Görbe tükör - 6

  kerékből, egy kalauzból, egy csengőből és egy »Megtelt« felirású
  táblából állt. Belsejében tilos volt állva köpködni. A »Megtelt« tábla
  leeresztése után lepecsételték a feljárást, hogy az utasok ne dagadjanak
  ki: a végállomáson azután fejszével szétdarabolták a kocsit és egy
  darabban kiszedték a tömeget, melyet a következő villamosra raktak. A
  végállomás a Rókus udvarán volt, ahol az útközben elejtett gyaloglók
  hulláit szortirozták és ellenőrizték.
  
  Bérkocsi.
  Ide tartozik még a bérkocsi vagy konflis, melyet két ló, vagy negyven
  egyetemi hallgató húzott: a lovakat ugyanis, tekintve, hogy a kocsiban
  többnyire szinésznők vagy nagygyörgyök ültek, rendesen kifogták az
  egyetemi hallgatók. A konflisokat később, a kocsisoknak túlságosan az
  erotikus művészetek felé hajló beszédmodora miatt, konfliskálták.
  
  Kormányozható léghajó.
  Végre megszületett a várvavárt Zeppelin is, 70 éves korában: és
  kormányozható léghajóján elrepült volna Berlinbe, de ellenkező szél
  támadván, megváltoztatta szándékát. Működése igen káros volt Németország
  körtetermelésére, mert az összes körtefákat kivágatta. Igen szép sikerei
  voltak, még ma is élne, de később már mindenbe beleütközött, és le
  kellett vágni.
  
  Napjaink.
  Mindezek a közlekedési eszközök lejárták magukat. Napjainkban tisztán
  csak a levegőben élnek az emberek. A földet csak temetkezésre
  használják. Különcök persze mindig voltak, nálunk például sokat
  beszélnek egy Kutassy nevű mérnökről, akit állítólag nem lehet rávenni,
  hogy elhagyja őseinek dús talaját. Inkább aszongya: nem közlekedik.
  
  
  
  HARMADIK RÉSZ. BÖLCSÉSZET.
  
  
  EGY EMBER, AKINEK ABSZOLUTE SEMMI ÉRZÉKE A SZIMBOLIZMUSHOZ.
  (Színházakkal szemben kézirat.)
  (Éjjeli kávéház, egyik sarokasztalnál a _Mindennel Leszámolt
  Degenerált_. Az ajtón belép _Az Ember, Akinek Abszolute Semmi Érzéke A
  Szimbolizmushoz_. Pirosképű, bajuszos ember. Odanéz és észreveszi a
  _Mindennel Leszámolt Degenerált_-at, aki, mint azonnal felismeri,
  iskolatársa volt. Vígan odamegy.)
  Az E. A. S. É. Sz. _(vígan)_: Szervusz, Zauerlében, á szervusz,
  Zauerlében, hát hogy vagy? Nem ismersz?
  A M. L. D. _(fájdalmas mosollyal)_: De igen, emlékszem. Az iskolában,
  nemde.
  Easész _(szélesen letelepszik)_: Hát persze. Emlékszel a Löwingerre?
  Amld _(legyint, az ablak felé fordul. Halkan)_ Én már nem emlékszem
  semmire.
  Easész _(vígan)_: Mér, mi bajod? Gyöngül a memóriád?
  Amld _(tompán)_: Nem. Az életem gyöngül. Az életem hajója gyöngül ebben
  a kávéházban.
  Easész _(vígan)_: Milyen hajó? Te foglalkozol ezekkel a Dunagőzhajózási
  részvényekkel?
  Amld _(szünet után)_: Én most már többé nem foglalkozom semmivel. Én,
  barátom, a Semmivel foglalkozom.
  Easész _(harsogva nevet)_: Hehehe! Nagyon jól. Te még mindig olyan
  vicces vagy.
  Amld _(fájdalmasan végigsimítja homlokát)_: Igen, én még mindig olyan
  vicces vagyok, jó fiú. Már nem sokáig leszek ilyen vicces, jó fiú.
  Easész _(vígan)_: Mér, talán valami komoly dologgal foglalod el magad?
  Amld _(tompán)_: Igen, egy _nagyon_ komoly dologgal foglalom el magam,
  jó fiú. Szegény barátom.
  Easész _(vígan)_: Mér vagyok én szegény? Nem is vagyok szegény, egész jó
  ez a sóhivatali állásom. Te mér nem lépsz be valahová?
  Amld _(egészen tompán)_: Igen. Én nemsokára belépek valahová…
  Easész _(vígan)_: Na, végre, látod, ez már egyszer egy helyes
  elhatározás. Kaptál valami állást?
  Amld _(tompán)_: Igen. Egy végleges állást. Egy véglegeset. Egy
  véglegeset.
