Hangyaboly: Regény - 8

nem vertél fel álmomból, vagy másvalakit a nővérek közül.
– Féltem, jaj, és nagyon meg voltam lepve és az ilyeneknél kés is
szokott lenni és… jaj, úgy… úgy szégyeltem magam!
– Felelj most őszintén, – kérdezte a nővér reszkető hangon. – Téged, a
személyedben, a testedben nem bántott, nem érintett senki?
– Ó, nem, engem nem! – tiltakozott élénken a leányka.
– Adj hálát; védszenteid és őrzőangyalod vigyáztak! Ah… tán nem is lett
volna okos dolog; megint futkosás, ijedelem, skandalum, mint a minap!…
Mennyire látogat most minket az isteni megpróbáltatás! Most az a fő,
igen, eltitkolni ezt a csunyaságot! Hadd fussanak a csalók; bizzuk a
büntetést Istenre! Senkinek a világon nem szólsz erről; megértetted?
– Igenis.
– Most pedig mégy a templomba és elmondasz egy örvendetes rózsafűzért,
de ájtatosan, megmentett tisztaságodért hálaadásul. De egy hangot se,
senkinek!
És gyors léptekkel elsietett, hogy megkeresse Virginiát. Egy hét
választotta el őket a Fejedelemnő-választástól.
A rémült kis jelölt, kinek oly megbízható őrangyala volt, aligha szegte
meg közvetlen feljebbvalója szigorú parancsát, hogy a nagy s most már
közös titkot másnak is elfecsegje. De talán még azelőtt, első
ijedelmében lihegte el valakinek a folyosón, vagy a konyhán, ahová a
reggeli kenyerekért kellett szaladnia? Vagy a falaknak is fülük, szájuk
és hangjuk van néha? Annyi bizonyos, hogy a délelőtti órákban s az órák
közeiben főleg már erről trécselt, pletykált, fakgatózott, szörnyűködött
és tóditott valamennyi osztály népe; bennlakók úgy, mint bejárók,
apácák, mint paptanárok.
– Nem, – mosolygott Szelényi papa úgy csücsörítve mosolygós ajkait a
nagy szivar körül, mint egy kis gyerek, aki a nedves, édes emlőt szívja.
– Nem, most már nyugodt vagyok! A kegyesrendi apácák klastromának
ezentul már semmi se árthat. Még ha maga Belzebub jönne is kisérteni,
mesebeli királyfinak öltözötten, ki nem fogna ezen a Házon. Ez kiállta a
próbát! Ha valamit el akar érni, reverendában jöjjön, vagy apácaruhában.
Nincs igazam, Gregoria kollégácska?
Neki ilyen vaskos célzásokat is el tudtak nézni; mert kedves, jóízű és
okos megbocsátás rezgett csufondáros hangjában mindig; noha őmaga
feddhetetlen volt.
– Erzsi, Erzsi, Király Erzsi, – szaladt és lihegett Pável Marika, aki
mostanában megint kedves és baráti volt «annyányi» társnője iránt. – Te,
valami nagyszerű heccet találtam ki, segítened kell benne! Emlékszel,
úgye, hogy ki volt írva az ujságban a minap az a fogadási hecc és
mérgelődtek az apácák? Ezt a mostanit is ki lehetne színezni úgy jó kis
pikánsan, tudod, meg fogjuk írni annak a zsidóujságnak, te majd
fogalmazod! Még nem tudhatják; ezek szörnyen el akarják tussolni;
sejtelmük se lesz, hogy honnét, ki által került ki… Úgye, nagyszerű?
– Nem, fiam! – mondta Erzsi és összehúzta sűrű, sötétszőke szemöldökét.
– Az apácáknak igen rosszul esnék és senkinek a világon nem volna haszna
belőle. Csak annál butább szigor és ellenőrzés lenne itt; nagy
inkvizició, vallatás; ártatlanokra gyanakodnának; a kimenőket vissza nem
kapnók év végéig; szegény Helénke… Szóval: nem! Hagyj fel vele, gyerek!
Végre is az ő kenyerüket esszük; ha pénzért is, de elég olcsón.
– Na, azt a kis moslékot csak ne hánytorgasd! De rád jött eccer!…
Megcsinálom magam; te meg majd beárulhatsz.
– Azt nem fogom tenni; – bolond! – felelt Erzsi kedvetlenül vállat-vonva
és tovább ment.
