Görbe tükör - 7

  nőnek leveleket írok, mint más fiatalemberek teszik, úgyebár, mit tesz
  az ő marha férje? Az ő marha férje, úgyebár, felbontja a levelet,
  megmutatja a marha férjnek és minden kiderül. Azért vagyok én egy okos
  és diszkrét ember. Az én leveleimet nem látja maga ottan, náluk. Engem
  maga nem lát oda elmenni, felmászkálni, bemutatkozni családnak, mint más
  fiatalemberek teszik. Engem marha férj nem is ismer. Én megírom szépen
  az apróhirdetést, itt a Pé Hába; a nő elolvassa, tudja, hogy mikor kell
  nekünk találkozni. Na. A dolog, úgyebár, milyen egyszerű és milyen
  nagyszerű. Mondjuk, holnap akarok találkozni. Erre írom: »Pupu. Holnap
  délután, szokott helyen.« Pupu. Ugy-e, milyen egyszerű? Ki sejti, hogy
  mit jelent az, Pupu? Pupu. Egyszerüen Pupu. És így: »szokott helyen«. Na
  ná, majd kiírom, Bábergold Antalné, Bajza-utca három. A dolog egyszerű.
  A nő elolvassa és rendbe van. Nincs levél, nincs gyanakvás, nincs
  skandalum, nincs mászkálás kapuk előtt, nincs baj. És mindez miért? Mert
  tudok diszkrét és ügyes lenni és nem jár el a pofám és nem mászkálok el
  lakásokba és nem megyek veszélyes helyekre és nem ismerkedem családdal
  és nem beszélek a barátaimnak és tudok hallgatni. Ezér van sikerem a
  nőnél, ezért szeret a nő és ölel és csókol és harap, a bestia… Hát nincs
  igazam?…
  –: Hehehe… De igen…
  – Na, úgy-e… De most szaladok… háromra ott kell lennem… Na, örülök, hogy
  mulattathattam… _(Kezét nyujtja_.) Frász Ödön vagyok, különben…
  –: Heh he… örültem… Bábergold Antal vagyok…
  
  
  AZ IDEGORVOSNÁL.
  Elgondolkodva néztem magam elé és így szóltam:
  – Szeretem a sárga bablevest.
  Barátom, aki az utóbbi időben Freud pszikoanalizisével foglalkozik,
  szúróan nézett rám.
  – Miért mondod, hogy szereted a sárga bablevest?
  – Mert szeretem – mondtam őszintén.
  – Hm. Nem volt neked hatéves korodban egy kékhajú nővel viszonyod?
  – Nem emlékszem. Miért?
  – Mert kék és sárga kiegészítő színek. Az ember ok nélkül nem mond
  semmit: ez a pszikoanalitika vívmánya. Minden kijelentés egy rejtett
  szadizmus, vagy mazochizmus önkéntelen megnyilatkozása: mindennek
  sexuális okai vannak, s minden visszavezethető gyermekkori emlékekre.
  Neked gyermekkorodban egy kékhajú nővel volt viszonyod és azért szereted
  a sárga bablevest.
  – Lehet, de már nem emlékszem.
  – De én emlékszem. A te idegeid tönkre vannak téve. Szadizmusod, a
  kegyetlenkedési ösztön, ki akarja élni magát. Valld be, meg akarod ölni
  a sárga bablevest.
  – Én?!
  – Igen. Te ütni és verni akarod a sárga bablevest, mert szerelmes voltál
  egy kékhajú nőbe, akit nem verhettél még. Te ölni akarsz. Idegeid tönkre
  vannak téve. Azonnal menj fel Berenczy idegorvoshoz, az majd
  kianalizálja belőled. Véged van.
  Rémülten rohantam fel Berenczy idegorvoshoz. Dolgozószobájában fogadott.
  Mikor beléptem, keserüen mosolygott rám.
  – Miért siet úgy? – mondta. – Szeretné, úgy-e, ha rám esnék az ajtó és
  agyoncsapna engem.
  – Bocsánat… erre nem is…
  – Jegyezze meg magának, fiatalember, hogy két ösztön vezethet csak
  minden cselekvésünk és gondolatunk: a nemi kegyetlenkedés és nemi
  megalázkodás ösztöne. Minden gondolatunk rejtett rúgója ez a két ösztön:
  a szadizmus, illetőleg a mazochizmus vágya. Különben pedig mit akar?
  – Szeretem a sárga bablevest – vallottam be rémülten és a hideg
  végigfutott a hátamon.
  – Gondoltam – mondotta az idegorvos, mély megvetéssel. – Na, csak üljön
  le, majd meglátjuk, mit tehetünk magával.
