Hangyaboly: Regény - 4

míg az Öreg haza nem tér magukhoz; vegye a hátára a kendőmet, no, mert
még jobban megkehül a hideg folyosón! Mars! – És ha eszébe jutna megint
írni a palijának, azért megbízhat bennem; van egy bejáró földim, hű és
titoktartó; a mi leveleinket is az hordja ki. – Hány esztendős maga;
tizenöt? Év végén meg fogom írni a mamájának ösmeretlenül, hogy adják
férjhez magát, mihelyt lehet, (pénze van, azt tudom), mert baj lesz még
vele. Szervusz. –
– Ezt ugyan ráncbaszedted! – kacagott még mindig Marika; most végre
elkészült a hajbodorítással. Felrázta a párnáját és falnak fordult. –
Sokan aludtak is már vagy úgy tették magukat; Szidu meg Gidu kártyát
raktak holdvilág fénynél az ablakpárkányon, passianceot, hogy látni
fogják-e holnap a szép Emerikát. «Azért több megértés is lehetne ebben
az Erzsiben!» – dünnyögte Gidu, de nem merte nagyon hangosan. Két
stréber harmadéves vegytant magolt a ruhaszékek tetején állva, hogy
fölérhessék a mécsest a kályhán. Egy harmadik önképzőköri dolgozatot
fogalmazott ceruzával, mert jövő ilyenkor, negyedéves korában ő akart
lenni az elnök.
A sarokban Kornél és Helénke suttogtak; egymásmellett volt az ágyuk; a
szélén megkuporodtak és összedugták a fejüket. «Ugye szerelmes vagy
bele, ugye?» – hallotta Erzsi a Kornél furcsa, oláhos németségével. –
«Töffler a neve, ugy e, – Albert, – és németet tanít az itteni
gimnáziumban. De a katholikusban, ugy e? – Persze Holzeréknál
ösmerkedtél meg vele? Szép? Okos? Viszont szeret?»
– Jaj, mit tudom én. Er ist nur mein Ideal!
– Nem is sejted, hogy tetszel-é neki? Á, az ilyet, ugy-e megérzi az
ember? Lennél a felesége, hihi, – ugye lennél? Ugye, te nem is akarsz
Schwester lenni; ugye, szegény nénid a Würdige sem kivánja határozottan?
Nem is úgy nézel ki. Vajjon mit szólna ő hozzá?
– Ó, nem tudom, hagyj; őneki bizonyosan nem is tetszeném; egy ilyen
egyszerű leány; ő olyan művelt, komoly, kiváló férfi. Er ist nur mein
Ideal.
Erzsi odafülelt; aztán magára kapta az alsó szoknyáját, papucsba bujt és
átment hozzájuk; odakuporodott harmadiknak a Helénke ágyára és megkezdte
előadását az életről és a szerelemről.
Pedig ma éjjel még levelet is akart firkálni öreg barátjának.


VII.
A kertre könyöklő új épület nyitott folyosóján állt Virginia
Magdolnával; fekete kendőikbe burkolózva támaszkodtak neki a faragott
fakorlátnak és kinéztek a már őszies ködös reggelbe, a dérlepett
virágágyakra és a zuzmarás fákra.
– Nem értesz egyet velem? – kérdezte a barna olasz nő és sűrű szemöldöke
összerándult. Halkan beszélt, mintegy élvezve a tegeződés titkos
intimitását. Odabenn a már fűtött tantermekben órák folytak; a leendő
néptanítónőket oktatták módszertanra meg rajzra és fizikára.
– Egyetértek, hogyne! – felelt a másik és feléfordult. Nagy, fehér,
tiszta fogai kivillantak egy finom és üde mosolynál; volt valami nagyon
friss és kedves, valami igen nyugodt, jóságos és előkelő igazán – ebben
az inkább csunya és nem is fiatal emberarcban. Aki nagyon értelmesen és
sokáig figyelte, rá kellett jönnie, hogy miért: e vonások kifejezéséből
szinte teljesen elköltözött, letisztult volt minden nemi jelleg; s vele
minden keresettség, móka és manér. Ritkán lehetett látni egyszerűbb
ökonomikusabb és világosabb arcjátékot; biztosabb és jólesőbb
mozdulatokat. Különös békesség és tisztaság áradt arra, aki látta
Magdolna nővért vagy beszélt vele. A házban mindenki érezte ezt a
sajátos hatást, ha nem is tudta megmagyarázni; és annál inkább, minél
kevésbbé használta ki ő maga a tisztelet hatalmát, mely körülvette. Ugy
látszott, nem is tud felőle; vagy tán szelíden, okosan megérti és elnézi
társnőitől, kikkel egyforma ruhában járt és egyasztalnál evett, noha
elkülönítette őt sok-sok minden: származás, nevelés, élet és mult.
