Hangyaboly: Regény - 9

az öreg, piros Kunigund suta érzelgéseit… Mert ha komolyabb és lelkiebb
is talán, (ó, tán még ezt is csak képzelte magáról), épúgy nem valami
törvényszerű ok, testi változás, Isten rendeléséből való sajátosság volt
magyarázata, akárcsak azokénak; hanem csak a környezet félrevezető
hatása és külső kényszerek okozta megtévedés. És megtudta, hogy ugyanaz
az emberi végzet sodorta hibába, melyért olyan szigorúan itélte volt meg
gondolatban Fénrich papot és a szegény Gregoriát. Mily jó volt így
szelíd és biztos közösségbe jutni másokkal, mindenkivel, – az egész,
nagy, emberi világgal! Anyja jutott eszébe, ki özvegy fővel férjhez ment
a szép vívómesterhez; és egyszerre megértette önmagában annak a
gyülölködésnek is gyökerét. Igen, mindez egy dolog, s nem lényeges, hogy
kissé félretérül a körülmények miatt. Igen, az az ősi, nagy, igaz és
jogosult ösztön, melyet Isten maga ösmert el a paradicsomban még, midőn
a legősibb szentséget, a házasságot szerezte. – De amelyet ők, a
szerzetesek, Isten különös választottjai – fékezni fogadtak egész
életükön át; hogy a kötelesnél is többet tegyenek, hogy a kellőnél még
magasabb tökélyre jussanak, – hogy megtartván a parancsokat, magukra
vállalják és megfogadják még a tanácsokat is. – Ó, mennyivel jobb most,
hogy tudja, megérti önmagát és másokat; a szervezetek, az állatok és fák
törvényeit; a tanult és sejtett dolgok összefüggését; emberi szervek
szerepét. Hálával telt el az iránt, ki ma oly világosan, egyszerűen és
tiszta szavakkal mind-ennek birtokába juttatta. Harmincöt évet kellett
élnie, míg végre felvilágosították; de érezte, hogy szerzetesnek is,
embernek is külömb lesz ezentúl. Az oltár előtt térdelt és lazán
egymásba kulcsolt kezekkel, nyugodt, nyitott, gondolkodó szemekkel
nézett maga elé; de bensejében mélyen és jólesőn, sokáig imádkozott.
A megyés püspök tehát csak egy hét mulva volt visszatérendő; és addig ez
a sok idegen, szokatlan, alig-alig férő vendégsoror itt fog tolongni
tétlenül; a fiókházakban pedig ezalatt szünetel minden munka, tanítás,
házidolog; s a kórházak betegei sok helyén az országnak hiába várják
vissza megszokott, ügyes ápolóikat. Ó, milyen kavarodás volt; «was fir
unausstehliche réndetlenség!» – ahogy Kunigund krákogta napestig
futkosva és pörölve, kifőlt arccal. A vendégek maguk is nyugtalanok
voltak, mint a sokgyermekes, jó mamák, ha nagyritkán eltávoznak
hazulról: mi lesz azalatt otthon, nem történik baj nélkülök? – Aztán meg
fehérnemüvel, apró holmikkal is kevesebb időre voltak ellátva; némelyik
vidéki helyi-főnöknő után csomagokat küldöztek az «otthoni» noviciák
gyermeki gondosságból; másokat levelekkel, sürgönyökkel zaklattak; a
Portánál és az egyik hátulsó kapunál folytonos jövés-menés volt;
levélhordók, kofák és kereskedő-inasok egymásnak adták a csengőt.


XV.
