Írók, könyvek, emlékek - 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY
ÍRÓK, KÖNYVEK, EMLÉKEK
ÍRTA SCHÖPFLIN ALADÁR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA KIADÁSA
ÍRÓK, KÖNYVEK,
EMLÉKEK
ÍRTA
SCHÖPFLIN ALADÁR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


A FIATALSÁG KÖLTŐJE.
A harmadik gimnáziumba jártam, amikor Petőfi lelke először megihletett.
A gyorsíróversenyen nyertem egy példányát annak a kortársaim előtt
nagyon jól ismert zöld-táblás Petőfi-kiadásnak, amelynek egy forint volt
az ára és amelyből a mi nemzedékünk a költőt megismerte. Örültem az
ajándékkönyvnek, délután kivittem magammal a pozsonyi ligetbe,
leheveredtem a fűbe és olvastam estig sorban a verseket, ahogy egymás
után következtek, kezdve az első helyen álló _Apostol_-on, nagy
elragadtatással, egy megnyilt új világ megismerésének heves izgalmával.
Azelőtt is olvastam néhány Petőfi-verset, tanultunk is belőlük az
iskolában, tetszettek is, de a költő lelke csak ezen a tündöklő májusi
délutánon nyilatkozott meg előttem és általában akkor éreztem meg –
zavarosan, gyerekmódra, csak sejtelemképen, de valahogy mégis megéreztem
– a költészet szellemét. Csak azóta szerettem és tudtam verseket
olvasni.
Azért mondom el ezt az élményemet, mert azt hiszem tipikus élmény,
nagyon sok fiatalember élte át előttem is és utánam is. Hetven egynéhány
év óta ezrei a magyar fiúknak nyitották meg ilyenformán a szívüket
Petőfi előtt és ezer meg ezer fiatal léleknek nyitott a költő kaput egy
eddig elzárt világba. Lírát olvasni és lírát érezni az azóta
felsorakozott nemzedékek Petőfitől tanultak. Mert ő volt minden költők
között a legjobban hozzáférhető a fiatal lelkek számára, egyszerűségén,
a benne kifejeződött érzések ösztönszerű, primaire voltán,
közvetlenségén, naivitásán, szellemének hamvas üdeségén át.
Mindenekfelett pedig fiatalságán át. Olyan fiatal ő, nemcsak évekre,
hanem szellemre is, hogy minden fiatal élet kongenialitást érez vele.
Azért is van olyan nagy szuggesztiós varázsa a fiatalokra. A mai
fiatalokról nem igen tudok biztosan ítélni, de a magam idejében minden
valamire való fiatalember, akinek a szíve és esze nem volt teljesen a
földhöz tapadva, erősen Petőfi szuggesztiója alatt állott. Az ő
érzésének és pályájának romantikája ragadott minket magával, az ő alakja
volt mintaképünk életstílus és erkölcsi érzület dolgában. Gondolatban
mind szabadsághősök voltunk, vele együtt gyűlöltük a zsarnokságot,
igyekeztünk hetykék, egyenes beszédűek lenni, olyan leányokról
ábrándoztunk, amilyenekről Petőfi írt, lenéztük az iskolai fegyelmet,
némi meleg humorral tekintettünk apánkra, gyöngéd ellágyulással
anyánkra, okoskodó fölénnyel az öcsénkre, lenéztük a finomkodó
érintkezési formákat és inkább darabosak, faragatlanok voltunk, mintsem
hogy «arszlán» hírbe keveredjünk. Petőfi tehát sokkal több volt, mint
költő, akinek verseiben gyönyörködtünk, életalakító tényező volt
számunkra, példaképünk és nevelőnk. Jókora területét bejártam azóta a
világ költészetének, de ehhez hasonló hatást senki mástól nem kaptam.