  Easész _(vígan)_: No, hála istennek. Mindig mondom, hogy az ember
  foglalja el magát valamivel. Itt van a városban?
  Amld _(tompán)_: Nem. Messze van. Nagyon messze.
  Easész _(vígan)_: Nem baj az, legalább világot látsz. Elutazol?
  Amld _(egészen tompán és nyomatékkal)_: Igen… én elutazom innen, jó fiú.
  _(Mereven ránéz.)_
  Easész _(vígan)_: Bravo, gratulálok. Mikor utazol?
  Amld _(révetegen)_: Talán még ma…
  Easész _(vígan)_: Na, nézd csak, ilyen hamar. Na és hová utazol?
  Amld _(szomorú fölénnyel veregeti meg a vállát, tompán)_: Ha te azt
  tudnád, szegény, szegény barátom.
  Easész _(vígan)_: Hát nem tudhatom, ha nem mondod meg.
  Amld _(tompán ránéz)_: Azt nem mondhatom meg.
  Easész _(vígan)_: Nem? Kár.
  _(Hosszú szünet.)_
  Amld _(tompán)_: Azt nem mondhatom meg neked soha.
  Easész _(vígan)_: Kérlek alássan, nem erőltetlek, ha nem akarod.
  _(Szünet.)_
  Amld _(kicsit kevésbé tompán)_: Ahová én utazom, oda podgyász nélkül
  utaznak.
  Easész _(Vígan)_: Hát szóval, akkor ide a közelbe valahová. Talán
  Pomázra, nem?
  Amld _(mély szánalommal)_: Nem, nem Pomázra, szegény barátom.
  Easész _(vígan)_: Hát nem találtam el.
  _(Hosszú szünet.)_
  Amld _(tompán)_: Ott már nem kell Pomáz és nem kell semmi… _azon_ a
  vasúton.
  Easész _(vígan)_: Tudod, az mindig a vasúttól függ. A gyorsvonatot azért
  szeretem, mert ott van étkezőkocsi is, az ember kap legalább valami
  harapnivalót, ha korog a hasa, nem igaz? Hehehe. _(Nevet.)_
  Amld _(tompán)_: Azon a vasúton csak egyetlen ételt osztogatnak… azt is
  vastányérból… _(Mereven ránéz.)_
  Easész _(vígan)_: Ugyan. Na, az nem valami előkelő, hallod. Vastányér?
  Nagyon jó. Hehe. _(Nevet.)_
  Amld _(tompán)_: Abban a vastányérban ólomgombóc van, szegény, jó fiú.
  _(Mereven ránéz.)_
  Easész _(vígan)_: Ólomgombóc? De hiszen azt nem lehet megenni. Milyen
  vicces vagy, hehe.
  Amld _(kicsit türelmetlenül)_: Azt nem is kell lenyelni… az magától
  nyelődik le… az az ólomgombóc… a vastányérból…
  Easész _(vígan)_: Magától? Hogy lehet az? Valami automata?
  Amld _(kicsit epésen, de még elég tompán)_: Mert az a vastányér egy
  vascső… szegény, szegény barátom.
  Easész _(vígan)_: Csőből egy tányér? Nagyon jó. Milyen az?
  Amld _(pikirozva)_: Az egy hosszú cső, amibe ólomgombóc van… ha tudni
  akarod…
  Easész _(vígan)_: Csőbe gombóc? Milyen az?
  Amld _(kicsit forrva a dühtől, de mérsékelve magát)_: Vagy ólomgolyó, ha
  akarod…
  Easész _(vígan)_: Ólomgolyó? _(Szünet után hangosan nevet.)_ Ja úgy!
  Most már értem! Az revolver! Nagyon jó. Hehe.
  Amld _(sápadtan ránéz.)_
  _(Szünet.)_
  Amld _(mereven nézi, aztán révetegen)_: Igen… Ha tudni akarod…
  Easész _(vígan)_: Na ja… revolver. _(Gondolkodva.)_ Ja, de hát te azt
  mondtad, elutazol… Na és ott kapod a revolvert?…
  Amld _(ránéz)_: Nem… a revolver nálam lesz… nálam…
  Easész _(vígan)_: Nálad? Minek?
  Amld _(fogait csikorgatva)_: Minek? Hogy mmagaamm feelé fordítsam!!!
  Tudd meg!!!
  Easész _(vígan)_: Miért fordítod magad felé a revolvert?
  Amld _(feláll, kétségbeesetten ordít, hadonász)_: Hogy elsüssem a
  revolvert, lehúzzam a kakast a revolveren, kilőjjem a revolverből magam
  felé a golyót!! Nem érted?!! Nem érted?!!!
  Easész _(vígan)_: Ja úgy, szóval te főbe akarod lőni magad a
  revolverrel! Hát mért nem beszélsz világosan?! Akaszd föl magad.