A «Független Ujság»-ban csakugyan megjelent az újabb eset híre a
következő vasárnapon. Marika ugyan sajnálatára nem ösmerhette fel saját
stílusát, szép «diszítőjelzőit» – amiket Sziduval komponáltak össze
éjszaka a háló ablakpárkányán; – az ujsághír rövidebb volt, de azért
épen elég «pikáns». S hatásával is a kisváros uzsona-traccsain és az
apácák bosszus elképedésében – igen meg lehetett elégedve a gonosz
csínyszerző. Berchtolda a kezeit tördelte és Virginia oly csüggedt volt
pár napig, hogy még a «nagy inkvizició» vezetéséhez sem volt meg a
szokott energiája. – Simonea és a többi penziósak most már megjegyzést
sem tettek; néma és gúnyos szemrehányással, bánatos fölénnyel jártak a
házban és súgtak-búgtak a fiókházbeli sororokkal, akik a távolabb fekvő
országrészekből már-már gyülekezni kezdtek a napok mulva történendő
választásra és megtöltötték az összes üres, rögtönzött és rezervált
fehérfüggönyös «kabinett»-eket.
Az új törekvésű, magyar apácák közül még a választás előtt kihullt egy;
a szép Gregoria vérhányást kapott és ájultan esett össze egy rajzórája
után az Ujépület tanári-szobájában. Szelényi papa földhözvágta a
szivarját és hozzásietett; fölemelte, a bőrdiván felé hurcolta, míg
óriás verejtékcsöppek hullottak végig kövérke arcán; aztán
fölélesztette, vigasztalta, becézte mint egy kicsiny leányt az
atyuskája, – míg az orvos megérkezett. – «Rögtön el, el innét! – mondta
az szigorúan, alighogy megnézte. – Mily régóta mondom! Hát Zólyomba is
akár, ha máshova nem lehet; bár az is csak zárda; régi, vastagfalú,
apróablakú kastélyház. Mégis jobb mint itt, Uramisten! És a tanítás?
Dolgoztatni vele ilyen állapotban! Maga akart? Bolondság, – siettették
már nagyon a drága üdvözítőhöz; pedig az még jószívvel várt volna rá
egy-pár esztendeig!» – A derék öreg és «hű katholikus» zárdaorvos most
igen kijött a sodrából, egyszer jól odamondogatott a «fejetlen nyájnak»
– a «némber-köztársaságnak», melynek titkos szerződései vannak az öreg
Halállal az ő háta megett; és fenyegetődzött, hogy ő felmond, ő itt így
nem vesződik, ha kutyába se nézik; nem szorul ő rá; majd beszélni fog a
vármegyei tisztiorvossal, aki jó-komája, hisz ez a ház egy fertőzeti
telep, egy nagy bakteriumtenyészet»… és így tovább. Oda se hederített,
bár mondták neki, – hogy a beteget ők bizony már pihentetni akarták
hónapok óta; de ő akart tanítani, kijárni, – görcsösen, mindenáron; – és
rendesen rosszabbul lett, ha pár napig fenn-őrizték a betegszobában; ha
nem járhatott le dolga után a földszintre, – végig a Portaszoba melletti
iroda előtt, ahol a klastrom számadásait, gazdasági ügyeit vezették.
