Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (1. kötet) - 3

megszorítja a végét, kicseppen belőle egy csep véres víz, s akkor mondja
neki: bizony azt jelenti, hogy atyádnak meg kell halni. Erre megint az ő
társa azt feleli: kérlek igen szépen, csak engedj meg neki; de a Tamás
csak azt mondja, hogy jobb lesz őneki királynak lenni, mintsem egy rosz
embert megtartson a világon. Megint leteszi fejét felesége ölébe:
hallod-e galambom, ne kivánd atyádnak tőlem az életét, mert meg nem
engedhetek neki a roszaságaért; ha még nem hiszed, szakítsd ki megint
egy szál aranyhajamat, ha abból két csep piros vér kicseppen, érdemes
akkor atyád a halálra. Azonnal megint kiszakít egy aranyszál hajat,
megszorítja a végét, akkor is kicseppen belőle két csep véres víz; mond
a Tamás: látod, édes társam, hogy bizony megérdemli atyád a szomorú
halált. Itten megint kéri a felesége: kérlek, édes rózsám, engedj a
szavamnak, ne adj halált, kérlek, királyi atyámnak, nem cselekszi többet
a mit velünk akart, mert én azt jól tudom, udvarához viszen, régi
gráciájába még egyszer bevesz. Itt felel a Tamás: hallod-e angyalom,
jobb volna-e neked szegénynek maradni, mintsem holtig királynénak lenni?
De ha már annyiba telt is a te kérésed, mégis csak engedek egy kevés
ideig; van ugyan még egy aranyhajam, csendesen öledbe hajtom a fejem, ne
sajnáld kivenni még azt az egy szálat, ha még abból három csep piros vér
cseppen, bizonynyal azt jelenti, meg kell atyádnak halni; azért hát ne
sajnáld azt kiszakítani. Azonnal megfogja, azt is kiszakítja, végét
megszorítja, kicseppent belőle három csep piros vér. Látod édes társam,
hogy most ez mit jelent; három ártatlan vért el akart atyád büntelenül
veszteni, ezek azt jelentik, meg kell halni. Itt mindjárt a Tamás a
királyt megfogatta, kötözve haza is hozatá a palotához; itt a tanácsosok
összegyülekeztek, a szegény királyról ugyan törvénykeztek, hogy
megmaradhatna még az élete; de a tanácsosok már haragudtak reá, mivel
hozzájok is mostoha móddal viseltetett. Itt kérdé a Tamás: hallja a
törvény, hogy én most mit mondok: érdemes-e az az ember az életre, ki a
maga gyermekét halálra itélte? Felel itt a törvény: nem tudjuk mi végre
kérdi ezt tőlünk kegyelmes felsége. – Nem egyébből kérdem, felelte a
Tamás, hanem mikor ő még uralkodott szépen, én szegény legény hozzá
érkezém, királyi palotájánál szolgálatot vettem, kevés idő alatt
szerencsétlen levék, szerencsétlenségem után házától eltávozám,
bujdostam mint egy szegény árva a nagy búm miatt annyira, hogy
bújdosásom után királyságra juttam. Itt a tanácsosok mind el haza
mentek, azt felelvén neki: úgy bánjék vele, a mint neki tetszik.
Tetszett Tamásnak, a mit őneki szánt volt a király, hogy az akasztófán
megszárítja; fel is akasztatá. Itt a király feleségét, ki a leánynak
igaz szülőanyja volt, őt is lófarkára szánta, a mit nagyhamar meg is
próbált, megkerültette vele háromszor a várost, mégis hogy a lófarkán
egészen megmaradt, négyfelé vágatá, s kitette a város négy szegletére, s
itt egy-egy sorra feliratá, hogy kiki tudhassa, mi végre volt oly csúfos
halála királyné asszonynak.
Mikor ezek elmúltak, tanácsosok jöttek, az új királyoknak így szépen
tiszteletet tettek: éljen sok ideig ífju királyunk, azt kivánják neki az
ország szolgái. Itt felel Tamás: lássátok, barátim, én szegény legény,
szolgálni indúltam csak magam egyedűl, királyságra jutottam, látja
minden ember; azért is köszönöm, a mit kivántok, azt visszakivánom. A ki
nem hiszi, hogy én így nyertem fel a nagy becsületet, ne sajnáljon
elmenni oda, a hol ez megtörtént.


