Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (1. kötet) - 6

Lehetetlen? – Nincs különben. Itten a fiú az istállóba bekötte a lovat;
a király mindjárt felhivatja: hallod-e, fiú, hol vetted azt a lovat?
hogy mered az udvaromra hozni azt a lopott jószágot, holott ha gazdája
találkozik, még az életem is elvesz miatta? – Felséges király, a lótól
ne féljen, mert nem loptam, hanem a szénát vágva, az abrakot rostálva
szoktam adni; a vizet pedig fonttal mérni, az abraknak az árát nem
szoktam a zsebembe rakni, mint a többi kocsis; ha nem hiszi felséged,
jőjön le, rajta a maga bélyege. Akkor a király lement, hát látta hogy
rajta az ő bélyege, akkor a fiút megint megajándékozta egy tucet
aranynyal; itt a fiú megint megörült, hogy pénze elég van.
Akkor a fiú otthon van harmadik nap is, harmadik estve is következik,
megint kiviszi arra a helyre a tenger partjára azt a két lovat, megint
ott legelteti tizenkét óráig kötőfékszáron, akkor tekint megint a
Verestenger közepére, látja hogy kétfelé nyílik, jön a Világ szép
asszonya, megint reákiált: hallod-e, fiú, ne is búj, csak jere hozzám,
jobb lesz igyál, egyél és beszélgess velem. Akkor a fiú hozzá megy,
isznak, esznek és mulatnak. Hallod-e fiú, ha azt akarod, hogy tiéd
legyek, te az enyém, semmiféle embernek ne dicsekedjél velem soha, hogy
nekem ilyen meg ilyen szeretőm van, mert ha rólam csak legkisebbet
szólsz is valakinek, sohasem leszek a tiéd Akkor lefeküdtek és
elaludtak. Reggel még hamarébb felkölt a Világ szép asszonya mintsem a
fiú; megrúgja a talpát a fiúnak: kelj fel, eredj, hozd el a két lovadat.
Oda viszi a lovat, megtörölgeti a keszkenőjével a Világ szép asszonya,
olyan két aranyszőrű paripa lett belőle, hogy fényessége mindjárt
elvette a fiú szeme fényét. Akkor csak elfordúlt tőle a Világ szép
asszonya, öszvecsapódott vele a Verestenger, s oda van. A fiú meg
öszvekötötte a két aranyszőrű paripát, felült a tetejébe s megyen haza
felé. Még közel sincs a városhoz, mikor a ló fényessége az egész
városnak elvette szemefényét. Itt a többi kocsis akkor is meglátta,
mindjárt fölmennek a királyhoz: felséges király, nem jó gyermeket
fogadtunk. A király kérdi: miért? – Azért, felséges király, hogy oly két
aranyszőrű paripát lopott az éjjel valahol, hogy még felségednek, ha
annak gazdája találkoznék, az élete is elvesz miatta. – Lehetetlen? –
Nincs különben. – A fiú bevitte az istállóba a lovat; akkor a király
csak arra hagyta hogy gondolta magában: annak a fiúnak bizonyosan valami
mesterségének kell lenni. Már most nem hozatta fel maga elébe, hanem
csak abba hagyta, hogy talán még hamarébb kitanúlja így a mesterségét,
hanem vallatja.
Itt a királynak volt egy öreg parádés kocsisa, a ki szolgálta már ötven
esztendeig annakelőtte; felhivatja mind azt, mind a fiút maga eleibe.
