Írók, könyvek, emlékek - 4

pesti irodalmi sznobok közül való volt s nagyon hálás tudott lenni, ha
másfajta ember jó szívvel közeledett hozzá. Mert ő igaz, tiszta
magyarnak érezte magát, tisztábbnak és igazabbnak bárki másnál.
Származására, ősi nemességére azért tartott sokat, mert ez az ő szemében
az eredeti magyarság bizonyítéka volt. Sokszor mondta, hogy a maga
fajtájabeli kis nemesek a legigazibb magyarok, igazabbak a mágnásoknál,
akiknek gőgös családfájuk rendszerint valami idegen, német vagy szláv
gyökérből nőtt ki.
Magyarságának sajátságos erdélyi vagy pontosabban szólva partium-beli
zamata volt, a keleti magyarságot tartotta a magyarság színe virágának s
erősen szilágyi lokálpatrióta volt. Zilahi barátaival és tisztelőivel
gyöngéd gondossággal ápolta a jó viszonyt s nagy dolog volt neki, hogy
odahaza ismerjék és elismerjék.
Sokat tartózkodott otthon Szilágyban; Budapestre inkább csak följárt,
nem érezte itt soha odahaza magát. Nem szerette Budapestet, a budapesti
tipusú embereket, – alig egy-kettővel volt közülük tartós és zavartalan
barátságban, jobban szerette a vidékről jött embereket maga körül,
akikben volt még valami vidéki, lokális originalitás. Neki magának is
lényének legalsó, alapvető rétege vidéki volt. Budapest volt sikereinek,
harcainak színhelye, kenyérkereső forrása, hasznát vette kultúr-eszközei
kényelmének, de hozzámelegedni nem tudott, idegennek érezte lelkétől a
várost és embereit. Ennek részben talán az is volt az oka, hogy aránylag
későn került Budapestre és pedig Nagyváradon és Párison keresztül.
Nagyváradon födözte föl a várost, Párisban a nagy várost, – Budapest
ezután már nem sok újat és értékeset tudott neki adni. Fiatalabb éveiben
Páris és Érmindszent volt életének két tengelye, később több időt
töltött Budapesten, de rendszerint teljesen elvonulva s csak azokkal a
barátaival érintkezve, akik föl-fölkeresték, soha nem mutatkozva olyan
helyeken, ahol írók, művészek szoktak találkozni. Kisebb szállodákban
lakott, vagy olyan távoleső helyeken, mint a Városmajor-szanatórium vagy
a hűvösvölgyi penzió, ahol egyszer egész telet töltött, mint egyedüli
lakó. Nehezen és ritkán lehetett rávenni, hogy egy-egy barátjához
fölmenjen vacsorára vagy ebédre, de ha eljött, elragadóan kedves volt a
társasága. Ha meg ő neki voltunk vendégei, figyelmesebb, gondosabb és
kedvesebb házigazda nem volt a világon, mint ő. Házassága óta Csucsán
töltött legtöbb időt, a Sebes-Körös völgyében, erdős hegyoldalon álló
gyönyörű fekvésű házukban. Vidékről mindig megifjodva tért vissza, a
pesti élet mindenféle csábításaival mindig megrontotta egészségét.
Az emberekhez való viszonya egészen különös volt: elfogadta
meghódolásukat, természetesen, mint tartozó adót, felhasználta őket a
maga kényelmére, magától értetődőnek találta, hogy szolgálatára vannak,
de bizalmába, vagy épen szeretetébe csak keveseket fogadott be.
Idegenekkel szemben tartózkodóan udvarias volt, utolsó éveiben erősen
terhére is voltak s ezt nem mindig tudta leplezni. Általában nem sokat
törődött az emberekkel, a másokra való tekintet ritkán korlátozta
bármiben is. De tudott szeretni, a szíve nem volt melegség nélkül való.
