Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (1. kötet) - 4

kezét, az atyja és maga után az első helyre ültette, mondván: ámbár nem
tudom születésednek eredetét, de nemes tetteid és okosságod érdemessé
tesznek, hogy ezt a helyt viseld. – Vacsoráltak. A király kivánta tudni,
honnan vette eredetét Pál. Felséges királyom, mit harminc év alatt
eltitkoltam, most kivánod, hogy fölfedezzem? Hadd abba, felséges király.
– Nem, csak beszéld el. – Tehát király parancsolatára el kezdi beszélni,
és ekép. – Felséges király, én burkus születés vagyok, az atyám ennek a
mostani burkus király atyjának fővezére volt; de ellene sokan
áskálódtak, sok irígye volt, oly annyira, hogy ártatlanságát a hamis
vádak elnyomták és a király kivégeztette; az anyám szomorúságában
meghalt. Én akkor 15 esztendős voltam és a burkus lovasságnál főhadnagy,
engem is tisztségemtől megfosztottak. Az országban szégyenlettem már
tovább maradni, és vettem bújdosásom felséged országába; föltevém
magamban, soha senkinek sem fogom megmondani születésemet, a mit harminc
évig el is titkoltam felséges király udvaránál. – Mely szerencsétlen
volt, kedves Pál, felele a királyfi, a te atyád és anyád, hasonlókép
neked, mely sokat kellett eddig tűrni! Felséges atyám, ha kérésem
foganatos leszen, úgy is elesett a fővezérünk, s mindenkor szükséges egy
jó fővezér, legyen az Pál. Én tudom, hogy ő mindenfélekép érdemes arra.
– Ezen mindnyájan elámúltak az asztalnál; látja a királyfi, hogy
gondolkozik az atyja, teljesítse-e kivánságát vagy sem: akkor tele tölti
atyja poharát, s a magáét, és mondja: kérem királyi atyámat, igyunk Pál,
az új fővezérünk egészségeért. Feleli az öreg kírály: éljen sokáig! Ezen
véletlen megváltoztatását állapotának Pál az égi hatalomnak tulajdonítá,
köszönte a királyának és királyfinak róla való gondolkozását, s először
ugyan föl nem akarta vállalní, de a király a mint megmondá, úgy kelle
lenni.
A vacsora után kiki a maga szállására ment, minthogy másnap reggel már
hazájokba fognak indúlni vissza. Alig várhatá Fülöp kírályfi hogy
megviradjon, mindig csak azt ohajtozván, hogy minél hamarább megláthatná
a királykisasszonyt. Fölserkent tehát a nap, s nem sokára megjelent a
király táborával s udvarával együtt. Ó mely nagy örömmel látta Fülöp a
királykisasszonyt! A két király tábora összezárkozott s örömkiáltások
között folytatták útjokat. Míg hazáig értek, volt elég alkalma Fülöp
királyfinak beszélni s mulatozni a királyleánynyal, s titkon már a
holtig való hűségre kötelezték egymást. Már nem volt tovább a város, a
király lakhelye mintsem hat mérföldnyire, előre küldé tehát a futárt,
hogy hírűl adnák már itten közellétét; valamint az országbeliek
mindenütt örvendeztek királyuk látásán, nem különben várta a főváros is
az ő jó fejedelmét; el is érkezett a nép, s örömkiáltásokkal vevé körül,
a kis gyermekek és leányok koszorúkat hánytak elébe, akkori szokás
szerint. Jelen volt a király felesége, Fülöp mostohaanyja s a Fülöp
testvér húga. Fülöp az ő kedves húgát, az atyai tiszteletet miután
megtevé, megcsókolván, a burkus királyhoz és Luizához vezeté. A burkus
király fia, ki eddig nem volt szeretetnek rabja, most azzá lett; eddig
csak nevette, kik a szeretettől oly nagyon meg voltak hódítva, de már
most látja, hogy mely nagy erőt vehet az ember szívén egy szép lélek
szerelme. Mind a két királyfi tehát oly gondolattal volt, hogy a két
királyleányt magáévá tegye.
Most már beérnek a palota külső tájékára, és ott a kirukkolt purgerság
nagy örömmel fogadá, s a királyné is, eltitkolva átkozott szándékát, még
nagyobb szivességet mutatott; tehát kérte a királyfit, jönne némelykor
hozzá s beszélné el, miként tölté a háborút, micsoda viszontagságokon
estek által. Kivánságát megtette a királyfi, hogy legkisebbet se
vehessen észre a királyné, hogy ő már tudja minden álnokságait.