– Jőjjön, kérem főtisztelendő úr! – sürgette másnap ugyanabban az
irodaszobában soror Virginia Fénrichet, az intéző papot. – Jőjjön csak,
tárgyaljuk meg egy kicsit a dolgokat! Istenem, oly sürgős minden; ma
szerda; vasárnap a választás. Irásban kérni kell a méltóságos püspök
urat, nevezze ki megbizottját; – mindnyájan önt óhajtjuk, hogy majd az
urnánál üljön. Ah, Istenem! Eltávozott, kedves betegünk helyett soror
Evelinát kértük fel tehát rajztanításra a képzőben; – ő az egyedüli,
kinek ilyen képesítése van. – Itt volna aztán még egy hivatalos írás,
nézzük csak meg, kérem; én még mindig nem értek ilyen jogi dolgokhoz. A
mi kis Gross Helénke jelöltünk gyámatyja írta Münchenből; válaszul arra
a kérésünkre, (illetve a gyámleányéra) hogy nagykorusításába
beleegyezzék vagy pedig írja alá azt az ajándékozási okiratot, melyben a
kedves leány világi javait szerzetünknek, ezentuli otthonának és az
Urban családjának adományozza. Azt írja, nézze csak, – hogy ő még nem
bízik eléggé gyámoltja elhatározásának komolyságában; hogy hátha csak
gyerekes szeszély; (ilyeneket írni!) – hogy neki kötelessége
óvatosabbnak lenni, vigyázni erre a vagyonra; (milyen akadékosak is ezek
a németek, hogy ragaszkodnak a világi javakhoz; ez kivált, úgy tudom,
protestáns ember!) – szóval: hogy ő még egy félévi gondolkodási-időt
kiván hagyni Helénnek. Mondja csak, van ehhez joga? A német
közgyám-hivatal vagy árvaszék vagy mi – jogkőre még mindig kiterjed a mi
Helénünkre? Ah, az a pénz! Mikor jut már tényleg rendeltetési helyére, a
szerzet pénztárába – és hogyan, mire használódik fel? Nos, négy nap
mulva elválik. Csak ez az undorító koldulási-história ne jött volna
most; ó, ha tudnám, micsoda aljas rosszakarónk tudatta azzal a
sötét-szándékú ujsággal? S most újra felelevenítik; hogy elfogták a
nyomorúlt bűnösöket Mármarosszigeten. Csak még ide ne hozzák vallatni a
csalásért; csak még tanukul ne hívjanak bennünket! Igen, erről önnek
kell gondoskodnia, főtisztelendő úr; esetleg a püspöki iroda átírhatna
diszkréten… No, és itt vannak megint a mérnöki hivataltól a tervek az
Ujépület kibővítéséről; a magasabb iskoláink számára. Ma még nem
időszerű; – adja a jó Isten, hogy négy nap múlva az legyen! Úgye, a mi
szándékunkra ajánlta a mai szent Miséjét is, ahogy igérte? – De… mi
baja, az Istenért? Beteg? Oh, ön sír? Főtisztelendő!
– Ó, hagyjon most… hagyjon… csak egy kicsit! Mit bánom én most… a
pénzüket, az ügyeiket… ó, úgy szenvedek.
És zokogva borult két karjával az íróasztalra.
– A… a világi… rokoni kötelékek sokszor nagyon is erősek! – mondta
Virginia halkan, ámult és szemrehányó szemekkel nézve rá; míg elfehérült
ajkai idegesen rándultak félre. – Fénrich főtisztelendőt nem volt szabad
rágalommal illetni gondolatban sem, mert fölszentelt egyházi férfiú
volt.
A doktor kifakadásai a szegény Gregoria elutazása alkalmával – szintén
szájról-szájra jártak a zárda sororjai s az éjjel-nappal szállingózó
fiókháziak közt; Berchtoldának volt is gondja rá, hogy a fiatalabbak
közt kivált ezzel is «hangulatot csináljon.» Igen, a szerzet (nem az
egyesek) érdekében halaszthatatlan immár valami kis hegyi üdülőhely
berendezése a gyönge vagy megtámadott-tüdejű nővérek számára; és
higiénikus változtatások, javítások az Ó-épületen. Ám mindezekhez pénz,
állandó és megbizható új pénzforrások kellenek; célszerű befektetése a
kilátásban levő kis vagyonnak; új iskolák, magasabb intézetek, több
belső, szerzetesi munkaerő; alkalmazkodás bizonyos mértékig a kor
viszonyaihoz, – mint ahogy számos templomban már villannyal világítanak
egyházi engedéllyel az ősi, elrendelt és hagyományos, de szörnyen
megdrágult szűzviasz helyett. – S ha már a villanyvilágításról szólunk,
hát igen-bizony a multkori, éjszakai csunya támadáskor is mennyivel
gyorsabb, biztosabb sikeresebb lett volna a védekező eljárás – általában
mennyivel könnyebbé válna az éjszakai várta-szolgálat, ha a sötétes
folyosókat, melyekben csak egy-egy piciny olajmécs világít a képek és
szobrok alján, – egyetlen gombnyomásra erős, biztonságos villanyfénnyel
lehetne elárasztani. S mennyivel olcsóbb is volna. Aztán az
adminisztrációt mennyire megkönnyítené ebben a nagy házban, ha legalább
helyi telefonhálózat volna a termek és épületszárnyak között…» És sokan
halgatták helyesléssel és naiv örömmel beszédét.