  Szervusz. _(Vígan el.)_
  
  
  NEM TUDOM, DE NEKEM A FELESÉGEM GYANUS…
  (Egy férj naplójából.)
  _Nov. 1._
  Nem tudom, de nekem a feleségem gyanus. Ma este, mikor hazajöttem, egy
  kardot találtam otthon a szobában, de a feleségem megmagyarázta, hogy
  hogyan esett be véletlenül az utcáról a kard, mikor lent elmentek a
  katonák, hát ami igaz, az igaz, nagy szél volt ma.
  _Febr. 15._
  De nekem mégis csak gyanus a feleségem. Ma gyereket szült nekem, hát
  nézem a gyereket, vörös haja van és három füle, nézem a szobaurat, annak
  is vörös haja van és három füle, de furcsa találkozás, mondok, de a
  feleségem megmagyarázta, hogy aszongya, biztosan ikreknek akartak
  születni, aztán meggondolták és összementek mégis, de siettükben az
  egyiknek a másik füle kimaradt, hát ebbe lehet valami.
  _Márc. 2._
  Nem tudom, de nekem roppant gyanus a feleségem, mégis. Ma megyek az
  utcán, hát véletlenül fölnézek egy ablakba, ott látom a feleségem
  kibontott hajjal csókolózik egy alacsony fiatalemberrel. Mindjárt
  különös volt nekem, direkt megvártam lent a lépcsőházban és kérdeztem
  tőle, mit keres ebbe a házba, erre pofonvágott, mondta, hát egy új
  unokafivérem született, marha, azt jöttem üdvözölni. Kérdeztem, hogy
  akkor mért bontotta le a haját, mondta, mert meleg volt, hát abba igaza
  van, kezd már nagyon meleg lenni.
  _Jún. 14._
  Mégis csak gyanus nekem a feleségem, tudja isten. Hazajövök a
  hivatalból, hát amint megyek keresztül a szobán, a feleségem, látom,
  fekszik a diványon és a házmester is feküdt a diványon, eleinte nem
  akartam szólni, bementem a másik szobába, de aztán, mikor a házmester
  elment, mégis csak szeget ütött a fejembe a dolog, meg is kérdeztem
  egyenesen a feleségemet, nem sokat teketóriáztam, hogy mi az, de ő
  mondta, hál’ istennek, hogy csak valami lakbérről volt szó, aztán közbe
  elfáradtak, hát azért feküdtek le, szegény házmester fáradt volt, az
  igaz, egész éjjel kell neki szaladgálni ajtót nyitogatni.
  _Aug. 3._
  Valami jót kitaláltam ma, mert nekem nagyon gyanus volt a feleségem,
  éjjel, mikor azt hitte, hogy alszom, lassan felöltözködött mindig és
  elment hazulról. Hát erre kötöttem egy spárgát a lábára, egy hosszú
  gombolyagról, mer az ember vigyázzon a feleségére, ha az elmegy
  hazulról, ezer szeme legyen az embernek a feleségére, mondok, nehogy
  megcsalja. Igy most jó lesz, gondoltam, a feleségem járkálhat, de nem
  csalhat meg, mer’ én abban a percben, amikor akarom, visszagombolyítom a
  spárgát és visszahúzom a feleségem.
  _Aug. 10._
  De mégis csak gyanus nekem a feleségem. Ma éjjel megint felkel, én
  lassan, hogy ne vegye észre, ráteszem a spárgát a lábára, ő meg húzta
  maga után a spárgát és elment. Most legalább nyugodt lehetek felőle,
  gondoltam, mert az utóbbi időben, mondom, igazán szinte gyanus nekem a
  feleségem. Egy óra mulva kezdem gombolyítani visszafelé a spárgát,
  húztam vissza a feleségem, egész szépen jött, de egyszerre csak, furcsa,
  kétszer olyan nehéz lett húzni, ez tartott egy darabig, aztán egyszerre
  megint könnyű lett húzni, később pár percre megint sokkal nehezebb volt
  húzni, aztán megint olyan könnyű lett, mint eleinte és végre behúztam a
  szobába. Nem értem, mért lett közbe nehezebb, roppant gyanus nekem a
  feleségem, meg fogom kérdezni.
  _Okt. 31._
  Már régebben meg akartam írni a naplómba, hogy nekem gyanus a feleségem.