Hallod-e, már te eleget szolgáltál, azért se reám, se a gyermekre ne
neheztelj; mert ez napságtól fogva ez lesz az én parádés, kocsisom, te
pedig fogsz lenni azzal a két lóval igás kocsis, és szolgálsz a
szakácsasszonyok körül a mi szükséges. Itt a fiú lett mindjárt a
királynak parádés kocsisa, úgy megszerette a király. Az öreg kocsis igen
nagyon megharagudott a fiúra: kutya ilyen adta fatyja, most jött ide, s
már kitúr a helyemből. Itt a fiúnak oly jó dolga volt, hogy csak mikor a
király parádéra ment, csak akkor ült a ló farához. Hanem a többi
kocsisokkal ebédelt s vacsorált mindig; de mivelhogy haragudott reá az a
vén kocsis hogy a helyéből kitúrta, egyszer azt találta mondani a többi
kocsisoknak: majd meglássátok, hogy még e fiú király lesz s itt elveszi
a princesznét. A fiú meghallotta ezt, s így felel neki: de ördög vigye
princesznéteket, nem kell nekem, mert az én szeretőmnek az alfele partja
is szebb mint a tiéteknek az orcája. Itt az a haragos kocsis mindjárt
felment a királyhoz: felséges király, így van a dolog: azt találták
mondani a többi kocsisok egymás közt, hogy majd meglássátok, még az a
fiú király lesz itt, s elveszi a princesznét: a fiú azt felelte: de
ördög vigye a princesznéteket, nem kell nekem, mert az én szeretőmnek az
alfele partja is szebb mint a tiéteknek az orcája. – Azon a király igen
nagyon megharagudt, mindjárt felhivatta a fiút maga eleibe. Hallod-e
fiú, mit mondtál az estve a többi kocsisoknak? – Mit? felséges király,
hiszen én nem is beszéltem velek. – Már ne is tagadd, csak mondd meg,
jobb lesz. Mit volt mit tennie, muszáj volt megvallani. Itt a király a
fiút mindjárt a siralomházba tetette, hogy holnap nyolc órakor
felakasztatja; akkor az éjjel meg is csinálták neki az akasztófát. Mikor
már reggel az idő következett, a fiú kivánkozott a király eleibe, adjon
neki még annyi gráciát, hogy csak egyszer beszélhessen vele. Erre a
király mindjárt felhívatá maga eleibe: gráciát, fiam, mit akarsz? – Már
látom, felséges király, meg kell halnom, csak annyi gráciát adj nekem,
hogy legalább oda csináltass akasztófát, hová azon két lóval jártam, a
tenger partjára. Itt a király még is adott annyi gráciát neki, hogy arra
a helyre csináltatott neki akasztófát, hová azon két lóval járt. Mikor a
nyolc óra már elmúlt, kísérték kifelé a fiút, két hóhér karonfogva
vezeti; akkor a fiú azt mondja a két hóhérnak: ha engem úgy fel tudtok
kötni, hogy se le ne essem, se meg ne fúljak, hogy mikor ott hagytok,
leszabadúlhassak, hát megajándékozlak kettőtöket egy véka aranynyal.
Ennek a két hóhér igen nagyon megörült, s mikor oda értek, úgy kötték
fel, hogy sem le nem esett, sem meg nem fúlt, hogy mikor ott hagyták,
hogy már vége van, leszabadúlt szépen a fiú a fáról. Ott sír a fa alatt,
földbe is bújna csak lehetne, s tekint megint a Verestengernek közepére,
látja hogy kétfelé nyílik megint, jön a Világ szép asszonya. Megint reá
kiált: hallod-e, fiú, ne is búj már, csak jere ide jobb lesz, lám
megmondám hogy így jársz, hogy ne dicsekedjél velem semmiféle embernek,
mert mind én, mind te elkárhozunk, hanem azt te meg nem állhattad; most
kicsinybe múlt hogy megmaradt az életed; én eddig mindig szabadon jártam
a merre akartam, hanem most haza kell mennem a magam városába; az mind
addig lesz fekete gyászszal behúzva, valamig veled nem beszélek ott; az
pedig, tudod, soha sem lesz, mert jóllehet oda kerülsz még valaha, de
mégsem ismerjük meg egymást sohasem, ha egy tálból eszel, egy pohárból
iszol is velem. Akkor csak elfordúlt tőle a Világ szép asszonya, és
összecsapódott vele a Verestenger, és oda van.
