Görbe tükör - 4

A rendőrségi épület előszobájában izgatott szaladgálás töltötte be a
legkisebb zúgokat is. Sörlukkal egy csapóajtón keresztül érkeztünk és
azonnal a rendőrfőnök szobájába léptünk.
– Nem adhatunk semmi felvilágosítást – mondotta hűvösen a rendőrfőnök.
Sörluk egy röpke pillantást vetett rám, melyből azt olvastam ki, hogy a
rendőrfőnök régi ellensége neki, mert 1903-ban egy nyomozás alkalmából,
melyben a rendőrfőnöknek nagy, de eredménytelen szerepe volt, ő, Sörluk
két perc alatt oly megoldást teremtett, hogy a rablógyilkos a kérdéses
bűntényen kívül még 2½ vérfertőzést, fojtogatást, házasságszédelgést és
egy terc kasszát vallott be.
– De mégis, – firtatta tovább Sörluk a rendőrfőnököt – hogyan kezdtek
hozzá a nyomozáshoz?
– Nos, – mondotta most már mérgesen a rendőrfőnök – hiába gúnyolódik,
mert ezúttal igazán széles és biztos rendszerű a nyomozásunk. Először is
két detektivet küldöttünk a tett színhelyére, hogy abban az esetben, ha
a gyilkos, esetleg a kiváncsiságtól hajtva, visszatérne a holttestekhez
– azonnal letartóztassék. Azután apróhirdetéseket tettünk közzé, melyben
felszólítjuk a gyilkost, hogy este 6 órakor piros szegfüvel jelenjék meg
az Erzsébet-tér sarkán és cselből azt írtuk, hogy egy barna, milliomos
hölgy várja ott, aki szereti őt. Azután telefonáltunk a katonai
sorozóbizottsághoz, hogy a beérkező ujoncokat vegyék külön vizsgálat
alá, mert bizonyos, hogy a gyilkost most már két napja furdalja a
lelkiismeret, amit a katonai orvos könnyen felismer a fúrás mélységéről,
s így, ha a gyilkos az ujoncok közt van, azonnal letartóztatható. Végre
az összes lapokban közzétettük, hogy a nyomozást ÉN vezetem, mire a
gyilkos annyira elbizakodik és megörül, hogy a »Csuhaj, csahaj, szabad a
madárka« című népdalt énekelve, féllábon végigtáncol az Andrássy-úton,
amivel elárulja magát. Azt hisszük, ennyi egyelőre elég lesz: – ha
ezekre sem jelentkezik a gyilkos, akkor úgyis oly elvetemült
gonosztevővel van dolgunk, akit a jóistenke majd megbüntet, miáltal a
tárgyalás ránknézve végleg befejezettnek tekinthető.
E szavak után a rendőrfőnök sírva kezet csókolt önmagának és szeretettel
végigsimítva szépen kifejlett tábeszét, visszadúgta hátgerincébe.
– Jól van, – mondotta Sörluk, mialatt a rendőrfőnököt kerekes széken
elvitték – küldjenek egy szakasz lovasrendőrt délután négyre a
Rombach-streeti ház elé.

III. FEJEZET.
Sörluk Nack Neck, a félelmes detektív, ezután jéghideg nyugalommal még
kétszer ismételte a »well« szócskát, mely magyarul annyit tesz: »Minden
füzet ára harminc fillér, tessék mutatványszámot kérni.«
– S most meg fog kezdődni a rémes hajsza – így szólt, keresztbefont
karokkal s hidegen szívta tovább a »Jenki Doodle« indulót, melyre csak
az imént gyujtott rá. Nekem csontjaimban megdermedt a vese.
– Menj nyugodtan előre addig a házig – szólt most hozzám – és várj meg,
kissé át fogok öltözködni. A kapuban felfelé vezető lépcsőket fogsz
találni: ezekre felváltva rakd előre jobb és bal lábadat és mitől se
tarts. Ha az emelet bal sarkán nem áll két elemi iskolai tanuló, hátul
összenőve, well, well, akkor menj be az előszobába, ha ellenkezik, lődd
le, mondd, hogy én mondtam. Azután észrevétlenül csússz be a szekrény
alá, állj fel és gondolj a vízipapra, míg megérkezem.
Sörluk erre hirtelen megnyomott egy gombot és egy elsőosztályú
bőrsülyesztőn keresztül eltűnt szemeim elől. Vegyes érzelmekkel indultam
a kérdéses ház elé, mikor a sarkon túl hirtelen egy pólyába burkolt
csecsemőt pillantottam meg, amint a kerítésen észrevétlenül átsurranni
igyekezett.