Családi érzéke erős volt, az anyjához kis gyermek módjára ragaszkodott,
kímélte, félt tőle, ő volt az egyedüli lény a világon, akit maga fölé
emelt. Másik legmelegebb érzése volt a felesége iránti szeretet, amely
természetesen másféle színezésű volt. Jól tudta, mit ér neki a kedves,
önfeláldozó, szükség esetén erélyes kis szőke asszony, aki nélkül élete
utolsó három éve sokkal szomorúbb lett volna. Öccsét is szerette. A jó
bátya gondosságával törődött világi boldogulásával. Volt néhány barátja,
akikkel mindig kivételt tett, akikről mindig csak szeretettel szólt s
még az ellenvéleményt és kritikát is eltűrte tőlük, – de ilyenek kevesen
voltunk. Másokkal szemben szeretett rossznyelvűsködni s a barátkozása
könnyen átcsapott az ingerült haragba. Maga is mondta magáról nem
egyszer: «tudom, hogy veszekedős vagyok». Általában azt hiszem, inkább
elfogadta a barátságot, mint adta, – nem volt szüksége másokra, hogy
kiegészítse magát, ő mindig elég volt magamagának. Életének nagyobb
részét magányban töltötte, bizonyos mértékig mindig magányban volt: de
azért rosszúl esett neki, ha úgy érezte, hogy jó emberei elhanyagolják.
Ha nem volt Budapesten, sokat levelezett barátaival, akik pontosan
informálták a fővárosi irodalmi dolgokról, mert ezekről tudni akart
mindent. Azt hiszem kortársaink közül utána marad a legérdekesebb és
legértékesebb irodalmi levelezés. Ujságot rengeteg sokat olvasott,
mindig megvett minden pesti lapot, olvasta a szilágysági, debreceni,
nagyváradi lapokat is – erre is a jól informáltság érdekében volt
szüksége. Egyszerű emberekkel mindig szíves és jó volt, ahol megfordult,
szállodákban, szanatóriumokban, a személyzet tűzbe ment volna érte, amit
persze borravalók dolgában való szokatlan bőkezűsége is fokozott. De
szívesen el is beszélgetett velük, viszonya hozzájuk mindig személyes
jellegű volt, soha az a rideg, gőgösen tárgyilagos viszony, ami az úri
szokáshoz tartozó emberek bánásmódját az alattuk állókkal olyan
gyűlöletessé teszi. A gyermekeket szerette, tudott velük játszani, –
talán soha nem láttam kedvesebbnek, mint mikor kis fiammal játszogatott.
Odaadta neki dús fürtös fekete haját rángatni, ölibe vette és furcsákat
mondogatott neki. Szerette jó embereit gyermekeiken keresztül
lekötelezni.
Társalgása nagyképüség és komolykodás nélkül való volt. Ép úgy
beszélgetett apró-cseprő mindennapi dolgokról, mint akárki más
polgárember, természetesen az irodalom érdekelte legjobban, a szállongó
irodalmi pletykák ép úgy, mint a komoly ügyek. Véleményeit gyakran
bújtatta epigrammatikus formába s akire haragudott, arra maró szavakat
tudott találni. Volt azonban benne valami sajátságos mesterségbeli
becsületesség: ha még annyira gyűlölt is valakit, a tehetségét sohase
vonta kétségbe, föltéve, hogy valóban tehetség volt. A tehetséget mindig
felismerte és elismerte s végeredményben, mint minden valamire való
művész, a tehetséget tartotta a legnagyobb dolognak a világon.
Mindenkiről, aki ma a magyar irodalomban dolgozik, megvolt a maga
véleménye, szinte csalhatatlan biztosságú. Nagyon szeretett kötekedni az
emberekkel, ilyenkor elmés, találékony, fordulatos volt a beszéde,
pontosan megtalálta céltáblájának sebezhető pontjait s mulatott rajta,
ha az illető zavarba jött. Elméssége volt csak, humora nem, mert a humor
csak a lelki harmóniából fakad s ő benne ez nem volt meg. Neki mindig
szomorú volt az alaphangulata, a gondtalan vidámság ép oly kevéssé volt
kenyere, mint a világot magában felengesztelő humor.
Nemcsak a legnagyobb volt közöttünk, hanem a legboldogtalanabb is.
Tehetsége Nessus-ing volt, amely elégette életét. Die Götter Gaben die
Unendlichen ihren lieblingen, ganz, die Leiden die unendlichen, die
Freuden die unendlichen, ganz. Nála a goethei mondás első részén van a
hangsúly.


A HALOTTAK ÉLÉN.