A vén banya rendelkezését igen helytelennek állítá a királyné, mivel
amint akarták, el nem sült; de a vén banya, bízván ördögi mesterségében,
mondá: ne féljen, királyné, nem fog uralkodni Fülöp királyfi, hanem
András lesz az ország királya, mert akárhogy, Fülöp királyfit kivégezem
az életből.
A király kirendeltetett egy napot, melyben az ország nagyjai
megvendégeltetnek. Eljött hát e nap; ennek legjobban örült a vén
asszony, remélvén, hogy gonosz föltett szándékát végbeviheti; ki is
mondá a királynénak: felséges királyné, most van olyas alkalom, mit
hasznunkra fordíthatunk. – Hogyan? kérdé a királyné. – Íme most lesz a
vendégség, én egy nagy darázszsá változtatom magam, s mikor éljent
fognak inni, én majd elszállok a királyfi pohara felett és oly mérget
eresztek belé, hogy mindjárt meg kell halnia. – Gondolatod jó, csak vidd
végbe, megkapod jutalmát.
A két királyfi tehát egymás barátságában tölték legtöbbnyire idejöket,
azért már semmit sem titkolhattak el egymástól; mondja tehát Fülöp
királyfi: ó mely nagyon szívembe tűnt a te testvérhúgod! oly annyira,
hogy nála nélkül már nem folytathatom életemet. – Nem különben vagyok
én, felele a burkus királyfi, a te húgoddal. – Így tehát fedezzük fel
királyatyáinknak szándékunkat; s mi ketten pedig, valamint atyáink,
segélni fogjuk egymást holtig, minden esetben.
Eljött már az óra is, hogy megjelenjenek a vendégszobában; ott voltak
hát mind együtt, a burkus király és királyné ültek az első helyen azután
az öreg király a királynéval, azután a két princeszné, és úgy a két
királyfi, kik, kedvök szerint kiki a maga kedvese mellé esett. A
királyfi mellett ült Pál a fővezér, és úgy a többi ország nagyjai
következtek. Most is tehát Pál fővezér (kit ezelőtt mint szolgáját
neveztünk, most fővezér név alatt jön elő) ki el akarta rontani, a mint
el is rontá, a királyné szándékát s a vén banya akaratát, mondja:
felséges királyfi, ne gondolja, hogy már minden ellenségtől meg volna
menekedve; a legnagyobb ellensége még megvan, tudniillik a mostohaanyja;
az most is abban dolgozik, hogy a királyfit valahogy a világból
kivégezhesse. Én mindent jól tudok, hogy mai nap a vendégségben akarnak
a királyfinak végére járni, mely így fogna végbevitetni, hogy a vén
banya egy nagy darázszsá fog válni, s mikor éljent akarnak inni, akkor
elszáll a királyfi pohara felé s mérget ereszt belé, hogy mindjárt
szörnyű halált haljon tőle. Hanem majd felvigyázok én reá, és ha látom,
hogy a királyfi poharában van a méreg, minthogy a poharak egyformák,
kicserélem a királynééval, a darázst pedig keszkenőmmel leütöm és egy
üres pohár alá teszem. Ha a dolog nem leend igaz, tehát a királynénak
nem lesz semmi baja, ha pedig benne lesz a méreg, meg fog halni azon
halállal, mit a királyfinak készített.
Mind ezt, a mint mondá, véghez is vitte Pál vezér: a darázst az
üvegpohár alá rekeszté, a királyfi poharát a királynééval fölcserélte.
Inni kezdenek tehát éljent, és mindenki kezébe tartja poharát, örült a
királyné, hogy feltett gonosz szándékát végre fogja hajtani; isznak
tehát, s a királyné azonnal legnagyobb fájdalmakat kap, úgy hogy
mindjárt doktorokat hívattak, de mindenik azt mondá, lehetetlen rajta
segíteni, hanem két óra múlva meghal. A király irtózott e véletlen
dolgon, hanem a királyné, nem akarván e terhes vétket más világra vinni,
oda hívatta magához: megérdemlem, úgymond, e halált, mert fiadnak
Fülöpnek akartam okozni, hanem velem történt. Már többet nem szólhatott,
azonnal meghalt. A vén banya is asszonynyá vált megint, s megégettetett.
