Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (1. kötet) - 10

akkor kiugrik zsebéből Jankalovics s lóvá válik, és a királyfi felült
reá, és mondja a királyfinak: nézz hátra, királyfi és mondd; sohasem
láttam oly csúnya vén embert mint te vagy Világ-vámja. És erre a
Világ-vámja azt kiáltja: no jó szerencséd, Jankalovics, hogy nem tudtam
hogy a királyfinál voltál, mert majd megtanitottalak volna! s azzal
mérgében a földhöz vágja magát, és csak a nagy szélvész támadott belőle,
és azóta nincs Világ-vámja hogy Jankalovics megcsúfolta. Ezzel útnak
indúltak a muzsikafával, s elérték az aranyvárat; mind az egész város
fölébredett a fa zengésére. S akkor Jankalovics mind a négy szegletére
az aranyvárnak, s mind a huszonnégy almafára egy-egy galyat tett a
muzsikafából, kinek zengésétől még a szózat sem hallatszott az aranyvár
körül.
De a vén banya már akkor nem hogy alhatott volna, de bújában sehol
helyét nem találta, s mondja a leányának: az eszi meg a te fejedet és az
enyémet, kinek helyt adál határodon, mert elhozta Jankalovics a
muzsikafát: De vagy dicsértél meg valaha valakit vagy sohasem, azt a
királyfit dicsérd meg. Kimennek mindhárman a királyfi tiszteletére, és
mondja a vén banya: no sohasem láttam ily szép két aranyhajú gyermeket,
ily aranyvárat, aranysátorral, s aranyhidat aranyalma és muzsikafákkal.
S mondá Jankalovics, hogy a királyfi invitálná a királyt minden udvari
cselédestől magához ebédre. S mond a királyfi Jankalovicsnak, mikor már
a király elment: de mit adunk a vendégnek, mikor üres a konyha? Feleli
Jankalovics: ne búsúlj rajta; csak azon légy hogy eljőjön a király
minden udvari cselédestől. S azzal mindjárt öszveüt háromszáz kilencven
kilenc karszéket a vendégek alá, s fordúl a királyhoz, hogy jönne minden
udvari cselédestől, mert már minden készen van, s azzal visszatért a
várba; utána ment a király egész udvarával. Mikor bejöttek az ebédlő
szobába, Jankalovics mindenkit rangja szerint ültet az asztalhoz, s
beülteti mind a karszéket; csupán egy maradt üresen; s mondja a
királynak Jankalovics: még egy cseléd hibázik, s lehet hogy a
legkedvesebb. Itten a királyfi mindösszenézi ki hibáznék az ő
legkedvesebb cselédei közűl, s mond: nem tudhatom, ki lehetne az. –
Felel Jankalovics: még az is a felséged cseléde, aki bivalbőrbe varrva
van a templom eleibe ország csúfjának kitéve; s azt is ide kell hozni.
Mindjárt akart érette menni a vén banya; ki miatt a szegény királyné
szenvedett, de Jankalovics nem engedé; nem lehet, ugymond, hogy vendég
menjen érette, mert én azért vagyok mint cseléd. Elment tehát a
királynéhoz a templom elibe, s úgy szét metélte róla a bivalbőrt, hogy
még a madár sem rakhatott volna fészket, akkor ölébe vette a királynét s
bevitte az aranyvárba, s mivelhogy a király mellett levő székbe senki
sem ülhetett – mert ha belé ült a vén banyának a leánya, ki mint
királyné volt, tehát a székből mindjárt kivettetett – abba tette tehát a
bivalbőrbe bevarrott királynét.
Mikor a vendégek mind ben voltak, hogy egysem hibázott, bemegy
Jankalovics a konyhájába s megrúgja, kiugrik belőle huszonnégy szakács
és a fáinabb-nál fáinabb ételek s italok készűltek a konyhán. Hordják az
ételt befelé az inasok, és a vendégek vígadnak; mikor már ebéd után jó
kedvök volt s egyről másról beszélgettek, bezzeg főzte ám Jankalovics a
taplót, mert mindig a banya felé forgatta a vizes lepedőt. – Mikor már
kibeszélte mindenik magát, Jankalovicsra, mint utolsóra került a beszéd.