  Leültem és egyszerre elmult a fogfájásom, amivel feljöttem. Szembeült
  velem.
  – Ön tehát szereti a sárga bablevest – mondta az idegorvos. – Tisztában
  van ön azzal, milyen jelentősége van annak, hogy ön szereti a sárga
  bablevest?
  – Kérem… – mondtam félig sírva – … én nagyon szeretem a sárga bablevest…
  de ha nincs… hát le tudok mondani róla…
  – Kuss!… – dörgött rám az idegorvos. – Majd adok én magának. Ön igenis
  szereti a sárga bablevest. Az ön idegei tönkre vannak téve. Ön szadista.
  Ön kegyetlenkedni akar, ön meg akar ölni mindenkit, ön vágni, szúrni,
  csípni akar, ön szerelmes volt az öreganyjába, akinek le akarta vágni a
  fejét, de erről önmaga se tud. Mit álmodott ma?
  – Azt álmodtam, hogy húsz koronát kaptam Fuksztól – mondtam és a fogaim
  vacogtak.
  – Kuss! – ordított az idegorvos. – Az ön álma azt jelenti, hogy ön,
  dacára annak, hogy maga se tud róla, szerelmes ebbe a Fukszba és hogy ön
  szereti a pénzt és hogy ön szeretné, ha Fuksz leesnék a halászbástyáról
  és a nyakát törné. Ön javíthatatlan szadista. Ön egy született Néró. Ön
  Caligula. Majd adok én neked, te büdös.
  – Micsináljak? – siránkoztam.
  – Az ön határtalan szadizmusát egy erősebb szadizmus hatásának kell
  kitenni, mely legyőzze ezt az ösztönt és mazochisztikus hajlamot keltsen
  önben. Ön parancsolni, hatalmaskodni, uralkodni akar: ez az ön halálos
  idegbaja, melyből önt ki fogom gyógyítani. Szadisztikus hatásoknak
  teszem önt ki. Érti?
  – Értem – mondtam és összehúztam magam a széken.
  – No – mondta és felállt. Rettenetes szemekkel nézett rám.
  – Jajaj – jajgattam.
  – Kuss! – ordított. – Te ronda szadista. Azonnal állj föl, mert lelőlek.
  Felálltam.
  – Úgy. Most azonnal nyulj a zsebedbe. Érted? Mert úgy váglak pofon, hogy
  leröpülsz a lépcsőn.
  Zsebembe nyultam.
  – Úgy. Most azonnal szedj ki ötven koronát és add nekem. Na, mi lesz? De
  rögtön. Majd letöröm én azt a te komisz szadizmusodat! Majd kigyógyítlak
  én abból a szadizmusból! Na mi lesz?
  Pofonra emelte kezét.
  Reszketve nyujtottam át az ötven koronát. Galléron fogott és lerúgott a
  lépcsőn. A földszintről csodálkozva néztem vissza. Mosolyogva állt a
  rácsnál.
  – Rendben van, – mondta – az ön mazochizmusa kezd már fejlődni az
  ellenkező irányú szadizmus jótékony befolyása alatt. Néhány óra alatt
  egészen szépen ki fog gyógyulni. Alásszolgája. Legyen máskor is
  szerencsém.
  
  
  A CIPŐPERTLI.
  Csak úgy elmondom, hogy mi van mindig reggel a cipőpertlivel, nagyon jól
  tudom, hogy ez mással nem történik meg, rendes emberekkel, így hát nem
  is ismerik ezt a dolgot, de azért mégis elmondom, hogy mi van velem,
  mindig reggel, a cipőpertlivel.
  A cipőpertlit megveszem és hordom rendesen egy hétig. Befűzöm,
  bekapcsolom és szépen másliba kötöm a végén.
  Egy hét mulva fönt az a kis hegyes réz, ami arra való, hogy a lyukon
  keresztül húzza az ember a pertlit, ez a kis réz letörik reggel.
  – Ejnye, veszek cipőpertlit – mondom mérgesen. – Milyen komiszak ezek a
  cipőpertlik.
  Erre benyálazom a leszakadt pertli végét és kicsit pödröm az ujjaim
  közt. Ezután behúzom.
  Másnap, mikor húzom a pertlit, érzem, hogy olyan gyanusan nyúlik.
  – Fene egye meg, cipőpertlit kell vennem – mondom. És megrántom a
  pertlit. Erre a pertlinek a vége hirtelen leszakad és ottmarad a
  kezemben.
