Hangyaboly: Regény - 5

  unokatestvére is a szép nővérnek; de túlságba mégsem szabadna vinni és a
  betegnek nem használ a hideg folyosón állongás! – Magdolna is azonmód
  járt-kelt most is, mint rendesen, nyájasan, egyszerűen és kissé
  elkülönülten, – kellemes, tiszta mosolyával és nemes mozdulataival; –
  szép, értékes előadásokat tartott az osztályokban és amit a századok
  históriáiból tudott és közölt, maga volt az élet-értés, a bölcseség; de
  ösztönös idegenséggel maradt távol a zárdai politika kis fogásaitól, bár
  kedvelte és elösmerte barátnőjét, Virginiát. – Soror Mártha is épúgy
  ült, mint azelőtt az «Ápolda» egy kis szobájában, (mert a tornácra már
  ritkán sütött a nap;) – aszott két vázkeze lelógott öléből, fejével
  «igen»-t bizonygatott egyre és gyermeki tekintete a levegőbe meredt.
  Szelényi papa is ott babrált estig a fizikaszobában és nyakgatta
  Virginiát az új Röntgen-apparátusért; Kapossy épúgy fogta össze
  talárszerűn reverendáját, ha magyarázott; morcos, sötét szeme lángokat
  szórt az egyház és erkölcs ellenségeire; németben eljutott a Sturm und
  Drang-hoz és neveléstörténetből Basedownál tartott karácsony előtt. Fóth
  káplán füttyösre csücsörített szájjal járt-kelt a folyosókon; Popescu
  Kornél fáradt közönnyel vonszolta magát és sötét szeme csak rejtve,
  ritkán lobogott fel gyönyörű tűzben; Marika mindennap hideg vasba
  bodrozta a haját; és Szidu meg Gidu az ifjú Soror Emerikát üldözték
  fáradhatatlanul…
  És lám, mindez mégis csak látszat volt, vagy nem ezek az igazi
  történések; nem azok; melyekben változás, előre-mozgás lendülete van.
  Melyek azok tehát?
  Igen, aki nagyon figyelt, (talán a Jóisten szelíd és végtelenül tükröző
  szemeivel) az egyebeket is észrevett. Hogy példának okáért Virginia és
  Berchtolda mily benső egyetértéssel és sokat vannak együtt s mennyi
  közös, fontos, «hivatalos» elintézendőjük akad mindíg egymással; hogy
  mily egyértelmű, gyengéd alázattal érintkeznek a mindenben gyanútlan
  Magdolnával s hogy baráti együttesüknek egészen meghódítottak még néhány
  magyar nővért, az eleven Adélt s a halvány Gregoriát is, az «intéző» pap
  szép unokanővérét. – Viszont figyelhette azt is, hogy a penziósok most
  még a rendesnél is többet kaszinóznak együtt s a regráció-órát
  legtöbbször a kegyes Simonea szobájában töltik esténkint, mikor rendesen
  velük van Evelina, a szent svábleány is és átüzennek gyakran a piros
  Kunigundért. – Aztán a gyászruhás kis Gross Helénen lehetne némi
  megfigyeléseket tenni; hogy hány öreg és ifjabb nővér ölelte őt szívére,
  bár csak szertartásos, gyenge szorítással és csókolta arcon apácásan
  kétfelől, mondván: «Szeretnék anyád lenni az elköltözött helyett; bízzál
  bennem, te szegény gyermek!» – És észrevenni legvégül; hogy két bennlakó
  növendék, Popescu Kornél és Pável Marika egy idő óta nem szólnak
  egymáshoz; s hogy az utóbbi esténkint a hálóban gyakran és fennhangon
  szokta dícsérgetni Kapossy tanár urat, hogy mennyivel külömb és okosabb,
  mint például az a Fóth, aki épen hogy csak szép, no, mi az? Egy férfinál
  nem is sokat számít és nem is olyan csudaszép, mint amilyen elbizakodott
  pofa; a szeme például Kapossynak is van olyan. És hogy Király Erzsi
  rendesen halk és nevetős: «Nono ne mond»-okat és: «Te igazán?»-okat
  szokott odavetni; fejcsóválások közt tekintve le a még-még meleg
  cserépkályha tetejéről, melyhez támaszkodva nagy buzgalommal firkál
  kitépett irkalapokra valamit…
  Vannak emberek is, kik szelíd és tükröző szemekkel járnak és semmi sem
  idegen tőlük; például Szelényi papa, a zsíros reverendájú, nagyszivarú
  öreg fizikatanár ezek közül való volt. Szeretett mindent, – tehát látott
  mindent, ami a házban és a szívekben, – e kis világban történt. Igaz,
  hogy mindenkit megszólított és kikérdezett, akivel épen találkozott.