Ám akkor egy este, – (pénteknap volt, kettővel a választás előtt) – a
kegyes és diplomatás Simonea meglátogatta Berchtoldát az esti pihenő – a
regráció órájában. Arca mélyen szomorúnak látszott; kezében nyitott,
levélféle papirdarab. «Ezt a szennyes iratot, ezt a bűnös okmányt
sikerült elfognunk, kedves nővér. Galád és semmirekellő szerzői itt
vannak még e szent falak között, élvezik rendünk testi és szellemi
javait; az – ah, (szégyen még kimondani is) az apácajelöltek gallérját
viselik. A csalók, – ámítók! Igen, itt, itt, kedves nővér, a
noviciátban, az ön tiszteletreméltó felügyelete alatt!
– Mi történt már megint? – vágott a szavába Berchtolda elhalványodva.
– Nézze csak, kedves nővér, olvassa. Ezt a levelet az ön két jelöltje, a
két Kerekes leány írta – itt a városban laknak a szülőik, azok a
cinkosaik, azoknak szól. – Egy szapuló-lány kosarába csempészték a
nyomorultak, (a konyha-főnök testvérünk el is kergette rögtön) – úgy
volt, hogy az viszi ki a gonosz anyának, akivel ismeretségben volt, úgy
látszik. Itt van, csak olvassa!
Berchtolda reszkető kezébe vette az írást; onnét kezdte nézni, ahol
Simonea már jelet csinált a körmével.
«Csak sohse busulj, drága anyácskánk, meg vagyunk mi itt egészen jól. A
koszt sem olyan szörnyű rossz ám, mint ahogy hiszed; aztán legalább nem
kell érte neked fáradni, kínlódni, ölni magad a dologgal. Hidd el, drága
anyus, hogy te sohasem birtál volna bennünket taníttatni, – még csak
ellátni sem, amíg elvégezzük a képzőt. Hát még ruházni! És apánk
mindenért csak téged gyikolt, bántott aztán, ha egy kis ital volt benne;
nem, mi azt nem birtuk tovább nézni! Igy ez egész ügyesen ki van
fundálva; itt elvégezzük ingyen az évfolyamokat; tandíj, koszt, ruha, –
semmire nincs gondotok. S mire kész leszünk három év mulva, (mert ha
mukkanni se tudnánk a képesítőn, akkor is áteresztenek, mint noviciákat)
– akkor ill a berek, nádak erek, – még az nap kinn leszünk nálad; a te
két kész, tanítónő leányzód. Még csak el sem kell hagyni a hitünket,
mert hisz nem leszünk még fogadalmasok; a jó Istenke is megbocsát, mert
gyermeki szeretetből tesszük. Van a zárdának elég pénze; segíthet a
szegényeken! A diplománkat ki kell hogy adják törvény szerint, majd
kipereljük rajtuk; állást is majd csak kerítünk; akkor aztán gondod se
lesz, majd dolgozunk mi helyetted s apánknak is kikeressük a napi
dohányát, hogy ne dörmögjön! Kezeiteket csókolja két hálás és forrón
szerető leányotok: Emma és Piroska.»
– Ó, mily gyakran visz bűnbe valakit a Gonosz Lélek épen erényei útján!
– sóhajtott a jó Berchtolda leverten. – Lám, itt is a szülői szeretet
volt az ok! – Vigasztalhatatlan volt; annyira kedvelte ezeket a Kerekes
lányokat; e természetes, nyugodt viseletű, derüsszemű, nyilt és okos két
teremtést. Sokszor példának állította őket a manértalan, őszinte
áhítatra nézve.
… «Jó is, bizony, hogy holnap már vége lesz ennek a fejetlenségnek –
mondta Magdolna csendesen, mikor Virginia szokása ellenére elmondta neki
az utolsó «botrány»-t, a Kerekes testvérek kicsapatásának körülményeit.
– Tulajdonkép szeretnék már egy jó szigorú, vezetést, egy erős és kemény
kezet! Alig várom már, hogy Tisztelendő Anyámnak szólíthassalak!»
– Már hogy… engemet?… Hogy érted? – nézett rá Virginia elképedve. Tehát
ennyire tájékozatlan volt valóban? Mert tettetni nem szokott ez a
teremtés; nem is volna képes.
– Vagy Berchtolda? Igaz is, kedves, én valójában még azt sem tudom, kire
kell majd szavaznom holnap. Nekem mindig csak elvekről beszéltetek,
amelyek persze mind helyesek és szépek – de ha tőlem megkérdik majd, nem
fogom tudni megmondani, ki a nagy eszmék reprezentánsa szerintem? No,
kire szavazzak hát?