Megfordultam és az utca másik felén siető léptekkel láttam közeledni
Sörluk húsz év óta halottnak vélt öreganyját. Beszédbe eredtem vele a
régi időkről, mikor egyszerre csak látom, hogy az előbbi csecsemő súlyos
léptekkel jár fel és alá az utca másik felén és folyton felénk pislog.
Viselkedése különben is gyanus volt, mert mindig közelebb jött s még azt
is feltűnőnek találtam, hogy két revolver volt mindegyik kezében,
melyekkel folyton lövöldözött ránk. Mikor már a tizenötödik golyó jött
éppen a hasamba, figyelmeztettem az öregasszonyt.
– Csak maradj – súgta felém hajolva Sörluk (mert ő volt az öreg asszony,
mint később megtudtam). – Ez Bleyweisz, a vén róka! De engem nem vezet
félre furfangos álruháival, well. Várj itt egy percig, figyeld az
embert, közben azonban tégy úgy, mintha elmennél. Visszajövök és végre
karmaim között lesz a gazfickó! – A nagy detektív erre öregasszonyos
léptekkel és kalarábét árulva a szembejövőknek, eltűnt a kanálisban.
Alig tűnt el Sörluk a kanálisban, amikor az egyik utca felől máris
nyugodt és ravasz léptekkel egy szarvasmarhát vettünk észre. Azonnal
felismertem: Sörluk volt. Felkiáltottam!
Bley weisz egyenesen szembefordult vele és már messziről kiabált:
– Sörluk, maga vén csaló, azt hiszi, engem félre lehet vezetni az ilyen
faksznikkal? Mi lesz a számlával?
Izgatottan figyeltem, hogyan veti rá magát barátom a furfangos
gonosztevőre, aki végre karmai közé került. Legnagyobb meglepetésemre
azonban Sörluk egyszerre megfordult és lábait egy váratlan mozdulattal
ravaszul két nyaka közé szedve, hideg nyugalommal nyargalni kezdett,
ellenkező irányban, kitűnően mímelve egy olyan ember modorát, aki nagyon
fél a szabójától és inkább elszalad és úgy rohan, mint a veszett fene.
Pillanat alatt átértettem szándékát. Tudván, hogy Bleyweisz, a népligeti
prerik furfangos vocabulary-ja, esetleg könnyen elmenekülhetne még, nem
veti rá magát rögtön, hanem megkerülve a várost, hátulról támadja meg,
mikor nem is sejti. Megdermedt bennem a vese velővel.
Ami ezután történt, azt Sörluktól tudtam meg később.
Sörluk körülbelül egy félóráig szaladt még, amikor egy előre elhelyezett
almacsutkában szándékosan orra bukott. Ám e pillanatban sülyesztő nyilt
meg alatta és ő a mélységbe zuhant.
Azonnal tisztában volt a helyzettel, Bleyweisz cinkosainak hálójába
került.
Ketten megragadták és karjait többször nyaka köré csavarva, több csomóba
kötötték a hátán. Füleit összevarrták feje fölött, sarkára sodronyt
erősítettek és szájába két vánkost, egy dunyhát, egy lepedőt, egy csíkos
cihát és két hálóinget tömtek, a hozzávaló gombokkal együtt. Ezután
fejjel belelógatták egy lavor vízbe, melynek fenekén szimbolikus
költemények áztak.
– Igy fogj ki rajtunk máskor! – mordulta mellette egy gúnyosan kacagó
hang. – Végre végeztünk veled és átkozott furfangoddal. Mi most
elmegyünk, de ez a víz óraművel alulról spiritusz által forraltatik s
húsz és fél perc mulva két tizenkét lóerejű motor beleidbe sajtolja a
modern költeményeket. Emellett egy másik gép véredényeidbe oltatlan
meszet fecskendez, ettől vérelmeszesedést kapsz, mely lassan, de
biztosan öl.
Ezek után a cinkosok vad hahotával távoztak.