Azonban a fiú bújdosásnak adta magát; megy mendegél, annyira, hogy
egyszer az úton annyi hangyát talál, hogy még csak meg sem tudott
közöttök mozdúlni. Csak megáll közte: uram én istenem, mit csináljak
velek? egyet sem akarok belőlök agyonütni, sem agyon tapadni. Akkor a
hangyák királya csak megszólal hozzá: hallod-e, fiú, látom hogy jó
szívvel vagy hozzám és népemhez, látom hogy sem agyonütni, sem agyon
taposni nem akarsz közülök egyet is, ne is bántsd, mert még jótét
helyébe jót várhatsz; ha valaha megszorúlsz, csak azt mondd: hangyák
királya, add nekem az erődet, én is oda adom az enyémet neked, oly
hangya lészsz mint most én vagyok, akárhová elbújhatsz; és ha ember
akarsz lenni, csak azt mondd: hangyák királya add vissza az erőmet, én
is visszaadom a tiédet, s oly ember lészsz mint valál. Itt a fiú igen
nagyon megörült, hogy ily jó mesterséget kapott, avval útnak indúlt, s
ott hagyá a hangyákat, hogy már ő azzal a mesterséggel akár merre
elmehet. Annyira megy, mendegél, hogy egyszer megint talál annyi sast,
hogy meg sem tud mozdúlni közte, csak megáll közötte. Ugyan mit
csináljak én ezekkel? sem agyonütni, sem agyon tapodni nem akarok ebből
egyet is. Itt a sasok királya egyszer csak megszólal hozzája: hallod-e
fiú, látom hogy jó szívvel vagy népemhez és magamhoz, sem egyet agyon
nem akarsz tapodni, sem agyon ütni, ne is bántsd, mert még jótét helyébe
jót várj; ha valaha megszorúlsz, csak azt mondd: sasok királya, add ide
az erődet, én is oda adom az enyémet, s olyan sas lészsz mint én vagyok,
akár mindig szállva járhatsz; a hol ember akarsz lenni, oly ember lészsz
mint valál. Itten a fiú annak igen nagyon megörült, hogy már jó két
mesterséget kapott, már nem fél, akár merre megyen a világba. Azzal ott
hagyá azokat is, megy mendegél útjában annyira, hogy talál egy csárdát,
a kiben lakott egy öreg ember maga, tán már ért kétszáz esztendőt; s
beköszönt hozzája: jó estvét, öreg atyám uram. – Jól jártál, fiú, hogy
atyádnak szólítottál, mert ha ezer lelked lett volna is, itt kellett
volna elveszned; hanem mondd meg, micsoda járatban vagy? – Én bizony
abban vagyok, keresem a halak királyát; hogy ha valaha hírét hallotta
volna, valami újságot mondani felőle. – Ó fiú, már én éltem kétszáz
esztendőt, de a halak királyának soha hírét sem hallottam, nem hogy
tudnék felőle neked valamit mondani; hanem hiában is mégy, maradj itt
nálam, úgy sincs semmi cselédem, holtig ellehetsz velem. Felel a fiú: de
ha veszni indúltam, ha elveszek is, még sem maradok. Itt az öreg ember
azt mondja neki: hallod-e fiú, én jót akarok neked, károdat nem kivánom,
mert itt s itt van száz juhász, annak száz kutyája, olyanok mint egy
borjú, te egyéb felé nem mehetsz, ha ezer lelked lesz is, el kell
veszned. – Már mindegy, akár ott veszek, akár itt; s azzal csak útnak
indúl a fiú s ott hagyja az öreg embert. Egyszer meglátja a juhászok
közt a tüzet, csak úgy csillámlik közöttök, és a kutyákat. – Uram én
istenem, mit csináljak most? ha így emberképben oda megyek, úgy széllyel
szaggatnak a kutyák, hogy a szél sem kap egy cseppet el a poromból, így
is el kell vesznem; ha hangya leszek, úgy valamelyik reám tapod, úgy is
el kell vesznem; ha sas leszek, valamelyik juhász meglát s agyon lő, úgy
is el kell vesznem. De akármit ad az isten, már mindegy; sasok királya,
add nekem az erődet, én is oda adom az enyémet neked. Mindjárt lett
belőle sas; azzal csak fölkerekedik, szépen oda leereszkedik a juhászok
háta megé, semmiféle állat észre sem vevé; akkor mondá: sasok királya,
add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiédet: s lett oly ember, mint
annakelőtte volt. Csak akkor vette észre az öreg számadó, a ki már
háromszáz esztendőt ért, mikor oda köszönt hozzá: jó estvét öreg atyám.
– Hozott a szerencse, fiú; ezer volt a szerencséd, hogy ezek a kutyák
észre nem vettek; ugyan hogy jöttél ide, vagy micsoda járatban vagy,
mondd meg. – Én biz öreg atyám, keresem a halak királyát, ha valaha
hírét hallotta volna vagy tudna felőle valamit mondani nekem. – Ó fiú;
már éltem háromszáz esztendőt, de annak soha hírét sem hallottam,
nemhogy tudnék felőle neked valamit mondani; hanem hiába is keresed, már
tovább nem mehetsz, maradj meg itt, légy tanyás; egyéb dolgod nem lesz,
itt leszesz mindig a tanyánál. – Mond a fiú: nem bánom, meg is maradok.
