Hangyaboly: Regény - 1

KAFFKA MARGIT
HANGYABOLY
– Regény –



KIADJA
A NYUGAT SZÉPIRODALMI SZEMLE
BUDAPEST, 1917.
PALLAS RÉSZVÉNYTÁRSASÁG NYOMDÁJA BUDAPESTEN.


I.
Ebben a szép, nagy, öreg kertben olyan volt bizony az édes, szeptemberi
ragyogás, – ez a tisztán szétcsurgó, sűrű arany a levegőben, – akárcsak
a többi, valamennyi kertje fölött a szomszédságnak meg a városnak. A
termetes, deli fák bizony nem éltek itt szűzi meddőségben, hanem, –
miután Boldogasszony-hava tündéri éjszakáin lengő virágfátylakba
burkolózva bolondul kibálozták magukat, élték világukat, – végre
gyönyörű lakodalmat csaptak; és a hosszú, nyári csendben piciny magvakat
pólyáltak eleven szöveteik gyengéd zöldjébe. Most, hogy itt van az őszi
beszámoló és mindenkinek meg kell mutatni, mit művelt és hogy
munkálkodott Isten nagyobb dicsőségére, – most, lám, – érett, nagy
gyümölcsöket mutogatnak, citromsárga, fontos körtéket és kerek, piros
almákat, amelyek csak alig-alig csüngenek a kocsányon és olyan illattal
töltik meg az apácazárda kertjét, hogy az mindenhez jobban hasonlít,
mint a tömjén szúró és szemérmes füstszagához.
A tömjénhez, mely már-már émelyítővé áporodott odafenn a főépület
homályos folyosóin; főképen azon a keskeny és szűk úton, mely a
zárdatemplomtól a refektorium ajtajáig vezet el az óriás konyha előtt.
Ó, álmos, homályos korareggeleken milyen otthontalanul szokott
elvegyülni a köményleves és pörkölt makk-kávé, meg mosogató-üst
szagával; mikor a bennlakó növendéklányokat a reggelihez vezetik, –
mikor a hosszú misétől agyoncsigázva, kiéhezve; és kissé bódultan az
életük, a lépteik, a páros vonulás gépszerű egyformaságától, – néma
vánszorgásban elvonulnak arra.
Ilyenkor nyitva szokott lenni a zárda nagykapuja is a templomcsarnoké,
hogy világi ájtatoskodók bejöhessenek, meg a bejáró növendékek is önkét.
– Ezekre ugyan nem kötelező a napi mise, de jól tudják, hogy a
bizonyítványokban enyhítőül számít e buzgóság, és igyekeznek láttatni
magukat az oszályfőnök apácától legalább, ha csak a külső csarnokba
surrantak is be a végére, már evangeliumra s néhány csepp szenteltvízzel
érintették csak a huncut homlukukat – borzongva, felületesen és
profánul-sebtiben. De a kék-egyenruhás bennlakók ilyenkor beszívhatják
egy pillanat felére azt a friss, boldog «világi» illatot; mely a külső
levegővel beárad. Sóvárgó szemük megláthatja a város utcájának egy
darabját, felrévlik előttük álomszerűen és futtában az «élet»,
amilyennek valaha ösmerték, – tavaly, vagy tavalyelőtt, mikor még otthon
valahol a szülők házából jártak iskolába, a mamájuk keltette őket,
pörölt, ha még nyújtózkodtak, fésülte a hajukat és már «igazi» kávé
illatozott az asztalon; aztán könyvestáskával siettek végig a világos,
napos utcán, kiabáltak a fiúkra vagy vicogva könyökön-taszigálták
egymást; s közben látták. Marit a nagy piacikosárral, amint bevásárolni
megy az ebédhez… Igen, itt is, a templomajtóban lehet látni néha Marikat
kosárral, rózsafüzéres öreg néniket, néhány levett-kalapú kisdiákot azok
közül a szegény tanulók közül, kik ministrálni szoktak a templomban és a
papi konviktusba akarják felvétetni magukat. És látni lehet a bejáró
társnőket is, e boldogokat, kik a szüleik házából járnak a
zárdaiskolába, s kiket jóformán csak névről ösmernek, mert az osztályban
külön padsorokba ültetik az egyenruhásokat és a közlekedés e világiakkal
jóformán tilos nekik; csak a «felebaráti szeretet» követelte
szivességekből állhat. És a kis profánok ilyenkor oldalvást állva gúnyos
és zavart érdeklődéssel szemlélik a kimérten vonulók sorát. Az életük
nagy szabadságából, boldog és léha köznapiságából nézve akaratlanul is
tiszteletet keltő, – idegen, titokteljes és méltóságos ezek rituális
rendje, éltük és lépteik szigorúan kötött ritmusa. Kissé irigyen nézik,
mint a papnőket, beavatottakat – de csak azértis összevihognak.
