Görbe tükör - 1

KARINTHY FRIGYES
GÖRBE TÜKÖR
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1912
_Az egész könyvet Swift Jonathan emlékezetének_


TARTALOMJEGYZÉK.
=I. rész: IRODALOM.=
Tizenhatodik szín 9
Robinson Krausz. (De Foe.) 30
A Csömöri-úttól a Filatori gátig! (Verne.) 60
A lefürészelt tüdőcsúcsok. (Detektivregény.) 96
Molnár Ferenc, a publicista 118
Biró Lajos, a novellaíró 123
Bródy Sándor, a jó szakács 127
Vajda Ernő, a színműíró 131
Drámai szenzáció 136
Résztveszek a drámapályázaton 141
=II. rész: TUDOMÁNY.=
Sport és testészet 147
A Lipótváros története 154
Ofen-Buda története 159
Közlekedés 166
=III. rész: BÖLCSÉSZET.=
Egy Ember, Akinek Abszolute Semmi
Érzéke A Szimbolizmushoz 175
Nem tudom, de nekem a feleségem gyanus 181
A férj irogat 187
Fő a diszkréció 201
Az idegorvosnál 206
A cipőpertli 211
Felkelés 216
Johnson-Jeffries boxmérkőzés 221
Levél tisztelt cugszfüreremhez 226
A gazdag ember 231
Becsületbiróság 236
=IV. rész: TÖRTÉNELEM.=
A riporter:
1. Az özönvíz 243
2. A honfoglalás 248
3. Tatárjárás 253
4. Nagy sportemberek 257
5. Kolumbusz 262
A szürkék hegedőse 267
Heraklesz tizenharmadik hőstette 271
Blériot Pestre jön 276
Shaw, a cápa 282



ELSŐ RÉSZ. IRODALOM.


TIZENHATODIK SZÍN.
_(Az »Ember Tragédiájá«-nak újonnan felfedezett része, mely az eredeti
kiadásból véletlenül lemaradt s mely a Keppler- és a Tower-jelenet közé
volt ékelve. Madách Imre utólagos jóváhagyásával kiadjuk.)_
–
Fényes helyiség a New-York irodalmi kávéház földszintjén. Elől asztalok
és székek, könyves- és ujságospolc. Pincérruhás férfiak
sürögnek-forognak. Olvasásba és írásba elmélyedt vendégek. Egy kis leány
ibolyát és Pesti Futárt árul. Az ablakokon keresztül széles pászmákban
süt a Nap. Távolról _Kar_ énekel: eleinte alig hallhatóan, aztán
erősebbé válik, mintha közelednék a hegyek felől.
Álhirlapirók kara _(távolból)_:
Zúg a tenger, zúg az élet:
Ez nem véletlen, ez vélet,
Zúg az által, zúg a főleg,
Ó, előleg! Ó, előleg!
Téged isten hol ver, hol ver,
Ó, revolver! Ó, revolver!
Akadna egy tutis talán,
Ó, átalány! Ó, átalány!
Lapot kéne alap’tani!
Ó, Hatvany! Ó, Hatvany!
Csinálni kéne új revüt
Ó, az beüt! Ó, az beüt!
Napilapot, alabárdost,
Kis Szinházat, à la Bárdost,
Irok darabot, tanti, én
Ó, tantième, ó, tantième,
Egy millió, két millió,
Lapokba nagy ribillió,
Vagy egy mozit, vagy egy mozit,
Az jól hoz itt, az jól hoz itt
Téren és minden koron át,
Jaj! koronát! jaj! koronát!
Két koronát!
Egy koronát!
Holnap visszaadom!
Holnap! Holnap!
Holnap visszaadom!
H… o… o… l…
_(Ez a szó: »Holnap«, lassan újra beleolvad az általános zúgásba és a
Kar szózata a távol hegyekbe vész. Ádám, mint vidéki szerkesztő,
Lucifer, mint könyvügynök, hirtelen megjelennek a bejárat mellett, egy
asztalnál. Lucifer leülteti Ádámot.)_
Ádám:
Mily ország ez s mely nép, melyhez jövénk?
Lucifer:
Kivántál kort, amelynek hajnalán
Az Eszmét érti s istápolja minden
S a vak tömegnek nyiltan hirdeti,
Kimondott szót s merészen szárnyalót,
Mely szebb szavakkal szebbet mond; s a nép
Megérti, mit a gondolat sugall
S a gondolat hatalmas szózatát
»Bár nem tanulja senki, minden érti«.