A többi közt volt egy királyfi, a ki elvett egy hajadonleányt, – igy
kezdi beszédét, – a ki megszülvén, két aranyhajú gyermeket hozott a
világra; de mivelhogy a király a két gyermek születése napján nem volt
oda haza, mert ellenségre kellett az ármádiával mennie, hitvesét egy vén
banyára bízta. Mikor a királyné a két aranyhajú gyermeket megszülé, az a
tűz alá való vén banya a két gyermeket elrejté tőle, egy kis ládába
tétette, s a tenger vizére ereszté és a királyné alá két kopókölyköt
tett. Mikor a király hazaérkezvén az ellenségtől, az ajtót benyitja
hitveséhez, hát már a két kopó erősen megtámadta, min ő igen
elszomorodott s hitvesét, méltatlan büntetéssel, bivalbőrbe varratá, s a
templom eleibe kitéteté. – Mond a király: abban igazságod van, fiam,
Jankalovics. – A két aranyhajú gyermeket, folytatá Jankalovics, kifogta
a fekete tenger partján lakozó molnár s fel is tartotta, s azon
megismerheti a felséges király ártatlan hitvesét és két aranyhajú
gyermekét, kikkel én is megismertetem szüléiket. – Köszönöm mond a
király, hogy ezt a jót tetted velem, hitvesemmel és gyermekeimmel.
És vagy volt oly mulatság vagy soha; de volt ám akkor, midőn
Jankalovicsnak két nagy szarva támadott s az egyikre ölti a vén banyát,
a másikba leányát, és elment ezen két neki igért lélekkel.
Igy volt vége a gyermekek bujdosásának, és oztán éltek boldogabb
napokat.


XI. A HÁROM TANÁCS.
Történt Ugocsa vármegyében Csedreg faluban, hogy egy gazda embernek
felesége meghalálozott; ők pedig mindketten azt fogadák, hogy akármelyik
hal meg közűlök hamarébb, a másik megmarad özvegynek holtig. Tehát a
parasztgazdának meghalván a felesége, ő meg akarta tartani fogadását,
gazdasszonyra pedig nagy szüksége volt, mert a nélkül igen nehéz a
gazdaságot folytatni; a fia tíz éves vala, tehát meg nem lehetett
házasítani; így volt hát gazdasszony nélkül három évig. Ekkor a fia
tizenhárom esztendős lett, tehát megházasítja egy tizenhét éves
leánynyal; de a fiu a ki megházasodott, még némelykor elment a
gyermekekkel játszani. Első az aratás ideje, kimegy a gazda a munkára és
megparancsolá a menyének, küldene ki férjétől enni; főzött tehát a
menyecske tejben kását, és odadta férjének, vinné ki az atyjuknak és a
munkásoknak. Ő tehát elmegy, az étellel, a falun kivül játszanak a
gyermekek bikát, hivják őt is; letette az ételt és játékba índúlt;
játszanak, s meg is éheztek, kapják, a kásához ültek és megették. Már
most gondolja a derék házas ember, hová megyek az üres edénynyel? s
indúl haza felé, haza is ér; mindjárt kérdezi a felesége: hát oda vitted
az ételt? – Dehogy vittem, mikor a gyermekek falun kivül elvették és
megették. – No várj, csak jőjön haza az atyánk, majd megkapod a
kutyaporciót. – Hazajön a dologból az öreg gazda a munkásokkal, mindjárt
mondja a menyének: no, édes leányom, miért nem küldöttél enni? – Én
küldöttem, de a férjem megeteté a falun kivül a gyermekekkel, akikkel
játszott. – Feleli az öreg gazda: édes menyem, tehát semmi az, ne szólj
neki felőle. – Másnap ismét dologra megy az öreg gazda a többi
munkásokkal, ismét meghagyá, hogy ételt küldene a menye; fogadta hogy
minden bizonynyal fog küldeni; főzött tehát túrós csíkot s parancsolá a
férjének, hogy vinné ki az atyjuknak az ételt. Elmegy ő az étellel, már
most föltette magában, hogy pajtásaival játékba nem ered, sem pedig az
ételt meg nem eteté velök. A falun kivül volt egy erdő amin keresztül
kellett mennie, beért az erdőbe, a gyermekek pedig, kik pajtásai voltak,
ismét hivják, hogy menne rigót szedni; elmegy velek, s addig addig
mászkáltak a fákon, hogy megéheztek, tehát újra megették az ételt, és
valamin összevesztek, s a mellett hogy a túrós csíkot megették, megis
verték és a szélkét eltörték. Megy ő már most haza felé sírva, látja a
felesége hogy sírva jön a férje, kérdezi mi baja volna; feleli hogy a
gyermekek megették a csíkot, a szélkét eltörték és őt megverték. Akkor
elővette a felesége és helyesen megverte. Hallotta pedig, hogy szégyen
ha a feleség megveri férjét; tehát nem is várta az atyja hazajövetelét,
s elbujdosott.