És így, ebben a zavaros tolongásban sikerült egyszer mégis, egy
alkonyati órán, – amire Király Erzsi is remegve, «drukk»-ban gondolt,
amiről még ő se remélte, hogy baj nélkül keresztülviszi. – A kis Gross
Helénen egy bejáró növendék kurta kabátja és formátlan iskolai kalapja
volt; azé a nagyon csunya és hű kis leányé, aki Fóth néninél volt teljes
ellátásban. Kalapot, keztyüt, s egy kopott, szürke utcai szoknyácskát
is, – az egész bejáró-jelmezt Erzsi kerítette össze, ő lopta fel az
Ujépületből, ahol módszertanórán vette át titkosan a pad alatt; és
hurcolta végig a Főépület folyosóin, reszketve az Öregtől vagy a többi
öregektől. Egy «kammerli»-ban belebujtatta a kis apácajelöltet és a
kerek abbégallért gondosan begyürte az idegen kabátka alá; a
hajviseletét kissé meg-«világiasította», csak úgy a tíz körmével, hogy
lehetséges legyen a kalap. Végre lesurrant vele a hátulsó lépcsőn, (egy
külön Isten őrizte őket,) elvegyült pár pillanatra a portafolyosó
járókelői közt; – s a legalkalmasabb percben; mikor a kapu ép nyitva
volt és hárman-négyen is léptek ki rajta, – megszorította a Helén karját
jó erősen és fülébe súgta «Most!»… Csak egy pillantást vethetett utána;
látta, amint félénk kis leányalakja megrévlik a kapubolt világos
terében, honnét drága életzajok tavaszi zsongása árad be,… utcalárma,
friss lombszagú és porszagú szellők, esti sétálók parfömje, szabad és
boldog asszonyoké. Csak egy pillanat, – aztán bezárult a Porta és a
folyosó újra sötét lett a legközelebbi csengetyűszóig. Erzsi
lábujjhegyen surrant fel a lépcsőn és már megkönnyebbülten, szinte
boldogan sóhajtott. Csaknem belekezdett egy «Üdvözlégy»-be, hálából,
hogy a veszélyes kaland idáig sikerült. Ah, mit is művelt? Megszöktette
a zárda egy jelöltjét; megszöktetett a zárdából ötvenezer forintot! –
Hisz ha kimehetett volna az Ujépületből, egyenesen a Marhakapun át,…
mikor a többi bejárók elmentek; – csakhogy Helénkét már rég nem engedték
lejárni, a képzőbeli órákat látogatni. Hogy kellett így bujkálniok! A
háló-folyosókon végig, fényes nappal az utcai ruhás «bejáró»-val;
Uristen! És a földszintre érve hány emberrel találkoztak is, hány
apácával – és egy sem tartóztatta fel, hogy mit keresnek erre és együtt!
Ó, soha máskor, mint ebben a rendetlen, össze-vissza időben ilyesmi nem
sikerülhetett volna… «Gelobt sei Jesus Christus!»… ah, az öreg Simonea
volt, – és bólintott «In Ewigkeit» és nem szólította meg, hogy mit
mászkál erre?… Ámbár most már, itt az emeleten hazudhatott volna
hirtelen akármit. Csak most baj nélkül a nappaliba jutni; már hallik az
Öreg hangja! Egy helyiségből Gizu lépett ki, nála a zongora-gyakorló
kották is. «Te, add ide a kulcsot; te úgyis játszani mégy, – add csak!
Mintha innét jönnék be!» – «Hol jártál?» – «Psszt!»… És nyugodtan, a
legközömbösebb képpel s a kulcsot zörgetve kissé a karikán – lépdelt el
az Öreg asztala előtt; az épen a kis Militorisz Jankát szidta nagyon
valami «réndetlen»-ségért.
Csak egy óra mulva, közvetlen vacsora előtt jelentkezett egy kandidátnő,
kérdezősködni, hogy nem látták-é erre Gross Helén «kedves jelölt»-et?
Nem jött ide valamiért, nem lett rosszul, nincs valami baja? Az Öreg ép
jókedvében volt; alaposan leszidta a Berchtolda küldöttjét, meg az egész
rendetlen, komisz, neveletlen újnoviciátot; ahol este össze kell előbb
keresni a leendő apácákat, mint a ludakat üllőre. Volna csak ő ott, majd
megmutatná! De nemsokára maga Berchtolda jött be csaknem futva, kikelt
arccal, valami papirféle a kezében. Amit mondott, attól maga az Öreg is
megdöbbent; és szintebarátságos egyerértéssel segített aztán
szörnyüködni valamin Berchtoldának. Szidu jól hallotta, mikor
indignálódva tiltakozott: «Nem, nem, – mi közülünk, innét senki! De
minek is ahhoz segítség, hogy valaki megszökjék most ebben a nagy
réndetlenségben! Nem, kedves nővér, az én lányaim nem mászkálnak
hirem-tudtom nélkül a házban össze-vissza; én nem olyan rendet tartok!»