Írónál nemcsak az esztétikai hatás fontos, sőt talán nem is mindig ez a
legfontosabb, hanem a pszichológiai tényező, az a szuggesztió, amellyel
munkája, pályája, egész alakja az emberek tömegére hat. Ezzel több lesz,
mint egyszerű irodalmi jelenség, az élet alakitói közé kerül. Ezt a
szuggesztiót pedig elsősorban nem műveivel éri el, hanem azzal az
egyéniséggel, amely műveiből kisugárzik, amely olvasása közben a sorok
közül és mögül az olvasó tudatába lép. Petőfinél ez fokozottabban van
így, mint másnál; nemcsak költője, kifejezője volt korának, hanem
zsenialitásával, fellépésének nyomatékával, életének formájával és
tartalmával formálója is, elsőrendű társadalomtörténeti tényezője a XIX.
század első felének. Kisebb keretek közt, inkább csak a magyarságra
szorítkozva, Petőfi ugyanaz volt, a mi Byron Európára nézve: nemcsak
kora, hanem az utána következő nemzedékek lelkivilága – legalább életük
egy bizonyos szakában – ő hozzá idomult. A mi nemzedékünk minden
fogékony fiatal emberének lelki arculatán felismerhetők Petőfi
arcvonásai. Az élet folyamán ezek új élmények, tapasztalatok, új hatások
alatt elhalványulhattak, de valamikor mégis megvoltak és valami mégis
csak megmaradt belőlük. Bizonyos például, hogy Petőfinek nagy része volt
abban, ha a későbbi kor fiatalságának politikai gondolkodása a
kuructradició irányában fejlődött és a magyar népéletnek az az
illuziókkal színezett képe, amely a városi intelligencia tudatában a
legújabb időkig élt, jórészt Petőfire vezethető vissza.
Számtalan olyan gondolatunk van, amelyen – ha elkezdenők elemezni –
megtalálnók Petőfi profiljának legalább néhány vonását. És számtalan
embernek Petőfi vágta fel a nyelvét: ő tanította meg érzéseinek
kifejezésére. A közönséges ember érzelmei dolgában néma vagy legalább is
dadogó, nincsenek kifejezésükre szavai és szólásformái. Ha egyszerű
szerelmesek állnak szemben egymással, a szívük túlárad az érzéstől és
nem tudnak szólni egymáshoz, nem tudják érzésüket szavakba foglalni. Ha
pedig szólnak, dadogó szavak tördelődnek nyelvükön vagy színtelen
közhelyek jutnak eszükbe. Nincs meg bennük a kifejezés adománya. Ez a
költőben van meg, az ő megkülönböztető jegye, amely kiemeli a tömegből.
Érezni azt, amit ő érez, a tömeg-emberek is tudják, de ez az érzés csak
ő benne jut annyira öntudatra, hogy szép beszédformában tudja magát
közölni. Ha tehát a tömeg-emberek mégis ki akarják érzésüket fejezni, a
költőhöz folyamodnak szavakért. A magyar fiatalemberek legnagyobb része
Petőfi szavaival fejezi ki a szíve gyöngéd érzéseit önmaga előtt és
mások előtt. A ki nem mondott érzés csak félérzés, ép úgy, ahogy a
szavakban ki nem fejezett gondolat csak félgondolat. Mikor tehát a költő
szavakat ad kölcsön hozzá, kiegészíti a félérzést egészre. Ezért lehet
mondani, hogy jórészt Petőfi tanította meg a magyar fiatalembereket
érezni. Sőt érzésüknek tartalmában is benne van, mert a szavakkal együtt
beleoltja a maga lényét is. A magyarok érzésvilága tehát Petőfiből
formálódott. Magyar nők, jobban kellene Petőfit szeretnetek, mert ha az
a fiatal férfi, aki szíveteket megmelegítette, szépen tudott hozzátok
szólni, sőt ha érzésében szépséget találtatok, abból egy jó rész Petőfié
volt. A Petőfi trubadúr-hódolata tette azt, hogy ifjú szépségteket
oltárra emelték.
Az irodalomnak az életre való ilyenforma hatását nem igen szokták
figyelembe venni, pontosan elemezni nehéz is, pedig megvan és fontos
tényezője az irodalomnak és az életnek egyaránt. S különösen fontos ez
Petőfivel kapcsolatban, aki az embereknek épen azon életkorára hatott
igen erősen, amely legkönnyebben és legmélyebben fogja fel a hatásokat.
Ennyiben ő nagyon hathatós mótora a magyar karakter fejlődésének. Ez
pedig különös tanulságot ad az ő lelkivilága és moralitása
vizsgálatának.