Itt pedig az a száz juhász volt a Világ szép asszonyának juhászai, és a
kit ők őrzöttek százan egy falka juhot, egyéb hasznát nem vette, minden
reggel fejtek egy zsétár tejet tőle, és abban a tejben mosdott minden
reggel a Világ szép asszonya, és az csak olyan volt, mintha a vízben
mosdott volna mindig, mind addig, valamíg a fiúra reá nem kerűlt a sor.
Amint egyszer reá is kerűlt, hogy neki kellett a tejet bevinni, mikor
megmosdott benne a Világ szép asszonya, úgy meggyengűlt minden teste,
mintha másánt született volna a világra. Akkor a fiú csak kiment vissza
a tanyára; beszélt a Világ szép asszonyával, de nem gondolta egyik is,
hogy még valaha úgy találkoznak. Másik nap reggel más viszi be a tejet;
a Világ szép asszonya megmosdik annak előtte, a ki neki bevitte, hogy
ugyan oly tej-e az, a milyet neki tegnap hoztak, hanem az csak olyan
volt, mint a milyent azelőtt vittek? – Hallod-e, barátom, mondd meg
annak a fiúnak, a ki tegnap hozta a tejet, hogy hozzon nekem még holnap
azon tejből, kiből tegnap hozott, igen nehezen várom. Harmadik reggel
megint beviszi a tejet a fiú, ott előtte megmosdik a Világ szép asszonya
benne, akkor megint úgy megujúlt a teste, mintha másánt született volna.
– Hallod-e fiú, ne menj el az udvaromtól, mindig ideben lakjál velem. De
a fiúnak nem kellett az, mondá hogy nem maradhat ben, mert ő tanyás, ki
kell mennie a tanyára. Akkor megajándékozta a Világ szép asszonya ezer
forinttal, s azzal kiballagott a tanyára, s mondja az öreg számadónak:
ugyan öreg atyám, van-e itt csárda közelében? – Minek az, fiú? – Annak,
hogy most van pénzem elég, szeretnék a parasztok között múlatni és
táncolni. – Minek mennél te oda, mikor itt mindenféle van, múlathatsz és
táncolhatsz eleget. – Nem úgy szeretném én, csak a parasztok közt
kivánnék mulatni. Mondja a számadó: ne menj, mert itt hamis emberek
vannak, valahol agyon ütnek. – Dehogy bántanak, ha én nem bántok senkit.
– No ha úgy van, csak eredj. Estve a fiú ott hagyta a tanyát, pedig nem
oda ment ám ő mulatni, hanem máskép el nem mehetett a tanyáról éjtszaka,
hanem bement egyenesen a városba, a Világ szép asszonyának kapujára; de
be nem mehetett, mert már akkor becsukták a vas kaput. Itt gondolkozik,
hogyan menjen be, egyszer azt mondja: hangyák királya, add nekem az
erődet, én is oda adom az enyémet neked. Mindjárt lett belőle hangya,
akkor szépen bebújt a kapu alatt, fölment a garádicson, egyenesen a
szoba ajtajára, hol a Világ szép asszonya feküdt a legkedvesebb
szobaleányával, s ott bemászott a kulcslyukon a szobába, s egyenesen föl
az ágyra és a Világ szép asszonyának ölére, s azt jól megcsípte.
Elsivalkodta magát a szobaleányára: semmirekellő mindjárt agyonverlek,
megmondottam, hogy nem jól vetted meg az estve azt az ágyat. Gyertyát
gyújtottak, újra megvették az ágyat, lerázták a hangyát, semmit sem
találtak, gazzal megint lefeküdtek. De még jól el sem aludtak, mikor már
a hangya megint felmászott, még jobban megcsípte mint előbben; akkor
megint elsivalkodja magát: megmondottam, hogy nem jól vetted meg az
ágyat, vagy hangya vagy bolha van ben. Újra gyertyát gyújtának, az ágyat
újra megvették, lerázták a hangyát és semmit sem találtak. Harmadszor
megint lefeküdtek, még jól el sem aludtak, mikor a hangya megint
felmászott, még jobban megcsípte, mint előbbször; akkor a Világ szép
asszonya oda kapott s a hangyát leszorítá a markába, s mondja megint a
szobaleányának, hallod-e te, vagy hangya, vagy bolha van itt, már itt
van a markomban. És mindjárt gyertyát gyújtottak megint, megnyitja a
markát, hát látja, hogy egy nagy hangya van benne; mondja a
szobaleányának: eredj hozd el az ablakból azt a palaczkot; és a hangyát
beléereszték s a száját erősen bedugták s kitették az ablakba. Bezzeg
most akadt ám meg a hangya: ha hangya maradok, itt kell elveszni, ha
emberré változom, úgy is megtudják hogy én voltam. Már egészen megviradt
az idő. Már akármit ád az isten, így hangya képében kár volna itt
elvesznem; hangyák királya, add vissza az erőmet, én is visszaadom a
tiédet. Erre oly juhász legény kerekedik ki a palackból, hogy a Világ
szép asszonya a mint reá veté szemét, majd elolvadt szerelmében.