– Egyetértek teljesen, – ismételte tünődve. – Csak nem tudom olyan
fontosnak látni mindezeket.
– Hisz itt élsz köztünk, Magdolna! – folytatta élénken a másik. A mi
rendünk (és tudom, hogy tiszta hajlamból választottad) munkálkodó rend;
mi küzdve és dolgozva építjük üdvünket és a másokét; nem élünk passiv
áhítatnak, mert emberi, gyarló lelkünk nem bírná a tiszta malasztot,
noha Mária volt az és nem Mártha, aki «a jobb részt választotta». Mi itt
csak Márthák vagyunk.
– Igen munkálkodjunk! De oly sokat jelent az, hogy milyen körülmények
közt, milyen vezetés alatt és a többi?… Az időnk mindenhogy letelik…
– Nem szabad így beszélned! Nem gondolsz rá, hogy ez talán valami
kivülről… messziről idehozott fáradtság és közöny és akkor… nem szabad,
nem! Sohasem mondtad el a körülményeket… közelebbről,… amik miatt közénk
jöttél; mindegy is az, Isten kiválasztja övéit, mint a Jordánnál a
tizenkettőt: «Hagyd csónakodat és jer, kövess!» Ha kell, ostorral és
erőszakkal, amivel tudja, azzal vonja magához a lelket. S ha te erre
lettél kiválasztva…
– Félek, hogy igazad van, kedves. Tán valóban nem jöttem elég ép, elég
készséges lélekkel… Ti mindnyájan fiatalon, minden érték birtokában…
– Ne mond, ne folytasd! Mindenkinél külömb vagy itt, legkedvesebb Isten
és emberek előtt, – vágott bele Virginia olyan hévvel, hogy belepirult.
– És milyen tudást hoztál készen ide, mennyi ékesszólást, ösmeretet és
minden képességet; nélküled szinte lehetetlen volna magasabb képesítésű
iskolákra gondolni. És mennyit dolgozol! Büszkeségünk vagy és igazán…
Nonono! – csendesítette mosolyogva a társa. Végtelenül kedves, finom
árnyalatú beszédhangja volt és annyi humort, szeretetet és lebilincselő,
vidám nyájasságot tudott kifejezni vele, hogy a másik megakadt a lelkes
fellengésben. – Lásd, folytatta komolyan, már belátom, hogy neked van
igazad. Jobban, több alázattal kell elvegyülni az embernek kis
ügyes-bajos dolgokba; ez élet apró munkáiba és érdeklődéseibe; különben
valami furcsa és erkölcstelen páthosz veszélye fenyegeti. Egy nagy és
egész életre szóló belátás, vagy megismerés, vagy undor, vagy elhivatás…
ahogy már nevezni akarod… legyen; ez nagy és élethosszig-való dolog; de
csakugyan nem szabad eluralkodni engedni a csendes hétköznapjainkon. Nem
szabad, igazad van, ennek a jegyében és ennek a közönyével
kelni-feküdni, ebédelni és imádkozni. – Szóval: majd ossz ki nekem is
munkát; akarod, hogy írjam a fiókházakba küldendő leveleket?
– Ó, nem erről van szó! Annyi órát tanítasz úgyis; nem, ezeket elvégzem
Berchtoldával. Csak…
– Nos?
– Csak légy velünk mindenben; akard velünk együtt, amit a szerzet javára
és emelésére lám te is jónak látsz. Ne ellenkezz, ha ebben a szellemben
teszünk valamit vagy kivánunk tőled valamit; olyat, aminek a betöltésére
te vagy a legalkalmasabb.
– Már hogy ellenkezném! – felelte Magdolna gyanutlan egyszerűséggel;
mosolygott és megfogta barátnője kezét. Virginia szólni akart még
valamit, de elnémult, megakadt ettől a szokatlan, bizalmas érintéstől.
Arcát elöntötte a pír, tekintete zavart lett, oly különös ködü; kezét a
sötét kendőn, – s egész alakját mozdulatlanul tartotta; mint egy
boldogító szertartás alatt egy szentség iránti tiszteletből. – Magdolna
arca elkomolyodott és visszavonta kezét.