És Berchtolda lesújtva sietett el. A vacsorához végre lehozta Gizu a
bennlakóknak is a teljes ujságot; a zongoraszobában tudta meg egy fiatal
novic-testvértől, Emerika barátnőjétől. Eszerint, – (ahogy Erzsi már
előre tudta, hiszen ő főzte volt ki) – Berchtolda egy szép,
tiszteletteljes és bocsánatkérő levelet kapott este «hálás híve: Gross
Helén» aláírással, melyben a kis jelölt tisztelettel értesíti, hogy már
nem jelölt többé; hogy a zárdából még a kora délutáni órákban
eltávozott; hogy tisztelt és kedves barátnőjénél, a derék, hű katholika
Holzernénál fog lakni (gyámatyja előre-kikért engedelmével) – pár hétig,
Töffler Albert gimnaziumi tanár úrral való házasságáig. Bocsánatot kért,
hogy szó és búcsú nélkül távozott el egyelőre onnét, hol oly szivesek és
jók voltak hozzá, – de el akarta kerülni a hosszas magyarázkodást és
esetleges szemrehányásokat, – satöbbi, satöbbi. Erzsi csendesen
hallgatta e kivonatot saját szerzeményéből és azon tünődött, vajon
átöltözött-e mindjárt Holzerné valami bluzába az a kis ügyetlen? Csak
nem mutatta magát abban a ronda gallérban a vőlegénye előtt?
Pedig Erzsinek (és erre nem is gondolt előre) most volt még csak igazi
oka a «drukkot» elkezdeni; hogy az utólagos vallatások, inkviziciók
útján nem sül-e ki mégis részvétele a szörnyűséges dologban; mely annyi
pénztől fosztotta meg az iparkodó, derék szerzetet. – Ám a vallatást,
kutatást sem csinálták most olyan ambicióval és ügyesen, mint máskor
kisebb dolgokban is szokták. Virginia, máskor az ilyesmik szenvedélyes
intézője, most (sajátságos) lanyhának vagy engedékenynek látszott ez
üggyel szemben. Berchtolda lelkivádat érzett és szemrehányásoktól félt,
mert úgy tudta, hogy ő beszélte rá az itt maradásra ezt a «méltatlan és
eltévelyedett teremtés»-t; míg viszont Simonea és társai épígy voltak a
maguk részéről, – ők is maguknak tulajdonítva ez utólag kétessé vált
érdemet. Ám abban valamennyien megegyeztek, hogy «kigyót melengettek
keblükön», s mert a ravaszul kifundált «csalárdság» ellen nem tehettek
már semmit és a változhatatlanba bele kellett nyugodniok, – végre
együtt, közös akarattal rágták és szapulták valamenyien a «kis
raffinált»-at, a «lassúvizet», mely partot mos, – a «romlott és kacér
nagyvárosi lányt», akivel – no ugyan-bizony jól is jár majd a férje!
Kivált a fiatalok heveskedtek igy: «Nem is lesz abból jó sohse, csak
afféle pucc-dáma! Ha a jó Istent meg tudta csalni, hogyne csalná majd
meg a földi embert? Afféle pucc-dáma lesz az mindig!» – Igy vélte a kis
Geralda és elmondogatta esténkint a bennlakóknak is a kettes hálóban a
Helénke hajdani ágya előtt; ő pesti lány volt, mégsem tagadhatta;
egy-egy elejtett utca-zsargon szava rávallott. Az öregek még egyre azon
sápítoztak, mennyire megviselné a szegény megboldogult Főasszonyt ez a
szégyen, tán sírba-vinné, tán jobb is, hogy nem érte meg! Az
óvodamesternő, soror Adél egyszer említette csak hangosan és bosszúsan:
«Ej, a kis bamba! Azt hiszi még, hogy érdemes egy férfiért; – azt hiszi,
nem mind egyforma az: bitang huncut zsiványok!»… És csak lassan, csak
néhányan mertek óvatosan pedzeni olyasmit is, – hogy hát hiszen a szent
házasság is szentség, egy a hét közül, még Isten szerezte a
paradicsomban.
Mindenesetre volt legalább foglalkozása, tárgyalnivalója a sok idegen,
innen-onnan összekerült vendégapácának e hét alatt; míg az
anyaházbeliek, – öregek és középkoruak, e két ellentétes párt, – összébb
került, szinte egymáshoz húzódott a közös, haragos felháborodásban. Hát
mindkét fél egyformán és egyszerre elvesztette számításai egyik fő
bázisát, – a pénzt, a kis német-lány pénzecskéjét! Abból most már nem
építik fel a magasabb iskola új osztályait, sem a tüdőbeteg-üdülőházat!