Szívemnek szép szerelme, én a tiéd, te az enyém, ne menj sehova, maradj
ideben nálam. De a fiúnak nem kellett egyéb, csak hogy megszabadúlhatott
a palackból, szónak sem állt, csak kimegy egyenest a tanyára, s mondja
az öreg számadónak: megelégedtem a szolgálattal, visszamegyek a honnan
jöttem. – Hallod-e fiam, ha kedved nincs, ha magam fia volnál sem
tarthatnálak erővel, azért csak eredj isten hirével.
Akkor elindúlt visszafelé; annyira ment, hogy egyszer oda ért a tenger
partjára, hol a Világ szép asszonya kijárt hozzá; látja, hogy a
tengerben oly garádics változik a habból előtte, mintha csak kőből
raknák eleibe. Itten gondolja a fiú magában: bármit ad az isten, én
lemegyek rajta. Elindúlt, és mind addig ment, valamig le nem ért az alsó
Indiába; akkor öszvecsapódott a Verestenger és ő odaalá maradt.
Oda alá már annyira járt kelt, hogy éhen szomjan majd elveszett, sehol
semmit sem talált. Ekkor talál egy kis szép gyümölcsöskertet, a kiben
volt mindenféle arany gyümölcs és minden fa alatt egy-egy arany
nyoszolya; itt, gondolá magában, mivel már éhen volt nagyon: nem bánom,
akármit csinálnak velem; s fölment egy arany körtvefára, jól lakott
arany körtvével, akkor lejött és ott sétált az arany nyoszolyák között.
Az pedig volt a halak királyának az udvara, hanem szerencséjére nem volt
hon a király, oda volt az országát járni. Egyszer látja a fiú, hogy a
halak királynéja jön le a kastélyból a kis kertbe; mihelyt meglátta,
mindjárt térdre esett a fiú, és úgy panaszolja dolgát a királynénak:
felséges királyné, mi tűrés tagadás, nem bánom akármit csinálnak velem,
hanem én jól laktam az aranygyümölcsből, mert az éhségemet nem állhatám.
Mondja a királyné: arra való az, fiam; ha jó laktál, ne félj, nem lesz
semmi bajod. S megfogta a fiú karját s fölvezette a szobájába, meg ott
újra ennie innia adott; a fiú hogy jól lakott, lefeküdt, egész nyolc
óráig estve aludt. Akkor haza jött a halak királya; mihelyt bement az
ajtón, azt mondja a feleségének: idegen szagot érzek a házamnál. Mi
volna? nincs itt semmi sem. – Már ne is tagadd: csak hozd elő, jobb
lesz. – Mi tűrés tagadás, egy idegen országi gyermek akadt ide, enni s
inni adtam neki, most pedig aluszik. – Mondja a király: hozz nekünk is,
vacsoráljunk. Akkor oda ülnek az asztalhoz, s mondja a király: hallod-e,
fiú, kelj föl, jer hozzánk s vacsorálj velünk. Feleli a fiú: köszönöm,
felséges király, már én beelégedtem vele, volt elég. – No csak jere, a
mennyi kell, egyél igyál. Akkor a fiú fölkelt s oda ült az asztalhoz,
itt ett velek, a mennyi kellett neki, mikor jól lakott, lefeküdt arra a
a helyre, a hol elébb feküdt. Itten a király feleségestől egyűtt hozzá
fogtak a kártyához pénzre játszani; mondja a király: fiú, jer velünk
játszani. – Dehogy megyek, felséges király, mikor most is az elől
bujdosok. De itt arra semmit sem adnak, s másodszor is mondja neki a
király: hallod-e fiú, jer velünk játszani. – Dehogy megyek, felséges
király, mikor most is az elől bújdosok. Arra nem ad a király semmit sem,
harmadszor is mondja neki: hallod-e fiú; jer velünk játszani – Dehogy
megyek, felséges király, most is az elől bújdosok. Akkor a király