Megy már ide s tova az országban s egy városba ér, hol egy gazda ember
lakott, kinek nem volt semmi magzata. Mivelhogy igen szép gyermek volt,
tehát felfogta őt örökbe és iskolába jártatta. Tanúlt az ífju igen jól,
s a gazdag embernek nagy öröme lett a felfogadott gyermekben. Jár ő már
az iskolába huszonhárom éves koráig; ekkor mondja a fogadott apja: fiam,
elegendő már a te tudományod, tehát már most időd van a házasságra.
Feleli a legény: kedves atyám, én meg nem házasodhatom. – Miért nem? –
Azért mert feleségem van, aki miatt elbúcsúztam hazámtól és ide
vetődtem; mert fiatal koromban meg kellett házasodnom, mivel az atyám
felesége meghalálozott, ők pedig megfogadták, hogy sem az atyám meg nem
fog házasodni, sem pedig az anyám férjhez többé nem megy; az anyámnak a
halála történt hamarább, és az atyám, fogadását meg nem akarván szegni,
tizenhárom éves koromban megházasított, nekem pedig még akkor is megvolt
a gyermekekkel való játékra hajlandóságom. Küld egykor ételt a tőlem a
feleségem az atyámnak és vele dolgozó munkásoknak, én pedig játékba
estem a gyermekekkel a falun kivül, elfáradtunk és megettük az ételt;
ekkor csak haza mentem nagy szomorúan, akkor általnézték; másnap is
küldenek tőlem ételt, de hogy egy erdőn kellett keresztül mennem, ott
találtam a többi gyermekeket, a kik madarásztak, tehát hívtak ők is
rigót szedni, reá álltam, a sok járkálásban elfáradtunk és megéheztünk,
tehát ismét megettük az ételt; evvel haza megyek; itten a feleségem
kérdezi, hogy elvittem-e az ételt? mondám hogy nem vittem, hanem a
gyermekek megették és a szélkét is eltörték. Itten előkap a feleségem és
megver; hallottam pedig, hogy szégyen volna az, ha a feleség férjét
megveri, tehát azon okból eljövék hazámból és ide jöttem. – Erre feleli
a fogadott apja: no, fiam, már, tudom, hogy ezután nem ver meg a
feleséged; itten ad neki pénzt elegendőt az útra, kikisérte mind a
fogadott apja mind az anyja, és mondották: no, fiam, egyebet nem mondok,
hanem a járt utat a járatlanért sohase add; ahol szép azaz fiatal
korcsmárosné és öreg korcsmáros van, vagy pedig fiatal korcsmáros és
öreg korcsmárosné, soha oly korcsmában meg ne hálj; és az estveli
haragot hadd reggelre, a reggeli haragot pedig estvére.
Ezt mind jól eszébe tartotta a fiu, ezek után megköszönte minden
jótéteményeiket és elvált. Megy már ő haza felé, itten előtalál két
furmányos szekeret, akik meg voltak drága portékával terhelve;
összeakadván, ezek is azon nemzet voltak ki ő; megszólítá mindjárt a
magok nyelvén: jó napot, urak. Ezek felelik: jó napot az úrnak; s tovább
beszélgetnek, hogy hol járt volna. Mondá, hogy itt s itt járt iskolába.
A furmányos szekereket, mivel igen meg voltak terhelve és lassan mentek,
el akarta hagyni, de ezek a kereskedők, akik voltak nyolcan, minden
kocsinál négy-négy és egy-egy kocsis, ló pedig minden kocsiba hét-hét,
tehát kérték a kereskedők hogy barátság okáért mint földi, maradjon
velek. Nem bánom, mondá, s felült a szekérre. Mennek, már beestveledett,
s amint mennek, itten volt egy vak út. Mondák a kereskedők: menjünk ezen
az úton, hamarább érünk abba a városba. – De, földieim, sohase adjuk a
járt utat a járatlanért; de nem beszélhette reá őket. No de én nem
megyek ki a járt útból, mondá, s leszállt a kocsiból és elhagyta őket,
mondván, hogy majd összetalálkoznak nem sokára. Itten a mint elváltak
egymástól, leült a legény magányosan, hallja egykor, hogy nagy lárma
támad az erdő közt, gondolá hogy bizonyosan a kereskedőket valami
útonállók előlkapták; fegyver levén nála, tehát kapja magát, siet arra
felé, hol a lárma hallatszott; oda ér, hát látja hogy már kettőt a
haramiák megöltek; itten közikbe lőtt, elszaladtak a haramiák mindjárt,
és ő mondá nekik: nem mondám, hogy a járt utat a járatlanért sohase
adják. – Az igaz. – Visszafordúltak a szekerekkel s mondják a
kereskedők: no a te jótéteményedért legyen az egyik szekér minden
portékával együtt tiéd, akár melyiket válaszd magadnak, mind a kettőn
sok ezer forint áru portékák vannak. Egyikre felült a legény, hogy az
lesz az övé.