De nem is lehet vele a legsürgősebb gazdasági bajokat elintézni, a
közvetlen szükségeket fedezni hogy általa úgy gazdálkodjanak tovább,
mint eddig és ne legyen szükség új jövedelem-forrásokra, új «modernes»
intézményekre! – Az ötvenezer forintocska – férjhez ment az orruk elől,
ezt öregek és fiatalabbak egyaránt jól tudták; noha mostanában még
kevésbbé tették szóvá így, nevénnevezve a dolgot. Mindenkiben csak egy
kivánság lett urrá és vált szinte türelmetlenné ezekben a napokban; hogy
csak hamarosan, – már akárhogy, – de vége legyen ennek a rettenetes
állapotnak! Hogy végezhesse megint ki-ki a maga dolgát és mondhassa
békén kiszabott napi imáit, semmi mással nem törődve. «Mégis csak nem
szerzeteseknek való az a nagy rendezés, korteskedés, alkotmányozás, –
mondogatták már sokan és még többen érezték. – Hogy kit és mit akarunk?
Nem azért léptünk mi kolostorba, hogy akarjunk, – hanem hogy
engedelmesek legyünk! Akárkinek már, hisz nem is olyan fontos az! E
siralomvölgyében úgyis leperegnek napjaink, mindjárt-mindjárt itt a
halál órája, melyre csak egy rózsafüzér elmondása alatt ötvenháromszor
emlékezünk szóbelileg. Csak átmenet e földi lét, csak rövid megszálló;
nem is illik ilyen nagy dolgot csinálni belőle!» – Igen, ilyen beszédek
és vélekedések kezdtek nagyon is lábrakapni a túlzsúfolt nagy Ház összes
szárnyaiban és termeiben; kivéve épen a bennlakó-növendékek nappaliját.
Mert ott egész mással foglalkoztak; folyton lesték és tárgyalták és
örülve-örülték a kis Helén, a «boldog menyasszony» felől érkező hireket,
– melyek a Fóth néni kosztoslánya útján Erzsihez és úgy a többiekhez
naponta pontosan eljutottak. Hogy mit üzen nekik, hogy milyen drága a
Töffler, hogy melyik este lesz a hivatalos gyűrűváltás, – hogy legyenek,
ó legyenek ők is valaha ép ilyen tökéletesen boldogak!
«Ein trübes Wetter, zur Verlobung!» – mormogta aznap Kunigund s káröröm,
méreg, ellágyulás, írigység, sok-sok érdeklődés rezgett a hangjában,
ahogy öreg pálmáját gondozva a nappali ablakában állt és kinézett az
enyhén borús, tavaszí égre. Mögötte a kis Geralda ismételgette, hogy:
«Csak egy puccdáma lett, semmi egyéb!» – de a nagylányok feje
összeingott a módszertani könyvek fölött… Ott kinn valahol az ifjú
jegyesek drága, szent napragyogást lássanak e könnyű fellegfátylak
mögött!
A hét végén, (a püspöki rezidencián másnapra várták a Méltóságost) –
este, a regráció órán, (mely a vizitek hivatalos ideje a zárdában) –
meglátogatta Berchtoldát az okos, vén Simonea. Nagyon kedves, nyájas
volt a vendég, – mosolygó, szives, előzékeny az, aki fogadta; már napok
óta a folyosón is messziről, szives alázattal köszöntek egymásnak. Az
ember megérzi az ilyet a másikon, – rendesen kölcsönösek ezek a nagy
megenyhülések; és a viszonyokban rejlik okuk.
– Önhöz jövök, kedves nővérem – kezdte – mert Virginia oly csüggedt –
vagy tünődő e pár nap óta; mintha megint gyöngélkedne kissé, mint
tavalyelőtt. Ah, erős szervezet, hamar összeszedi magát újra; a jó
szerzetesnek szőrcsuha a balzsama, bőjt az orvossága, ahogy szent
Vincénk mondta! szóval – önhöz jöttem, beszélgetni kissé ennek a szegény
zárdának, ennek a veszedelembe jutott kitünő szerzetnek az ügyeiről.
Arra akarom kérni, gondolkozzék velem együtt és adjon nekem ösmert
okosságával tanácsot, hogyan fordíthatnók közösakarattal megint jóra e
fenyegető veszedelmet; a züllés e mostani, ijesztő képét.