III. A MOSTOHAANYA.
Történt egy időben, hogy egy királyt hosszú csendes uralkodása után a
más királyok megtámadtak a végett, hogy fiát Fülöpöt, ki már akkor
tizennyolc esztendős vala, hugával együtt, ki már akkor tizenhatodik
évében járt, megöljék vagy pedig valami olyas rabságra vethessék, a hol
többet nem lesz róla emlékezet. Ezt az irígységet okozta a királyfi
gyenge esztendeiben már elfolyamodott híre jeles testi és lelki
tulajdonainak és a huga kimondhatatlan szépségének. Féltek a körüllevő
nemzetek, hogy ha a királyfi fölnevekedik, mindnyájokat adó s hatalma
alá veti, tehát minden módot megvetettek, hogyan lehessen a Fülöp
királyfi atyjának veszedelmére országával s két magzatjával elbánni.
Volt pedig a királynak egy öreg szolgája, ki már harminc esztendőt tölte
udvaránál mint kocsis, s régi szolgálata miatt nem volt egyébre gondja,
mint egy pár lóra, melynek egyike fias kanca volt, ez volt az ő kedves
paripája. De már most valamint a kocsis, úgy a ló is minden díszét
elhagyá s búsúl; hasonlóképen a csikó is egészen elsoványodott, mivel
látta az ő királyfiú gazdájának veszedelmét nem csak a körüllevő
királyokban, hanem még az anyjában is, a ki mostoha volt; mert édes
anyja megholt, mikor még a királyfiú négy esztendős vala. A király akkor
az ország javaslásából megházasodott, s az új királyné, ki a bavarus
király leánya volt, gyűlölte a megholt királynétól maradt két magzatot
oly annyira, hogy azoknak veszedelmét minden módon ohajtotta. Ezt pedig
az öreg kocsis jól átlátva, hogy a királyi herceget mily
szerencsétlenség fogja érni, ha jó tanácsadói s hív szolgái nem lesznek;
tehát föltevé magában, hogy ha még sokáig él, megmutatja hív szolgálata
által a királyfihoz való hűségét.
Történt tehát, hogy háborúra kellett készülni a királynak, mivel a
körüllevő nemzetek ellen védelmezni kellett magát. A királyfi legnagyobb
vitézi bátorsággal indítá harcra a katonaságot; sok legény, mivel látta
a néphez való jószivűségét és hogy jó király lesz még belőle,
önszántából jött az ármádiához s örömmel ment a háborúba. Már minden mi
a hadviseléshez tartozandó, készen vala, csupán indúlni kelletett. A
király parancsolatot ad a seregnek, hogy két nap múlva indúlni fog, s a
királyfit a királykisasszonynyal együtt ajánlotta az ország nagyjainak
és feleségének, hogy jó gondjokat viseljék, a királyfit oktassák, hogy
jó királyt hagyhasson a nemzetnek holta után. Hallván a királyfi, hogy
őt a királyatyja el nem akarja vinni magával, igen megszomorodott, mivel
már kardját, dárdáját, mindenét elkészíté; föltevé tehát magában, hogy
elmegy a királyatyjához s kérni fogja, hogy őt is vigye el magával,
hiszen ő is tudja már forgatni a kardot. Az öreg király semmikép nem
akart kivánságára reá állani, mert mondá: ha te szerencsétlenül
elveszesz az ütközetben, kire száll az ország? – Felele a királyfi: ó
királyatyám, megtartják még továbbra is életünket az istenek. –
Teljesedjék tehát kivánságod, édes fiam, mond a király, gyermekét
megölelvén; másnap viradóra tehát útnak kell indúlnunk. Válaszsz hát
magadnak, fiam, lovakat és szolgákat magad mellé tetszésed szerint, a
kiket gondolsz hogy híven fognak szolgálni. – Királyatyám, gondolom,
hogy a mi szolgáink mind hűségesek, tehát reggel jókor ki parancsolom
rukkolni a lovászokat lovaikkal együtt, s akkor megmondom, hogy ki lesz
a szolgám s melyik ló a paripám.
