Hangyaboly: Regény - 7

tudjon gondolni, ösztönös, gyerekes, kétségbeesett menekülésre. Mint a
mókus, surrant fel a széles lépcsőn, három fokot is ugrott, nem bánva
hosszú, komoly ruhája méltóságát. Az első emeleten nem is állt meg, csak
rohant tovább a másodikra, ahol az apácák hálótermei vannak; földig
hófehér függönnyel körülzárt kabinettjeikkel. Az első terem ajtaját
bevágta maga előtt és szinte előrebukva, eszelősen besivított: «Rabló,
gyilkos! Hamar fel! Egy férfi… egy őrült van a zárdában!» – Aztán nyitva
hagyva az ajtót, loholt a következő terem felé; öt nyilott itt
egymásmellett. A jobbszárny volt ez; a középkorú, tanító és dolgozó
«fogadalmas» nénék lakóhelye.
A folyosó egy-két perc alatt teli volt elrémült, kiáltozó, kezüket
tördelő alakokkal; félig felkapkodott fátyolok alól hajtincsek
kandikáltak elő; a váratlan éjszakai riadalomban, e zilált és hirtelen
meg se értett szituációban még a legokosabbak, a mindig józanok is
elvesztették fejüket. Tömörültek a lépcsőnél, futkostak tévetegen és
kérdezősködtek. «Hol, merre?» «Ki látta?» «Hátha csak képzelődés, az
Istenért!» Néhányan sírógörcsöt kaptak; de a lépcsőn még egyik se jutott
lejebb. Az első emeletről semmi nesz sem hallatszott.
A két szárnyat a templom választotta el; idefenn már csak a kórusa
nyílott egy folyosóra; előtte pár lépcsőnyi emelkedettebb hely, mély
köríves ablakkal és Szent József szelid, atyai szobrával. Itt haladt
átal e percben, kezében lámpás – mély térdhajlással a templom kórusa
felé – a mai hajnali várta. A balszárnyat, az öregekét járta volt be
épen, kötelesség szerint megnézte a kályhák kihamvadt parázsát és
neszelte az alvókat, nincs-é köztük hirtelen rosszul-lett, segélyre
szoruló. Most kemény, határozott léptekkel jött, teljesen rendbeszedett
ruhában, nagy csodálkozó szemeit rámeresztve a sokadalomra.
Meggyorsította a lépteit és felemelte a lámpát. Adél volt; valaha
Komoróczy Sára.
«Mi történt, az istenért? Micsoda? Ki? Hol?… Uristen és ti itt álltok –
idefenn? A másik lépcsőn vagy a kápolna alatt feljöhet akárki és eggyel
feljebb a növendékeink alszanak. Rögtön elosztódunk, egy-kettő háromfelé
– így ni! Ti maradtok; ezek induljanak erre a hátulsó lépcsőhöz! Önök
velem, gyorsan, lefelé! Meg kell keresni, ki kell seprüzni, ha csakugyan
van valaki. Minden lámpát fel; világot mindenütt!»
Egyszerre megindultak lefelé; már hősen, bátran mind, szervezett
tömegben, együtt. Egyszerre tudták mind, hogy meg kell védeniök a
zárdájukat, hírnevét, fiataljaik és öregeik nyugalmát, tán életét is.
Három oldalról, futva, lihegve és topogva rohantak és robbantak le, mint
a feltüzelt harcosok. Mert Komoróczy Sára járt legelől, a deli, a hangos
és erős gentrylány, akinek helyén az esze és nem ijed meg egyhamar.
«Hadd lássuk csak, hadd lássuk azt az «őrült»-et; hadd páholjuk el azt a
rablót! Csak egy volt? Merre van hát, hol bujkál, jöjjön elő! Lássuk,
lesz-é még másodszor is kedve csúfságot… nini, ahol ni!»
Egy szempillantásra megtorpanva állt meg az apácasereg. A feketült
szentkép előtt, a mécses halvány világánál megrévlett most a betörő
csúfos, minden érzésüket sértő silhoutteje. Ám Adél azt nézte meg csak
hirtelen: mi lehet jobbkezében a fényes kis tárgy? De nem revolver volt,
nem, – jól látta, egy zsebóra. Állt egy helyben és a perceket
számlálgatta.
«Áh, most megcsipjük! – kiáltott Adél üvöltő, gúnyos, harci riadallal –
most nem menekül! Zárjátok be a kaput, ó, ó, tárva-nyitva! Bezárni, hogy
ne menekülhessen! Hé, Jancsi, Miska, Tráján! Keljetek! Hamar, kötelet!»