– Akire akarsz, kedvesem! – felelt Virginia kissé zavartan és azzal a
különös meghatottsággal, mely mindig elfogta e csodálatos, hűvösbájú és
minden izében, minden mozdulatában magasabbrendű teremtés mellett. Nem
tudta volna szóval egykönnyen kimagyarázni, de egy bűvkörben látta, egy
eszményi és megmagyarázhatatlan világban maga és a többiek fölött –
viszont úgy érezte, hogy mindenki közt még ő tudja leginkább
megközelíteni, – vagy legalább érteni, értékelni és csodálni ezt a nagy,
emberi kiválóságot. Úgy érezte, hogy ez a nő jó, tiszta és csaknem
bűn-nélküli, de nem súlyos vezeklések, imák, bőjt, penitencia gyötrelmei
és a kisértéseken kivívott nehéz diadalok árán, – hanem egyszerűen,
magától, mert jónak született és nem is tudna más lenni; és a Gonosznak
nincs hatalma fölötte. Talán… mert valaha, régen – valahol kinn «az élet
viharában» leszámolt azzal is és mindennel; megösmerte, kiélte,
kivezekelte volt magából minden rossznak a hajlamát. – Vagy mert
tanulmányai, gondolkodása révén ösmeri mindennek titkos és természetes
gyökerét az emberi lélekben – vagy a testben; és azért semmi sem bűn
őneki; mint ahogy az orvos nem vétkezett, mikor a beteg Gregoria
hófehér, szűzi keblét érintette, nyomorgatta… Ó, Virginia úgy vágyott
volna néha ilyen lenni; levetni kínos kételyeit és a lelki tusakodás
terhét. De akkor hová tegye kimeríthetetlen tetterejét, forró
érdeklődését, mely viszent nem is vétek; – sőt egyensúlyozója minden
egyéb szenvedélynek? Ó, hogy élt, hogy járt-kelt és dolgozott köztük az
ő Magdolnája, az ő földi szentje; – halkan tisztán és külön; az apró
csatákról és huza-vonákról körülötte még csak tudomást sem véve
jóformán! Virginia szinte elröstelte most magát miattuk.
«Elvégre nem is a személy fontos, úgye? – folytatta a másik
elgondolkozva e neki annyira újszerű és idegen tárgyon. – Csakhogy
legyen egy név, egy fogalom, amelyhez kapcsolhassuk és ráfüggeszthessük
az «engedelmesség» gondolatát, mely oly biztosan és – olcsón megőrzi a
belső szabadságot és nyugalmat. És nagyon szeretem a tilalmat és
aprólékos, biztos megkötöttségeit a mindennapi tevés-vevésnek; nem
bánnám, ha sokkal érezhetőbbek volnának még. Igen, érdekből, a belső
szabadság kedvéért; az ember hadd tudja pontosan, mit kell tennie és
merre fordulni, hogy ne jöhessen ütközésbe és ne zavarhassa semmi
külsőség! Lásd, például amióta így, fő nélkül vagyunk, micsoda
kellemetlen és ostoba dolgok esnek lépten-nyomon.
– Ó, – hát te is azt véled talán, – nyitott nagy szemeket Virginia, –
amit Leona mondogat, hogy az igazi szerzetesi élet csak a régiek teljes
szigorával képzelhető. Hogy mi – ujabbak, – magunk «nyitottunk kaput a
külső léhaságnak és zabolátlan szabadosságnak?» –
– Nem, – oh, hova gondolsz! Hogy bárkit is váddal illethetnék, kedves?
Hisz én nem is ösmerem úgy, mint te a viszonyokat és ezen is, (ne
haragudj!) tán most tünődöm el először. Csak épen az jutott eszembe,
hogy egy kissé… sajnálni fogom azt, akit holnap fejünkké választunk;
külső gondokkal és felelősségekkel ruházzuk és – elvesszük tőle az
engedelmesség könnyebbülését, nyugalmát; a belső függetlenséget.
– A gondokban és terhekben lehet és lesz is segítsége, csak rendelkeznie
kell! Csak nagy általánosságban… (erőlködött Virginia egyrenagyobb
csüggedéssel).