Nem így beszéltél? Nos, helyben vagyunk.
Tekints körül e csarnokok falán
S a síma márványasztalok felett,
Hol görnyedezve ül Korszellemed
S fajod. Itt minden eszméket teremt,
Ez mind az ihlet hős lovagja itt,
Művészetének önbízó hevét
Itt minden egyes fennen hirdeti
S nyiltan bevallja: »Én művész vagyok«.
Művész, az Eszme s Szépség hőse hát.
És minden érti az igaz valót,
Bár nem tanulja.
_(A pincérhez)_:
Pikkolót, pohárba.
Ádám:
De mért oly ifjak, mondd?
Lucifer:
Törvény a szokás itt,
Hogy harminc éven túl e lángeszek
Tömény sósavba tétetnek, ecettel
És ünnepélyesen felvéve a
»Vén trotli« címet, nyúgalomba mennek.
Ezeknek volnék én is egyike.
Ádám:
Minő csodás! De mondd, ki e fiu,
Kit ott vállára ültet pár csavargó
S ki hetyke daccal dőre bort iszik
S fejére önti e hevült fiuknak,
Kik ordítozva fogják lábait?
Lucifer:
Nem ismered? E kornak igrice.
Duhaj fiu, de halljuk, mit beszél.
A duhaj _(egy csomó sovány és pattanásos arcú fiunak a fején ül, akik
szabályos időközökben átköpnek a szembenlévő asztal csészéibe)_:
Én őszös, nyeszlett úriságom
De undom, de köpöm, de szánom,
Ti vagytok a Geny,
Ti vagytok a Piszok.
De én iszok.
De én iszok.
A soványak _(ordítva)_:
Halljuk! Halljuk!
Óriássi! Éljen! Éljen!
Álhirlapirók kara _(távolból)_:
Ó vérzések!
Ó érzések!
Ó ások!
Ó látások!
Duhaj!… Duhaj!… Ó nagy!
A legnagyobb!…
Fejére babért,
Fejére koronát,
Két koronát,
Egy koronát,
Holnap megadom!…
Holnap… Holnap…
Ho… o… o… _(Elvész a hang.)_
Ádám:
Mi zagyva szókat halmoz oly bohón
E furcsa lény, s azok mit éltetik?
A duhaj:
Nyál-ország és kese kicsik,
Kese kicsik, kicsi kocsik,
Nem vagyok én közületek,
Vagyok búsa órjás-virág,
Mit fogjátok a lábamat?
Eresszetek, mert pofozok,
Eresszetek, mert pofozok.
A soványak _(ordítva)_:
Nagyszerű! Felséges!
Micsoda erő! Micsoda szenvedély!
_(Még jobban fogják a lábait.)_
Ádám:
Mi furcsa kép! Bolondos társaság,
Kik ők sajátlag?
Lucifer:
Ez, s fajod, a lényeg.
De meg ne sértsed e derék fiukat,
Mert önhitére büszke mindenik.
_(A szinész belép.)_
Ádám:
A lelkesülés érdemük nekik
S ifjú szivektül mást ki várna még?
De hát a szellem s művészet uralma
Ha termett is ily dőre vakhitet,
A lelkületre üdvös volt bizonnyal.
Szelidebb s finomultabb hangulatra
Csitítva mult koroknak durva népét
S a zord kedélyt nemesbbé csiszolá
S megértővé.
A szinész _(egy ujságírót vág pofon, de úgy, hogy az lefordul a
székről)_:
Nesze, Politzer úr.
Majd írd máskor, hogy tehetségtelen
Vagyok.
_(Nagy röhögés. Politzer feltápászkodik. A szinész megszorítja
nadrágszíját és fogadja az üdvözleteket.)_ Ádám _(aki felugrott, most
elhülve megáll)_:
Mi az? S amazt nem védi senki?
E jó fiut, ki lelkesen s mohón
Vélé szolgálni az igaz ügyet
S megírta arról, hogy kontár csupán?
Lucifer:
Akad védője, várj.
Kád _(szerkesztő, Politzerhez)_:
Hát apikám,
Ez poficsek volt. Tudja mit, írok
Egy ziccert neki, a hasába, jó?
Hogy meggebed. Váltója van neki
S a papájáról tudok valamit.