Sörluk egyedül maradt és most már biztosíthatjuk olvasóinkat, igazán nem
volt menekvés, úgy éljünk. Sörluk hidegen nyult zsebeibe és
megnyugvással tapasztalta, hogy bőrtokba rejtett lélekjelenlétét nem
vesztette el. Fagyos egykedvüséggel várta a halált, remélve, hogy tőle
újabb részleteket tud meg. Most vége. Igy telt el egy perc. Két perc. Öt
és fél perc. Hét és háromnegyed perc… Nyolc… perc… Ki… ki… kilenc perc…
Tizenegy és fél… pe… pe… pp… Ti… ti… zenegy… (na most! Aufpasszen,
tisztelt olvasó!)… Tizenöt perc!!!!… –? –? – – – (Tessék húszig számolni
és aztán nyugodtan elájulni az izgalomtól, mert ennek a fejezetnek ez a
vége.)

IV. FEJEZET. Véres csontváz a gázcsőben.
Mialatt ezek történtek, én Bleyweiszszel eljutottam a Rombach-streeti
ház elé, ahol nagy csődület várta már a második emeletről jövő hireket.
Felmentünk a 12. számú ajtóhoz. Nagynevű mesterem, Sörluk módszerét
utánozva, megszagoltam az ajtót és górcsővel megvizsgáltam egy
szobalányt, aki az ajtó előtt állt, azután a szobalányt is megszagoltam.
Semmi gyanusat sem találtam. Csengettünk.
Egy magas, kissé sápadt fiatalember nyitotta ki az ajtót.
– Ez a tizenkettes szám? – kérdeztem.
– Igen.
– Sörluk megbízásából a rendőrségtől jöttünk. A Rombach-streeti
gyilkosságról van szó.
– Mivel szolgálhatok?
– A holttestet szeretnők látni.
– Legyen szerencsém, – mondotta a fiatalember udvariasan meghajolva – én
vagyok az.
Kissé bután néztem rá, azután Bleyweiszre. Azon törtem a fejem, mit
tenne ilyen esetben Sörluk. De semmi sem jutott eszembe, tehát követtem
a fiatal holttestet, aki előre engedve, bevezetett a szobába.
– A gyilkosság már két napja történt, – magyarázta szeretetreméltóan –
tegnap boncoltak, de semmit sem lehetett megállapítani. Ma reggel
kénytelen voltam összepakkolni és föloszlásnak indulni.
És feltürve kabátujját, mutatta a könyökén, hogy már zöldül a hús.
– A tüdőm még bírja, hehehe – nevetett kedélyesen és egyik hüvelykujját,
mely már foszlani kezdett, leszakítva a papirkosárba rázta, – a tüdőm
még bírja, de a zsigereim csupa víz már. Aztán a gégémet is kezdik
csiklandozni a baktériumok, nyikk! – és nevetve vakaródzott.
Éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem jutott eszembe, mit csinálna
ilyen esetben Sörluk. Bleyweisz élesen nézte a jelenetet, aztán nyájasan
így szólt:
– Talán mennénk egy kicsit a friss levegőre.
– Kérem, kérem, legalább kiszellőzök – ugrott fel a fiatal holttest.
A szűk és sötét utca végében egy magános gázlámpa égett.
Bleyweisz hirtelen oldalt rántott engem és izgatottan súgta a fülembe:
– Nekem az egész dolog gyanus. Ez az úr nem lehet a holttest.
Ránéztem, de nem értettem.
– Nos, – folytatta hevesen – érdekes megfigyelést tettem. Ez az ember
jár és beszél. Már most figyeljen, kérem, a következtetésem észmenetére:
egy holttest nem járhat és beszélhet!
– Peeersze! – kiáltottam fejemre ütve, melyben egyszerre világosság
gyult. –
Mindjárt éreztem én ezt!
Az ál-holttest felé fordultam, mely kissé távolabb tőlünk, a gázlámpa
alatt állt és pénzt olvasott.
Felé ugortam, mire el akart rohanni. Akkor eléggé érdekes dolog történt.
A gázlámpa megrázkódott, lehajolt és megragadta a szélhámos
nyakcsigolyáját.
A gázlámpa Sörluk volt…
Erre hosszú vitatkozás indult meg Sörluk és a fiatal ál-holttest között,
melyből csak a hírneves detektív metsző »well« kiáltásait vehettük ki
tisztán. A fiatal holttest dühösen vonogatta vállait, melyeket Sörluk
vasmarokkal szorított össze. Végre előkerült a rendőr is, akinek Sörluk
átadta a fiatal holttestet.
– Vigye ezt az embert a vegytani intézetbe, – szólt a nagy detektív – és
mondja meg ott, hogy tegyék salétromsavas hipermangánba. Ha csapadék
képződik, vizsgálják meg lakmusz-papirral, ha a lakmusz elkékül, akkor
ez az ember veszélyes gonosztevő, aki betörés és házasságszédelgés miatt
már többször büntetve volt.