Loholva szaladt ki az udvarra, el a szivattyús kút mellett, majd a másik
udvaron végig, az «Ápolda» előtt, a nedves márciusi éjben. Az istállók s
a kertész háza közt laktak a hetesek, kerti munkát végző, vízhordó, meg
tehenes-legények. Van tíz éve, hogy soror Adél nem szaladta ki magát
ilyen kedvére. «Keljetek már! Lusta kutyák! Alávaló mamlasz barmok! Elő,
kötelekkel, hamar!…»
És mégis, mire az álomszuszékok felcihelődtek, mire előkeresték a
kötelet; messzire illant már a mocskos kisértet régen. A földszintnél
tovább egyáltalán nem is jutott; néhány folyosón futkosott
keresztül-kasul, céltalan vágtatásban, egyedül a komor szentképek alatt.
Aztán megállt; szétnézett. Megzavarta a szokatlan helyzet, iromba nagy
árnyékát látta a szines mécsvilág előtt, – a némaság; a szűk folyosók; a
falon egy másik meztelen férfitest halotthalvány mozdulatlanságban, – a
vérző, a szelid, áldott ismerős, szemérmetes, ott – a feszűleten.
Megborzadt, fogai összeverődtek, fázott; – de tántorogva és konokul
megállt mégis egy lámpa alatt; rámeredt az óralapra és se látva, se
hallva számolni kezdte a másodperceket. Már hallotta a zajt, léptek
robaját, női sakálüvöltést egy valaha ismerős ajakról; de még húsz
másodperc volt hátra… még tizenöt, igen. – Végre, – vége! És most usgyi
– ki innét, ki ahogy jött, minél előbb. Józan volt már és rettentően,
testileg szégyenkezett. A «Porta» nyitva volt és senkisem szaladt, hogy
bezárja előtte, hogy kelepcébe fogja. Nem is közeledtek felé, sötét
csoportjaik ott maradtak, újra elnémulva, a folyosók homályos mélyén. A
vezérük akkor loholt végig kiáltva és harsogva az udvaron; de hiába, –
ők úgylátszik, mégsem akarták nagyon ezt a hadifoglyot, jobban is
szerették, ha elmenekül! Kinn a kapu előtt a cigányprimás készen
tartotta már a prémes bundát.
Jancsi, Miska, Tráján ott álltak a nagy kötéllel, de a merénylő azóta
már kezében is tartotta ocsmány fogadása díját.
A hangyaboly, melybe kívülről belerugtak, még soká zúgott és nyüzsgött
tehetetlen bőszült morajjal. A folyosók tömve voltak, mindenki ott volt
már és azok, kik mélyen aludtak ez emlékezetes ötperc alatt, – most
utólag felkászolódva, még hangosabban és rémültebben tárgyalták az
esetet. Legvalószinübbnek tetszett, hogy őrült jutott be a falaik közé;
valójában nehéz is volt másképen elképzelni. Kissé távolabb, a «lurdi»
folyosón már több alakról is beszéltek, volt aki hármat is látott, noha
az imént ébredt fel. Egy novicia reszketve elevenítette fel «Jack, a
hasmetsző» régi és szörnyű legendáját. Végre felmozdult a balszárny is,
ezek csak most hallották a dolgot; sápadtan, merev arccal álldogáltak az
öreg németek; gyanakvó, vádas szemekkel némán sandítottak a
fiatalabbakra, kikkel úgyis titkos feszültségben éltek; majd egymásra,
összebólintva egyetértően; bár még maguk sem tudtak értelmet adni ennek.
«Ach Jessas!» – «Um Gottes Willen!» – «Jessus-Maria-Joseph!» – hangzott
minduntalan.
Már néhány perccel előbb, Geralda, a fiatal felügyelőhelyettes volt az
első, kinek eszébe jutott felszaladni a harmadik emeletre; ott csak
növendékek és jelöltek hálószobái voltak; két ellenkező épületágban. Itt
akkor még teljes csend honolt; ám felsiető léptei zajára mégis rémülten
vált széjjel egy sugdosó pár. Hálóingben, szoknyában, kendősen és
papucsos lábbal randevuztak és állongtak a hideg helyen – s most illanva
tünt a kandidáták szakasza felé az egyikük. És mégsem titkos
«szerelmesek» voltak, amint ezt hinni lehetett volna; – nem, Király
Erzsi és az új abbégalléros: Gross Helénke tárgyaltak volt itt az éj
csendjében, veszélyben, lopva, suttogva, valami igen-igen fontos ügyet.