– Ó, magamnak sincs egyéb kivánságom! – felelt a noviciát főnöknője; –
csak tudnám, mit használhatnék erre nézve vagy mit találhatnék ki én, az
úrnak legszerényebb szolgálója, e türhetetlen állapotok ellen. Higyje
meg, kedves nővér, én már – mi már mindenre készen volnánk…
– A jó Isten meg fog segíteni, ezt biztosra mondhatom, kedves nővér! Egy
életen át elégszer tapasztaltam, hogy Isten szereti az ő kegyesrendi
szüzeit és különös gondja van rájuk. Bizni kell! – Ma tehát nálam volt
Magdolna, e kiváló jámborságú és Istentől nagy szellemi képességekkel
megáldott nővérünk és a legkomolyabban értésemre adta, hogy a Főasszonyi
tisztségre és kötelmekre épen egyéniségénél és lelkialkatánál fogva nem
érzi magát alkalmasnak, sem képesnek. Megmondta, hogy hozzájárulása, sőt
tudta nélkül szánták e tisztre; s ezt már előbb is sejtettem. Őt nem
erre küldte szerzetünknek Isten, hanem hogy tudásával és nagyszerű
tehetségével legmagasabb iskoláink dísze, büszkesége legyen. – Mennyire
szükség lesz rá még ezentúl, – mikor az önök által tervezett magasabb
tanítónőképzőt is meg kell nyitnunk mégis; igen, most már mi is, e terv
régebbi ellenzői beláttuk ennek mulhatatlan szükségét.
Berchtolda csak némán bólintott.
– Ő ugyan azt a tiszteletreméltó óhaját fejezte ki, – bár megint
valamelyik fiókházunkban dolgozhatna pár évig; azt mondta, fontos oka
volna ezt kérni; és kérni is fogja, mihelyt lesz kitől. Talán az ő
túlzott lelkifinomsága; e mostani Főasszony-jelöltség miatt fél, hogy
ittléte zavarná a másiknak párthiveit. Ó, – ez a pártoskodás, ez valóban
nem szerzetesekhez méltó; most mindnyájan bűnhődünk érette, legjobb lesz
még az emlékét is elfelejteni! De ha Magdolnánk most mégis elvágyik; ott
a mi nagy dunántuli rendházunk, ahová kitűnő Virginiánk szintén új
tanítónőképzőt tervezett, úgy tudom! Mért ne mehetne oda ő, Magdolna
helyi főnöknőnek és képzőigazgatónak?
Berchtolda bólintott megint.
– A leánygimnázium… evvel még várjunk, kedves jó nővér! Miért
szerepeljen ott a mi szerénységünk az első, feltünő, úttörők sorában?
Hiszen alkalmas erőink sem volnánk a tanításra; mert Önre itt, ahol van,
Virginiánkra pedig az új Főasszony titkári hivatalában továbbra is,
csakúgy, mint eddig, szükség leend. Ó mert Leona tisztelendő nővérünk,
ha így majd mégis, szép egy-akarattal, mint illik, úgye, – anyánkká
lesz, – ő bizony csak szentségben és az erények gyakorlásában erős, de
testileg gyönge és agg. Nem nélkülözheti majd azt a kiváló, ügyes és
áldozatkész segéderőt, Virginiát, igaz-e, aki már a boldogult oldalánál
is oly fényes érdemeket szerzett magának szerzetünk fölvirágozása körül.
– A gimnáziumról s még néhány efféle túl-korai dologról ne is tegyünk
most, úgye, említést! Hanem e régi ház apró javítgatásait, – a külső
gazdaságban lassankénti, célszerű újításokat hogyan is ellenezhetné
mereven az, aki igazán a rend javát óhajtja! Virginiánk talentuma majd
lel módot és megoldásokat a meglevő viszonyok közt, – bizvást
remélhetjük. Ám ami a rég sürgetett beteg-üdülőt illeti; erre nézve
nekem van egy szerény ötletem. Zólyomi öreg házunk maga tán csakugyan
nem a legjobb, de megtudtam, hogy a közelében, a falu szélén most csinos
és olcsó nyaralók épülnek. Már említettem az orvos úrnak is, – ő is
helyeselné, ha egy ilyet, egyszerücskét, a világiakétól lehetőleg távol
megszerezhetnénk.
– Ah, kedves nővér, – sóhajtott Berchtolda, – mennyi sok bajt el lehetne
kerülni mindig ily kölcsönös megértéssel és bizalommal!
– Bűnös emberek vagyunk mindnyájan, kedvesem, – de a hibákat belátni és
javulni sohse késő! Igen, mi – lássa – már öregek vagyunk, munkában
megfáradottak; mi nemsokára már a végső leszámolás előtt állunk. – Leona
nővér földink, első, legrégibb társnőink közül való, kikkel hajdan még
gyengéd ifjuságunk idején együtt utaztunk ide az idegen országba, hogy
az üdvözítőt kövessük. Ah, kedves nővér, az az utazás! – A búcsú,
(végbúcsú; tudtuk,) szülőktől és rokonoktól, a honi vidéktől; tizenhat
évünket mily könnyű szívvel hoztuk! Legtöbb helyt még delisáncon kellett
jönnünk, de néhol parasztszekéren, sőt gyalog is. «Némöt kutyák! Cudar,
idegön frajjok!» – morogtak utánunk néhol a bennszülöttek – a falusi
parasztok, úgy akartam mondani. Most már tudom, mit jelentenek e szavak.
