomnak, a XIX. század utolsó negyedében kizárólagosan uralkodó
politikai iskola és stílus exponense az irodalomban. Irodalmi tanítása
át meg át van szőve politikai eszmékkel és kapcsolatokkal. Nagy íróink
hagyatékából azokra az elemekre figyelmeztetett mindig a legnagyobb
hangsúllyal, amelyek politikailag felhasználhatók. Az irodalmi
jelenségek vizsgálatának középpontjába ő tette a nemzeti jelleg
eszméjét, amelyet bár sohasem formulázott és írt körül egész
félreérthetetlen pontossággal, de fejtegetéseiből mindig ki lehet
olvasni, hogy formailag az Arany korának realisztikusan színezett
romantizmusát értette alatta, tartalmilag pedig azt a politikai és
társadalmi eszme- és érzésvilágot, amelyben ő maga s vele együtt kora
magyar intelligenciájának zöme, az egész uralkodó réteg benne élt s
amelyre rányomta – mint az uralkodó rétegek mindig szokták – a
nemzetiség kizárólagos pátensét. Ebből természetszerűen magyarázható
ellentétes álláspontja a huszadik század elejével lendületbe jött
irodalmi mozgalmak legnagyobb részével. Ellenszenvét keltette fel belső
nyugtalanságuk, kritikai támadó szellemük a fennálló politikai,
társadalmi és erkölcsi berendezkedések ellen, a magyarság eddig
némaságra kárhoztatott rétegeinek s azok politikai és lelki igényeinek
megszólalása általuk s a magyar lélek eddig ismeretlen és semmiféle
számításba be nem vett vágyainak és indulatainak feltárulása az új
irodalom mondanivalóiban és stílusformáiban.
Az az új magyar világ, amely a huszadik század elején kezdett forrongani
és a világháborúval is súlyosbított kínos konvulziók között forrong most
is még s ki tudja mikor jut nyugvópontra, már nem volt az ő világa. Az ő
lényének megfelelő levegő a mult század utolsó negyedének derült,
optimisztikus és reményteljesen tevékeny levegője volt, az ő kora az a
kor, amely megteremtette a modern Magyarországot, de egyúttal elő is
készítette, akaratlanúl és észrevétlenül, Magyarország mai lesülyedését.
A mai Magyarország nem volt az ő Magyarországa, napról-napra idegenebbül
érezte magát benne. Meggyőződéséhez hű maradt a forradalom alatt, de az
ellenforradalom alatt is, mikor nála szokatlan energiával exponálta
magát az akkor divatba jött perzekuciók némely kiáltó igazságtalanságai
ellen az egyetemen és az Akadémiában, de eddigi hívei között mindjobban
elszigetelődött s voltak napok, mikor csak még mindig erős személyi
prestigee akadályozta meg, hogy ez az elszigetelődés nyilvánosan is ki
ne fejeződjék. Mint egy szédületesen fejlődő, látszólag tartósra
szervezett és maga előtt fényes jövőt képzelő Magyarország fia élt,
sikertől, tisztelettől környezve és mint egy mély örvénybe zuhant, saját
testét hasogató, jövőjét kínos szorongással kutató Magyarország fia halt
meg s azok közül, akik körülvették koporsóját, csak kevesen méltók arra,
hogy őt gyászolják.


HEINRICH GUSZTÁV.
Az egyetemen nem voltam hallgatója, de néha bementem előadásaira.
Mindjárt először meglepett, hogy egészen máskép ad elő, mint a többi
professzorok. Akkor kétféle hang volt szokásos a budapesti egyetemi
katedrán: a Beöthy érzelmes páthosza és a többiek oktató katedra-tónusa.
Heinrich egyiket sem tette magáévá. Ő egyszerűen odaállt a katedra
mellé, nadrágzsebébe dugta a kezét és csevegett könnyedén, fesztelenül,
csaknem jókedvűen, nem sajnált a hallgatóitól egy-egy vicces fordulatot,
sőt néha – legalább, amíg még nem voltak leányok is a diákok között –
kissé borsosat sem. Egyforma könnyedséggel tárgyalta Gœthét, Schillert
és a középkori német irodalom bonyolult problémáit, körülbelül olyan
modorban, mint ahogy jó népszerűsítők szokták. A hallgatóival való
érintkezésben sem volt semmi nagyképűség, tekintélytartási szándék,
közvetlen hangon beszélt velük, tréfált, gúnyolódott és beszélgetés
közben nem tett féket a nyelvére. Nem egyszer mondott maliciákat a fiúk
előtt tanártársairól, neves akademikusokról, egyéb tekintélyekről.