– Mi az, Erzsike kisasszony? Ön itt van? Mit keres ilyenkor a folyosón?
Ki volt az a jelölt? Ah, vagy maguk is tudják már?
– Igen, kedves nővér! hazudott Erzsi hirtelen, meg sem gondolva, mert
sejtelme sem volt róla, hogy mit tud már.
– Ah, borzasztó úgy-e? Ilyen elvetemültség! Egy férfi, ilyen késő éjjel!
Mi lesz már velünk, ha ez így megy!
– Betörő! – találta el Erzsi nagy intuicióval és igen meglepődve.
Borzasztó! – hazudta frissen tovább. – Ép most futott át ide egy jelölt,
nem is tudom, mi a neve, tőle hallom, én ép kinn jártam; a termekben még
nem tudja senki.
– Akkor ne is bántsa, kisasszony; hadd aludjanak békén Istenben!
Természetes, hogy menten fölverte Erzsi, akit csak tudott.
Az imént, épen mielőtt a kis Geralda rémült arca megzavarta volt,
csakugyan előre jelzett, titkos találkozója történt a kis Helénnel; és
ott, az éj hüvösségében, a falszobor előtt szerelmi hirt mondott neki,
drága, édes hirt, ájulásig boldogító valóságot.
– Igen, hát szeret, te kis bamba! Vedd be már egyszer a töksi fejedbe!
Téged, nó, nem is engem! Beléd van szeretve, nó; csakúgy; mint te őbele;
hát olyan hihetetlen ez? Igaz, hogy furcsák ezek a véletlenek… de talán
mégsem annyira! Na, de hisz itt a Holzerné levele, neked szól; az a
bejáró negyedéves adta át nekem, az a kis csúnya, tudod, amelyik Fóth
néninél van kosztban. Csak vigyázz, dugd el az Istenért! Szóval
nyilatkozott a szerelmesed, kis apácajelölt! El akar venni, ve-hen-ni!
Igen-igen, fe-le-ségnek – hát mi a csudának másnak? Csak az a kérdés,
hogy csináljuk ezt a dolgot – kis klastromi menyasszony?
– Mit – hogy csináljunk? Ó, Istenem!
– Mit? Hát ezt csak rendbe kell hozni – vagy mi? Te itt csucsúlsz a
négyes számú kandidátteremben, Ő-d meg egy «rideg legénylakás»-ban
álmodik felőled; pedig hát előbb-utóbb együtt kell aludnotok.
– Jaj, drága – te mindig olyan cinikusan beszélsz. Én… én nem is
gondolok tovább semmire; nekem most már így is jó minden. Olyan boldog
vagyok! Csak még végig se gondoltam, el se hittem – nem is értem
egészen.
– Hát komplikált is az eset, mi? Hahaha! Szóval, lelkem, legjobb lesz,
ha te mielőbb kimégy innen Holzernéhez; lásd milyen szivesen hív, hogy
légy vendége a mátkaságod alatt. Onnét aztán írhatsz a gyámodnak minél
előbb; – hisz még kelengyét is kell venni, készíteni. Ebben a szörnyű
gallérban nehogy mutasd magad a vőlegényed előtt! – Holnap tehát – igen,
minél előbb szólnod kell Berchtolda anyádnak.
– Ó, azt – azt én nem merem, Erzsi!
– Meg vagy te bolondulva? Nem mered? Hát nem akarsz Töfflerné lenni? Nem
akarod, hogy a pattanásaid elmuljanak? Apáca akarsz tán lenni még most
is?
– Ó jaj, dehogy, – hisz’ sohasem is akartam igazán! Csakhogy hát most
már itt vagyok és rajtam van ez a gallér.
– Hát dobd le, az istenfáját! Kész apácák, meg papok is kiugrottak már.
– Igen, de… hogy én mondjam meg? Mit fog szólni soror Berchtolda? – Ő
oly jó volt hozzám. És azt mondtam neki, hogy csalódott szívű vagyok.
Hát még Simonea és Leona, az öregek mit szólnának; – a nagynéném
megjelent neki álmában; – nem, azt nem is lehet!
– No hallod? Hát hogy akarsz kikerülni innét? Hát még ez is az én gondom
legyen? Te, a végin még kicsapnak engem a képesítőm előtt; akkor elmehet
szegény anyám.