Pál vezérnek pedig még sokkal nagyobb becsülete lett a király előtt,
mert a királyfi mindent előbeszélt, hogyan tartá meg már két ízben
életét.
Ezek után a két királyfi, az atyjok és ország akarata s magoknak
kivánsága szerint, a két királyi princeszszel öszveházasodtak, és
országlott mind a kettő csendességben számos esztendőkig.


TÖBBSINCS KIRÁLYFI.
Volt a világon két király, egyiknek neve volt Absolon, a másiké Salamon.
Soká éltek ők, soha egyik a másiknak hírét sem hallá, mindegyik azt
gondolta, hogy ő a legnagyobb úr a földön; és mivelhogy egymásnak soha
hírét sem hallották, tehát, háboruságról nem is gondolkoztak. Egyszer
azt gondolja Salamon: ugyan, én istenem, kire marad az én nagy uraságom,
ha meghalok? ki lesz utánam a legnagyobb úr a világon, mikor sem fiam,
sem leányom, sem semmiféle nemzetem, kire a királyságom hagyhassam? – S
elbúsulásában azt gondolá, hogy már ha neki nincs semmie csak a
királysága, fölhagy mindennel, istenre bízza magát, intézze a dolgot
amint akarja.
De az Absolon király, mivel fias és leányos volt, elbízta magát sok szép
cselédeiben és uraságában s egyszersmind királyságában, nagyon kevély és
kényes volt. Felfuvalkodottságában azt mondá: nincs az istenek után
nagyobb úr őnála e világon. Mivelhogy cselédei, szám szerint kilencen, s
mind igen szépek voltanak, tehát szépségökben mind nagyon elbizakodtak,
kényesek valának, senkihez nem is szóltak.
Itten hadd maradjon Absolon az ő szép gyermekeivel; jerünk Salamonhoz,
őt vígasztalni nagy szomorúságában. Itten délebéd felett Salamon király
szokott merengése közben elgondolá, hogy mily öreg már, még sem ád az
úristen nekik egy magzatocskát sem, kiben legkisebb örömük avagy
vigasztalásuk volna; mivel már 73 esztendős házasok voltak, még is
magzat nélkül éltek. Egyszer gondolja Salamon, hogy le kellene ebéd után
menniök a kertbe sétálni, s le is mentek dél után négy órakor,
felnyitogatja a kertész nekik a virágos kert kapuit. Amint bementek volt
karonfogva a kertbe, sétál a király a királynéval együtt az úton, hát
amint mentek volna, jobb felől volt egy tüskebokor, s azon bokorból
kinőtt egy szép líliomszál, minden sérelem nélkül. Meglátja ezt a
királyné, elmegy hozzá, csodálkozik, mi dolog lehet, hogy az a szép
líliomszál abból a csúnya tüskebokorból minden sérelem nélkül úgy
kinőtt, ottan körül-körül járkál mellette, a király pedig elmegy magának
a gyalog úton, de a királyné ott maradt a líliomnál, szépségén
csudálkozva. Addig-addig nézeget a bokorba, hogy egyszer kirepűl belőle
egy kis madárka, s annak a madárkának volt a fészkében négy fia; ezzel
feltekint a királyné az égre s öszvetett kezekkel azt mondja: ó felséges
isten, ez micsoda kis állat, s mégis négy fiúval megáldottad; áldj meg
engem is csak akkora fiúval is, mint ez a kis bogár a ki itt mászkál.