Ádám:
S e szélesarcú és dagadtszemű
Hóhér, ki ez, ó Lucifer, beszélj!
Lucifer:
Ez Kád.
_(Kádhoz fordul.)_
Mester, távolból jövénk
S e csarnokokba nagy híred hozott.
»Futár«-odat csudálja fajzatunk.
Kád:
Hallja, ne dumáljon nekem, mer’ a szájára ülök. Ha tud valamit
valakiről, akkor beszéljen, tíz kroncsiig tuti, másképp steigoljon innen
a sárgába.
Ádám:
Ó Lucifer, mi rettentő beszéd!
Hová lett nyelvünk, a dicső, s nemes,
Holott szavában e nyeglének itt
Külvárosoknak szennye háborog.
Álhirlapirók kara _(távolból)_:
Bóruch, ate, adonáj,
Kádasnak te ne dumálj.
Kádas! Kádas! Ó a nagy,
A legnagyobb!
Szósz _(a szociálfilozófus, Ádámhoz)_:
Az, hogy itt egy külvárosi, hogy úgy mondjam nyelvgörbe képződik, az egy
kulturjelenség, amit kultur-csavarodásnak nevezhetnénk. A fajiságnak egy
talaj-rétegeződése szemlélhető az effajta kifejezésekben, mint:
»dumálni« meg »steigolni«. Bomlott kulturéletünk nő-példányai és
him-egyedei mintegy csúcsgörbéi ennek a fajiságnak. Különben pedig, úgy
hallom, ön jambusokban beszél: ez egy jellemző kulturjelenség. Ön egy
elfajult kulturegyede, hogy ne mondjam kulturparazitája ennek a kornak:
az első csimpánzság jellege önben elfajilagosodott és holmi gondolkodási
és értelmi sallangokat vett föl. Ön egy kulturcsimpánz.
Ádám _(fölháborodva)_:
Hogyan? Csimpánz, én? Hah, te gaz lator,
Hiába voltam Keppler s Márius
És Hellászban hiába harcolék
Különb eszmékért, mint e korcs tömeg?
Hiába törtem eszmék gátorán
Az Úr szinéig, s szembeszállva, hah,
Az elemekkel, mindhiába szálltam
Az űrbe vissza, csillagok közé,
Hogy visszahullva, ember, képedig,
Sárral dobál – s csimpánznak elnevez
E nyegleképű és csupasz legény?
Majd megtanítlak, korcs!
_(Hátrakap egy székért, de Béla, a pincér, aki azt hiszi, hogy kabátot
akar lopni, lefogja.)_
Béla:
Álomkép, ne mozdulj.
Álhirlapirók kara _(távolból)_:
Képedre, ha mászott,
Te akarod megfőzni a Szószot?
Szósz! Szósz! Ó a nagy!
A legnagyobb!
A drámairó _(egy ujságíróhoz)_:
Ki ez a tisztelt úr? Nagyon hangosan beszél.
Ádám _(feléje fordul)_:
Te zord s hideg tekintetű alany,
Kinek szemén egyetlen vízüveg
S egyetlen szemmel nézel úgy reám,
Beszélj te nékem eszmékről, miket
Keresni jöttem s nem lelek sehol.
A drámairó:
Nézze, barátom, ezekkel nem viszi sokra, három korona kapcsán, ami
hihetőleg a zsebébe van. Ezeknek a forinttalan dolgoknak már lejárt az
ideje. Na, akar egy koronát?
Ádám:
Te fanyar elménc, mondd nekem, ki vagy?
A drámairó _(monoklit csap föl)_:
Hogy tetszik mondani?
Ádám:
Távozz, ne szólj. Te hitvány érdekért
Eladtad im az eszmét – s nem pirulsz,
De kérkedően szóllasz: jól van úgy,
S példádat még követni hirdeted?
A drámairó:
Alászolgája. Adja át üdvözletemet tisztelt barátjának, aki egyébiránt
nagyon hasonlít Hegedüs Gyulához. Ki az?
Lucifer:
Én, Lucifer.
A drámairó:
Az ördög? Hányadik kiadás?
Lucifer _(zavartan)_:
Ezt nem értem.
Ádám:
Hogyan, Lucifer? Rajtad ő kifog?