  Igy most nem lehet máslit csinálni, mert a pertli egyik vége hét
  centiméterrel rövidebb, mint a másik. Nem baj, úgyis veszek pertlit,
  mondom, és most ilyen dolgot csinálok. Meglazítom a hosszabb végét a
  pertlinek, egészen végig és a másik oldalon áthúzom a rövidebb vége
  felé, amit így kinyujtok. De nem jól csináltam, mert a másik vége lett
  öt centiméterrel hosszabb, megint nem jön ki a másli. Félóráig vesződtem
  vele. Büdösnek nevezem és intenziv gyűlöletet érzek a pertli iránt: jó,
  hát nem lesz másli, mondom vad daccal és mérgesen csomóba kötöm a
  pertlit, kettős csomóba. Estig jó lesz, akkor lesz új pertli.
  Este nem lehet szétbontani a pertlit, a csomó megfeszült és megdagadt.
  Dagadj meg. Némi habozás után mutatóujjammal alája nyúlok és a
  becsomózott pertlit, ami most olyan, mint egy hurok, megfeszítem és egy
  ügyes és kecses mozdulattal leemelem a legfelső kapocsról. Ezáltal
  meglazult az egész. Mély és intenziv gyönyör ömlik el egész lényemen.
  Most a többi kapocsról egész kényelmesen le lehet fejteni a pertlit és a
  cipő lemegy.
  Másnap. A hurokszerű pertli ott lóg a cipőn. Kicsit megdöbbenek. Mi lesz
  most? Hirtelen átvillan agyamon, mint egy kinyilatkoztatás, hogy ha este
  le lehetett így is fejteni, most vissza is lehet fejteni az egészet. A
  hurkot megint rácsavargatom a kapcsokra, a végén erősen meghúzom és némi
  erőlködés után a végét rápattantom az utolsó kapocsra. Nagyot lélegzem.
  Hiszen ez nagyszerű. Miért nem csinálják a pertlit mindjárt így, ez
  sokkal kényelmesebb, nem kell máslit kötni. Homályosan és futólag a
  szabadalmi iroda jut eszembe. Úgy is veszek ma pertlit.
  Most napokig tart az élet-halál játék. Reggelenkint diadalmas csatákat
  vívok, a hurok belemegy mindig az utolsó kapocsba. De ősz lesz, hullanak
  a levelek s reggelenkint bámulatos sejtelmek boronganak fölöttem, még az
  ágyban, mikor hirtelen eszembe jut a pertli. A pertli lazul, már nem
  kell erőlködni, hogy fönt bepattanjon, ellenben néha magától lemegy a
  kapocsról. Dühbe jövök, erősen meghúzom, hogy mégegyszer becsomózzam.
  Egy roppanás – a pertli elszakad.
  Üveges szemekkel, megdermedve nézek a roncsra. Mi lesz most? Okoskodni
  nem lehet sokat. Dollinger jut eszembe, akinél egyszer végignéztem egy
  operációt. Kibontotta a hasat és akkor jött rá, hogy az egész
  bélrendszert ki kell vágni, mert csupa daganat az egész bél. Mit tegyen?
  A seb nyitva van, valamit tenni kell, meg kell kísérteni a lehetetlent,
  s még hozzá percek alatt. Hirtelen kivágott mindent és – semmi se
  maradván a gyomorból – a bárzsingot egy merész mozdulattal közvetlenül
  összevarrta a végbéllel. És az operáció sikerült.
  Lázasan dolgozni kezdek, a torkom kiszárad, vadul lihegek. Kirángatom az
  egész pertlit. A göböket és csomókat letépem. Most egy tizenöt
  centiméteres nagyságú csutak van a kezemben. Agyam villámgyors munkát
  végez, csak a zsenik látnak és éreznek ily tisztán, elhatározó
  percekben. A három utolsó kapocsra rácsavarom a csutakot. Összekötöm a
  végét. Hiszen még ma megveszem azt a ronda pertlit.
  És most napokig járok a csutakkal. Este lerántom az utolsó kapocsról és
  reggel ráteszem. Lassankint hozzászokom. Úgyis veszek délbe pertlit.
  Mindegy. Igy nagyon jó.
  Egy nap aztán a cipő nyelve kibujik a csutak alól. Az utcán történik,
  nem veszem észre. A cipőm gúnyosan és csufolkodva kinyujtja a nyelvét. A
  sarkam alá kerül. Megbotlom és elesem. Hátgerincem kitörik. Most már
  igazán nem kell pertlit venni.
  
  
  FELKELÉS.
  (Elmélkedések az ágyban, fél tízkor.)
  DR. FERENCZY SÁNDORNAK.
  Nekem tíz órakor kellene felkelni, mert nincsen pénzem és meg kellene
  írni egy krokit. Nekem tulajdonképpen ezt a krokit kellene megírni tíz
  órakor, ezt a szép, humoros humoreszket, nevetségesen és tréfásan.
