Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (1. kötet) - 5

tetejébe, megszorítja a toll egyik végét, alátartja a tenyerét,
belécsöppen három csöp zsír, eldörgöli, öszvecsapja a két kezét: hip-hop
ott legyek a hol akarok fejér galamb képében, Absolon király
rezidenciája tetejében! Azon szavai után mindjárt ott termett galamb
módja szerint, elkezd magának dúdogálni. Egyszer meglátja az idősb
princeszné; igen csodálkozik micsoda szép madár az ott, honnét került
oda, nem győzött a szépségén eléggé bámúlni: bemegy a királyi atyjához,
mondja neki: felséges királyi atyám, be igen szép jószág kereste meg
királyi palotánkat, gyönyörűség reá nézni és szavát hallgatni. Kimegy a
király, megnézi, és nem győz csodálkozni, honnan jött volna ez a szép
jószág ide; mindjárt szerette volna megfogatni elevenen, de sehogy sem
tudta, elküld a fővadászhoz, jöjjön oda a legnagyobb frisseséggel.
Elérkezik a vadász s mondja mit tetszik parancsolni a felséges
királynak? Feleli a király: nem tetszik egyéb, hanem csak az, hogy lődd
meg nekem azt a madarat, de úgy, hogy meg ne dögöljék belé, hanem
elevenen meg lehessen fogni és sebéből kigyógyúlhasson, mert szeretném
kalitkában tartani. – Hozzá lő a vadász, de a galamb semmibe sem vette,
megrázá magát s más végére repűlt a palotának. Meglátják ezt a király
leányai, megijednek, hogy talán majd ott hagyja őket a galamb,
könyörögnek királyi atyjoknak, hagyna neki békét, majd megszokik talán a
többi madarakkal. Itten a király helybehagyta leányai esdeklését, nem
bántotta többé a galambot, hanem parancsolá, hozzanak ennivalót.
Mindjárt hoznak kukoricát, árpát, s az árpa közt találkozott nehány szem
tiszta búza, a galamb csak azt kapdossa; meglátja a király, hogy a
tiszta búzát jobban szeretné, próbára mindjárt hozatott, azt szórtak
neki; a galamb a többi madarakkal eszik, mintha mindig ott lett volna.
Egyszer azt mondja a legidősb leánya, Sára: méltóztassék meghallgatni
bennünket, felséges atyám; azt gondoltuk, engedje meg nekünk hogy a
madarat meg próbáljuk fogni, hát ha nekünk megállana, mivel oly
szelidnek látszik. – Mondja a király: próbáljátok meg, én magam
szeretném, ha megfoghatnátok. Mindjárt a legidősb leánya próbálja
magához csalogatni, de sehogy meg nem foghatá; látja a középső leánya
Rózsa, ő is kezdi próbálni, de neki sem akart megállni; elmegy a
legkisebbik leánya Klára a királyi atyjához, megkéri igaz szeretettel,
hogy már a két nénje próbálta a madarat megfogni és meg nem foghaták,
engedné meg neki, hadd próbálná meg ő is, talán majd neki meg is fog
állani.
Azt feleli a király: nem bánom, szerelmes leányom, próbáld meg te is.
Azonnal elmegy a kisebbik leány, s visz le a kötényében egy összemarok
tiszta búzát s azzal kezdi magához csalogatni; a galamb látta és jól
tudá, hogy a fog lenni az ő mátkája: mindjárt nagy szelidséggel adta
magát, mert mihelyt szórogatta neki a tiszta buzát, közelébb, közelébb
jött hozzá, egyszer úgy annyira, hogy a leány hozzá kezde nyúlni, s
azonnal a galamb szépen meglapúlt és megállt neki. Nagy örömmel
megfogta, szalad nagy frisseséggel királyi atyjához, mondja neki:
felséges atyám, itt a szép madár, nekem megállt. Mindjárt a király
csináltatott neki aranyból kalitkát és a maga házába bevitette, ott
felakasztatá, mindenféle étkeket, cukrot s más egyébféle édességeket és
süteményeket hoztak neki, de a galamb a király házában sem nem evett,
sem nem ivott, csak a nagy busulásnak adta magát és szomorkodott.