tudakozta tőle: mi dolog lehet az, hogy az elől bújdosol? – Ez, felséges
király: volt nekünk egy öreg boltos keresztapánk, kinek volt két boltja,
és volt nekem olyan húgom mint magam, földig ért neki az arany haja. És
az az öreg boltos elvitt minket a maga házához, egyik boltot adta
egyikünknek, másikát másikunknak, hogy a mit nyerünk legyen a miénk,
csak a tőke maradjon meg. Annyira kereskedtünk mi ott, volt már hatszáz
forint keresetünk; akkor mi is a húgommal úgy öszveültünk játszani, mint
felséges király feleségestől, hanem oly fogadást tevénk, a melyikünk
elnyeri a másikét hamarébb, visszaadjuk egymásnak. Igaz, hogy a húgom
elsőben elnyerte az enyémet, s én nem játszhattam, visszaadá nekem, és
másodszor hozzá fogtunk, akkor én nyertem el a húgomtól, ő is kérte
vissza, de én nem adtam neki, hanem azt mondám, hogy én nem adom vissza
akár hol veszem, nem azért játszom, hogy hiába törném az eszem, vagy
hogy szemem hiába rontanám. Akkor a húgom visszament, és a tőkepénzből
fölvett három forintot, hozzá fogtunk harmadszor is, akkor a húgom mind
a magáét, mind pedig az enyémet elnyerte; akkor én is kértem, adja
vissza, de húgom azt felelé: tudod mit fogadtunk, én visszaadtam neked
egyszer és te nem adád; én sem azért rontom az eszem és szemem, hogy
visszaadjam, nem bánom akárhol veszed. Mondám én: hallod-e, édes húgom,
ha vissza nem adod, úgy elátkozlak, hogy se az ég, se a föld, se én, se
senki ne tudjon felőled semmit, úgy elveszesz erről a világról. Akkor a
föld csak megnyílik a leány alatt, és oda van, s én most is őt keresem.
Itt a halak királynéja mindjárt öszvecsapta a kezét, elszaladt a más
udvarba, hol a király öcscse, s ennél a legénynek a húga lakott.
Felséges princeszné, itt van a maga bátyja, úgymond. Erre a leány
mindjárt térdre esett, s meg sem birt mozdúlni, hanem a királyné haza
ment, a fiút karon fogva oda vitték a húgához. Itt hogy megismerték
egymást, úgy siránkoztak, hogy majd megszakadt a szivök. Ott vannak ők
egy kevés ideig. Egyszer a fiú azt mondja a húgának: hallod-e édes
húgom, mondd meg az uradnak, jőjön el, nézze meg a mi országunkat is,
mert ha nem jön, úgy is elviszlek. Az urának kedve volt reá, s mondá:
szívesen elmegy. Akkor mindjárt társzekeret pakoltak ezüsttel aranynyal,
úgy elindúltak haza felé hárman, annyira, hogy mikor haza értek, már oly
öreg volt az atyja és anyja és az öreg boltos feleségestől együtt, hogy
a házból ki sem birtak menni. Itten mikor az atyja házához mentek,
beköszönt a fiú: jó estvét öreg atyám uram. – Hozta a szerencse a
felséges királyfit, hogy volnék én magának apja? – Ugyan, öreg atyám,
nem adhatna az éjtszaka hármunknak szállást? – Szívesen adnék, de az én
házam nem arra való, hogy egy királyfi meghálhasson benne. – Héj, öreg
atyám, meghálunk mi a pitvarban is. Be is szálltak hárman a pitvarba,
ott viradtak fel. Itt reggel bemegy öreg atyjához a fiú: ugyan öreg
atyám, mit kiván a szállásadásért? – Felele az öreg: mit kivánnék a
felséges királyfitól? nem kivánok semmit. – De, öreg atyám, nem akarom
azt hiába hagyni. S azzal hat társzekér aranyat és ezüstöt leraktak
pitvarába.
Második estve elmentek az öreg boltoshoz. Jó estvét, öreg boltos atyám.