  Ma este hazajövök és le akarok feküdni, hát nem lehet lefeküdni,
  próbálom így, próbálom úgy: egyszerre rájövök, hogy azért nem lehet
  lefeküdni, mert már fekszik valaki az ágyamba. Mondok csodálkozva, nini,
  hát akkor én már előbb lefeküdtem? de az nem lehet, mert hiszen még fent
  vagyok. Megkérdeztem a feleségemet, hogy lehet az, ez a helyzet nekem
  nem elég világos. Mondja a feleségem, gyujtsak gyertyát és tartsam egy
  ideig a fejem előtt, akkor majd világos lesz. Meg is gyujtottam a
  gyertyát és tartottam egy ideig a fejem előtt, arra aztán mondta a
  feleségem, hogy oltsam el hirtelen. Hirtelen eloltattam, de mondom,
  nekem roppant gyanus a feleségem, csak nem szeret ez a nő valaki mást?
  _Nov. 7._
  Egy hónapja nem láttam a feleségem, egy hónap előtt azt akarta ugyanis,
  hogy menjünk a kaszárnyába lakni, de nem akartam, azóta nem látom a
  feleségem. Este mindig rágondolok és nagyon fáj a szívem, mert valami
  egészen különös, egészen érthetetlen gyanu lappang a lelkem fenekén,
  alig merem leírni: én azt hiszem, ez az asszony nem szeret már engem
  annyira. Norvég regényekbe olvastam én már valamikor, hogy lehetséges,
  hogy az asszony lassan-lassan elhidegül a férje iránt és belső
  átalakulások lelki távolodást idéznek elő hovatovább. Lehetséges volna,
  hogy az én feleségem is egy ilyen átalakulás felé közeledik?
  _Dec. 25., karácsony._
  Nem, nem: a feleségem mégis szeret. Két hónapi aggodalmak és lelki
  harcok után végre mégis megértettük egymást: ma este ismét enyém lett.
  Az Ó-utcán jöttem éppen haza tizenegy után, hát egy kapu alól egyszerre
  elém toppan a feleségem, biztosan azonnal megismert, bár sötét volt,
  mert rögtön mondta, hogy jőjjek be hozzá és még szép embernek is
  nevezett. Bementem és feleségem rögtön karjaimba omlott – mégse volt hát
  igaz azzal a norvég regénnyel. Boldog vagyok, hogy gyanum alaptalannak
  bizonyult; soha nem gyötröm magam többé ilyen elvont dolgokkal, melyek
  csak lelkünk nyugalmát zavarják.
  
  
  A FÉRJ IROGAT.
  (Jelenet.)
  (Az író szobája, háttérben szekrénnyel. Elől kerevet. A kereveten ül az
  asszony. Türelmetlen. Az óráját nézi. Dobog a lábával. Az író bundában,
  fáradtan.)
  Az iró _(szerelmesen)_: Drágám! _(Csók.)_
  Az asszony _(szemrehányóan)_: Egy órája várlak.
  Az iró _(leveti a kabátját)_: Be kellett fejezni azt a cikket. A
  vasárnapi számba jönni kell neki, – micsináljak? _(Legyint.)_
  Az asszony _(szerelmesen)_: Drágám! Szép cikk?
  Az iró _(könnyedén)_: Na! Amit mondtam, hisz tudod. »A lelki élet
  fölénye«, az lett a címe. Hisz tudod, amit mondtam. Azt írtam meg, hogy
  nekem csak a lelki fölény imponál. Hisz tudod. A lelki fölény.
  Az asszony _(szerelmesen)_: A lelki fölény.
  Az iró _(könnyedén megcsókolja)_: Igen, drágám. _(Megcsipi az állát.)_
  Na? Hogy van a kis kicsike? A drága kis drágaság?
  Az asszony _(csacsog)_: Nagyon siettem. Az uram még nem jött haza.
  Az iró _(idegesen)_: Igen.
  Az asszony _(m. f.)_: A tegnapi verekedés után megint inni ment…
  borzasztó ember…
  Az iró _(idegesen)_: Igen… tudom… már mondtad…
  Az asszony: Borzasztó ember az… Bár csuknák már be… De van rá kilátás.
  Annak a zsokénak állítólag akkora pofont adott…
  Az iró _(idegesen közbevág)_: Jó, jó, tudom, hírlik.
  Az asszony _(csók)_: Na ne, drága. Megint ideges vagy?
  Az iró: Ugyan, dehogy. De mit jössz mindig ezekkel? _(Leül. Szünet után,
  idegesen.)_ Milyen pofon volt az? Micsoda zsoké?
  Az asszony: Hát azt mondtad, tudod.
  Az iró _(idegesen)_: Tudom!!! Tudom!!! Hát persze, hogy tudom, ha mindig
  az orrom alá dörgölöd. Mintha kiváncsi volnék rá. Azt hiszed, engem
  érdekel, hogy milyen pofon volt, vagy hogy ki volt az a zsoké? Hát én
  egy zsoké vagyok? Furcsa vagy, kérlek, azzal a pofonnal.
  Az asszony _(csitítva)_: Ugyan, drágám…
  Az iró _(idegesen)_: De mit ugyan, ugyan… Hát mit beszélsz folyton arról
  a pofonról? Azt hiszed, nekem imponál talán a férjed azzal a pofonnal?