Egyszer éjtszakára fordúl az idő, vacsora után lefeküsznek, a kisebbik
leánya azt álmodja éjtszaki álmában, hogy ha a királyi atyja az ő
szobájába vitetné a madarat, többé nem búsúlna, sem nem szomorkodnék,
hanem mindég víg kedvvel ennék és innék. Fölérezvén a princeszné éjjeli
álmában, elmegy reggel tíz órakor királyi atyjához, elbeszéli az álmait,
hogy a madarat ha az ő szobájába vinnék, igen jó kedve lenne, ennék és
innék s nem lenne oly szomorú. A király meghallgatta leánya kérését,
elvitette mindjárt szobájába, s a galambnak jó kedve volt, evett és
ivott, s a maga módja szerint énekelt. Elmegy a leány az atyjához:
királyi atyám, ha tetszik, jőjön most, nézze meg a madarat, micsoda jó
kedve van, mindig énekel. Elmegy a király, megnézi, látja, hogy mily jó
kedve van a madárnak, s ő is igen örült neki.
Egyszer estvére fordúl az idő, a királyné avizáltatja, hogy minden
gyermeke készen legyen tíz órára őhozzá vacsorára. Ki is mentek
mindnyájan, tizenegy óráig tartott a vacsora, azután mindenik elment a
maga szobájába. A kisebbik leány mikor ment volna haza, és a szobája
ajtaját benyitá, meglátja a galamb, mindjárt nagyon örűlt és énekelt; ő
is igen örűlt, hogy a galamb úgy szereti, megsimogatá s enni adott neki,
azután lefeküdt az ágyba. Egyszer mintegy tizenkét óra tájban
megrázkódik a galamb a kalitkában, megnyilik a kalitka előtte, és oly
princcé vált, hogy szebbet lehetetlen volt akkori időben látni; elmegy a
pinceszné ágyához, fölserkenti a legjobb álmából. Nézi a princeszné,
micsoda nagy világosság volna az ő szobájában, hát Többsincsnek
ruhájától és szépségétől volt oly világos. Kérdi a princeszné: ugyan ki
vagy te? – Felel vissza: Salamon király egyetlen fia Többsincs vagyok.
Hallám atyád hírét, hogy atyámra egész erővel akar jönni s ki akarja a
világból végezni; hát én azért jöttem udvarához, megtudjam, mi végre s
mi oknál fogva cselekedne ezt. – Feleli a princeszné: de ugyan te
volnál-e az szivem? ha tudnám hogy te vagy, holtig neked ajánlanám
magamat. – Monda Többsincs: igenis én vagyok. – No ha te vagy, hát én
királyi atyámnak palotáját el kivánom hagyni, elmegyek veled atyád
országába. – Felel a királyfi: azért is jöttem, ha egyebet nem, de
tégedet elviszlek királyi atyádtól; s azért csak készülj és jőj velem. –
Mond neki a princeszné: megállj, szivemnek szép szerelme, egy kevés
ideig, mert ez oly hirtelenséggel végbe nem mehet; elsőben egy levelet
is kell királyi atyámnak írnom, hogy merre mentem, s hová lettem.
Bemegyek tehát királyi atyám szobájába, kihozom az irószerszámokat, s
megirom, kivel mentem el, s mely országban lesz megmaradásom. – Azt
feleli a királyfi Többsincs: nem szükséges irószerszámokért bemenned,
van nekem egy szál tollam, a kit nem kell soká tintába mártani, mégis
lehet eleget irni vele. – No ha van, szivem, tehát add ide, írjunk egy
kis levelet vele. Mindjárt oda adja neki s ő megírja a levelet. – No,
szivem, kész a levél, írd hát alá magadat, ki vagy te. Azonnal aláírta
magát Többsincs, s kijelenté ki legyen ő. A levél hogy elkészült,
elvitte a leány, az atyjának szobaajtajába letette, s azonnal visszament
a királyfihoz: no, szivem, készen vagyunk, most menjünk a merre akarsz.
De _hogy_ megyünk ki e palotából? mert minden kapun strázsa áll, ki nem
lehet tőlök menni. – Ne gondolkozzál te, szivem, semmiről, majd
elmegyünk mi, a mint meg sem gondolod. – Kimennek az ajtó eleibe,
megszorítja a tollnak a végét, mondja a princesznének: tartsd alá a te
tenyeredet, csöppentek belé három csöp zsírt, azonnal dörgöld el rajta.
És mikor mondá: hip-hop, ott legyünk a hol akarunk! azonnal ott lettek
ama nagy hegy oldalába, hol Habakuk a szolgája volt: és ott míndjárt
lóra ülnek s mennek haza felé.