  Mikor feküdtem le? Három órakor feküdtem le, a kávéházban Kosztolányi
  Dezsővel ültem, aki felolvasta nekem »Barátom gégebajához« című
  szimbolikus költeményét. Ezután lefeküdtem.
  Féltíz, féltíz, féltíz. Féltízkor felkelek és megírom a nevetséges
  krokit.
  Brrrrrrrr… Ez a vekker. Jól van, már hallottam. Hihetetlen, milyen
  ostoba egy ilyen vekker. Hallottam már, nem érted?… Brrrr… Hallod… fogd
  be a pofádat. Mit ordítsz? A fene egyen meg, hozzádvágok valamit… Brrrr…
  De milyen szemtelen hangja van egy ilyen vekkernek.
  Őneki nem volna joga, a vekkernek engemet bántani. Miért bánt ő engemet,
  a vekker? Én egész életemben előzékeny voltam és jó. És nem volt jó
  dolgom, sokszor bús voltam és fájt a szívem. Tud arról ez a vekker, hogy
  nekem alapjában véve nemes és jóságos lelkem van? Nem, ő erről nem tud,
  hogy nekem alapjában véve egy nemes és gépalkatrész lelkem volt.
  Mert nekem gépalkatrész lelkem van, gép, gép, gép. A gép a modern
  teknika vívmánya, a gép a dolgok lelke, esetleg a lelkek gépe. Gép is
  lehet, meg pép is lehet, de pépnek jobb lenni. Az ember agyvelejében van
  valami pép, és talán ebben a pépben van benne a pépség, más szóval a
  szépség.
  Nagyszerű, milyen szép gondolat ez. Végtelenül megható. Ó, végtelenül
  szép és megható gondolat és megható, megható. Kóta. Kótalap. Fogok erről
  egy verset írni, milyen szép vers ez, én istenem, de gyönyörű szép.
  Különben, hopp! Hiszen ez humoros is. Kótalap és katólap. Hehehe!
  Nagyszerű humoros, az lesz a legjobb, mindjárt ezt fogom megírni humoros
  krokinak, úgyis tízkor felkelek és megírom tizenegyig. A vekker
  féltízkor szólt, szóval még van harmincöt percem és egy félórám, akkor
  fölkelek. Harminc meg egy fél, az harminckettő. Milyen jó ember vagyok
  én, hogy ezt észrevettem. Milyen jó, jó, jó, jó ember vagyok én. Édes,
  édes, édes drága jó ember vagyok én, és milyen puha és lágy vagyok, mint
  egy vánkos. Én olyan jó és nemes és önfeláldozó vagyok, mint Jézus
  Krisztus. És az is lesz a sorsom, engemet is fel fognak feszíteni, én
  istenem, én édes istenem, segíts meg, segítsd meg a te alázatos és –
  milyen kifejezést használjak? – a te pretenciózus fiadat. Igen, ez a
  helyes kifejezés, pretenciózus. Vagy petenciózus, esetleg petrence. Az
  is jó ide.
  Na, mi lesz azzal a krokival. Nevetséges, elég, hogy már elhatároztam,
  hogy mi lesz a téma, akkor hamarabb megvan, még fekhetek öt percet,
  úgyis péntek van, pénteken öt perccel hosszabb minden. Különben a piros
  terítőt lehúzták az ágyról, ha tehát a piros terítőt lehúzták az ágyról,
  mit jelent az? Ugy-e, ez azt jelenti, hogy a vörös krokit is lehúzzák,
  vagyis hamarabb tudom megírni. Vörös krokit szívesebben írok.
  Ezt nagyon hamar meg fogom írni, elmegyek, beszélek szerkesztőmmel a
  Rökk Szilárd-uccában. Beleülök ebbe a hajóba és passz! en avant! Fü, fü,
  fü! Hogy szalad a hajó! Ez a Földközi-tenger, kapitány úr? Hogyne,
  ismerem a térképről, ilyen színe van neki. Tripoliszba megyünk, kapitány
  úr? Siessünk, mert kitört a háboru.
  Nekem egy nagyszerű megoldásom van, ha kitört a háboru, vissza kell
  ragasztani a háborut. Tra-ta! Tra-ta! Trombitának kell ragasztani.
  Bumm! Mi az? Léket kaptunk? Szent isten, sülyed a hajó! Kapitány úr,
  kapitány úr! Kedves kapitány úr, kedves szerkesztőm, micsináljunk? Hja
  kérem, be kell ragasztani a léket azzal a krokival, mért nem írtad meg,
  gazember. Borzasztó, hát akkor gyorsan megírom még, van úgyis ötletem,
  katólap és kótalap. Na tessék, itt van a kroki, ragasszák be gyorsan.