A drámairó:
Látja, kérem, a dolog nagyon egyszerű. A kitünő Madách érdemeit különben
méltányolva, úgy veszem észre, uraságodból eddig mégis egy kiadást
tudott csak kipofozni. Vallja be, én nagyobb sikerrel alkalmaztam önt.
Ön nem tehet nekem szemrehányást. Ha azonban az ön barátja tovább is
folytatja támadóhangú előadását: akkor rögtön beleegyezem kiadóm sürgető
óhajába, mire önt lefordítják angolra s így nem szólalhat meg többé
ebben a darabban, melyet magyar nyelven adunk elő. Hát gondolja meg.
Alászolgája.
Lucifer _(alázatosan)_:
Igenis, nagyságos úr. Majd beszélek vele. _(Csitítja Ádámot.)_
Álhirlapirók kara _(távolból)_:
Hehe! Hihi! Bruhaha!
Madách Gábor, Madách Pista
Pitiáner nimolista
Ája, mája,
Nem volt neki koronája,
Száz koronája!
Két koronája!
Egy koronája!
Holnap megadom!
Ho… o… ol…
Ádám:
Elég – elég… ó, borzalom fog el!
Lélektelen vásárt találtam ott,
Hol eszméket s igazságot kerestem.
De mondd –: a zsenge gyermeklelkeket,
Kiket nemesb csirába hajthat ám
Egy jóltevő s irányító hatalm: –
Ki istápolja gyenge lelküket
E zord s rideg és számító világban?
Lucifer:
Jöjj hát és láss.
_(Felmennek a karzatra.)_
És nézd meg őt magad.
_(A karzaton ül a modern »Nyaggat« című revü szerkesztője, mint Tudós,
fehér köpenyben. Anyák gyermekeiket hozzák elébe. Éppen egy gyermeket
tapogat.)_
Egy előfizető:
Tudós – véleményed?
Szerkesztő:
Ebből műkritikus lesz.
Ádám:
Hogyan? E nyirkosszivű bölcselő
Nem fél-e zsenge gyermeklelkeket
Az Eszme szent honába vonni be?
_(A Tudóshoz fordul.)_
Mester! beszélj hát – távolból jövénk.
Hogyan lehet, mondd, hogy erő s anyag
Magában egy, de külhatásra más:
Előtted egyként megnyilatkozik?
Szerkesztő:
Mit akar? Kéziratot hozott?
Ádám:
Ezt nem értem.
Szerkesztő:
Mondja, mibe hisz ön: a neo-impresszionizmusba, vagy a
nio-neo-impresszionizmusba?
Ádám:
Lucifer! Mi ez? Megint az »i« betü?!
A homouzjon átkos végzete!!
Szerkesztő _(fejalkatát vizsgálja)_:
Na jól van, írja le ezt a mondatot: »Az élet egy fekete hajó«.
Lucifer _(súg)_:
Mind nagy betüvel írd, Ádám, te ló.
Szerkesztő _(megnézi)_:
Nem jó. Versekhez nem ért, azt már látom. Hanem maga biztosan kitünő
zenekritikus. Maga zenekritikákat fog nekem írni. Érti?
Ádám:
De nem, hogy vennék tollat s kérkedőn
A hangok szent művészetébe én
Kontárkodó, birálgató szavakkal –
Hiszen nem értem s nincs tanúlatom.
Szerkesztő:
Ne beszéljen. Én azt jobban tudom, hogy maga mihez ért. Azonnal üljön le
és írjon egy zenekritikát. Mars.
Ádám _(ijedten leül)_.
Lucifer _(súgva)_:
Ne félj – hiszen Hellászban harcolál
S Achilleszt büszke karddal átdöféd –
S most borzadasz?
Ádám _(remegve rágja a tollat)_:
Mi volt az ehhez? Ezt mégsem merem.
Mit írjak és miről? Hisz nem tudok.
Szerkesztő _(Luciferhez)_:
Maga ne zavarja, az ebattát. Hagyja dolgozni. Magában különben egy olyan
neo-primitív költőt sejtek. Maga üljön le és írjon valami gyerekverset.
Érti?
Lucifer:
De én az örd…
Szerkesztő:
Hallgass!
_(Lucifer ijedten leül egy másik asztalhoz.)_
Szerkesztő:
Kengyel, maga meg segítsen annak a kritikusnak.