Tekintélye azonban nagy volt, népszerű is volt, azt mondták róla, –
nekem nem volt alkalmam tapasztalni –, hogy szívesen jár a kezére
tanáccsal, felvilágosítással, könyvvel annak, aki tehetséges és
szorgalmas diáknak látszik.
Akkor – a kilencvenes évek közepén – állott delelőjén. Befolyása igen
nagy volt az egyetemen, az Akadémiában, a filológusok között uralkodó
volt, mindenféle tanári dolgokban sokat nyomott a szava a latban.
Tisztségekre, tekintélyre, hatalomra mérkőzött Beöthyvel s kettejük
között lehetett is valami rivalitás, annyi tény, hogy nem voltak nagyon
jó barátságban. Tudományos munkássága akkor már nagyjában be volt
fejezve: nagy könyve a középkori német irodalomról (német
irodalomtörténeti kézikönyvének első kötete) már megvolt, az egyetemen
és értekezéseivel bevezette és meggyökeresítette a magyar filológiai
tudományban azt az összehasonlító módszert, amely a német tudományban ma
is uralkodó, végigjárta a német-magyar irodalmi érintkezések fontosabb
pontjait. Ami ekkor és ezóta a magyar modern filológiai tudományban
történt, az az ő kezdésére van ráépítve, mert a metódusát ő tanította
elsőül. A többiek, az ő tanítványai, alkalmazták, továbbfejlesztették,
egyik-másik, különösen Katona Lajos, mélyítette is, de a kezdő ő volt.
Amit azóta írt, az már terjedelemre is kevesebb, tartalomra pedig
folytatása annak, amit addig csinált. Későbbi korszakában tanítói
munkásságán kívül inkább tudománypolitikai szerepe emelkedik ki.
Számtalan kritikát írt a modern filológia körébe tartozó könyvekről,
disszertációkról, értekezésekről, éles, kiméletlenül szókimondó
modorban: a módszertelenséget, felületességet s a tudományba betolakodó
zsurnalisztikai szellemet váltig üldözte. Nagyon éles határvonalat vont
tudomány és zsurnalizmus között s felszólalt minden határsértés ellen.
Ezekkel a kritikáival, egyes egyetemi állások betöltése körül tanusított
magatartásával, maliciájával sok ellenséget szerzett magának, fesztelen
szókimondása, amely nem ijedt meg kényesnek tartott kérdésektől sem,
felháborította azokat, akik a tudományos intézmények tónusában
szükségesnek tartottak bizonyos ünnepélyes hangot és diplomatikus
fontoskodást. Néha kimondott nyilvánosan, ex kathedra, olyan dolgokat,
amelyeket bizalmas beszélgetésekben mindenki mondogatott, vagy amelyeket
titokban mindenki tudott és igaznak tartott, de a fórumon mindenki úgy
tett, mintha az ellenkezője volna igaz. Ilyenkor nagy volt az
elszörnyűködés és úgy néztek Heinrichre, mint arra a bizonyos enfant
terriblere, aki nyiltan kimondja a család köztudomású titkait. Ezért azt
mondták rá, hogy cinikus. Pedig cinizmusa csak abban állott, hogy nem
tartotta magára kötelezőnek az akadémiai közélet konvencionális
hazugságait, a szokásos ünnepélyes pózokat, a ma már sztereotippé
merevült akadémiai frazeologiát. Az ő egyszerű, polgári lénye
ellentmondott ama kör pathetikus stílusának, amelyben élt és ebből
keletkezett kettejük között a surlódás. Haragudtak rá, de ez a harag –
jellemző módon – sohasem nyilvánúlt, a legutóbbi időkig, a nyilt
fórumon, sem a tudományos sajtóban. Ez nem fért volna össze az akadémiai
szokásokkal és különben féltek is kissé Heinrichtől, nemcsak a rossz
nyelve, szókimondása és polemikus kedve miatt, hanem azért is, mert
többnyire igaza volt. A frázistalan józan ész embere volt ő, nem