  _(Ennél a szónál »pofon« mindig összerándul.)_ Azt hiszed, nekem lehet
  pofonnal imponálni? Mit érdekel engem egy pofon? _(Kiabál.)_ Hát mit
  beszélsz folyton arról a pofonról.
  Az asszony _(csitítva)_: De Amadé… kérlek, Amadé…
  Az iró _(elkeseredve)_: Igaz is. Még mindig nem értesz meg engem. Ti
  asszonyok nem tudjátok megérteni, hogy egy lelkileg fölényes embernek,
  egy entelektüelnek a brutális nyers erő nem imponál… Nekem nem a pofon
  meg a brutális nyers erő imponál… Hanem nekem a lelki fölény imponál…
  Nekem nem imponál a brutális, nyers pofon… de a lelki fölény, az már
  igen… _(Csettint.)_ Az már igen!… A lelki fölény! _(Csettint.)_ Az már
  valami!… nem a brutális lelki pofon… akarom mondani a fölényes lelki
  bruta… vagyis a pofoni fölény…
  Az asszony: Édes Amadé… hiszen én tudom…
  Az iró _(legyint)_: Hagyj nekem békét… Mit félek én a te uradtól? Ha a
  te urad lelki fölénnyel jönne… nem mondom. Lelki előkelőséggel… nem
  mondom. De ő csak pofonnal tud jönni. Ugyan, kérlek. Ez nekem nem
  imponál. Ettől egy lelkileg erős ember nem ijed meg, kérlek. Mutasson ő
  nekem lelki kiválóságot… a te híres urad…
  Az asszony: De Amadé!… _(Csitítja.)_
  Az iró: Nagyszerű!… Mér nem jön lelki kiválósággal?!… az a híres urad!…
  Mér jön ő pofonnal?!… nekem imponálni?!!… _(Egyre hangosabban, nem lehet
  megállítani, hadonász.)_… az a híres? pofonnal?!!… nekem?!!… Nem
  fölénnyel?!!… Nem lélekkel?!!… az istenit!… hanem pofonnal?!… furcsa!…
  Nekem csak a lelki finomság imponál!!… érted?!… Azzal jöjjön nekem!!… ne
  pofonnal!!… _(Kiabál.)_ hanem finomsággal!!!
  _(Csöngetnek. Meghökkenve merednek egymásra.)_
  Az iró _(tétován)_:… a kutyaistenit…
  Az asszony _(ijedten)_: Ki az?
  Az iró:… a ku… kutyais… _(Kint egy férfihang: »Itthon van Vér Amadé
  ur?«)_
  Az asszony: Szent Isten, ez az uram!!!
  Az iró:… Ku… ku… ku…
  Az asszony: Szent Isten… ne nyiss ki!!
  Az iró _(tétován)_: Ne nyissak ki?
  Az asszony _(szaladgál)_: Szent Isten… várj… ne nyiss ki… elbujok… szent
  Isten… hova bujjak…
  Az iró: De kérlek… kérlek alássan… nem szükséges…
  Az asszony: Hát mit tegyek…
  Az iró: Hát kérlek… Ha feltétlenül el akarsz bujni…
  Az asszony: Hová?!!… Hová?!
  Az iró _(körbe szaladgál, egymásnak mennek)_:… De kérlek… ha
  parancsolsz… talán ide az asztal alá parancsolsz… vagy ide parancsolsz…
  _(A súgólyuk fölé.)_… vagy ide parancsolsz méltóztatni, drágám… _(A
  köpőládát megfordítja.)_… fáradj be, kérlek… _(A gyufatartóból kiszórja
  a gyufát.)_… vagy itt kényelmesebb… parancsolsz…
  Az asszony _(meglátja a szekrényt)_: Megvan! _(Beugrik, lihegve kiszól
  még.)_ Miután rádlőtt, fojtsd meg…
  Az iró _(a szoba közepén)_: Igen… igen, drágám… ahogy parancsolod…
  _(Erős kopogás. Az iró behúzza a fejét, behunyja a szemeit, aztán megint
  kinyitja.)_ Hehe. Szabad.
  A férj _(belép. Erős, atlétikus ember. Udvariasan hajlong)_:
  Alásszolgája.
  Az iró _(behunyt szemmel áll a szekrény előtt)_: Alásszolgája. Tegye le.
  A férj _(udvariasan)_: Vér Amadé úrhoz van szerencsém?
  Az iró _(kinyitja a szemét, meglátja a férjet, ijedten megint becsukja,
  összehúzza magát. Egész testében reszket)_: Hehe. Igen, igen.
  A férj _(közel jön. Nyomatékkal, jelentősen)_: Nagyon örülök, hogy
  megismerhettem. Vad Lajos vagyok.