– Ah, és a régen megboldogult első Würdige velünk, (Leonánk
testvérnénje) az a szent, drága lélek: – Ő volt talán húsz éves
mindössze, – a legöregebb köztünk. Falumbeliek voltak; egy gazdag
mészárosmester egyedüli leánygyermekei, – elhagytak családot és jómódot,
mert a Jézus hívta őket. Ó, hányan ott vannak már azok közül – a
legtöbbje már fenn, a mennyei örök vigságban! – Kedves nővér Berchtolda,
ezt úgye meg kell bocsátaniok nekünk, – nekünk érzékeny öregeknek, hogy
utolsó Főasszonyunkul őt kivánjuk, – az elsőnek hugát, ki velünk együtt
úgyszólván – igen, egy kissé mégis alapítója is ennek a háznak!… Az önök
háza ez már kedvesem, a nyomunkban járóké, tudjuk mi is azt jól; és
annyi sok okos, szép, hasznos új dolgokban igazuk is lehet; nekünk már
csak apró érzékenységeink vannak, – érzelgősségek, kegyelet, emlékek;
ezeket hagyják csak meg nekünk!…
A jó Berchtolda elővette óriási, fehér apáca-zsebkendőjét és beletörülte
megindultsága könnyüit.
– Oh, de mennyit elfecsegtem itt a drága időből magamról, magunkról;
bocsásson meg! Pedig tán még hátra volna egy és más apróbb dolog; amit
említeni akartam, amihez hozzájárulását kell kérnem. – De nem,
körülbelül készen is volnék,… ah, igen, még egyet! A noviciátot, kedves
nővér, a világért sem szeretnők más kezekben látni, mint az Önéiben, ki
anyai jóságával és okos tapintatával így felvirágoztatta. Bizony,
háromannyi fiatal leányka érzett kedvet már tavaly is az ön szerető
gondjai alá, a noviciátba lépni, – mint amennyi azelőtt volt az új
jelöltek átlagos száma. Nagy szolgálat, melyet rendünknek ezzel tett;
bizony nagy szükségünk van, tudom én, minél több testvérre, hogy a
fizetett világi munkaerőt mindenütt mellőzhessük. De most már, mivel
együtt van ez a szépszámú ifjú nyáj, meg kell tennünk mindent
érdekükben, hogy igazi, jó szerzetesekké nevelődjenek. Meg kell
vizsgálni szigorúan nincsenek-é még más oly léha és bűnös elemek
közöttük, mint a multkori, csúnya eset, a Kerekes-féle csalás szereplői,
kikről beszélni sem szeretek! És hogy mindig a legjobb példa lebegjen az
ifjúság szeme előtt, megtehetnők az ön kedvéért, nagy munkája
megkönnyítésére, – hogy ideküldjük mellé kisegítőül az igazi szerzetes
mintaképét, rendünk valódi szentjét, Evelina nővérünket.
– Az én dolgom az alázat lesz s az engedelmesség új Főasszonyunk
parancsainak! – felelte Berchtolda kissé elborult arccal. Bevette
utolsónak a legkeserűbb pilulát; a lesütött szemű, örökkön hallgató és
komor szentet elfogadta ellenőrének. – Mindegy volt már ez is; legalább
most úgy gondolta.
Mindenesetre ennek a hosszú, barátságos hangú beszélgetésnek volt az
eredménye, hogy új, egyenkinti szavazásra nem is került sor többé. A
püspök őméltóságához memorandum-féle okmány ment a harmadik napon, mely
az összes fogadalmas-testvérek aláírásával kéri Leona nővér főasszonnyá
nevezését.
S a vendégsororok is hazautazhattak végre.


XVI.
Május, – boldog hó, – tavasz teljessége! Érett, nagy szerelmet,
bűntelent, nyilvánosat, boldogat példázó. Tiszta és ifjú mátkapárok
hava; Mária hava és a kinyilott virágoké; Mária hava, a dicsőséges,
örökös Mennyasszonyé, Isten szép jegyeséé. Ó, Mária, – boldogságos szűz
Mária!