A rendőr nyakoncsipte a fiatalembert, aki dühösen rugdalózva ordított,
hogy őt összetévesztik valakivel, hogy ő meg van halva és hogy legalább
ne csiklandozzák, mert attól neki nevetnie kell. Sörluk nyugodtan lépett
hozzánk és kezet fogott velünk.
– Nos, – kérdeztem izgatottan – hogy menekültél ki a biztos
halálveszedelemből, melyben életed keresztben kettérepedt hajszálon
függött?
– Miféle halálveszedelem? – kérdezte ő bámulva.
– Well, amiről a mult folytatásban volt szó… Látom már – tettem hozzá
szemrehányóan – megint nem vetted meg a mult folytatást… Majd megint
haragudni fog a kiadó…
Ebben a percben hátunk mögött hangos és zavart kiabálás támadt. Az
előbbi rendőr még mindig ott állt a sarkon és ijedten nézte a kezei közt
hadonászó embert, aki egyszerre csak porladozni kezdett, szétesett. Húsa
barna homokszemek alakjában lepörgött róla és úgy maradt, csontváznak.
Csontkarjaival dühösen kaszálta a levegőt még egy-két másodpercig, aztán
az is összement, eltűnt és a rendőr kezében csak egy régi mellény
maradt. Ezt mérgesen vágta a földhöz és Sörlukra támadt.
– Csapja be az úr az öregapját! – kiabált a rendőr. – Hiszen ez az ember
egészen becsületesen meg volt halva. Mit akar vele?
Néhányan csoportosulni kezdtek már körülöttünk és kiváncsian várták a
fejleményeket. Sokan nevetni kezdtek. – Ujjé, Sörluk! – hallatszott
egyszerre a fejünk fölött – és feltekintve, egy karcsú monoplánt
pillantottunk meg. A monoplán vigyorogva lebegett fölöttünk és hirtelen
nekiiramodott.
– Utána! – ordította Sörluk hűvös mosollyal. – Utána! Ez Bleyweisz, a
nyomorult cinkos!
A sarkon túl monopli-állomás volt: Sörluk odarohant. Az egyik monopli
üres volt: soffőrje békésen aludt a bakon. Sörluk felrázta és dupla
pénzt igértünk neki, ha utoléri Bleyweiszt. A monopli döcögve indult meg
és jó tíz percig eltartott, míg Egyiptomba értünk. Végre a Cheops
piramis fölött megpillantottuk Bleyweisz gépét.
– Jobbra, a Szaharába! – ordította Sörluk a soffőrnek.
Öt perc mulva a Kancsincsinga tetejében megbotlott Bleyweisz gépe és
csak sántikálva tudta folytatni útját. A távolság egyre kisebbedett: a
Csendes-óceán fölött már alig volt Bleyweisz száz méternyire.
Keresztülvágtattunk Kínán és ekkor szerencsés fordulat könnyítette meg a
nagy detektív munkáját. Bleyweisz gépe beszorult a Balti-szorosba és
nyerítve, prüszkölve megállt. Bleyweisznek éppen annyi ideje maradt
csak, hogy fejest ugorhatott a Fekete-tengerbe: – Sörluk gyorsan
kifizette a soffőrt és a menekülő cinkos után vetette magát. Sietve
sülyedtek lefelé.
Egy korall-szigetnél egyszerre megfordult Bleyweisz és szembeugrott a
nagy detektívvel.
– No! – mondta – hát most csevegjünk. Mi van a számlával?
– Nézze, Bleyweisz úr, – magyarázta a nagy detektív – itt csak nem
fogunk vitatkozni. Jöjjön, üljünk be valahová egy feketére.
Éppen a fenéken voltak már. Bementek egy kivilágított kagylókávéházba és
két csésze fekete tenger mellett lebonyolították ezt a nyavalyás
regényt.
– Nézze, Bleyweisz úr, – mondta Sörluk – értse meg a helyzetemet. A
reputációmról van szó. Nekem nincs meg az a pénz. Nekem van tíz korona.
Én odaadom magának azt a hat koronát és a feketéjét is kifizetem, ha el
engedi fogni magát.
Bleyweisz jegyzőkönyvet vett ki zsebéből és hosszas számítás után
savanyuan nézett a nagy detektívre.
– Hát micsináljak? De ezzel nincs befejezve az ügy. Magának el kell
fogni a Rombach-streeti gyilkost.