Legkivált az «öreg», – a kövér, paprikavörösképű apáca mögött, kiről
tudják, hogy rettegett pásztora e sötétkék nyájnak. «Kunigunda, gummi
bunda!» – csufolják és kuncogva nevetnek a háta mögött. Igen, hisz ők
nem tartoznak rettegett uralma körébe. Ó, hogy gyülöli őket. Nem is néz
vissza rájuk, úgysem nyomozhatná ki a bünöst és nincs is hatalma
fölötte; de nagy arca egy árnyalattal sötétebben vöröslik a méregtől és
tömzsi marka keményen szorítja az olvasó faragott halálfejét.
«Rén-detlenek! Fraccok! Pinklik!» – pattog érdes, szinte férfias
hangján, rossz, svábos kiejtésével. Testes nagy alakja úgy áll háttal a
nagykapú felé, hogy elfödje a kilátást, az utcát, – reggeli fény,
mozgalom, szabadság veszejtő ingereit. «Si-étni!», – recsegi egyre, míg
az álmatag-léptű sort felszívja a szűk folyosó. És jaj annak, aki
ilyenkor egy halk szót súg a szomszédja fülébe, aki csak egy jellel is
megszegi a reggeli szilenciumot. Ha kisnövendék, okvetlen térdelni fog
büntetésből a refektórium közepén; ha nagyleány, perceken át kell
hallania e rekedt káplárhang csattogó zsémbelését, – idegekig-ható,
meg-megújuló árját a pulykamérgű pirongatásnak jóreggelre a makkávé
mellé – a szilencium nyomasztó csendjébe.
És azzal elkezdődik a nap: leckék, munkaórák, gyakorlatok, –
hitmagyarázat, karban imádkozás, litánia az ájulásig, hideg kövön
térdepelés – és pontosan úgy, mint tegnap és holnap nemkülömbül. Ó,
igen, az Öreget valahogy meg lehet szokni és ima közben messzire
szárnyalhat a gondolat; de ez a szörnyű egyhangúság… mikor úgyis oly
rettentő hosszúak az ifjúság üres napjai, oly súlyos a várakozás, oly
türelmetlen a vágy az élet után…
De lám, a kert, – édes, illatos és szép. Oly jó lejönni ide; elhagyni a
kínosan tiszta nappali-termet, a homályos folyosókat, kikövezett
udvarokat; elmenni az új iskolaépületek, meg a kertész háza előtt, végig
a nagy veteményágyak unalmas, hosszú útján a pöszméték között; és végre
ideérni a drótsövény-kerítette lombos világba, hol nem kell a szörnyű
páros sorban vánszorogni, – szét lehet széledni a lombos, kanyargós
útakon, sőt elbujdosni a kertpalánk alján az orgonák zöld sűrűjébe. Itt
délutánonkint, míg szép az idő, néhány órán át akár fogócskát
játszhatnak a kis elemisták, meg a polgári iskolások és magukban
elbolyongva vagy összeállva titkolózhatnak és ábrándozhatnak a nagy
képezdész «kisasszonyok».
Mert itt a füvek bizony nem illatoznak ájtatos tömjént és halotti
füstölőket és a fák is egy cseppet sem szégyellik magukat, noha a zárda
kertje ez. A nyári csend hónapjaiban feldajkálták piciny magzatjaikat és
most, hogy újra ősz van és megjöttek a lármás; szegény kis
emberszüzecskék a lombok alá és szipogva siratják még az otthoni, pihés
fészket,… most lám a citromsárga, nagy fontos körték már olyan készen,
túléretten csüngnek a kocsányon, hogy csak egy piciny szellőcske kell
és…
«Puff!» – «Nézzétek, mekkora! Jé!» «Ha most otthon lennék, felkapnám és
beleharapnék, szlihüpp! Jaj, csak úgy csurogna a lé!»