A szolgák tehát mindjárt reggel rendbe álltak; az öreg kocsis legkésőbb
jött ki lovaival. A királyfi tehát megvizsgálván mind a szolgákat mind
pedig a lovakat, megkérdezte a szolgáktól, ki mióta szolgál; s az
öreget, mint legrégibb szolgát választá maga mellé, s a lovak közűl,
habár a király ellenzette, azt a senyevész csikót, melyre az öreg kocsis
vigyázott, választá paripájaul, a kocsisnak pedig maradt az anyja a
csikónak. Kinek volt nagyobb öröme mint a királynénak, a királyfi
mostohaanyjának. Azon bizodalomban volt, hogy az ellenség meg fogja
ölni, minthogy idejére gyengének látszott; de hogy ő is megmutatná
külsőképen fájdalmát, hogy nehezen esik elválása a királyfitól, három
mérföldet elkisérte. Ekkor félrehíván a királyfit ezt mondá: Édes fiam,
tapasztald irántadi buzgó anyai szeretetemet, íme fogd e szelencét,
melyben zsír van, melynek az a tulajdonsága, hogy mielőtt hadba mégy,
kend meg vele karjaidat, s neked ez felette nagy hasznodra lesz az
ütközetben, mert semmi módon el nem fog fáradni s győzedelmeskedel
ellenségeden. – Ezt az öreg szolga abban hagyta. Akkor a királyné
elment, a királyfi az ő kedves húgától elbucsúzott, s így folytatá az
öreg király a királyfival útját az ellenség tábora felé. A királyfira
reájött a félredolgára való menetel; hátramaradt tehát szolgájával a
királyatyjától. Itten beszédbe ered szolgájával mindenféléről, s az öreg
beszéde igen megtetszett neki, mivel mindent fontosan s okosan adott
elő. Továbbá mondá az öreg szolga: Királyfi, temagad nagy veszedelemben
forogsz, mert nem csak a külsőországi fejedelmek, hanem még a
mostohaanyád is életed végére akar járni. Erre a szavára megboszankodott
a királyfi, mit észrevett az öreg szolga, s monda: engedj meg királyfi,
hogy azt merészlem neked mostohaanyádról mondani; a tapasztalás meg
fogja mutatni, hogy hozzád való szeretete csupán csak szinlés volt és
képmutatás, hogy így jobban eltakarhassa végbevinni akart gonoszságát. –
Felele akkor a királyfi: beszéld tehát mit tudsz mindent; s ha legkisebb
hamisságot veszek is észre szavaidban, fölakasztatlak. Erre megszólal az
öreg szolgának a lova s azt mondja: gazdámnak a szava igaz, és ha,
királyfi, az ő tanácsadásaira hallgatni nem fogsz, s miket javasol,
végbe nem viszed: magadat, királyatyádat és országodat a végső
veszedelembe ejted. Midőn ezt elvégezte volna az öreg szolga lova
mondani, akkor elámult a királyfi, hogy micsoda kegyetlen szentenciát
mondott előre a szegény szolga fejére.
Egyszer amint tovább mentek volna, a királyfi paripája is megszólal:
királyfi édes gazdám, én előre látom, mily sok veszély fog rajtunk
megfordúlni, de ne félj semmit; csak fogadd a szolgád tanácsát, s
szerencsésen fogunk járni mindenütt. A királyfi nem győzte csodálni,
mikép van az hogy ez a két ló beszél; de erre semmit sem kérdezett a
szolgájától, hanem csak azt, hogy mit vett észre az ő királyi
mostohaanyjában, micsoda hamisságot akarna elkövetni, a mi az ő
veszedelmére lehetne. Mond az öreg szolga: királyfi édes gazdám, nem-e
mikor kikisért három mérföldre a királyné, tehát félre hítt s kezedbe
adott egy szelencét tele zsírral, hogy magadat azzal megkennéd ütközet
előtt; fog az neked erőt adni annyit, hogy akármely hatalmas
ellenségeden is győzedelmeskedel. Az a szerencse, királyfi, hogy engem