*
Amikor Petőfiről beszélünk, sohase volna szabad megfeledkeznünk arról,
hogy egy huszonhat évet élt fiatalemberről van szó, aki még az élet
teljes forrongásában van, nem higgadt le, az élettapasztalatok még nem
sűrűsödtek meg benne egységes és állandó világnézetté. A leendő férfinak
még csak a körvonalai vannak meg benne, de ezeken a körvonalakon belül
még sok alakulás, változás, fejlődés mehetett volna végbe, ha
életpályája hirtelen meg nem szakad a segesvári síkon. Életét és művét
tehát úgy kell felfogni, mint egy torzót, amely hiába várja a
befejezést. Művészete is beláthatatlan perspektivákat tár fel a jövőjére
nézve, ha ez a jövő bekövetkezett volna. Utolsó évének versei a forma
olyan tökéletesedését mutatják és az élettartalom olyan elmélyedését is,
hogy azt kell hinnünk, az a Petőfi, akit ismerünk, csaknem zseniális
kezdő, aki inkább csak megsejttette, mint megmutatta, mire volna képes –
és azután eltünt örökre.
De épen ezért van az az örökifjú hatása. Ha az, amit ma az ő egész
alkotásának tudunk, csak egy része volna művének, ha ezután az érett
férfikor és az öregkor költészete következett volna, akkor a fiatal
emberek nem érezhetnék őt oly teljesen a magukénak, velük kongeniálisnak
és nem tudnák olyan közvetlenül átadni magukat a hatásának. A költő
műve, lehetnek bármi nyomatékosak egyes részei, nagy, lényeges hatását
mint egy egész fejti ki, a maga teljességében, amelyben benne van
nemcsak a művek eszthetikai értéke, hanem a költő pályája, szelleme és a
kor is, melynek levegőjében azzá lett, a mi. S mert Petőfi a fiatalkor
költészetét fejezi ki és csakis azt, ezért lehetett reprezentativ
alakjává a mindenkori magyar fiatalságnak, de egyúttal nevelőjévé,
alakítójává is.
A fiatalsága nemcsak kor szerint való volt, hanem életérzés szerint is
teljes és tökéletes. Megvolt benne jobban, mint bárki másban, az, ami a
fiatalságnak legelső ismertető jegye: _a hit_. Nem a férfi hite, amely
kételkedéseken, habozásokon, tévedéseken és tapasztalatokon edződött
meg, amely leszűrödése a hitetlenség elleni védekezéseknek, hanem a
gyermek hite, amely még nem ismeri a kételkedést, még nem fogadta magába
a kritika mérgét és nem kellett küzdenie a maga megmaradásáért. Ő hitt a
saját küldetésében, költői elhivatottságában – egyetlen nyom nem mutat
arra sem írásaiban, sem a kortársak feljegyzéseiben, hogy bármikor
tépelődött volna saját magán. Legrosszabb napjaiban sem fért hozzá az a
gondolat, hogy a balsiker, az emberek részvétlensége vagy az
ellentmondás, amely vele szemben támadt, eredhet az ő hibájából is. A
művészi önbizalom a hetykeség túlzásáig megvolt benne, – innen
szókimondásának föltétlen bátorsága. Nagy dolgokról olyan határozott és
egyszerű ítéleteket csak az tud mondani, akinek olyan erős és biztos a
hite, hogy meg sem közelítheti az ellenvetés. Eszméiben is annak a naiv
hitével hitt, akire nézve másféle vagy ellenkező eszmék nem is
létezhetnek. Nemzete igazában és a szabadság eszméjében való hitét az
életével pecsételte meg. A serdülő gyermekkorból hozott magával egy
ideált és hitt benne a serdülő gyermek hitével, akár a családi ideálról,
akár a szabadságideálról, akár az erkölcsi ideálról, vagy a női ideálról
volt szó. Hitt a nőben és a szerelemben, – egyetlen egy szava nincs
egész házassága utánig, amely kritikát jelentene a nővel szemben és
amely ne annak a szerelmi illuziónak a szellemében volna mondva, amely a
szerelmi dolgokban még tapasztalatlan gyermekifjú érzését és itéletét
derűs ködfelhőbe burkolja. Hite még teljesen gyermeki, teljesen szűz
minden tapasztalattól és kritikától. Egy fiatal ember hite, aki
keresztülment az élet mindenféle viszontagságán, a nyomorúság és az
exisztenciális küzdelem mindenféle változatán, de még nem találkozott
sem a szenvedéllyel, sem az ennek nyomában leskelődő meghasonlással.