  «Ahá, – hát a kedves Kunigund nővér nem barátja, úgy-e, a magasabb
  tudományoknak? «Für solche Affinen!» – hisz mond is valamit! Ő ugyebár
  azt tartja mostanában, amit a régi, bölcs latinok: öregeké a szó a
  tanácsban! És soror Virginiát nagyon érdekli a kivándorlási kérdés; őt
  sok kérdés érdekli általában, mi? De csak ha «a mennyei gondviselés
  akaratával nem ellenkezik» – természetesen. De azt már bizonyosan igen
  szeretné tudni, vajjon odaát a tengeren túl hány éves korukban kapnak
  politikai jogokat a nők? S a nagy harisnyagyárak üzemében a kék teljesen
  kiszorította-é már a szivárvány többi színeit? – Hát Gregoria kolléga
  egészsége javulgat-é? Elmegy-é Sweizba e nyáron? Én tudom, mitől függ
  az; talán ő is tudja. Vagy nem szívesen megy el innét? Sohse láttam nőt,
  ki ennyire értett volna a gyakorlati gazdaságtanhoz elméletben! Hiába, a
  talentumok közös családi eredetre vallanak!
  – A mostani negyedévesek? Sohse volt még itt okosabb, tiszteletreméltóbb
  évfolyam, mint ezek. Vannak köztük, akiket már nem is kisasszonyozni, de
  nagyságolni volna kedve az embernek, oly érett, bölcs, öntudatos nő;
  (ezért hívom én csak Böskének, máskép bölcs Diánának) – mert nem, nem
  önökre céloztam, Szidónia és Gizella kisasszonyok, bár sejtem, hogy
  magukra vették. Nna, hisz nem is mindenesetre álló, megdönthetetlen
  sarkigazság és természettörvény az, hogy: hosszú szőke haj, rövid… no,
  hogy is mondtam? Ennek különben nemsokára ki kell sülnie itt ebben a
  házban; mert ugye nem minden kegyesrendi nővér vágatja le természetes
  fejdíszét beöltözéskor; nem mindegyik hisz a közmondásban. Na,
  meglássuk, eljátszodjuk-e a «Segélykérő Nők»-et? Hehe!»…
  Igy élcelt, csipkelődzött ilyen együgyűen, ártatlan, kedves, hamiskás
  arcával a fizikaszobában, a tanári előtt vagy az Újépület folyosóján;
  mindenütt a leghálásabb publikumtól körülvéve. Magános, családtalan öreg
  pap volt, egy rideg hónapos szobában élt a kis fizetésből, amit az
  apácák iskolája adott neki; Nem voltak barátai sem a városban, sem a
  püspöki udvarnál, nem akart sem kanonoki stallumot, sem lila-övet, nem
  járt sehová és a zárdán kívül nem is látott nőket. Ez a
  «Természettudományi Szertár» volt az ő klubja és kaszinója; e szelíd
  évődések: társas élete.
  Azok közül a nővérek közül, akik az árva kis Gross Helént édesgették és
  pártfogolták, – Berchtolda, a noviciátfőnöknő nyerte meg legjobban a
  bizalmát. Ez becsületes és józan nő volt, – csúnya és közönséges kis
  pisze arccal és kancsal, világoskék szemekkel. Egy helybeli kis
  hivatalnok árvája, – testvérnénjével varrodát nyitottak volt és ő volt a
  kifutó; ő hordta haza a kész munkát és tizennégyéves korában jól ösmerte
  a helyi intelligencia minden kis ügyét, pletykáját és megtudta ítélni a
  kisvárosi dámák erkölcseit. De nénje, az öregleány elhalt váratlanul és
  a kicsit tudákos, csúnya és erényes leányka «hivatást érzett», hogy
  zárdában töltse életét. Természetes okossága, tudásvágya és judiciuma
  révén azok közé került, akiket magasabb diplomára képeztettek; a
  fiókházban együtt volt Virginiával s ennek ajánlására tette a boldogult
  Würdige a jelöltek főnökévé az akkor betegeskedő, öreg Simonea helyett;
  noha az még nem töltötte be a hatvanadik, a «penziós» évét. – A kis
  bajor leánnyal is szokása szerint nyiltan, anyásan és nyájasan beszélt.
  – Hány éves is vagy te leánykám?
  – Húsz multam, tisztelendő nővér.
  – Hm, húsz éves korodig a világban éltél. És még mindíg itt állsz
  bizonytalan lélekkel és nem találtál magadnak hozzádillő életformát.