A kedves, szép kis templom főoltárán ott a Szűz képe, a mosolygó, telt,
édes Asszonyé, – murilloi derüben áll felhők és rózsák között;
angyalfejecskék kacagnak, rózsák piroslanak a felhőfüggöny kedves
rejtekeiből; kandi angyalok vagy ámorok tán; pufók, pogány puttócskák. –
A Szűz sugárzó feje körül csillagkoszorú; szép, erős lábai alatt a
telihold sarlója; úgy lebeg rajta és nyugodt győzelemben tapos a Kigyó
fején… Persephoné, ki tavaszkor diadalt arat a Sötétségen. – A bezárt,
sinylő és titkos, téli érzéseken is… O, drága, értett mistérium; ó
átlátszó, gyenge fátyol; ó ifjuság!
Jó a templom padjain ülni kedves, tavaszi zsibbadásban, hosszú délutáni
órákon, – tömjénfüstben és virágillatban, – hallani a szószékről újra
meg újra a drága, naiv, örök Legendát; aztán karban, együtt, halk
zümmögéssel, lüktető ritmusban és felváltva, ilyeneket mondani: «Te
Aranyház! Te frigynek szent Szekrénye! Mennynek Kapuja! Ó,
elefántcsontból való Torony! Titkos értelmű Rózsa!…»
Világiak is, a város szép asszonyai, sőt szerelmes ifjai is ösmerték,
szerették, látogatták e virágos, muzsikás szép-szép tavaszi
ájtatosságot; e Mária-litániákat a zárdatemplomban. S a bennlakók néha,
kivonuláskor idegen úri-ruhás férfiakat láthattak mosolyogva, levett
kalappal álldogálni a csarnokban. És egy szép vasárnapon, a nyitott kapu
világos terében egyszer csak felrévlett nekik egy összefogódzott,
csinos, fiatal pár. Virágos, világos kalapka volt a menyasszonyon; szép,
fehér ruhácska; eleven kis arcán még néhány pattanás; barna, meleg
szemei elmélyedve és álmodón bámultak bele a zárdafolyosó setétjébe.
Mikor Király Erzsi lépett ki, huncutul rámosolygott és meglökte a férfi
karját, hogy figyelmeztesse. A fiatalember levette a kalapját és
tisztes, hálás mosollyal odaköszönt vigyázva az idegen leánynak, – jó
szellemüknek. «Si-étni! Was fir rén-det-lenség!» – kiabált az Öreg az
első pároknál.
– Láttátok Helént? Helént, Helént! Gross Helénkét! – szállt és lihegett
a suttogás a bennlakók soraiban. «Still sein! Unverschämtheit!» –
üvöltött Kunigund félelmes hangon és felborította mérgében az uzsonához
való kenyereskosárt.
Másnap és harmadnap és azután is az ájtatosságon mindig ott volt az ifjú
mátkapár; innét a templomból nem űzhette ki senki őket. «Lám csak,
visszahúzza a szive ide mégis!» – mondogatták néha azok a sororok, kik
különösebben szerették és tisztelték Helén nagynénjét, a nemrég
boldogult Főasszonyt. «Mennyire hasonlít rá, a szeme – úgye?» – És
Helénke néha elmenőben félénken odaköszönt nekik: «Gelobt sei…!»
Visszafeleltek; erre vétek is volna nem felelni.
Egy napon az előcsarnokban Virginia ment el a pár mellett; váratlanul
megállt és mélyen a leány szemébe nézett. Az lehajolt és gyorsan, forrón
csókolt kezet. «Boldog vagy-é?» – kérdezte komolyan az apáca. – «Jaj,
nagyon, – igazán nagyon, kedves nővér! Engedje meg, hogy bemutassam a
jegyesemet; ó, ő olyan jó katholikus! Ó kedves, drága jó nővér…!» És
síró meghatottsággal hajolt ujra a Virginia szép keze fölé, hogy csókkal
borítsa. Az sima, kissé papos mozdulattal engedte. «Imádkozni fogok
érted, gyermek! A Boldogult is, odafenn azt teszi bizonnyal; ő olyan jó
volt, olyan bölcs!» – «Ó, kedves nővér, – engedje meg nekem, – ó, de
vajjon elfogadná azt a zárda éntőlem? Egy új oltárruha-felszerelést,
nehéz atlaszból, valódi arany és ezüst hímzéssel; és stólát is,
palástot, karingeket, – ó, oly boldog lennék!» – «Majd megpróbálok
közbenjárni, gyermekem!» – felelt Virginia és egy kegyes, kenetes,
már-már püspöki mozdulattal simított végig a kis menyasszony arcán. Arra
gondolt, hogy nem volna okos dolog elvadítani a zárdától végleg egy
vagyonos és jó katholikus világi nőt. – Ő megint politizált, számított
és szervezett; csak úgy mint eddig; – tudott volna-é egyebet tenni,
másforma lenni? Már ilyen volt a természete!