  Az iró _(rémülten kinyitja a szemét, megnézi, összerázkódik, megint
  becsukja a szemét)_: Hehe. Nagyon kedves. Hehehe. Vad Lajos. Kedves név.
  Olyan finom, könnyed név. Egyszerű név… Beszéljünk csak erről a névről.
  _(Rémülten tapogat hátrafelé.)_
  A férj _(csodálkozva)_: Miért tetszik behunyni a szemét?
  Az iró: Á, semmi, csak úgy bánt ez a világosság… aztán fáradt is vagyok…
  tetszik tudni, éppen aludtam, mikor be tetszett jönni: még nem is vagyok
  egészen ébren… de mindjárt kinyitom, csak tessék várni egy kicsit…
  A férj: Én tulajdonképpen azért jöttem… _(A hátsó zsebében keresgél.)_
  Az iró _(kinyitja a szemét, meglátja ezt a mozdulatot. Megint becsukja,
  ijedten összehúzódik, térdreesik.)_ Jaj, jaj.
  A férj _(nem veszi ezt észre, mert közben a kabátja belső zsebébe néz be
  és ott keres)_: … azért jöttem, hogy megmutassak önnek… önnek, akit
  nálunk Magyarországon erre egyedül tartok alkalmasnak… hogy megmutassak
  önnek… hogy megmutassak önnek… ejnye! de hova tettem?!… ahá! megvan!…
  _(Kihúz a zsebéből egy kéziratot.)_… szóval hogy megmutassak önnek egy
  novellát… amit _(Lesüti szemeit.)_… amit én írtam… _(Zavart mosollyal
  felnéz, észreveszi Az iró-t, aki még térdel. Meghökkenve.)_ P… pardon…
  Az iró _(kinyitja a szemeit)_: Hogy mondja?!…
  A férj: Egy novella… de miért…
  Az iró _(feláll)_: Á, semmi… semmi… csak folytassa… véletlenül a
  térdemre ültem a hátam helyett… kicsit szórakozott vagyok… Nem baj… Hát
  hogy tetszik mondani? Egy novellát?
  A férj _(zavart és szemérmes mosollyal)_: Tetszik tudni… én titokban…
  irogatok…
  Az iró _(rámered, kicsit kiegyenesedik)_: Irogat?
  A férj _(kicsit folyékonyabban)_: Már régebben irogatok titokban… de nem
  adtam oda még semmi lapnak… nem ismerem ezeket a szerkesztőket…
  Az iró _(nagyot lélegzik, kinyújtózkodik, hanyag pózt vesz fel)_: Na és
  azért jött fel hozzám… egy novellát hozott?
  A férj: Igen… nagyon érdekelne a véleménye… az ön írói egyéniségét
  nagyon sokra becsülöm… tetszik tudni, engem valami vad fráternek
  képzelnek az emberek, mer’ szeretek néha egy kicsit lumpolni… meg
  veszekedni… de önnek, akit annyira becsülök… önnek egyedül bevallom,
  hogy lelkem legmélyén a művészetek és nemesebb eszmék szeretetének
  tiszta lobogású oltárképe világít ki nem apadó fáklya gyanánt.
  Az iró _(még mindig gyanakodva nézi)_: Gyanánt?
  A férj: Azért ön az egyetlen ember, akinek elhoztam ezt a novellát, hogy
  itélje meg szerény tehetségemet, melyet fel fogok önnek olvasni.
  Megengedi? _(Leül, kinyitja a kéziratot.)_
  Az iró _(még kicsit megriadva)_:… Öööö… tessék… vagyis…
  A férj _(olvas)_: »A lelki fölény«. _(Felnéz.)_ Ez a címe.
  Az iró _(csodálkozva)_: Lelki fölény? _(Leül. Könnyedén.)_ Kérem,
  tessék.
  A férj _(olvas)_: »Magdával egy nyirkos, novemberi alkonyat fájó
  hangulatának piros esti fényében találkoztam.« _(Felnéz.)_
  Az iró _(leül. Körülnéz. Aztán cigarettára gyujt. Raccsolva)_: Kévem,
  pavancsoljon…
  A férj _(olvas)_: »Magda halvány és sápadt barna leány volt és dideregve
  húzta össze arcának fáradt vonásait.«
  Az iró _(felugrik)_: Ööö… nagyon érdekes… de kérem, talán hozza be a
  szerkesztőségbe… délután rendesen ott szoktam lenni…
  A férj _(olvas)_: »Magda oly búsan, oly fájóan nézett énrám, mint egy
  őzike, melyet a gonosz emberség megsebzett.«
  Az iró: Emberség?