Már most vannak ők mindössze kilencen, mivel kettőt megöltek a haramiák;
mennek az országúton, elérnek egy vendégfogadót, mindjárt mondják: itt
kieresztünk, mert itt igen szép korcsmárosné van, és sok ízben már
megháltunk itt. Feleli a legény aki hozzájok akadott: meghálunk ha nekem
tetszeni fog. Beszálltak az udvarba, mivel semmi móddal el nem
beszélhette őket hogy ott meg ne háljanak; a hat kereskedő ágyat
vettetett magának a szobába, a legény pedig a kocsisával maradt a
kocsinál, és a kocsi alá csináltatott ágyat magának.
Éjféltájban látja hogy jön az udvarba egy valaki farkasbőr bundában s
legelőször is a kocsikhoz jött, megköté a lovát és nézi, aludnának-e
vagy sem. Tették magokat, mintha aludnának; evvel elmegy a farkasbőr
bundás ember a korcsmárosné ablakára, megzörgette, azonnal mindjárt
kijött az asszony, s megcsókolták egymást. A ház háta megett volt egy
szalmakazal, oda hátrahúzódott a korcsmárosné azon emberrel. Itten a
kocsi alatt fekvő legény felkölt és ment utánok alattomban, látja hogy a
farkasbőr bundát leveté magáról az ember; itten oda megy és egy jó
darabot az egyik sarkából elmetsz a késével. Ezt mikor visszafordúlt,
észre nem vette mindjárt, hogy a bundája szélét elvágták, ezután bemegy
a korcsmárosnéval az ember a szobába, és egy kevés idő mulva látja hogy
kijön s felült a lovára. A lovának pedig a füle hegyét is elvágta az ott
kin fekvő legény, ki az egyik kocsi portékát elnyerte, azért hogy
megmentette a haramiáktól a kereskedőket. Elmegy tehát a lován a
farkasbőr bundás ember, nem tudta hogy a lovának a füle el van csípve,
sem pedig hogy bandájának szárnya el van vágva. Egy két óra múlva lárma
támad a szobában, sikolt a korcsmárosné, jajgat, hogy megölték legyen a
férjét a kereskedők. A korcsma körül nagy majorságok voltak, onnan
mindjárt a lármára összeszaladt a sok ember s megkötözték a kereskedőket
s bevitték a városba, mely csak egy órányi járás volt onnan. Az asszony
mondá: hogy ez az úr, a legényre mutatva, ben sem volt a szobában
kocsisával együtt, tehát elmehet isten hírével. – Magam is bemegyek a
városba, feleli a legény, és megtudom, mi történik velek. Felült a maga
kocsijára és elment, a másik kocsit mind a portékával együtt vitték a
vármegyére.
Elérkezett tehát a vármegyére az ífju legény, kérte mindjárt a vármegye
urait, vizsgálják meg a dolgot igaz-e vagy sem. Itten mindjárt előhívják
az asszonyt és a kereskedőket, az asszony erősen mondotta hogy ők
cselekedték, a kereskedők pedig hogy ártatlanúl szenvedik e gyalázatot.
Feleli az ífju: én meg fogom mutatni hogy ki ölte meg a korcsmárost; nem
más hanem azaz ember, aki lóháton jött a korcsmába tizenegy óra után, és
legelőször is jött engem nézni, aluszom-e a kocsi alatt, én pedig
aluvónak tettem magamat a kocsisommal együtt; mikor látta hogy aluszom,
megkopogtatta a korcsmárosné szobaablakát, és az asszony mindjárt
kijött, itten megcsókolták egymást és hátra mentek a ház háta megett
levő kazalhoz; az ember leveté magáról a farkasbőr bundát s a szín alatt
hagyta, én pedig oda mentem és elvágtam az egyik széléből ezt a darabot;
itt van, nézzék az urak; a lovának a füléből elcsíptem ezt a darabot.