Három apró csitri hagyja abba erre az eseményre a «síróiskolát»; mert
ilyenkor szeptemberben ez a játék járja itt hagyományosan. A gyerekek,
kivált ha először vannak itt az idén, összeülnek egy kerti padon és
sorjában egymásután végigemlegetik, elkántálják az otthonmaradt
boldogságot, drága kis múltjukat és versenyt rínak édes, mély, –
csodálatosan asszonyi és ösztönösen keresztényi gyönyörűséggel… Ám egy
nagy, csurgólevű, túlérett körte leesett! Azt ott kell szépen hagyni a
földön, vagy pedig jelenteni Kunigund nővérnek és odavinni hozzá. Igy
aztán felkerül az aszalóba vagy a konyhába, talán befőtt lesz belőle egy
kevéske cukorral télire a betegek számára; igen, mert ez a rend… és azt
csak az ördög sugja az embernek, – hogy ilyen érzéki kívánsága legyen, –
és majd égne érte a pokolban vagy a tisztítóhelyen eleget; volna neki
nemulass, aki le nem győzné magában; – de hát még Kunigunda nővér mit
művelne, tán még a vörösnyelvet is feladná az ember hátára és hogy
ordítana, jaj!… Ha fel lehetne venni titokban, – igen de már hárman
látták és talán más is észrevette; az a Wester Janka biztosan beárulná,
mert az egy sorornak a rokona; és két képezdésznő kisasszony is ott a fa
mögül nézi őket és nevet… És ha nem is tudná meg senki, az utolsó
ítéleten úgyis kisülne, mert akkor minden bűn kisül és szégyelhetné
magát, na nem igaz? A meggyónt vétkek is napvilágra jönnek akkor majd,
csakhogy az úgy lesz megcsinálva, hogy a meggyóntakért nem fogja érezni
az ember a szivében a szégyellést. Na nem igaz?
… És lassan, remegve, léptenkint közelednek mégis a csábos pont felé.
Ott sárgul a pázsiton, – micsoda inger, milyen veszejtő, drága, bűvös
igérete minden földi örömnek, vétke a kivánságnak, sóvár kisértése az
inynek!… Ó ártatlan fagyümölcs! Mily óriássá növelt, mily jelentőssé
dagasztott, mily ártóvá mérgezett itt fantázia és tilalom! Fának magva,
Isten gyümölcse, most már igazán a Sátán mosolyog zománcos szineid
szépségében; magadra vetted a világ bűneit!…
«Na Wasz iz? Vegyeteg, megegyetek! Na,… mit mondta? Ejnye! Ihr dumme
Gräd’ln!»
A három kis tettenért hátrarezzen fagyos rémülettel. Mi ez? – Csakugyan
ő, a rettentő Kunigund’; hátulról közeledett feléjük; és megállt kezében
a szemenkint pergő olvasó, megállt szája az örökös, hangtalan
mormolásban; nézte a kicsiket és nagy, egyszerű, piros képén egy ritka
vendég, valami furcsa, szégyellős mosoly; kicsit profán, kicsit anyás
talán, – valamit megértő, messzire emlékező… A másik percben
bosszankodásba rejtőzik félszegen, ügyetlenül. Hisz a kicsik alig
hisznek a fülüknek, oly reszketve, ijedt-kedvetlenül közelednek a
gyümölcs felé. A nővér elfordul, valamit mormog még; testes alakja
kemény vonalaival szokatlanul szaporán tűnik el az út kanyarulatánál; a
kijárat felé megy.
«Meg szabad enni?» kérdi egy körfésüs szöszke az ijedtségtől még
halványan. «Ez igaz?» Egy csoportban állnak bizonytalanúl és reszketve;
kezükben a szép gyümölcs.
Wester Janka közelükbe lép. Eddig mereven nézte őket; nagy, igéző szemei
beteges tekintetével; sápadt arcát egy nyitott földrajzi könyv takarta
el, ahogy magolt belőle, «Nem, ne egyétek meg, én legalább nem
tanácslom! A nővér csak próbára akarta tenni az önmegtagadásotokat. –
Gyertek velem, ott lenn, a palánknál egy nagy fa odvában van a mi
osztályunknak egy lurdi szobra; első áldozáskor vettük. Az ő
tiszteletére; a Boldogságos Szűzmáriának ajánljátok fel ezt! Tegyük oda
neki, jó? A menyországban tízszeresen vissza fogjátok majd kapni! Az
oltárhoz nyúlni persze nem szabad nektek, mert az a polgáristáké, mi
vettük a selymet, a szentképeket. De ha valamit áldozni akartok,
ideadhatjátok!»