  Voltak-é kérőid?
  – Én nem mentem Münchenben soha bálba, sem társaságba, a gyámom nem
  akarta, mert…
  – Nos?
  – Azt akarta, hogy az unokaöccséhez menjek. De én nem akartam; nem;
  megmondtam, inkább eljövök a nénihez és apáca leszek!
  – Nono fiacskám! Igy ne; dacból, gyerekességből nem váltunk jegyet
  Üdvözítőnkkel. – És miért is ellenkeztél? Valaki más volt eszedben?
  – Nem, – akkor még nem!
  – Akkor nem? Tehát azóta? – Nos, nekem úgy bevallhatod, mint
  édesanyádnak, akit nem ösmertél. Én tudom, hogy kinn a világias dolgok
  és érzések uralkodnak; én nem ítéllek meg; hisz a házasság is egyik
  szentség a hét közül. – Nem kell, hogy nevet és körülményeket mondj;
  szóval foglalkoztatja-e érzelmeidet valaki; egy férfi?
  – Igen! – vallotta a német leányka halk, fullatag hangon.
  – Úgy! – No és – viszonzásra találsz? Remélheted-e azt, amit «földi
  boldogság»-nak hívnak? Remélheted-é – őáltala?… No, mit gondolsz kis
  lányom?
  A kis Helén meleg barna szemeit elfutotta a könny; a szája remegett;
  elővette a zsebkendőjét és belesírta bánatát: «Nein, nein! Er ist nur
  mein Ideal!»
  – Hátha tévedsz? Biztos tudomásod van róla, hogy érzelmed viszonzatlan?
  Helénke lejebb hajtotta barna fejét és igent intett a zsebkendőbe; vagy
  tán csak zokogó csuklás volt ez. Síró, csepergő tavaszi olvadása fiatal
  életének, nagy árvaságának, nagy idegenségének; jóleső, szerelmes,
  érzelmes német bánatának, mely csak lefordíthatatlan germán szókkal
  volna kifejezhető, nyújtott, mély zengésű versekbe fogható: Wehmut,
  Demut, Schwermut… S amelyre újabb táplálék mindössze annyi, hogy mikor a
  gyászeset után Holzerné, a derék kis barátnő itt volt részvétét
  kifejezni és szívére ölelgette a fogadószobában, – elsúgott,
  elcsicsergett néhány «külső» ujságot hirtelen. «Tudod, valami műkedvelő
  szinház lesz, azt hiszem, én is játszok, mert jótékony; és felkérték
  Töfflerkét is; te, és azt hallottam, hogy az a leány is fog játszani,
  mert bejött most farsangra a pusztájokról; de valami szívtelen szerepet
  adtak neki; olyat, hogy nagyon szép és gonosz, mindenkit elcsábít; és
  te, furcsa lesz, ha még együtt fognak szerepelni ezek!»… Ennyit
  mindössze. Ám Helénke tudta, hogy a gyász ürügyén most semmiáron ki nem
  engedné őt vendégségbe barátaihoz a szigorú Kunigund; hogy most
  soká-soká, tán hónapokig vagy még tovább nem fogja látni azt, akit «nur
  mein Ideal»-nak nevezget forró és szemérmes ábrándjaiban. Hogy az a
  gyönge szál közöttük, – meleg, értő pillantások, rövid kézszorítások, –
  elszakad, szétmállik, ha nem lesz alkalom továbbszőni, ó, – ennyire
  ösmerte már a férfiakat; és ott lesz a másik, majd találkoznak, együtt
  mulatnak, kibékülnek… És elgyávulva, reménytelenül, csacsi
  leánybüszkeséggel és dacos boldogtalansággal, – könnyekben fürdetve
  esténkint a párnát, – végzett magában az életével, lemondott. – Mindegy
  már neki úgyis! Csak Ő ne tudja meg soha! Hogy egy szív miatta
  összetörött!…
  – Ha így van kicsikém, – simított végig a jó Berchtolda e barna
  fejecskén, – de ne sírj, no ne! Ezek a fájdalmak elmúlnak, én tudom! Nem
  érdemes erre gyarló, földi férfi… Ha így áll a dolog, akkor csakugyan
  igazad van abban, amit az előbb mondtál. Gondold meg jól, hisz fontos
  dolog. Sok bánatos, csalódott szív lelt már megnyugvást ezek közt a
  falak közt!