elhoztál lovastól, mert máskép végedre jártak volna, és így is, hacsak
szavamat nem fogadod, elveszesz. A lovak is azt mondják rá: igaz. Mondja
tovább az öreg szolga beszédét: lásd az a zsír lett volna a te
megrontód, mert az a vén banya, ki a királyné mellett van, s kit ő
nagyon becsűl, s még a királyatyád előtt is nagy becsbe hozott, az
készíté neked ezt a veszedelmes zsírt, mivel mindig azon tünődött a
királyné, hogy csak te meghalnál, hát a fiát, Andrást emelhetné a
királyiszékbe, a húgodat pedig feleségének. A vén banya, hogy még
nagyobb becsületet nyerhessen, mondá a királynénak: felséges királyné,
én tudok ebbe módot találni, hogy András herceg legyen idővel a király,
hanem a dologban nem kell másnak tudni, mint nekem és a királynénak, s
mindent úgy kell végbevinni a felséges királynénak, hogy Fülöp semmit
észre ne vehessen. Erre ajánlkozott a királyné. No tehát, mondá a vén
banya, íme ez a szelence, tele van csinált zsírral, kinek az az ereje
van, hogy egy óra múlva a használata után egész 48 óráig minden erejét
az embernek elveszi; tehát igen alkalmas lesz Fülöp királyfinak, mert
most ütközetbe megy, s a királyné neki ajándékozza mint oly jószágot,
hogy ha vele magát megkeni, tehát nagyobbodni fog az ereje s meggyőzi az
ellenséget. Ennek – folytatá a vén banya – meg fog örülni a királyfi, s
megkeni magát vele, hogy vitézségét megmutathassa; azonban
megcsalatkozik s az ellenségtől meg fog öletni, mert nem lesz ereje
magát védeni. Így oztán bizonyosan Andrásra száll majd a birodalom. –
Örűlt a királyné s dicsérte a vén banyát, hogy ily okos tanácsot tud
adni, s fogadta, hogy nem feledkezik el azt megjutalmazni. Íme, úgymond,
most fogd addig is ezt az erszényt három ezer aranynyal. Kinek volt
nagyobb öröme, mint a vén banyának, a vett ajándék miatt. – A királyné
tehát a szelencét magához vevé, és amint magad is tapasztaltad, édes
gazdám királyfi, átadá neked. Most tehát, hogy semmi kételkedés ne
legyen mégis beszédemben, tehát a tábor megállapodásával hívasd
parancsolatodra a legerősebb közvitézt, s mondd, hogy kenje meg karjait.
Felele a királyfi: meg fogom tenni, mihelyt a tábor megáll.
Most hagyjuk a mostohaanyát a királyi palotába visszatérni. A királyfi
tehát szolgájával neki ereszti lovát és beérik az öreg királyt. Hol
maradtál oly sokáig hátra, édes Fülöpöm? kérdé fiától a király. – Mond a
királyfi: öreg szolgámmal csendes beszélgetésben töltöttem az időmet. –
Kérdi fiától a király: hát hogyan tetszik az öreg? Igen jól, felséges
atyám; reménylem, hív szolgám lesz nekem is, mivel oly régen szolgál
udvarunknál.
Tudnunk kell, hogy a király igen szerette eleinte az öreg szolgát Pált,
de a többiek észrevették, hogy a király leginkább szereti, tehát minden
roszat beszéltek róla, hogy részeges, az abrakot eladja s lovait nem
tisztogatja jól, és csak mind azon volt, hogy a király elkergesse
udvarából; de a király tekintvén az ő sok idejű szolgálatát, mégis
megtartá, s azt a kancát, a mely vemhes volt, gondviselése alá
parancsolta. Az öreg Pál nem zúgolódott a király parancsolatára, s
átvevé a kancát, de irígyei örültek, hogy ily szégyent tehettek rajta.
Most térjünk vissza a királyhoz. Nem szólt tehát a királyfi, mikép Pál
szolga megparancsolá, királyatyjának, hogy mit kapott mostohaanyjától,
mit beszélt szolgája, és hogy lova és annak csikaja is beszélni tud.