Ady Endrét még hívei sem ismerik eléggé. Sokszor tapasztaltam, hogy igen
sokan még ma is csak az _Új versek_ és a _Vér és arany_ költőjét látják
benne. Ezekkel a könyveivel véste magát az olvasók tudatába s akik nem
szeretnek, sokszor nem is tudnak egyszer megalkotott fogalmaikon
változtatni, ennek a korszakának a gesztusában látják mindvégig, mint
ahogy Petőfi, ha alakját naiv emberek elképzelik, dunaparti szobrának
pózában áll mindig előttük. Pedig Adynak a _Vér és Arany_ óta teljesen
megváltozott a gesztusa, a dolgokkal szemben elfoglalt álláspontja s a
hangja is. A fiatal Adyt megismerjük a maiban is: látjuk a kapcsot régi
gondolatai és a maiak között, látjuk nyomról-nyomra a fejlődést, azt,
hogy a régi premisszákból annak kellett következnie, ami ma van, a
formái, a szavajárása ugyanazok – és mégis van egy döntő különbség. A
fiatal Ady teljesen benne volt a dolgokban, mint ahogy a vízárral
viaskodó benne van a vízben, egész testével belemerül, minden izmával
nekifeszül a hullámoknak. Az életet akkor teljesen, aktive élte,
cselekvően reagált rá, közvetlen viszonyban volt vele, minden
jelenségével szemben újra meg újra állást foglalt, sőt fiatal tűzzel és
türelmetlenséggel kapkodott utána. Könyveiben fokonkint meg lehet
figyelni, mint alakul át ez az életérzés, mint fogy belőle az aktivitás,
mint válik mindinkább szemlélődéssé, mint lesznek halkabbá és
nyugodtabbá a gesztusai s mint ömlik el életfelfogásán mindinkább a régi
fiatalos szenvedély helyett a filozófia. A késői Ady már csaknem egészen
kívül van az áron, a partról nézi örvénylését, nem elegyedik bele sem
akarással, sem cselekvéssel, csak érzésével reagál rá s ez az érzés is
mindinkább semlegessé válik, a fájdalmas közömbösség egy nemévé. Néha az
az érzésem, mintha keserű szívvel, de igen messziről, valami idegen
égitestről szemlélné a messze alatta kavargó dolgokat. Ady fölébe került
az életnek, olyan teljesen, mint kevesen mások, érzi fájdalmát,
kétségét, dühét, egész boldogtalan diszharmoniáját, de köze hozzá mind
kevesebb van és alakításában részt venni nem akar, mert megértette, hogy
úgyis hiába, a fátum sínein megy tovább eleve-elrendeltetés szerint
minden, vak sors vezeti az embert ködös útján feltartóztathatlanul…
Mégis ez a szkeptikus fatalizmus csak az első, legfelső kéreg, amely
alatt forró szenvedések lávája kavarog, – a költő úgy érzi az életet, az
emberek sorsát, mint a közös törzsről levált faág, melyben még benne
remeg a törzs minden szenvedése, vagy mint a partra került kagyló,
amelyben benne zúg az elhagyott tenger viharzása. Olyan világfölötti
szomorúság van az érzéseiben, az emberfajtának, amelynek
tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát és ostobaságát teljes
világossággal látja, olyan szánalmas szeretete, a pusztulásnak rohanó,
züllő magyar faj tragédiájának olyan átérzése, amelytől utolsó versei
sokkal mélyebb emberi veleérzéssel telnek meg, mint heves gesztusú,
jajgatva síró fiatalkori lírája.
Ebben a lelki stádiumában érte a háború. Egy megvető gesztussal
átengedte másoknak, a félembereknek, a divattal futóknak, a
nyáj-embereknek, hogy az elevenek élén szaladjanak, learassák a háború
szellemi konjunkturáját s trombitaszóval hirdessék a katonai dicsőség,
az olcsó hazafiaskodás frázisait. Ő a _halottak élére_ állott, azzal
vállalt közösséget, ami a háborúban szenvedés, gyötrő nyavalya,
pusztulás és halál. _Ember az embertelenségben_ – ez akart lenni ő,
kifejezője az emberi érzésnek, amely a háború rémségében ott volt minden
becsületes lélek tudatában vagy öntudata alatt.