  Bólintott, kicsit fontoskodva, – büszkén, hogy világi dolgokban is
  megértő és tájékozott tud lenni; és csókra nyújtotta a kezét. És a kis
  Gross Helén megnyugodott és felbuzdult rajta, hogy neki «jól meg kell
  gondolni» valami fontos dolgot; és saját sorsa kemény kormányosának,
  regényes, komoly tragikai hősnőnek érezte magát. Ó, sokkal inkább
  bizony, mint mikor egy más nővér; az öreg Leona vette elő és elmondotta;
  hogy múlt éjjel álmában látta a boldogult Főasszonyt, ki tudtára adta
  most már határozott kívánságát, hogy unokahuga kövesse nyomdokait és
  szeretett rendjébe lépjen…
  – «Helyesen cselekszünk-e és a szerzet érdekei szerint, kedves soror
  Berchtolda, – (aggodalmaskodott Virginia néha) – hogy a kis Helénben mi
  is ezt a hajlamot ápoljuk? Tudja, mily könnyen vádolhatnak meg majd
  ellenségeink avval, hogy anyagi számításaink voltak és… ej no, hisz ön
  tudja, mikép gondolkoznak azok a nővérek, kik nem abban látják a rend
  javát, amiben mi keressük! (Fordítson Isten mindent legjobbra az ő
  végtelen bölcsesége szerint!) – Tudjuk, ők úgy gondolják, – ez a
  hozomány elrendezné a sürgősebb bajokat és olyan pótlékokat nyújtana,
  melyekkel elodázhatnák az üdvös és szükséges javításokat. «Minek jobb
  rendszer, kiadósabb gazdálkodás, magasabb iskolák, több munkaerő. – ha
  készpénzzel segítni és húzni lehet és maradhat minden a régiben?» Én
  nyiltan megvallom: szeretném, ha a mi rendünkben fölöslegesekké válnának
  a pénzhozományok. El lehetne ezt érni! Akkor csak rátermettség és igazi
  hivatás számítna, senkinek sem kellene különös rábeszélés – munkával és
  jobb berendezésekkel minden menne! Hisz mi tudjuk…»
  – Igenis, mi tudjuk kedves nővér; és ezek a «mi» sokkal többen vagyunk,
  mint gondoltuk. – bólintott Berchtolda, mint aki mindent egygyel jobban
  tud. – Ahogy a fiókházi főnöknők leveleiből, a sorok megől, a
  hangúlatból kiérzik; ó, legyen egész nyugodt, kedves nővér! Egész
  világosan úgy van ma a dolog, hogy bármiféle pénzsegély, bárhonnan is, –
  a mi üdvös céljainkat fogja előmozdítani, nem pedig fölöslegessé tenni,
  mint némelyek gondolják.
  – Istennek hála, ha úgy van, kedves nővér; mert ez azt jelentené, hogy a
  Gondviselés akarata a mi szándékaink mellett van! Én szívből hiszem,
  hogy ezek helyesek; bár a Szentlélek felvilágosítana mindenkit. Hisz
  tudom, hogy ők is a jót akarják, de úgy érzem, nem a helyes úton Isten
  óvjon tévedéstől és balvéleménytől! – Egész világos nehezteléssel
  viseltetnek irántunk és mindig egymásközt vannak.
  – Az el fog tűnni, kedves nővér, el fog oszlani, mihelyt a Magosságbeli
  a szavazás rendjén megnyilvánítja akaratát.
  – Úgy van kedves nővér; a mi dolgunk aztán csak alázat és engedelmesség!
  – felelt Virginia önámító buzgósággal és elköszönt: – megnyugtatva a
  kegyesség és jámborság e kölcsönös, úgyszólván szakszerű kifejezéseitől.
  … A karácsonyi napok is eljöttek s a gyász idején egyhangubban folytak a
  rendesnél is, noha nem kevesebb misével és imádsággal. A legtöbb
  növendék hazament a szüleihez; a II-es hálóban például csak Helénke meg
  Kornélia álmodozott a szünidőben is, (noha Kornélt szívesen meghívta a
  falusi nagybácsi, de nem volt kedve hozzáutazni), és Marika sütögette a
  fru-fruját, – (ő megírta apjának, az öreg állomásfőnöknek, hogy
  útiköltség helyett inkább egy aranyórát szeretne karácsonyra.) A
  Silvester-esti «bál» is elmaradt ezidén. Más években úgy szokott lenni,
  hogy növendékek, jelőltnők és novicok, sőt néhány fogadalmos soror is –
  összegyülnek a földszinti óvodában, mert az a zárda legnagyobb terme,
  aztán egy növendék zongorához ül és elkezdik a táncot. A párok négyeshez
  előre foglalkoznak; szép fiatal apácák táncai néha hetekkel előbb el
  vannak igérve, szétkapkodva hódoló növendékek közt; a lassú csárdásra
  ott kérik fel őket, miközben sokáig szabadkozniok illik azután paposan,
  módoson és kelletlen arccal lépegetni pár percig; míg a «gavallér»
  lányok lázas-pirosan serénykednek vagy olvadoznak; s a «rendező»
  harsányan kiáltoz. Szidi meg Gizi mindegyik évben csak ezért az estéért
  itt szoktak maradni a karácsonyi szünidőre; de most lemondó szivvel
  írták meg, hogy hazamennek; hisz nem táncolhattak volna ez idén a bájos
  Emerikával.