Petőfi a szerelem költője, de olyan költője a szerelemnek – ismétlem,
házasságáig – aki még nem volt igazán, mélyen, a lelket gyökérig
megrázóan szerelmes. Az ő szerelme a fiatal vér lobogása volt, amely még
önmagában lángol, nem is kell neki egyéb, mint a lobogás maga. Tudjuk
pontosan, kik voltak azok a nők, akikhez szerelmi verseit írta, de a
versekből magukból és a költő érzéseiből nem egy konkrét, egyénileg
kirajzolódó női arc vár ránk, hanem egy elképzelt női ideál – kép,
olyasforma, amilyet a kora festőinek csinos leányokat ábrázoló képeiből
ismerünk és amelyek közül az egyik szőke, a másik barna, az egyik
tömzsi, a másik nyulánk, de karakterben valahogy mind egyformák. Csinos
leányok, ez az egész. Petőfi sokszor volt és sokakba szerelmes, de nem
volt egy igazi szerelme sem. Nem is tudunk egyetlen olyan szerelméről
sem, amely több volna egy futó hangulatnál, egy benyomásnál, egy könnyű
vágynál, amely egy csinos leányarc láttára elfogta és amely életében
nagyobb jelentőséget nyert volna, mint egy szép költői téma. (Etelke
iránti szerelme egészen irodalmi szerelem, szép versek témája, a
negyvenes évek Biedermeyer hangulatának stílusában.) S ebben is tipikus,
a tömegekre szuggesztiv: szerelmi élete azonos az átlagos
fiatalemberével, aki könnyű, szenvedélytelen hangulat-szerelmekben
tapogatja ki a maga szerelmi életét, addig, amíg rá nem bukkan végleges
útjára, amely rendszerint a házasságig vezet. Petőfi szerelmei mögött
mindig ott van a házasság gondolata. Alig melegedett fel egy kicsit a
szíve, máris elképzeli, milyen feleség válnék a kis leányból. Egyszerű,
csinos kis falusi leányok, akikbe szerelmes volt; nehéz lett volna velük
elképzelni valami komplikált, regényes vagy szenvedélyes szerelmi
viszonyt. Nem is voltak valók másnak, mint derék, egyszerű feleségnek s
a költő szexuális erkölcse is olyan hamvasan tiszta, hogy még csak közel
se fért hozzá a szerelmi viszonynak más célja, mint a házasság. Viszont
azonban társadalmi és gazdasági helyzete még nem volt eléggé
megállapodott ahhoz, hogy ezek előtt a leánykák előtt mint komoly
férjjelölt szerepelhessen s ezt ő maga is érezte és tudta, tehát egyik
szerelme sem mélyült el a hangulatos kezdeteken túl. Tipikus
diák-szerelmek az ő szerelmei. Ezért példaképei és kifejezői minden
diák-szerelemnek. Sohasem mondott életrajzilag igazabb szót – pedig
talán nem is annak szánta – mint mikor azt írta, hogy «költői ábránd
volt, mit eddig érzék, költői ábránd és nem szerelem».
Első szerelme Julia volt. Ebben már a nő is erősen reagált és akarta,
talán kissé rá is szuggerálta a költőre a szerelmi célt. Ez már
komplikáltabb, erősebb és követelőbb női egyéniség volt, kongeniálisabb
a költő eredendően izgatott szellemével és többet rebbentett fel benne a
futó hangulatnál, a szenvedély tüzével illette meg. Intonálása még
hasonló a régebbi szerelmekhez, de Julia profilja már egyre
karakterisztikusabb konturokban kél ki, a költő szívében egyre mélyebb
húrok zendülnek meg. És a szerelmi dallam kiséretéül megszólal az egész
nagy zenekar: megszólalnak az összes nagy dolgok, amelyekkel az ember az
életben találkozik. Élet, halál, természet, a világhoz való viszony, s
minden, ami igazán _életkérdés_, asszociálódik a Juliához írt szerelmi
dalokban a szerelem eszményéhez. Az élet ettől a pillanattól fogva merül
fel egész komplikáltságában és gazdagságában a költő tudatában; szeme
elől kezdenek lefoszlani a gyermekes illuziók rózsafelhői s a nő és a
nőhöz való férfi-viszony képe kibontakozik sejtelme előtt.