Borzalmak tiport országútján,
Tetőn, ahogy mindig akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.
Ady nem a szó közkeletű, olcsó értelmében pacifista költő, legalább is
nem programmból az. Az ő szava egyszerűen a természet tiltakozása a
háború ellen, az emberi idegrendszer elszörnyedése az ellen a szörnyűség
ellen, amibe belekényszerítették. Nem fér hozzá semmi, ami a háborút
megszépítheti, sem a hősiesség kultusza, sem a hadi események változatos
hullámzása nyomán támadó sokféle érzés, sem a politikának emberietlen
szólamai, – az ő attitudeje természetszerűen adva van az első
pillanattól fogva, nem lehet más, mint düh, megvetés, szánalom s
mindenek felett a sírás, kétségbeesett szomorúság az ember fölött, aki
ilyen szörnyűségbe cseppent bele. Nem látja a háború részleteit, még az
emberi hullákat, a csonka tagokat is alig, – összefoglalón látja, mindig
az egészet, a maga grandiózus, képtelen szörnyűségével, soha nem érzi
külön a háború egy valamely motivumát, mindig a háború tényétől magától
szenved s szenvedésében ezért nincs fokozat, mindig egyforma
vigasztalan, tompa, kietlen fájdalom. Szinte egy természeti erő, az
emberi életösztön megszólalásaként hat a szava. Bár sokszor
hangsúlyozottan első személyben szól, különválasztva önmagát minden
mástól, mégis mindig az egész emberiség nevében beszél.
Legmélyebben emberi ott, ahol szeme nem az egész emberiségre tekint,
hanem csak annak egy kis csoportjára, amely azonban hozzá legközelebb
áll, amelyen keresztül az emberiséget nézi: magyar fajtájára. A
magyarság háborús tragédiáját egyedül ő látta és fejezte ki tisztán és
teljesen. Soha egy pillanatig sem látta a magyar ember sorsát a
háborúban másnak, mint amilyennek ma utólag, az események világításában
mindenkinek látnia kell: vak rohanásnak a pusztulásba olyan célokért,
amelyeket nem ismer, olyan érdekekért, melyek nem az ő érdekei, az ősi
magyar átok megujulásának, talán betetőzésének.
Így járnak a végezés ormán
Ezer és ezer évek óta,
Mindig a halálba loholtak
S el nem hagyta őket a nóta.
Miért? kiért? mikor?: erősön
Állták, mert így rendelteték el
S be szép ilyen végzetes néppel
Ugyanaznak tudni magunkat.
Fajával való szolidaritása, amely lényének mindig egyik gyökere volt,
sohasem szólalt meg forróbban és búsabban, mint a háború alatt s a
magyarnak hadba vonulását ő foglalta össze legpregnánsabban. _A harcok
kényszerültje_, _A fajtám sorsa_, _A mesebeli város_ című verseiben. Ady
teljesen egynek érzi magát a magyarsággal, ő a «magyar bánatok
legvertebb siratója», fajtája sorsa az ő sorsa:
Jaj, vajjon mit akarnak vele
Ezredek bűne, súlya, átka,
A Sors, a sorsa:
A sorsom nagy tragédiája.
Épen ez a szoros lelki közösség nyitotta meg annyira tisztán-látóvá a
szemét, hogy ma, a beteljesedés keserű napjaiban, újra olvasva Ady
háború alatti verseit, megdöbbenve eszmélünk rá, hogy ő kezdettől fogva
azt látta, ami most bekövetkezik. S régebbi hazafias és politikai
verseinek kétségbeesett, jajgató s dühtől vonagló hangjai is
magyarázatot és igazolást kapnak a dolgok mai világításában.
Ady háborús költészete teljesen egyedül áll nemcsak a magyar, hanem –
amennyire tudomást szerezhettünk róla – az egész világ háborús
költészetében. Az ő hangja a háború reménytelen szomorúsága: számára
elveszett a háborúban a legnagyobb érték, az élet szépsége.
Néztük, az Ember
Különbje magas szivárvány-hidon
Istenülésnek a mint neki-vág
És gazdagodik, mint gazdagodó
Kényességekkel, új ingerekkel
S hogy mégis-mégis szép e hivalgó
Jószág, az Ember: maga a világ.