– Rendelkezni, igen! – mosolygott a másik kissé bágyadtan. – S míg mi,
többiek szabadok leszünk annak a gondjától, hogy miféle külső
apróságokat műveljünk és milyen sorrendben napestig, hogy hová utazzunk
és mennyit dolgozzunk; – addig ő magára veszi majd valamennyiünk külső
rabszolgaságát, a látható dolgoktól függést. – Ej, – különben miről is
beszélek? Szerencsére vannak másféle természetek is; olyan képességűek,
mint te vagy, kedves! Nekem hála Istennek csak azt a dolgot adtátok,
hogy szót fogadjak nektek és azt akarjam, amit ti akartok; és ennél
könnyebb munkát nem is képzelek magamnak. Igen hálás vagyok érte.
És Virginia nővér sóhajtva, megzavartan hagyta magára imádásigszeretett
és csodált barátnőjét.


XIV.
Végre együtt ültek, benn szorongtak valamennyien a felékesített
templomban; repkényfüzérek, gyertyák és tömjénfüst közepett. Mise után
lassú menetben járultak az oltárhoz, sorba-térdeltek a hideg kőlépcsőn
és nyakukat epedő mozdulattal előre nyújtva, kissé szétnyitották
ajkaikat. S a pap közeledett hozzájuk egyenkint a kehellyel, az arany
edénnyel, melyben az Istenség lakik. Míg keresztet írt vele szemeik
előtt, – felragyogott kezében a Vőlegény halotti fehérségű, átlátszó
Teste; amaz igazi és lényeg-szerint tökéletes Test és Vér, mely az Ostya
titkába rejtőzik naponta és minden órában, minden percben, sokezerszer,
tán az idők végezetéig, – hogy vérontás és kínhalál nélkül most újra meg
újra feláldoztassék, magára véve e világ bűneit; – és nemföldi
szerelemben egyesüljön ezerszer – és ezerszer csodálatosan és
tökéletesen az őt áhítozókkal. Hogy bár végnélkül osztódva, mégis mind
osztatlanul és teljesen, egész-egyen – olvadjon össze mythikus nagy
Nászban az ujjongó lélekkel… Az apácák összecsukták ajkukat, – lassan,
óvatosan, nehogy fogaikkal tiszteletlenül érintsék a Szentek Szentét;
akkor fölfelé fordult, extatikus szemüket lassan, nagyon lassan, –
mintegy mennyei gyönyörben úszva lezárták, és zsibbadt mozdulatokkal
emelkedtek fel, hogy másoknak adjanak helyet. Az alsó lépcsőn még
egyszer térdreborultak és suttogva, hálát rebegve háromszor megütötték
mellüket. «Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…» Végre
megindultak; – összekulcsolt kézzel, félig csukott szemekkel, lassan
lépkedve a kockaköveken; – elhalványult arcukon szent megindulással;
olyanok voltak, mint a boldog szerelem pillanatai után valami
megkönnyült és felolvadó, mély és megtisztult kielégülésben. A padban, a
helyükön még egyszer arcra borultak, tenyerükkel takarva be szemüket, –
hogy elmerülhessenek a legnagyobb csoda szemléletében, – a legszorosabb
és legbensőbb együttlétben e világ teremtőjével. Az ég, a föld és
mindenek urával, – az édes názáreti Jézussal, kit ösmernek, néven;
tegezve, kicsinyítő-szóval hivnak, – ki érttük, érttük, érttük, ontotta
ki drága vérét, a kereszten…
És ha az évtizedes megszokás és a test meg lélek egyéb gyarló
elszóródásai szinte elkoptatták is bensejükben mindezt; ha nem sikerült
is magukban felkelteni azt a mély és boldog megrendülést, mely a szentek
életét mennyeivé tette már e földön; – a szándéknak legalább nem volt
szabad hiányoznia és a külső, testi mánierok, a szemek, arcvonások és
mozdulatok híven tükrözték a nemlévő, csak áhított áhitatot; – hogy
legalább másokban, a többi szemlélőben botránkozás ne keltessék…
Aztán Fénrich a szószékre lépve röviden beszélt pár percig fáradt,
idegencsengésű hangján és a templom közepére ment, hol az urna állt
sötét posztóval letakarva. A templomajtót becsukták; elkezdődött a
titkos szavazás. – A zárda termeiben és folyosóin, a kápolnákban és
kabinettekben, de még a konyhában és mosóházban sem maradt e délelőttön
egyetlen olvasó-jelvényes, fogadalmas «profess»-nővér sem; csak
növendékek, galléros jelöltek és már beöltözött noviciák. A bennlakókra
a kis Geralda vigyázott; de ő is lázas izgalomban élt ma és minduntalan
új imába kezdett. Teltek az órák és dél lett ezen a napon is lassan.