Egy kis fiu _(fürgén Ádámhoz szalad)_:
Ne tesszék félni, majd én szedítet madánat, csak ilja szépen, hogy a
toloratura énekelész szetszuál-psziholódiai alapon intáb medlátász dolda
és nem medérzészé…
Ádám:
Hah, mit kívánsz, te gyenge csemte, mondd?
A kis fiu:
Udan, mada tehetszéttelen majha, mada pajalititnok, mada akarja az apját
tanítani? _(Kiveszi a kezéből a tollat és tovább írja a cikket. Több
hasonló fiu közeledik.)_ Pincéj, egy adad anyatejet, pohájba.
_(Gyermekek köldökzsinórokon ugrálnak. Nagy zenebona.)_
Ádám:
Lucifer, hah! gyerünk! _(Átrohannak a karzat másik oldalára.)_
Egy álhirlapiró _(felrohan a karzat másik lépcsőjén, lefelé kiabál)_:
De hát persze, mondom nektek, hogy szerkesztő! Az a másik, az a sánta
nimand, az a kiadó. Csak gyertek. _(Megrohanja Ádámot.)_ Szerkesztő úr,
egy rövid kéziratot hoztam.
Ádám:
No várj! Ne vágtass! Gondold meg dicsőn,
Ha jól megért a lelked belseje…
Mit van mit tenni e parányi rög?
A kéz inalva ír, de áll az agy
S ha büszke lelked…
Álhirlapiró:
Mit tetszik povedálni annyit, főszerkesztő úr, kedves mester. Itt van
egy vers. Csekély előleg…
Második álhirlapiró:
Meg itt is egy.
Harmadik álhirlapiró:
Meg itt.
Negyedik álhirlapiró:
Meg, íme, itt.
_(Körülveszik, kéziratokat nyujtanak át. Ádám kétségbeesetten kapkod,
fuldoklik. Végre bemenekül, hátul, egy helyiségbe. Lucifer utánaveti
magát. Elől, egy széken, ott ül Fleur Noire, mint agg ruhatárosnő,
harisnyát köt. Ádám lihegve és zavart szemekkel megáll.)_
Lucifer _(megáll és a Nőre mutat)_:
Isméred őt, Ádám?
Ádám:
Ah, Éva, Éva!
Ó balzsam és talizmán! Ó a nő!
Te, ki lugast varázsolál nekem,
Hát így talállak?
A ruhatárosnő _(feláll és vigyorogva közeledik)_:
Hallja, valamit akarok sugni magának.
Ádám:
Ah, ah, mi édes, édes enyhület,
A természet vigasztaló szava,
Ó sugd fülembe azt a szent igét,
Mit férfifülbe nő sughat csupán
S mely a vén földet ifjuvá teszi,
Legyen bár külsőd poklok fajzata,
E szó kibékít és felold! No súgd!
_(A nő súg.)_
Ádám _(felordít)_:
Lucifer! Meneküljünk! El innen!
Lucifer _(egy kicsit végre maga is megijed)_:
Mi az, mi az, mi az, mi az, mi az?
Ádám:
Azt súgta a fülembe: »Ádám, én költőnőnek érzem magam.« El! El!
_(Elsülyednek.)_
– Függöny. –


ROBINSON KRAUSZ.
(De Foe nyomán átdolgozva.)

I. FEJEZET.
(Melyben elmondatik a fiatal Krausz születése, ifjusága és atyjával való
beszélgetése.)
Születtem a Külső-Szerecseny-utca 34. számú házban, fönt az emeleten a
119. ajtószám alatt, a lichthóf közvetlen közelében.
Atyám ugyane háznak az utcára nyíló homlokzatában jónévnek örvendő
kalmár volt: sajtárúkkal és más tejtermékekkel űzött állandó és
kiterjedt kereskedést; a ház majdnem minden előkelőbb ajtószámával és
lichthófjával üzleti összeköttetésben állott: – még az akkor jóhírű
Goldberger-családnak is szállított naponta két és félliter
pasztörizáltat a 32-es alá, félliter külön, akiknek pedig cselédjük is
volt.
Atyámat Krausz S. N. Robin-nak hívták: zsenge gyermekkoromban a második
emeleti gangon éppen ezért »der, der verfluchte, ist der Robin’s Sohn«
jelzéssel pofozott a házmester; innen neveztem magam később
Robinson-nak.