És ekkor vége az öntudatlanul élvező, üde fiatalságnak. Megjelenik a
költő előtt az eddig ismeretlen gond és az élet komolysága. Még úgy
élvezi a házasság mézét, a fiatal apaságot, mint egy kedves idillt a
forradalmi idők harci viharában, de szíve, anélkül, hogy még tudná,
miért, már néha megvonaglik, mint ahogy a nyár-utó melegében már néha
megrezzen az őszi szél hüvös lehellete. Még csak pillanatokra s csak
sejtelemszerűen, de már megérinti a költőt a kételkedés szelleme és
ráveti árnyékát a meghasonlás. A _Szeptember végén_ rejtelmes
szépségében már ezt érezzük. A költő még nem szakított illuzióival, de
már megsejtette a nőt. Rálépett a küszöbre, amely az ifjúkorból a
férfikorba vezet.
Isten azonban úgy akarta, hogy mindenha a fiatalok költője maradjon. Nem
engedte, hogy a küszöbön átlépjen.


ARANY JÁNOS.
E lap első oldalán[1] Arany Jánosnak egy érdekes arcképét találja az
olvasó, a legjellemzőbbek egyikét összes képmásai közül. Az eredeti kép
az Arany család egy csoportképe a hatvanas évekből, a nagyszalontai
Arany-szobában van.
Arany e képen csakugyan az, ami egész életében volt: a tipikus
nagyszalontai, tekintélyre jutott polgár. Az öltözete, a magatartása,
ülésének egész módja, ahogy a lábait maga elé rakja, ahogy a botját és
kalapját tartja, az arckifejezése, a fejtartása, a bajuszviselete, az
egész alak, úgy ahogy van, annyira magán viseli a gazdálkodó lakosságú
alföldi város jellemét, hogy ha nem ismernők a költő valamennyiünknek
oly kedves arcvonásait, ráismernénk: ez nem lehet más, mint valamelyik
magyar alföldi város módos, tisztességtudó és magára tartó polgára.
Rendkívül erőteljes gyökeresség érzik az egész alakon, a tradicionális
magyar kisvárosi levegő, szinte látni mögötte a tágas telken épült
földszintes házat, amelynek kapuján pompás néhány pár ökör jár ki-be,
odább a búzatermő földeket s mindazt, ami ezzel velejár. És érezzük azt
a tradicionális, népies magyar észjárást, azokat a gyökeres, nem bő, de
erős gondolatokat a világról, a világ dolgairól s az embernek ezek
között való helyzetéről, a magyarság sorsáról, az egyes polgár
szerepéről a nemzet életének egészében.
A gondolatait ép úgy Nagyszalontáról hozta magával, mint külső
megjelenését és beszédének alföldi zamatát. Nincs olyan eszméje, amely
ne volna az egész korabeli magyarságé. Amit az életnek és a világnak
bármely fontos kérdéséről mondott Arany, ugyanazt gondolta és tartotta
érvényesnek az ő korának minden komolyabb magyarja. Higgadt, komoly,
lelkességében is józan hazafiság, amelynek lényege a közügy iránti
kötelességeknek erős érzése, a tradicióknak, a multból a jelenre
átszármazott örökségnek megbecsülése, a műveltség fontosságáról s a
magyar ember kulturai hivatásáról való meggyőződöttség, minden
bigotériától, filozófiai skrupulustól mentes kálvinista vallásosság,
amely elfogadja, mint egyszerű, magától értetődő tényt a vallás
alapjait, de nem merül beléjük a misztikus elmélyedésével s nem is
ingadozik körülöttük a szkeptikus okoskodásával, meghagyja a vallásnak
apái által megszabott helyét és szerepét az ember életében; erkölcs
dolgában önmagára kényes tisztaság, a puritánizmus ridegsége nélkül, az
emberek megítélésében nyugodt, méltányos liberalitás, a velük való
érintkezésben tisztességtudás és önérzetes szerénység, a hagyományos
társadalmi különbségek tiszteletben tartása, mérséklet a jóban, béketűrő
megadás a rosszban, az élet igazságtalanságaiban való megnyugvás, amely
nem ismeri a lázadást; a szenvedély és a morál összeütközéseiben a morál
győzelmes voltának elvül elfogadása, az ideális javak felsőbbségéről
való meggyőződöttség mellett az anyagi javaknak is megbecsülése – ezek
az alapgondolatok, amelyeken Arany János lelki világa és élete fölépült.