  Úgy, jól van már. Na hálaistennek, csakhogy meg van írva.
  Csakhogy meg van írva, most alhatom legalább még egy kicsit. De milyen
  jó így. Féltízkor szólt a vekker, szóval azóta elment harminckét perc és
  a Földközi-tenger, az összesen negyvennyolc. Szóval úgy féltizenegy
  lehet, akkor már szedik is a krokit, mindjárt elmegyek ebédelni, aztán.
  Most maradok még négy percig az ágyban, aztán mégis megírom.
  Aoaoiá–á–ó! Volt ez négy perc? Persze, kelj már föl, te disznó.
  Takarítóné! Hány óra van!
  Mit beszél? Megbolondult?
  Háromnegyed hat?
  Reggel?
  Mi–i…i? Este háromnegyed hat?
  Hát mért nem igazította be a vekkert, maga romlott, perverz nő?
  Akkor vége mindennek. Akkor már föl se kelek ma. Jóéjszakát.
  
  
  JOHNSON-JEFFRIES BOXMÉRKŐZÉS.
  (Hangok a moziban.)
  – Odanézz, barátom. Ez muszkli.
  – Barátomm! Ez a Dzsonzon, úgy-e? Őrülmény. Szszsz…
  – Elemér, was bedeutet das »elschő fordoló«?
  – Ject kezdet man, tante.
  – Most felállnak. Látod, a Jonszon mindig vigyorog. Nagyszerű, barátom.
  – Mi van abba nagyszerű? Vigyorogni én is tudok.
  – Puff. Ez volt egy flemm!
  – Ez orrba megy. Nagygyon jóóó. Most kapott megint egy brusztflekket a
  tanár úr.
  – Milyen vallású ez a Jeffries?
  – Du, Elemér, warum schlagen sie sich?
  – Das ist ein mérkőzés, tante. Sie versenyzen um ein díj.
  – Bumm! Ez hasfájást fog képezni. Nagyon hirtelen csinálta a kis öreg.
  – Pofába. Csak pofába. Pofába! Mért nem üt pofába? Hu, láttad ezt? De
  ezt láttad? Ezt a poficseket? Odanézz!
  – Nézek, mit ordítsz?
  – Most figyeld ezt, fiacskám, látod, mindig hasat védenek és orrot
  védenek, tempó az egész ügy. Tempóra megy ki az egész.
  – Hát igazán, Adolf, te is tudsz így? A Glasernek mondtad.
  – Semmi az egész. Tempó. Kitempózni.
  – És nem félsz olyankor? Borzasztó lehet.
  – Hidegvér az egész, fiacskám. És persze egy kis bátorságra megy ki az
  egész. Nem nagy dolog.
  – És mernél ezzel is? Johnsonnal?
  – Naaaa… Fogás az egész… Egy kis bátorság… Az ember roppant gyorsan
  mozgatja az öklöt, így csavarva, látod. egyik ujjal hirtelen be… aztán
  ki… látod? aztán hirtelen előre… látod?… nézd a kezemet… most fölülről
  megint, csak bátorság az egész… látod?
  – Kérem, tessék vigyázni a tisztelt praclijával.
  – Appardon… nem láttam…
  – Hát nyissa ki a pofáját.
  – Kérem, mondtam pardon…
  – Nix pardon. Kuss: az a pardon.
  – Adolf, te ezt hagyod?
  – Csak nem csinálok skandalumot itt a moziba. Különben direkt sértés nem
  történt, azt mondta: couche, ez egy francia szó, olyan, mint: touche
  vagy mouche.
  – Du, Elemér, was bedeutet das: »támad«?
  – Draufugrani.
  – Mennyit kap a győztes?
  – Hetvenötezer dollárt. Akit legyőztek, az kap huszonötezret.
  – Nevetség. Ezt akarod nekem beadni? Hiszen akkor én is kiállok ezzel a
  Johnsonnal. Annyira én is tudok boxolni, hogy legyőzzenek.
  – És a pofonok, amiket kapsz?
  – Szépen kapok. Felhúzom a keztyüt, bemegyek a pályára, rámosolygok a
  Johnsonra, erre fültövön vág, mondom neki: »engem vág maga fültövön,
  maga utolsó? Tudja mit, ilyen emberrel, mint maga, szóba se állok, adja
  ide azt a huszonötezeret, vigye el a többit, fusson ki a szép szeme!«
  Erre leülök a földre és mit mondjak neked, le vagyok győzve. Hadd legyen
  a hetvenötezer a Johnsoné, én nem irigylem tőle.