Hozta a szerencse a felséges királyfit. – Adhat-e szállást az
éjtszakára? – Szívesen, királyfi, mert nekem is jól esett néha napján,
mikor kereskedtem. Itt már a boltos jó vacsorát, ágyat is jót adott
nekik, ott viradtak fel akkor éjtszaka hárman. Itt reggel kérdi a fiú a
boltostól, mit kiván a szállásadásért? – Mit kivánnék a felséges
királyfitól? nem kivánok semmit. – De nem veszem én hiában. Úgy két
társzekér aranyat s ezüstöt leraktak a boltos házába, és maradt magoknak
négy társzekérrel. Azzal kiindúlnak a városból s elmennek egy darabot,
az úristen koldusruhában elejekbe kerül az út mellé, melyre mentek, ott
kéregetett mint a koldus szokott, ők csak marokkal hányták a pénzt, hogy
az öreg föl sem győzte szedni a mit neki hánytak. Másodszor ismét
elejekbe kerül, akkor is annyit leszórtak, hogy az öreg fel nem győzte
szedni, s azzal elhagyák. Harmadszor megint elejekbe kerül, akkor is
annyit leszórtak, hogy fel nem győzte szedni. S így szól hozzá: ugyan,
felséges királyfi, mit kivánnak az úristentől? ha valamit tudnék
segíteni. – Mond a fiú: nem kivánnék az istentől egyebet, mint van nekem
egy öreg atyám és öreg anyám és egy öreg boltos feleségestől együtt,
csak azok mind a négyen oly fiatalok lennének mikorra oda érünk, mint
mi. Erre csak elveszett előlök a koldus és ők visszafordúltak. Mire haza
értek, olyan fiatal lett a négy öreg mint ők hárman voltak. Akkor
beszélt meg mindent az atyjának és anyjának, hogy hol járt azóta, hogy
nem akarta magát mindjárt kimutatni.
Így ezek után a leány újra a halak királyának öcscsével megesküdt, és
magzatokat neveltek és éltek örömök között.


VIII. A ZÖLD DRAGONYOS.
Volt egykor egy özvegy királyné, és kiadta parancsolatban, hogy a mely
katonája mars közben tíz lépést előre megy vagy hátra marad, mindjárt
agyon lövettessék. Egy zöld dragonyosra igen rá ért a szükség, és
mivelhogy már nagyon megszorúlt, tehát gondolta, bármi büntetést kapjon,
mégis hátramarad. Leszáll hát lováról, s a mint leült, hetvenhét
esztendeig azon a helyen maradt. Az özvegy királyné pedig, ki táborával
az ellenségre ütött, meggyőzetett, oly annyira, hogy még lakóvárosából
is kinyomták. Volt a királynénak egy szép princnéje; a királyné tehát a
princnét az ő királyi palotájával együtt elátkozta, hogy senki hozzá ne
jusson, hacsak három nagy próbán keresztül nem megy. Itten a szegény
dragonyos hetvenhét év múlva észrevette magát, s bement azon királyi
lakóvárosba, mely el volt átkozva, és bement egy fogadóba, s kért
magának egy meszely bort, és fizetett volna már a borért; volt nála
pénz, de az, mit még akkor kapott, mikor háborúba indultak, tehát már
ekkor nem volt kelete, és a korcsmáros mondja, hogy ez a pénz már nem
jár az országban, mert ez annak a királynak a pénze, ki ezelőtt
hetvenhét évvel elvesztette országát. Akkor jött eszére a zöld
dragonyos, hogy oly sokáig ült szükségén, s elbeszélte a korcsmárosnak,
hogy s mint járt; erre a korcsmáros elmondá, hogy a princné el van
átkozva a rezidenciával együtt, hanem, úgymond, te próbált ember vagy,
kisértsd meg a szerencsét, ha megszabadíthatnád. A dragonyos rászánta
magát, s elment a palotába. Amint egy szobából a másikba járkálna, jön
eleibe az elátkozott princné fekete medvebőrben, s megszólítja mit
keresne itt, nem tudja-e a parancsolatot, hogy aki az ármádiától
hátramarad, legkeményebben megbüntettessék? A dragonyos feleli, hogy
eltévelyedett. – No tehát, mond a princné, maradj itt, és ha három napot
és három éjtszakát kitöltesz, tehát megszabadítsz az átoktól, s megkapod
a királyságot és személyemet. Reáállt a dragonyos, eltűnik a princné.