– Fogja a Kozarek. Maga lesz a Rombach-streeti gyilkos. Én leszek a
Rombach-streeti gyilkos. Senki se lesz a Rombach-streeti gyilkos. Ki
fogom mutatni, hogy nem is történt gyilkosság. Hiszen úgyis én találtam
ki az egészet.
Már éppen el akartak menni karonfogva, mikor Bleyweisz egyszerre megállt
és meghökkenve ütött fejére.
– Hopp! és mi lesz a tüdőcsúcsokkal?
– Miféle tüdőcsúcsokkal?
– Hát elfelejtette a saját regényének a címét?
– Mi az?
– »A lefürészelt tüdőcsúcsok.«
– »Lefürészelt tüdőcsúcsok«?! Micsoda gondolat! – kiáltott Sörluk és
megbotránkozva csóválta fejét. – Hogy lehet valakinek lefürészelni a
tüdőcsúcsát? Ez is csak ilyen őrült ponyvászoknak juthat eszébe, akik
ezeket a komisz detektívregényeket írják.


MOLNÁR FERENC, A PUBLICISTA.

_Vasárnapi kólika._
– Rendes heti az Esti Irlapnál. –
Nem tudom, méltóztattak-e már a Koronaherceg-ucca felől kimenni a
Dunapartra, de reggel felé, mikor az uccakaparógépek végigkaparják
méltóságod előtt az ő privát kaparnivalójukat. Uraságod nyugodtan haza
akar menni, mivel uraságodnak otthon felesége van, aki uraságodat várja
otthon, mert ő hű feleség, tehát reggel hatkor várja uraságodat haza
kávéval és hússal, mert a Weiszné kisfia szamár-köhögést és
szamár-rekedtséget és szamár-kolerát és szamár-szamarat kapott éjcaka –
szóval uraságod nyugodtan megy haza és ekkor egyszerre szembe jön
uraságoddal az Uccakaparógép. Uraságod tüsszög és káromkodik és erre a
Gép három kiló port gyorsan belepofoz uraságod hasába. Az Uccakaparógép
tudniillik arra való, hogy uraságod hátát kaparja. Mert az uccát,
úgyebár, minek kaparná az ember? A Kaparógép kapar és csikar és csikarja
és kaparja és pofozza az uccának a pofáját. De kérdem nagyon szerényen,
miért kell az uccát kaparni és csikarni, Csikaró úr? Nekem nem viszket
az ucca, neked se viszket az ucca, neki se viszket az ucca. Bárczy
polgármesternek tehát miért viszket pont a Lóbűbáj-ucca, pont azon a
helyen, ahol én a pofámmal lélegzeni akarok. Nekem nem viszket az ucca,
ellenben a hasam viszket, tehát miért nem kaparják a hasamat.
Ellenben Boda úr előszobájában megjelenik Barom úr és találkozik
valakivel. Szintén a bizottsági ülésről, ha nem csalódom, szintén a
bizottsági ülésről, ha nem csalódom. Nem méltóztatik csalódni, mondja
Nemcsalódom úr, annál kevésbé méltóztatik csalódni, mivel éppen ön volt
az, ha nem csalódom, aki a főpolgármester úr beszédje alatt ott állt a
hátam mögött és becses könyökével az én szügyemet rúgta és halkan
telefonált a szügyemen keresztül és benyomott öt koronáért a szügyembe
és azt telefonálta, tessék csak megszavazni azt a kis Uccakaparógépet.
Ugyan mi van belőle uraságának, azt a nyavalyás, kedves kis uccakaparót,
azt a drága kis piszkot, no tessék má’ na, azt a kis fulladt dögöt,
amitől úgy tetszik undorodni uraságodnak, de úgy, hogy éjjel, amikor
eszébe jut uraságodnak, szeretne a Bárczy úr hasában lenni, hogy szülje
meg önt még egyszer erre a keserves világra, uccakaparói minőségben, na
tessék az öt korona.
Nekünk azonban semmi kifogásunk nincs. Mi itt Pesten nagyon szépen
megvagyunk, a kaparógép kapar, először csak a gyomrunkat, de nemsokára
majd szépen kikaparja a szemünket is. Pedig jó volna, ha azt a kis
szemét meghagynák az embernek, úgyebár, mert öt korona kapcsán épp úgy
ki is lehet nyitni a szemet, mint becsukni, szintén öt korona kapcsán.