Azonnal meghallgatta szavait az úristen, s mintha mindjárt megnehezedett
volna, kiált a királynak: hallod-e, társam, jöjj vissza. – Feleli a
király, minek menjek már ennyiről vissza? jöjj te ide. – Én nem megyek,
hanem csak te jöjj ide. – Oda megy a király, elmondja neki a királyné mi
történt vele, mutatja a madárkát is, mely ott repdesett egyik ágról a
másikra, azután megmutatja neki szép négy fiát is, és mond: nézd édes
társam, annak a kis madárnak mily szép négy fia van, nekünk pedig
nagymódú embereknek, legkisebb magzatunk sincs; s én hogy ezeket
megláttam, azonnal az úristenhez felfohászkodtam, adjon nekünk is egy
magzatot, ha mindjárt olyan lesz is, mint ez a kis bogárka, a ki itt
mászkál a föld szinén. S nem tudom, talán meghallgatta az úristen
kérésemet, mert hogy azt találtam mondani, mindjárt egész testemben
megnehezedtem. – Feleli a király: o édes társam, adná az isten, hogy úgy
lenne, a mint mondod. Elmennek onnét magok útján sétálni a kertben; hát
napról napra látszik, hogy a királynénak nő a hasa, s úgy annyira
nőldögél, mint most is szokásban van, hogy kilenc hónapra szokott a
gyermek megszületni, hát ő is annyi időre fogott világra hozni egy
gyermeket. Itten a király látja, hogy már a felesége a szüléshez
készülne, mindjárt tudományos doktorokat hivat a házához, hogy annál
könnyebben szülné meg a gyermeket; megszületett minden sérelem nélkül.
Kinek volt nagyobb öröme, mint Salamon királynak! Mindjárt öszvehívatja
országából a grófokat, bárókat s az ő érdemes tanácsosait, gondolná ki a
tanács, hogy az ő egyetlenegy magzatának mi lenne a neve. Itten a
tanácsosok ugyan törvénykeznek a gyermek nevén, de egysem tudta
eltalálni, mivel a király akarta, hogy valami különös neve legyen, mivel
csak ez az egy gyermeke volt; azért a tanácsosok semmikép sem tudtak
neki kellő nevet találni. Ekkor a királynak eleibe megy egy koldus
asszony, kér tőle alamizsnát; mondja neki a király: isten adta szegénye,
ne botránkoztasd a lelkemet, holott látod, fejem sem szabad a nagy
gondolkozásban. Kérdi a koldus asszony, miben volna neki oly nagy
gondolkozása? Feleli a király: mit kérded, szegény koldus, nem tudsz te
azon segíteni; gyermeknek akarunk nevet találni, de senki sem képes a
tanácsosok közűl; mivel több gyermekem nem volt, akarom, hogy több oly
név ne legyen, mint lenne a fiamé. – Mondja a koldus asszony: ha engem a
felséges király bebocsátna a királyi törvényházba a többi tanácsosok
közé, hát talán én tudnék neki nevet adni. Itten nagyhamar a király
beszalad a törvényházba, mondja a törvényes uraknak: kérem a törvényes
urakat, egy koldus asszony azt mondá nekem, hogy ha őt a törvényházba
beeresztenénk, leghamarébb tudna neki nevet adni. Bebocsáták a
törvényházba, mondják neki a törvényes urak: no mit akarsz te koldus
asszony, hogy ide jöttél? Ha felvállaltad; hogy azon egyetlenegy
gyermeknek tudnál nevet adni tetszésére valót a királynak, hát most
mondd meg, ha pedig nem, vége az életednek. Itten mondja az öreg
asszony: kérem a törvényes urakat, én megmondanám, de nem tudom, miben
áll a dolog; ha előbb megbeszélik, hogyan mikép van, majd szólok aztán
egyet. Erre röviden megmondja neki a tanács: nem egyéb, koldus asszony,
hanem a mi felséges Salamon királyunknak, hetvenhárom esztendős házas
létére nem volt több gyermeke egynél, annak akar nevet adni olyast, hogy
ne lenne semmiféle embernek hasonló. Mondja az öreg asszony:
általértettem a dolgot; hát szabad-e most nekem szólni a törvényes urak
ellen? én bizonynyal megmondom, mi legyen a neve a királyfinak, és
hiszem is, hogy tetszetős lesz királyi atyjának. – Feleli a tanács:
igenis, szabad szólnod, csak beszélj. – Nagyhamar mondja az asszony: nem
érdemel egyéb nevet, hanem csak ezt: _Többsincs_. Itten a tanácsosok
egymás szemébe tekintgetnek, mind jóváhagyák, adják a király elébe, hogy
ezt felelte az öreg asszony és ezt a nevet adta a gyermeknek. A király
elmosolyodott rajta, hogy az öreg asszony úgy eltalálta az ő tetszésére
a gyermek nevét, meg is ajándékozta örömében húsz ezer aranynyal,
mondván neki: azért adom ezt az ajándékot, hogy többé ne koldulj, hanem
élj belőle becsületesen, és ha elfogy, jöjj el hozzám, még akkor adok
negyven ezeret, csakhogy a fiam nevét kedvemre eltaláltad.