– Hanem siessünk órára! – mondta elfordulva. – Már egynegyed is elmult.
Mond, nem hültél össze itt a hidegben?
– Szóval – kezdte Virginia menetközben gyorsan, lázasan, nem is figyelve
a kérdésre, – úgye mindenbe vakon beleegyezel, amit felőled határozunk.
Ideges szája valami ravaszkodó kis mosolyba rángatódzott.
– Hát hogyne, kedves. Túlkönnyű feladatot adsz.
– Isten legyen szándékainkkal!
– Ámen, – de egy könyvet a tanári szobában hagytam; Ehrenfeld-kodex, egy
akadémiai kiadvány; ej, de hát ne fuss helyettem! Nem, megszégyenítesz;…
ezt nem volt szabad, Virginia!
A másik lihegve még a sietéstől, megint azzal a ravaszkásan gyöngéd
mosollyal nyújtotta felé a vaskos kötetet. Aztán elváltak, órára mentek.
Mikor a negyedévesek tanterme előtt elsiettek, Pável Marika odabenn
oldalba lökte Szidit, a szomszédját.
– Nézd csak, ezek már megint együtt cicáznak ahelyett, hogy tanítani
mennének! Láttad, hogy szaladt az imént Virginia, mint egy «szökellő
őzike?»
– Hja, most nagy heccbe’ van a lelkem!
– Mifélébe?
– Hát nem tudod? Würdigét akar csinálni az ideáljából.
– Ne mond te! No de ilyet!
– Csacsi, te nem is hallottad? Az egész zárda tudja már.
Csakugyan sokan tudtak már róla, de az érdekelt nem volt ezek közt.
Király Erzsi, ki Marika mögött ült, óvatosan kissé előrehajolt, hogy
megtudja miről van szó. Ez a három összedugott fő magáravonta a
hittantanár figyelmét; Fóth József főtisztelendő megállt a mondat
közepén, mereven feléjük nézett; ám mosolygós, telt ajkai az ő szokott,
füttyös mozdulatára csücsörödtek önkénytelen. Marika elrántotta szép kis
száját, vállait is kissé szobalányos mozdulattal, (hol tanulta vajon?)
és félrenézett; ő most valamiért «haragban volt» a szép tisztelendővel.
Szidi gyorsan lesütötte a szemét, de Erzsi furcsa, hirtelen szeszélyből
hátradölt a padban s álmatagul, hanyagul és hosszan állta, – visszaadta
a pillantást. Azontúl óra végéig azzal mulatott, hányszor ismétli meg a
szép, hiú ember. Második alkalommal a leány előrehajolva állával a
kezére támaszkodott, könyöke az ölében – és így nézte vissza alulról
fölhúzott szemöldökkel néhány másodpercig. Később úgy tett, mintha
szórakozottan elbámulna valamin a hátamögötti padban; s mihelyt
megérezte magán a tanár tekintetét, összerezzent és előrekapta fejét,
sőt el is pirult oly pontosan, mint a legjobb szinésznő. Végre, mikor
Fóth javában benne volt egy hosszú mondatban, valami egyházatya
vélekedését akarta elmondani a kereszteletlenül elhúnyt csecsemők
túlvilági sorsáról; Erzsi elszántan hozzálátott, hogy zavarba hozza,
belebonyolítsa, megakassza, – és végre is sikerült ez neki. Jószerencse,
hogy csengettek hamarosan. Észrevette-é Marika a játékot?…
Kinn a folyosón, óra után az Erzsi földije, egy bejáró zsidóleány lépett
hozzá egészen némán – és a kettejük összefogott köténye alatt óvatosan
kezébecsusztatott valamit. Levél volt, nagy fehérborítékú, aprós, kemény
vonású betűkkel címzett. Azonmód, villámgyorsan csúszott bele –
(hókusz-pókusz) – egy kék papirosba kötött Fehér Ipoly-féle
fizikakönyvbe, annak is a táblája és burkolópapirja közé. Elolvasni csak
éjszaka lehet majd, ha minden elcsendesül, a hálóban, a kályha tetejére
könyökölve, az olajmécses világánál.