Elérték tehát a tábor megállapodására rendelt helyet, letelepedének és
ettek. A királyfi, miután éjtszaka kinyugodta volna magát a tábor,
reggel mindjárt parancsolja Ferkót, ki egy markos s nagyerejű közember
volt, hozzá a sátorba jönni, s mondá neki: tudod-e Ferkó, minek
hivattalak? Ő pedig meg volt ijedve, s nem tudta mit szóljon: királyfi,
isten felfeszített-ugyse, nem raboltam, sem nem loptam egy krajcárt sem,
ártatlanúl fogok szenvedni. – Felele a királyfi: nem mondom hogy
raboltál vagy loptál, hanem hallgass reám s fogadd parancsolatomat. No
most vesd le a dolmányodat. – Felséges királyfi, mond a Ferkó, engem az
ördög szaggasson széljel mint a mákot, ha valakinek a jószágát eldugtam,
vagy ha nálam leli felséges királyfi; én nem cselekedtem semmi roszat. –
No csak vesd le hamar, mond a királyfi. Mit volt mit tenni Ferkónak,
leveti dolmányát. No a lajblit is. – Bizony nincs nálam semmi lopott
jószág. – Csak hamar, Ferkó; s itt van e szelencében a zsír, kend meg
vele magad mind a két karodat. – Felséges királyfi, én nem vagyok rühös,
ehen nézze a karomat, hogy tiszta. – No csak kend meg a karodat – Teszi
Ferkó, és azután mondja a királyfi az ő öreg Pál szolgájának: adj abból
az erszényből Ferkónak száz aranyat. – Felséges királyfi, de szépen
hangzik fülemben az a szó; köszönöm felséges királyfi. – És most menj,
Pál, a másik sátorba, s adj enni és innia Ferkónak bort vagy pálinkát, a
mit szeret. – Felséges királyfi, mondja a Ferkó, én mind a kettőt nagyon
szeretem. – Elmentek tehát a királyfi sátorából, Pál az öreg szolga és
Ferkó a közvitéz; Pál mindjárt eleibe tesz Ferkónak egy bogrács húst,
valami tíz fontra való volt még benne, meg egy pint pálinkát, és bort
eleget. Mivelhogy hideg volt, tehát a húst Ferkó, hogy jobb ízűn
ehessék, megmelegíteni, s a fát hozzá vágni akarta. Kezdi a fát vágni,
hát egyszer csak azt mondja a Pálnak: öreg apám, ilyen teremtettét, én
nem tudom mi bajom, oly erőtlen vagyok, kivált karjaimban; mintha semmi
ér és in nem volna benne. Mindjárt kihíjja a királyfit az öreg szolga s
mondja, tekintené meg Ferkót. Kijön a királyfi sátorából és megy
egyenesen a Ferkóhoz: mit csinálsz, Ferkó, bizonyosan sokat ittál. –
Királyfi, mond erre a Ferkó, egy kortyot sem ittam s egy falatot sem
ettem; ihol meg akartam melegíteni a húst, s kijöttem a sátorból fát
vágni, s egyszerre úgy elveszett az erőm, hogy már a fejszét sem birom
fölemelni; nem tudom mi a guta lelt. – Mondja tehát a királyfi Ferkónak:
menj be az öreg szolgám sátorába, s ott pihend ki magadat, vagy
beküldelek ispitályba. – Isten mentsen meg! a lenne még a pokolbeli kín;
a minap voltam az ispitályba a pajtásomnál és diétája volt neki, az
igaz, rosszúl is volt; mert bevittem neki alattomban egy pint pálinkát s
egy komisz kenyeret, meg vagy két fontra való disznópecsenyét, s alig
birta meginni egyszerre a pálinka felét, s a kenyérnek, valamint a
pecsenyének is csak felét tudta megenni. Irtózom csak ha említeni is
hallom az ispitályt. – No hát Ferkó, mond a királyfi, maradj a sátorban,
majd jobban leszesz. De a Ferkó mindig jobban jobban lankadott, úgy hogy
estve felé már alig kelhetett föl; ott volt a bor, pálinka, hús előtte,
de hozzá sem nyúlt, mert nem kellett. Éjtszakára elaludott, s
fölérezvén, kezdi a pálinkát kóstolni, vagy nyolcvan kilencven kortyot
gyomorfájástól behajt; de még azt a kortyot is, mit először bevett, ki
kellett köpni; eléggé fájlalta, hogy nem ihatik, de mit volt mit tenni,
oly erőtlen vala s apetitusa nem volt. Az nap is csak úgy volt Ferkó; a
királyfi gyakran bement őtet megnézni hogyan van, megismerte hogy
szolgájának beszéde igazság, mégis csak várta kimenetelét. Tehát még az
nap is oly erőtlen volt Ferkó; éjtszaka következett, elaludt Ferkó,
reggel felérzik, próbál fölkelni, hát látja hogy már összeütheti
bokáját. – Apám, mondja az öreg szolgának, már jobban vagyok, hanem hol
a hús, bor és pálinka? hadd egyem, mert mennem kell, mit gondol a
kapitányom? – Azt gondolja bizonyosan, hogy fölakasztottak; a hús a
tüzön van Ferkó, a bor és pálinka melletted a sarokban. – Nohát csak
hamarjába egy-két korty pálinkát s néhány korty bort reá behajtok,
egy-két falat húst nyomatéknak. – Jól lakott a Ferkó, és az öreg szolga
behívja a királyfit, nézze meg Ferkót, már megint semmi baja. Bemegy
tehát a királyfi: Ferkó hogyan vagy? – Felséges királyfi, igaz, hogy
jobban vagyok egy kevéssé, mert egy itce pálinkát, meg ennek a csobolyó
bornak felét, mégis elmorzsolgattam, de reménylem, hogy megint nem lesz
semmi bajom; hanem, felséges királyfi, hogyan megyek a kapitányomhoz?