Elfogyott az öreg asszonynál a pénz, elmegy a királyhoz megint, de a
király felelt neki: hát elfogyott a pénzed öreg? – Mondja neki víssza:
igenis elfogyott, felséges király. – No ha elfogyott, igéretem szerint
megadom azt a negyven ezer aranyat, hanem abból úgy élj, hogy senkihez
ne menj koldulásképen valamit kérni, mert ha azt megtudom, életednek
végére járok; mert egyszer húsz, másszor negyven és így hatvan ezer
aranyból egy koldus asszony halála órájaig elélhet becsületesen.
Elérvén az öreg asszony halála óráját, maradt neki még tíz ezer aranya,
azt egy özvegy asszonyra hagyta, kinek házánál lakott, hogy lenne az
neki a házbérre; eltemették az öreg asszonyt, s a tíz ezer arany a
háziasszonynál maradt, de ez a tíz ezer aranyból oly gazdag lett, hogy a
világon csak párját kellett keresni.
No ezen időknek elfolyásában már a királyfi Többsincs napról napra
nevelkedik és okosodik, és mint okos gyermek maga állapotja felől
gondolkodik, úgy annyira, hogy van már kilenc vagy tíz esztendős.
Egyszer bemegy az atyjához s azt kérdi tőle: felséges atyám, hány
ezerekből való jószágunk van nekünk? Feleli a király: szerelmes
gyermekem Többsincs, a mi csak a széles világon van, az mind a miénk, s
ha én meghalok, csupán magad maradsz, csak jól intézd a dolgod. – Ezen
szavaira azt mondja a gyermek: ugyan felséges atyám, meg ne nehezteljen
hogy én azt felelem: lehetetlen dolog az, hogy e világon ne volna több
király csupán mi, muszáj még más királyságnak is lenni valamely szélén a
világnak; azért, felséges atyám, csak állítsunk fegyveres népeket, mert
nem tudjuk, honnan és ki üt mireánk; s támad nekünk ellenségünk nem sok
idő múlva. – De ezen szavait a gyermeknek nem igen hallgatta meg a
király: ej, fiam, dehogy támad nekünk ellenségünk, hagyj békét azon
gondolatnak s ne beszélj oly gyerekséget. Evvel megszomorodván
Többsincs, elmegy az atyjától. Egykor éjtszakára jön az idő, lefekszik a
gyermek, s éjjeli álmában azt álmodja, mintha egy angyal ment volna
hozzá azt jelenteni: hallod-e, fiam Többsincs, a te atyád nem
gondolkozik semmiről, egyszer azt veszi észre, hogy mind a te életednek,
mind pedig az övének vége lesz; de te semmit ne gondolj atyád
akaratával, hanem eredj magadnak hetedhét ország ellen szerencsét
próbálni; majd akkor meglátod magad, miként jöend reátok az idő. Tudom,
hogy atyád ellenzeni fogja, de te azzal semmit se gondolj, ha király
akarsz maradni. Ahogy ezeket megálmodta volna a királyfi Többsincs,
elmegy az atyjához azonnal, elbeszéli neki az éjtszakai álmát. A király
ezen megszomorodván, hogy azon egyetlen gyermeke ott hagyná, feleli
neki: szerelmes gyermekem, egyetlenegy fiú, miért kivánsz öregségünkre
itt hagyni, holott semmi bajod? ha én meghalok, csak királynak fogsz te
maradni. – Mond a gyermek: már, királyi atyám, ha azt álmodám angyal
mondása szerint, meg nem szegem szavát; elmegyek hetedhét ország ellen,
szerencsét próbálok az Absolon királylyal és az ő fiaival, mert amint
reménylem, még az ő kisebbik leányát Klárát magamévá teszem. – Azt
feleli a királyi atyja neki: fiam, hogy indulnál annyi útra, holott
semmi hírét nem hallottad, nem csak te, hanem még én sem? ugyan hová
tudnál indúlni és bujdosni idegen földekre próbátlan gyenge fiú létedre?