«Izgulsz?» – gyötörte Gizu szegény Kornéliát a Kapossy német órája
előtt. Marika ölében tenyérnyi pléhtükörrel bodrozta a haját, aztán egy
üveges rajzszekrény ajtajában megnézte alakját, kötőjét csinosabbra
kötötte és kiment. Mi ez? Kapossyhoz megy ki? Mit akar vele? Egy perc
mulva láthatták az ablakon keresztül, hogy a német tanár előtt áll a
folyosón és mond neki valamit. Közben vonogatja a vállát, a kötője
szélét babrálja, piros ajkát harapdálja – szégyenlősen, kellemkedve
mosolyog.
– Nézzétek már azt a csacsit, hát nem kiment jelentkezni, hogy nem
készült! Meg van veszve? Hisz magam láttam, hogy megtanulta ezt a
nyavalyás Klopstock-életrajzot…
– No de ilyen könnyű leckéből jelentkezni! – szörnyűködik egy nagyképű,
stréber künnlakó. – Mit gondol majd a tanár úr az osztályról?
– De ni, nézzétek csak, hogy elpirult most Kapossy!
A Popescu Kornélia szép arca néma lángolásban hajolt előre a padból,
hogy kiláthasson rájuk; karcsú két keze keresztbetéve lelógott az
öléből; hihetetlenül sötét, nagy szemeit bámulva, mozdulatlanul szegezte
rájuk. «És szóbaáll vele, – borzasztó! Beszélget vele, magyarázgat, –
kérdez, okoskodik; hát nem látja, hogy feltünősködés az egész? Hogy
rángatja magát, hogy grimászol, akár egy parasztleány! Most már nem elég
neki a puffancs Fóthja?» – «Látod, kis fáta! Látod, feleség!» – mosolyog
Erzsi az ablak mellől; kezében még mindig a kékbekötött fizika, holott
német óra következik. Kapossy odakinn most összefogja térdetáján a
reverendát, talárszerűn, mint a szentek a képeken; és jobbról engedi
maga mellett Marikát. Igy, együtt lépnek be az osztályba. – És Kornél
lesüti gyönyörű szemét és az arca oly lehetetlenül morcos, bamba és
közönyös, tartása hanyag és fáradt lesz egyszeriben; mint akinek mindegy
is minden, minden; csak álmodhasson tovább zavartalanul. Erzsi Marikát
figyeli; komolyan és összeszedetten ül az órán, ahogy sohasem szokott;
figyelmes tisztelettel, elmélyedve figyel a tanárra; egész viselkedése
jelentőségteljes és ünnepi mindvégig. – Erzsi később egyszer kisérletet
tesz, nem bonthatná-é meg észrevétlen az ócska Fehér Ipoly kék
bekötő-papirját. Zörög és zizeg a csendben; a felelő már tíz perce nyög,
nagyokat hallgat; s ő mindössze a címzést nézhette meg újra egy nagy
fehér levélborítékon, – aprós kemény vonású betűket. Abban a percben
hívták fel segíteni, alig hogy kivághatta magát; szerencse, hogy oly jó
német.
«Ma hímnemű délelőtt van!» – mondta Marika, mert mindenáron frivol
akart lenni, s felszabadulva a nagy, figyelmes áhitatból, – nagyokat
rikkantott és kacagott a folyosón, míg átvándoroltak a
«természettudományi szertár»-ba. Azért hívta így a keddi napot, mert
ilyenkor három férfitanárral szívhat három egymásutáni órán át egy
levegőt.
Szelényi papára sokáig kellett várakozni; rendesen félóráig
elszivarozott a tanári szobában, elbölcselkedett, eltréfált valamelyik
apácával, akinek ép üres órája volt. A negyedévesek nagy lármával voltak
fizikaóra előtt; tudták, hogy «papa» nem csinál nagy dolgot ilyenekből.
«A csend, – szokta mondani – nem minden esetben erkölcsösebb a
zsivajnál, hölgyeim! Sőt vannak bűnök, melyek rendszerint mély csendben
követtetnek el – a lopás például; viszont ama szent zsinaton, mely önök
halhatatlan lelkéről a kétkedőkkel szemben némi vita után ünnepélyes
bizonyságot tett, – e fontos eszmecsere alatt aligha lehetett illedelmes
csend. No ne értsenek félre, hölgyeim – a nyelvüket senki, ó azt
senkisem vonta kétségbe!» Ártatlan gyerekarccal és hamiskás, gúnyos
szemekkel mondott ilyen gyerekségeket; apró sötétszürke szemei kedves,
mély derűvel csillogtak elő a bronzszínű, borostás hájkeretből, melyet
arcának nevezett. Ha valami ügyes rajzoló vagy egy domború tükör
megkissebbíti az arcot szőröstül-bőröstül minden vonásával, – egy édes,
kopasz kerubinfejet lát nagyszélű, zsíros tótkalapban; – ehhez a
mocskos, ételfoltos reverenda, – az elmaradhatatlan vastag szivar; így
jött be most is a papruhás Diogén, a szeretett bölcs. Mosolygósan ment
végig a nagy üvegszekrények közt, melyekben hússzínű viaszábrák voltak
emberi testrészekről, miniatür gépek, lombikok, burák, sok üvegcső.