megveret, mert nem hiszi, hogy itt voltam a királyfi parancsolatjából;
hanem jó lenne egy kis irást vinnem neki, úgy majd elhiszi. A királyfi
tehát ád neki egy cédulát, melyben megírta, hogy Ferkónak semmi bántása
ne legyen. Elmegy hát Ferkó a kapitányához; ez mindjárt rá támad
mérgesen: hol voltál oly sokáig? valahol részegeskedtél? – Uram kapitány
uram, nem, a felséges királyfinál voltam, íme ezt írta kapitány úrnak.
Olvassa a kapitány magában: „a közvitéz Ferkónak, ki az én parancsolatom
által sátoromnál negyvennyolc óráig tartatott meg, semmi bántása ne
legyen. Királyfi Fülöp.“ Úgy menekedett meg Ferkó az ütlegtől.
A királynéra térjünk vissza. Haza érvén a királyné, a
királykisasszonynak mindenben kedvét kereste, remélvén, hogy föltett
gonosz szándékát végbe fogja vinni; s kinek volt nagyobb becsűlete mint
a vén banyának! Örűlt a királykisasszony, hogy oly jó hozzá a királyné
mostohaanyja, más nem szomorítá, csak hogy királyatyját és bátyját nem
láthatá.
A királyfinak pedig tudtára adta az atyja, hogy harmadnapra az
ellenséggel megütköznek. Alig várhatá azt a napot a királyfi, addig is
vadászattal foglalatoskodott. Történt hogy vadászat közben egy árnyékos
fa alatt kissé nyugodni akarnának, ledőltek alája s elszunyadtak. A
királyfi álmában látta, hogy egy öreg ősz ember jött volna hozzá s egyik
kezében egy nagy kardot, a másikban pedig más kardot hoz felé, s az
egyiket leássa az egyik ló első lába alá, a másikat a másik ló lába alá,
s ezzel eltűnik. Ezek után egy szarka szállt valahonnan a fára, és az ő
csergésével felköltötte az alvó királyfit az ő szolgájával. Fölkelvén,
csudálta álmát a királyfi, hogy mi az és mit jelenthetne. Ezt a szolga
észrevette hogy valamin gondolkoznék a királyfi, s kérdezi: felséges
királyfi, ha szabad kérdést tenni felségednek, igen szeretném tudni,
micsoda gondolatokba merűlt? – Mond a királyfi: édes szolgám, igen
furcsán álmodtam, mintha egy öreg embert láttam volna felénk jönni
álmomban, s két kardot hozott a két kezében, az egyiket az egyik ló első
lába alá, a másikat, a másik lónak lába alá beásta. – Ezt csudálja,
felséged? feleli az öreg Pál szolga. Nézzük meg, talán a lovak lába
alatt találjuk meg azon kardokat. Reá állt a királyfi, s alig hogy
kezdik ásni a ló lába alatt a földet, azonnal meglelték. Örült a
királyfi a talált kardon, körül nézi, találja rajta ezt az irást:
„győzedelmeskedik ellenségein.“ Kinek volt nagyobb öröme, mint a
királyfinak.