  – Most, most! Plemm!
  – Van ennek a Jeffriesnek felesége?
  – Miért?
  – Mert ezután a flekk után itélve, nem ajánlanám magamnak az
  ábrándozást.
  – Oda nézz, ez a Jeffries folyton mozgatja a száját. Beszél ez?
  – Hát persze, hogy beszél, hagyj békembe.
  – Mit beszél?
  – Mit beszél, mit beszél? Vicceket mond. Előadást tart a boxolás káros
  behatásáról a zsigerekre. Füst Milán szimbolikus verseit szavalja a
  Nyugatból. Mit beszél? Elhunyt nagybátyjáról emlékezik meg néhány
  kegyeletes szóban. Az idealizmusról beszél. Arról beszél, hogy a
  középkor piedesztálra állította a felmagasztalt női ideált.
  – Bimm! Ez klappolt a hasüregbe!
  – Mit csinál ez a Jeffries? Mér hagyja magát ez a bimf?
  – Hja, a fekete lök most. Karambol.
  – De mért nem üti kupán, most lehetne. Hisz ez csak ábrándozik, ez a
  sóhivatalnok. Itt ne ábrándozzék, – hallja, menjen a sárga holdvilágba!
  Nyavalyás.
  – Ne szidja az unokafivéremet.
  – Das sollst du lernen, Elemér.
  – Úgy éljen az a vén fejed.
  – Wie meinst du?
  – Ich záge, igen, tante.
  – Ó, ó, ó, szegény Jeffries! Nem bírja. Már alig áll a lábán. Végleg
  letört. Nézd, most milyen szomoruan néz azzal a szelid, kiütött
  szemével. Mintha azt mondaná: én csak egy szegény, szomorú világbajnok
  vagyok, miért bántanak engem itten? Már csak úgy legyint a kezével.
  – Légy nyugodt, veled azért még elbánna.
  – De iffiur…
  – Semmi, ez boxolás.
  – De iffiur, hasba nem szabad.
  – Ez már nem has.
  
  
  LEVÉL TISZTELT CUGSZFÜREREMHEZ.
  Mélyen tisztelt cugszfürer Ur: nagyrabecsült engedelméhez híven
  abfürolás után első kötelességemnek érzem, néhány sorban ezt a rövid
  meldungot leisztolni cugszfürer úrnak, bejelentvén, hogy minden rendben
  van, Gebür und lőnung richtig erhalten, menázsi vár gut. A rüsztung
  levetése után jelenvolt hozzátartozóimtól azonnal kifaszoltam, rendesen
  volt minden reinigolva, cugszfürer úr, se a nyakkendőn, se a kamáslimon,
  se a mellényen nem volt semmi anstand, a cvikkeremből is kipucolták a
  homokot, tessék kérem megnézni, alul is ledörgöltem. Azután elmentem
  menázsizni a Pannónia nevü kantinba, ez egy nagyobb kantin, cugszfürer
  úr, ahol porcellán-csajkákban faszolnak ebédet, volt sör is, nem
  hozhattam cugszfürer úrnak, nem volt abtreten. Utána még bementem a
  New-York korcsmába, amiről már beszéltem cugszfürer úrnak, itt szoktunk
  mi összejönni, akiknek civilben doktori meg ügyvédi, meg zeitungsreiberi
  mesterségünk van, itt piálunk, meg kajolunk, ha van mit, de nem
  muriztunk, csak ittam egy féllangyosat, csajkában, meg egy feldflasni
  fagylaltot. Nem hozhattam sört, kérem cugszfürer úr, mert aztán mindjárt
  hazamentem, durmoltam egy kicsit, aztán meglátogattam a puccpasztaszemű
  szeretőmet (ahogy cugszfürer úrnak parancsolni tetszett), akinek
  színésznői mestersége van, a Vígszínház nevű barakba, már kétszáz
  huszonkét kicsi napja. Igen jó egészségben találtam, éppen durmolt,
  amikor jöttem, egy magasabb, úgynevezett Louis XV. (luikenz) priccsen, a
  hintaszék, meg a taburettek, meg a medveszőnyegek, minden szépen ki volt
  reinigolva, cugszfürer úr kérem, nem hozhattam sört. Én is leültem a
  réz-priccs szélére, semmi anstandot nem találtam, igenis, cugszfürer úr,
  háromszor megölelgettem és a puccpasztaszemű színésznő tisztelteti
  cugszfürer urat, nem hozhattunk sört, de majd lesz minden. Aztán
  berukkoltam ide a szerkesztőségbe, ahova be vagyok zupálva, egy pár
  ilyen sreiber-mesterségű komámmal együtt, többnyire intelligens emberek,
  tiszteltetik cugszfürer urat. Mi itten sreibolunk, nem liegenstüccöt
  csinálunk, azért mondom, mert multkor, mikor cugszfürer úrnak tetszett
  megrúgni és cugszfürer úrnak úgy tetszett csudálkozni, hogy egy
  zeitungsreiber ne tudjon tisztességesen megcsinálni egy liegenstüccöt,
  mikor az olyan egyszerű, az ember fél karral az orral elvágva előrekap,
  aztán egyszerre a hasára esik, hátul két lábbal gyorsan kirúg, aztán két
  kezéről és két lábáról két méternyire felugrik a levegőbe, úgy, hogy egy
  vonalba maradjon a földdel, übt, gyors tempóban tízszer; – mondom,
  cugszfürer úrnak tetszett mondani, hogy nem érti, valakinek legyen
  pofája azt mondani, hogy ő ujságíró és még egy liegenstüccöt se tudjon
  csinálni, cugszfürer úrnak úgy meg tetszik rúgni hátulról, hogy a
  levegőben halok meg éhen, mert addig esek fölfelé. Tehát a
  szerkesztőségi barakkban mi nem mindig liegenstüccöt csinálunk, azért
  nem lehet azon annyira csodálkozni.