Csend lett azonnal, mikor gonoszkás képpel leült az asztal fejéhez és
lassan, nagyon lassan előkotorta a noteszét. A «drukk» néma izgalma
feszült meg az osztályon, (ó drága, felejthetetlen játéka a veszélynek!)
– hallani lehetett egy kései, árva légy zúgását, amint az embertani órán
kinnfelejtett Fül tekervényei közé szorult és nem szabadulhatott a
«labyrinth»-ből. Szelényi papa lassan, még annál is lassabban húzta ki a
notesz mellől a kis ceruzát; erre bejárók, bennlakók és novicia-apácák
visszafojtották lélekzetüket. Végre lassan, a lehető leglassabban
kinyitotta a könyvet, lapozott, keresgélt a nevek közt egy hóhér
nyugalmával, figyelmesen nézte az osztályt végig, mintha válogatna;
végre felkacagott és kihívta az egyik apácát. A megkönnyebbülés mély
sóhaja… Ezek a kis novicok, ha butácskák is, nem ülnek be készületlenül
és Szelényi papa sem kiván túl sok természettudományt egy
fehérszemélytől. Másodiknak Marika felelt; némi vállrángatások közt, de
elég tisztességesen. «Lám-lám, hát ilyen megkülönböztető szimpátiával
viseltetik kegyed a hajcsövesség törvényei iránt!» – dicsérte meg
gonoszkodva; már azt is tudta, hogy imént jelentkezett németből.
«Vesékbe lát!» – súgta Szidu, miközben Giduval abban működött, hogy a
Fül-et feldiszítse; összegyűrt zsebkendőt dugott bele, mintha vatta
volna, plajbászt szúrtak mögé és egy tolltörlő pamacsból ronda
szemölcsöt ragasztottak a cimpájára. Szelényi tanár úrnál senki jobban
nem mulatott a csínyen.
Ó, mennyi minden is történik egy hosszú délelőtt!
A hosszú tízpercben Marika megállt Király Erzsi mellett jéghideg gúnyú
arccal, háttal egy folyosó-korlátnak dőlve arcába sziszegte: gratulálok!
«Viszont!» – felelte Erzsi és nevetett, de aztán szegény Kornélra
gondolt dühbe jött. «Megállj, te hiu béka!» – gondolta. Mindketten
tudták, miről van szó; bár senki sem említette Tóth vagy Kapossy nevét.
… Utolsó óra. Rajz Gregoriával, a szép tüdőbeteg nővérrel; ma már nem
lesz több felelés. A rajzszekrényből kiszedik a mintákat,
gipszornamenseket, rózsát és palmettát, lothost meg tulipánt meg Juno
bambán nagy, klasszikus fejét. Ezzel percek telnek; a szép sápadt nővér
összeszorított ajakkal ül a nagy zajban a pódiumon és dobol kékesfehér
ujjaival. «Még egy hangos szó és én távozom innét kisasszonyok!» – szól
végre nyújtott félhangon a betegek finnyás türelmetlenségével és
hátravetett halvány fején megropog a fátyol kemény vászna. Csakhamar
megszűnik a zaj; a tanuló novicia-nővérek hátrafordulva az első padokból
csendesítik, kérlelik a bejáró városiakat.
Nemsokára csak a ceruzahegyezés nyikorgó, fás zöreje hallatszott itt-ott
a csendben. A gyengélkedő szép teremtés a pódiumon némán vette át az
odanyújtott rajzmappákat, javított és törölt szó nélkül; lélektelen,
fásult gesztusokkal; csontfehér arca mozdulatlan volt, szeme körül mély,
sötét árkok, talán nem is a betegségtől; hosszú, keskeny szája egy
lázpiros, finom rajzú vonal, mely gyengéd hullámokba törött a kissé éles
áll fölött. Milyen lehet az arcél, a profil, a homlok és fej karaktere,
melyeket a fehér fejdísz eltakar. Teljesebbé teszik-é e képét a
senyvedten parázsló, szélsőséges szenvedélynek, mely magát emészti és
táplálja és fásult, közönyös minden egyéb iránt…?
