Hangyaboly: Regény - 10

orgonák nyurga gallyai, – a bokoraljak nedves, különös gyökérszaga,
melyet csak nagyon mély-mély, lelkendező lélekzettel, sejtő tavaszi
sóhajjal lehet beszívni; és a pázsit frisse, az egek kékje, a fészkek, –
hintálló szelek, pelyhek, álmok, felhők, – ez örök májusi oltárok; –
ifjúság…
És minden és mindig és «megint előlről»…
A bennlakók-kertje drótsövényén túl a gyenge káposzta-palánták közt ott
sétált Szelényi papa; és: egy nagy, vastag szivar. Most Szidu, meg Gidu
meg néhányan még odamennek hozzá, köréje sereglenek. Egy kicsit mindig
nyaggatni, kérlelni kell, ha azt akarják, hogy beszéljen nekik; de aztán
rákezdi, belekap valahol, – míndegy, hisz úgy sem azon múlik:
– Nem «igazság»-ról van ám szó a természettudományban, lelkeim! Igazság,
– az nincs; azaz hogy – a vallásban van. Abban, amit hinnünk adatott
isten kegyelméből. A tudomány összefüggésekre kiváncsi, úgy ám, – új és
termékeny összefüggésekre; vagyis olyanokra, melyek más összefüggésekkel
legkönnyebben és legegyszerűbben kapcsolhatók. Értjük? Hm, igazán? – Az
a valami, hogy «sejt» kis lányok, – az talán nem is létezik
«valóságban», csak a mesében; nem hiszik? Az ördögbe hát miért is
létezne, – mi nyújt nekem vagy önöknek garanciát? Ezt valaki egyszer
felvetette, csak úgy, (megtetszett neki) – és az élettanban létezni fog
mindaddig, míg a legtöbb jelenséget és legegyszerűbben ezzel tudjuk
megmagyarázni. Ugy ám; és ha már nem lesz így, akkor a «sejt» penzióba
megy; megtette kisded kötelességét. Legegyszerűbben, – miért is mondtam
ezt Gizella kisasszony? Na, – sohse törje a fejét; mindegy hehe! Lám a
föld és hold és az egész naprendszer minden jelenségét meg lehet ám
magyarázni egész jól a régi geocentrikus világnézettel is, bizony, –
csak kissé cirkalmasan és hosszadalmasan és sok maradékkal. Mivel pedig
könnyebben, egyszerűbben, kevesebb hézaggal lehet úgy, ha a nap van a
közepibe, – hát a nap van a közepibe, lelkeim, de csakis ezért! Mikorra
Szidónia kisasszony hajfürtjeiben kissé megfogyatkozik a
pigmenttartalom, akkorára, – úgy sejtem – meg fog dőlni mindenestül az a
szomorú emlékű fényelmélet, az étheri rezgésekkel, melyből legutolsó
ötösét tetszett kapni nálam, igen! Mert újabban némi csirkefogók
kezdenek feltalálgatni olyan új dolgokat, – «je-ele-ensé-égeket», mi? –
amelyek kis-kis mogyorónyi hézagokat kezdenek ütni a tiszteletreméltó
«rezgési-theóriá»-n. Azon, amelyik oly derékül prosperált évtizedekig és
olcsó világító-szerekhez juttatta a hálátlan emberiséget. Még egy néhány
ilyen impertinens kis luk, – akkor jön egy merész fickó és beveri az
öklivel: pász! Nincs többé étheri rezgés! Lesz másik «szentigazság», egy
új; – vagy (nagyon lehet) visszagyön a régi jó együgyüség arról, hogy az
édes holdvilággal valami kis huncut kis picurka kis fluidális
matériácska száll be az ablakjukon és szipákolható be ábrándos
sóhajaikban… Mit szólnak hozzá?