  Most már minden strammul megy, sokat gondolok katonai eskümre, melyről a
  főhadnagy úr is megmondta, hogy azt megszegni nem szabad, »mert isten és
  ember előtt bűnösök leszünk és isten és ember előtt kellemetlenségeknek
  tesszük ki magunkat«. Esténként el szoktam járni a Kaszinó nevű
  pálinkamérésbe, ahol néha blattozunk is, ma megint elvesztettem az egész
  lőnungomat. Aztán van itt a Duna-parton egy gyakorlótér, amit Korzónak
  hívnak (a korsó sört majd elhozom cugszfürer úrnak) ide is lerukkolok
  néha, nagyon jópofájú tyukok vannak lent, csak aztán soká tart a
  fegyverpucolás.
  Bocsánatot kérek cugszfürer úrtól, hogy abfürolás előtt a nadrágját
  elfelejtettem kipucolni. Cugszfürer úr abbeli parancsának, hogy mihelyt
  Pestbe érek, menjek el Darab Mari úrhölgy lakására a Külső Lókupec-ucca
  39. számú ház alá és vigyek neki két kiló szalonnát és mondjam meg neki,
  hogy cugszfürer úrnak csókoltatni tetszik nekije a szíve csücskét,
  agyonveri, ha valami anstand lesz: – még nem tehettem eleget – a Nemzeti
  Színházban egy darabomat adták aznap este és bárhogy magyaráztam az
  igazgató úrnak, mit parancsolt cugszfürer úr: nem akart elengedni. Ne
  tessék kérem azért rapportra stimmölni az igazgató urat: – ha cugszfürer
  úr egy hónap mulva leszerel és visszamegy a standjára, a Rókus-kórház
  elé, a 238-as számú kocsinak a bakjára – akkor gyorsabban kijuthatunk
  mindketten a külső Lókupec-uccába – én oda fogok jönni a bádogszemű
  színésznő szeretőmmel és felülök a kocsiba és megmondom a cugszfürer
  úrnak: »na te büdös paraszt, most aztán hajts, ahogy bírsz, kifelé,
  amerre nem jár sok ember – értetted? És hátra ne forgasd a pofád, mert
  odavágok«.
  Melde gehorzamszt, egyéb nincs. Cugszfürer úrnak alázatos szolgája.
  
  
  A GAZDAG EMBER.
  A gazdag ember aznap nem jól érezte magát. Délelőtt automobilon Budán
  járt, azután bement a börzére és beszélt hosszan egy magas, szőke úrral,
  akinek keskeny, gyémántos csatt volt a nyakkendőjében. A gazdag ember
  ezt a gyémántos csattot nézte behatóan és próbált valami összefüggést
  találni a gyémántos csatt és az ő élete között, de ez körülményes és
  fárasztó munka volt. Később a lépcsőházban egy karfadísz vonta magára
  figyelmét, meg is állt előtte és később arra gondolt, hogy kivéteti
  onnan a karfából és hazaviteti magának. Mégis enélkül ment haza,
  megnézte az óráját és fürdőt rendelt. Egy teljes óráig lógott a
  zománcköves kádban, langyos vizet és meleg vizet engedett bele felváltva
  és a sok pénzére gondolt. Azon is csodálkozott, hogy vajjon nem
  lehetne-e a bőrét valahol finoman, valami nagyon finom késsel fölvágni
  és beengedni a langyos vizet a bőre alá, arra való tekintettel, hogy a
  bőre és az izmai között nagyon hideg van. Határozottan, nagyon örülök a
  pénzemnek, gondolta aztán. Aztán arra gondolt, milyen lehet az ember
  agyveleje belül. Szürkés, nyirkos kocsonyát látott maga előtt, apró
  likacsokkal, melyek nehézkesen nyildokolnak és lélegzenek.