  A férj: Emberség… emberiség… mindegy. _(Olvas.)_ »Őszi lelkemben e napon
  fájó akarások bugyogtak s a nagy ellágyulások finom borzongásokat
  váltottak ki a túlfinomodott lélek rejtett mélységeiből.«
  Az iró _(feláll, járkál)_.
  A férj _(olvas)_: »– Ki vagy?! – kérdeztem Magdát és meg kellett
  állanom. Az utcalámpa sárgán folyta be nemes vonásainkat.«
  Az iró _(háta mögé megy, vállára teszi egyik kezét)_: Kedves Vad úr…
  A férj _(olvas)_: »Rámnézett bús szájával és két gyöngy gördült fel
  szeméből homlokára.«
  Az iró: Kérem csak, tanár úr…
  A férj _(olvas)_: »És én szemeiből szórul-szóra a következő szavakat
  olvastam ki: Miért kérded? Én az ucca leánya vagyok… igen… én az ucca
  elvetemült, szerencsétlen leánya vagyok…«
  Az iró: Pardon, főszerkesztő úr… egy percre…
  A férj _(olvas)_: »Mit akarsz hát tőlem? – kérdezte akkoriban Magda. –
  Az én elvetemült lelkemet tehát nem menti meg többé semmi… semmi…
  semmi…«
  Az iró _(vállát veri)_: Hé csak… tanár úr, mester… mesterke… apukám…
  A férj _(olvas)_: »Miszerint én a következőket mondottam neki: Miért
  hiszed, hogy mindenki zord s ridegszívű, mint maga az Élet?«
  Az iró: Apuka… Apicsek… Tata… Tatuska…
  A férj _(olvas)_: »Látod, – mondottam Magdának – miszerint az én lelkem
  megért tégedet – és én, én, én leszek az, – ismétlem – én, én, én leszek
  az, aki téged ebből a fertőből kiemel.«
  Az iró _(megfricskázza a fülét)_: Bátyuska… Pampuska… Kis fiú… Bubika…
  Szép szőke szerkesztő bubika… kérem csak… álljon meg egy percre…
  A férj _(olvas)_: »Mert, úgymond – szóltam Magdának ezen őszi alkonyaton
  – mert, úgymond – a lélek fölénye az, mely bennünket az emberi rosszaság
  bűzös fertőjéből kiemelni egyedül feljogosítva állhat.«
  Az iró _(az ölébe ül)_: Te kis kedves… na kérlek szépen… _(Simogatja.)_…
  na, édesem… na, talán mégis hagyd abba… na nem bántlak többé… veszek
  neked vásárfiát… _(A füleibe kapaszkodik.)_
  A férj _(olvas)_: »… a lélek fölénye, úgymond, a lélek fölénye és Magda.
  És ekkor mintegy három óráig beszélgettünk még a csöpögő utcasarkon,
  szórul-szóra a következőket…«
  Az iró _(felugrik, az asztalhoz szalad, felkapja a teafőzőt)_: Vigyázz,
  Aladár, kérlek… de kérlek, Lajoskám… arrafelé dobok egy teafőzőt…
  A férj _(olvas)_: »Mert a te lelkedet csak egy elfinomult lélek mentheti
  meg a lét fertőiből, Magda! – mondottam neki némán és hangomban egész
  világ fájdalma reszketett.«
  Az iró _(hozzávágja a teafőzőt)_: Hopp!
  A férj _(olvas)_: »Mert az én túlérzékeny lelkem, ó Magda, az én
  túlérzékeny lelkem, mely a leggyöngédebb külső behatásokra felrezdül
  közönyéből, – az én túlérzékeny lelkem, úgymond, Magda…«
  Az iró _(kétségbeesetten szaladgál, aztán hozzávágja az asztalt)_:
  Tessék!… Tessék egy asztal!
  A férj _(olvas)_: »… az én túlérzékeny lelkem, úgymond, Magda, nem bírná
  el a te csalfaságod egyetlen hűtlen sugarát szemeid sajátságosan fénylő
  csillagának ködén keresztül.«
  Az iró _(szaladgál, megragadja a szekrényt, hogy azt is hozzávágja,
  hirtelen homlokára csap)_: Nini! Ezt egész elfelejtettem! _(Kinyitja a
  szekrényt és kiveszi belőle Az asszony-t, aki közben elaludt a
  szekrényben.)_ Szent Isten! Aranka! Ébredj fel!
  A férj _(olvas)_: »Mert hidd el, Magda, az én sasszemeim előtt nem
  maradhat titokban a legparányibb mozdulat sem, úgymond, s előttem nem
  rejthetsz el semmit, úgymond, Magda.«
  Az asszony _(szemeit dörzsöli)_: Hol vagyok?
  Az iró: Aranka! Szent Isten! Segíts! Csinálj vele valamit!