Egyszer, megviradván, megleli a király a levelet, elolvassa, hát nincs a
kisebbik leánya: haragjában mindjárt utána akar menni, hogy visszahozza.
Meglátja az idősb fia, hogy ő akar menni érette, így szól: felséges
atyám, nagy szégyen volna az nekünk, ha királyi atyám menne utána; majd
elhozom én s hacsak a föld színén van, vissza is hozom. Azzal útnak is
ereszti, nagy sietségében utol is érte a szökevényeket; mikor
megközelítette volna: megállj, Salamon király fia, kiálta, add vissza
húgomat, ha nem, vége az életednek! – Azt feleli Többsincs: jer csak
közelebb, majd meglássuk, ki lesz a vitéz. – Ezzel összemennek, kezdenek
harcolni, de Többsincs a maga kardjával levágja a királyfi fél karját.
Azzal ez mindjárt visszafelé megy s nagy szomorúan mondja az atyjának:
királyi atyám, nincs semmi mód, hogy visszahozhatnánk, oly erővel bir
Salamon király fia. Ekkor elkérezkedett a másik fia is Absolonnak, de ez
is szerencsétlenül járt, mert vállban nagyon megsebesíttetett, s ő sem
vihete semmi jó újságot királyi atyjának, csupán azt, hogy Salamon
király fiát lehetetlen meggyőzni. Elkérezkedett a harmadik is, ez pedig
legszerencsétlenebbűl járt, mert életével fizette meg a viaskodást.
Itten Absolon király igen megszomorodott, hogy két fia megsebesíttetett,
egy pedig megholt, és e fia halála után oly levelet kapott, melyből
megérté, hogy soha Salamon királyra fegyvert ne fogjon, mert valósággal
úgy fog járni mint a harmadik fia. Ezen a király még jobban
megszomorodván, nem sokára meghalt többi fiával együtt; Többsincs pedig
megmaradt királynak, s a leghíresebb vitéznek, kit még most is
Többsíncsnek hínak. És így kedves princesznéjével az atyai országba
megérkezvén, örömmel fogadtatott, s megesküdvén, szép magzatokat
neveltek. Az Absolon országát pedig elfoglalta, leányait nagy pompával
elhozatta és más hercegekhez házasítá, és országlott a népnek legnagyobb
megelégedésével és mindenek örömével.


VI. A SZÖKÖTT KATONA.
Egykor volt egy katona, ez pedig szolgált sok ideig; tehát most már
raportozott, hogy adnának neki obsitot; de nem hogy obsitot kapott
volna, hanem kapott a sok raportírozásért jó ötveneket. Már most
gondolkozik, mitevő legyen? tehát azt tette föl magában, hogy elszökik.
Megy már, mint szegény katonaszökevény, s egy erdőbe ér. Az úristen
pedig parancsolá Péternek, menne eleibe azon katonának, van neki három
krajcára, ugyan fog-e adni. Itten eleibe kerül Péter s mondja: édes úr,
a mivel megáldá az isten, segítsen. – Szegény legény vagyok, mond a
katona, se egen se földön nincs több három krajcáromnál, ezt is oda
adom. Ezzel elment Péter, kérdi az úristen: no hát adott-e valamit? Ide
adta mind a három krajcárját a mennyi volt. – No, Péter, most kerülj
megint eleibe, s kérdezd, ugyan mit kivánna az istentől. Mond a katona:
Szegény koldus én, nem egyebet, mint egy szép fejér kenyeret, a ki
mindig fris volna és soha el nem fogyna, és kulacsot, tele jó veres
borral, hogy akár mennyit innám, még se fogyna ki belőle soha, hanem
mindig tele volna, és egy sonkát, mely hasonlókép ne fogyna. Ezzel
elment Péter, kérdi az úristen: no, Péter, kérte-e a katona a lelki
üdvösségét? – Dehogy kérte, dehogy kérte; nem kért egyebet mint egy fris
szép fejér kenyeret, mely soha el ne fogyjon, hasonlókép egy oly sonkát
s olyan kulacsot tele veres borral, mely mindig tele lenne, ha
akármennyit innék is belőle.
Megy a katona az erdőben, hát lát maga előtt egy szép fejér kenyeret,
néz kétfelé, nem látja-e valaki, azzal csapja a hóna alá, és megy
tovább; itten megint talál egy zsíros tarisznyát, s abban egy sonkát,
ezt is a köpenyeg alá kanyarítja; ismét megy tovább, talál egy kulacsot
tele borral; hasonlóképen ezt is vitte magával. – Ismét mondja az
úristen: menj még Péter, azon katona eleibe, s kérdezd: ugyan mit
kivánna még az istentől; talán majd fogja kérni a lelki üdvösségét.