  Fürdő után a gazdag ember ebédelni kezdett. A levest nagyon jónak
  találta, aztán elbusította az a gondolat, hogy milyen kár, hogy az ember
  csak a szájával tud enni és csak a nyeldeklőjén van ízlőszerve, például
  a szeméhez hiába nyomogatna egy darab húst, az nem érezne semmit a
  húsból, sőt talán kellemetlen volna neki. Másrészt például az ízlőszerve
  se érez már semmit abból a húsból, amit tegnap megevett. Sőt talán az,
  aki tegnap evett, egészen más ember volt, nem is ő volt. Annál rosszabb.
  Ebéd után feleségével enyelgett néhány percig. Ezúttal könyvekre és
  drámákra gondolt, amiket fiatalkorában olvasni szokott, s néha még most
  is, este az ágyban, színházak páholyából. Mindig kínosan és
  kellemetlenül lepte meg, hogy az írók a szerelemből valami sajátságos,
  gomolygó dolgot csinálnak, szorongásokkal és köddel. Holott nincs talán
  világosabb és átlátszóbb s egyszerűbb törekvése az emberi kívánságnak:
  hiszen oly pontosan meg lehet határozni, egyetlen pontra süríteni s ott
  kögíteni azt a határozott célt, mely felé ezek a kívánságok irányulnak s
  tökéletes és abszolut kielégülést nyernek. Soha még ebéd után nem volt
  benne olyan határozottan bizonyos, hogy jóllakott, mint ez enyelgések
  végeztével. Igen, ha még távoli ködfoltokról, vagy a tengerfenék
  növényvilágáról beszélnének, s ott használnák a misztikum szavait, azt
  még lehetne érteni, – mert a távoli ködfoltokat s a tenger fenekét
  igazán nem ismerik jól az emberek. De a szerelmet nagyon jól ismerik.
  Eszébe jutott, hogy ő már sokszor gondolt erre.
  Valamit elfelejtettem, amit nem is tudtam soha, tette hozzá magában. De
  én már régen éreztem, hogy valami kikivánkozik belőlem. Csakugyan úgy
  érezte. A mellében zavaros feszülések voltak, mintha buborékok volnának.
  Mintha a tüdejével evett volna valamit, amit nem tudott most
  megemészteni. Az arcát is külön érezte, mint egy lárvát. Eltünődött és a
  tükör elé ült.
  Nézte az arcát. Hja, – mondta – ezen nem lehet változtatni. Minden
  rendben lett volna, az orra nem tetszett csak, és eszébe jutott a
  kozmetikus, aki megigérte, hogy majd megcsinálja. Igaz, az nem jelent
  majd sokat. Szemei körül nyomogatta a bőrt és hirtelen nagyon
  kivánkozott rá, hogy valami más kifejezést adjon az arcának. De nem
  sikerült. Csakugyan, merev lárva, gondolta. Ha meghalok, kicsit puhább
  lesz. De nem, meghalni nem jó, mert abból valami zavaros és kellemetlen
  ködöt csináltak az emberek. Most már bizonyosan tudta, hogy valamije
  hiányzik. Nagyon szerette volna tudni, mi az, hogy kiszámíthassa,
  mennyibe kerül. Valószínű volt most már, hogy nem az arcából hiányzik ez
  a valami – de talán belül van a hiba. Vagy a szemek körül. Mindegy.
  Fölkelt és átment a dolgozószobájába. Egyszerre elkezdett énekelni.
  Csodálkozva hallotta meg a hangját, régen nem hallotta már, különös és
  idegenszerű volt. Abba is hagyta hamar, mert nem okozott semmi
  könnyebbülést. Valószínüleg a gyomromat rontottam el, határozott végre.
  Most megint egy másik szobába ment át és egy papiron pénzt számolt. Sok
  pénz, gondolta, jó sok pénz. Szent isten, ha nem volna. Eszébe jutott
  egy bank, ahova telefonálni kell valami papirok miatt. Telefonált.
  Azután átment egy másik szobába.
  Nagyon jó idea – gondolta hirtelen. – Nagyon jó. Holnap elutazom
  Gorgonzolába. Gorgonzolában megveszem azt a villát.
  Csengetett.