– Jaj, ne haragudj, – te drága, jó, okos te!
– Persze, – szöktessenek meg, direkt; az romantikusabb, meg aztán az
ujjad se kell megmozdítni!… Ej. Egyelőre menj aludni és álmodni felőle;
aztán holnap majd meglátjuk; majd beszélünk még róla; hamarosan csinálni
kell valamit! – Ha! Jönnek; a kis Geralda csak. Fuss!
… És másnap reggel, mikor Szelényi papa a Portafolyosó végén
megállította Gross Helént és a vastag szivar mögül kaján mosollyal, egy
pici férfi-gonoszkodással megkérdezte tőle, hogy: «No, Helé-énke! Mi
történt az é-éjjel?» – a kis jelölt halálra sápadt, reszketni kezdett és
rémült könnyekben tört ki. Annyira legendás volt az öreg pap
mindenttudása, mókás értesültsége, hogy a kis németlány (mert folyton az
járt úgy is az eszében), hirtelen azt hitte, hogy az ő hajnali, titkos
beszélgetésükre céloz; és tudja már valahonnét, hogy őt szeretik,
szeretik… és hogy ő csúfosan elhagyni készül e szent falakat egy férfi
kedvéért.


XII.
«Mi történt az éjjel?» – Ezen a közismert operettcímen hozta a helyi s
«szabadelvű» ujság a pikáns históriát. Ez volt az a lap, mely már máskor
is és rendesen elég kiméletlenül foglalkozott az apácazárda belső
ügyeivel. Most is kapott az alkalmon; de azért, mintha csinján akarta
volna kezelni a dolgot, sok hipokrizissel szörnyűködött és botránkozott
az «éretlen csíny» és a «casanuovai léhaság» fölött. Ám a sorok közül
kiérzett, hogy írójuk csettintett a nyelvével; hogy az «ötletet» újnak,
eredetinek, fényesnek találták a szerkesztőségben és hogy kamaszosan
irigyelték s tisztelték kicsit a végrehajtóját. A részletek, a
meglepetés, a hatás, a kép festésénél egyenesen fékezhetetlennek
látszott a riporteri pegazus; és azon a héten egyében se mulattak a
városban, mint az apácák éjszakai látogatóján. Csak azt nem tudta senki
biztosra kideríteni, kik voltak a híres fogadást tartók. Jó reggel
elszeleltek; messze jártak azok már; a három cigány maga is nagy
drukkban hallgatott; vérükben volt, hogy nem szerettek a törvénnyel,
rendőrkapitánnyal eszmecserébe bocsátkozni; s az apácák nem tettek
följelentést, sőt a püspöki nyomda lapja erélyesen cáfolta is a
részleteket. («Egy ittas és züllött öltözékű munkásforma egyén
tévedésből meghúzta a kapu csengőzsinórját», ennyit ismertek csupán be.)
És a hatóságok maguk is – bizonytalanságban a személyek felől – nem
siettek firtatni a furcsa esetet. Ki tudja, mikor nyúl darázsfészekbe az
ember?
Ám benn a falak között még csak ezután kezdett port verni és kavarni az
éjszakai csendháborítás. Mindenki erről tárgyalt, szörnyűködött a
nappali termekben, a penzióban és noviciátban; ezen suttogtak és
vihogtak az iskolatermek padjain, a növendékhálókban és a világi
szapulólányok teknői mellett. Néhány nap mulva Simonea, az egykori
noviciátfőnök összehívatta a penzió társalgójába mind a jelvényes,
fogadalmas testvéreket. És bár mindenki jól tudta, hogy ő az, aki
Virginia és az ifjabb, magyar nővérek jelöltje ellen az idős és szigorú
Leonát, a régi, legelső főasszony testvérét akarja megválasztatni és
ügyében csak úgy korteskedik, agitál, biztat, népszerűsködik és levelez
nagy csendben már régóta, mint emezek a maguk oldalán, azért mégis sem
Berchtolda, sem Virginia s a többiek nem mertek elmaradni a
gyülekezésből. Ki tudja, ha nincsenek ott, hátuk megett mit szőnek, mit
végeznek ellenük? Jobb még szemtől-szembe!