Ez, ami a legfájdalmasabb, mert a kultura lelke az, amit elvesztettünk
és nem fogunk visszakapni többé: azt az örömöt, amit az élet finomságai,
az embernek önmagából való kiemelkedésére adott lehetőségek szereznek a
kiválasztottaknak, az _Ember különbjeinek_. Most már
… minden oda-van,
Minden, amiben hittünk,
Zászlók, kiket ormokon vittünk,
Ma minden oda-van
S boldog, aki boldogtalan.
A reménytelen bánat filozófiájában való meghiggadás Ady formáit is
teljesen kiegyenlítette. Most már eltünt belőle minden, ami egykor póz
és modorosság volt, a szó mintegy magától, a forrásból buggyanó víz
módjára folyik ajkáról, mintha útjában nem volna semmi akadály. A
legnehezebb formai problémákkal magától értetődő könnyűséggel bánik el s
csakis magával a formai megoldással hatalmas dolgokat tud kifejezni.
Legszembetünőbb példa erre a _Krónikás ének_ 1918-ból: az egész tíz
strófás versen végigmenő azonos rímmel, a végig egyforma főmondatokkal,
melyeknek mindig a végén van az állítmány, csodálatos tökéletességgel
tudja kifejezni a háború rettentő lármájának ijesztő egyhanguságát s az
összes egyforma rímek közül az egyetlen nem-pontos rím: _ölnek_, mint a
fölrobbanó akna dörrenése rebbenti fel a háborúi képzetek
legszörnyübbikét. Az egész versnek régies formája és nyelve pedig a
költőnek a dolgoktól való distanciáját mutatja meg, az eseményektől való
félreállást, azt a távolságot, amelyben csak fájdalmas szívével tud
részt venni bennük.


BABITS MIHÁLY.
Jól gondozott és nemes ízléssel elrendezett angol parkba lépek, ha
Babits Mihály valamely könyvét felnyitom és olvasni kezdek. A természet
szabadon, nyesetlenül alkot, munkál és tenyészik ebben a parkban, a fák
kinyújtózkodhatnak ágaikkal minden égtáj felé, a virágok nyílhatnak
istenadta kedvük szerint, senki sem parancsol rájuk nekik idegen
színeket vagy formákat, a patak a maga természetes medrében futkoshat a
gyepen keresztül, a fák árnyékában. Semmi kertészi önkény, minden a maga
természetes valójában él és szaporodik, – mégis, ha a tisztán hagyott s
kaviccsal szépen behintett kerti utakon jársz, mindenütt ott érzed a
gondos és jóindulatú kertész, a kultúra munkásának nyomát. Ez azonban
nem abban nyilvánul, hogy valami kívülről, önkényesen rádiktált törvényt
erőszakol rá a természet tenyészetére, hanem _segít a természetnek_
erőit mennél dúsabban és teljesebben kifejteni: teret csinál a fáknak,
hogy kiterebélyesítsék koronáikat, megtisztogatja őket a fojtogató
fagyöngyöktől és egyéb élősdiektől, gondozza a gyepet, hogy üde maradjon
és dús, kitépi a virágok közül a gyomot, hogy vidámabban nyílhassanak.
Nem korlátokba szorítani akarja a természetet, hanem felfokozni erejét
és szépségét. S mikor kilépsz a parkból, az a szép érzésed van hogy
láttál valamit, amiben természet és kultúra harmonikusan együtt
dolgozott s ketten egymás erejét erősítve hoztak létre valamit, ami
szép, értékes, gyönyörködtető.