  Jókedvüen, agyon-etetve, csipkésújjú otthoni ruhában érkeztek vissza tíz
  nap múlva. Király Erzsin is szép, új, sötétszürke útiruha volt, mikor
  megérkezett; ilyenkor lehetett látni, milyen pompás a telt, magas alakja
  és milyen szép habfehér, üde bőre, gyönyörű nyaka, válla van; és szőke
  haja mily dús, hullámos-fényű a divatos, angolos lefésült frizurával.
  «Igen, – suttogta Kornéliának, ki mohón vizsgálta apróra külsejét,
  mielőtt az öreg visszaparancsolta rá a kék intézeti gunyát, – tudod,
  mindjárt első nap kizsaroltam szegény anyámból, hogy ruhákat
  csináltasson, (Szerencsére zsidólány a szabónénk, éjjel-nappal varrt
  szegény), mert ünnep-harmadján leutazott, ahogy megigérte, – leszökött
  nagy ügygyel-bajjal ő, a – kis öregem, no! Milyen kedves, drága,
  megható, volt, Istenem! Minden jót megérdemelne egy ilyen ember! – Te, a
  másik ruhám még szebb, az egy fekete bársony; mélyen kivágott, de egy
  plasztron jár bele fehér selyemből szolidabb alkalmakra; képzeld, el is
  hoztam ide azt a ruhát. Egyszer beszökünk a garderobba és megmutatom. –
  volt otthon egy tiszti estély Silvesterkor, (a bátyám persze főrendező,)
  – és oda ő is eljött: – «kerületünk – országgyűlési képviselője, ki
  jelenleg városunkban időzik» – írta a helyi újság. Csak úgy véletlenül,
  persze; és egész éjjel együtt mulattunk. Milyen megértő, drága lélek is
  az én anyám!… És gondold csak, most együtt utaztunk, elkisért a vonaton;
  első osztályú kupéban…
  «Mén-ni lévetkezkedni! Sofort! Ihr unverschämte! Eben lumpige
  ruha-rongyosban! Ném akarjam látni én!»
  Az öreg toporzékolva hajszolta a garderob felé az ujonjötteket, hogy
  minél előbb kivetkőztetve lássa az otthoni, szabados, sajátos, idegen,
  «réndetlen» hüvelyből, mely az ő hatalma korlátaira emlékeztet.
  Január közepe táján mégis fölvehette egyszer a szőke Király Erzsi
  gyönyörű feketebársony ruháját; persze, a fehér selyem-plasztronnal,
  melyet «szolidabb alkalmakra» csináltatott hozzá. Soror Virginia akarta,
  hogy a képezdésznők «Szent Teresia önképzőkör»-e tartsa meg ez idén is
  évi rendes díszgyűlését az alakulása évfordulóján. Hisz a képző külön
  intézmény, – «kulturintézmény» (így mondta) – s a zárda gyásza nem
  érinti oly közvetlenül.
  A leányok osztályonkint özönlötték el a nagy énekterem padjait. A
  bejárók tarka, olcsón «fess» ruhácskái elszabott formákkal vagy rikítóan
  egyéni ötletekkel símultak fiatal bájaikhoz; hangos, erőszakosan diákos
  modoruk lármája betöltötte a hátulsó sorokat. A kékruhás bennlakók
  csoportokban suttogtak és halkan vihogtak; a körgalléros jelöltkék s a
  még tanuló ifjú novicia-apácák modoros félszegséggel, idegenül állongtak
  a zongora körül. Itt, nyilvánosság előtt még a régi szemforgató stilus
  uralkodott köztük, – csak «maguk közt», a noviciátban mertek
  pajkoskodni. Végre csend lett és mindenki felállt; egy csoportban vonult
  be a tanári kar: Kapossy, az osztályfőnök és díszelnök az élükön, morcos
  szép szemeivel és összehúzott ajkaival, melyek mintha örökké valami léha
  és bünös inzultus ellen védekeznének. Ott volt a hittanár is, Fóth
  tisztelendő szép nyegle arcával, kanászos mosolyával; s Szelényi, hasán
  pihenő kövér kezekkel ült mögötte, csakhamar és mélyen tünődni látszott
  az alig elhangzott «Szózat» utolsó akkordjain, mert a folyosón kellett
  hagynia a vastag szivarját; itt mégsem lehetett dohányozni. A
  tanárnőapácák közül itt voltak: Virginia, Magdolna és a halvány Gregoria
  a rajzmesternő is nagy, törtfényű, udvaros szemeivel.