Ha olyanokat akarsz véghezvinni, még többet kell tanulnod mikép lehessen
azt jól végbe vinni. – De itten a gyermek azt feleli, hogy ő többé
királyi atyjánál nem marad. Már látja az atyja, hogy semmi módon meg nem
tarthatja a fiát, nagy búnak adja magát, és feleségével együtt busúlnak
és siránkoznak a gyermek fölött. Végre útnak bocsátják; mondja neki a
királyi atyja: hát, fiam, már ha elmégy, hány ezer vitézekből álló
sereget viszesz el magaddal, a kik éjjel és nappal vigyázzanak reád? –
Feleli a gyermek: nem viszek én királyi atyám, egynél többet, a Habakuk
nevezetű szolgámat; bízom abban s az én istenemben, hogy vele is
szerencsés leszek. – Mondja a király: már látom fiam, hogy végkép el
akarod magadat ölni; hogy nem szánsz minket ily öregeket itt hagyni. De
már ha csakugyan el kell menned, utadból meg nem foglak: mennyi pénzt
viszesz magaddal? Feleli a gyermek: nem kell nekem több, királyi atyám,
száz tallérnál, elég lesz az nekünk kettőnknek, mert amint látom,
felséges atyám sok társzekért megpakoltatott ezüsttel és aranynyal az
útra, de mit csinálok én annyi teméntelen pénzzel oly állapotokban? csak
hadd maradjon ide haza. Azt is láttam, hogy különbnél kűlönbféle
paripákat készíttetett föl számomra; nekem azok sem kellenek, hanem majd
kimegyünk még ma délután a ménes közé, ott találunk egy deres csikót, a
ki mindennap a csikós hirével kel fel; az is jó lesz nekem, ha elvesztem
sem lesz nagy kár, s a szolgámnak is azt a régi fakó lovat viszem el,
minek királyi atyám már hasznát nem veheti. – Amint indulófélen volt a
fiú, a király szebbnél szebb kardokat akart köttetni oldalára, de ő
akkor is csak azt felelte: nem kell nekem egyéb kard, csak az, mely a
padláson van eldugva, minek már semmi hasznát nem vehetni, azzal megyek
szerencsét próbálni idegen országon. Itten a rosz deres csikót
megnyergelik neki a legények, meg a rosz fakót, s azzal elment hetedhét
ország ellen, az Absolon királyt keresni.
Ment mendegélt az úton, legénye mindenütt vele van, úgy annyira mentek
az országban, hogy már sem erdőt, sem hegyet, semmit nem találtak, csak
a nagy pusztaságban maradtak, nem láttak sehol semmit, csak az eget és
földet. A mint reájok estveledett, azt mondja a királyfi: no édes
szolgám, már itt elestveledtünk, mit csináljunk most? – Feleli a szolga:
mit csinálnánk egyebet, királyfi, itt meghálunk, megvárjuk a reggelt,
akkor majd elmegyünk valamerre a szerencse útján; vagy jóra vagy roszra
elvezet bennünket. – Jónak hagyta a királyfi az inas szavát; megháltak,
reggelre felviradnak, ismét útnak indúlnak. Mennek mendegélnek az úton
hetedhét ország ellen, a sok járásukban találnak egy nagy erdőségre,
belé érkeznek, elsötétedtek, ismét megeresztnek, beszélgetnek egyről
másról. Egyszer meglátja a királyfi a nagy sötétségben, mintha valami
tüzecske megcsillámlana előtte, mondja a szolgának: hallod-e Habakuk,
nézd, amott egy kis tüzet látok, jó volna oda tekintenünk, ha reá
tudnánk találni. – Felel a szolga: én nem bánom, amint a királyfinak fog
tetszeni, úgy cselekedjék. Ezzel a lovakat megnyergelik és tetejébe
ülnek, mennek mendegélnek a tűz felé, mikor megközelítették volna,
megcsendesednek és vizsgálódnak, mi lehetne ott. Hát nem egyéb volt,
hanem egy öreg asszony, annak volt egy kilencfejű sárkány kutyája, az
észrevette őket, hogy ott járkálnának, kiszaladt elejekbe nagy ordítva,
majd hogy el nem nyeldeste őket, tűz és láng úgy jött a száján a mint
kiférhetett. Ugyancsak megijeszté a két utast; mit volt tenni,
Többsincsnek muszáj volt a rozsdás kardot kirántani s első szerencsét
próbálni vele. A mint hozzávágott, úgy eltalálta, hogy hét fejét
egyszerre elüté, a nyolcadikat is jól megsebesíté; de a kutya sem hagyta
magát, hanem erősen akarta őket zavarni; másodszor is hozzá vág a
királyfi, s elcsapta még azt a két fejét is. Azonnal elmennek az öreg
asszony ablakára, benéznek rajta, ki legyen ott, hát látják, hogy egy
öreg asszony egy holtemberfejet eszik az asztalon; hanem a mint ezt
meglátták, mindjárt ott akarták hagyni, de az öreg asszony jól tudá,
hogy ablakán valaki van, elkiáltja magát: kik vagytok és mit kerestek?