«Igen, jó lesz – mondja a körfésüs reszketve a felindulástól, boldogan a
megtiszteltetéstől. – Igenis, és nekem van egy szép Jézus-szíve képem,
csipkés szélű, én azt is felajánlom! – teszi hozzá hirtelen,
fellelkesülve a gondolaton, hogy odaát a mennyországban tíz csipkésszélű
képet kap helyette. És megindulnak a szép, érett gyümölccsel – a nyurga
kamasz lány magasra tartva viszi elől, mint áldozati kelyhet. S a vén fa
odvában majd boldogan fogják fellakmározni falánk hernyók és apró
kukacok a lurdi szűz fehér lábai előtt. Mert Istennek az ő legalábbvaló
teremtményeire is egyképen gondja vagyon.


II.
A két felnőtt leány a fatörzsnek dőlve összenevet.
– Láttad?
– Mi leli az Öreget? Csuda történt? Megbolondult?
– Dehogy. Nézz csak az útra! Ki jön ott?
– Ahá, Virginia, akkor már értem! A szerelem a tigrisből galambot
csinál.
– Ugyan hagyd, úgy utálom már az ilyet!
Hullámos barna hajú, nyúlánk, különös szépségű leány mondja ezt és a
másikhoz simul. Az sima arcú, telt okosszemű szőke nő asszonyos
keblekkel és csípőkkel. Mindketten utolsó évesek.
– Na lám csak, kis feleség, – mulat a gömbölyű, sötétszőke. – Két
esztendővel ezelőtt a szép Soror Bernarda után szaladtál.
– Igen, az akkor volt. Az ember éveken át itt vergődik bezárva és hát
van szíve, – vagy képzelőtehetsége, ahogy te mondod. Akarva-nem akarva
magára szedi ezeket a hülyeségeket. De te idejöttél tavaly és alaposan
rendbehoztad a fejemet.
– Rendbe ám, feleség, érdekes unokafivéred, a festő, a múlt nyári
szünidőn. A potré, a lugas, a holdvilág, a falusi nagybácsi kertje… meg
amit Páris felől a fejecskédbe hazudozott.
– Hagyj békét, Erzsi, igazán. Ezen a nyáron tudod, hogy nem voltunk már
jóban Viktorral; csak ízetlenkedtünk, bosszantottuk egymást. Mindennek
vége. A papbácsinak is feltűnt; figyelmeztetett, hogy a jó rokonok békés
szeretetben élnek. És most – ő ugyan írt nekem egyszer a bejáró barátnőd
címére, de én nem is válaszolok. Vége.
– Mindennek vége. Lám. Cornélia, te szép, forró kis fáta, jól csinálod.
A tizennyolcadik év és már multad is van – hév majdnem-csókok a lugasban
és egy tavalyi nyár és egy hűtlen szeszély. Persze, Kapossy érdekes pap,
ha nem is szép; a szeme tüzes és setét, mint Savonaroláé – a reverendát
palástszerűen összefogja a térde fölött, ha előad és olyan hévvel beszél
Pestalozziról, erről a szegény jó férfidajkáról, mintha ő törte volna
össze a kígyó fejét, mikor a koldusgyerekek orrát mennyei szelídséggel
kifújta… Mint ahogy tán igaza is van, tán csakugyan ezek a komoly dolgok
a világon, – csak ép egy apácazárdában nehéz az ilyesmit megtanulni, itt
beleful minden nagy dolog ezer érdekes, furcsa, hecces kicsiségbe…
– De hogy téged érdekelnek ezek a dolgok Erzsi! Ezt bámulom. Egy olyan
okost, mint te, aki úgy ismeri az életet! Én a te helyedben nem is
tudnék megmaradni itt, bejáró volnék. Hogy birod ezt az egyforma
unalmat?
– Olcsóbb az anyámnak, ha bennlakó vagyok, azonkívül valakinek a
megnyugtatására szolgál, hisz említettem egyszer. És hát Istenem, engem
itt sok minden csakugyan mulattat; tudod, érdekes dolgok mindenütt
vannak, ha az ember tudja csak úgy nézni, – maga nem mászik bele nagyon.