Csupa általános érvényű eszme, amely közös minden a társadalomban jól
elhelyezkedett polgár eszmevilágával. Semmi forradalmi, semmi felforgató
tendencia, semmi szenvedélyes esenkedés az új, a változás után, csupa
józan, megnyugvó életbölcsesség. Arany János nem volt filozófiai
szellem, nem értékelte újra meg újra elméjében a világ értékeit, nem
vivódott az emberiség sorsának, az élet igazságtalanságainak nagy
problémáival – teljes egészében s fentartás nélkül elfogadta azt a
világrendet, amely a reformáció eszméiből s a francia forradalom két
nemzedék tapasztalatain átszűrt vívmányaiból alakult ki a mult század
középi magyarság tudatában. Bizonyos, hogy élete bármely szakában, ha
összekerült az egyszerű magyar emberek bármely társaságával, teljesen
osztozott minden a dolgok lényegét illető nézetükben, amint hogy azonos
volt velük az élet minden javának értékelésében is.
Mint minden korabeli vidéki magyar ember, ő is a szerény, egyszerű
anyagi igényeit kielégítő földbirtokban és az ezzel velejáró életmódban
látta a képzelhető életek legjobbikát. Egész életén át azért dolgozott,
küzködött, kuporgatott, hogy ezt elérhesse. Bizonyára már a szalontai
nótárius kancelláriájában is, majd a nagykőrösi tanári katedrán, a
szerkesztői asztalnál, az akadémiai főtitkári irodában oda vágyott a
képzelete az egyszerű kunyhóba, ott keleten, amelyben elérheti azt a
független nyugalmat, melyben a dal megfoganhat. Nyilván még
gyermekkorában, a jómódú szalontai polgárok életének láttára fogant meg
a küzködő, szegény, de származása emlékeit híven őrző hajdúcsalád fiában
a vágy: hogy valaha ő is ezeknek az életét élhesse, mert ez volt a
gyermek képzelete előtt ismeretes életcélok legkivánatosabbika. S ehhez
ragaszkodott mindhalálig azzal a makacs hűséggel, amellyel minden
ideálját őrizte, azzal a képzelt élethelyzetekbe magát mélyen beleérző,
azokat fantáziájával teljesen önmagába felszívó évődéssel, amely költői
ábrázolásmódjának is legerősebb pszichológiai alapja. Mennyire jellemző
ránézve, konzervativ természetére az a sírig tartó sovárgás, amellyel
elhagyott szülőföldjére, őseinek, egész családjának foglalkozására
visszavágyott! Soha nem tudott elszakadni a rögtől, amelyre rászületett,
lelkileg mindvégig rajta élt, mindenünnen visszakivánkozott oda, ahonnan
elsodorta a sors. S mennyire jellemző ez az egész magyarságra, mennyire
benne van ebben az ezer esztendei falusi gazdálkodó életnek vérré vált
megszokása, amely nem is tud elképzelni más életformában való
boldogságot s atavisztikusan egyedül lehetséges és kielégítő életmódnak
érzi a földből élő ember életmódját. S mennyire tipikus ez az Arany
korabeli magyarságra! Akkor kezdődött meg a magyar életnek hirtelen nagy
átfordulása, a régi Magyarország életéből az újba való átalakulás, amely
a gazdálkodó magyarok ivadékainak egész tömegét kényszerítette új élet
kezdésére, falusi és kisvárosi magyar urak, polgárok fiaiból
lateiner-életet élő hivatalnokokat, jobbágy parasztok ivadékaiból
proletárokat csinált, az ezer éven át falun élt magyarság nagy részét
városi életre szorította. Ezer meg ezer magyar ember vágyakozott akkor
vissza legkedvesebb álmaiban az elhagyott ősi rögre úgy, mint Arany
János s ezren és ezren éltek a városokban az elhagyott falu felé fordult
lélekkel, melynek képét mint valami drága szent ereklyét hozták magukkal
új életükbe. Mennyi titkolt vagy tudatossá nem is vált szenvedés, mennyi
lelki komplikáció támadt ebből! Ezek mind, mint Arany János, a szívük
vérével fizettek az életnek számukra megnyílt új lehetőségeiért és
sovárgó szívük vérével ragasztották meg azokat az alapfalakat, amelyeken
a mai új nemzedék Magyarországa felépült. Az egész akkori magyar
intelligenciának a lelkiállapotát szimbolizálja Arany János
lelkiállapota, amelyből lírájának legszebb gyöngyei fakadtak s amely
egyik legfontosabb elemét adja meg annak az epikai művének, amelyet ő
maga is, az irodalmi köztudat is géniusza reprezentáló alkotásának
minősített: a Toldi-trilógiának.