  A jegyzői jelentés után az ambiciózus harmadéves olvasta fel dolgozatát,
  szép mű volt, tartalmas gondolatokkal; húsz estén dolgozott rajta
  leszorítva Erzsit a kályha tetejéről; és a regrációban is naponta
  legalább féloldalt. – «Az ember megindul a rögös pályán, – olvasta
  ünnepien magas és kissé fullatag fejhangon, mely a siratóasszonyokéra
  emlékeztetett, – az ember fut, törtet, lihegve küzd, lábait felvérzik az
  éles kövek, arcáról verejték hull, homlokát a forró nap égető sugarai
  perzselik, de ő csak megy, kábultan, eltikkadva; ereje végső
  megfeszítésével törtet a cél felé. Az út szélén kicsiny, illatos virágok
  mosolyganak rá; de nem, ő nem nyúl értük, hogy leszakítsa. Vágyó, epedő
  szemei a célpontra vannak függesztve, hol a ködlő magasságban zöldellő
  pálma virul. Ámde a cél még messze van s a magasságok levegője ködös és
  hideg. Ám a küzdő nem törődik ezzel! A hiú világi dicsvágy magával
  ragadja lelkét; nem látja a nyiló virágokat, nem érzi a napfény perzselő
  lehelletét; csak száguld egyre tovább… tovább…! Ámde ereje lankad,
  lélekzete kifogy, csurgó vére pirosra festi az út porát…»
  És így tovább – «tovább… tovább!» – fuvolázta a fiatal törekvő azzal a
  modulációval, ahogy Várady Antalt s az Ábrányiakat szavalták vidéki
  matinékon. Teljes félórába telt, míg a makacs symbolum «az ember» rájött
  végre, hogy a világias, hiú törtetés mit sem ér; – míg végkimerülésben
  összeesve megvallotta a hallgatóinak, hogy a lélek igazi békéjét nem
  érte el, mert «az csak a vallásban és az isteni Gondviselésben való
  megnyugvásban keresendő».
  Mikor a szerző berekedve és pirosan az izgalomtól, lüktető halántékkal
  helyére ment, mindjárt fel is ugrott a padban a «dolgozatbiráló» egy
  kisütött hajú, kebles bejáró leányka pipes, piros bluzban.
  «Szerény birálatom szerint – olvasta hadarva egy gyürött papirlapról – a
  felolvasott dolgozat kitűnő stilről tanuskodik. Igen gazdag diszitő
  jelzőkben és még erkölcsi tartalomban. Különösen szép a bevezetés, bár
  én a tárgyaláshoz arányítva kissé hosszúnak találtam és nagyon megindító
  az élet szenvedéseinek és csalódásainak festése. Meglátszik, hogy igaz
  érzésből fakadt. A befejezés is igen hangulatos, de véleményem szerint a
  «verejték» szó többszöri ismétlését kerülni lehetett volna, vagy valami
  mással helyettesíteni, a jóízlés követelménye szerint. Továbbá azt írja
  egy helyen, hogy «a magasságok levegője ködös és hideg», – ámde az
  előbbi hasonlatban pálmáról beszél; holott tudjuk, hogy ez délszaki
  növény és nem nő meg ködös, hideg helyen; ezt kényes szobapálmáinkon is
  mindennap tapasztalhatjuk, (Indokolatlan derültség!) Különben ily hosszú
  dolgozat írása nagy szorgalomra vall és nagyon dicsérendő, különösen egy
  harmadévesnél, ki mához egy évre már a képesítővizsgálat egész életre
  kiható küzdelmei előtt fog állani».
  «A birálata egészben véve igen helyes, kisasszony, – bólintott
  rendületlenül komoly képpel Kapossy, a díszelnök. – Csak egyet szeretnék
  kérdezni; ön kifogásolta a «verejték» szót. Mondja meg, például ön mit
  alkalmaz e helyett? – Nos?