jöjjetek be, ha nem, hát vége az életeteknek. Azzal kijön hozzájok: no
mit akartok, mondjátok meg. – Azt felelik neki: édes öreg anyám, útas
emberek vagyunk. – Mondja az öreg asszony: no ha útas emberek vagytok,
hát itt most muszáj meghálnotok, majd elmehettek reggel. Ugyan
megfogadták a szavát, bementek, a lovakat bekötték az istállóba. A
házban kerdözgetölődött tőlök a vén asszony, hol járnak, mit keresnek s
hová akarnak menni. Azt mondja a királyfi: édes öreg anyám, megyünk az
Absolon királyt keresni, mivel igen nagy hírt hallottam, azért kérem
édes öreg anyámat, hogy ha tudna róla valamit mondani, merre volna az ő
országa. – Mondja az öreg asszony: fiam, azt jól tudom hogy az országa
erre van, de azt nem, hogy mely helyt. A szóbeszéd között kérdi az öreg
asszony: ugyan, fiam, hogy tudtatok ide jönni ily csendességgel, holott
nekem van egy kilencfejű sárkánykutyám, akármiféle ember jött ide,
mindjárt megette, és hogy titeket meg nem evett? Akkor már pedig az öreg
asszony jól tudta, hogy kutyáját a királyfi Többsincs levágá, de amúgy
próbálásképen keresi, kivallanák-e szépségesen, hogy megölték;
öszveszedegeté a holtember testéből való csontokat és más egyebet az
asztalon, kiviszi neki s kiabálja a kutyát, hogy jönne elő enni. Ezek
oda ben gondolják, hogy jó volna talán kivallaniok, hogy a királyfi
Többsincs agyon vagdalta, jobb lenne talán úgy; azonnal kiszalad a
királyfi az öreg asszony után; ugyan, édes öreg anyám, ne keresse a
kutyáját, mert agyon vágtam, mivel meg akart marni. – Mondja az öreg
asszony: no fiam, köszönd hogy magad megvallád, hogy megölted, maskép
vége lett volna az életednek. – Akadhatok-e többet úgy meg mint itt
most? kérdi a királyfi; még nem akadtunk meg, csak most először.
Azzal az idő reggelre közelgetvén, az öreg asszony egy kicsinyt
lefekteti őket; mikor megviradott volna, akkor fölserkenté álmukból,
hogy indúljanak útnak, a merre elkezdettek, hanem azt is megmondá, merre
menjenek egy más öreg asszony felé, s az útat megmutatta, hogy akármi
módon keressék föl azt, ő legjobban tudja nekik mondani, merre volna az
a király ahová ő akar menni.
Elmennek onnan, s mennek hegyen, völgyön, azon az úton, mit nekik
mutatott, egykor estve elérik az öreg asszonyt, oda mennek a házhoz
közel; hát annak is volt egy tizenkétfejű sárkánykutyája, az is
észrevette hogy ott járkálnának, nagy mérgesen elejekbe szalad, ordít
keservesen s végkép el akarja őket ölni. Mit volt Többsincsnek mit
tenni, ki kellett a kardot rántani s szerencsét próbálni. Úgy hozzá
vágott, első vágással kilenc fejét egyszerre levágott, megmaradt még
három feje épségben; azzal hogy a kutyára jól reá ijesztett, mindjárt
elszaladt nagy véresen az asszony eleibe. Kimegy az öreg asszony a
házból a nagy sivalkodásra, meglátja, hogy az ő tizenkétfejű
sárkánykutyájának csak három feje volna, az is vérben fagyban van, s az
útasok is azonnal oda jutnak. – Jó napot adjon az isten, öreg anyám. –
Isten hozott, fiaim, mit kerestek itt, holott ily emberek mint ti, nem
szoktak erre járni; hát ti mit akartok itt? – Felelnek neki: édes öreg
anyám, mi bizony az Absolon királyt jöttünk keresni, ha reá tudnánk
valahol találni, és ha öreg anyánk valamit tudna nekünk róla mondani. –
Igen is, én tudok, fiaim, de ti nem tudtok oda menni. Hanem mi a
kérdésem tőletek? mit csináltatok kutyámnak? hogy tudtátok úgy
megcsúfolni, holott az hat embertől sohasem akart félni, s mégis ti
ketten úgy megcsúfoltátok. Elbeszélik neki az útasok, mikép történt
velek az a dolog, hogy őket erővel meg akarta volna enni, és csak egy
kicsikét kezdtem felé vágni, mégis kilenc fejét vágtam le egyszerre;
azért engedelmet kérek öreg szülémtől, hogy ily nagy kárt találtunk
okozni. – Az feleli az öreg asszony: fiaim, én azért megengedek, csak
hogy oly derék vitézeknek látlak benneteket. Azért ha azt akarjátok,
hogy az Absolon király kisebbik leányát elhozzátok, maradjatok meg nálam
reggelig; reggel mindenféle állat be fog hozzám jönni reggeli raportra,
azok közül, majd megkérdezem kik tudnának oda menni.