Félegykor kezdték számlálni a szavazatokat. A nővérek a padokban
imádkoztak; Fénrich, Virginia és Simonea már végire jártak volt; most
egymásra néztek, ijedten, szinte tanácstalanul és újra kezdték. Hiába, –
az eredmény megint ugyanaz. Semmi!
Az összes szavazatok egyharmadánál csak valamivel több jutott Leonára; –
a másik kétharmad megoszlott Magdolna, Simonea, sőt Virginia között.
Három cédula Evelinának, az «önmegtagadás szentjé»-nek is jutott. – Ez
hát! Annyi szervezés, korrespondencia, pártoskodás és rábeszélés után! –
Igen, de a legutolsó hetek csunya zürzavarai közepett szétkallódtak a
vélemények, a kedélyek; kisebb fia-pártok alakultak, mindenki a maga
fejével gondolkozott és tanácsolt. – Itt az eredmény; «Nincs Anyánk!» –
mondta Simonea és Virginia csüggedt hangon és szinte egyszerre. Aztán
Fénrich jelentette ki, hogy mivel absolut többség nincs, tehát a Megyés
Püspök őméltóságának új választási napot kell kitűznie arra a két
nővérre, kik viszonylag a legtöbb szavazatot kapták: Leonára és
Magdolnára. Az alapítólevélben világosan meg van írva: az legyen az új
tartományi Főasszony, akit a fogadalmas testvérek legalább kétharmada
azzá tenni kiván. – Mivel tehát a püspök úr őméltósága most
bérmáló-körúton jár s csak egy hét mulva jön székhelyére vissza,
egyelőre kénytelenek lesznek bevárni őt; a fiókházbeli nővérek nem
utazhatnak addig vissza.
Lecsüggedt fővel vonultak az étterem felé. A templomajtóban várakozó,
körültük tolongó novicia-seregnek nem tudtak örvendetes ujságot mondani;
csak új bizonytalanság, várakozás, zavar jön megint. – A feldiszített,
ünnepies étteremben nem csaphattak kis lakomát az új Anya üdvözletére; a
hideg étkeket, a tortát és mindenki fejére számított félpohár borocskát
azonmód eltették más, igazibb alkalomra; és csüggedt kedvben szinte
némán kezdte levesét kanalazni a még mindig fejetlen nyáj. Ám a
legkedvetlenebb, a mindeniknél inkább csüggedt arc mégis a Magdolnáé
volt; Virginia szive ijedten szorult össze, amikor lopva ránézett…
Valóban – étkezés után rövid beszélgetésre kérte őt. Gyorsan haladtak
végig a folyosókon és egyik üres iskolaterembe léptek. Az alacsony
dobogón, mint valami szinpadon megálltak egymással szemközt; Magdolna
arca sötét volt, hangja szokatlanul szigoru.
– Mond, miért… miért tetted ezt velem?
– Magdolna! – Magdolna, annyira tiszteltelek; hisz tudod, tudnod kell!
Senkit sem látok nálad külömbnek, magasabban állónak; senkit még most
sem, igen, – aki fölöttünk rendelkezni méltóbb lehetne.
– Méltóbb? – És… alkalmasabb, Virginia nővér?
– Ó, nem, ne nézz így rám, ne szólj hozzám keményen! Hisz nem tudhattam,
hogy ennyire… ennyire ellenedre van!
– Nem ösmertél tehát? De hogy szerethettél akkor?
– Nem, ezt ne… ne vond kétségbe! – kiáltott a másik fájdalmas
szenvedéllyel. – Úgyis annyira sújt már minden, oly balul sikerül; – az
Isten büntet! Oh! Lehet, hogy nem jól szerettelek, Magdolna, – tán
bűnösen szerettelek, itéld meg, szólj, hisz te mindent látsz, értesz! Te
tudod, hogy mindenem vagy, életkedvem, reményem, minden törekvésem. Csak
miattad akartam mindent, csak neked akartam tetszeni. Csak teáltalad
tudok örülni munkának, földi iparkodásnak és erénynek, – csak teáltalad
és teértted tud nekem valami igazán fájni, még… még a bűneim is, – ó,
Isten, légy velem! Soha-soha nem szerettem így még földi embert; nem is
lehetséges ennél jobban szeretni!
– Virginia! Hogy beszélsz, barátnőm? Légy eszeden!