Elment Péter; látja a katona, hogy jő utána valaki és kiabál, hogy várná
meg; feleli a katona: nem várlak, mert én nem láttam sem kenyeredet, sem
kulacsodat, sem sonkádat. Semmi módon nem akarta várni, eleget mondá
Péter, hogy ő nem keres sem kenyeret, sem sonkát, sem kulacsot tele
borral; de mégis beérte. Mikor utolérte, mondá Péter: ugyan, katona
uram, mit kivánna az istentől? Nem egyebet biz én, hanem egy olyan
pipát, melyből a dohány soha ki ne fogyna és mindig égne, és egy oly
zsákot, hogy ha mondanám valakinek: búj belé, tehát mindjárt belé
kellene bújni, s egy olyan furkót, hogy ha mondanám: üsd furkó! tehát
ütné mindaddig, míg nekem tetszenék. – Visszatért Péter, kérdezi az
isten: no hát, kérte-e a lelki üdvösségét? – Legkisebbet sem hozott elé
a felől, hanem akarna egy pipát, mely mindig égne, s egy oly zsákot hogy
ha valakinek mondaná: búj belé! tehát akárki lenne, belé kellene bújnia,
s egy oly furkót, hogy ha mondaná: üsd furkó! ütné míg az ő kedve
tartaná.
Megy a katona az útján, megtalálja a pipát, s már akkor is égett, és egy
zsákot furkóval. Megy mendegél, mint szökött katona, elér egy várost s
belément; ottan hozat magának egy itce bort, megiszsza, s látja, hogy
napvilágnál már nem messzire mehet, mivel már estve felé van az idő:
mondja tehát a korcsmárosnak, adna szállást éjtszakára; de a korcsmáros
megmondá rövideden, hogy neki helye nincs, hanem ha tetszik menjen a
palotába, hol, mig élt, a király lakott, mert mióta megholt, senki sem
lakhatja a palotát. Feleli a katona: magam is az ilyféle helyet
szeretem. Mindjárt bejelenti a város kapitányának a korcsmáros, hogy
nála volna egy ember, ki a palotába akarna szállásolni; azonnal
parancsolák, hogy enni s inni valót készítsenek be neki. Még napvilágnál
behordtak enni s inni valót eleget azon szobába, hol ebédelni szokott a
király, életében. A katona elment tehát a palotába, evett és ivott a
mennyi szemének szájának tetszett, s mivelhogy estve volt, gyertyát
gyújtott. Eljött már tizenegy óra, hallja a nagy lármát a konyhában,
látja, hogy bejön egy inas, és látja hogy ott volna a katona. Takarodjál
innen, kiált hetykén reá, és pedig minél hamarább, mert különben
életeddel lakolsz. – Búj a zsákba! Itten mindjárt bebújt az inas, s a
katona mondá: üsd, furkó! s a furkó ugyancsak páholja ám. Mikor gondolta
hogy eléggé megverte, mond: elég! de a zsákból azért ki nem bocsátá. A
szakács már nem tudta, hová lett az inas, tehát meg akarta látni, hol
maradt oly sokáig. Bemegy a szobába, hát látja, hogy a katona csak maga
ivogat, mondja neki: takarodjál innen, mert mindjárt szétszaggatlak. –
Búj a zsákba, kiált a katona, s ugyan kezdé döngetni a szakácsot is a
furkóval, az inas pedig behúzta magát a zsáknak a csúcsába.
Egyszer itt jő a király a sok ördögökkel, s mindjárt parancsolja, hogy
kotródjék minél hamarább. Látják, hogy meg sem moccan, mondja hát egy a
többi közül: mit könyörgünk neki? szaggassuk széllyel. – Be a zsákba
mind! üsd, furkó! kiált a katona, s a furkó úgy elzsákolja őket, hogy
utoljára maga Plútó is könyörgött, hogy kérjen tőle amit akar. – No,
ilyen teremtette, ha megadod a mit kérek, úgy kieresztelek. – Kiereszti:
no mást nem kérek, hanem egy pár lelket; veletek megyek egyenesen
pokolba s magammal hozom el.