És lehetne nézni Pucák elvtársat, aki a Városligetben ló-felsárt eszik,
direkte ló-felsárt, mivel az neki dukál és őneki joga van ló-felsár
követtében elhunyni. És lehetne sírni az egyik szemével az embernek és
mázolni a pofáján a könnyeket és egypár könnyet kipofozni az embernek a
szeméből és a hasából és beletörülni a hajába.
Ha pedig méltóztatnék gondolkodni, hogy ennek miért kell így lenni, hát
akkor rá méltóztatik jönni, hogy ennek azért kell így lenni:
1. mert nálunk előbb megy ki a kishivatalnok az ajtón, mintsem a gazdag
ember a tűnek fokán, ha nekem pont azon az ajtón kell bemenni;
2. mert nálunk, ha a Weiszné a Lidóra akar menni, de kedves doktor úr,
csak nem képzeli, csak nem képzeli, hogy Lajoskát rá lehet bízni erre a
perszónára, mein armes Kind, és te ehhez nem szólsz semmit, Adolf?
3. mert nálunk, ha én egy bifszteket rendelek a vendéglőben és nekem
bifsztek helyett hoznak egy pár vízáthatlan gummikézelőgombot, nem
mondhatom a vendéglősnek, szívem szerint, te undok főgáz, hanem
mosolyognom kell ötször és vigyorognom kell ötször és mondani pardon,
pardon ötször, nem tetszett tévedni, Főúr, és belülről megpukkadnom
ötször, bár szeretném mondani: te görcsös disznó;
4. és végre, röviden, mert nálunk mindenki mindent másra szeretne tolni
és mindenki szeretné, ha helyette mindenki mindent másképp csinálna,
mint ahogy neki kellene csinálni.
De ezen addig nem lehet változtatni, míg Balkánok vagyunk és Pestek
vagyunk és szegények és nyomorultak és piszkosak vagyunk és hatér
villamoson megyünk Budára és még az a hat is másra kellene és még azt a
hatot is el akarja kérni valaki, kölcsön kiáltással. Addig ne is
álmodozzunk pénzről és automobilról és Uccakaparóról. Tessék előbb
visszaadni azt a hatot, amit tegnap adtam a kávéházban.


BIRÓ LAJOS, A NOVELLAIRÓ.

_Érdekes._
Novella. Irta: _Iró Lajos_.
Bonc bejött az írószobába, elrendezett egy pár papirost és leült
dolgozni. Ideges volt. Pár perc mulva belépett Pákos.
– Szervusz, öregem – mondta.
– Szervusz, kérlek. Rágyujthatok?
– Kérlek, parancsolj!
Pákos leült és cigarettázott. Sokáig nézte barátját. Aztán hirtelen
felállt és járkálni kezdett.
– Érdekes – mondta később.
– Mi érdekes? – kérdezte Bonc és felnézett.
– Irma.
– Miért?
– Irma.
– Miért Irma?
– Csak.
Pár nap mulva elutazott. Az állomásra kijöttek Irma és Amál, a nővére. A
lány fázott, a kendőjét erősen rácsavarta a nyakára. Telt, izmos nyaka
volt, asszonyosan érett. Pákos segítette föl a kocsiba és intett
Boncnak:
– Majd látogass meg bennünket, Siófokon. Mintha semmi se történt volna.
– Miért, mintha semmi se történt volna? – kérdezte Bonc, kicsit
feszélyezve.
– Semmi. Majd meglátod. Nem fog történni semmi.
Bonc kellemetlenül érezte magát, hazafelé menet bement egy kávéházba,
lapokat olvasott. Pákos valami cikket írt egy szemlébe, amiben megint
más dolgok voltak. Nem értette az összefüggést. Fejcsóválva hazament,
leült, cigarettázott és elfelejtette az egészet.
Két hónap mulva levelet kapott tőlük.
»Miért nem látogatsz meg bennünket, – írta Irma – itt van az orvos és
mindenki. Pákos sokat beszél rólad. Érdekes. Nagyon érdekes. Ő azt
mondja, hogy nem fog semmi történni és ezt sokszor hangsúlyozza. Jó
volna, ha gyorsan meglátogatnál bennünket.«
Bonc aznap gondolkozott ezen a furcsa levélen. Aztán bement a
minisztériumba, elintézte a dolgait, tárgyalt, futkározott. Megint
elfelejtette a dolgot.
Este a szinházban egy öreg emberrel találkozott, aki nagyon ismerősnek
tűnt. Távolról köszöntötték egymást, az öreg úr barátságosan integetett.