közönséges közéleti ügyességgel, jó taktikus és kiválóan gyakorlati
ember. Ezért nem is igen mertek hozzányúlni. A napisajtóban gyakran
támadták, egy időben divat volt őt, mint plagizátort becsmérelni s az
Akadémiában társai közül nem egy csöndes kárörömmel nézte ezeket a
herce-hurcákat. Heinrich a legokosabban viselkedett ezekkel szemben: nem
reagált rájuk, nem polemizált, nem igazított helyre, sajtópört nem
indított. A mi tudományunkban minduntalan felújúlnak az ilyen
plágium-vádak és sohasem vezetnek eredményre. Alig emlékszem esetre,
hogy valakit azzal vádoltak volna, hogy eszméket plagizált. Mindig
szavak és mondatok plagizálásáról van szó. Ha az ember olvassa a
párhuzamosan egymás mellé állított hasábokon az eredeti és az állítólag
plagizált szövegeket, hát elcsodálkozik: mi szükség volt ezeket a
dolgokat plagizálni? Hiszen csupa olyan dolgokról van itt szó, amelyeket
az állítólagos plagizátor a maga feje után is megírhatott volna. Nekem
gyanus minden plágium-affér, amióta azt olvastam, hogy Mikszáth Kálmán
plagizált egy derék, de írói kvalitások dolgában számba sem jövő
újságíró társunk egy könyvéből.
Heinrich nagyon jó adminisztrátor volt, az egyetemen kitünően el tudta
látni a dékán és a rektor tisztét, amelybe nem egy tudósnak bele szokott
törni a bicskája. Ez kvalifikálta az akadémiai főtitkárságra, mikor
Szily Kálmán visszavonult a könyvtár csendesebb munkaterére. S az
Akadémia ügyeinek adminisztrálását is igen jól végezte, bár akkor már
érezhetők voltak rajta az öregedés jelei. De ellenségei számát is
megszaporította főtitkári működése alatt s ennek már kellemetlen
eredményei lettek rá nézve. A legelső sebet akkor kapta, mikor néhány
évvel ezelőtt elütötték az akadémiai nagydíjtól. Aztán általános
rohammal kiemelték a főtitkári szobából is. Nagy keserűség volt ez neki,
elszomorította élete utolsó évét. Nem titkolta keserűségét, elkerülte
akadémikus társainak társaságát, fiatal írók közé kezdett járni, akik
tisztelettel és rokonszenvvel fogadták, mert ha nézetei nem voltak is
mindenkor azonosak az övékével, de érdekes és tanulságos dolog volt vele
beszélgetni és az embernek az az érzése volt, hogy kiváló, okos emberrel
van együtt.
Nem volt mélyen járó tudományos elme, súlyos és originális gondolatok
termelője. Írásainak alig van filozófiai háttere és a tudományos
invenció sem volt erős oldala. Jelentősége inkább a tudomány
terjesztőjéé és organizálójáé. A külföldi tudománytól eltanult egy
módszert, amely akkor még nálunk új volt. Megtanította rá tanítványait,
érdekes példákban megmutatta használatát és uralkodóvá tette a magyar
filológiai tudományban. Ezzel hozzájárult a magyar tudomány európai
színvonalra emeléséhez. Egyénisége pedig serkentőleg hatott híveire és
kissé frissebbé tette a magyar tudományos élet megáporodásra hajlamos
levegőjét. Legfőbb szellemi kvalitása volt éles, józan esze, jó ítélete,
gyakorlati szelleme. Nem egészen bizonyos, hogy a tudomány volt az
egyetlen foglalkozás, amelyre született, de bizonyos, hogy akármely más
pályán is sokra vitte volna. Nagyon hasznos ember volt, azt nem
tagadhatja senki. Vannak, akiknek alakja a pathosz felhőibe van burkolva
és fele annyi hasznot nem tettek a magyar tudományosságnak. Elméjének
energiájával és személyes súlyával kiemelkedett társai közül s akik most
örökébe jutnak tudományos pozicióinak, azok közt alig egy érhet nyomába.


KAZÁR EMIL.