«Sokáig némán és türelemmel néztük mi, legidősebbek, – kezdte Simonea –
azt a könnyelmű szabadságot, mely még boldogult Főasszonyunk
betegeskedése idején s kivált most, az átmeneti idő fejetlenségében itt
lábra kapott. De nem nézhetjük tovább szó és tiltakozás nélkül, mert
ennek az új szellemnek már következményei is látszanak. Mi lesz
belőlünk, kedves testvérek; mi lesz rendünk és zárdánk hírnevéből?
Részeg és aljas gonosztevők ördögi, ocsmány élceinek lettünk a
céltáblája? Éjszakai látogatókat fogunk-é kapni ezentúl? Hitetlen
ujságírók, sötétlelkű zsidók fogják köszörülni rajtunk a csufondáros
tollukat? Én nem kutatom, ki lehet, melyik testvérünk az az «előkelő,
magyar nemesleány, kitünő földbirtokos családból való», aki állítólag
ürügye volt tudtán kívül ennek a szégyenletes esetnek. Azoknak, kik
velem egyidőben jöttek messze hazájukból és léptek a szerzetbe, az én
kortársaim közül, tudom hogy egynek sincs a világban multja. De most nem
erről akarok beszélni. Csak kérni akarom mindnyájukat, a szerzet
érdekében követelni akarom önöktől a korom, idős voltom hatalmánál
fogva, hogy legalább addig, míg Isten a közeli választás rendjén új főt
és vezetőt mutat nekünk, igyekezzenek minden erejükkel és viseletükkel,
szigorúbb rendszabályok alkalmazásával megakadályozni és elhárítani
hasonló szerencsétlenségeket, mint ez volt, mely a klastrom jóhírén örök
szégyenfolt marad. És mikor arra kérem a jelenlévőket, hozzanak ily
irányban határozatot, hadd emlékeztessem arra az igazságra, amit soror
Leona testvérünk szokott volt mindig mondani és, úgylátszik, jobban
szívünkre kellett volna venni, hogy: igazi szerzetesi élet csak teljes
szigorral lehetséges, a régi szentek példájára, mert, ha engedünk, a
kemény fékből sajátmagunkon, úgy akaratlanul is ajtót nyitunk a külső
léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak. Ez a mostani, szomorú
példa híven mutatja, mily igaza van; vagy-vagy, aki ide belép, szánja rá
egész lelkét, életét és áldozza Jézusnak teljes egyéniségét; keverni nem
lehet a dolgokat; aki nem idevaló, maradjon kinn a világban, ott is
élhet istenfélő életet; inkább legyünk kevesen, de mind igaziak, kikben
Urunknak kedve teljék. Mert sokan vannak a hivatottak, de kevesen a
választottak, mondja a Szentírás.»
Egy percnyi csend fogadta szavait; Virginia, Berchtolda néhányad
magukkal némán szegték le a fejüket, most látták csak, milyen okos ez az
öreg nő (sokkal okosabb Leonánál, akit Főasszonynak akar), milyen
ügyesen kijátszsza ezt a véletlen, csúnya esetet a saját céljai
érdekében. «Ja-ja! Sie haben Recht, ganz Recht, liebe Schwester!» –
integetett és hadonászott feléjük Kunigund, arcán tombolt az izgalom és
oly vörös volt, mint egy kardinális süvege. Virginia ideges szája,
gúnyos, megvető mosolyra rándult el csak, ahogy odapillantott.
Ő beszélt aztán; óvatosan diplomatikusan. Bebizonyította, mennyire nem
oka senki közülök személyszerint ennek a sajnálatos s véletlen
skandalumnak és – nehogy a kedélyeket felingerelje – kijelentette, hogy
ők sem zárkóznak el semmi olyan rendszabály elől, mely arra való lenne,
hogy az ilyesmit megakadályozza ezutánra. Ajánlotta, hogy éjjeli
kapusszolgálatra ezentúl mindig csak idősebb, tapasztalt nővért
alkalmazzanak. Néhányan szót emeltek még mindkét oldalon; ám az okos
Berchtolda maga mérsékelte híveit és óvta valami túlheves kirohanástól;
úgy látta, nem jó most elmérgesítni a kedélyeket. Végre megegyeztek
néhány rendszabályban az új Főasszony-választásig: megvonni a
növendékektől a havonkénti kimenő-vasárnapot; megakadályozni
barátkozásukat a városi bejárókkal; s a kandidáták érintkezését a
bennlakókkal viszont. Mindezt az ostoba hirhordás; zúgás-búgás ellen – e
csúnya esetből kifolyólag. Továbbá szigorúbban megtartani a rendes
silenciumokat és vigyázni rá, hogy a tanítónővérek az óráikon túl ne
maradozzanak el és ne tartózkodjanak az iskolatermekben. (Ez főleg csak
az egészen fiataloknak szól, – mosolygott Simonea óvatosan Virginia
felé; s ez félrerántotta száját, szokott, áruló, ideges mozdulatával.)