Visszatértek tehát a táborba. Eljött az ütközetre rendelt óra, már
készen álltak a katonák; jelt adnak. A merre csak ment Fülöp királyfi és
Pál szolgája, ritkúlt az ellenség s a ki közűle észrevette ezen vitéz
karjának hatalmas erejét, vagy szaladással menté életét vagy pedig
gráciáért esedezett. E vérengző csata reggeltől fogva egészen estve
nyolc óráig tartott; igaz hogy Fülöp atyjának katonái az ellenséget
helyéből kiverték s jó távolra el is hajták, de megestveledett s
nyugovásra adták magokat. Csodálta az öreg király a fia hősies erejét, s
áldotta az istent, hogy ily magzattal megajándékozta, nem különben
dicsérte az öreg szolgának vitézségét, s tusakodott magában, hogy
jóllehet a Pál csak mint kocsis szolgált harminc évig engem, de mégis
olyan atyától kellett születnie, ki a haditudományokra tanítá, s nem
utolsó familiából kell lennie, mert ő idegen nemzetből való, ki midőn
szolgálatot kért udvaromnál, nem is tudakoztam születéséről, sem
vándorlásának okáról. Így gondolkozott az öreg király majd egész
éjfélig; elérte az álom s elaluszik. Álmában látja a fiát Fülöpöt a
palotában szobájában nyugodni, s egy álorcás belopódzik éjféltájban
hozzá s megáll előtte az ágyának, s kihúz kebeléből egy nagy kést és már
keresztűl akarja szúrni; és mintha akkor Pál bement volna hozzá, erre a
gyilkos megrettent s elejté a kést kezéből. Ekkor fölérzik a király, el
sem beszélhette kedves fiának az ő irtóztató álmát, mert már ideje volt,
hogy az ellenséget tovább hajtsák; újra kezdék az ellenséget mozgatni,
de az úgy megátalkodott, hogy bármint voltak is rajta, semmi módon meg
nem indíthatták. Már az öreg király kétségeskedett a háború szerencsés
kimenetelén, látván az ellenség sokaságát, kik majd három annyian
voltak, mint az ő ereje. Észrevette Fülöp atyja gondolkozásait s monda:
királyatyám, bizzunk a mi jó vitéz katonáinkban, kiket az ellenség
sokasága meg nem rettent; nincs egyéb hátra, király atyám, hanem újonnan
támadjuk meg az ellenséget, legelőször is királyatyám testőrzőit
ereszszük reá, hogy mutassák meg hűségöket, s a haza iránti fiúi
szeretetöket. – Kedves fiam Fülöp, monda az öreg király, magamban is
felbuzdúlt a vér, hogy én is kiálljak a síkra személyesen. Eleget kérte
Fülöp, hagyjon fel azzal a gondolattal, mivel már öreg, de eleget nem
beszélhetett királyi atyjának. Neki indúltak megint az ellenségnek, s az
öreg király úgy megörvendeztette az egész táborát, mivel látták, hogy
velek együtt a haza boldogságáért életét feláldozza, hogy örömkiáltással
ragadják fegyveröket markokba, az ellenséget mindenike mint egy vad
oroszlán ölte vágta. Az öreg királyt jóllehet a fia s az öreg Pál nem
hagyta el, mégis az ellenség részéről néhány bátor vitéz, a kik látták,
hogy az öreg király fiastól, és Pál, kik legnagyobb kárt tettek az
ellenség vitézein, itten harcolna (mert Fülöp és Pál oly dühösséggel
vagdalta őket s nemkülönben az öreg király, hogy a lovak az elesett
holtaktól már alig mehettek) észrevette, hogy az öszvezavarodott nép
közt a király minden segítség nélkül maradt, a Fülöp eltéveszté az
atyját, és sokan megrohanák az ellenség közül az öreg királyt, s lovát
az ellenség fővezére átdöfé; szerencséjére a királynak, itt jő a Ferkó
néhány pajtásával nagy sebesen, azt gondolá, hogy a királyfit kerűlgeti
oly nagyon az ellenség, oda ugrat a pajtásaival, s látta az öreg királyt
hogy már ló nélkül van és bal karjából csorog a vér: oly mérgesen vágott
közé, hogy a királytól már hátráltatta az ellenséget. Észrevette Fülöp
hogy atyja nincs sehol körüle, már azt gondolta, hogy vagy elfogták,
vagy talán már meg is ölték; ugyan űzte mindenütt mindenfelé az
ellenséget, végre látja, hogy jobbfelől igen csoportozik, oda ugrat
Pállal, látja hogy atyja és Ferkó pajtásaival együtt már sebeket is
kapott; reá rohan Fülöp az ellenségre, s legelőször is azt a fővezért
szúrja át, a ki királyi atyja lovát keresztűl ütte. Az ellenség tehát