Az idő pedig mintegy ősz tájban volt, tehát hűvös szelek fújdogáltak,
így tehát sokan voltak az ott jelenlevő urak közül farkasbőr bundában;
tehát mondá a legény: a mint képzelem, itt lesz az a bunda a melyből
vágtam, mindjárt illesztem mindenikhez. És ekkor reá találnak, hogy a
főszolgabíró bundájának a széléből volt ép oly darab elvágva és most ki
van toldva, és még most is a bélésen látszik mintha vér fecskendezett
volna reá. Itten mindjárt gyanúba jött a főszolgabíró, tehát, hogy még
jobban megtudnák a dolog mivoltát, elküldik a darabantokat, néznék meg a
szolgabíró lovait, s a melyiknek meg volna csonkítva a füle, tehát
hoznák el. Megtalálták a darabantok a lovat, elhozzák, hát látják hogy
fris vágás volna a fülén, itten a szolgabírót mindjárt betették a
korcsmárosnéval együtt, a kereskedőket pedig kieresztették. Megköszönték
a kereskedők, hogy a haláltól megmenté, neki adták még a másik szekeret
is kocsistul, kocsisostul, lovastul és portékástul, magok pedig elmentek
gyalog a városba hová valók voltak.
A fiu is megy a két portékával terhelt szekérrel, eléri a faluját, hol
atyja és felesége lakott, s beszállt estve felé a korcsmába. Itten
kérdezi a korcsmárostól: meghálhatok-e itt? – Meg, uram. – Van-e
elegendő széna, abrak, és étel három személyre? – Fog lenni minden.
Kifognak, étettek itattak, és magok is vacsoráltak. Itten mond a
korcsmárosnak: ezelőtt tíz évvel valék e faluban és voltam szállva egy
ilyen nevezetű embernél, ugyan él-e még? Felele a korcsmáros: kedves úr,
meghalt már vagy hét esztendeje. – Hát a fia él-e? – Azt nem tudja senki
hová lett, mert tizenhárom esztendős korában megházasodott, és még mint
gyermek elment az utcára játszadozni, a felesége pedig már volt tizenhét
éves; miért miért nem, megverte a felesége a férjét, azóta nem tudja
senki hová lett. Kérdezi tovább a korcsmárost: ott lakik-e még ahol
ezelőtt? – Feleli hogy ott. Evvel nem kérdezte a korcsmárost, hogyan
viselte magát azóta a felesége, hanem csak, kiment, és magához vett két
pisztolt, és ment a megholt apja házához; itten benéz az ablakon,
mindjárt megismerte a feleségét, látja hogy az asztalnál egy fiatal
suhanc nevetkőzik; mindjárt haragra indulván, kapja a pisztolt, fölhúzza
és agyon akarja lőni. Akkor eszébe jut a fogadott apjának szava, hogy
mindig jobb az esteli haragot reggelre hagyni, a reggelit pedig estvére,
tehát leereszti a pisztol szerszámát és visszament a korcsmába. Itten
ismét kérdezi: hogyan viselte magát azóta az az asszony? – Igen jól. –
Van-e gyermeke? – Egy van, mert mikor a férje elment, teherben maradt
tőle. Akkor gondolja magában: de jó hogy eszembe jutott a fogadott apám
tanácsadása, hogy az estveli haragot hagyjam reggelre, a reggelít pedig
estvére. Ezek után lefeküdtek, reggel fölkeltek, mondja a korcsmárosnak:
venne-e annyi időt magának, hogy vele eljönne ahoz a menyecskéhez?
Feleli a korcsmáros: szívesen, miért ne. – Elmennek. Az asszony meg nem
ismerte, tehát kérdezi, hogyan van mióta halt meg az öreg, és hogy a
férje hol van? – Mond az asszony: én igen szerencsétlenül jártam a
férjemmel, már tíz esztendeje elmúlt mióta semmit sem tudok felőle, hová
lett; s el kezde sírni. Tovább kérdezi miért ment el innét hazulról? –
Nem egyebért, hanem ételt küldöttem ki a földre az atyánknak, és ő
megétette a többi gyerekpajtásaival, így tett két ízben, és hogy a
szélkét is eltörte, tehát megvertem; akkor elment, azóta se láttam. –
Akkor kérdi: ugyan megismerné-e ha haza jönne? – Talán csak megismerném,
feleli, talán nehezen. – No, lásd, én vagyok az, és még sem ismersz el.
Akkor megölelvén férjét, igen megörűlt az asszony. – Nem sokat
beszélgetett a fiú, hanem mondja hogy neki dolga volna, az asszony azt
gondolá hogy megint itt akarja hagyni és sírt keservesen; de ő értésére
adta, hogy csak általmegy a korcsmába. Befogatott a két portékával
rakott kocsijába, behajtatott az udvarába; látja a felesége mily
szerencsés lett az ura, s megújúlt az öröme. Ezek után éltek együtt
csendességben.