Nem szóltak semmit; csak mosolyogtak, – mert fiatalok voltak. De amíg a
«papa» mesélt, könnyű és lenge tavaszi eső kezdődött és ő kinyitotta a
nagy zöldes vászonernyőt. De a leányok nem mozdultak. Mintha észre se
vennék, hogy ifjú fejükre az ég langyos cseppjei hullnak hogy már apró,
sűrű-szemcsés permetegje is elered; összefogódzva mosolyogva és
mozdulatlan álltak tovább e kedves kerti bölcs körül és ráfüggesztették
szemüket. Amit beszélt, arra nem is figyeltek tán (hisz ő sem számított
nagyon rájuk), – de oly kedves volt kövérke arca, s ahogy saját mókás
szavain örült; – és szégyelték volna tőle, hogy olyan – olyan igazi
lyányok legyenek; egy kis rongyos eső miatt szerte futni a
természettudományi előadásról.
A napfény előbukkant újra; és most a káposztaágyakkal szemben a frissen
gyomlált paradicsomok közt feltünt a Popescu Kornél nyulánk szép
lyányalakja; lassan lépdelt Kapossy tanár úr mellett és mindegyikük
valami tankönyvet tartott a kezében. Arról beszéltek-e, valami fontos,
vizsga-előtti iskolai kérdésről? A neveléstani írásbeli tételekről, vagy
egyéb «miheztartásról»? Nem tudhatni, de bizonyos, hogy mindeniknek oly
komoly volt az arca, olyan szép komoly, hogy a legbotránkozóbb öreg
soror vagy maga szent Evelina sem találhatott volna láttukon megütközni
valót. Bizony, nagy búcsúzkodások folytak itt mostanában mindenfelé!
Király Erzsi most lennről, a lombos kertből a környéket figyelte lopva;
nem tűnik-é fel valahol veszély; aztán, hogy meggyőződött; hirtelen
surranással az orgonák közt, a kertpalánknál termett. Jól tudta, hogy
magánosok, külvárosi lakások kertjei nyúlnak ide; hogy emez épen egy
társnőjük szüleié; s hogy e Grünberger Fáni is itt szokott tanulgatni, –
járkálva, a hangos magolásba szinte belezöldülve és szédelgő fejjel,
elszikkadt ajkaival, – mert Grünberger nagyon jó tanuló. – Most azonban
vendége is volt; eljött hozzá együttkészülni az Erzsi földije, az a hű
postillon d’amour, – ki néha finom kugler-cukrokat szokott kapni
Budapestről, – névtelenül küldeti valaki, akit nem is ösmer.
– Jöjjön, Erzsike! Van! – Már három napja őrzöm a Módszertanomban.
– Köszönöm, drága! Csusztassa csak be ide az Ásványtanomba: Nincs ugyan
veszély semerre a közelben, de nem árt vigyázni! – Hát hogy, mint
vannak? Az egész középkorral készen? Hát a fizikából? – Borzasztó; mint
a malmok, – magoló malmocskák! Mink idebenn még csak a pun háborúknál
vagyunk és a másikban a spectral-analizisig – Mit gondolnak ki lesz
jeles-rendű? Elsősorban persze maga, Fánnika!
– Persze. Majd én! Egy zsidó lány! – szabadkozott az, elpirulva az
örömtől.
– Ó, ne gondolja, – azért az apácák nem olyanok! Ép azért meg fogják
adni magának, hogy kimutassák, milyen igazságosak a másvallásuakkal is.
No, fogadjunk!
– Fogadjunk, hogy nem adnak jelest! – Kiáltott Fánni s szinte reszketett
az izgalomtól.
– Mibe? Tíz certli csokoládéba! Ha jeles lesz, vesz nekem egy egész
táblát. Gilt? Gilt! – Csak drága, annak a varrónőismerősének szóljon,
kedves, – mert tudja, drága, a Tedeum után muszáj nekem rögtön az a ruha
s az utiköpeny is. Nagyon sürgős, aranyom!
– Ejha! Hova utazik olyan messzire?
– Fel Pestre!
– Ó, – egész Pestre? Hát mit fog ott csinálni?
– Semmit. Csak úgy megnézem magamnak egy kicsit Pestet!
– Ne mondja? De jó magának! – mondta a két kis magolónő csaknem
egyszerre; és hirtelen, – ámulva irigykedve és gyanakodva összenéztek,
elhallgattak. A méhek zümmögtek a tavaszi bokrokon; az orgona fürtje már
lilult és egy-egy síma, hűs bimbófej megérintette fiatal arcukat.