Toldi is a falusi magyar, akit sorsa belevet az udvari életbe, a városi
kultúrába s az ezzel járó csiszoltabb, közvetettebb és mindenképen
komplikáltabb életformákba, amelyekbe parlagiasabb, közvetlenebb és
egyszerűbb természete sehogysem tud beleilleszkedni, rosszúl érzi magát
bennük, mint valami tökéletlenül rászabott ruhában, folytonos
összeütközésbe kerül velük, megbontják lelki élete harmonikus egységét s
meghasonlásba kergetik önmagával. Minden baj, ami éri, minden
komplikáció, amelybe keveredik, innen ered. Tragikumának döntő motivumát
is ez idézi elő: a parlagi vitézt a női nemmel való, formákhoz kötött
érintkezéstől való irtózása viszi rá, hogy eljátssza Rozgonyi Piroska
kezét s mert a lovagi szokások, az udvari lovagi morál nem vált még
eléggé vérévé, azért megy bele a szép leányért folyó tornában olyan
cselbe, amely e lovagi morál szerint jóvátehetetlenül megbecsteleníti.
Jobban kiszélesített távlatból nézve, a magyarságnak ezeréves tragikuma
nyilatkozik meg ebben, az ázsiai földművelő és fegyverforgató fajtának
kényszeredett, folytonos összeütközésekkel járó, teljes tökéletesen
végbemenni nem tudó hozzátörődése az európai kultura életformáihoz,
amelyeket lelkétől idegeneknek érez, amelyek ellenkeznek minden
atavisztikus hagyományával, idegrendszerének, temperamentumának
alkatával s mégis az elkerülhetetlen kényszer és a józan belátás
könyörtelen szükségszerűségével kell hozzájuk idomulnia. A magyar
lelkiállapotnak ez a specifikus komplikációja Arany korában aktuálisabb
lett, mint valaha, jóformán az egész magyar intelligencia érezte az
ebből fakadó tragikus meghasonlást. Ezért ismerte fel ez a magyar
intelligencia ösztönszerüleg Toldiban a maga reprezentáló alakját s
Aranyban a maga reprezentáló költőjét. S mivel a magyarságnak az ősi
állapotból a mai idők által követelthez való hozzáalakulása, a
földmívelő magyarok ivadékainak a földtől való elszakadása s a városi
intelligens pályákon s a modern közgazdasági életben való elhelyezkedése
ma is folyik, Arany és Toldija még ma is kifejezik a magyarság egy
tetemes részének lelkiállapotát.