A két hátulsó padban, ahol a bejárók ülnek, lassankint megindul a halk,
óvatos társalgás; alig mozgó ajakkal, szinte hangtalanul egész
történeteket mesélnek el egymásnak a padbeli szomszédok.
«Igaz no! De ne mond senkinek! – krónikáz egy rosszul öltözött,
fejletlen csunya leány. – Én a Fóth tisztelendő úr mamájánál vagyok
kosztban, tudod; és oda ugyanaz a mosóné jár, amelyik az öreg Fénrich
nénihez, aki soror Gregoriának is meg Fénrich főtisztelendő úrnak is
nagymamája és mindkettőt ő nevelte, mert ők, tudod, unokatestvérek és a
szüleik elhaltak meg Amerikába mentek; a Gregoria apja valami sikkasztás
miatt. Az a mosóné mesélte nekem, no; már öreg asszony és ott mosott
akkor is, mikor ezek ketten még kicsinyek voltak. Egész kis gyerekek,
tán hat meg nyolc évesek; és azt mondja, egyszer ő figyelmeztette a
nagymamájukat, hogy mindig úgy összebújnak a fás-szinben és olyan nagy
csendben van a két gyerek, hogy az nem jó. Egyszer nagyon meg is verték
őket, de aztán, azt mondja a mosóné, megbánta mégis, hogy szólt, mert
egyszer véletlenül rájött, saját szemével, azt mondja, – hogy a kislány
nem is volt egész rendes kifejlődésű. Hát én nem tudom, na, hogy
értette; nekem ennyit mondott; meg hogy jó is volt apácának adni, mert
annak gyereke úgysem lehetett volna rendesen; Isten megjelölte valamivel
azt mondja. Persze… ki tudja, mit kotyog egy ilyen pályinkás vénasszony,
nem is lehet igaz; de nehogy elmond valakinek, hogy én mondtam!…»
– Ha nagyon fontos társalognivalójuk van, kisasszonyok, Sziveskedjenek
kimenni vele a folyosóra, ott elvégezni! – Szól rájuk a pódiumról a
rajztanítónő fásult, ellenséges hangján. – Oly idegen tőlük, oly
mindegyek neki, s hogy mit beszélnek, hogy élnek, mivé fejlődnek; csak
az ő elgyötrött idegeit hagyják békén, csak legyen csend, csend már,
mert nem bírja tovább…
A terem másik szögletében is beszélgetnek, – értelmes suttogással fordul
egymásnak két nagy leány; azoknak mégis átall szólni; elfordítja arcát
kelletlenül. A nagy huszonkét éves Király Erzsi ül ott és Gross Helén a
Főaszony huga. Ővele, hogy épen eltöltse itt az időt, valami
nyelvmesternői tanfolyamot végeztettek; a rajz «kötelező tárgy»-a lévén
annak, mindig lejött a negyedévesek erre az órájára.
– És mond, kis német, – hányszor beszéltetek egymással; már úgy –
kiadósabban?
– Mindössze, – ó mein Gott, talán három és félszer. A negyedik azért nem
számít, mert mindjárt bejött a Holzerné anyósa és megzavart; pedig akkor
kezdett ép érdekes lenni, Töffler azt mondta, hogy a hűség az német
erény.
– Biztos, hogy szerelmi hűséget értett?
– Nem tudom. Ó olyan komoly ember, jaj, nagyon komoly! Talán arra
értette, hogy ő mindig hű lesz ahhoz a menyasszonyához, aki régen volt
neki; hallottam Holzernétól, de elváltak, mert a leány méltatlan volt
hozzá. Olyan kacér, csapzi magyar nő – no ne haragudj!
– És azóta nem voltatok négyszemközt?
– Nem. Csak legutoljára, most három hete, mikor kimenőnap után este, hét
tájban bejöttem. Ő is elkisért Holzerékkal együtt. És az asszonyka úgy
csinálta, hogy kicsit előrementünk és akkor ő, Töffler tanár úr egész
csendesen, de csak nekem, majdnem a fülembe azt mondta: mármost megint
bemegy ebbe a nagy, csunya házba és milyen sokára látom megint! És akkor
én azt kérdeztem: hát nem mindegy az önnek tanár úr?
– No lám, a kis német tudja azért, mit kell mondani! No és?