– Igen, de te egyszer belemásztál. Az életbe…
– Az élet, kicsim!… Azt hiszed, az tán mulatságosabb, ha az ember leány,
házileány kivált?… Mikor a hat felsőt kijártam, még élt az apám, otthon
tartottak, elvittek bálokba; a ruháimat házivarrónő varrta, de azért jó
volt, hecc volt; apa kollégái, meg a bátyám tiszttársai udvaroltak;
kaptam néha éjjeli zenét; ha takarítás közben kiráztam a portörlőt az
ablakon, rendesen ott fenszterlizett valamelyik udvarlóm; estefelé néha
kihajoltam egy-egy kézcsókra, a városban pletykáztak. Na, – ez
egyszer-kétszer egész jó hecc, de aztán mindig ugyanaz. Mindössze egy
vénülő patikus kért meg, szegény lány voltam. Két évre rá meghalt apa;
az anyám nyugdíja kevés, de ő okos, tevékeny; kis családias kifőzőbe
fogott, nőtlen emberek kaptak nálunk ebédet, vacsorát, – jól és olcsón.
Esténkint néha ottmaradtak, éjfélig elzongoráztunk, elbolondoztunk, Na,
akkor eredt csak meg a kisváros nyelve! Szörnyűség, hogy miket mondtak
rólunk; szegény anyu hogy sirt, mikor csak egy kis része a fülébe
került… Akkor ismerkedtem meg a képviselővel, igen; az anyám
nyugdíjügyében mentem el hozzá valami közbenjárást kérni; felvettem a
szép, feszes barnabársony ruhát; beszéltem, mókáztam neki; akkor hecc
volt nekem az egész, unatkoztam, húsz éves voltam. Egy szép, sötétpiros
rózsát megdicsértem a kertjében, másnap a kertésze hozott egy
szekérderéknyit. Satöbbi… Láttam, hogy bolond; a gazdag felesége évek
óta beteg, alig kelhet fel a karosszékből és a képviselő szép ember,
világlátott, okos – sokat tanultam tőle bizony. Tudja az Isten, valahogy
komolyba kezdett menni, én is megkozmásodtam, – ő meglepőnek és
érdekesnek találta az egyéniségem; – azt mondta, nem akar rosszat, nem
teszi tönkre az életem; egy öregedő, kedves ideálista! Igy küzködtünk,
regényeztünk, a kisváros persze pletykált, anyám elrémült. Akkor ővele
együtt sütöttük ki ezt a tervet. Hogy tanuljak tovább, legyek független,
tanítónő, állásról ő majd gondoskodik. A hat felső után harmadévesnek
vesznek fel és akkor csak két év a diploma; egy már letelt; tíz hónap
múlva kész vagyok; akkorra épül fel az új városi iskola otthon, mindjárt
igazgatónőnek ülök bele; hisz ő az alapító, ő szerezte meg az
államsegélyt. Ha akarsz, kis bogár, jövő ilyenkor ott taníthatsz a
fennhatóságom alatt. Mire az iskolánk «kifejlődik» polgári osztályokkal,
akkorra mi is elvégezhetjük a felsőbb-képző osztályait magánúton. Igen,
nagyobb fizetés, nagyobb függetlenség, – az jó. Az ember nem fogadhat el
úgy pénzt valakitől, – ha szerelmes bele, akkor még kevésbbé. Egész jól
van ez így; azalatt tán vele is történik valami, sikerül szanatóriumba
dugni szegény asszonyt. Most vagyok huszonkét éves; az még nem öregkor,
szivem, csak ti, tizennyolcévesek hiszitek öregnek; ó, őhozzá képest,
szegényhez túlságosan is fiatal vagyok. Ha tudnád, milyen kedves
leveleket ír; olyas Kármán Fannija stilusban, sok-sok hasonlattal.
Nagyon mulatságos. – Igy csak ki lehet húzni még ezt az egy évet; és
hogy az idő gyorsabban múljon, az ember figyeli ezt a sok itteni, bolond
figurát. Nem más ez, hidd el, mint az élet kicsiben; ázalagok egy csöpp
vízben, ahogy egy divatos író mondja.
A karcsú barna leány felsóhajtott.