Megy velek együtt a pokol felé, elérik, bemennek, hát látja, micsoda
rosz trakta volna ottan, egy nagy kádban látja hogy olajban mint főzik
ott a lelkeket; belévágja a zsákját, s kilencvenkilenc lélek
kapaszkodott reá. Megy már velek kifelé; mihelyt három mérföldnyire
hagyá a poklot, mindjárt bárányokká váltak a lelkek. Itten juhász lett a
szökött katonából.
Őrzi már a lelkeit, kik juhokká váltak; egykor mondá az úristen
Péternek: menj el a katonához, s kérd tőle azt a kilencvenkilenc lelket,
melyet juhokul őriz, de magát meg ne vedd. – Elmegy Péter, előtalálja a
katonát, s mészárosnak adta ki magát s kérdezi tőle: eladók-e a juhok,
juhász. – Eladók. – Hogyan adod? – Magammal együtt három pénzért. –
Nekem kendre, juhász, nincs szükségem, hanem csak a juhokra, mert
juhászom van. – Feleli a katonából lett juhász: máskép nem adom a Elment
tehát Péter az úristenhez, megbeszélte: nem adja máskép, hacsak őt is
meg nem veszem. – Menj vissza és mondd neki, hogy hagyja odáig hajtatni
a juhokat, hová te akarod. Visszament tehát Péter és mondá: no, juhász,
én megveszem veled együtt, hanem hagyd odáig hajtanom, hová nekem kell.
Rá áll a juhász; elérik tehát a mennyország kapuját, beolvassa a juhokat
Péter; mikor már négy vagy öt lélek lett volna hátra még, mondá Péter,
csakhogy a katona kirekedhessen: nézd, még egy amott a bokrok közt
maradt. Hátra néz a juhász, mire visszatekint, hát már csak az utolsó
volt kivül, annak hirtelen megkapja a gyapját s az berántá a kapun.
Itten Péter eléggé akarta valami módon kitudni a mennyországból, de
gorombáskodni még sem mert vele, félvén, hogy a zsákba bújtatja; végre,
nem tudván mit csináljon vele, megy az úristenhez s megjelenti, hogy a
katona bejött a mennyországba; már most mit tevők leszünk, vele? Feleli
az úristen: porrá változtatom testét, s eresztek egy nagy szelet reá,
hogy innen kihordja. Porrá változtatá tehát a katona testét s egy nagy
szél által mind elhordatá. Már most, hogy valami hasznát vegyék,
silbakra állíták, hogy vigyázzon és senkit Péter híre nélkül be ne
ereszszen. Ő tehát már a mennyország kapujánál volt mint őr; mikor
jöttek a kapura, kérdé: ki vagy? – Feleli: lélek. – Kérdi: mi voltál?
voltál-e katona? Ha azt felelte: nem voltam: várakozzál úgymond,
mindjárt hívom Pétert; ha pedig mondá, hogy katona volt, úgy magától
beereszté. Észrevette Péter, hogy felesen jöttek be katonák a
mennyországba, megfosztá tisztségétől, s a katona lelke állomás nélkül
maradt, mert látták, hogy semmire sem lehet vele menni.
A királyi palotában nem volt többé semmi lárma, lakhattak csendességben.
Eleget várták a katonát a városbeliek, de semmi hírt nem hallottak
felőle. Mivel azután nem látták többé, sem őt, sem pedig a királyt, a ki
ezelőtt két évvel megholt, hogy kisértene; tehát mindenki azt gondolá,
hogy arra várakoztak az ördögök, hogy ezt a katonát kaparíthassák körmük
közé.


VII. A TESTVÉRI ÁTOK.
Egy rongyos faluban volt egy szegény ember és felesége; és már
eltöltöttek sok esztendőt és semmi magzatok nem volt; az öregség is
elérte már, kérték tehát az istent, adna nekik valami magzatot, a ki
gyámolójok lenne vénségökben. Meghallgatta az isten könyörgésöket, s az
asszony teherbe esik; eljön az idő, és meggyermekezik, s a világra hoz
két magzatot, egy férfi gyermeket s egy leányt. Mind a kettőnek
aranyhaja volt, s olyan szép vala, hogy azon szépségnek az egész világon
még párja nem volt. Itt mit tevő legyen az öreg atyja a két gyermeknek?