Azok a mértékek és értékfogalmak, amelyeket Arany az alföldi
tradicionális levegőből hozott magával, szabták meg, ép úgy, mint
élet-ideálját, ember-ideálját is. Ez is Toldiban testesül meg
legteljesebben s egyúttal az ősi magyar tradiciónak leginkább
megfelelően. Toldi a magyar férfi ideálja, ahogy azt a nép embere
elképzeli, akinek életmódjából s munkája természetéből folyóan
főfontosságú a nagy testi erő, amely harcban a személyi bátorság csodáit
műveli, a béke idején virtusos cselekedetekben, szilaj duhajkodásokban
éli ki a maga energia-fölöslegét. A harcos Toldi a magyar lovaskatona
ezer esztendős ideálképe, amely mint az emberi nagyság egyedül
felfogható példája él a nép fiának másféle kulturideálok számára
megközelíthetetlen képzeletében. Bizonyosan ott volt a szalontai kis fiú
képzeletében is, aki bámulva, minden kiválóság elismerésére fogékony
lélekkel nézte valamikor a parasztlegények virtuskodásait, duhajkodását,
hatalmas erőpróbáit s az akkor magába szívott képet alakította meg
aztán, mint férfi, képzeletének legkedvesebb alkotásában. S Toldival
szemben a másik ideál, Lajos király, a kulturán nevelt, de az ősi magyar
tipust megértő, higgadt, jóindulatú, széles áttekintésű uralkodó, akibe
a költő belevegyítette Mátyás király mondakörének néhány elemét is, – a
magasabb kultura színvonalára emelkedett magyar úr képe, amelyen azonban
van néhány vonás, amely az előkelő, tekintélyes magyar parasztgazdára
emlékeztet. Mintha Lajos király arcába Deák Ferenc néhány arcvonását
vegyítette volna, nyilván öntudatlanul, a költő, Deák Ferencét, akiben ő
is, mint kora magyarjainak jó része, a gyökeresen magyar politikai ész s
a bölcs hazafiság megtestesülését látta. Ez a két alak, Toldi és Lajos
király a magyar ember históriai temperamentumának két különböző
ellentétes tipusát jelenti, amelynek egymással való tusakodása
végigvonul egész történelmünkön s jellemzőn meghatározza annak minden
fontosabb fordulatát.
Ezeken a tradicionális, az egész nemzetben egyetemes érvényű
momentumokon felül, amelyekkel Arany, a költő a magyar gondolat
legtipikusabb kifejezője lett, ott van benne az egyéni, ami költővé
tette. A rendkívüli érzékenység, amelyet a fizikum gyöngesége is táplál
és fejleszt, az ő költői természetének pszichológiai alapja. Ez bénítja
meg cselekvő energiáját, hogy aztán befogadó képessége, az élet
benyomásainak lelki átélésére való képesség annál jobban fokozódjék
benne, ez szakítja el élete természetes gyökereitől azzal, hogy
képtelenné teszi ősei gazdálkodó életmódjának folytatására,
rákényszeríti, hogy átlépjen a földművelők osztályából a tanult
emberekébe. Ez viszi rá már a gyermeket arra, hogy a benne fejledező
élet-energiákat aktivitásra való képesség hiján, magába vonuló
ábrándozásban, elmélkedésben, töprengő évődésben égesse el s ettől telik
meg lelke a látott és átélt élet-képek oly tömegével, amely aztán az
idők beteljesedésekor szinte magától ömlik művészi formába.
Érzékenységéből ered sóvárgása, amely egész költészetének jellemző
vonása, amely lelkét soha sem engedi megmaradni ott, abban a helyzetben,
ahová sorsa vetette, mindig másfelé vonzza, a jelenből a multba, az
idegenből a szülőfölre, a realitások világából az ideálokéba. Örökös
nyugtalanság gyötri s ez a nyugtalanság adja líráját. Érzékenységéből
fakadó szemérmetes félénksége és zárkózott tartózkodása teszi epikai
költővé: ez nem engedi, hogy szívének titkait közvetlenül, az önmagát
fentartás nélkül, leplezetlenül közlő lírikus módján nyilvánítsa ki. Ő
csak közvetetten tudja kinyilvánítani magát, alakokban, melyeket
képzelete alkotott, történetekben, melyeket e célra alakított. Férfikora
lirájában alig találunk egészen egyéni lírai hangot, csupa egyetemes
érzéseket szólaltat meg, közdolgokat, életfilozófiai reflexiókat. A
tiszta líra csak öregkorában tűnik fel költészetében, amikor a korral
lehanyatlott ellenálló erő nem állja már útját érzései közvetlen
kinyilatkoztatásának. Az öregkor mindig közlékenyebb, nem bírja már
annyira elleplezni magát s Arany korán öregedett meg. De mennyire
jellemzi szemérmetes tartózkodását az, hogy öregkora e lírai sóhajait
váltig rejtegette kapcsos könyvében s legnagyobb részük csak halála után