  A pirosbluzos kis «prepa» fülig pirulva, mereven és tanácstalanul nézett
  maga elé, mint aki a leckében megakad és sugásra vár. «Izzadság»…
  «Kigőzölgés»… kelt szárnyra halkan az ijedt csöndű teremben, de egyiket
  se merte utánamondani. «Hát jól van, – fejezte be végre az osztályfőnök
  fanyar mosollyal, mert rájött, hogy maga sem találna alkalmas synonimát,
  – most menjünk tovább. Remélem, a következő gyűlésre eszébe jut,
  kisasszony és akkor megmondja nekünk is.
  A frufrus leányka megszégyenülve ült le. Fóth tisztelendő a pódiumon
  ugyancsak csóválta a fejét, – ő ugyanis költő hirében állt; a most zengő
  négyszólamú karének szövegét is, a «Fel, viadal…» kezdetűt ő szerezte. –
  Szelényi papa keze még mindig a hasán volt, de már nem tétlen
  malmozásban; – fognia kellett, s kövérke fejét kissé behúzni a káplán
  széles vállai mögé; mert egyenletes, jóízű hötyögéssel rázta, ringatta a
  nevetés. Már nem is gondolt a kinnhagyott szivarjára: fényesen mulatott.
  Most következett a Király Erzsi száma: «Szondy két apródja.» A pompás
  bársony ruhában, magasnyakú, fehér betéttel; oldalfelé fésült, dús,
  hullámos hajával – az ő egyszerű fölényével, mely oly jól illett telt,
  erőteljes fiatalságához, hogy ezt tudva még szándékkal hangsúlyozta is
  kissé, – így lépett ki a padsorok elébe. Fóth tisztelendő előre
  nyújtotta nyakát a Gregoria magas fátyla mögött.
  Évekkel ezelőtt, a hatodik felső vizsgáján Erzsi szavalta már ezt,
  legszebbjét minden élő magyar versnek; – annyira tetszett neki már akkor
  is, hogy sohsem feledte el; nem kellett hát újra megtanulni és igazában
  csak azért «ugrott be» most a szavalásba, mert valamiben illett egyszer
  legalább szerepelni minden negyedévesnek és a dolgozat-iráshoz lusta is
  volt, meg nem is tudta soha ezt a sajátosan közhelyes, zárdaiskolai
  stilust vizenyős jelzőivel és «arányos befejezéseivel». De még inkább
  azért, hogy ürügye legyen egyszer magára venni a «ruhá»-t és megmutatni
  a társnőinek, mert már szörnyű kiváncsiak voltak rá. Hát csakugyan
  gyönyörű volt. Tisztán csengő alt hangján, egyszerűn és megindultan
  beszélte végig a nagy morálkölteményt; zengő, kissé nyújtott
  recitativókkal jelezve mindenütt a lantos ifjak énekét. A biráló aztán
  ki is jelentette, hogy «ily hosszú költemény betanulása dicsérendő
  szorgalomra vall» és hogy «kár azonban, hogy a költeményt inkább csak
  elmondta, mint szavalta» és hogy «helyenkint kissé énekelt». – Soror
  Magdolna nagy, hófehér fogai most kivillantak egy vidám és elnéző
  mosolyban. «Nagyon szépen mondta; csakis így helyes és így ízléses!» –
  szólt Erzsinek egyszerűen, bólintott a fiatal leány felé és értelmes
  szemeivel, nagy rokonszenvvel mustrálgatta egy ideig.
  Aztán jött még sok szavalat, birálat, solo és karének. Mindenki nagyon
  éhes volt, amikor délfelé véget ért. De Fóth káplán azért megvárta a
  folyosón Erzsit.
  – Kérem csak egy percre kisasszony! – szólította félre közfeltünést
  keltve. – Először is hadd gratulálok. Nem is tudtam, hogy önnek ilyen
  szép… szép beszédhangja van. A szavalásába ugyan én is több erőt,
  hatást, lendületet kivánnék; de a hangja nagyon alkalmas; én ki tudnám
  fejleszteni az ön előadó tehetségét.
  – Igazán, tanár úr? mulatott a leány kissé világos gunnyal, de a káplán
  nem vette észre.
  – A legkomolyabban! Nekem elhiheti, én értek az efféléhez, szakmámba
  vág. – Úgy, hogy nekem valami tervem is van magával, mindjárt el is
  mondom. Nézze kérem, pár hét mulva itt megnyilik a mi legényegyleti
  katholikus kaszinónk; egy kis ünnepéllyel kötjük egybe, csak magunk közt
  leszünk, papok és katholikus tanárok; nekem kellett faragni egy ünnepi
  ódát; ilyen az, ha az embernek költői híre van. Hát arról van szó, hogy
  ezt önnek kell elszavalnia; alkalmasabb hanganyagot nem is képzelek;
  csak persze, az előadásban majd adnom kell néhány utasítást.