mivelhogy szegény volt; gondolkozott, kit hína el keresztkomájának;
sokakat eljárt, de senki sem akart neki elmenni, hanem inkább csufolták,
hogy az a gyalázatos vén asszony még öregségére teherbe esett. Ezt igen
nagy fájdalommal hallá az öreg ember, és szomorúságában már nem tudta
hová fordúljon; íme útjába akad egy gazdag kereskedő, ki látván e
szegény embert oly búsnak, kérdezi tőle: mit szomorkodik öreg apám? ez
pedig felele: hogy ne szomorkodnám, mivel feleségem két magzatot szült a
világra és nincs senki, a ki akarná őket a megkeresztelőre is vinni. A
kereskedő felele erre: tudod-e öreg, én szivemből el fogok menni
feleségemmel együtt keresztkómádnak, mert gyermekem nekem semmi sincs;
de hol lakol? – Én, felele a szegény ember, a falu végén lakom, egy
rongyos házban; meg fogja ismerni édes jóakaró uram, egy eperfa van a
ház előtt, és a kamra oldala ki van dőlve, a ház oldala pedig úgy van
megtámogatva, s egy tarka kutyám van, melyet Cerberusnak hínak, az
mindig az eperfa alatt fekszik; így tehát könnyen meg fogja lakásomat
találni. – Elment ezután az öreg ember sietve, és mondá az ő
feleségének, hogy már akadott komára. A kereskedő más nap reggel meg is
jelent feleségestől; látván a két kisdedet, elcsodálkozott, hogy micsoda
ritka szépség legyen ez a világon, és bárcsak neki lenne egy magzata, és
meg lenne elégedve. Elvitték tehát keresztelni a gyermeket, a fiút
nevezték Rudolfnak, a leányt pedig Juliskának. Nevekedtek naponként
szegény atyjok munkás keresménye által, s már tíz esztendősök valának. A
kereskedőnek semmi gyermeke mivelhogy nem volt s nem is lett, tehát ő
azt a két gyermeket örökből felfogta, s mivelhogy igen nagy gazdagsága
volt, tehát már többé nem akart vele bajlódni, egyiknek adta egyik
boltját, a másiknak a másikát, s oly föltétellel, hogy a mit nyernek,
azt a magok hasznára fordíthassák, csak a tőkepénz meg ne csorbuljon. A
két növendék örült az ily szerencsének; folytatták tehát a kereskedést,
s kevés idő alatt már 600 forint profitot csináltak. Egyszer lön oly
szomorú idő, hogy sem vásárlók, sem pedig más munka elő nem adhatta
magát, tehát hogy vígabban múljék az óra, mond a fiú a húgának: menj és
hozz egy tucet kártyát, hogy mulathassuk s gyakoroljuk magunkat a
játékban; jó mindent tudni. A leány nem akará megszegni kivánságát,
tüstént elment s nem sokára visszatért a kártyával. Már a kártya itt
van, mond Rudolf, hanem most kezdjünk a játékhoz azon pénzben, mit a
magunk részére szereztünk, de úgy, hogy akármelyikünk nyeri el a pénzt,
ismét visszaadja. Mondja a leányka: nem bánom, reáállok. Kezdenek tehát
a kártyához, s kevés idő alatt elveszti a maga részét Rudolf; erre tehát
monda húgának: már én, kedves húgom, nem játszhatom, mert elvesztettem
mind, hanem add vissza. Tehát a húga, a föltételt szentűl megtartván,
visszaadta; újat kezdenek játszani, és a leány elveszti mind, s elnyeri
a bátyja. Itten mondja a húga a bátyjának, hogy mind elvesztette, adja
vissza, mert már nincs mire játszani; felele Rudolf: talán elment az
eszem, hogy visszaadjam, és hogy híába töltsem az időt; biz én nem adom.
Erre megszomorodott a kis leány s mondja bátyjának, hogy oly föltétellel
kezdették el a játékot, hogy akarmelyik nyeri a pénzt, azt visszaadni
tartozik; de Rudolf erre semmit sem hajtott, hanem elég az, hogy ő
elnyerte. Itten a húga a tőkepénzből vesz három forintot, s megint a
játékba fognak, Rudolf lesz szerencsétlen s a leányka szerencsés, mert
mind a maga pénzét, mind pedig a bátyjáét elnyerte. Itten Rudolf mondá,
adná vissza a tőle elnyert pénzt; felelé a húga: te sem adtad vissza, én
sem fogom. Erre megharagudt Rudolf, és mondá, hogy el fogja őt átkozni,
hogy sem föld, sem ég be nem veszi. Mivelhogy ezen ijesztő szavakkal,
látta Rudolf hogy semmire sem mehet, tehát átkozni kezdte valóban; s
egyszerre a föld megnyilván, húgát elnyelé, s lement egészen a halak
királyáig, a ki is neki pártját fogta.