– Ki lehet ez az ember? – gondolta Bonc idegesen. Nem jutott eszébe.
Befogatott, hazament. Otthon messenger-boy várta. Egy csomagot hozott.
– Az öreg nagysága küldi.
Irma anyjától jött a csomag. Régi levelek voltak, amit Pákos írt
valamikor a leány szüleihez. Bonc betette az íróasztalába. De most már
határozottan valami erős nyugtalanságot érzett. Elhatározta, hogy
utánajár a fiú multjának és megtud mindent.
Reggel a főnöke beszélt valami életveszélyes fenyegetésről, nőkről,
mindenféle közönyösnek látszó dolgokról, amik látszólag semmi
vonatkozásban nem voltak Pákossal. De Bonc most már nagyon figyelmes
volt. Az igazgató aztán megint másról kezdett beszélni, hogy mostanában
új szerkezetű Browning-pisztolyokat készítenek. Tréfásan ajánlotta
Boncnak, hogy vegyen ő is ilyent. Mint később kiderült, igazán csak
tréfásan gondolta ezt és semmi komoly mellékgondolata nem volt, nem is
lehetett.
Félév multával az utcán találkozott Pákossal.
– Szervusz, öregem – mondta és erősen megszorította a kezét.
– Szervusz.
– Nos? – kérdezte Bonc sürgetőleg. De Pákos csodálkozva nézett rá.
– Hogy érted? Miért mondod, hogy nos?
– Hát nem történt semmi? – kérdezte ekkor Bonc izgatottan. Már nagyon is
izgatott volt Bonc ebben a pillanatban.
– Nem – mondotta Pákos egész egyszerüen. – Hiszen mondtam neked, hogy
nem fog semmi se történni. Hát nem mondtam?
Bonc csodálkozva nézett rá és elkomolyodott. Azután csöndesen mondta
maga elé:
– Érdekes.


BRÓDY SÁNDOR, A JÓ SZAKÁCS.

_Pesti szakácskönyv._
Irja: _Főzőcske Kenyéri Sándor_.
Most, bocsánatot kérek – itten, azonban – pesti nagy kérdés, igen szép
kérdés, nem nagy, de talán véglegesen fontos emberi életben, pesti
kenyérdagasztás.
Urakkal – jó, nem késő – beszélgeténk pedig róla, a Wekerle Sándorral s
igen megkivánkozák a dalmahos pohakenyeret, melyet megkészíteni
ajálkozék.
Vállalkoztam rá, hozattam csöbröket, kettőt, megkenetém fenéken egy-egy
vajakkal. Hagytam vajat, puhának, lisztet, nem pozdás gezice nélkül
azonban, vala benne malosa, hideg tüzön resteltem, nem nagyon, habbal.
Pohhal sült kicsinnyég, kenyérke. Zöldséget, zsiros marhabőrt nem
kíméltem váltig. Bele lisztes darát, burgonyavállasat, miegymást. Ették
vala azok jóízüen, burgonyával, hideg miegymást, vörösmiegymást,
fogmiegymást. Melyre öntöttem vizet, hét tálakból, azon nedvesen.
Jövének pedig Jerusálemből, miatyánk ki vagy a mennyekben. Ite missa
est. Gloria in excelsis Deo, Semáj Izráel.
Azért kappanhaluskát, melyet főzni nem tudnak Pesten, készítettem olybá.
Kihez ha nem értenek mások, nem csodálatos, értelmes. Ki értene
kappanhaluskához, ha nem én, Az Ujság munkatársa? Melyet egész életemben
ugyan egyebet nem csináltam, ha kappanhaluskát. Mert ujságírók –
fiatalok, de gusztusosak – írnak hireket, azon riportokat is írják,
darabokat s – szerelemmel – írván írnak könyveket egybe. De
kappanhaluskát, szépnek – kissé epedőnek is – főzni így gondoltam vala.
Puha zsiradékot fejjel kissé gyömöszlök, puhán becézem edénybe,
kedvellik nők, kövérek nem nagyon. Utána istentisztelet a budai
Mátyás-templomban. Kispapok, kedvesek, piros pozsgával. Pozsgás
vereshús, csöpögehaluska.
Azért tisztelettel étlapot ilyet ajánlok pesti kis házakban, izelítőleg.
Pozsga.
Pagonykahúsocska.
Barnalében borsó.
Rozsdás vastányéros.
Rostonfőtt.