Senki sem tudta megmondani, mi módon akadályozhatják meg ezek az üdvös
rendtartások és szabályok a jövőben, hogy a Kispipában két berúgott
beregi földbirtokos ne találjon ki durva csinyeket és ne kössön bolond
fogadásokat, ám erről jobbnak látták hallgatni most azok is, akiknek
leginkább eszükbe jutott. «Szerencsétlen, szerencsétlen egy história! –
ráncolta össze Virginia a homlokát odakinn, ahogy Berchtolda mellett
elhaladt. – Nem tudom, nem lesznek-é még kellemetlenebb következései.
Azt hiszi, kedves nővér, nem mentek már el a levelek az összes
fiókházakba, tudtul adni, még jól kiszínezve, ezt a gonosz históriát.» –
«Nem baj, csak most résen legyünk! – felelt Berchtolda, de kissé
izgatottan. – Hisz jót akarunk, kedves nővér, tiszta szándékkal; hinnünk
kell, hogy a jó Isten velünk van!» – «Igen, de ők is azt hiszik ám!» –
mondta akkor Virginia egész halkan.
Szidi és Gizi másnap délután a nappaliban dagadtra sírták a szemüket.
Úgy volt, hogy ők visznek fel a szép Emerika számára valami rajztömböket
a portaszobából, hová a papirkereskedő segédje leadta volt; de Kunigund
földig leszidta és visszakergette őket. A bejárókkal ugyan ezentúl is
trécselhettek lopva az Újépületben, mert az iskolanővérek csak
tessék-lássék ellenőrízték az új szabályok megtartását; de a régi házban
s főleg a jelöltek valamelyikével lehetetlen volt növendéknek szót
váltania. Király Erzsi a legnagyobb veszélyek árán is hasztalan
próbálkozott, hogy Helénkéhez jusson, hogy csak pár percig is beszéljen
vele. Az öreg éjszakánkint fenn bagolykodott és többször is végigjárta a
hálótermeket; a kis Geralda is félve és szabadkozva utasított el minden
kisérletet, mely szemethúnyásra akarta bírni. A távolság tehát még
nagyobb, a mesterséges elkülönítés még szigorúbb lett pár héten át az
egyes épületszárnyak lakói, a másféle uniformist viselők között. S az
utolsó időben már-már lanyhulni indult műszerelmek újult lángra
szítódtak ezáltal. Egy-egy novicia-fátyol vagy kerek abbégallér látása
messziről, a folyosó másik végéről olyan hideglelést okozott például
egy-egy növendékben, mint régen, azelőtt; mikor még nem «fertőzte meg» a
kolostor szellemét ez az idei, furcsa, új, szabados szellem, ez a
prózai, nyegle, világias és «egyszerűen barátkozós»; melyről voltakép
nem is tudták volna megmondani, mitől, honnan, ki által kapott lábra.