Itten mindjárt mindenféle ételek teremnek az asztalon, de a nélkül, hogy
a konyhában tüzet találna, vagy a ki azt behordta, látná; minden a mit
csak gondolt hogy ez jó volna, kedvére megtermett. Így tölté el a napot,
jön az estveli idő, ihol jön a princeszné, hoz magával gyertyát, egy
könyvet és egy fekete keszkenőt, s eleibe teszi, mondván: csak arra
kérlek, meg ne ijedj, ne félj semmit, hanem gyújtsd meg ezt a gyertyát,
és itt e könyv, ezt olvasd, hogy akárki jön le hozzád, reá ne nézz se ne
szólj. Elmegy a princeszné, maga marad a dragonyos, meggyújtja a
gyertyát, s eleibe veszi a könyvet s olvassa. Eljön tizenegy óra; itt
öszvejönnek mindenfélék, szebbnél szebben felöltözve, de ó reájok sem
tekintett; eleget kérdezték: mit keressz itt, dragonyos? Amint így
kérdezgetik, egyszer feleli az egyik: mit szólítgatod? hanem kapd fel,
hajítsd nekem. És így hajigálta egyik a másiknak. Üti tizenkét órát,
elmentek mindnyájan, csak a dragonyos maradt maga, de már magával jót
tehetetlen volt. Jön reggel a princeszné tiszta veres ruhában, mindjárt
megkenegeti, és azután semmi baja sem lett. Ismét mondja a princeszné:
már egy éjtszakát szerencsésen eltöltöttél, tehát még azt a két
éjtszakát álld ki; akármit fognak veled tenni, ne félj semmit, megjön
ismét egészséged. Eltávozott a princeszné. Volt neki, úgymint a
dragonyosnak, kivánsága szerént mindenféle enni és inni valója, sétált
egyik szobából a másikba, így töltötte az egész napot. Jön ismét a
második éjjel, eljő megint a princeszné, hoz magával ismét gyertyát és
könyvet és egy veres kendőt, s leteszi a dragonyos eleibe, és mondja
hasonlóképen mint tegnap, gyújtaná meg a gyertyát és olvassa a könyvet,
és akár kik jönnek, akármit kérdeznek, semmit se felelne, hanem csak azt
a könyvet olvasgatná. Föltette magában a dragonyos, hogy akármi történik
vele, már csak kiállja azt a két éjtszakát. Üti tehát a tizenegy órát,
nagy lármával jönnek a palotába, úgy hogy még a palota is rázódott belé.
Itten legelőször is mihelyt bejöttek, azt mondják: no nézzétek, megint
itt van a dragonyos; eleget kérdezgetik, mit akarna, de ő csak folyvást
olvasgatá a könyvet. Megúnták mindig szólítgatni, kapják, kirántják az
asztal mellől és szíjat szabnak a hátából; mikor a negyediket szabnák,
akkor kezdi tizenkét órát ütni, és úgy hagyják a dragonyost. Már ő föl
sem kelhetett a fájdalom miatt, hanem azon helyen, a hol kínozták maradt
reggelig. Eljön megint a princeszné kékes ruhába, megölelvén a
dragonyost, azután megkenegeti, és ismét jobban lesz; kéri megint, hogy
ezt az egy éjtszakát még töltené el, azután minden jól lesz. Fogadta a
dragonyos. Ezek után ott hagyta magát a princeszné, így hát csak
evéssel, ivással, gondolkozással töltötte az egész napot. Beestveledik,
újra jön a princeszné, ismét hoz magával gyertyát, könyvet és egy kék
keszkenőt, mondván, hogy most is csak úgy cselekednék mint már két
éjtszaka: gyújtsa meg a gyertyát s olvassa a könyvet, s ne szóljon
senkihez, ne nézzen senkire. Mondá a dragonyos, hogy mindent megteend;
ezzel ott hagyta a princeszné, ismét elérkezett tizenegy óra, még
nagyobb zörgés támad a palotába, de a dragonyos nem is fülelt reá;
bejönnek a szobába hol ő volt, ott dombéroznak s mondják, menjen ki,
mivel itt semmi keresete; a dragonyos ezt csak elhallgatta, s akármit
kérdeztek, nem felelt; ekkor mondják: fogjuk meg, nagy úr akar ez itt
lenni. Kapják tehát s viszik a konyhába, hol iszonyú tűz égett, és a
nyárs készen állt; itt mindjárt a nyársba húzzák, és sütik forgatják a
nyárson. Üti a tizenkét órát, mindjárt elszéledtek. A princeszné
felszabadúlt az átok alól, mindjárt leszaladt, s szabadítóját levette a
tűzről és nyársról. Már a dragonyos majd hogy meg nem volt halva,
megkenegette ugyan a princeszné, mi által jobban is lett, de mégsem