Sorsomat talán éppen az döntötte el, hogy tejkereskedésünk volt: itt
tanultam megismerni és megszeretni főelemem, a vizet, mely később
elhatározó fontosságuvá lőn életem folyásában. A tejeskannák előtt
üldögélve sok, sok vizet láttam magam előtt: – oceánok és tengerek
lebegtek szemeim ködében. Igazi tengerészvér folyt ereimben: gyülöltem
és megvetettem a hitvány kis édesvizeket.
– Hallom, Móric, te ganef, – szólt spanyolul atyám – hogy nem akarsz
mosdani.
Ekkor könnyekben törtem ki és mindent bevallottam neki: hogy mennyire
irtózom a nyomorult édesvíztől és hogy csak a tenger végtelen keserü
hullámai felé vonz minden vágyakozásom.
– Majd adok én neked keserüvizet – mondotta ősz atyám portugál nyelven.
– Takarodj a szemem elől!
Ezután elmondotta, hogy fivérem néhány év előtt éppen ily makacsul
vágyakozott a keserüvíz után, mely őt addig hajtotta, míg végre is
teljesen elhajtotta az atyai háztól. Hajósinassá lett, de a balsors
átvitte őt Budára, ahol a Lukácsfürdőbe került és most tyúkszemvágói
rabszolgaságban sínylődik.
Boldogtalan fivérem sorsa könnyekig lágyította atyámat: zokogva rúgott
hármat a fenekembe és kért, hogy térjek a jó útra.
Megigértem neki és néhány napig igyekeztem elfojtani magamban a rossz
gerjedelmeket. De természetünkön nem tehetünk erőszakot. Nekem is csak
alkalomra volt szükségem, hogy vágyaim újult erővel törjenek ki belőlem
ismét és ez az alkalom nem váratott magára soká.

II. FEJEZET.
(Melyben bennfoglaltatik, mint hagyta el szülői házát a fiatal Krausz, s
mint ismerkedett meg a propeller-kapitánnyal, és a hajótörés.)
Egy napon lejött az emeletről Brechmittl s ekként szólított meg:
– Te srác, gyere stülni.
(»Stülni« óportugál nyelven – járkálni, járni, járókálni, járadozni.
Ballagi, Nagy Szótár.)
Kisétáltunk a Dob-utcába, ahol azután a fiatal Brechmittl elmondta, hogy
le akar menni a Dunapartra, ahová tudja az egyenes utat. Bennem
egyszerre feltámadt régi ábrándom, melyet Brechmittl hajhúzással és
fülcibálással még csak jobban szított. Nem tudtam ellenállani részint a
vágynak, hogy álmaim tárgyát, a nyilt vizet végre megláthatom; részint
pedig Brechmittl mancsának, mellyel elől a hajamat fogta.
(»Mancs« óportugál nyelven: Manche, manches, csatorna, csatornázni,
csatorázni, csatákozni, csatos cipővel lóbálni, lófrálni, lóbak. Átvitt
értelemben: erdei nyünyüke, papi gefrence, valakivel gefrencét ugratni,
becsapni; gőzturbina. Ballagi, Nagy Szótár.)
Elhatároztam, hogy elhagyom szülői házamat: ifju, bohó fejjel
belerohantam a világba. Vajh sokszor megbántam azután, mindenki a maga
szerencséjének kovácsa, más kárán tanul az okos, tiszteld életedet, hogy
hosszú apád és anyád legyen a földön.
Nagy kóborlások után végre leértünk a _Dunapartra_ és én
megpillanthattam a végtelen, tajtékos vizet, melyet azonban inkább
találtam tajtékosnak, mint végtelennek. Lent a hajóállomáson nagy
sürgés-forgás volt, a karcsu, héttonnás propeller-fregatt ott
himbálódzott már láncain.
– Jerünk a fedélzetre, – mondotta nekem Brechmittl – most még nem kell
fizetni, aztán gyorsan leszaladunk, mielőtt megindul.
És a csalfa álbarát hátbavágásokkal felcsábított a propeller-fregatt
fedélzetére. Bámulva néztem a tárgyakat és bámészkodás közben nem vettem
észre, hogy Brechmittl eltűnik oldalam mellől. Heves, éjszaki szél
fujdogált. Megfordulva, egyszerre csak kifeszített, négyszögletes
vásznat pillantottam meg, mely a kéményről lelógó madzagra volt erősítve
s melyet a szél feszesre duzzasztott ki.
– Felhúzták a vitorlákat! – kiáltottam ijedten. – Itt maradtam a hajón!