– Igazán, Erzsi, nem győzlek bámulni téged; a józanságod, a nyugalmad, a
kedélyed. És milyen meglepő kifejezésekkel beszélsz Nem minden huszonkét
éves ilyen okos, ne hidd; és tán nem is azon múlik, hogy évekig voltál
otthon házilány. A bölcsességre születni kell. Jaj, mennyit lehet
tanulni tőled! – Igaz, hogy én sohasem laktam városban, a pap-nagybácsim
falujából mindjárt a zárdába hoztak és már öt éve vagyok itt és
szünetben is mindig falun… De azt hiszem, én amúgy is olyan született
gyámolatlan vagyok; nálunk, románoknál, azt mondják, sokszor ilyenek a
nők. Szegény anyácskám is, aki olyan fiatalon halt meg, hogy nem is
ösmerhettem; mondják, ő sem tudott még ruhának valót vásárolni sem
magának; szégyelt boltba menni, iszonyú zavarban volt, hogy most neki
alkudni kell; társaságban elsírta magát; sokszor valami presbiteri
gyűlésre mentek a városba; kiszaladt a sok vendég közül, leült a kert
végén, ahol csendben lehetett. És én őrá hasonlítok belül, bár külsőleg
ilyen hosszúra megnőttem, mint a boldogult apám, meg fivére, a
nagybácsi… Én nem tudom, hogy leszek egyszer önálló, hogy fogok kosztot,
lakást fizetni, pénzt összeadni, kivonni. Nézd, igazán, én nem tudom még
körülbelűl se, hogy mennyi például tíz korona, mit adnak azért? Nekem
ezért fog kelleni a végin apácának maradni, ha nem fogod majd pártomat.
Itt legalább tudom mit kell csinálni, – csengetnek, ott van az étel,
csengetnek: párbaállni, idemenni, odamenni, kelni, feküdni, mint az óra.
– És mennyire unod mindezt közben, kis bolond!
– De mennyire! Csakhogy én néha mindent unok, a levegőt unom, amit
mindig be kell szivni!… Vajon fog nekem jönni valami az életben? Mert
nekem készen kell, hogy jöjjön; én nem tudnám úgy intézni, igazítani a
szerelmet, mint te. Engem helyedben most megölne a féltékenység; azután
meg folyton a pletykáktól, meg a jövőtől rettegnék. Jaj Istenem… domnye
Zeu!
Dünnyögve, lustán beszélt: szép ifjú alakjával bágyadtan dőlt vissza a
fának.
– Hát így persze nem lehet, nem lehet élni fiam – mondta a másik
csendesen, elgondolkozva. – Vérszegény volnál? Itt az sem csoda; de
semmi, én is voltam így pár évvel ezelőtt; az embert a saját fiatalsága
gyötri és az ilyenből baj is lehet, ha az ember nem áll a sarkára
egyszer, nem fogja fülön az életet. Élni, nézni, játszani vele, amíg
lehet, úgyis elég rövid lesz tán az egész; – és semmit nem venni túl
tragikusan!… Az a vén pap ott a káposztaágyak közt a nagy szürke
paraplival, a kis kedves öreg Szelényi tata, – az, látod egy igazi
bölcs! Az már igazán csak nézelődik a világon. Az nem szerelmeskedik,
nem akar lilaszin-övet, elmotyorog a fizikaszobában a műszerei közt,
sétál a nagy szivarral, mosolyog és figyeld meg, minden érdekli, mindent
tud, ami itt történik és semmin meg nem botránkozik.
– Igen! Te is afféle vagy.
– Ne felejtsd, barátnőm, hogy ha én itt figyelek, szimatolok, – ezt
főleg azért teszem, hogy a tapasztalataimat és ezeket a zárdai hecceket
aztán leírjam – éjjel, titokban, izgalmak közt; ceruzás levélbe,
irkalapra, Budapestre, – haha, egy kedves, okos úriembernek, akit –
roppant érdekel mindez mint pszichologiai furcsaság, vagy elbűvöli a
stilusom, a «világnézetem», satöbbi. Nem, az igazi «bölcs
szemlélődés»-nél még nem tartok; de hidd el itt csak ilyenformán lehet
kibirni. – Vagy úgy, mint Pável Marika; aki fülig belejátszsza magát
mindenféle regényekbe, folyton szerepel a zárdai pletyka-listán. Nézd
meg őt, hát ő mit látott az «élet»-ből? Az özvegy apja állomásfőnök
valami lehetetlen helyen; ő nyolc éve van itt. És ezalatt minden
paptanárral volt kis ügye; minden megrovási kalandban benne volt,
bejárta éj idején az összes épületszárnyakat és tilos vidékeket csak
úgy, heccből; volt inkviziciók hősnője, vannak itt szövetségesei és
szerelmi vetélytársnői; soha kinn a «világ»-ban ilyen mozgalmas, nagy
élete nem lehetett volna, – kivéve tán, ha valami színi növendék. De így
érdekesebb. Tudod mit csinált tegnapelőtt? Megy a folyosón
zongoraleckére, kottával a hóna alatt, szétnyílt kendővel, pirosan, mint
a rózsa. Persze, hogy került egy emeletet a házikápolna felé, ahol a
beteg Főasszonynak szokott ilyenkor Fóth Jóska misézni, – a szép nagy
hittanár, mert Marikának csak testes és széparcú férfiak tetszenek.