mindenfelöl megfutamodott, nagyobb részét levágták, sokat elfogtak,
végre megszünt a csata, s a Fülöp király atyja győzedelmeskedett. Más
nap követeket küldöttek az ellenkező királyok, s békességet kértek, meg
is adta az öreg király. Megvitték e követek, mily becsülettel fogadta
őket az öreg király, s kéréseket, tudniillik a békességre való
reáállást; a királyok tehát az öreg király jószívűségét személyesen meg
akarták köszönni, s másnap tiszteletére mentek. Az ellenkező fejedelmek
között leghatalmasabb volt a burkus király; ez ment be a Fülöp, atyjához
legelül. Esztendejére is majdnem hasonló volt az öreg királyhoz, a
háborúban egész familiájával részt vett, mert neki is hasonlóképen egy
pár magzatja volt, egy férfi s egy leány, kik akkori időben a legszebbek
közé számláltattak. Tehát a burkus király Fülöp atyjához az öreg
királyhoz, feleségestől, fiastól és leányostól ment, s oztán követte a
többi kisebb fejedelem. Fülöp bement az atyjához, mielőtt még a királyok
megérkeztek volna, tehát ott volt mikor a burkus király az ő szép
cselédeivel bejött; a két király megcsókolta egymást, és Fülöp
hasonlókép a burkus király fiát Károlyt. A többi beszéd közt előjött,
hogy mily nagyon le vannak kötelezve a fejedelmek az öreg királynak jó
barátságáért. A két királyfi együtt beszélgetett; a két király, királyné
és királykisasszony együtt. Az első pillantat által szerelembe esett
Fülöp a királykisasszonynyal, és a királykisasszony a királyfit igen
megszerette. Nyughatatlan volt már a szive Fülöpnek, várta mikép
lelhetne alkalmat a szép Luizával szólani; de a hosszas beszélgetés után
a királyok elváltak egymástól, s a királyfiak is félbeszakaszták
beszédjöket. Mily fájdalmasan látta Fülöp, hogy a kit úgy megszeretett,
többé talán nem láthatja; egy édes pillantatot vetett egymásra a két
szerelmes, melyből megismerték és elárulták titkos szerelmöket és
elváltak.
A dolog tehát úgy mint a háború szerencsésen elvégződött, haza felé
indultak; a hazaindulóra a más nap rendeltetett. Fülöp gondolá magában,
jó lenne a királyatyját arra kérni, hogy a burkus királyt, mint már most
jó barátját, házanépestől invitálná a mi országunk meglátogatására; s
eme feltett szándékát végbe is vitte; elment királyatyjához, s kérte, ne
vetné meg egy kérését. Mindent, fiam, a mit kivánsz, éretted teszek. –
Ezen jó barátunkat a burkus királyt, atyám, invitáljuk országunkba, és
majd oly szövetséget tehetünk vele, mely országunknak még idővel nagy
hasznára lehet, mert ő erős egy királyság, és ha idővel akárki ellenünk
támadna is, bátran kiállhatnánk az ő segedelmével, mert számos és vitéz
katonái vannak. – Tetszett az öreg királynak fia beszéde, s általlátta
annak hasznát; felele tehát: legyen úgy; s mindjárt követeket küldött a
burkus királyhoz, a kik ki is jelenték nála az öreg király akaratját;
örömmel kivánta azt a burkus király teljesíteni. Ezek után visszatértek
a követek s azt a hírt hozták, hogy holnaputánra készen lesz a burkus
király feleségestől, fiastól, leányostól és cselédestűl az öreg király
országán keresztűl utazni hazájába. Ez nagy örömére vált Fülöpnek, de
főkép a Luiza princeszné küldött ajándéka, egy fejér keszkenő, melyre a
Fülöp királyfi és a princeszné neve volt kivarrva, s alatta e szavak:
barátság, szeretet, holtig való hűség. Mely nagyon örűlt ennek Fülöp,
azt ki nem mondhatni.
Tehát elérkezett a vacsora, hozzá ült a király, királyfi s az asztalhoz
tartozandók. A királynak, hogy hogy nem, eszébe jött, hogy Pált is, a ki
oly híven szolgált és vitézűl harcolt, vacsoráljon velünk; elküldik
tehát a király inasát érette: Pál, jöjjön, a király hívatja, minél
hamarább. – Ugyan minek? kérdi Pál. – Nem tudom. – Bejelentik Pált;
felele a király: csak jöjjön be. Bemegy Pál, mindjárt mondja: mit
parancsol, felséges király? – Egyebet nem, hanem most ülünk a
vacsorához, és te is velünk. Eleget húzta magát, de mind hiába volt, a
király kivánságának be kellett teljesedni. A királyfi megfogván a Pál