  – Ó, de hisz az alig lehetséges, tanár úr! Esti ünnepély, hogy mehetnék
  ki a zárdából? És kivel? Nincs is a városban ismerősöm.
  – Ez nem akadály, édesanyám szivesen gardirozná, s haza is kisérné a
  vacsora után. Vagy még jobb – majd őnála alszik, a vendége lesz
  éjszakára, hisz úgyis szombatnapon csináljuk és – én úgysem lakom
  anyámnál.
  – Ó, nem ez aggaszt! – vágott szavába a leány és elnevette magát. – De a
  kimenő! Soror Kunigundtól kellene kikérni.
  – Jaj azzal én nem állok szóba, mert… mert vele álmodok! Mást kéne
  kitalálni. – Nézze, ez a Virginia – ez tulajdonkép kedveli az ilyesmit,
  «elveivel egyezik», mi? «A katholikus felekezeti érzület fejlesztése»,
  mi? És a tanítónő-képzőnek papiroson legalább ő az igazgatónője; ha
  tényleg minden a Magdolna gusztussa szerint történik is. De annak sem
  lesz kifogása, bízza csak rám!
  – Ha el tudja intézni, tanár úr, – én nagyon szivesen!
  És elköszönt, miután még vagy kétszer megtanárúrazta a káplánt, kinek
  sehonnét sem járt ki ez a titulus, tehát sokat tartott rá.
  Így történt, hogy bár Kunigund nővér naponta fujt, prüszkölt és
  csatorált, – Erzsi nemsokára mégis csak tanulni kezdte a jeles ódát,
  melyet különben módfelett utált. Huszonnyolc versszakból állt és így
  kezdődött:
   Küzdj, tégy, evezz, állj szembe a viharral.
   És sajkád győz a hullámok felett.
   Akarj, s foszlik nehéz köde a légnek,
   Kisüt a nap sötét felhők megett.
  Ha zöld sziget viránya intve hina, – és így tovább, és így tovább… A
  negyedévesek körülvették, csudálták, irigyelték, kiváncsiskodtak.
  – Tánc is lesz? – kérdezte Szidu, aki a nappali teremben szemközt ült
  Erzsivel; de hirtelen leszegte a fejét a Neveléstörténet-könyvbe, mert
  az Öreg körülsétálva az asztalokat, épen mögötte ment el csörögve a nagy
  olvasóval.
  – Ott lesznek az összes tanárok – tünődött Kornélia fölvetve nagy, sötét
  szeme lusta pilláit. – Egy asztalnál ülsz majd velük és nem úgy fognak
  beszélni veled, mint iskoláslánnyal, hanem mint társaságbeli hölggyel.
  Vajjon hogy beszélnek? Elmondasz úgye mindent?
  – Hát hisz ki is vénült már az iskolásságból egy némelyik…! –
  rosszalkodott Marika, ki mióta a káplánjávál összeharagudott, Erzsihez
  is sokszor volt barátságtalan, – Kornélt háta mögött mamlasznak csúfolta
  és inkább Sziduékkal meg harmadévesekkel barátkozott. Egy héttel a
  szereplés előtt nagy piros pattanás támadt az Erzsi orra cimpáján, – tán
  a zárt levegőtől vagy a sok kelt-tésztától. Soror Kunigund régen nem
  nézett valamit olyan gyermekes, gúnyos elégültséggel, mint ezt a kis
  kelevényt; de a jó kis Geralda valami háziszert, kenőcsöt kért rá a
  konyhanővérektől. Az egész kettes háló leste, kurálta napokon át a
  pattanást és szívvel örültek, hogy a hét végére mégis mulóban volt.
  «Erzsikém, nézd, csak egyet akarok kérni tőled, – bujt hozzá Kornélia,
  mikor minden elcsöndesült. – Nézd, énnekem már mindegy az egész,
  láthatod; mert aki olyan okos ember létére úgy be tud ugorni és el tudja
  hinni, hogy egy ilyen, mint ez a Pável, hogy ez egy komoly leány és
  őszintén érdeklődik a tárgya iránt… nem, az ilyen emberrel nem érdemes
  törődni és én nem is törődöm. Tisztán csak azért, mert tudom, hogy ő
  mégis egy derék és egy idealista, egy tiszteletreméltó; és talán valami
  nagy bánata is volt egyszer, az úgy rá van írva az arcára… és én tisztán
  csak felebaráti szeretetből…