Az öreg Kazár Emillel fiatalkoromban néhány évig – 1898 és 1905 közt –
együtt dolgoztam a «Vasárnapi Ujság» szerkesztőségében. Nagyon sokat
dolgozott, ő csinálta a lap rovatait s a két népies melléklapot, a
«Politikai Ujdonságok»-at és a «Képes Néplap»-ot csaknem teljesen ő
írta, nyírta, kivonatolta és állította össze. Ezenkívül napilapokba is
dolgozott, akkoriban a «Magyar Hirlap»-ba írt vezércikkeket, mi egyebet,
több más lapba tárcákat. Ebből láthatni, hogy szegény ember volt. Aki
sokat dolgozik, az szegény marad – ez azt hiszem általános szabály,
nemcsak a zsurnalisztikában és irodalomban, hanem az életnek más terén
is.
Mint afféle fiatal emberke, vonzódtam hozzá, ezt igyekeztem is
kimutatni. Néha elmentem vele egy pohár borra vacsora előtt valami kis
korcsmába, ahol jó bort mértek, és olyankor a zárkózott és huzódozó
ember a pohár mellett fölmelegedett és sokat, érdekeseket mesélt nekem
fiatalkoráról, a hetvenes évek irodalmi és sajtóviszonyairól, meghalt és
élő nagyságokról. Ezekből az elbeszélésekből kaptam először bepillantást
az irodalmi életbe. Addig csak könyvekből ismertem az írók életét, az
irodalom mögött működő motivumokat, a magánügyeknek a közügyekbe való
belejátszását, a pártok és klikkek áskálódásait egymás ellen. Kazár Emil
bevezetett a kulisszák mögé és bizony sok pathetikus hőst mutatott meg
nekem, amint öltözőjében festi és preparálja magát, vagy a zsebében
csörgő garasokat számlálgatja.
Ezekről a dolgokról az öreg úr némi fanyar rezignációval beszélt. Ő
együtt kezdte azokkal, akik később nagy közéleti szereplők, miniszterek,
nagy lapok tulajdonosai, gazdag emberek, a társadalom előkelőségei,
hangadó hatalmak lettek. Ő is szép sikerekkel kezdte, de aztán lemaradt
kortársai mellől, egyszerű, küzködő újságíró maradt, ahogy mondani
szokták, nem vitte semmire. Nem értett az érvényesüléshez. Nagyon
szerény ember volt, szinte félénk az emberekkel való érintkezésben, a
fellépésében, természetében nem volt semmi aplomb. Abból a fajtából való
volt, akit mindig háttérbe szorítanak a hegyesebb könyökűek. Ő csak
munkával tudott valamit elérni. És mit lehet pusztán csak munkával
elérni? Az egészen szerény megélhetést, semmi többet. Az ő korában ez az
érvényesülési harc talán még nehezebb volt, mint ma, mert a kicsinyesebb
viszonyok között szűkebb és kopárabb volt a harctér, – aki író akkor
társadalmilag és gazdaságilag érvényesült, azok közül alig egy érte ezt
el merőben irodalmi képességeivel, mindnek voltak egyéb ügyességei és
qualitásai is és ezek vitték előre.
Volt azonban Kazár háttérbe szorulásának más oka is. Az ő tehetségének
színe, szellemének iránya bizonyos tekintetben ellentétben állott kora
magyar közizlésével. Annak a kornak a közönsége teljesen Jókai hatása
alatt állott. Jókai édesízű romantikája szinte kizárólagosan uralkodott
és magához hasonította a közizlést, – az emberek csak ebben tudtak
gyönyörködni s nem is tudtak más szemléleti módot magukba fogadni, mint
ezt a naivan idealisztikus romantikát. Jókai mellett nem volt olyan
tehetség, aki vele mérkőzni tudott volna és egyensúlyozhatta volna ezt
az egyoldalúságot. A külföld irodalmát – akkor még nem fordítottak le
magyarra mindent, ami a külföld irodalmában olvasásra érdemes – csak
igen kevesen olvasták s az Európa-szerte már tetőpontja felé járó
realisztikus ízlés még alig tett valami hatást a magyar olvasókra.
Általában a legérdekesebb magyarázó szempontok egyike a 19. század
második felének nemcsak irodalmára, hanem politikai és társadalmi
eszméinek és stílusának alakulására is, hogy az összes nagy magyar
alkotó szellemek az irodalomban és a politikában a század közepe tájának
romantikus szellemű gyermekei voltak, az eszméik, ideáljaik, céljaik a