Egy hosszú, vékony ember állt mellettem. Azonnal megismertem a
kapitányt. Kissé csodálkozva nézett rám.
– A vitorlákat? – kérdezte. – Mer’ ha ezt a zsebkendőt tetszik gondolni,
amit szárítani…
– Kapitány úr! – vágtam közbe. – Nem látja, hogy feszíti vitorlánkat a
szél?
– No ja, már látom, hát persze – mondta bizonytalanul. – Tudom én, mi
egy hajó! Hát igazán azt tetszik gondolni, hogy ez egy vitorla?
– Természetesen.
– Akkor jó – kiáltott, és büszkén vágta ki mellét. – ’Sz én is mindig
azt mondom, de nem hiszik. _Parolát_, fiatal barátom. Vén tengeri medve
üdvözli ifju kartársát. Ön megért engem. Igyunk egy pohár bagót és
maradj itt, fiatal fóka, tudod mit, nem is kell fizetned az ötvast.
Hollá, hollá, fel a vitorlákkal, ki a vízre, a vízre!
És karjára kapva, nagyokat táncolt örömében. Közben erős füttyentés
hallszott és a hajó megindult.
A kapitány rumot hozatott és leülve a fedélzeten, régi viselt dolgairól
mesélt nekem, hajótörésekről, viharokról, hajókról: – borzongva
hallgattam elbeszélését.
Igy utaztunk sokáig a part hosszában, azután beljebb merészkedtünk. A
kapitány azonban kissé sokat talált inni a rumból, s este, mikor
elváltunk, a lépcsőn lefelé menet egyszerre éles rázkódás rántott ki
szobámból. Felugrottam és lerohantam a fülkébe, ahol elterülve láttam
feküdni a kapitányt.
– Mi az? – kiáltottam rémülten.
– Bevertem a fejem, – nyögte ő – léket vertem ebbe a koszos fejembe.
– Léket? – kiáltottam rémülten. – De hiszen akkor sülyedünk.
Bután nézett rám.
– Gondolja? – kérdezte.
– Hát nem tudja, kapitány úr, hogy ha a hajó valahol léket kap, akkor
elsülyed?
– Akkor is, ha a kapitány kapja a léket?
– A kapitány és a hajó: egy.
Gondolkozott.
– Mit csináljunk? – kérdezte.
– Azonnal be kell ugornunk a vízbe, hogy úszással próbáljuk megmenteni
életünket.
– Beugorni?
– Igen. Először a kapitány úr, azután én.
– Nem! – kiáltotta tisztán csengő hangon a kapitány. – Akkor rosszul
ismer engem. Egy kapitány utoljára hagyhatja el csak a hajóját, bár ott
kelljen pusztulnia is! Csak ugorjon maga. Bátorság, bátorság!
És nagyot lökött rajtam. Mit volt mit tennem, belevetettem magam a bőgő
vizek közé, melyeket inkább vizeknek, mint bőgőknek találtam.

III. FEJEZET.
(Melyben az ifju Krausz bent van a vízben, némi megfontolás után kijön
belőle és szerencsésen megmenekül.)
Rettenetes érzés volt. Azonnal tisztában voltam vele, hogy életemnek
fordulópontjához érkeztem. Olyan dolog történt velem, amire nem
számítottam, s amit nem éreztem még soha: egész testem, a szó
legszorosabb értelmében, _nedves lett_. Ez a különös folyadék, melyet
eddig csak atyám tejeskannáiban láttam, s melyből itt annyi volt:
belefolyt zsebeimbe és mindenütt hozzámért, akárhogy lökdöstem el
magamtól. Körülöttem, mint már említettem, bőgtek a vizek, és a hullámok
oly magasra ugrottak fel, mint egy torony, különösen, ha tekintetbe
vesszük, hogy egy torony egyáltalában nem ugrik.
Kétségbeesetten gondolkozni kezdtem, s eszembe jutott, hogy De Foe
szerint én most úszással mentem meg életemet. Hogy úszni hogyan kell,
azt tudtam. Egyszer atyám boltjában, egyik tejeskannában láttam egy
svábbogártól: gyorsan mozgatta a lábait és közben büdös volt. Nem
fontolgattam tovább, gyorsan mozogni kezdtem: a többiről nem kellett
gondoskodnom.