«Édes, most ritkábban írhatok egy ideig, – írta Erzsi (a
kályhapárkánynál sokkal rejtettebb helyen) – most úgy tartanak minket
itt, mint a banditákat. De hisz már úgyis három-négy hónapról van szó
mindössze, akkor kezemben az a buta kis diploma. Tudja-e, hogy egyébként
is egész komolyan neki kell most látnom lélektannak és ásványtannak,
vegytannak, neveléstannak és minden egyébféle «tan»-nak; no meg ezt a
kis Helént is (tudja, azt a kis német balgaszűzet) szeretném férjhez
adni addig. Bizon, itt ilyesmivel is foglalkozik unalmában a maga
barátnője; bár jobb szeretne felrepülni egy-egy délelőttre a dunaparti
korzóra vagy még inkább a Ház karzatára, mikor egyvalaki a nagy beszédét
tartja. Kedden, úgye, mert addig a költségvetés megy. (Mindenről
értesülök; a leveleink hű közvetítőjét Maga, drága, meg fogja lepni
husvétra egy doboz kuglerral; mindennap elhozza nekem az ujságot is;
néha többet; ha mást nem, a «képviselőház» című rovatot kivágva, tudná
csak, micsoda lehetetlen körülmények közt olvasom el néha, de mindig
elolvasom.) Ó, tudja, úgy-e, hogy előbb-utóbb úgyis Budapestre kell
engem helyeztetnie; vidéken úgy sem lesz nyugtunk az emberek nyelvétől
soha! Tehát a vizsgám után leszalad ide elébem; iszonyú hecc lesz; a
tedeum után egyenesen magához repülni, szabadon, mint a madár! Hogy
felmegyek-e egy-két napra Budapestre magával, azon majd még
gondolkodunk; az embernek, tudja, úgy… mégis szoknia kell a hazárd és
boldog életfelfogáshoz. Igen, hisz azt mondtam: «Ha majd független
leszek, kenyérkereső ember és magam ura, csak akkor lehetek egészen
magam felelős a tetteimért; a magam birója és egyetlen fóruma.» Csakhogy
ám ettől a rongyos bizonyítvány-papirostól még nem leszek én független
és azt a szép utazóruhát, melyet egy divatlapból kivágva küldött, hogy
abban képzel el. (Maga igazán drága-kedves), azt mégis csak az anyámnak
kell még megcsináltatni szegénykének. (Igen, csakis így akarom, máskép
nem lehet; punktum.) Majd szépen kineveznek, úgye, és dolgozom; higyje
el, leszek olyan jó, mint akárki, ha nem jobb; az ember mégis jól
csinálja ám, amit vállal és amiért pénzt fogad el; aztán meg engem
érdekel is a tanítás, a gyerekek, mert hisz minden érdekel. Ilyen
komolykákat még nem írtam, úgye? Szóval: nem kell sietni és nincs miért
sietni; tudja, hogy mondta az a dörmögőhangú vasúti portás a télen,
mikor együtt utaztunk és azt hittük, lekéstük a vonatot: «Van még idő!»
Van még idő, bizony, drága és Magának is mindenre; hiába pózol nekem! Mi
az: negyvennégy év? Én már a huszonharmadikban vagyok, lássa! Isten
vele, mert már nagyon fázom itt, ahol írok és csak egy csonka gyertyavég
világít; igen rossz subick-szag is van; mert ez afféle «kammerli», ahol
a kandidátnők rezerva-cipői vannak elraktározva. És ha valaki ittkapna,
hát… higyje el, hogy játszom akkora veszéllyel, mint amikor (emlékszik?)
otthon egyszer fogfájást ríttam anyusnak és elmentem, kihúzattam egy
csaknem ép fogamat, hogy ezzel együtt elszabaduljak Magához is a
megbeszélt találkára; mert ő gyanut fogott és haragudott, a drága, de én
nem akartam, hogy Maga várjon és rossz legyen magának. Szóval, még
mindig elég hős és elég szerelmes vagyok; de a tinta, félek, hogy ráfagy
a tollam hegyére, tehát Isten vele, drága, Isten vele!»
Csakugyan úgy volt valahogy, mintha csak a másféle gunyájú nőneműek közt
volna az érintkezés meg, «vétkes nyájaskodás» annyira tiltott és
megvigyázott mintha csak ez érdekelné és izgatná a felvigyázó
árgusszemeket. Mert ugyan ki törődött vele például, hogy Pável Marika
mindég kinn várta mostanában megint Fóth tisztelendőt a hittanóra előtt
az előszobában; nyilván jelentkezni akart, hogy nem készülhetett a
szertartástanból, mert fájt a feje, és mindig olyan későn jöttek be
aztán és oly kipirulva. Az osztály-közvélemény már megszokta és
legitimálta ezt a régi és most felújult, kölcsönös játékot; kinn a
világban flörtnek hívnák az ilyet. No az meg éppen fel sem tünt Király
Erzsin kívül senkinek, hogy Kapossy a neveléstörténet óra után egy nap
így szól csöndesen és összerántott szemöldökkel: «Ezeket a dolgozatokat
kérném majd… hozzám a tanári szobába… esetleg ön, ha volna szíves,
Popescu kisaszszony!» – És hogy a barna Kornéllal egyet fordult a világ,
bágyadt nézéssel meresztette rá sötét szemét egy percig; de azután
fellobbant a tekintete, mely büszke, szilaj és alattomos tudott lenni
egyszerre sűrű seprős pillái alatt; és mentében úgy kiegyenesedett, mint
a nádszál és a léptei frissek, rugalmasak lettek mint az őznek… De Erzsi
figyelte és mosolygott.


XIII.