– Ó Istenem, Erzsi; akkor ő elkezdett valamit, jól hallottam; így:
«Lássa kis Helén…» és megakadt kicsit és Holzer tanár, a barátnőm férje
épen előreszólt és meg kellett állnunk. Valami hiábavalóságot beszéltek,
tankerületi igazgatóról meg érettségi szabályzatról és közben a
zárdakapuhoz értünk. «Úgye, jó barátok leszünk ezután is?» – ezt
mondhatta még súgva az elválásnál és szokatlan erősen szorította meg a
kezem.
– Na, hát mit akarsz még?
– Nem, ez semmi! Miért mondta: jó barátok? Mondhatott volna mást is;
nicht war? Vagy ép azt akarta, hogy ne gondoljak egyébre? Ő olyan
jellemes ember, ő nem bolondít egy fiatal leányt. Ő még mindig szereti
azt a csapodár magyar kisasszonyt, aki csak táncolni tudott, meg
katonatisztekkel mulatni és nem volt semmi karaktere. Képzeld, egyszer
hazugságon kapta, mikor már majdnem nyiltan a vőlegénye volt; Holzerné
beszélte. Pedig Ő szerette, ó Istenem a legkülömbek mindig méltatlanra
pazarolják érzelmeiket. Ach, Erzsi, nem lehet itt semmi, jobb is, ha
apáca maradok; er ist nur mein Ideal.
– Szeretnék egyszer tíz szót beszélni avval a derék szásszal!
– O, um Gottes Willen!
… Egy kandidátnő jött be nagy sebbel-lobbal a terembe s papirszeletet
adott oda Gregoriának; az átfutotta, egy árnyalattal még halványabbra
sápadt; ernyedt kezéből kihullt a cédula.
– Helénke, – szólt elfulladva, – menj! Menj rögtön kedves!
És mikor az eltávozott, felállt, – mély, karikás szemeivel mereven
nézett el az osztály fölött.
– Imádkozzunk, halottunk van! – mondta fulladt hangon és térdre borult;
a rendi olvasójelvény szemjei csörrenve estek vele a padlóra.


VIII.
Egy napon át úgyszólván reggeltől estig, lenn lakozott az egész
hangyaboly népe a föld alatt, térdelt a kripta kövén és nézett a síri
lámpák reszketeg fényébe; bőjttől szédelegve, káprázó szemekkel. A nehéz
levegőjű, boltozatos pincét egy napon át betöltötte az imádság
egyenletes, mély, mormoló ritmusa; néhány száz ajak zengte felváltva,
egymásnak felelgetve az örökegyforma recitativót, ezerszer is megújuló;
tompa, sötét; morajlással, mely elhullámozva és megújulva, eleinte
kínos, nyomasztó; később andalító és nyugalmas, mint maga a Végtelenség
gondolata: «Adj Uram örök nyugodalmat…» A kisebb növendékek néha
kimerülten el is bóbiskoltak; a nagyok tarka gondolatai zsibbatag
szárnnyal kalandoztak el messzire; a halvány kis Wester Janka délfelé
ájultan esett ki az imapadból; rokona, egy soror karjaiba kapta és
fölvitte a napfényre, felélesztgette; aztán visszajött; az ájtatosságot
semminek sem volt szabad zavarnia. S ha a Kegyelem birtokában elhunyt
Szentasszony netalán utolsó; félig öntudatlan pillanataiban, a szent
ostya elnyelése és a földi hüvely teljes kihűlése közötti csekély időben
még valami kicsiny gondolati bűnt talált volna elkövetni, egy vétkes
vágynak adott helyet, gyönyörködött végső pillanatában a test örömeinek
hiú elképzelésén; a leskelődő Gonosz kísértése megbánatta vele kolostori
életét, imáit és bőjtjeit, – vagy megtámadta élő hitét a menten megnyíló
Örök Életben és Igazságban;… ó, és ha e pillanatnyi megtévedésért száz
esztendei purgatóriumra ítéltetett volna is jajgatással és
fogcsikorgatással a rettentő lángok tüzében,… még akkor is a választott
Boldogak közé röppent már az első nap esteléig e szegény lélek, – hisz
minden egyes kétsornyi imádság, mit érte elmondtak, Szent Péter utódának
hivatalos dekrétuma alapján száznapi búcsú érvényével bír, az Örök Bíró
száz teljes napot kell hogy elengedjen érette a bűnhődő léleknek! – Ó;
hitnek mágikus ereje…!