Találkoztak és összemesolyogtak és akkor Marika hozzálépett, megállt
szorosan mellette és felnézett rá; az meg lehajolt és ugyanegyet
gondoltak és csattanva, pirosan megcsókolták egymást; – aztán lihegve
elfutott. Mit szólsz? Nem nagyszerű? Fényes vasárnap délelőtt a
zárda-folyosón, a Főasszony szobája előtt Marika nagyot csókolt a
káplánon; és nem dültek rá a falak, szent Vince feketült képe alatt a
mécses nyugodtan tovább pislogott… Igy kell itt élni, fiam, ha nem
akarsz bepókosodni! Azért pártoltam a Kapossy-heccedet; de ha te csak
titkon hevülsz és álmodol és a csillagokat bámulod a háló ablakából mert
nagy Ö-d az ekliptika elhajlásáról beszélt aznapi órán. Még annyira sem
mentél, hogy te nyújtsd oda a könyvet óra végén a leckét kijegyezni;
mikor is jelentős kis feljegyzéseket felejthetnél a lapok közt, tördelt
sóhajokat, izgató félszavakat, ceruzával írt szíveket s két elmosódott
név benne; mikre aztán félértelmű válaszokat kaphatnál a margóra, vagy
okot adnál, hogy óra után magához szólítson Ő a tanáriba, lelkedre
beszélni óhajtván – komoly rezgésű, vagy kissé el-elfuló hangon,
rejtegetve izgatott kiváncsiságát: «De kisasszony… nézze kedves
kisaszszony!…» Zavarba jönne, te elsirnád magad, ő arcodhoz hajolna és
megfogná a kezed… na?
– Ugyan, – Erzsi! Ez olyan buta így, olyan gyerekes és… szégyenletes…
olyan kis ravaszkodás!
– Pedig biztosítlak, hogy lényegében nem más a híres «élet»-ben sem; a
férjvadászat például. Csak az eszközei mások; így persze nagyon csitris,
– inkább apácák meghódítására kipróbált, biztos módszer; Szidu meg Gidu
él vele.
– Az a két csacsi most a fiatal Emerika után szalad; mindíg közös az
ideáljuk. Minap az üres rajzteremben ott láttam virítni ezt az apáca
nevet a nagy falitáblán pompás rondírással, szöllőindákkal és levelekkel
körülcifrázva; ez a kettő vonult oda és egy óráig pingálta, mert a kis
Emerikának valami korrepeticiója következett ott két megbukott
polgáristával.
– Igen ezek is értik a módját, Szidi meg Gizi! Fogadok, hogy az egyik
egy év múlva férjhez megy az apja első segédjéhez, aki átveszi a
patikát; a másik, na annak még jó, ha nem lesz majd gyereke a jegyzőtől
a falun, hol tanítani fog. Hanem te, menjünk innen kicsit odébb
diszkréten; itt idilt zavarunk!
Nevetve intett a kövér Kunigunda és a vendége, egy magas, barnaarcú
apáca felé és odébb húzta a másikat a veteményes irányába.
– Nagy heccek lesznek itt az idén! – magyarázta neki, míg a drótsövény
alján elhaladtak. – A főnökasszony úgy látszik nagyon beteg; ha majd
meghal, új választás lesz, bejönnek mind a fiókházakból, egész országból
a fogadalmas testvérek, akiknek halálfejes jelvényük és szavazati joguk
van. A szavazás előtt itt fognak bőjtölni egy hétig és szentséget
imádni. De azt hiszem, már is folynak a rejtett korteskedések, forr és
zizeg ez a kis hangyaboly, bár kívülről alig venni észre valamit. Ugy
látom, fontos dolgok vannak szóban. Mit gondolsz, miért jön ez most
vizitbe ehhez a buta vén Kunigundához, noha máskor nevet érzelmein?
– Jézuskám! – Mi mindent tudsz!
– Nézd, ott megy Helénke; bizton a nagynénje betegágyához hivják. Furcsa
lehet itt a Főnökasszony húgának lenni! Ni, most ért a káposztákhoz, –
Szelényi tata megállítja, kérdezősködik, – ezt vártam! Neki mindenről
tudni kell… nézd, a nagy szivarját. Minap a Vegytaniban segitettem neki,
valami újonnan érkezett ásványt határozott meg, mert leesett róla a
cédula. Hát nem kiégette a reverendáját egy csepp sósavval? Mi az neki?