Itten reggel elérkeznek mindenféle csúszó-mászó állatok; kérdezi tőlök,
melyik tudná Absolon király rezidenciáját? azt felelik, hogy nem tudják
egyik sem. Hát meglátja az öreg asszony, hogy hibázna közülök egy,
kérdezi tőlök: hogy hagytatok el közületek egyet? Felelnek: elmaradt,
mert sánta és a szárnya is el van szedve, azért maradt el, nem birt
velünk jönni. – Hát hogy ezt megmondák az öreg asszonynak, mindjárt
elküldötte őket haza, hanem megmondá nekik: no ha szembe találjátok,
hogy minél hamarébb hozzám jőjjön, tőle akarok valamit kérdezni. Nagy
sokára elérkezik a sánta sas, megy az öreg asszonyhoz: mit tetszik
parancsolni királyné asszonyomnak? – Feleli az öreg asszony: nem
parancsolok semmit, hanem csak azt kérdem tőled, hallottad-e valamikor
Absolon király hírét? – Feleli a sánta sas: igenis, hallottam, mert sok
bárányt elhordtam országából, ott lőtték el az egyik lábamat, ki is
szedték a tollamat, a mely tollaimmal oly verseket írnak, hogy Salamon
királynak végére járnak. – Mondja az öreg asszony: ép azért szeretem
hogy tudod lakóvárosát, mert itt van a Salamon királynak fia Többsincs,
a ki is országát tudni s kisebbik leányát elnyerni akarja; tehát most el
fogsz vele menni útitársnak, megmutatod neki hol van az ő királyi
palotája, s adj neki valami jó mesterséget, melynek legnagyobb hasznát
veheti.
Elmegy vele a sánta sas mint jó úti társ; mennek heted hét ország ellen,
felérnek egy iszonyú nagy hegyre, melyről már meglátszott az Absolon
király palotája. Mondja neki a sánta sas: már én tovább nem mehetek
veletek, mert amott a király palotája, ahová menni akarsz királyfi;
hanem most feltartom a jobb szárnyamat, szakíts ki belőle egy szál
tollat, annak a tollnak az a mestersége van, hogy szorítsd meg a végét s
tartsd a tenyeredre, kicsöppen belőle három csöp zsír, dörgöld el a
kezeden, mondd: hip-hop, ott legyek a hol akarok, Absolon király
rezidenciájánál. Most felemelíté a bal szárnyát s mondja neki: szakíts
ki a bal szárnyamból is egy szál tollat, mely tollban az a mesterség
van, akármely szükségedben kivánsz irni, hát nem szükség a pennát
tíntába mártogatni, ugy irhatsz vele a mint akarsz mindenféle
alkalomkor. – Itten hogy e mesterségekkel megajándékozá a sánta sas, ott
hagyá őt s elment maga útjára haza felé.
Itten Többsincs királyfi gondolkozik a szolgájával Habakukkal, s mondja
neki: no édes szolgám, már most mit csináljunk? te be nem jöhetsz velem,
hanem itt kell maradnod míg visszajövök; viseld gondját lovainknak,
harmad vagy negyed nap múlva, eljövök én hozzád, ha a szerencse jól
szolgáland reám. – Azzal ott hagyja a hegy oldalába, maga fölmegy a