Ezalatt gondviselő atyjok, ki látogatásokra ment volt a boltba, kérdi:
hol Juliska? Mondá a bátyja, hogy a piacra ment volna. Ennek akkor ugyan
hitelt adott az öreg kereskedő, de mivel éjtszakára sem jött haza, tehát
gyanúság esett a fiúra, hogy hová lett a húga. Mi volt tehát Rudolfnak a
sok faggatás után mit tenni, megvallá, hogy ő játszott volna a húgával
pénzre oly föltétellel, hogy a ki elnyeri, tartozik ismét visszaadni; ő
elnyerte először az én pénzemet s megint visszaadta, újra kezdettük a
játékot, s én nyertem el az ő pénzét mind, és többé vissza nem adtam,
hanem meg akartam tartani; húgom tehát a tőkepénzből vett három
forintot, s azzal mind a pénzt, a mit tőle nyertem, mind pedig azt, mit
eddig a boltban szerzettem a portékából, a kártyán tőlem elnyerte; én
hát visszakértem, de ő nem akarta adni, mivelhogy én sem adtam neki
vissza, tehát eltette pénzemet s én elátkoztam, hogy sem ég, sem föld be
ne vegye; erre megnyilott a föld, s nem tudom hová lett. Felele az öreg
boltos: no te átkozott, hogyan tehetted ezt a testvérhúgoddal? mivel te
elátkoztad őt, én is elátkozlak, hogy sem ég, sem föld be ne vegyen, és
addig mindig jőj menj, mig húgodat vissza nem hozod.
Ekkor megnyilott a föld, és Rudolf elsülyedt, s lement egészen alsó
Indiába. Mén, mén, mendegél, sehol semmit nem talál, csak a nagy
pusztaságot; elfáradott már, s nem tudta hová vegye útját; íme lát
egyszer egy szép palotát előtte, megkettőzteti lépéseit, s elérkezett a
palotához. Kapui be voltak zárva, tehát sehol be nem mehetett, hanem
csak a kapunak a rostélyán kukucskál be; ott ben az udvarban lát
járkálni egy öreg embert, s később az öreg ember is meglátta őt;
csudálta az öreg az ő szépségét, s kérdezé, hol vette itt magát és mit
keresne? Mondá ő: öreg apám, én szolgálatot keresek. – Te szép gyermek,
én az udvarnál semmi szolgálatot nem tudok, hanem hogyha maga a király,
ki e palotában lakik, ad neked valami szolgálatot, én örülni fogok rajta
s megjelentem mindjárt a királynak. Fölmegy az öreg ember a királyhoz, s
mondá neki: felséges király, itt van kívül a palotán egy aranyhajú szép
gyermek a más világról, a ki szolgálatot jött keresni; én itt az
udvarban semmi helyet nem tudok, a mely üresen volna, hacsak felséged
nem rendel számára valami szolgálatot Erre mondá a király: küldd fel,
öreg, azt az aranyhajú fiút hozzám. – Mikor fölment hozzá, kérdezte
tőle, hogy bánt-e lóval valaha vagy sem? – Hogy ne bántam volna, mivel a
mellett nevelkedtem. Mindjárt felöltöztették fulajtár ruhába.
Itt néhány esztendeig fulajtárkodik, annyira, hogy már igen nagyon
megnőtt a gyermek, s lóra nehéz volt; azon idő alatt szerencséjére volt
egy igáskocsis két lóval, ki a szakácsasszonyoknak a konyhára vizet, fát
mit hordott; az öreg kocsis meghalt, itten a két ló úgy leesett lábáról,
hogy az istállóból ki sem bírt menni. Itt a király felhivatja a fiút:
hallod-e fiú, már fulajtárnak nagy vagy, már fulejtárnak nagy vagy, már
most lészsz igáskocsis avval a két lóval; hízlald annyira, hogy
szolgálhass a mit parancsolnak a szakácsasszonyok; így majd ha jól
viseled magadat, többet adok a kezed alá. – Itten a fiú minél hamarább
felhízlalta a lovakat, annyira, hogy az udvarba kihordozá inni a kútra;
a király meglátta, hogy a lovak veszik magokat, mindjárt felhivatta a
gyermeket: hallod-e fiú, éjtszakára kivihetnéd e lovakat a Verestenger
partjára, talán még hamarébb javulnának attól a zöld mezőtől. – Itt a
fiú estve öszveköté a két lovat s kivezette a tenger partjára; ott
legelteté kötőfékszáron egész tíz óráig, akkor tekint a tengerre, látja
hogy kétfelé nyílik a közepe s jön a _Világ szép asszonya_. Bújna a fiú,
de nem tud hová; mindjárt reákiált a Világ szép asszonya: hallod-e, ne
is búj már, jere hozzám, igyál, egyél s beszélgess velem. Úgy lett.