De már az első mozdulatnál irtózatos rémület fogott el. Kitűnt, hogy nem
nyujthattam ki lábaimat, – mert azok beleütköztek valami keménybe, ami
sáros volt. Kezeimet próbáltam kinyujtani: de azok is beleütköztek. A
következő percben a hasam is beleütközött.
Rettenetes pillanat volt. Hiszen, villant át agyamon, ha folyton
beleütöm a lábamat és kezemet, sőt hasamat a fenékbe, akkor nem tudok
úszni, és ha nem tudok úszni, menthetetlenül elpusztulok. Végem van.
Buzgó fohászt küldtem a mennyek urához, aki meghallgatta szavamat. Rövid
félórai kapálódzás után egy sötét tárgyat láttam úszni felém a vízen:
valami deszkaféle lehetett, és aggódva vártam, elég lapos lesz-e, hogy
ráülhessek. Az ég meghallgatta könyörgésem: Hangay Sándor összes
költeményei voltak egy kötetben, ára 2 korona.

IV. FEJEZET.
(Melyben a hajótörött Krausz kivetődik a partra és meggyőződik róla,
hogy lakatlan szigetre került.)
A távolból sötéten és szikáran meredt felém egy rengeteg tömeg
körvonala: valami sziklafoknak néztem. Csakhamar odajutottam és kezem
egyenletes, pázsitnemű fűszálakba kapaszkodott bele. Kimásztam és
végigfeküdtem a parton. Elaludtam és ebben a helyzetben töltöttem az
éjszakát.
Másnap reggel a kelő nap ébresztett fel, talpraugortam és első
pillantásom a vizekre esett, hogy látom-e még a propeller-fregattot. Ó
igen, láttam még: véghetetlen messzeségben, elérhetetlen távolságban
lebegett a láthatáron, már majdnem a budai part mellett volt. Fedélzetén
megpillantottam a kapitányt, amint balszeme fölött éppen egy mitesszert
nyomott ki, és zápfogával bajuszáról lerágott egy sörtét. Búsan
integetett felém, és odasugott nekem, hogy nem vittem-e magammal
véletlenül a rumosüveget.
Szomoruan fordultam meg és elindultam, hogy megismerjem a vidéket. Már
néhány lépésnyi út meggyőzött róla, hogy tropikus, egzotikus növényzetű,
valószínüleg afrikai vidékre kerültem. Különös, egzotikus virágok,
óriáspálmák, rengeteg, páfrányszerű erdőbe fogadtak mindenfelé. A
legkülönösebb az volt, hogy a virágokat nem lehetett letépni: szívósak
és nyúlósak voltak, mintha vászonból lennének és a szárukon végig gummi
volt. Mikor az egyiket megfogtam, utána festékes volt a kezem.
Mindig csodálatosabb, tarkább növényzet vett körül. Egy órai út
meggyőzött róla, hogy szigeten vagyok, egészen kerekalakú, különös,
lakatlan szigeten, melynek közepéből kerek, lapostetejű fennsík mered
ki, rengeteg erdőséggel és tropikus növényzettel borítva. Állatokat
eleinte nem láttam. A part hosszában gátszerű töltés húzódott végig,
körül az egész szigeten: e töltés hosszában mohhal bélelt barlangokat
láttam, amint elhaladtam előttük.
Törtem a fejem, mely vidékére a világnak vetett ki végzetem. Földrajzból
csak a Kalahári-szigeteket ismertem: úgy emlékeztem, hogy ott pingvinek
vannak. De nem tudtam, hogy kinéz egy pingvin. Az egyik barlangból
egyszerre borzasztó ugrással barna, hegyesfejű fenevad vetette rám
magát: nyakamba harapott, hogy felordítottam. Azonnal felismertem a
Bolhus Budapestus nevű állatot: még volt annyi időm, hogy a kezemben
hordott Hangay-kötettel fejbeüthettem: a Bolha széthasadt koponyával
zuhant a földre.
És ekkor, egy fordulónál hirtelen óriási, fényes gömb ötlött szemembe,
amely a domb lejtős oldalából látszott kigömbölyödni. Vele szemben a
domb túlsó partján óriási, hegyes dárda állott ki tíz méternyire a
talajból.
Most megértettem mindent és szívemet kétségbeesett tompaság töltötte el.
Igen, szigeten voltam: egy megfeneklett szárazföldrész felszínén, mely
valamikor, diluviális időkben ittragadt s a víz nem tudta magával vinni.