  A férj _(olvas)_: »Mert, úgymond, a lelki fölény és az elfinomultság
  amaz egyetlen dolog, mellyel meg lehet érteni a szegény, szenvedő,
  elvetemült leány lelkének szomorú mélységeiből fakadó kétségbe esést.«
  Az asszony: Kérlek szépen, Lajos!…
  A férj _(olvas)_: »Mert nekem csak egy szót kell szólnod, Magda, csak
  azt kell mondanod: hallgass! – és én hallgatok… mert nekem csak
  hallgatni és figyelni jó, hallgatni és figyelni – ó, mert én csak
  hallgatni és figyelni szeretek.«
  Az iró _(hirtelen elhatározással)_: Itt nem maradhatok. _(Kabátot
  ránt.)_
  A férj _(olvas)_: »És én, Magda, én egy lélek vagyok, akit senki nem
  akar megérteni, mert mindenki csak az én zordon külsőm után itéli meg
  legnemesebb hajlamaim tiszta szépségeit!«
  Az iró _(beleordít a fülébe)_: Hé! Szerkesztő úr! Legalább kísérje haza
  őnagyságát! Én szállodába megyek! _(Elrohan.)_
  Az asszony _(kiabál)_: Amadé! Amadé! Itt hagysz? Várj, nyomorult!
  _(Utána fut.)_
  A férj _(olvas)_: »Mert, Magda, úgymond, a lélek szépsége és fölénye az
  egyetlen e földön, mely tiszta ragyogásban tartja megnemesült képzeletem
  megértő tisztaságának…«
  (Függöny.)
  
  
  FŐ A DISZKRÉCIÓ.
  – Appardon… szabad?
  –: Kérem, parancsoljon… nincs elfoglalva…
  – Köszönöm.
  –: Kérem.
  – Appardon… szabad ezt az ujságot?
  –: Tessék.
  – Ööö… tetszik tudni, azért mondom, az apróhirdetések miatt…
  –: Kérem, tessék.
  – Nagyon kedves… De itt léghuzam van.
  –: Igen… Csakhogy nagyon tele van a kávéház. Nincs más hely.
  – Nekem, őszintén szólva, nagyon mindegy… Itt is jól érzem magam. Fő,
  hogy az apróhirdetéseket elolvashassam…
  – Eee… igen. _(Olvas_.)
  – Az ember bejön a kávéházba, leül és olvas, – nem igaz? Én egyedül
  érzem magam a legjobban… engem ne zavarjon senki, én se zavarok senkit.
  De Pesten nem tudnak az emberek diszkrétek lenni… Pesten mindenki
  személyeskedik, leül az ember mellé, elmeséli az élete történetét,
  mintha az valakit érdekelne… nem igaz?
  –: De bizony, kérem, igaz.
  – Na, úgy-e. Máskép van ez, kérem, külföldön. Londonban két év előtt,
  márciusban voltam, tetszik tudni, kataszteri hivatalnok vagyok, ki
  voltam küldve a banktól, mondom az anyósomnak, kicsit süket szegény, na,
  mondok, jól van. Hát mondom, Londonban az emberek tudják, mi a személyes
  diszkréció. Mert úgy-e, kérem, mit érdekel engem egy másik embernek a
  baja? Például, mit érdekli önt az, hogy én miért böngészem az
  apróhirdetéseket?
  –: Hehe… bizony, mit érdekel.
  – Na látja, úgy-e, azért mondom. Nem szabad tolakodni az embernek a
  személyes dolgaival. Hát én nézem az apróhirdetést… Ön itt mellettem ül
  és néz… és passz. Diszkréció. Ez kérem, a diszkréció. Önt esetleg
  érdekli, hogy én miért nézem az apróhirdetéseket. De ön ezt nem kérdezi
  és én nem mondom meg, mert ez esetleg nekem egy személyes ügyem, amiben
  nekem nagyon diszkrétül kell eljárni, mert tessék elhinni, például a nők
  csak a diszkrét embereket szeretik. Például, vegyük ezt. Miért van nekem
  olyan nagy sikerem a nők körül? Na. Hát mert a nők tudják, hogy diszkrét
  ember vagyok és ez a nőknek, tessék elhinni, a legfőbb. Hogy ők
  nyugodtak lehessenek, hogy én nem fecsegem el a dolgot a barátaimnak,
  nem adom tovább, nem csinálok pletykát, – mert tessék elhinni, a
  hírnevükre nagyon vigyáznak a nők. Most például, tessék ezt venni, hogy
  példát mondjak. Itt van nekem például egy nőm, egy nagyszerű, fess,
  molett, barna úrinő, de nem ez a fontos. Hanem kérem, mi a fontos?
  Ugyebár a diszkréció a fontos? Na már most. Ez az én nőm egy férjes nő,
  akivel mi találkahelyeken szoktunk összejönni. Már mostan, ha én ennek a