Akkor lefeküdtek s elaludtak. Itten a Világ szép asszonya még hamarébb
felérzett reggel mint a fiú, s megrúgta a talpát: hallod-e, kelj föl s
hozd el a két lovadat. Oda viszi; itt a Világ szép asszonya
keszkenőjével megtörölgette a lovakat, s oly két réz szőrű paripa lett
belőlök, hogy gyönyörű volt reá nézni is. Akkor a Világ szép asszonya
csak elfordúlt tőle, öszvecsapott a tenger vele és oda van. Itt a fiú a
két lovat öszvekötte s felült a tetejébe, megy haza felé; itt a többi
kocsis meglátta, mindjárt felmentek a királyhoz s panaszt tettek:
felséges király, nem jó gyermeket fogadtunk. Mondja a király: miért? –
Azért, felséges király, hogy oly két rézszőrű paripát lopott az éjjel,
hogy ha annak gazdája találkozik, még felségednek udvarán legnagyobb
gyalázat eshetik miatta. – Lehetetlen. – Nincs különben.
Itt a fiú beköti a két lovat az istállóba; a király mindjárt felhivatja:
hallod-e fiú, hol vetted ezt a két lovat? hogy merted ezt a lopott
jószágot hozni az én udvaromba, holott ha annak gazdája találkozik, még
micsoda szégyent vallhatok miatta. – Felséges király, a lótól ne féljen,
mert nem loptam; hanem én a lónak a szénát vágva, s az abrakot rostálva
szoktam adni, a vizet pedig fonttal mérni, az abraknak az árát nem
szoktam a zsebembe rakni mint a többi kocsisok; ha nem hiszi a felséges
király, jőjön le, nézze meg a lovakat, rajta a maga bélyege, – Akkor a
király lemegy, látja, igaz hogy az ő bélyege rajta van, itt a fiút
megajándékozza egy tucet aranynyal. Megörült a fiú, hogy már van elég
pénze; az nap hon maradt lovaival; második estve is következik, megint
kivitte a két lovat arra a helyre, hová az első estve, megint ott
legelteti kötőfékszáron egész tizenegy óráig; akkor tekint a
Verestengerre, látja, hogy kétfelé nyílik a közepe, jön a Világ szép
asszonya, bújnék a fiú, de nem tud hová. Hallod-e, ne is búj már, csak
jere hozzám, jobb lesz, igyál, egyél, beszélgess velem. Akkor a fiú oda
ment és múlattak ketten. Aztán lefeküdtek. Itt a fiú felérzett,
megtapogatta; akkor a Világ szép asszonya úgy pofon csapta, mindjárt
szikrázott a szeme a fiúnak: hallod-e, ne bánts, még idő van erre,
utóvégre is a tiéd lesz ez. Akkor a fiú megszégyenlé magát, itt újra
elaludt. Reggel még hamarébb fölkelt a Világ szép asszonya, mint a fiú,
megint megrugja a talpát: hallod-e, kelj föl, hozd el a két lovadat.
Akkor a fiú oda viszi, s a Világ szép asszonya a keszkenőjével
megtörölgeti a két lovat, olyan két ezüstszőrű paripa lett belőle,
szintúgy tündöklött. Akkor a Világ szép asszonya csak elfordúlt tőle,
összecsapódott a Verestenger, s oda van a Világ szép asszonya, s a fiú
csak maga maradt. Öszvekötte a két ezüstszőrű paripát, felült a
tetejébe, viszi haza felé. Meglátta a többi kocsis, mindjárt felmentek a
királyhoz: felséges király, nem jó gyermeket fogadtunk. Kérdi a király:
miért? – Azért mert oly két ezüstszőrű paripát lopott, hogy ha annak
gazdája találkozik, még felségednek az élete is elvesz miatta. –