Ha a _természet_ szóba belefoglaljuk azt, ami ösztönszerű, az emberi
akarattól független: a lélek húrjainak az élet érintésére való
önkéntelen felzendülését, az érzést, az öntudat mélyéből kényszerítőleg
felbukkanó gondolatot, az idegrendszernek megrezdüléseit és a feltoluló
látomást, mindazokat a mondanivalókat, amelyek belülről, életjelenségek
módjára támadnak fel a költő lelkében és kényszerítik, hogy formát adjon
nekik, mert a lélek börtönéből napvilágra akarnak törni, – akkor meg
kell állapítani, hogy a természet maradéktalan teljes épségében marad
meg Babits Mihály költészetében. Ha kultúra alatt értjük a költőnek azt
a tudatos munkáját, amellyel a belőle kikívánkozó természetet
beleömleszti a neki megfelelő formába és ezt a formát az ízlés, a
tapasztalat és az ügyesség mindenféle fogásával igyekszik alkalmassá
tenni arra, hogy a belevaló tartalom a lehető legtökéletesebben és
értékében mennél teljesebben érvényesülve tudjon benne elhelyezkedni, –
akkor Babits Mihály költészete minden ízében kultúr-jelenség. A hangsúly
azonban ott van, hogy a kultúr-munka nem valami külső akarat szerint,
előre megfogalmazott s a mondanivalók lényegétől független,
mesterségesen konstruált formákba gyúrja bele a mondanivaló anyagát, ami
elvenné természetes színét és zamatát s mesterkélt konstrukciót csinálna
abból, ami organikus valami, hanem ellenkezőleg, megérti és kilesi az
anyag nagy titkát, hogy milyen az a forma, amelybe természeténél fogva
kivánkozik, amely a számára egyedül kielégítő, lényegéből organikusan
alakuló forma és ezt nyújtja oda neki, hogy ömöljön bele és helyezkedjék
el benne a maga egyensúlyi törvényeinek megfelelően. A forma e titkát
kilesni és megérezni – ez a költői tehetség lényege. Mert érzést érezni,
gondolatokat gondolni, képet látni tudhat az is, aki nem költő, de az
érzettet, gondoltat, látottat formába bocsátani és ezzel kifejezésre
juttatni csak a költő tudhatja. A költészet, mint minden művészet,
legelső sorban kifejezés és a költői tehetség, mint minden művészi
tehetség, kifejező erő.
Ebben az értelemben kell felfogni, mikor azt mondjuk, hogy Babits Mihály
költészete elsőrendű kultúrjelenség és művészete lényege szerint
formaművészet. A kultúra viszi be az öntudatot a természet vak,
öntudatlan erőinek mozgásába s a művész kultúrája vezeti öntudatos
formába az ösztönök öntudatlan, vak mozgását s világosságot teremt
homályosságukban. Ez a kultúrmunka Babitsnál és minden hozzá hasonló
tipusú költőnél nem valami véletlen, vagy akarat, vagy tanulmányból vagy
szabályhoz ragaszkodásból származó, hanem mondanivalója lényegéből folyó
dolog. Az ő mondanivalója a kultúr-ember mondanivalója, a kultúr-ember
érzelmi és gondolati élménye az, ami kifejezésre tör belőle s ennek a
mondanivalónak megfelelő forma nem lehet más, mint kultúr-forma. Amit
Babits érez vagy gondol, mint olyan ember érzi, aki elméjével bejárta a
világirodalom minden virágos mesgyéjét, az emberiség nagy gondolkodóival
együtt gondolta végig az emberiség nagy gondolatait, figyelve és tanulva
szemlélte mindenféle emberek és mindenféle népek életét, állandóan
használja az emberi kultúrmunka mindenféle eredményeit. Ha tehát
szerelmes, máskép szerelmes, ha búslakodik, máskép búslakodik, ha
sóvárog, máskép sóvárog, mint egy parasztlegény, és ezenfelül tud, lát
és érez számtalan olyan dolgot is, amiről a parasztlegénynek sejtelme
sem lehet. A szavajárása is más. Több szava van és szavainak az
árnyalása többféle, mások a hangsúlyai, neki elég egy célzás, egy nyelvi
forma, egy inverzió, sokszor egy rím is, hogy kifejezzen vele oly