Másnap pedig újra megnyíltak az iskolák, melyek a gyász napján
szüneteltek volt, – a Ház népe mint rendesen, félhatkor kelt a reggeli
csengettyűszóra; hatra elkészült ágyvetéssel és öltözködéssel, félhétig
elmondta a reggeli kar-imát térdelve a szobapadlón s egyben mindjárt a
reggeli Úrangyalát; aztán mise következett a templomban, negyednyolckor
makkávé-reggeli silenciummal, – természetesen asztali imákkal és a
Szegény Lelkekért való fohászokkal a folyosón menetközben. Nyolc előtt a
tanulók órára mentek; legtöbben a nagyudvarokon keresztül, a kerti
iskolaházba, hová a bennlakókat nem követte az Öreg lármája, ahol
férfitanárokat is lehetett látni, ha mindjárt reverendásakat is; – s
ahol lopva hírt vehettek a bejáró társnőktől a város, az események,
pletykák, a szinház, az – Élet felől. Az órák után ebéd következett
asztali imákkal és déli Úrangyalával, délután kézimunka a nappaliban,
vagy lecketanulás, korrepetíció, zongora, egyházi ének; uzsonna asztali
imákkal; vacsora nemkülönben, esti Úrangyala, egy tized a rózsafűzérből
karban, végül regráció és félórás esti ima térdenállva,
lelkiösmeretvizsgálás közösen, tekintettel az aznap elkövetett bűnökre.
Vasárnap vagy ünnepnap ezenkívül még délutáni litániára mentek a
templomba s a délelőtt folyamán még egy hosszabb énekes misét is
hallgattak. De ajánlva volt, hogy ki-ki lefekvés előtt is a hálóban
imádkozzék ágya mellé térdelve, a ruhásszéknek borulva, mint valami
térdeplőn… Igy folytak itt a napok töméntelen sok év óta már, ha
időnkint cserélődtek is a személyek a fehérre vasalt fej-ékek alatt vagy
a keskeny növendék-ágyakban; – mit tesz az? És most, hogy a Főasszony
egyszerű szobája üresen állt és az Ur e kis nyájának nem volt
pásztornője, – egyelőre észre sem lehetett venni a hiányt. A mostani
megyés püspök, e rettentőn kövér, hüllő-szemű öreg úr, ki beszentelte
volt a halottat, egyszersmind megparancsolta az apácáknak a szokásos
háromhavi gyászt; heti három napon a húsételtől való tartózkodással.
A nővérek tehát sokszor kaptak halpecsenyét ebédre és fekete szőrkötényt
viseltek a rendes öltözet fölött.
És folyt minden a maga rendes útján.
Megjött a komoly tél, fűtötték a termeket és a nővendékeket nem vitték
le a szép, nagy kertjükbe most már; Kunigunda rikácsolt és toporzékolt s
a szép kis Geralda sopánkodott közöttük napestig. A nagy házban is
mindenki végezte dolgát zavartalanul. Az abbégalléros jelöltek szelíden
hallgatták Berchtolda anyás intelmeit a szeretetről, a tökéletesedésről
s a szent szegénységről; s mindezekről meg nem felejtkezve, suttogásuk
és fiatal kacagásaik neszével a háló-folyosón; esti silencium órájában
is sokszor megbotránkoztatták az öreg testvéreket. (Mert új főnökük,
Berchtolda ellene volt a szemlesütésnek s más, szokott apácás
külsőségnek, és szándékkal dícsérte a nyílt, bátor, derült jámborságú
szíveket.) És Evelina, az «önmegtagadás szentje» tovább bőjtölt a
szabott időn kívül is és éjjel, titokban felkelt, hogy a konyha földjét
s a folyosók hideg kövét súrolja, holott ez nem volt az ő munkája és
nappal lúg-ette kezeivel kézimunkát kellett tanítnia a polgári
iskolában. A «Porta» melletti nagy óvodában Adél csak úgy barátkozott,
mint eddig, három-négy éves kis «gavalléraival», ölébe vette, szép
kebléhez szorította, ha valamelyik buksi elszunyókált és hangos,
falusias magyar beszédével csatorált velük vídáman, anyukásan. Gregoriát
most is a kelleténél többször lehetett látni a szellős lépcsőház alján
Fénrichhel, az «intéző» káplánnal, kit ugyan bűn volna gondolatban
gyanúval illetni, lévén felszentelt áldozópap, egyházi férfiú és