– Nem, nem vagyok én eszemen már! Annyit kinlódom és egyre hatalmasabb
ez fölöttem. Ne hidd, hogy afféle gyerekesség, ami itt… itt a zárdában
divatozni szokott,… hajfürtökkel és érzékeny, titkos levélkékkel. Az
egész lelkemet uralja, minden jobb érzésem, minden gondolatom. Istenem,
Megváltóm! Add, add a kezed Magdolna, – Magdolna, Magdolnám, – ó, tedd a
homlokomra a kezed egy pillanatig!…
– Virginia testvér! – kiáltott rá akkor a másik szígorú, ébresztő hangon
és felállt mellőle; elfordult, hogy leküzdhesse ámult és ijedt
megundorodását. – Virginia, rögtön felállj innét! Mi dolog térdelni egy
másik ember előtt; mit gondolna, aki hirtelen belépne?
– Mit?… Jobb volna rögtön meghalnom.
Dult arccal, zilált köntösben, gyűrt fátyolával ott állt előtte, –
szemében ijedt szégyen; tán most látta csak, hogy a földön kúszott és
vonaglott néhány pillanatig eszelős szenvedélyben és hogy –
visszautasították. Ideges szája, minden arcvonása rángott, reszketett;
ajka oly száraz volt, hogy alig birta a szavakat kiejteni… És ahogy így
megalázva és szenvedve szembenállt vele a másik, – Magdolna arca
megenyhült újra, a harag és megdöbbenés helyére visszasimult a szokott
hűs, szelíd, enyhe tekintete. Most már felé-nyújtotta nyugodt, biztos
szorítású kezét.
– Virginia testvér, nyugodj meg hát, – jer! – szólt ösmerős szives
csillapító hangján és kézenfogva maga mellé vonta a pódium-székre, a
nagy iskolatábla mellett, mert hisz a negyedik B-osztály termében
voltak. – Jer, beszélgessünk, kedves; – folytatta és már mosolygott is,
– te most túl-izgatott vagy, nem is csoda, úgy beledolgoztad magad a
közügyekbe! Virginiám, nem szabad hogy azt hidd, hogy megitéllek… vagy
nem értelek meg,… noha követni nem is tudlak. Igen, vétek volt, hogy egy
pillanatra megitéltelek az imént. Oly más lélek a mienk, gyermekem; és
más mult, más élet, más test és – tán idegalkat, igen! Hisz azért van,
hogy csak úgy tudtál engem szeretni, ha magadhoz formáltál. És azt
cselekedted velem, amire te magad lettél volna tán valóban alkalmas, – a
vezetés terhét viselni itt! No igen jó, – hát ma még nem, csakugyan, –
de később, ha idősebb leszel, úgye? És ez… ez a másik… idegességed velem
szemközt bizony: kissé betegség, vagy különös állapot; néha és néhol
rend és törvény, – hisz oly sokféle az élet, az ember, az érzései, –
Virginia, – és minden jogosult és igaz és nagy lehet, ami emberi és
őszinte! Igy, olvastam ezt – igen, csak hallomásból tudom; mert az is e
föld rendje és törvénye, hogy sohse értsük meg egymást teljesen, mi
emberek. Mégis, igyekeznünk kell erre, úgy-e, hogy aztán helyesen
szeressük egymást. Hallgass rám, én elmondom, mit gondolok vagy tudok
erről.
Kezét kezében tartva beszélt hozzá halkan, szépen, sokáig és a másiknak
fokonkint szűnt ideges remegése, – lassan bátorodva emelte feljebb
tekintetét. – Már szinte leszállt a kora-tavaszi alkonyat, és rügyszagú,
esti szellők röppentek be közéjük a nyitott, emeleti ablakon, mikor
elváltak végre, – szép, meleg, békélt és testvéri kézszorítással. A
negyedik B polgári-osztály terme… az egyik apácának örökre emlékezetes
hely marad; itt folyt le életének leghevesebb, legdrámaibb jelenete;
legnagyobb mozgalma, szenvedése és megenyhülése. – És mikor még zsibbadt
fővel és zsibbadt tagokkal egyedül haladt a néma templom felé, – már
tudott és értett sokmindent, – amitől eddig félt vagy amin ujjongott;
amiért vergődött és tusakodott vak bizonytalanságban. És tudta már azt
is, hogy a saját, «nagy» érzését semmi joga nem volt másnak tartani
lényegében, mint a kis növendékek idétlen esenkedését és sóhajait; mint