Jár vele nyugodtan tovább; úgyis annyi már a hasán a folt, meg az
ételpecsét! – Hanem ez a kis bajor nő, ez a Helénke szegény, azt hiszem
szintén nagy dolgok központja, a jámbor. Tudod, hogy vagy százezer
koronányi vagyona van és árva; csak egy gyámja él München közelében, meg
a Főnökasszony. Úgy látom, addig akarnák megdolgozni, míg ő életben van.
Kivált az öregek szörnyen körülveszik.
– Hogy apáca legyen? – Szegény! Ez borzasztó!
– Ki tudja? Hátha jó lesz neki; attól függ, milyenféle! – Igaz is, én
már akartam belekötni, összeismerkedni vele, csak nehéz most hozzáférni.
Annyit tudok, hogy eddig nem volt zárdában, egy német kisvárosban világi
iskolába járt, a gyámjánál lakott. Na, – majd meglássuk!


III.
Soror Virginia deli termetű, olajbarna arcú, jellegzetesen szép nő volt;
setét szemű, – keményen rajzolt, sűrű szemöldökű. Szép, érett alakja a
harmincas évekre vallott; de az apácák arcán ritkán ismerhetni fel
korukat. A hófehér vásznu, ropogós-keményre vasalt fátyol mindég
fiatalít, mert a rendesen áruló részeket takarja be: a homlokot, a hamar
ráncosodó halántékot, – a nyak és az áll matrónás gömbölyödését s a
szürkülő hajat.
Ez a széles, repeső fehérség úgy száll mögöttük, mint egy óriás galamb
szárnya. Az arc köré simuló feszes része kissé előre-szorítja a bőrt,
fiatalossá telíti a vonásokat; s az élénk arcszín csattanóan vérmesnek,
– a halvány mennyeien nemesnek, a barna energikusnak és uralkodónak
mutatja viselőjét csak e sok fehér szín dús reflekszei révén. A hátul
derékig csüngő, szétterült redőzet a fej s a nyak minden kis jellemző
mozdulatát oly árulón követi, hogy a nővérek hát-megül is sorjában
felismerhetők, ha ünnepi, komoly sorokban vonulnak lassan az oltár felé
a félhomályos templomon át, hogy az Úr testét elfogadják. A bőredős,
fekete öltöny is, mely valami nyugodt eleganciát, biztosságot, ökonómiát
visz a mozdulatokba, – csak látszólag uniformizál; de nagyon is kiemeli
az egyéni árnyalatokat; – ó, lelkendező növendékfruskák az ő hév
udvarlói áhítatukban sokat tudnak erről beszélni! És mennyi sok félszeg,
magabizatlan, világtól-elvadított teremtést vonzott be ide öntudatlanul
is ennek az öltözetnek különös bája és méltósága; bár «elhivatás»-ról
bizonykodtak önmaguk előtt! S míg odakinn sután és elnyomottan jártak
bús gunyáikban, szegényes cifrájú, elszabott, önérzetgyilkos
hüvelyekben, – itt csakhamar meglelték önmagukat, belső biztosságukat és
rejtett értékeik testi kifejezését. Vannak jellemzően apácás mozdulatok;
szélesek, kicsit kenetesek, klasszikusan mérsékeltek, miket a köntös
viselése teremtett; és e mozdulatok jól esnek és jól állanak. Tán azért
is várják a suta kis jelöltnők, a «kandidáták» oly epedve a próbaévek
végét, hogy mosott, egérszín-csíkú szoknyájukat, idétlen kemény
abbégallérjukat felcseréljék végre a «ruhá»-val és lenyirt vagy
símáranyalt fejükre rátehessék az áhított velumot…
Az apácák igen kevésre szoktak emlékezni hajdani, «világi» korukból még
akkor is, ha ez túlterjedt a gyermekéveken. Nem pusztán az áhitat s a
földi dolgok köteles megvetése ennek az oka; de az itteni élet rövid
időn teljesen átalakít, új tartalmakkal tölt el, szűkkörű, de annál
intenzivebb és teljesebb új képzeletvilággal és oly sajátos, oly erős
érdeklődéssel, mely csaknem teljesen kiszorítja a régit, – a távolit és
túlbonyolultat, melyet alig is ösmertek, vagy melynek elkedvetlenülten
búcsút mondtak. A szép Virginia nővér is csak igen korai ifjúságát élte
le kinn egy szép, érseki városban, hol olasz származású apja félig