Feketeretekecske, de bőrízzel.
Ürü-lé.
Repce-pogácsa, jómódon.
Szűz-süle, forrón.
Fekete, sötéten.
Folyékony kávé, édes cukorral.
Tehénbor.
*
Asszonyom, még azon panaszkodik, kályhájában ha nincs alkalmatosság főtt
áfonyáshús készítésére. Mely nélkül élni vajmi nem lehet.
Nagy kérdés. De miért nem készítenek pesti háziurak külön kéményt,
áfonyáshúsnak? Melyet csak egyfélekép készíteni másként nem lehet. Erről
is kellene még gondolkodni.
Mert vegyen, asszonyom, régi vaskereskedőnek amollyan zöld rézlécet,
felínyel, melyet konyhájában állítván fel, áfonyáshússal élteti. Poros
borsport ha elkeversz belé, jóízeket nyer általa férjnek. De az
áfonyáshússal még mindig nem tekintenek érdeket nálunk, eléggé.
Kávéházak, éttermek, azzal foglalkozni nem akarnak. Hadügyminiszteri
engedély, asszonyság, hadügyminiszteri engedély. Az áfonyáshús azonban
még nem készítődik nálunk amúgy, ahogy.
Hogy mondja, asszonyom? Hogy haldoklik becses férje? Hogy gyermekei
kolerában feküsznek? Hogy éppen most dült össze a ház? Hogy a
vízvezetékcső megrepedt? Hogy a lift fölesett a negyedik emeletre?
Ne zavarjon, asszonyom. Az áfonyáshús, gyömbér-mártással készül, nem
nagyon, inkább melengetve, bő lével.


VAJDA ERNŐ, A SZINMŰIRÓ.

_Ludatlan Antimatyi._
Antivígjáték Fazekas éposza ellen, a Nemzeti Szinház bemutatója. _Irta:_
Hajdan Ernő, ősmagyar. _Nyereg alatt puhította:_ Hevesi Sándor. _Színre
alkalmazta:_ egy alkalmazott. _Fordította_ (már mint Fazekast a
sírjában): szerző.

I. FELVONÁS.
(Vásár Döbrögben. Egy olyan igazi, magyar vásár Döbrögben. Kofák,
népség. Szedte-vették nyüzsögnek. Sátor alatt fortyog a gatyamadzag.
Fustélyosok kutyafát, tősgyökeret árulnak. Lacikonyhák, Ernőkonyhák,
Izorkonyhák. _Ludatlan Antimatyi_ megjelenik.)
Mihály bá: Huá mősz, Mötyi?
Matyi: Csak úgy lófrézok miegymás, ebura.
Alajos bá: Mer’ azér, hogy aszöngye, huá löttök a libáid, há’ sze Ludas
vónálik!
Matyi: De mán, mondom, minek a’ nekem, mer ez csak úgy van, hogy én
szöretem a libőt, tulajdonképpenségesképp utálom,
mindazonáltságosságban.
Soma bá: Gondolod, milyen kiállhatatlan vagyik.
Döbrögi _(bejön a színre)_: Héj, hogy ezek a libákok, amikség nincsenek
itt?
Matyi: Húsz márjás, ötven, beleszámítva a díszletek kiállítási költségét
és öt százalékot a tantiémekből.
Döbrögi: Te rosszszájú paraszt, hogy mered nekem nem mondani ezeket.
Matyi: Én már csak nem merem eztet mondani keednek, a macskafáját
uraségének, nyalom a talpát az úrnak, nekem ne mondjon ilyet.
Döbrögi: No megállj, te gázember, ezért olyan huszonötöt nem vágatok
rád, hogy attól váltasz koldulási engedélyt a belügyminisztérium
megfelelő osztályánál, protekcióval. Ne húzzák le, fogjákmegek.
_(Matyit lehúzzák és olyan őrült huszonötöt nem vágnak rá, hogy csak úgy
poshad.)_
Matyi: No wat! Háromszor nem fizeti ezt kendnek Ludatlan Antimatyi
vissza. Meglátjátok, ezér’ háromszor nem verem meg ezt a sötét főnököt.
Megállj csak, doktor úr, megállj!
_(Mindnyájan el.)_

II. FELVONÁS.
(Mulatság Döbrögi kastélyában. Döbrögi és leányai társasjátékokat
játszanak. Aki eltéveszti a játékot, zálogcédulát ad a szerzőnek.
Megjelenik Matyi, szmokingban, díszmagyar kócsaggal.)