dolgokat, amelyeket nála kevésbbé széles és mély kultúrájú költőnek
külön szavakkal vagy mondatokkal kell kifejeznie. Nem beszélhet egy
népdal egyszerűségével, mert a mondanivalója nem olyan primaire módon
egyszerű, mint a népdal költőjének a mondanivalója és a népdal
közvetlenségével sem beszélhet, mert a mondanivalója is komplikáltan
közvetett. A lírikus tulajdonképeni mondanivalója tulajdonképen nem a
gondolat, melyet szavai kifejeznek, hanem a gondolat hangulata, vagyis a
lelkiállapot, amelyből a gondolat keletkezett, vagy amelyet a gondolat
fölkelt. S ha ez a lelkiállapot sokrétű és komplikált, mert a lelket,
melynek az állapota, sokrétűvé és komplikálttá tette a kultúrája, akkor
természetesen a mód, ahogyan a maga kifejezését megtalálja, tehát a
formája is többrétű és komplikált. A kultúra kiszélesíti és kimélyíti az
ember öntudatát olyan területekre és mélységekbe, amelyek a kultúra
alatti emberben az öntudatlanság sötétségében rejtőznek s ezzel egyrészt
szűkebb térre szorul benne a nyers ösztönök birodalma, másrészt azonban
új ösztönök is ébrednek benne. Nem igaz az, hogy a kultúra elsekélyesíti
vagy elhomályosítja az ösztönöket. Az alapösztönök minden emberben
mindig egyformák és változatlan intenzitásuak maradnak. Amennyiben a
költői alkotás kiinduló pontja mindig az akarattól független
ösztönszerűben van, a széles és mély kultúra nem távolítja el a költőt
az ösztöneitől, hanem ellenkezőleg több és dúsabb lehetőségeket nyújt
azok kifejezésére. Gazdagabbá teszi formalehetőségeit.
Ezeket azért kell hangsúlyozni Babits Mihállyal kapcsolatban, mert egy
időben némelyekben meg volt és részben megvan ma is a hajlam az ő
rendkívüli magas mértékeket messze túlhaladó kultúrájából vádat koholni
költészete ellen és e címen megtagadni tőle a természetességet és
közvetlenséget. A mi közgondolkodásunkra bizonyos tekintetben végzetes
hatással volt Petőfi hallatlanul szuggesztív példája. Mivel Petőfi
költészete egy részében – nem az egészben, csak egy, nem is a legnagyobb
és talán nem is a legfontosabb részében, csak épen abban, amelyet
legtöbbször emlegetnek és aligha egészen jogosultan ránézve
legjellemzőbbnek tartanak – az emberi lélek legegyszerűbb, primaire
mozgalmait énekelte a legegyszerűbb, primaire formában, – ebből a
precedensekből dogmát alkotni mindig kész magyar észjárás
kötelezettséget akart szabni minden magyar költőre: legyen olyan, mint
az ő Petőfije, énekelje a legegyszerűbb érzéseket a népdal legegyszerűbb
formájában. S mivel Petőfi úgynevezett népies költészetében, ennek
népies természetéből kifolyólag megengedett magának némi lazaságokat a
külső formában s ezzel egyszer-másszor kérkedett is, – minden költő, aki
csiszolt és gondos formával lépett elő, a mesterkéltség és finomkodás
gyanújába került. Arany János sem kerülhette el ezt a szemrehányást.
Petőfi a természet vadvirágának mondotta magát, – hát most legyen minden
magyar költő a természet vadvirága. De mit csinálhat az olyan költő, aki
nem a természet vadvirága, hanem a kultúra sokszínű és dússzirmú virága,
mint Arany vagy Babits? Nem affektálhatja a komplikálatlan
egyszerűséget, mikor belső élete komplikált és gazdag, nem affektálhatja
a forma bonyolultságát, mikor mondanivalójának minéműsége a zárt,
tökéletes és művészi formát kívánja meg. Babits mondanivalója így
őszinte, természetes, közvetlen és meleg, ahogy a verseiben ki van
formálva, az ő formaművészete az ő közvetlen kifejezési módja, – épen
akkor válnék őszinteség nélkül valóvá, ha más formában fejezné ki. A
művészi forma nem ruhája a mondanivalójának, nem is bőre, hanem az arca,
amelyről megismerni és amely kifejezi.