A bajok és kellemetlen dolgok csakugyan ritkán járnak egyedül;
megszeretik a vendéglátó házat és sorba jönnek, egymásnak adva az ajtót.
Az apáca-klastromba – két hét se telt el – belátogatott a másik ízetlen,
csúnyánmagyarázható és közönséges visszaélés; mintha csakugyan úgy
volna, ahogy a vén Simonea mondta, hogy: «ajtót nyitottak a külső
léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak.»
Most két kolduló-nővér alakjában jött. Barnacsíkos gyapjúcsuhát fekete,
durva szőrkámzsát viseltek és nagy, sáros csizmákat; tenyeres-talpasok
voltak, mint ezek rendesen, a legalsóbb nép gyermekei; gyalog jöttek a
tavaszi sarakon át, a szokásos, nagy ormótlan kőpersellyel; és
beszálltak itt (mint az ilyenek rendesen) a kisebbik és egyszerűbbik
vendéglátó-szobába. Napestig a várost járták, koldulgatva a szegény
árvagyermekek részére katolikus és nem-katolikus házaknál; az étkezés
óráira azonban pontosan beállítottak és mikor a homályos folyosón
végighaladtak, a párosával szembejövő növendékeket nevetés fogta el
(noha Kunigund ott dörmögött a hátuk mögött), olyan furcsák voltak,
kivált az egyik, egy igen köpcös és széles arcú, durva vonású teremtés.
A kicsinyek közül azért sokan szaladtak kézcsókra, mert ez az alázat
dicséretes jelének számított az Úr ily igen szerény menyasszonyaival
szemben.
A vendégnőkkel egy szobában rendesen egy kandidátnő is aludt, az,
amelyiknek kötelessége volt a szobát kitakarítani reggel s az ágyat
rendbehozni utánuk. Ám a harmadik napon erre került éppen az éjféli vagy
hajnali várta-járás sora; így hát egy másikat rendelt helyére Berchtolda
nővér. Történetesen olyat, aki valahonnét a mármarosi határszélekről
került. Ez a fiatal leány másnap, reggeli előtt, arcán az ijedtség és
felindulás minden jelével lépett oda Berchtoldához.
– Tisztelendő nővér, valamit jelenteni szeretnék!
– Majd később, gyermekem, ha felmegyünk. A templom környékén csendnek
kell lenni, míg valamennyi misét el nem végzik odabenn; és a reggeli
szilenciumot fontos ok nélkül ne szegjük meg!
– Igen, de – de – de nekem fontos okom van – tisztelendő nővér!
– Mi az? Az Istenért… gyermek! Maga reszket? Mi baja? Ki vele már!
– Kérem, tisztelendő nővér, azok a vendégsororok, a kolduló-rendből, a
vendégszobánkban… azok nem apácák.
– Nem-é? Hát micsodák? Ejh! Maga aludt ott az éjjel? Mit tud? Beszéljen!
– Tisztelendő nővér, még nem is nők… Csak – csak az egyik nő!
– Ó! Félrebeszél?… Miket mond, leány, – maga álmodik! Ez nem lehet!
Ilyesmit… Mondjon el azonnal mindent, de értelmesen!
– Én, kérem, tudok ruthénül, mert az én vidékemen úgy beszélnek a
szegényebb népek. És hallottam, amikor tanácskoztak az éjjel és
számlálták a pénzüket… és… ezek csalók, igen; ez egy házaspár.
– Ó! Ez lehetséges?
– Én… én biztosan tudom. Mindent hallottam; ők nem gondolhatták, hogy
értem a nyelvüket; a másik jelölt magyar volt és nem is vették észre a
cserét. Én a függöny mögött alvást tetettem; igen, ezek galiciai vasúti
munkások, akik a saját zsebükre koldultak itt. Már csomagolják is a
batyujokat, hogy odébb menjenek; még meg lehetne fogni őket.
– Ej, most már? Őrültség. De honnét tudod egyáltalában, hogy… hogy
házasfelek?
A kis jelöltnő lehajtotta fejét és hallgatott.
– Ó, te szegény gyermek, szegény gyermekem! – tört ki akkor
Berchtoldából az anyás felelősségérzet és aggodalom. Gyengéd, simogatós
mozdulattal surrant keze végig a leány fején és erre az menten el is
rítta magát, arcát nagy zsebkendőjébe temetve.
– De gyermek, az Ég szerelmére; hát miért nem szaladtál ki rögtön; miért