A bennlakó növendékek jól tudták már Marika, a hírhordó útján, hogy a
nagytudományú Magdolna nővér nem tanít a jövő tanévben itt, hogy a szent
Evelina buzgón adja már a jópéldát a noviciátban Berchtolda jelöltjeinek
és hogy Virginia marad ezutánra is az új Würdige mellett a titkár és
főrendező és cerimoniamester és minden, – akárcsak a boldogult mellett
volt. – Ó, lényegében nem is változott ám semmi, – vagy csak nagyon
kevés! Csak annyi, amennyinek okvetlenül kellett változnia; amit
elkerülhetetlenül hoz magával a haladó Idő kényszere az ő lassú, biztos
folyásával. Nem lehet nagyon siettetni, erőltetni semmit, hiába, – és
nem lehet feltartóztatni, megakadályozni sem. Az élet megy a maga útján
– és amit mi görcsös, erőlködő kis akarásunkkal elébe írnánk,
rákényszerítnénk, – bizony, csak felibe-harmadába teljesíti. Valami
csüggesztő, – de végül mégis kibékítő középszer ez; a neve: megalkuvás.
Igy van ez kinn az «igazi» világban is, – hát még itt, ahol méginkább:
mindegy! Ahol abban élnek, – ahová azért jöttek – hogy: mindegy. A
számlált napok e siralomvölgyében így is, úgy is leperegnek, elszállnak
sebesen; – és mindjárt itt a végső leszámolás, az egyetlen komoly dolog,
amire csak egy olvasó körülmondása alatt is ötvenháromszor kell
emlékezni szóval: – «most és halálunk óráján».
Ám a fiatal növendékek, a bennlakó «kisasszonyok» most már nem
foglalkoztak oly nagy érdeklődéssel ezekkel a belső, zárdabeli
dolgokkal. Ők már kifelé gravitáltak; ki innét nemsokára, a szabad
levegőre. A helyükre mások, újak jönnek megint, ha ezek a friss falombok
újra elbágyasztják rikoltó zöldjüket szeptember édesen szétcsurgó, arany
napfényében. – Ezeknek a mostaniaknak már itt voltak a maguk kis, nagyon
fontos – «igazi életgondjaik» – az ám! A vizsgák; és a nagy fővizsga, a
képesítő, – mely majd «egész életükre» kihat.
A negyedévesek már nem is jártak rendes előadásra; a többi, alsóbb
osztályok vizsgái idestova el is kezdődtek már az Újépületben: s a
«drukk» édes, kissé mimelt és játékos izgalmai lebegték át a nagy,
világos termeket; a szellős, egészséges, nyitott folyosókat. Szelényi
papa mosolyogva járt köztük és rémisztgette a lányokat a
vizsga-inkvizíció minden borzalmaival; és utólagos felfüggesztéssel, ha
valami «puskázás» kisülne, ha az ifjú noviciák bő köntösük alatt; vagy a
bejárók kontyukba rejtve; apró, összegöngyölt cédulákat lopnának be az
«írásbeli»-re; olyanokat, melyekre egy-egy tudomány-ág egész rendszere
és minden adatkincse rá van firkálva apró, mikroszkópikus betűkkel és
«dióhéjban».
A negyedévesek pedig lenn voltak egész nap a szép, lombos kertben és
készültek a nagy képesítőre reggeltől estig. Kunigund nélkül, felügyelet
nélkül csak maga a nyolc-tíz negyedéves kószált most a széles útakon, a
drága, nagy fák hullós virága, meg friss lombja alatt. Övék volt az
egész kert. Egy-egy módszertan könyvet kezükben hurcoltak, vagy egy
gazdaságtant ajkukra szorítottak, jelezve a buzgó, elmerült magolást; –
de az eszük egyre elkalandozott. Oly közel látszott már a szabadság, a
jövő, az Élet, – és innen oly szépnek látszott.
Övék volt most mindenestül a szép kert; a virágfelhős bokrok mátkaruhája
s a megifjúlt nagy anya-fák minden dísze. Szakadó szirompelyhek, – az