Babits költészete nem a merőben csak érző ember költészete, hanem a
gondolkodó emberé is. De a költő élete olyan hőfokra van hevítve, hogy a
gondolat is felolvad benne, – ő érzi a gondolatot is. Ez pedig a lelki
élet gazdagságát jelenti. A tiszta érzéshez még egy új elem jön: a
megérzett s az érzés tüzében felolvadó gondolat. Különben is értelmetlen
babona az, amikor a gondolat hidegségéről beszélnek, szembeállítva az
érzés melegségével. Hideg lehet a tudós gondolata, melyet könyveiből
merít, de mindig meleg, érzés- és indulatelemekkel telített az a
gondolat, amely az emberből belülről, élményéből, a világgal és
önmagával való súrlódásából támad. Babits lírája erre meggyőző példákat
ad. Vannak versei, melyeknek anyaga teljesen gondolati természetű és
mégis ditirambikus forrósággal hatnak. Mert az ő gondolatai nem valami
logikai folyamat eredményei, hanem életének jelenségei és eseményei és
épen ezért erős indulatokat váltanak ki benne. Nem úgy gondolkodik, mint
a tudós, hanem mint a gondolattól megszállott ember, egész lényével,
nemcsak értelmével, hanem érzésvilágával és minden izgalomra erősen
reagáló idegrendszerével is.
Hogy mennyire önmagát, életének líráját énekli, az kitetszik abból is,
hogy csaknem minden verse életének egy felismerhető etappeja, –
verseiből pontosan ki lehet következtetni belső, lelki életrajzát s a
külső életrajzának is a fővonásait, azokat, amelyek költészetére
lényegesek és megkülönböztetők. Városi életre, kultúr-foglalkozásra
született ember, akiben azonban épen él a vágyódás szülőföldje kedves,
enyhe, dombos tájai után, melyek mindig megmelegítik szívét. Életmódja a
magyar városi intelligens középosztálybeli ember életmódja: napi munka,
tanulmány, pihentető sétálgatás, néha egy-egy utazás, egyszerű, nem
mozgalmas, inkább szűk bizalmas körrel érintkező társasélet az
eseményszerűsége. Élete elzárkózott, belső élet, távol van tőle a
közéletbe való beleavatkozás vágya, kontemplativ és passziv, kissé
zárkózott is, mert ideges elfogultság zárja el az emberek tömegeitől.
Sokkal többet él a maga lelki világában, mint a realitásokban. De néha
kikívánkozik önmagából, a világba, aztán ezt a kívánkozást is belsőleg
éli ki, a teljesületlen kívánság melancholiájának átérzésében és a
fantasztikumban. Ez a fantasztikum igen nagy szerepet játszik benne, a
passziv ember cselekvésvágya s a cselekvésre való képtelenségből
származó hiány-érzés teszi szükségszerűvé, mintha azok az élettényezők,
melyek másoknál az akaratban játszódnak le, nála a fantáziában
szívódnának fel. Majdnem minden versében van több-kevesebb fantasztikus
elem, ha nem másban, hát a képes beszédben – egy a szélben bólogató fa,
egy utcai lámpa képét, egy ajtócsattanás hangját olyan szóval jeleníti
meg, amely fantasztikussá nagyítja vagy kicsinyíti, – a jelzőkben, a
szavak egymáshoz rakásában, néha egy színben vagy ritmus-formában.
Ifjabb korának szeszélyes játékai a verstechnikai megoldásokkal
tulajdonképen nem egyebek, mint a fantasztikum beleszívódása a
formakezelésbe. Az ő fantasztikuma azonban sohasem kerül légüres térbe,
mindig marad kapcsolata a realitással, a fantasztikus dolgokat is
reálisan, szemlélve látja. _Gólyakalifa_ regényének fantasztikumát is a
reális részletek elevensége, jellemző volta és valószerűsége teszi egész
sajátságosan érdekessé.
Babits költészetének lényege egy csillapíthatatlan, nagy sóvárgás. A
passzív ember sóvárgása az elérhetetlen, az élet teljességének kiélése
után. Már egy fiatalkori versében is a soha-meg-nem-elégedésről írt – e
szóval kifejezi azt, ami tulajdonképeni mondanivalója van önmagáról.
Mindenütt akadályokat lát önmaga körül és önmagában, a tér és idő, az
anyagi lehetőségek, a mindennapi robot és az emberi rosszaság és
ostobaság, a megszokás és a restség határait és azt a legnagyobb
korlátot, melyet a saját lénye, az embernek önmagába zártsága és
önmagából kiszabadulni nem tudása állít elébe. Ezért telik kedve az
utazásban – minden utazásban van valami lerombolása az élet